20th chapter - Dark

-*- Justin szemszöge -*-

Ahogyan ott állt az ajtóban sebezhető tekintettel, tulajdonképpen egy szál rövidnadrágban és trikóban, teljesen elállította a lélegzetem, még a lila horzsolások ellenére is. Nem tudtam mást bámulni, csak őt. Mintha reflektorfénnyel ki lett volna világítva, s minden más körülötte a sötétségbe veszett volna. A tekintete, hogy nem láttam már majdnem egy teljes napja őt, valami olyan kémiai reakciót indított be bennem, amely arra késztetett, hogy ne vegyem le róla a szemem, mert különben eltűnik.

Úgy festett, mint aki meg van illetődve, amiért belépett ide, holott ez az ő szobája, vagy mije. Nem bírtam tovább ezt a több méter távolságot közöttünk, azonnal a karjaimban akartam tudni, és halálra csókolni őt. Mégsem szerettem volna csak úgy letámadni, mert az egyszerűen nem méltó hozzá. Valahogyan el fogom érni, hogy közelebb férkőzzek, ezt már most eldöntöttem.

Lassan megindultam felé, közben egy pillanatra sem tereltem más irányba a tekintetem. Minél közelebb értem, a légzésem annál gyorsabb iramot vett fel, ő pedig még mindig ugyanott állt, mint aki karót nyelt. Bár nem mutattam, de azért örültem, hogy ezt váltottam ki belőle.

- Mi ez a szoba? – szólaltam meg végül, mentemben pedig pontosan előtte álltam meg. Tekintete meglágyult, amikor körülnézett, s mosolyra húzódott a szája. Eddig alig láttam őt mosolyogni, de máris úgy érzem, hogy mindent meg kell tennem érte, hogy ez megváltozzon.

- A tervezőszobám – nézett vissza rám, szemei pedig a gyémánthoz hasonlóan csillogtak. Le sem tagadhatná, hogy imádja.

- Ezeket itt mind te varrtad? – mutattam azokra a ruhákra, amelyek a próbababán voltak. Volt vagy negyven baba a szobában, annak körülbelül a háromnegyedén mind ruha. Nem lehetett kis munka megcsinálni őket.

- Az utolsó cérnaszálig – bólintott. Milyen gyönyörű, amikor mosolyog. Bárcsak mindig mosolyogna, amikor velem van! Min mosolyogjon? Azon, hogy bunkó vagy vele? – hallottam a belső hangot, amelynek, mint mindig, igaza volt. Túlságosan összezavarom őt, talán kicsit érthetőbbnek kellene lennem.

- Nagyon ügyes vagy – bókoltam tiszta szívből. Egyáltalán nem értek ehhez a témához, azonban azt biztosra tudom mondani, hogy ő profin csinálja.

- Köszönöm – hajtotta le a fejét szégyellősen, ennek következményeképp pedig a haja eltakarta az egész arcát. Nem tetszett, hogy bujkál előlem, és már amúgy is minden vágyam az volt, hogy hozzáérjek, így még egy fél lépéssel közelebb mentem hozzá, s az állához helyeztem a mutató- és hüvelykujjam, hogy felemeljem a fejét, majd készültem vele megosztani a gondolataimat.

- Nem jöttél be hozzám – jelentettem ki, s nagy nehezen lefejtettem az ujjaim az álláról. Hazudnék, ha azt mondanám, nem vártam, mert egész végig azt csináltam. De ugyanakkor meg is értettem, mert nem viselkedtem vele valami érthetően, szóval beletörődtem a szerencsétlen helyzetembe.

- Ne haragudj, de jött Leah, és nem akartam őt odavinni, mert féltem, hogy esetleg zavarna, ha egy idegent is bevinnék magammal – nézett fel rám nagy szemekkel. Annyira hiányzott, annak ellenére is, hogy semmit nem tudok róla az ég világon. 

- Vártalak – mondtam félig suttogva, s tekintetemmel jeleztem neki, hogy ennek ellenére megbocsátok. Ő félénken a földet kezdte pásztázni, így a haja megint az arcában végezte. Ekkor már tényleg nem bírtam türtőztetni magam, s elsimítottam a haját, majd megint felemeltem a fejét. Imádom a szemeit, és mindig eltakarja előlem őket.

- Ne bújj el – suttogtam közel hajolva hozzá. Komolyan attól féltem, hogyha egy kicsit erősebben érek hozzá, összetöröm. Én sem vagyok egyszerű eset, de neki is elég sok oldala van velem szemben. Ez a szégyellős a kedvencem.

Emily teste egészében megremegett, s hagyta, hogy addig emeljem a fejét, míg nem néz a szemembe. Amikor ez megtörtént, nem vettem el az állától a kezem. Hüvelykujjammal végigsimítottam az álla vonalát, majd körülrajzoltam a száját. Emily mindezt lélegzetvisszafojtva tűrte, amiről arra mertem következtetni, hogy nincs ellenére a dolog.

