11th chapter - So, you're together again

-*- Emily szemszöge -*-

- Jól összetalálkoztál ezzel a Justin gyerekkel, az egyszer biztos – bólogatott meredt szemekkel Leah, amikor elmeséltem neki a történeteket. Hihetetlen, hogy mindez alig egy nap leforgása alatt történt: a késése oka, a csalódásom, az incidens – alias a falas történet – a karkötő, aztán pedig az éjszaka. Egy nap alatt minden megváltozott, mondhatni gyökerestől. Ha Leah kiakadt, akkor rólam, aki mindezen keresztülment, ne is beszéljünk.

- Ne is mond – vetettem hátra magam az ágyon, és a párnámba temettem az arcom -, az agyam eldobom. Sosem találkoztam még hozzá foghatóval – gondolkoztam hangosan. Valóban így van: sok fiút ismerek a bálok és a rendezvények miatt, amiket apa rendez heti rendszerességgel. Ott mindenféle ember akad, de olyan, mint Justin, még egyszer sem fordult meg egyiken sem.

- És… - kezdett bele sejtelmesen legjobb barátnőm – bejön neked? – nézett rám ártatlanul. Erre a kérdésre mintha egy kést szúrtak volna a szívembe, utána meg átmentek volna rajtam egy úthengerrel.

- Leah Lee Ross, mégis milyen kérdés ez? – akadtam ki maximálisan – Az utolsó dolog, amivel most törődnöm kell az, hogy mit érzek. Nem számít, hogy…

- Szóval odáig vagy érte.

- A francba már, még szép! – ültem fel hisztérikusan – Fel sem tudod fogni milyen érdekes vele lenni, és mennyire jó attól függetlenül, hogy néha egy seggfej – vagy talán mindig az – halkultam el. Magam sem hittem el, amit az imént hirtelenjében kimondtam. Nem szoktam egyszerűen beismerni dolgokat magamnak, de ahogyan most ez kicsúszott a számon, meghökkentett. Leah a fejét rázta, majd a kezemre tette az övét, ezzel megszakítva ábrándozásom.

- Ezt te sem gondolhatod komolyan, Emily – nézett őszintén a szemembe. Mondata mintegy villámcsapásként ért, nemes egyszerűséggel fogalmam sem volt, hogy mit akar ezzel mondani.

- Mégis mit értesz az alatt, hogy ezt? – ráncoltam a szemöldököm értetlenül.

- Amióta ő benne van a képben, téged mintha kicseréltek volna – dobta a levegőbe a kezét, majd leengedte. – Régen szó nélkül beszóltál mindenkinek, és kimondtad, amit gondoltál. De most… - rázta meg a fejét, miközben lepillantott a padlóra. – Úgy veszem észre, teljesen máshogy viselkedsz, pedig pontosan vele kéne olyannak lenned, mint amilyen igazából vagy – mondta áthatóan. Szavai a lelkemig hatoltak, de valahogy nem akartam elhinni, amit hallok. Vagy inkább nem tudtam.

- Fogalmam sincs, miről beszélsz – értetlenkedtem – Én ugyanaz vagyok, aki eddig voltam – magyaráztam – Ugyanaz, akivel kiröhögted azt a fiúcsapatot, akik másodikban olyan bénán ránk nyomultak, ugyanaz, akivel már tíz éve legjobb barátságban vagy – túrtam a hajamba – Nem értem miért gondolod ezt rólam – próbáltam felfogni az imént nekem szánt súlyos szavakat, de valamiért nem ment. Nem akartam hinni neki.

- Éppen ellenkezőleg – mutatta fel a mutatóujját – Te pont az ellentéte vagy annak, akit én ismerek, amióta ezt a Justin gyereket megismerted – szegezte nekem mondandóját – És ez az, ami nem tetszik nekem.

- Te megőrültél – hunyorogtam rá, és egyre jobban kezdtem kitérni a hitemből. Miért gondolja ezt? Azt sem tudja, hogy miként viselkedek Justin közelében, sosem látott még vele, még magát Justint sem látta soha. Abszurdum ez az egész vita.

- Az egyetlen, aki itt megőrült, az te vagy – emelte kicsit feljebb a hangját – De tudod mit? Majd hívj fel, ha visszajött a legjobb barátnőm e helyett a naiv csaj helyett, akire kicserélték – mondta, majd készült kimenni a szobámból. Őszintén nem értettem, miért mondja ezt nekem, de nagyon bántott. Ő a legjobb barátnőm, szinte már a testvéremmé nőtte ki magát. Egyáltalán nem szoktunk sűrűn veszekedni, most viszont határozottan azt csináltuk, és momentán nagyon nincs erre szükségem. 

- Miért mondod ezt? – kérdeztem halkan, de annyira még éppen elég hangosan, hogy ő is meghallja.

- Rá fogsz jönni – fordult vissza egy pillanatra, de pár másodperc múlva már nem is volt a szobámban.

Amire most a legkevésbé számítottam, az éppen ez. Számomra teljesen érthetetlen okból kiakadt rám az egyetlen ember, akinek eddig mindent elmondhattam. Az egyetlen, aki meghallgatott mindig, minden körülmények között. Most mit a francot csináljak? Mégis hogy értette mindazt, amit mondott? Idegesen visszadobtam magam az ágyra, és a párnám az arcomhoz szorítottam. 

Úgy veszem észre, teljesen máshogy viselkedsz, pedig pontosan vele kéne olyannak lenned, mint amilyen igazából vagy – csengtek Leah szavai a fülemben, közben pedig próbáltam felfogni a mondata mögöttes tartalmát. Sosem mond nekem dolgokat ok nélkül, főleg nem úgy, hogy nem magyarázza el, hogy érti. Mindig próbál úgy segíteni, ahogyan tud, de most dühös volt. Nyilvánvalóan haragszik rám. Bárcsak tudnám, hogy mi az oka. Azt mondta, rá fogok jönni, de most túl megviselt vagyok ahhoz, hogy gondolkozzak, a földszintről felszűrődő zaj pedig csak még jobban megnehezíti a dolgomat. 

Pár pillanat múlva meguntam a mormogást, ami valószínűleg kiabálás lehetett, ha még fent is hallani. Felálltam, és úgy döntöttem utánajárok ennek a heves eszmecserének. Minél lejjebb értem, annál jobban hallottam egy szörnyen ismerős hangot, de egyáltalán nem ugrott be, hogy ki az. Éppen az utolsó lépcsőfokról léptem le, amikor megpillantottam azt az embert, akiről azt hittem, hogy soha többé nem látom, beszélgetni az apámmal a ház előtt. Kimeresztett szemekkel álltam bent mögöttük teljesen leblokkolva, és belülről hallgattam a beszélgetésüket.

