-*- Justin szemszöge -*-
Enyém.
Tiéd.
Úgy csengett a fülemben Emily ígérete, akárcsak a karácsonyi ének. A tény, hogy egyszer sem mondta vissza, hogy szeret, már majdnem elpusztította az utolsó reményfoszlányt bennem, de ez a vallomás belém ültetett valamiféle pozitívot. Talán még nem képes teljes mértékben bízni bennem, de legalább azt tudom, hogy az enyém. Hozzám tartozik, és semmi kétség, hogy én is hozzá.
Végre megcsókolhattam, istenem, mennyire vágytam azokra az ajkakra, az illatára, a puha bőrére… Bár soha ne kellett volna elengednem. Ő volt minden, amire szükségem volt, azok után, aminek szemtanúja voltam otthon.
Az este hűvösebb volt, mint amire számítottam. Örültem ennek, hisz ki kellett szellőztetnem a fejem. Emily közelsége belém mászott, akár egy kis poloska, csak a fülemen túl minden kis idegkapcsomba beépült. Legalább a kicsiket biztonságban tudhattam nála; teljesen megértettem, hogy inkább ott töltenék az éjszakát, mint ebben a pöcegödörben, amit tényleg már csak az imádság tart.
Észrevettem, amint a villany ég; mit kereshet anya fenn ilyenkor? Nem hallottam hangzavart, így szinte biztos voltam benne, hogy az apám nincs otthon. Megszedtem a lépteim, s nagyobb hévvel nyitottam be, mint amekkorával terveztem. Amint eljutott az agyamig, mi van a szemem előtt, szinte éreztem, ahogyan az egész szívem leszakad, s vér árasztja el a legutolsó belső szervemet is.
Anya a földön hevert a keze mellett egy kis narancssárga dobozzal, valamint fehér pirulákkal körülvéve. Egy pillanat alatt több tíz fokot hűltek a végtagjaim, úgy éreztem, inkább már jég folyik bennem, mint vér. Remegő lábammal futottam oda mellé; eszméletlen volt. Háromszor kiejtettem a kezemből a dobozt, mire végre fel tudtam kapni, és elolvasni rajta a feliratot: Tofranil.
Antidepresszáns.
Nem emlékszem, éreztem-e valaha annyira gyorsan verni a szívemet. Megfeszültek az izmaim, a csontjaim, hirtelen mintha túl szűk lett volna a bőröm. Anya megölte magát.
Teste melegéből még merítettem egy cseppnyi reményt, ahogyan reszkető kezeim a csuklóját és a nyakát tapogatták; ó, szentséges jó istenem, áldom az eget, hogy a kicsiknek ezt nem kellett látniuk. Összeszedtem a maradék erőm, plusz a vésztartalékot, amit a félelemből adódó adrenalin termelt, s felültettem anyát a mellkasomnak döntve.
Potyogtak a könnyeim. Nem teheti ezt velem. Nem hagyhat itt. Mi lesz velem? Mi lesz a testvéreimmel? Mi lesz velünk? Pánikrohamot kaptam, s már el is kezdtem hiperventillálni. Megfeszült a tüdőm, ahogyan elvesztettem a kontrollt a légzésem felett, s akkor valami megmozdult bennem: cselekednem kell. Nem adhatom fel. Nem adhatom fel úgy, ahogyan ő tette.
Fogalmam sem volt, mennyi gyógyszert vehetett be, egyedül annyit tudtam, hogy mihamarabb ki kell üríteni a gyomrát. Mentőt nem hívhattam – mégis ki fizetné az ellátást? –, így olyan megoldással kellett előrukkolnom, ami gyors; s ekkor megláttam Jazzy szívószálát az asztalon.
Nem volt más választásom.
Addig nyújtózkodtam, míg el nem értem a rózsaszín csövet, s bár párszor elejtettem, végül sikerült a kezembe venni. Erővel igyekeztem anya száját kinyitni, megnehezítette a dolgom, hogy nyiklett-nyaklott a karjaimban. Amikor végre sikerült, fogtam a szívószálat, és óvatosan elkezdtem lenyomni a torkán, majd vissza.
Még szuszog. Ha beindul a gégereflexe, kijöhet az a hatalmas dózis, amit magába tett.