Égtem a vágytól, hogy megcsókoljam. Addig akartam csókolni, amíg nem könyörög, hogy hagyjam abba. Közel akartam őt érezni, a bőre minden négyzetcentiméterével érintkezni akartam. Teljesen a hatalmába kerített, és még csak nem is tudja. Már éppen úgy volt, hogy azonnal összeforrasztom ajkainkat, amikor a szoba lámpája pislákolni kezdett, s pár villanás múlva kiégett. Merő adta sötétség árasztotta el a szobát, ugyanis nem volt ablak. Biztosan egy titkos hely lehet, ha ennyire védett.

- Justin, nem látok – reszketett Emily hangja, s ő maga is. 

- Félsz? – kérdtem. Nem néztem volna ki belőle, hogy fél a sötéttől, amikor az első randinkról simán elindult egyedül az éjszaka, és tegnap is – illetve ma hajnalban – egyedül ment haza. Utólag belegondolva ebbe rosszul éreztem magam a kórházban, hogy csak úgy otthagytam, de túl sok volt a stressz, s erről elfeledkeztem.

- Nagyon félek Justin, hadd menjek ki, kérlek – kis híján sírva fakadt, s egyre jobban remegett. Bár még mindig csak a jobb kezem tartózkodott rajta, és az is az arcán, azért éreztem, amint egész testében borzong. Egyszerűen szentségtörésnek éreztem elengedni őt, és nem is állt szándékomban, bármennyire is félt. 

- Ne félj, itt vagyok veled – simultam hozzá, hogy érezzen, majd mindkét kezemet végigvezettem a karján, s a kézfejénél álltam meg. Összekulcsoltam az ujjainkat, a szám közvetlenül az orra mellé helyeztem. Még mindig rettenetesen reszketett.

- Justin – ejtette ki a nevem nyers félelemmel, Nem akartam, hogy ennyire pánikoljon, ezért tovább folytattam.

Gyengéd puszit leheltem az orra mellé mindkét oldalra, majd az arcára. A szájára szándékosan nem adtam, csak járkáltattam körülötte a szám, s közben simogattam a kezét. Nem tudtam, mitől remegett: a félelemtől, a közelségemtől, vagy bármitől, de egyszerűen folytatni akartam még. Biztos vagyok benne, hogy le fog állítani, ha túlzottan fél.

- Hunyd le a szemed – súgtam szinte a szájába. Már magamat is teljesen megőrjítettem, amiért még mindig nem csókoltam meg, de ez még csak a későbbi terveimben szerepel. Éreztem az arcommal, hogy Emily úgy tesz, ahogyan mondtam neki, így mentem tovább.

- Tudod, a sötétség nem rossz dolog – kezdtem a beszédet, miközben folyton puszikkal árasztottam el a fejét. – Néha olyan dolgokat láthatsz meg benne, amiket szabad szemmel sosem – nyílt szét a szám, amikor odavezettem az övéhez, s már szabályosan epekedett a csókért. – Azzal, hogy a szemed nem működik, az összes többi érzékszervedre kell támaszkodnod – mentem a füle irányába, s ott is elborítottam csókokkal. – A sötétben megtalálod önmagad – eleresztettem a kezét, és felfelé lassan végigsimítottam a karján. – Megtanulod érezni a fontos dolgokat – kezeim a nyakára siklottak fel, mire élesen beszívta a levegőt. – Megtanulod csak azt látni, amit kell – masszíroztam a nyakát, ő pedig egyre erősebben kapaszkodott belém. – És rájössz, hogy kiben bízhatsz meg – egyre hevesebben vettem a levegőt, próbáltam kordában tartani a vágyaimat. Emily elmozdította a fejét a szám irányába, így már tényleg csak pár milliméter hiányzott az élvezethez.

- Justin – mondta a nevem ismét, de ebben már határozottan nem félelem volt. 

Eddig tartott az önkontroll magam felett: megtettem a fejemmel azt a kis távolságot, amely elválasztott minket, s megéreztem ajkait a sajátjaimon. Ennek következményeképp olyan lökéshullám szaladt végig a testemen, hogy képtelen voltam tovább bármely módon is gondolkozni. 

Hiányzott az érintése, az ajkai édeskés íze, az ártatlan tekintete, és a törékeny teste. Csak egy napig kellett mindezt hanyagolnom, és máris úgy éreztem, nem tudok semmire összpontosítani. Kell nekem, hogy a közelemben legyen, bármennyire is sodrom őt veszélybe ezzel. Nem hozzám való, ezzel tisztában vagyok, de nem tudok nélküle eltölteni huzamosabb időt. 

Szája azon nyomban szétnyílt, így kényelmesen el tudtam mélyíteni a csókot. A legjobb tudásom szerint végeztem a műveletet, igyekeztem a lehető leggyengédebbnek lenni vele azok után, amit értem tett, és amit én tettem vele. Lassan csókoltam, kiélveztem minden pillanatát. A kezeim a nyakára helyeztem, s közben simogattam. Emily az orrán keresztül mélyeket lélegzett, s olyan közel lépett hozzám, hogy az összes teret kipréselte kettőnk közül. 