- Nekem kell valami, ember – nyögte artikulálatlanul az a szerencsétlen. – Azt mondta meglesz, de szart se kaptam – emelte fel a hangját az apámra. Ez volt az a pillanat, amikor nem bírtam tovább szó, illetve tettek nélkül, akármennyire is le voltam fagyva. Hevesen kinyitottam az ajtót, majd becsaptam magam mögött. 

- Te hogy a rohadt életbe kerülsz ide? – üvöltöttem rá totálisan kikelve magamból – És hogy mersz így beszélni az apámmal? – álltam be közéjük. Mindketten megmerevedtek, amikor betoppantam, én pedig egyre idegesebb és zavarodottabb lettem – Te pedig miért hagyod, hogy így beszéljen hozzád? – tártam szét a kezem az apámra nézve – De ami még érdekesebb: mi a francért engedted be a kapun? – hitetlenkedtem, miközben felváltva néztem apára és rá. Egyszerűen rohadtul ki vagyok borulva.

- Emily, jobb lenne, ha bemennél – próbált betessékelni a lakásba az apám, de nem tágítottam.

- Eszem ágában sincsen elmenni, ameddig el nem mondja valamelyikőtök, hogy mi ez az egész – eresztettem le a karom, és vártam, hogy mikor szólalnak már meg. Ott álltam az apám és e között az undorító féreg között a válaszra várva. Az agyvizem kezdett abnormálisan magas fokra felhevülni, és már csak egy hajszál tartott vissza a végső kiborulástól, amikor apa megszólalt.

- Brian hozzád jött – nyögte ki, miközben nézett a mellettem álló, nem egészen józan állapotban lévő féregre – Én csak el akartam üldözni innen, mert amint megbeszéltük, nem hagyom, hogy kárt tegyen benned ismét – magyarázkodott apa, de valamiért éreztem, hogy más áll a háttérben. Mindig megérzem, ha hazudnak nekem. - Jól vagy? – kérdezte végül, mire kimeredt szemekkel rápillantottam. Furcsa érzés uralkodott el rajtam, amikor a szemeibe néztem. Mintha azt suttogták volna a fülembe, hogy gyanakodnom kell. És gyanakodtam is. 

- Ugye nem hazudsz nekem, apa? – hagytam figyelmen kívül a nekem szegezett kérdését, és vártam a választ a sajátomra.

- Ugyan miért hazudnék neked, Emily? – véste bele a tekintetét az enyémbe. Hiába bűzlött nekem ez az egész, akkor sem tudtam nem hinni neki. Ő az apám, és biztos vagyok benne, hogy sosem hazudna nekem. Nagyot sóhajtottam, majd lenéztem a járdára.

- Hagyjuk – ejtettem az egészet, és megráztam a fejem. Egyszerűen túl sok nekem a mai nap. Először Justin, aztán Leah, apa és Brian… Mi a franc jöhet még?

- Fent leszek, ha kellek – bólintott egyet, majd megsimítva a vállam bement a bejárati ajtón, én pedig rögtön utána. 

Miért érzem azt, hogy nem szabad ezt a dolgot ennyiben hagynom? A megérzéseim kilencven százalékos arányban mindig beválnak, és ha nem hallgatok rájuk, akkor azon fogom törni a fejem mindaddig, amíg azt nem teszem, amit a belsőm súg. És most azt súgja, hogy azonnal Brian után kell mennem, hogy kifaggassam. Nem félek tőle, hogy újra bánt, meg fogom védeni magam. 

Fokozatosan kezdtem lelassulni apa mögött, és megvártam, amíg felmegy lépcsőn. Amikor ez megtörtént, kihasználva az alkalmat gyorsan kirohantam az ajtón, majd megpillantottam vánszorogni Briant a sarkon. Vagy be van rúgva, vagy be van szívva – gondoltam magamban, s lendületet véve utána futottam. Magam is alig hittem el, hogy ezt teszem, de a lelkiismeretemnek szüksége volt rá, hogy megnyugodjon. És ha ez az ára a megnyugvásnak, akkor hát legyen. Pár méter választott csak el ettől a féregtől, amikor megszólítottam. 

- Hé – kiabáltam hangosan, mire ő kissé megijedve, félkómásan felém fordult. Hihetetlen, hogy én ezzel jártam négy hónapig.

- Cica – próbált felém ugyanúgy közeledni, mintha mi sem történt volna, de én egyszerűen hátraléptem egyet.

- Hozzám ne érj! – mutattam intő jelleggel felé a mutatóujjam, mire ő megtorpant. Csak így tovább, Emily. – Idefigyelj – beszéltem hozzá higgadtan, közben pedig figyeltem a reakcióit, hátha ismét megpróbálna rám támadni –, miről beszéltetek az apámmal? – szegeztem neki a kérdést, és szomjazva az információért vártam a visszajelzését.

- Nem tök mindegy az neked? – motyogta félig kinyitott szemekkel, alig hallhatóan. Nem lesz olyan könnyű dolgom, mint amilyenre számítottam.

- Nem – mondtam egyszerűen, majd a mellem alatt összefontam a karjaim – Halljam – biccentettem egyet.

- Úgysem húzol ki semmit belőlem, cica – vigyorgott rám bágyadtan, mégis elégedetten. – Túl nagy a gyakorlatom a kamuzásban – legyintett, majd készült megfordulni, de én nem hagytam annyiban.

- Nekem meg túl nagy a gyakorlatom a hozzád hasonló gerinctelen férgek tönkretevésében, szóval mond csak el szépen – beszéltem hozzá olyan magabiztosan, ahogy csak tudtam, de kezdtem feladni a reményt.

- Talán egy kis jutalomért cserébe elmondom, ha jó kislány leszel – nézett végig rajtam. Ismertem ezt a pillantást. Ez a Brian-féle „meg akarlak dugni” arc, amire pár napja még vajhoz hasonló módon olvadoztam. Most viszont egyenesen undorítónak érzem a jelenlétét is, azt pedig főleg, hogy én ezzel a nyomorékkal, akire közel fél éven át a nagy Ő-ként tekintettem, vesztettem el a szüzességem. Fogalmam sincs, hogy hol volt akkor a szemem és az eszem.