A legstabilabb kezekkel, amikkel abban a pillanatban lehetett, elkezdtem lenyomni anya torkán a szívószálat, s éreztem, amint összerándul a karjaimban. Negyedszeri próbálkozásra végül kipattant a szeme, mire ijedtemben gyorsan kihúztam az eszközt a szájából, s hagytam, hogy kiürüljön a gyomra.
Hosszú, sötét haját visszafogtam, míg fellélegeztem, s vártam, hogy végezzen. Semmi más nem jött belőle, csak víz, és a pirulák. Ahogyan elnéztem a gyomortartalmát, csaknem 15 szemet vehetett be egyszerre. Ködös agyammal el sem tudtam képzelni, miért ezt az átkozott módszert választotta. És őszintén, rohadtul nem akartam tudni.
- Víz – hörögte, s én azon nyomban a pohárért nyúltam az asztalon. Akármennyire is gyűlöltem azért, amit velem tett, az anyám maradt, és nem fogom hagyni, hogy kárt tegyen magában. Ne többet.
Anya kiitta a poharat, s sápadtan, beesett szemekkel meredt maga elé, majd rám.
- Miért nem hagytál meghalni? – kérdte, mire olyan érzésem támadt, mintha egyszerre három kést szúrnának a szívembe.
Hogyan kérdezhet tőlem ilyet?
- Mert az anyám vagy – és a kicsiknek szüksége van rád, nekem is szükségem van rád… Szerettem volna hozzátenni, de nem tettem. Egy részem nem akarta beismerni, hogy szükségem van egy olyan emberre, aki konkrétan összerombolta az életemet. Mégis, kötődtem hozzá, és ezt semmiféle tett nem változtathatta meg.
- A kicsik? – pánikba esett cseppnyi merengés után. Persze, most az eszébe jutnak.
- Biztonságban – csak ennyit feleltem. Elkezdhettem volna ecsetelni, hogy Emilynél jobban érzik magukat, mint valaha, boldogabbak, mint valaha, de abban a helyzetben ez többnek tűnt, mint szürreális.
- Justin – anya megragadta a felkarom, mire nagy mennyiségű félelem költözött belém. Szemei oly halottak voltak, hogy minden zöld elhervadt a természetben. Világoskék írisze már inkább volt kísértet, s bőre is roncsolódott a sok idegtől. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy ide jutottunk. – Ugye vigyázol rájuk?
- Igen – az életem árán is.
- A szemem fényei… - súgta.
Nem mondott egyebet, csak visszahelyezkedett tőlem távolabbra, s tovább nézett maga elé. Nem voltam képes egy perccel is tovább tűrni ezt az idegőrlő állapotot; felkaptam anyát a földről, és belefektettem az ágyba. Meg sem rezzent, rövidzárlatot kaphatott a gyógyszer miatt, hisz amint letette a fejét, már aludt is.
Miután összetakarítottam, a lelkem hangosan tombolni kezdett. Tudtam, mire vágyik. Tudtam, hogy az ő karjaiban akarom tudni magam.
És el is jöttem. Nem gondolkodtam többé; hagytam, hadd vezessen a szívem oda, ahova tartozik. Hagytam, hadd gyógyuljon meg annak az embernek az ölelésében, aki képes egyetlen nézésével is visszatenni belém az életet; akit mindennél jobban szeretek.
Emily.
Horrorisztikus emlékképeim elfeledni vágyva rá is néztem az említett nőre. Éppen az erkélyen állt, figyelte, ahogyan a szülei elmennek. Alakja sziluettet alkotott a szobájából nézve, s szőke haját fújta a reggeli szellő. Olyan gyönyörű volt.
Enyém.
- Bátyus – Jazzy ragyogva pillantott fel rám suttogva.
- Mondd, hercegnőm – guggoltam le hozzá. A húgom óvatosan kinézett az erkélyre, majd közelebb hajolt a fülemhez.
- Igaz, hogy megcsókoltad Emilyt? – tette fel ártatlan kérdését, mire akaratom ellenére is fülig ért a szám. Jaxon bizony árulkodós.