Sokkal igazibbnak éreztem ezt a csókot, mint a korábbiakat, hiszen tulajdonképpen addig tartóztattam magam, amíg egy konkrét jelent nem adott, hogy szabad a pálya számomra. Bár azt még mindig nem tudom, hogyan fogom őt megszerezni, biztos vagyok benne, hogy kitalálok valamit, mert az élmény, amit ő nyújt nekem, földönkívüli.

Levette a kezemet a nyakáról, és áthelyezte a derekára, hogy a kezeivel is tudjon érintkezni velem. Lentről beletúrt a hajamba, játszadozott a nyakammal, s közben oly mézédesen csókolt, hogy lassacskán cukormérgezést kaptam. Kis idő elteltével azonban elvált tőlem, s csak a sűrű levegővétele térített vissza a valóságba, miszerint a csóknak igenis vége szakadt. Hiába volt teljes sötétség, még csukva tartottam a szemem, hogy addig tudjam őrizni a pillanatot, ameddig csak lehet, s közben a hüvelykujjammal kis körkörös mozdulatokkal simogattam a derekát. 

- Mi ez köztünk, Justin? – suttogta, miközben a homlokát az enyémnek döntötte. Egy csepp fényforrás nélkül is magam előtt láttam a zavart tekintetét.

- Kémia – feleltem egész egyszerűen. Valami meghatározhatatlan erő vonz minket egymáshoz, és egyikőnk sem tehet ellene semmit. Már nem mintha akarnék tenni bármit is. 

- De… - dadogta, s gyengített az ölelésén. – Ez így nem helyes. 

- Miért? – húztam vissza vékonyka testét közel az enyémhez, mert máris jelzett a szerveztem, hogy nem tetszik neki a távolság, ami közöttünk van. 

- Mert nem is ismerjük egymást. Még a teljes nevedet sem tudom – rázta a fejét, amelyet csak onnan érzékeltem, hogy a szám mágnesként követte az övét. Elengedtem őt, mire bent akadt a levegője. Hamar kinyitottam az ajtót, s így egy halvány fénysáv világította meg az alakját. Egyből fellélegzett, majd kíváncsian rám pillantott. 

- A nevem Justin Bieber, örvendek a szerencsének, hölgyem – hajoltam meg előtte, mint ahogyan a királyi családoknál szokás, majd kezet csókoltam neki. Halkan kuncogott egyet, amely füleimnek a legszebb zene volt hosszú idő óta.

- Bieber – emésztette a nevemet. – Az enyémet már bizonyára tudod. 

- Ha az emlékezetem nem csal – tartottam fel a mutatóujjam – Miss. Emily Millerhez van szerencsém – néztem mélyen a szemeibe, mire rám mosolygott, így közelebb mentem hozzá. Még a kórházban megjegyeztem a nevét, amelyet az igazolványáról néztem le.  

- A memóriája kifogástalan, uram – hajlította a szavakat, s szemeiben a derű csillant meg. Végre, felenged a közelemben.

- Hogyan is felejthetnék el egy ilyen angyali teremtést, mint amilyen Ön? – tettem vissza a kezeimet a pár perccel ezelőtti székhelyükre. Emily szégyellősen lehajtotta a fejét, majd visszanézett rám.

- Angyalinak tart? – kérdte édes hangon.

- Határozottan – siklott le tekintetem a szájára, s akaratlanul is megnyaltam a sajátjaimat. 

- Akkor, azt hiszem, meg kell győznöm az ellenkezőjéről – jelentette ki elbűvölően, s fejét vészesen közel helyezte az enyémhez -, miután megismertem magát – lépett el ismét tőlem, mire belsőm durcásan összefonta a melle alatt karjait. 

- Mondja, mit tehetek Önért? – teljesen megigézett a látványa, s bár felfogtam, hogy gyors neki a tempó, semmi másra nem vágytam, csak hogy megint megcsókolhassam. 

- Először is, árulja el nekem, hogy mégis hogy a francba jutott át a biztonsági rendszerünkön – hunyorított, de láttam szemeiben a játékosságot.

- Hát, nem volt egyszerű menet, tudja – kezdtem bele a történetben, s felettébb viccesnek találtam, hogy magázzuk egymást -, be kellett vetnem a ninja képességeimet, megkeresni a kamera vakfoltját, gyorsan átrohanni a lézeren, és professzionális módon felmászni az erkélyére. Természetesen rutin művelet volt – meséltem merev ábrázattal, s csak arra lettem figyelmes, hogy Emily sokkos állapotba került.

- Komolyan? – suttogta rémülten.

- Nem – engedtem testtartásomon, s győztesen vigyorogtam rá, mire ő is ellazult – Fogalmam sincs, hogy kell kikeresni a kamera vakfoltját, nem tudok akrobata módon táncolni a lézerek között, és amikor felmásztam a csövön, majdnem leestem.   