- Menj a francba, Adams – fintorogtam rá, mire ő ismét csak rám vigyorgott, és hátat fordítva nekem elment. Mint ahogyan mondják, az öntudatlan állapotban lévő ember mindig igazat mond. Bevallom, hogy most maximálisan elbizonytalanodtam, mert semmit nem tudtam meg Briantől, ami előrébb vihetett volna. Az egyetlen, amire jelenleg támaszkodhatok az, hogyha valóban arról lett volna szó kettőjük között, amit apa mondott nekem, akkor Brian is ráhelyeselt volna. De nem tette. Az ég világon semmit sem mondott nekem. 

Nagyot sóhajtottam, miközben néztem, ahogy Brian szabálytalanul közlekedik a járdán. Totálisan önkívületi állapotban van, erre mérget mernék venni. Korábban is gyanakodtam rá egy-két alkalommal, amikor még együtt voltunk, mert sokszor volt olyan, hogy alig értettem, amit beszél, a szeme vörös volt, és remegett. Most már értem miért volt mindez. Azt viszont még mindig nem fogtam fel, hogy apa nagyvalószínűséggel hazudott nekem. Már csak azt kéne tudnom, hogy mi okból.

- Szóval ismét együtt vagytok – hallottam egy hangot magam mögül, mire annyira megijedtem, hogy a pulzusom az egekig szaladt fel. Gyorsan, előre félve a rám váró látványtól megfordultam, és azt hittem, hogy ott helyben elájulok. 

Mégis hogy kerül ő ide?

 

NE ÖLJETEK MEG LÉGYSZIVES BOCSÁNAT HOGY ILYEN KÉSŐN JÖTTEM TÉNYLEG ♥

Annyira hiányoztatok úristen. Már nem tudtam mi bajom van szabályszerűen :D Na de a részről.

A vége eléggé rejtélyesre sikeredett, de tulajdonképpen az egész fejezet az. Emily gyanakszik az apukájára, összeveszett a barátnőjével éééés még valaki váratlan személy is felbukkan a végén. Imádtam ezt írni hogy őszintén megmondjam, szeretem az ilyeneket :)

Egy másik dolog. Illetve több másik dolog. Az egyik, hogy kiraktam oldalra a Google Reader-es feliratkozást, úgyhogy akinek nincs Bloglovin'-ja az ott is feliratkozhat egészen nyugodtan :)

A másik, hogy remélem tetszik az új fejléc, mert amikor kipattant a fejemből ez az ötlet, nagyon megtetszett, és remélem ezzel ti is így vagytok :) 

És végül a harmadik. Az a helyzet, hogy szerkesztgettem egy kicsit, és csináltam egy másik trailer videót is. Ez a történet folytatásáról szól, hogy mit is képzeltem el úgy amblokk az egésznek, és úgy éreztem ezt meg kell mutatnom nektek. Na és hogy máshogy mutathatnám meg, mint egy videóban? :D Arra kérlek titeket, hogy MONDJATOK VÉLEMÉNYT MERT NEKEM NAGYON NAGYON FONTOS ♥

A komik száma is csökkent az utóbbi időben, de a likeokból látom, hogy azért olvasgatjátok :) Ennyi lettem volna, a következő megjelenésem szokásosan ismeretlen időpont, de sietni fogok ahogy csak lehet :)

Love ya ♥

A videó:

10th chapter - Have fun, kid

-*- Emily szemszöge -*-

- Emily Belle, nem szégyelled magad? – riadtam fel anya harsogó hangjára legmélyebb álmomból, amint beront a szobámba – Délután egy óra van, és te még alszol? – hisztériázott – Most azonnal ki az ágyból, kész az ebéd – csapta be maga után az ajtót.

Egy óra?! Délután?! Ebéd?! Mi a franc? Ijedten ültem fel az ágyon, és olyan hirtelen vágtam magam ülő pozícióba, hogy annyira megszédültem, mintha be lennék drogozva. Mégis hol a fenében van Justin? Hová lett miután bement a fürdőbe? Ide-oda kapkodtam a fejem, és komolyan kezdtem azt hinni, hogy be vagyok drogozva.

Nem létezik, hogy csak álmodtam a tegnap estét. Minden olyan valóságosnak tűnt, képtelenség, hogy az egész a fantáziám műve! Tisztán emlékszem, ahogyan lementem tejet inni, azután pedig megláttam Justint odakint az esőben. Gyorsan kipattantam az ágyból valami bizonyíték után kutatva a szobámban, de nemes egyszerűséggel semmit sem találtam. Kinézve az ablakomon a szemembe sütött a nap, és semmi nyoma nem volt a viharnak, ami elméletileg tegnap este volt.

Emily Belle Miller, te totálisan meghibbantál – kritizált a kicsi énem.  

De ez akkor sem lehetséges! Mint a villám kaptam magamra valami elfogadható göncöt, és miután letudtam a fürdőszobát – amit szintén gondosan átvizsgáltam nyomok szempontjából – lerohantam reggeli ebédelni. Annyira siettem, hogy majdnem a Tom és Jerry-féle segges módszert alkalmaztam a lépcső használatára. Anya és apa már békésen fogyasztották a levesüket, amikor beestem én. A szó szoros értelmében.

- Kislányom, mégis mi ütött beléd? – szörnyülködött apa – Úgy nézel ki, mint aki most jött a Marsról.

Úgy is érzem magam – gondoltam magamban, majd megpróbálkoztam civilizált emberhez méltó módon menni, illetve viselkedni. – Semmi bajom, apa – nyugtattam meg őket, és helyet foglaltam.

Még mindig nem tudom elhinni. Képtelenségnek tartom, hogy a múlt éjszaka csak az agyam gondos szüleménye volt. Justin szoros ölelése, a gyengesége, ahogyan láttam őt… Tiszta bolondnak érzem magam. Tény és való, hogy világhírű vagyok az élénk fantáziámról, de ennyire durva eset eddig még nem történt. Minden szörnyen élethű volt ahhoz, hogy szimplán csak egy álom legyen.

- Miss. Miller, parancsoljon – tette le elém a tányérom Amber, a bejárónő – Jó étvágyat – mosolygott rám kedvesen.

- Köszönöm szépen – feleltem kurta hangsúllyal, pedig egyáltalán nem így terveztem köszönetet nyilvánítani. 

Ebéd közben aligha tudtam figyelni anyáék beszélgetésére, hiszen mindvégig az állítólagos álom járt a fejemben. Talán el kéne fogadnom, hogy az a Justin, akit tegnap este láttam, csak a képzeletem szüleménye volt. Bele kell törődnöm, hogy álom volt, és kész.