- Igen. Igaz – feleltem, s már vissza is gondoltam arra a csodálatos csókra. Mennyire hiányzott az érzés, hogy felemelkedjek, miközben a karjaimban tartom őt, s érzem, mekkora hatással van rá az érintésem… Ez a gyönyörűséges nő teljesen levett a lábamról.
Jazzy felkuncogott, s a boldogság az arcán nem is lehetett volna kicsattanóbb. Ó, az én kis kerítőnőm…
- De el ne mondd Jaxonnak, hogy megkérdeztem, mert azt mondta titok – mondta, s ekkor rajtam volt a sor, hogy elnevessem magam.
- Köztünk marad, hercegnőm – pusziltam meg puha arcát, s Emily ezt a pillanatot választotta, hogy belépjen a szobába. A jelenetre meglágyult az arca, s ismét azzal a szégyellős tekintettel nézett, amivel mindig megbolondít.
- Elmentek – csak ennyit mondott, de több sem kellett, hogy felálljak, és odamenjek hozzá. – Leah nemsoká itt lesz. Megbeszélem vele a lakást.
- Köszönöm – hálálkodtam. Nem örültem, hogy többé nem leszünk kettesben, de addig is inkább kiélveztem az együtt töltött időt, mielőtt tönkreteszi az idillt környezetünk.
Már amennyire idilliek vagyunk.
Emily a kezeit vizsgálgatva nézett lefelé, így fényes haja belehullott arcába. Sosem szerettem, mikor ezt csinálta. Szeretem látni a tüzet a szemében, a mosolyát, az ajkait… És ő eltakarja előlem. Szinte ösztönből cselekedve emeltem fel a kezem, hogy odategyem az ujjaim az állához, és lágyan felemeljem a fejét. A szépség csak megszeppenve követte nonverbális utasításom, s farkasszemet nézett velem. Rögtön nekiálltam simogatni az álla vonalát, melyre apró sóhajokat kaptam jutalmul, s meg sem szakítva vele a szemkontaktust betelítődtem mindenféle elsöprő érzéssel.
- Gyönyörű vagy – súgtam, míg az arcát vizsgáltam. Ezúttal nem tudtam levenni a szemem a szájáról, melyet ő észre is vett; többet kommunikáltunk tettekkel, mint szavakkal. Emily gondterhelten sóhajtott egy nagyot, majd ellentmondást nem tűrően belemászott az ölelésembe.
Semennyi szó, semennyi betű nem tudja leírni, milyen érzés volt érezni a testét ismét az enyémnek passzírozódva. Aprócska termete pontosan tökéletes volt ahhoz, hogy rátegyem az állam a fejére, azonban mielőtt ezt megtettem volna, apró puszikat hintettem a homlokára, s szorosabb ölelésbe vontam. Sosem akartam elengedni. Sosem akartam kilépni abból a szobából. Sosem akartam semmi mást többé, csak őt.
- Szeretlek, Emily – sokadszorra csúszott már ki számon ez a vallomás, s egyik alkalommal sem tudtam korlátozni magam. Úgy éreztem, tudnia kell, és nekem ki kell mondanom, hogy megnyugodjék a lelkem. Emily erősen megszorított, majd a nyakamba temette a fejét.
- Én is szeretlek, Justin – mondta halkan, mire teljes mértékben megfagytam.
Azt mondta… azt mondta szeret? Ő? Engem? Sokkos állapotban lazítottam meg az ölelésem, csak hogy lássam a szemét; hogy visszaigazolást kapjak, jól hallottam-e ezt a csodát, mely már nemhogy a szívembe, egyenest az érhálózatomba hatolt.
- Tessék? – mormoltam alig kivehetően. Nem emlékszem még egy pillanatra a tizennyolc évem során, amikor olyan boldog lettem volna, mint akkor. Belülről éreztem felvirágozni a lelkem; a sok fekete foltot végre lemosták rólam, s nem maradt más, csak az illatos, csodaszép természet, tele mindenféle széppel.
- Szeretlek – súgta halkan, s akkor már tudtam. Emily Miller szeret engem.
Szinte úgy álltam ott tartva őt, mint akinek kivették az agyát, gondolkodni sem tudtam. Visszhangzott a fejemben az a szó; a szó, amit már olyan régóta hallani akartam tőle. Éreztem, amint valami kattan bennem, s máris az ajkait vettem célba. Alig maradt két milliméter szánk között azonban, amikor heves kopogás hallatszott Emily szobájának ajtaján.