Iménti mondatomon oly szívből kezdett nevetni, hogy hirtelen úgy éreztem, az életnek ismét van értelme. Soha nem hallottam még Jazzyn kívül ilyen örömteli kacajt, bár ő is csak akkor nevet ennyire, ha csikizem. Bele is tellett vagy két percbe, mire abba tudta hagyni, s már én is elkezdtem vigyorogni rajta. Annyira gyönyörű, amikor nevet.

- Őrült vagy – nyögte ki két nevetés között.

- Újat mondj – mosolyogtam rá, s meghaltam volna érte, hogy letámadhassam ajkait. 

Ő lassacskán rám vezette tekintetét – már amennyit látott belőlem, amiért a sötétben álltam -, a fénysáv azonban lehetővé tette számomra, hogy szemei helyett most inkább a testét tanulmányozhassam. A lila foltok kissé csúfították az egyébként tökéletes látványt, de ez nem gátolta meg a vágyaimat abban, hogy a bőre érintése után epekedjen.

- Szerintem menned kéne – suttogta váratlanul - Leah rá fog jönni, hogy itt vagy.

- Oké – egyeztem bele, pedig a legutolsó dolog, amit akartam, az a távozás volt.

- Itt van egy vészkijárat, ha azon kimész, a hátsó bejáratnál találod magad – mutatott egy ismeretlen irányba, ugyanis a sötét eltakarta a kezét, amikor felmutatott. Megragadta a karomat, s rutinosan indult meg a vak sötétségben. Pár lépés múlva megállt, s érzékeltem, hogy felém fordult.

- Még látjuk egymást – ígértem meg neki azonnal, mielőtt még bármit is mondhatott volna. 

- Reméltem is – felelte, majd a kezét az arcomra helyezve azt hittem, csókot kapok, de csak egy puszi járt az arcomra. – Szia. 

Úgy voltam vele, hogy ez az ő elköszönési módja, akkor most jöjjön az enyém. Mohón beletúrtam a hajába, s a szám már meg is találta az övét. Nem habozott visszacsókolni, nyelvünk többször is találkozott a csatában. Mélyen csókoltam, közben érintettem minden szabad felületet a nyakán és a karján, vigyázva, nehogy fájdalmat okozzak neki valamelyik seb erős szorításával. Pár pillanat múlva már el is váltam tőle, és boldogan vigyorogtam, mert tudtam, nem lát belőle semmit. 

- Szia – köszöntem el véglegesen, s már be is csuktam magam mögött az ajtót. 

Ez pontosan úgy sült el, ahogyan terveztem. Ha így halad a kapcsolatunk, még a végén megszerzem őt. Nem lesz egyszerű menet, mert ég és föld vagyunk, de nem fogom feladni. Azt hiszem, ő az a lány, akit keresek, bár ahogyan ő is mondta, még nem ismerem őt, ő sem engem. De ki tudja, talán éppen ez a kiszámíthatatlanság az, amitől majd elválaszthatatlanok leszünk.  

 

Sziasztook :) Ne haragudjatok a késésért, már kész volt a rész előző hét szombatra, de nem jutottam gép közelbe, hogy fel is tudjam tenni, szóval csak most tudtam jelentkezni :(

Elolvastam minden kommentet, nagyon jól estek, amiket írtatok! Örömmel látom, hogy vannak új olvasók is, több visszajelzést kapok, hogy gyakorlatilag egyszerre kivégzitek a blogot, és ez nagy örömmel tölt el. Inspiráltok a folytatásra, ezt remélem tudjátok! :)

A történetről. Hát, nagyon sokat gondolkoztam rajta, hogyan is kéne ezt a részt összerakni, mert mindent akartam beletenni. Egy kis szenvedélyt, humort, játékosságot, meg amit csak kell :D Nagyon remélem, hogy kapok velős kifejtéseket, mert őszintén bevallom, kicsit bizonytalan vagyok a folytatásban. Mármint, félre ne értsétek, nem akarom abbahagyni, csak egyenlőre nem tudom, hogyan folytassam. A tervek megvannak, fő állomások is ki vannak tűzve, amiknek mindenképp meg kell történniük, csak még körítenem kell őket valahogyan. Szóval csak egy dolgot kérek:

Írjátok le, hogy szerintetek eddig hogy halad a történet, elég izgalmas-e, és ha valamiből hiány van, akkor az mi lenne, és miért. Nyugodtan írhattok negatív kritikát, sőt, kérem is, hogy világítsatok rá a hibákra. Őszintén számítok rátok, ne hagyjatok cserben! Adok a véleményetekre, elvégre, ti olvassátok, és sok olyan dolgot vesztek észre, amiket én nem.

Úgyhogy ha feljövök a blogra, hosszú kommenteket lássak, minimum tízet, hogy tudjak gondolkodni a folytatáson! ;) See u soon, love ya <3 

u.i.: Köszönöm a sok oldalmegtekintést, meg a feliratkozót, elképesztőek vagytok ♥ 

 

19th chapter - You are not alone?