Bele tellett egy kicsi időbe, amíg el tudtam hessegetni ezt a nyomasztó gondolatot, és egy még nyomasztóbbra cseréltem: a karkötőmre. Nem titkolhatom örökké, hogy elvesztettem, mert akkor csak rontanék a helyzetemen. Jobb lesz, ha most megtudják, így legalább hamarabb túljutnak rajta. 

- Anya… - vettem egy mély levegőt, és félve rápillantottam anyáékra.

- Mond csak, Emily – pislogott rám a tökéletesen sminkelt nagy szemeivel. Fogalmam sem volt, hogyan mondhatnám el. Féltem, hogy annyira megharagudnak rám, hogy egy hétig látni sem akarnak majd. Elvégre, egy nem kevés évre visszamenőleges családi hagyományt törtem meg. Mégsem hazudhattam nekik örökké.

- Én… - dadogtam, és próbáltam rávenni magam, hogy kimondjam, amit szeretnék – Szóval… Elvesztettem a karkötőt – hadartam el alig érthetően. A szívem hevesen dobogott, a vér pedig a fülemben lüktetett. Lelkileg felkészültem rá, hogy felküldenek a szobámba, és összepakoltatják velem a cuccom azzal az indokkal, hogy költözzek el. Tudom, hogy milyen komolyan veszik a családi hagyományokat. Emily, ha most nem kapsz ki, akkor soha. 

- Miről beszélsz, Em? – ráncolták a szemöldöküket – A karkötőd ott van a karodon – mondta apa összezavarodva.

Hatalmas szemekkel pillantottam rájuk, azután pedig a kezemre. Nemes egyszerűséggel alig akartam hinni a szememnek: a karkötőm ott volt a bal karomon, ahol mindig hordom.

- Jézus Mária! – mondtam totálisan meghökkenve. Úgy néztem a karomra, mintha valami szellem lett volna – Ezt nem tudom elhinni! Anya, úgy feküdtem le, hogy karkötőm nem volt rajtam! – magyaráztam hevesen, miközben mozdulataimmal próbáltam érzékeltetni kiborulásom a két, teljesen megrémült szülőmnek.

- Biztos, hogy jól vagy? – nézett rám úgy anya, mintha egy pszichiátriai beteg lennék. Meg tudom érteni, hiszen ő nem tud a múlt éjszakáról.

- Semmi bajom! – feleltem hisztérikusan, majd jobb kezemmel megfogtam a karkötőt, hogy meggyőződjek róla, valódi-e, vagy azt is csak odaképzelem.  Ez valósággal hihetetlen. Azt a részét a tegnap estének biztosan nem álmodtam, mert a zuhanyzásom után még emlékszem a karkötővel kapcsolatos gondolataimra. De akkor mégis hogy a francba került vissza a kezemre?

- Szerintem jobb lenne egy kicsit kimozdulnod, a tegnap esti vihar már régen elmúlt, miért nem hívod fel Leah-t? – dobta fel az ötletet anya, de engem inkább a második tagmondata kötött le.

- Várj, mit is mondtál? – ráncoltam a szemöldököm, miközben anyát fürkésztem.

- Azt, hogy ki kellene mozdulnod – ismételte el anya, a szemében pedig láttam az egyre fokozódó aggodalmat az összeszedetlen viselkedésem miatt.

- Nem, utána – hadonásztam a kezemmel össze-vissza. Tudnom kell, hogy jól hallottam-e azt, amit hallottam.

- Hogy elmúlt a vihar? – mondta összezavarodva anya. És igen. Nem hallucináltam.

- Mr. Miller, a tegnap esti ruhái, amiket a zuhanyzóban hagyott eléggé elhasználódtak. Szándékozza őket megtartani, vagy megválik tőle? – toppant be Amber, fekete ruhákkal a kezében. Azt hittem, menten szívinfarktust kapok.

- Miféle zuhanyzás? – hökkent meg apa – Tegnap a hotelban zuhanyoztam – gondolkodott hangosan. Ez volt az a pillanat, amikor a kocsi mind a négy kereke a birtokomban volt ahhoz, hogy elindítsam és rájöjjek: rohadtul nem álmodtam a tegnap éjszakát.

- Majd én megnézem őket, hátha hasznát tudom venni valamelyik ruhához – vettem kézbe az irányítást, még mielőtt elfajultak volna a dolgok. Anyáék nem tudhatják meg, hogy egy idegen volt a házban, aki tulajdonképpen nem idegen, mert ők is tudnak róla, hogy létezik egy Justin nevű fiú, aki megmentette a lányukat, azonban arról nem, hogy azóta találkoztam még vele. A teljes történetet pedig túl hosszadalmas és nem mellesleg fárasztó lenne nekik előadni.

A lehető leggyorsabban álltam két lábra és kikaptam Amber kezéből a ruhákat. Jobban megvizsgáltam őket, és látszódott a kopott fekete farmer ülepén a sár, hiszen Justin lent ült a földön. Ráadásul esőillata volt minden egyes ruhadarabnak, ami csak még jobban igazolta a tényt: Justin tegnap este itt járt, én hoztam be, én segítettem neki, én láttam a gyenge oldalát, és ő hagyott itt minden szó nélkül. 

- Nem kérek több ebédet, a szobámban leszek – mondtam éppen annyira szomorúan, mint amennyire éreztem magam. Miért ment el mindenféle szó nélkül azok után, ahogyan feltűntette magát előttem? Miért nem mondta el, hogy mi viselte meg annyira? Miért érdemeltem ezt ki tőle? Annyi kérdés gyűlt fel a fejemben, hogy mást szinte mondani sem tudtam a „miért” kérdőszón kívül.

Csalódottan lépkedtem fel a szobámba, kezemben a Justin által itt hagyott ruhákkal. Szörnyen meg vagyok most bántva. Én csak segíteni akartam neki, ő mégis elment. Olyan abszurd, hogy miután olyan törékenynek mutatta magát előttem, egyszerűen csak elmegy, és Isten tudja, mikor látom legközelebb. Fogalmam sincsen, hogy ez neki miért jó így.

Ledobtam a ruhákat a földre, majd a bal karomat kezdtem vizsgálgatni. Vajon a karkötőmet ő rakta vissza a helyére? De mégis hogyan került hozzá? Egy mély sóhaj kíséretében ledobtam magam a földre, és gondolkozni kezdtem. Miután Justin betoppant húsz perces késéssel a találkozónkra, csak beszélgettünk, Utána történt az incidens – amire igazán nem kívánok többé emlékezni – és végül előbukkant a pökhendi Justin. Én otthagytam, de ő utánam jött és a karomnál fogva vissza… Egy pillanat. 