- Mils! – Leah türelmetlenül kopácsolt, s tudtuk, ha valamelyikünk nem nyit ajtót, biztosan betöri tokostól együtt.
Emily lenézett a számra, majd fel a szemembe, s egy bocsánatkérő pillantás után kimászott az ölelésemből. Csak két méterre ment el tőlem, mégis egyedül éreztem magam, amint eltávolodott. Nélküle már sosem leszek egész.
- Azonnal jöttem, amint megkaptam az üzen- ó, szia Justin – meghökkent, amint megpillantott, s valamiféle megmagyarázhatatlan sejtelmesség ült ki az arcára. – Itt töltötted az éjszakát?
- Nem – Emilyvel egy emberként válaszoltunk neki, mire ránk meresztette a szemét. Mindent megadtam volna azért, hogy Emilyt magam mellett tudjam az ágyban, s mégis, aligha akarnak felereszkedni a falak közülünk.
De legalább szeret engem.
- Értem – Leah mindössze ennyi válasszal szolgált, s szemmel láthatóan bölcsebbnek látta megváltoztatni a témát. – Utánanéztem apa üres ingatlanjainak; nos, a 143 üres ház közül 84 van New Yorkban, abból 13 Queens-ben, 25 Manhattanben, egy nyaraló Long Islanden, 45 pedig itt Brooklynban – hadarta, s még a szám is leesett. Hogyan lehet valakinek ennyi háza? – Milyenre lenne szükséged, Justin? – nézett rám Miss. Mindent-Megoldok-Csak-Bízd-Rám.
Mégis mi erre a megfelelő válasz egy olyannak, akinek semmiféle megélhetése nincsen? Tanácstalanul néztem jobbra-balra, még a hatéves húgomra is vetettem egy pillantást válasz reményében, sikertelenül.
- Kétszobás, jó állapotú, valami olyan helyen, ahol nem élnek sokan, és biztonságos környéken van –Emily a kezébe vette az irányítást, Leah pedig előkapta a telefonját, s lapozgatott egy párat.
- Ez leszűkítette a kört három lakásra. Az egyik itt van nem messze, új építésű, még senki nem lakott benne. A Hudson folyóra néz – felnézett, s rám mosolygott.
- Tökéletes – felelte Emily, s ekkor bekapcsolt a vészjelzőm.
- Hogyan fogom kereset nélkül fenntartani a lakást? Hogyan fogom kibérelni? Hogy fogod elmondani az apádnak? – kérdések sorozata robbant a fejemben, mindegyik negatív válasszal. Kizárt, hogy ez működjön.
- Emiatt ne aggódj. Bevetem az újonnan épített 3D szempilláimat, és nekem fogja adni. Majd azt mondom, Emilyvel szeretnénk átalakítani közös nyaralóvá – ötletelt. – Még örülni is fog, hogy belevetetem magam az ingatlankereskedésbe, úgyis mindig azt akarta, hogy a cégénél dolgozzam majd – legyintett, s megforgatta a szemét. Szent ég, ezek a gazdag emberek!
- Köszönöm, Leah, de miből fogom fizetni a…
- Ugye nem gondolod, hogy ha az apucim pici lánya elkér egy lakást, azt majd nem fogja teljes mértékben állni neki? – úgy mondta ezt, mintha teljesen egyértelmű lenne. Számára bizonyára az is volt.
- Nem engedhetem…
- Ó, az istenért, felejtsd el ezt! – Emily oly nagy hévvel szólalt fel, hogy még a szőr a hátamon is vigyázban állt. – A kicsik biztonsága függ tőle. Ezt már megbeszéltük – nem tűrt ellentmondást, és én sem dönthettem másképpen. Bele kellett egyeznem.
- Rendben – fújtam ki elhasznált levegőm, s a testvéreimre néztem. – Na, mit szóltok az ötlethez?
- Új házunk lesz? – Jazzy döbbenten nézett fel ránk, miközben Jaxon kezét fogta.
- Csak egy ideig, amíg összegyűlik a pénzünk, hogy vegyünk egy másikat – leguggoltam, s ők minden mozdulatom figyelemmel kísérték.