-*- Emily szemszöge -*-

- Szerintem valami elegánsan szexi jobban állna neked – vizsgálgattam Leaht, amint kilépett a próbafülkéből egy komplett függönykészletben.

- Gondolod? – rángatta a ruhát, és közben a szemöldökét ráncolta. 

- Határozottan – bólintottam, és már meg is fordultam tovább keresni a Leahhoz legjobban illő ruhadarabot.

A legtöbb esetben nagyon nehéz rávennem Leaht, hogy eljöjjön velem apa szombat esti partijára, de ma, vásárlás közben azt állította, hogy szüksége van egy kis eleganciára az állandó kicsapongó öltözékek mellett. Erősen meglepett ez a kijelentése, ennek ellenére azonban nem kellett kétszer mondania: máris rángattam őt az üzletek felé, hogy elköltsünk egy kis – nagyon sok – pénzt.

Eddig a báli fazon felé hajlottunk, ellenben amikor megpillantottam legjobb barátnőmet az imént, erről az ötletről le is mondtam. El is indultam tehát a másik irányba, a kisestélyik felé, hogy keressek neki egy szexi darabot, amelyben önmaga lehet. Mindenféle szín szúrta ki a szemem: türkizkék, fűzöld, a neon összes lehetséges árnyalata, de tudtam, hogy ezek nem illenek hozzá. Ő inkább rocker, mintsem egy Barbie baba, úgyhogy mindenképpen fekete ruhadarab után kutattam.

- Em, hol a fenében vagy már? Itt állok egy szál fehérneműben – panaszkodott Leah. Sosem volt türelme a vásárláshoz.

- Mindjárt megyek, ne sürgesd a tervezőt – kiabáltam vissza a bolt másik végéből. 

Csak mi voltunk bent, ilyen helyre tulajdonképpen alig járnak, azonban ha mégis, akkor egyetlen ruha vásárlásával biztosítják Afrika egyhavi élelmét. Az alkalmazottak is szorgosan keresgéltek velem együtt, és úgy láttam rajtuk, hogy kifejezetten örülnek nekem, amiért szakmabeli vagyok, és pontosan tudom, hogy mit akarok.

- Hölgyem, éppen most érkezett a raktárra egy egyedi tervezésű Dolce & Gabbana mini ruha, amely illik az ön leírására. Kívánja megnézni? – termett mellém egy középkorú nő.

- Természetesen – mosolyogtam, s ő azon nyomban hátrament a ruháért.

Közben Leah már azzal fenyegetett, hogyha nem megyek öt percen belül, fehérneműben fog megjelenni a szombati estélyen, és mivel tudtam, hogy képes ilyesmire, ezért a lehető legtöbb módon próbáltam őt nyugtatni. A nő szerencsére pillanatokon belül előtűnt a hátsó ajtó mögül a ruhával a kezében. A védőanyag alatt máris megfogta a szemem a csillogó alsórész, és bár még nem is láttam a darabot, tudtam, hogy ez lesz a tökéletes.

- Parancsoljon – nyújtotta át egy kedves mosoly kíséretében, én pedig felakasztottam a fémrúdra, s megszabadítottam a vízálló anyagtól. 

Amint lecipzáraztam, a szemem elé tárult a látvány, s elállt a lélegzetem. Nem hiába, Dolce & Gabbana értik a munkájukat! Fekete, gyöngyökkel és rojtokkal díszített ruha volt, a szoknyája combközépig érő. Néhol kivágásokkal szabálytalan módon, ezeket kötik össze a lelógó fekete rojtok. Az egész összhatása egy szétmarcangolt ruháét nyújtotta át, amely nem is lehetne ennél kidolgozottabb. Ellentétben van mindazzal, amelyet Leah kigondolt, de tudtam, hogyha ezt meglátja, nem fog elmenni nélküle.

Azonnal rohantam is a próbafülkéhez, és le sem tudtam állni a vigyorgással. Barátnőm meghallotta a sietős lépteimet, így nem maradhatott szó nélkül.

- Na, végre – sóhajtott – Remélem, hogy az álomruhát hoztad, és mehetünk végre innen – hangja egy teljesen életkedvhiányos emberéről árulkodott, de meg sem szólalhat, hiszen az ő kívánsága volt az elegancia. 

Benyújtottam neki a ruhát, mire két perc néma csend támadt, azután pedig egy hangos sikoly. A boltban lévő összes eladó hozzánk sietett, én pedig diszkréten elintéztem őket egy „nyugi, hülye a csaj” pillantással, s már ott sem voltak.

- Emily, ez egyszerűen tökéletes! – húzta el a függönyt, s barátnőm szemem elé tárulásakor bennem ragadt minden szó. Pontosan úgy állt rajta, ahogy kellett, minden addig ért, ameddig kellett, és teljesen azt hangsúlyozta ki a testén, amit kellett.