Tágra nyílt szemekkel pattantam fel a földről, és próbáltam visszapörgeti a fejleményeket a fejemben. Amikor megragadta a csuklóm, levette rólam a karkötőt és hagyta, hogy elmenjek. Ezt akarta felhasználni ürügynek, hogy újra lásson, ugyanis nem beszéltünk meg újabb találkát. Ez teljességgel lehetetlen. Justin kitervelte, hogy hogyan fog újra látni ismét. 

Ez kezd egyre érdekfeszítőbb lenni. Olyan titokzatos velem, közben pedig egyáltalán nem ezt érdemlem. Azok után, hogy segítettem neki képes így itt hagyni? Nagyon összezavarodtam. Talán anyának igaza van, és fel kéne hívnom Leah-t, hogy a szokásos módon kitárgyaljunk mindent. És most pontosan ezt fogom tenni.

-*- Justin szemszöge -*-

- Szép munka, kölyök – veregette meg a vállam ez a két lábon járó cigifüst-tároló. – Kezdesz fejlődni – nézett elismerően a szemembe, amire őszintén nem számítottam. Ki gondolta volna, hogy egy kemény maffiatag képes valakit megdicsérni? Ráadásul engem? Mi tagadás, Bieber, csodák még történhetnek.

- Köszönöm – bólintottam egy kis büszkeséggel. Nem igazán tudom, hogy mennyire kéne büszkének lennem arra, hogy közkedvelt maffiatag lettem, így inkább fogalmazzunk úgy, hogy örülök, amiért nem nyír ki.

- Van számodra egy meglepetésem, kölyök – veregetett vállon. Meglepetés? Jézus Mária.

- Mégpedig? – meresztettem rá a szemem. Nem mondanám, hogy nem félek, mert számára a meglepetés ki tudja, mit takar.

- Ha elmondanám, nem lenne meglepetés – felelte egyszerűen, mire én csak pislogtam, mint hal a szatyorban. Azt hiszem, fel kell készülnöm a legrosszabbra. – Szállj be – mutatott a limuzinra, mire én el sem akartam hinni, hogy azt akarja, üljek be mellé. A testtartása és a kérlelő tekintete azonban tudatosította velem, hogy valóban azt mondta, amit hallottam. 

Engedelmesen beszálltam mellé a limóba, majd körülnéztem. Miért kerülök mostanában olyan körökbe, amit soha az életemben nem engedhetnék meg magamnak? De itt egy még jobb kérdés: ha egyszer már benne vagyok, akkor miért érdekel? Hagyom, hogy sodorjon az ár, mondhatni nem érdekel, mit csinálnak velem.

Út közben csak bámultam kifelé az ablakon az estébe, és mindvégig a múlt éjszaka járt a fejemben. Vajon mit gondolhatott Emily, amikor felébredt? Szerettem volna ott lenni mellette, de nem lehet. Haza kellett jönnöm, hogy meggyőződjek anyáék állapotáról. Az pedig már más tészta, hogy miután ezt megtettem, sétálni kezdtem Isten tudja hová, amikor megint rám bukkant ez a pasi. Hihetetlen, hogy mindig tudja, hol vagyok.

Már vagy ezerszer lejátszódott a fejemben minden, ami történt, és arra jutottam, hogy nagy hiba volt megmutatnom a gyenge oldalam Emilynek. Nem tehettem róla, tényleg nagyon kivoltam, de mostanra már jobban vagyok, hála neki, és ennek a pasinak, amiért a nekem tűzött feladattal elfeledtette velem, amit tettem, még ha csak egy kis időre is. Mégis, olyan jó volt Emilyvel lenni, hogy nem tagadhatom meg magamtól a látványát. Kitalálok valamit, hogy újra láthassam, és vele legyek, persze ha közben nem nyírnak ki „meglepetés” címszó alatt. 

- Biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog, ami vár rád, kölyök – vigyorgott sejtelmesen a mellettem ülő, huszonöt év körüli srác, mintha meghallotta volna a gondolataimat.

- Abban reménykedem is – mormogtam az orrom alatt, szinte csak magamnak.

- Drake – mondta hirtelen, majd felém nyújtotta a kezét –, a nevem Drake.

- Justin – ráztam vele kezet, és meglepett, hogy felfedte előttem a kilétét. Legalább már nem lesz annyira ismeretlen számomra. A váratlan bemutatkozás után bekanyarodtunk New York számomra eddig ismeretlen területére, és azon az úton utaztunk tovább még pár percig. A kíváncsiság szinte már megölt, hogy hová visznek.

- Megjöttünk, uram – szólt hátra a sofőr, majd a két biztonsági őr ajtót nyitott nekünk. Meg tudnám szokni ezt a luxus fogadtatást. Mikor kiszálltam a kocsiból, az első, amit a sötétben megpillantottam, egy raktárépület rozsdás ajtaja volt. Furcsán összeráncoltam a szemem, hiszen nem értettem, miért hoz egy limuzinnal egy ilyen lepukkant környékre. 

- A látvány ne tévesszen meg, haver – veregetett hátba, majd az ajtó ki is nyílt – Gyere utánam – utasított, én pedig engedelmesen követtem. 

Minél beljebb mentünk, annál nagyobb luxus fogadott bennünket. Mindenütt arany – ami egészen biztos, hogy igazi – és ehhez hasonló, felettébb nem átlagos kellékek tárultak a szemem elé. Meghökkenve battyogtam Drake után, aki magabiztosan suhant a perzsaszőnyeges folyosón. Hova a rohadt életbe visz ez engem? Tettem fel magamnak a kérdést végleg összezavarodva, és vártam, hogy mikor kívánja már elmondani az itt tartózkodásom okát.

Ekkor váratlanul megállt egy barna ajtajú, arany kilincses szoba előtt, és felém fordult. Minden lejátszódott a fejemben: odabent vár egy ember, aki megöl, vagy ami még rosszabb: odabent vár egy ember, akit nekem kell megölnöm. Zavartan pislogtam Drake-re, és vártam, hogy elmagyarázza, miért hozott ide, de helyette csak ennyit mondott:

- Érezd jól magad, kölyök – vigyorgott, és kinyitotta az ajtót. Amikor a szemem elé tárult a szobában lévő látvány, azt hittem, rögtön elájulok. Léptem kettőt befelé, és máris arra eszméltem fel, hogy Drake becsukja mögöttem az ajtót, és kettesben hagy egy első osztályú nővel.