- Lesz benne spriccelős kád? – nagy izgalommal fordult Jazzy Emilyhez, aki velem ellentétben értette, mire céloz a húgom.
- De még mennyire, hogy lesz zuhanyzó – kuncogott a szépség. Úgy imádtam azt a hangot.
- És játékok? – Jaxonnak is megeredt a nyelve, s ekkor Emily odajött mellém, s egyenesen az öcsém elé térdelt, majd megfogta két apró kezét.
- Amennyit csak el tudsz képzelni – simította meg arcát, s hosszú idő óta akkor láttam először a testvéreim arcán őszinte mosolyt. Ha Emily nem lenne, több élet ment volna tökre. Gyógyító ereje van, és még csak nem is tudja.
Istenem, mennyire szeretem.
- Szupi! Megyek is, elkérem apától a kulcsokat, és már át is adom nektek – Leah izgatottan tapsolt, s zsebébe téve telefonját azon nyomban az ajtó felé indult. – Találkozunk egy óra múlva! – és már bent sem volt. Micsoda hiperaktív.
Emilyvel egymás mellett guggolva, szinte egyszerre néztünk a másik szemébe. Derűt láttam megcsillanni tekintetében, biztosan a ténytől, hogy biztonságban vannak Jaxonék. Lesiklott a szemem a szájára; ó, mennyire meg akartam őt csókolni, s megköszönni a szimpla tényt, hogy a világra jött.
- El fogom vinni a kicsiket vásárolni – jelentette ki nagyot nyelve, s ugyan gyors volt, de azért észrevettem, amint ő is az ajkaimat fixálta.
Enyém.
- Ha így érzed helyesnek – mondtam hipnotizálva. Túlságosan el voltam foglalva a látványával, hogy eljusson a tudatomig, mit is mondott.
- Jaxon, csukd be a szemed – valami távoli hangként hallottam a húgom suttogását, s még azt is elkaptam, ahogy Jaxon engedelmeskedik, mielőtt egy hirtelen mozdulattal rátapasztottam Emily szájára a sajátom.
Ismét belém csapott a villám; szentséges egek, milyen tökéletesen illeszkedtünk egymásra! Egyből a nyakáért és a derekáért nyúltam, hogy szembefordulva vele a lehető legközelebb rántsam apró testét, és ő nem ellenkezett: karjait nyakam köré fonva erős szorításba vont, s elmélyítette a csókunkat.
Meg sem tudtam mondani, mikor volt, hogy utoljára igazán, korlátok nélkül meg tudtam csókolni, s most, hogy tarthattam őt, hogy érezhettem bőre tapintását, megtaláltam a belső békémet. Kiélveztem minden pillanatát csókjának, s magamba szívtam sóhajait, szorítását, hogy legközelebb erőt adjanak.
Emily egy utolsó csókot adva ajkaimra elvált tőlem, s arcát beletemetve a nyakamba csak szorított. Éreztem a felém táplált szeretetét, s ettől olyan erősnek éreztem magam, mint soha. Imádtam.
- Most már kinyithatod a szemed – Jazzy odasúgta Jaxonnak, mire Emilyvel feléjük nézve kezdtünk el nevetni.
Visszakaptam őt. Végre, talán most jobb idők következnek.
Hát sziasztok!
Már itt is vagyok, ismét hamarabb. Igazából én egész mostanáig abban a hitben éltem, hogy ezt a részt már kitettem, és az új még függőben van. Hát igen, megvannak a pillanataim.
Szerettem volna ezt a részt kicsit vegyesre csinálni érzelmek szempontjából, valamint különlegesre, ha már ilyen szép számhoz érkeztünk. Remélem sikerült!
Köszönöm a kommenteket az előző rész alatt, most is várom a regényeket! Apropó, egy kedves kommentelő rávilágított, hogy könyvé kéne alakítanom a blogot. Először annak indult, aztán rájöttem, hogy ilyen formában nem fog menni. Azt hiszem, ahhoz még elég sokat kell fejlődnöm. De meg sem állok, hiszen a lételemem ez az egész, és nagy álmom egyszer a könyvkiadás. Nagyon köszönöm a bíztató szavaid Napsi! ♥
Találkozunk hamarosan xoxo ♥