- Úristen – nyögtem ki végül. – Gyönyörű vagy! – öleltem át szorosan, s amikor elváltunk, a tükörből láttam, hogy az alkalmazottak is elismerő pillantásokat vetnek rá.

- Te vagy a legjobb, mindig tudod, mi kell nekem – fakadt kis híján sírva, mire szélesen elvigyorodtam. A divatszakmában mindig az a legjobb érzés, mikor eltalálod egy ember ízlését, és látod rajta, mennyire elégedett a külsejével.

- Akkor, mehetünk a pénztárhoz? – intettem a cél felé.

- Naná! – mászott vissza a fülkébe, s lefejtette magáról a ruhát. Amíg elértünk a pénztárig, úgy szorította az a pehelykönnyű anyagot, mint egy kisgyerek a maciját. Erről eszembe jutott Justin, aminek egyáltalán nem örültem, hiszen eddig sikerült elterelni róla a figyelmem. Egyetlen dolog választott el attól, hogy bemenjek hozzá a kórházba, ez pedig Leah volt. Nem akartam, hogy Justin esetleg megharagudjon rám, amiért egy idegent viszek oda.

- 9700 dollár lesz – nyújtotta a blokkot, mire kissé kimeredt a szemem. Ilyen sok pénzt egy cafat anyagért… Leah ennek ellenére boldogan nyújtotta át a hitelkártyáját, s már kint is voltunk az üzletből. 

- Mindenhová ezt fogom hordani – hajtotta egész úton, én pedig csak mosolyogva hallgattam, amint odáig van érte. 

Jó érzés, amikor belemászik egy kissé a világomba, mert rendszerint egyedül járkálok boltokba, hogy felmérjem a terepet, s jobbnál jobb ruhákat tervezzek. Örülök, hogy ma megoszthattam vele ennek az örömét is.

- Ugye ma nálunk alszol, és nem azt tervezted, hogy hazamész, ha már így eltelt az idő? – dobtam fel az ajánlatot, el sem fogadva a nemleges választ.

- Azt hittem, már meg sem kérdezed – nevette el magát, mire csatlakoztam hozzá, s az út további részét egymásba karolva tettük meg.

~*~

- Olyan kár, hogy még csak kedd van – biggyesztette le az alsó ajkát Leah, amikor a kiakasztott ruhát néztük az ágyból. Sosem láttam még ennyire beleszeretni egy ruhába őt, és végtelen örömmel tölt el, hogy sikerült kedvet csinálnom a vásárláshoz. 

- Nemsoká szerda – pillantottam az órára, amely már fél kilencet mutatott. Hirtelen átsöpört rajtam egy melankolikus hullám.

Vajon mi van Justinnal? Egész nap nem hallottam felőle, és annyira szeretném tudni, hogy jól van-e. Az anyukája elég rossz állapotban volt, imádkozom érte, hogy meggyógyuljon, a kicsikkel együtt. Megérdemelné a normális életet, mert bár nem beszéltem vele egyetlen szót sem ez idáig, biztos vagyok benne, hogy nagyon erős, és felelősségteljes anya. Ráadásul Justinért is aggódom. Ő is teljesen ki volt készülve, csak remélni tudom, hogy minden rendben velük.

- Most miért vágsz ilyen szomorú képet? – bökött oldalba Leah, ezzel kizökkentve az aggodalmaskodó gondolataimból.

- Semmi, csak… Csak fáradt vagyok – füllentettem, s egy mosolyt erőszakoltam az arcomra. Barátnőm szkeptikus ábrázattal meredt felém.

- Tudom, hogy Justinra gondolsz, nem kell letagadnod – vágta magát törökülésbe – Az arcodra van írva, amikor ő jár a fejedben. – Remek, hát ezt jó tudni. 

- Utállak – nyögtem ki durcásan, s erre Leah csak kacagott egyet.

- Én is téged – felelte vihogva – Most viszont, ha nem haragszol, alszom, mert teljesen kimerítettél ezzel a shoppingtúrával – szidott le barátságosan, s elindult az ágya felé, amely kicsivel az enyém mellett van.

- Jó éjt – dőltem hanyatt az ágyamon. Hiába próbálnék meg aludni, teljesen felesleges lenne. Úgysem sikerül. Körülbelül tíz perce feküdhettem már ugyanabban a pózban, ugyanúgy Justinon merengve, mikor Leah váratlanul megszólalt.

- Hé, Em – suttogta óvatosan – Ébren vagy?

- Persze – válaszoltam szintén suttogva.

- Éhen halok – tette a kezét a hasára, amely oly hangosan megmordult, hogy még én is hallottam.  

- Tudod az utat – fordítottam felé a fejem.

- Akkor megyek, és felfalom az éléskamrátokat – beszélt halkan, még mindig, mintha lenne egy plusz személy a szobában, aki már alszik, s ki is vonult. 