A szoba mindenütt vörös volt: vörös falak, vörös ágy, és egy vörös fehérneműbe öltözött barna szépség. Tátott szájjal meredtem a nőre, aki egyenesen felém tartott, és hívogatóan vonzott maga felé. Bárcsak minden meglepetésem ilyen lenne.

Amikor odaért elém, egy szempillantás alatt lekapta rólam a pólót, és mindenféle hezitálás nélkül a falhoz passzírozva megcsókolt. Keserű íze volt, hiszen jobban örültem volna, ha az esetlen szépséggel tehetném ezt, ám ahogyan ingerelt, nem tudtam nemet mondani.

Talán más nőbe temetkezve elfelejtem, mennyire is vonzódom Emilyhez.

Sziasztoook :) Bocsánat, hogy ilyen későn jelentkezem, de történt a hétvégén egy kis technikai probléma, bocsánat :(  Remélem a részben kárpótoltam a dolgokat :D

Szerintem ez a fejezet elég érdekes lett, nekem is fura volt írni, főleg Justin szemszögét. Fogalmam sincsen, hogy miért, tényleg, de én így éreztem :) Komiban remélem majd megkapom a visszajelzéseket, hogy a ti szemszögetekből milyen volt a történet.

A könyv nuku körülbelül, mindenhol hónapok alatt bírálnak el, vagy egyáltalán nem is foglalkozna a dologgal, hát ez van :(

Ennyi lettem volna, várom a soooooooooook komit :) Lova ya <3

9th chapter - I'm sorry

-*- Emily szemszöge -*-

Teljesen ledöbbenve álltam ott az ablakban, és még mindig a távcsőbe bámultam, hogy vajon az ott tényleg Justin-e, vagy a tej éppen ellenkezőleg hatott, mint ahogyan kellett volna. Szükség volt egy percre, mire feleszméltem, hogy akárki is az, nem maradhat kint a viharban, mert tüdőgyulladást kap. 

Gyorsan magamra kaptam egy farmert, az atlétámra pedig egy pulcsit, és már rohantam is lefelé. Nem igazán tudott foglalkoztatni az eső, miután felvettem a cipőm, kiszaladtam az utcára. A csapadék kellemetlenül hideg volt, és ráadásul a szél is nagyon fújt. Nem tudom, mióta ül odakint az a valaki, azt pedig végképp nem, hogy miért, de most azonnal be kell hoznom onnan. 

Felé vettem az irányt, és félretéve az összes viharral kapcsolatos félelmem, átfutottam a túloldalra. Már csak pár méter volt közöttünk a távolság, és minél közelebb értem, annál jobban meggyőződtem róla, hogy Justin az, aki ott ül. Elég nagy baj lehet, ha a járdát választotta ágy helyett. Minden egyes lépéssel egyre jobban féltem, és izgatott lettem, valamint aggódtam is. Túltengett bennem az adrenalin, úgy éreztem le tudnám futni a maratont, de ezt az energiát inkább arra használom, hogy behozzam innen. 

Amikor odaértem, egy pillanatra megálltam mellette. A lábam földbe gyökerezett, és megmerevedtem. Utáltam ezt az állapotot, a bennem lakozó kis Emily is, ezért közösen összegyűjtöttük az erőt a megmozdulásomhoz. Végül sikerrel jártunk, így rátettem a földön kuporgó fiú jéghideg kezére a sajátom. Justin hirtelen felpillantott, és csak akkor láttam meg, hogy milyen zaklatott is igazából. A szemei ki voltak sírva, és az arcára volt írva a tömör aggodalom. Abban a szent pillanatban azt sem tudtam, mit kéne mondanom, ezért csak bámultam rá, ő pedig rám. Örökkévalóságnak tűnt az a fél perc, mialatt így néztünk egymásra.

- Emily – mondta ki a nevem, mintha valami átkot feltörő varázsige lenne, majd felpattant, és olyan szorosan ölelt át, hogy alig kaptam levegőt. Azonnal visszaöleltem, csurom vizes testünk teljesen összeforrt. A víz engem is teljesen lehűtött, de Justin ölelése olyasfajta melegséget árasztott szét a testemben, hogy nem is zavartak az elázott ruháim. Éreztem a textilen keresztül, hogy mennyire átfázott, a karjaimban pedig vacogott is. 

- Gyere – kiabáltam neki, mivel a vihartól szörnyen nagy volt a zaj, ezt követően pedig kibújtam szorításából, majd megragadtam a kezét, és a ház felé vettem az irányt. 

Olyan gyorsan jöttünk, amennyire csak lehetett, nem sokkal később már bent is voltunk a jó meleg házban. Sietősen ledobtam magamról a cipőm és a pulcsim, majd Justin felé fordultam, aki úgy reszketett, mint a nyárfalevél. Hatalmas szemekkel rám pillantott, és ismét úgy néztük egymást, mint kint. Teljesen más Justint látok, mint pár órával ezelőtt. Akkor ott motoszkált az arcán a mosoly, vidám volt és felettébb alattomos. Most viszont üveges a tekintete, a szemei vörösek, és maximálisan meg van törve. A szívem szörnyen megfájdult, ahogyan néztem ezt a meggyötört fiút itt az ajtóban. Tudtam, hogy a legrosszabb dolog, amit most tehetek az, hogy faggatom, ezért inkább másként cselekedtem.

- Átfáztál, a meleg zuhany majd segít – ragadtam meg a kezét ismét, és magam után húztam, fel a lépcsőn a fürdőszobáig. 

Jéghideg érintése még mindig bennem tartotta a melegséget, amely meglehetősen furcsa érzést keletkeztetett, de jelen pillanatban az érzéseim voltak az utolsó dolgok, amikkel foglalkoznom kellett. Sokkal fontosabb Justin, aki bármelyik pillanatban végleg összeomolhat. A fürdő elé érve szembefordultam vele, és a szótlanság ismét a hatalmába kerített. Eddig ő sem mondott nevemen kívül semmi mást, de ahogyan azt mondta, elég volt ahhoz, hogy felmérjem a helyzetet: segítségre van szüksége. Ez most minden, ami kell neki, és én meg tudom adni. 

– Várj meg itt, hozok apától ruhát – szólaltam meg végül, és készültem apáék szobája felé venni az irányt, de Justin visszarántott, majd magához húzva megölelt. 