Hát, egyedül maradtam, ismét. Leaht ismerve lent fog aludni a konyhában, amennyit tud enni. Milyen kár, hogy nem tudom kiölni a Justinnal kapcsolatos ábrándjaimat a fejemből. Az jár a fejemben, ahogyan elváltunk. Az enyém leszel, akkor is, ha te leszel az utolsó ember, akiért szenvedni fogok. Ez a mondat varázsigeként cseng a fejemben. Ha valóban így gondolja, annak csak örülök. 

Annak ellenére, hogy mindig ellentmond magának a tetteivel, a végén történjék bármi, megmutatja a valódi oldalát. Nem tudom, hogy más emberrel is ezt csinálja-e, de annyira kíváncsi lennék az okára. Sok a kérdés a fejemben, már-már több a kelleténél, és nem akarom túlgondolni a dolgokat. Rendszerint hajlamos vagyok problémát találni ott is, ahol nincsen.

Gondterhelten felültem az ágyon, majd felálltam. Otthagytam a telefonom az asztalon, és anélkül nem tudok aludni, mert az adja az éjjeli fényem. Utálom, hogy félek a sötétben, de nem tehetek ellene semmit. Megragadtam a készüléket, majd visszafordultam az ágyam felé, azonban a fordulásom pillanatában egy sötét alakot láttam az erkélyemen állni, s annyira megijedtem, hogy egy néma sikoly kíséretében a telefonom a padlószőnyegen landolt.

Megmeredtem egy helyben, s csak néztem az alakot, amiből nem láttam semmit, csak hogy ott áll, és felém néz. Tanulmányozni kezdtem a külsőt: kócos haj, izmos kezek, és az a testtartás… Te jó ég! Úgy éreztem magam, mint akit fejbe vágtak a felismeréssel, így azonnal az erkélyem felé vettem az irányt. Sebesen nyitottam az ajtót, s közben az üvegen keresztül néztem a személyre. Nem volt kétség, hogy ki az Lelassítottam a mozdulataimat, amikor már sikerült elfordítanom a kulcsot, mert nem akartam egy sikítozó tini lánynak tűnni, aki egész nap csak arra várt, hogy vele legyen, még akkor sem, ha ez pontosan így történt. Abban a szent pillanatban, amikor nem volt köztünk semmilyen akadályozó tényező, Justin felém lépett, és a karjaiba vont.

Érintésének melege a lábujjam hegyéig átsuhant a testemen, a közelsége pedig egyenesen megszédített. Az illata teljesen más volt, mint eddig, azt hiszem, férfi tusfürdő és kókuszos sampon. Mély levegőket vettem, hogy beszívjam ezt a mámorító illatot, s közben én is szorosan öleltem őt.

- Hiányoztál – súgta a fülembe, én pedig már lassan arrafelé tartottam, hogy ott helyben, a karjaiban fogok meghalni. Ha ez még nem lett volna elég, egy forró puszit lehelt a fülem mögé, mire kirázott a hideg, s erősebben kellett belé kapaszkodnom, hogy ne essek össze.

- Aggódtam érted – vallottam be őszintén, és hirtelen sokkal könnyebbnek éreztem a mellkasom. Itt van, semmi baja, biztonságban van. Hála az égnek.

- Mindenki jól van, hála neked – húzódott el tőlem, de csak annyira, hogy a szemeimbe tudjon nézni. 

Semmi nem látszott belőle, csakis kizárólag a szeme vakító csillogása. Megszédített, ahogyan nézett rám, annyira nem megszokott volt tőle ez a gyengéd pillantás. Minden esetben más oldalát világítja meg, nem feltétlenül az én javamra, a mostanit azonban már láttam. Szeretem ezt az oldalát, amikor ilyen sebezhető. 

Percekig álltunk némán, egymás szemébe nézve. Egészen varázslatos pillanat volt, minden csendes és nyugodt körülöttünk, ő simogatja a derekam, és közben a szememet fixírozza. Sosem ment még vele semmi ilyen simán. Pár pillanat múlva lassan megindult felém, mintha először készülne megcsókolni, és félne az elutasítástól. Talán az eszem el tudná őt lökni, de a testemnek sajnos nagyobb az irányítóképessége, úgyhogy mindenképpen nyert ügye lenne.

Alig pár centi választotta el az ajkait az enyémektől, mikor bentről lépteket hallottam. Azonnal visszatértem a valóságba, Justint pedig úgy rántottam be az erkélyről, mintha holmi tárgy lenne, amit dobálni lehet.

- Mi a fenét csinálsz? – nyílt tágra a szeme, amit őszintén nem csodáltam ezek után.

- Maradj csöndben, a barátnőm jön – rémültem meg, és fogalmam sem volt, hogy hová rejthetném őt. 

- Nem vagy egyedül? – hangjában tiszta csalódást véltem felfedezni, de úgy döntöttem, hogy egyszerre csak egy problémát kérek, így hanyagoltam a kérdést, s törődtem az első számú bonyodalommal.