A fejét a nyakamba fúrta, és annyira közel bújt hozzám, amennyire csak lehetett. Hirtelen reakciója szörnyen meglepett, de egy pillanatig sem haboztam, azonnal visszaadtam ölelését. Úgy szorított, mintha az élete múlt volna rajta, és kis idő múlva azon kaptam őt, hogy sírni kezd. A szívem másodpercek alatt darabokra tört, amikor ennyire gyengének láttam. Ez az egész előtérbe helyezte az érzéseim, és a melegség mellé némi lelki fájdalom is járult Justin sírásából kifolyólag. Nagyon szerettem volna tudni, hogy mi a baj, de nem akartam még jobban összetörni, már ha ez lehetséges egyáltalán. 

Körülbelül öt perc múlva elengedett, és a szemem fürkészte. Sosem voltam még ennyire tanácstalan. Talán azért, mert még nem volt dolgom egy érzelmileg ennyire megviselt emberrel sem. Fogalmam sincs, mit tegyek, csak azzal vagyok tisztában, hogy segítenem kell. Körül sem tudom írni, hogy mennyire furcsán érzem magam, amiért engedi magát így látni előttem, mert eddig mindig olyannak tűnt, aki tudja, mit csinál. Jelen pillanatban minden eddigi kép, amit magáról alkotott a szememben, szétfoszlott, és éreztem, hogy ez az igazi Justin. Nem pedig az, aki olyan pökhendi volt velem pár órája.

Ettől a rengeteg érzelemtől, és a rám nehézkedő nyomástól nekem is könnybe lábadt a szemem, ezért gyorsan apáék szobája felé vettem az irányt, mielőtt még én is kikészültem volna. Erősnek kell lennem helyette is, akármennyire lesz nehéz. 

Kicsit összeszedtem magam a szobáig vezető úton és halkan kinyitottam a szobaajtót. Anya és apa békésen aludtak, így lábujjhegyen elmerészkedtem apa szekrényéig. Kihalásztam a fiókból egy alsónadrágot, egy hosszú ujjút, és egy farmert. Mindegyikből feketét, mert mindig azt hord. Elvettem egy övet is, mert hiába a stresszhelyzet, a divattervezői vénám sosem alszik. Ahogyan elnézem, ezek pont jók lesznek rá, mert apa itt tartja a kinőtt ruháit tíz évre visszamenőleg. Amikor megszereztem mindent, visszacsuktam a szekrényeket, ám a fiókot kissé hangosabban sikerült visszazárnom, mint ahogyan azt képzeltem, ezért anya kicsit megmozdult. A szívem ezerrel kalapált, hogy fel ne ébredjen, de végül sikerrel jártam. 

Épségben kijöttem a szobából, majd sietősen a fürdőszobaajtóhoz mentem. Justin még mindig ott állt, ugyanúgy, ahogyan eddig: meggyötörve. A szívem ismét dobbant egy hatalmasat, és visszatért a melankolikus hangulat a házba. Amíg felé tartottam, eltűnődtem rajta, hogy bár össze van törve, mégis milyen tökéletes, ahogyan ott áll. Olyan sebezhető, látszik rajta, hogy egy rossz szó és megtörik. A helyzettől eltekintve kissé örültem, hogy ezt az oldalát is láthatom, mert tudom, hogy többé nem fogom. Élvezem, hogy segíthetek rajta, és visszaadhatom neki, amit ő tett értem.

- Tessék – nyújtottam oda neki a ruhákat –, a polcon mindent megtalálsz, használd nyugodtan – mondtam erőtlenül, bár egyáltalán nem így terveztem – Ha kész vagy, gyere be a szobámba – mutattam a fehér ajtóra jobb oldalt.

- Köszönöm – suttogta, és bevánszorgott a fürdőbe. Miután becsukta maga után az ajtót, sóhajtottam egyet, és próbáltam kiereszteni a stresszt, ami akaratlanul is, de rám ragadt Justinról. A szobám felé vettem az irányt, majd én is átöltöztem száraz ruhába. Nagyon furcsa, hogy Justin a házban van, az pedig főleg, hogy ilyen állapotban. Frusztrál az is, hogy nem tudom, mit tegyek, pedig határozottnak kéne lennem. Sokkal nehezebb, mint amilyennek hittem. Az elmúlt tíz perc eredményeképp gondterhelten lehuppantam az ágyamra, és vártam, hogy Justin kijöjjön a fürdőből.

-*- Justin szemszöge -*-

Még mindig nem tudom elhinni, hogy a legrosszabb helyzetemben is olyan helyen lyukadok ki akaratlanul, ahol segítséget kapok. Fogalmam sem volt róla, hogy a lábaim Emily háza elé vezettek el. Minden a véletlen műve, vagy inkább a sorsé. Mégis, egyáltalán nem érdemlem meg, hogy segítséget kapjak. Szemét voltam, aljas senki, mert összevertem a legjobb barátom egy régi történet miatt. Nem érdemlem meg Emily segítségét, jobb lett volna nekem odakint. Idegesen beletúrtam a hajamba, majd körülnéztem a fürdőben. 

Először az jutott eszembe, hogy nekünk ekkora az egész lakásunk, mint ez az egy fürdő. Aztán pedig az, hogy sosem voltam még ilyen extravagáns helyen, és biztos vagyok benne, hogy nem is leszek többet. Magam mögé néztem, ahol megláttam a zuhanyzót. Sóhajtottam egyet, hiszen mindenem meg van fagyva, végre felmelegedhetek. Ledobtam magamról a vizes ruháim, majd beállítottam a vizet kellemesen melegre. Szavakkal nem tudom leírni, hogy mennyire jól esett a testemnek a meleg víz. Egy pillanat alatt ellazultam, és úgy éreztem: szörnyen hálás vagyok Emilynek ezért. 

Miután végleg elkészültem megfordultam, és a fehér ajtajú szoba felé vettem az irányt. Útközben visszatértek a rossz érzések, minden bűnöm eszembe jutott, ebből kifolyólag pedig ismét szörnyen éreztem magam. Tényleg nem érdemlek ilyen segítséget azok után, amit tettem. A lelkiismeret-furdalás még mindig gyötör, mert azt is megfogadtam, hogy nem engedem magamhoz közel Emilyt, de annyira szükségem van rá, hogy nem tudom őt itt hagyni. Kell az ölelése, kell, hogy megnyugtasson. Erre van most szükségem, semmi másra.

Amikor az ajtó elé értem, olyasféle idegesség tört elő bennem, ami legutoljára akkor, amikor a falhoz nyomtam Emilyt. Egy kicsit tartok tőle, hogy mi fog fogadni, ha belépek a szobájába, de jobb lenne inkább csak simán bemenni idegeskedés helyett. Elfordítottam a kilincset, és lassan kinyitottam az ajtót. Egy félig megvilágított, gyönyörű szobát pillantottam meg, a közepén egy hatalmas ággyal, amelyen ártatlanul aludt egy meseszép lány. A szívem hirtelen olyan gyorsan kezdett verni, hogy azt hittem, szívinfarktust kapok. Nem tudtam megállni, hogy ne lépjek hozzá közelebb. Annyira gyönyörű volt, ahogyan ott feküdt, hogy valósággal vonzott maga felé. Megtettem pár lépést az ágy irányába, majd megálltam előtte. 

Istenem, miért csinálod ezt velem? Egy sikátorban kéne lennem azok után, ami történt, nem pedig egy palotában a királylánnyal együtt. Mégis, nem tudom megállni, hogy ne nézzem őt. Jobban esik a látványa, mint az iménti meleg zuhany. Hibátlan alkatát és a fénylő haját nézve késztetést éreztem rá, hogy hozzáérjek. Úgy éreztem, ha nem teszem meg, azzal bűnt követek el.

Megkerültem az ágyat, és lassan lefeküdtem mellé. A fejemet megtámasztottam a kezemmel, és úgy csodáltam őt tovább. Egy tincs a szőkésbarna hajából belelógott az arcába, ezért kisöpörtem onnan. Annyira lassan emeltem a kezemet, amennyire csak lehetett, és olyan gyengén értem hozzá, hogy aligha éreztem. Szinte csak az ujjbegyem ért hozzá, de az elég volt ahhoz, hogy ne tudjak betelni az érintésével. Végigsimítottam puha arcán, majd levettem róla a kezem, és a jobb zsebembe nyúltam. Kihalásztam belőle a karkötőjét, amit gondosan leműtöttem a kezéről korábban, majd ráraktam a kezére. Nem így terveztem a visszaszolgáltatását, de most van rá lehetőségem, hogy odaadjam neki, és ezt meg is tettem.

Olyan törékeny, amikor alszik, hogy félek, ha hozzáérek, kárt teszek benne. Mindez nem lehetetlen, mert Bobban is kárt tettem annak ellenére, hogy tulajdonképpen nem is voltam tisztában azzal, amit teszek. Erre a gondolatra minden visszatért, amit eddig Emily látványa elűzött, és elfogott az érzés, hogy itt kell hagynom. Nem maradhatok, mert még a végén ő is az áldozatom lenne. Ki tudja, hogy mikor kerülök ismét önkívületi állapotba, és mikor támadom meg őt ok nélkül? Egyszerűen csak nem kockáztathatok. 

Csalódottan emeltem feljebb magam az ágyon, de mielőtt teljesen felálltam volna, adtam egy puszit a homlokára, ezzel megpecsételve, hogy mennyire köszönöm, amit értem tett. 

- Sajnálom – suttogtam, miközben az egész figyelmem a látványának szenteltem. Az igazat megvallva, nem is tudom miért kértem bocsánatot. Azért, mert olyan seggfej voltam, talán mert gondot okoztam a jelenlétemmel ma este, esetleg mert úgy döntöttem itt hagyom… Fogalmam sincs. A lényeg az, hogy van miért bocsánatot kérnem tőle, és bár nincs tudatában, hogy megtettem, legalább kicsit kisebb lelkiismeret-furdalással indulok el.

Kinéztem az ablakon, és kisebb megkönnyebbülés töltött el, amikor nyugtáztam, hogy elmúlt a vihar. Lassan három óra van, és hulla fáradt vagyok. Haza kéne mennem, mert anyáékért is aggódom, hogy hazament-e apám. Mielőtt végleg távoztam volna, utoljára szemügyre vettem Emilyt közelről, és mélyen rögzítettem magamban a látványát. Ez segíteni fog, ha elborul az agyam. Halkan kiosontam a szobájából, majd a házból is, és hazafelé vettem az irányt. 

Ebben a tempóban lesz vagy négy óra, mire hazaérek, de nem igazán tud érdekelni, jól esik most a séta. Meglehetősen furcsa volt ilyen külsővel ballagni az utcán, a bennem kavargó érzésekről pedig ne is beszéljünk. Remélem, anya nem fogja észrevenni rajtam ezeket a göncöket. Még mindig felfoghatatlan, hogy komoly büntetést érdemelnék, amiért ennyire undorító módon viselkedtem, de ehelyett épp az ellenkezőjét kaptam. Ez nem igazságos. Mindenesetre biztosan nem tudnék Bob szemébe nézni azok után, hogy félholtra vertem, mert a lelkiismeretem nem engedi, és tudom, hogy nem is fogja egyhamar.

Emily pedig… Hihetetlen, hogy a korábbi viselkedésem ellenére képes volt segíteni nekem. Csúnyán manipuláltam, amikor láttam rajta, hogy irányítható. Most ő is megtehette volna velem, de mégsem tette. Segített, ahogyan csak tudott, pedig jogában állt volna ott hagyni engem kint. Micsoda egy szar ember vagyok. Mindenkinek ártok, akik mellettem állnak. 

A tempómhoz képest viszonylag hamar hazaértem, és amint felmértem, hogy anyáéknak semmi bajuk, én is készülődtem csatlakozni az alvók táborához. Ledőltem a kicsik mellé, majd lassacskán lehunytam a szemem. Magam előtt láttam Emilyt, amint ott fekszik az ágyában ugyanolyan törékenyen, ahogyan ott hagytam. Ismét éreztem a selymes arcbőrét, és a haját a jobb kezemen. Pillanatokon belül azon kaptam magam, hogy már félálomban is vagyok, de mielőtt elaludtam volna, rájöttem: Emily volt az, aki elaltatott.

Hát hellokaaa :) Megjöttem megint, most jó soká, de net még mindig nincsen sajnos, így ritkán jutok olyan helyre, ahol fel tudom tenni a részeket :(

A részről. Tudom, hogy nem erre számítottatok, ne is titkoljátok!:DDDDD Elég sok érzelem és gondolatmenet található meg ebben a részben, de remélem azért sikerült úgy megírnom, hogy ne legyen unalmas. Kíváncsi vagyok, mit gondoltok az eseményekről, Justin és Emily érzéseiről, így szeretném ha megírnátok :)

A könyvkiadásról lassacskán már kezdek lemondani, de még mindig nem adtam fel. Nagyon nehéz, belátom, de azért a never say never és a believe mindig ott lebeg a szemem előtt :)

Azt hiszem, ennyi lenne. Sok-sok-sok-sok kommentet várok, hogy mit gondoltok a mostani részről! Bízom benne, hogy nem kell csalódnom bennetek:) See you soon ♥