Kétségbeesetten körülnéztem a szobámban, de csakis egyetlen helyet láttam, ahová elbújhat, amíg lerendezem Leaht. Ezt még szörnyen meg fogom bánni, de csak simán a gardróbomba nem bújhat, mert Leah bármelyik pillanatban bemehet. Sietősen kinyitottam a szekrényem ajtaját, majd a szekrényemen belüli ajtót is, és bevezettem Justint. Arcán sokféle érzelmet véltem felfedezni, de gyorsan kellett cselekednem.

- Maximum öt perc, és jövök, addig maradj itt – simítottam meg az arcát, s egy lágy puszit leheltem rá. 

- Emily, hová tűntél? – hallottam kintről Leaht, mire összerezzentem. Ó, istenem, miért csinálod ezt velem?

- Itt vagyok, megyek – kiabáltam, hogy hallja. – Öt perc – súgtam Justinnak, s becsuktam az ajtót. Egy szempillantás alatt kint termettem, s Leahval találtam szembe magam, aki egy zacskó chipset majszolt értetlen tekintettel.

- Mit csináltál a gardróbodban? - kérdezte. Miért kérdez meg mostanában nyilvánvaló dolgokat?  

- A tervezőszobában voltam, nem tudok aludni – hadartam. – Lehet, hogy visszamegyek befejezni a kollekciót, nem baj? – néztem rá kiskutya szemekkel, s igyekeztem hiteles lenni. Köztudottan utálok neki hazudni, de ez krízishelyzet, és fatális bonyodalom lenne belőle, ha megtudná Justin ittlétét.

- Nem, persze – lett egy kissé csalódott. – Egyszer majdcsak megélem, hogy engem is bevigyél oda – mondta halkan, s levágta magát az ágyra, miközben némán ette a chipset. Mindig olyan lelkiismeret-furdalásom van ezzel az üggyel kapcsolatban, mert sokszor látom rajta a sértettséget, amiért nem jöhet be, de egyszerűen nem lennék nyugodt, ha az emberek csak úgy ki-be mászkálnának abban a szobában. 

- Sajnálom – mormoltam az orrom alá szomorúan. De jó lenne, ha egyszerre kétfelé tudnék szakadni! Az egyik felem Justinnal lenne, a másik Leahval, mert elvégre, milyen dolog az, hogy itt hagyom egyedül, amikor nálam alszik, csakhogy állítólagosan ruhát tervezzek? Szánalmas vagyok.

- Semmi baj, én úgyis nagyon fáradt vagyok, megeszem ezt, és alszom – mosolygott rám erőltetetten, ám az álarc mögött láttam a valódi gondolatokat. Mivel amúgy sem szerettem ezt a témát, és a gondolat, hogy Justin odabent van a tervezőszobában, és akarva-akaratlanul tönkretehet bármit, megőrjített, ezért csak megsimítottam Leah vállát, és már be is mentem a szekrényembe. Önző egy dög vagyok, igen, tudom. 

A tervezőszoba ajtajáig tartó úton felszökött a torkomba a szívem. Odabent vár Justin, lehet, hogy tönkretett valamit, szétszakította a ruhákat, feldöntötte az asztalt – ami lehetetlen, mert le van csavarozva a padlóra, de mindegy -, vagy bármi olyat csinált, aminek nem örülök. 

Feltérképeztem őt, s ámulattal néztem, mennyire máshogy néz ki. A haja ápoltabb, egész biztosan megnyírták. Teljes feketében ácsorgott lezserül, egy farmer, egy egyszerű póló, és egy deszkás cipő. Az az érzésem, hogy ezer lány ölni tudna most a helyemért, ha meglátnák őt.

Nem tudom, hogy ismét milyen éjszakának nézek elébe, de ha Justin velem van, egészen biztos, hogy nem lesz felírható a mai nap dátuma a „Legeseménytelenebb napok” listámra. Hogy bánom-e? Nem. Inkább úgy fogalmaznék, hogy legyen bármi is Isten terve velem ma estére, komplett testtel és lélekkel állok elébe. 

És, meg is jöttem :D Tudom, hogy nincsen még meg a 10 komi, de a múltkor sokat késtem, meg ez Justin szülinapja, úgyhogy MEGLEPETÉÉÉÉS :DDD

El sem hiszitek, bárányhimlős lettem (-.-"), úgyhogy kellőképpen van időm írni, mert még a jövőhéten is itthon leszek. Láttam az összes kommentet, és köszönöm szépen, az oldalmegtekintést és a feliratkozókat is :)

Most sikerült felnéznem a netre, és láttam, hogy Justin kiadott egy Broken című számot, szó szerint levágódtam a székről, nem lehet igaz :') Majd valahogyan beleszövöm a szövegét a történetbe ;)

Kérem most is a 10 komit, remélem tetszik a rész, a végén meg izguljatok csak, megvannak a terveim azzal  a bizonyos éjszakával... ;) Get ready :D See u soon, love ya ♥

U.i.: Happy birthday, Kidrauhl :') ♥

U.i.2.: Most esik le, hogy a 20. részt teszem ki, és Justin 20 éves. Hát ez de zsír :D:D:D