17th chapter - Show me the way

-*- Emily szemszöge -*-

Hulla fáradt vagyok. Úgy érzem, hogy lassan egy tűt sem tudok megemelni, nemhogy még irányítsam a kezeimet a varrásnál. Öt kiló helyett körülbelül huszonötnek érzem a fejem, mind a tervezés miatt, mind pedig Justin miatt. Annyit gondolkodtam, hogy szinte már semmiben nem vagyok biztos.

Hallgatom az eszem és a szívem vitáját, minden bizonnyal ettől fáj a fejem. Ebben a vitában nincs győztes, azonban a veszekedés örökké tart. Semmit nem tudok tenni annak érdekében, hogy egy kicsit is béke legyen a fejemben. Hát lehet ennél rosszabb?  

Egy részem reménykedik benne, hogy soha többé nem látom őt, és végre mínusz egy bonyodalommal kevesebbel kell szembenéznem. Nem kéne azon izgulnom, hogy a legközelebbi találkozásunkkor melyik oldalát mutatja majd. De ahogy jobban belegondolok, lehet, hogy éppen ez fog történni. Ahogyan a mai napon – illetve a tegnapin, mert már fél egy van – elváltunk, szerintem annál rosszabb búcsúnk aligha lehetett volna. Pontosan ezért lehetséges, hogy többé nem látom.

Azonban a többi részem… Egyszerűen epekedik azért, hogy újra úgy érezhessem őt, ahogyan pár órája. A szám ösztönből kinyílik, amikor arra gondolok, mennyire jól csókolt. Mindenem megremeg visszagondolva az érintéseire, amelyeket még mindig magamon érzek. Kiismerhetetlen tettei szinte már egy részemmé váltak. Hiába nem tudom őket megfejteni, minden vágyam, hogy beszéljen velem, hogy rám nézzen, bármely oldalával is. És ez valósággal émelyítő.

Sóhajtva szúrtam bele a tűpárnába hűséges varrótűmet, majd megettem az utolsó kockákat is az anyától kapott csokiból. Egy ruha egészen biztosan készen van, a második pedig háromnegyed-kész állapotban áll a próbababán. Meg vagyok elégedve az elképzelésemmel, és eddig a megvalósítás sem megy rosszul. Még körülbelül fél óra, és a második ruhát is késznek nyilvánítom.

Pihenőm után újult erővel fogtam meg ismét a varrótűt, s nekiálltam az utolsó simításoknak. Moletteknek sokkal nehezebb ruhát tervezni, hiszen számításba kell venni a mintázatokat az anyagon, a szabását, s ráadásul azt, hogy ez egy nyári kollekció, tehát a ruha nem lehet túl meleg sem. Nagy képzelőerő kell hozzá, hogy meg tudjak varrni egy – illetve tíz – ilyen darabot. Az egyedüli szerencsém az, hogy tudom, én milyen ruhákra vágytam, amikor nem csak 59 kiló voltam.

Merő adta gondolkodásom közepette nem figyeltem a mozdulataimra, ezért egy szerencsétlen mozdulattal beleszúrtam a gyűrűsujjamba a tűt, méghozzá nem is gyengén. Reflexből dobtam el az eszközt, majd a sértett területhez kaptam a kezem.

- Ez rohadtul fáj – dühöngtem magamban, s próbáltam elállítani a vérzést, természetesen sikertelenül. Remek, most akkor mehetek el a fürdőszobáig, és ápolhatom le a kezem. Emily Belle, ez is csak te lehetsz.

Fortyogva álltam fel a guggoló pózomból, és immáron egy óvatosabb mozdulattal helyeztem biztonságosabb helyre a tűmet. Az ajtóig vezető úton folyton az ujjamat tanulmányoztam, és megállapítottam, hogy vagy az ujjam feléig beleszúrtam a varrótűt, ebből kifolyólag pedig ömlik belőle a vér.

Elfordítottam a kilincset, átküzdöttem magam a gardróbom ruháin, majd kinyitottam a szobámba vezető ajtót. Totális sötétség van, és oly mértékben furcsa most itt lennem, mintha egy másik dimenzióból léptem volna be éppen. Tervezés után sosem ismerem fel a saját szobám. Ez így felettébb ostobán hangzik, de így van. Annyira bele tudok merülni a varrásba, hogy elfeledkezem mindenről. Majdnem mindenről.

Elszáguldottam a fürdőig, ahol leápoltam magam. Jókora gézt kötöttem az ujjam köré, mert félek, véres lesz a frissen varrt ruhám. Miután elégedett voltam az ujjammal – már amennyire ilyenkor elégedett lehet az ember – visszaindultam a helyemre.

A szobám ajtaja elé érve hirtelen nagyot dobbant a szívem. Az ajtó alatti résen fény szűrődött ki, amely egy mozgó árnyékot láttatott. De hisz én nem is oltottam villanyt – gondolkoztam el, majd minden vér kifutott az arcomból. Mégis ki a fene van a szobámban? Egyáltalán hogy jutott be? Felébresszem apát? Te jó ég.

Remegő végtagokkal nyúltam a kilincs felé, majd megérintettem. Egyszerűen annyi hajlandóságot sem éreztem magamban, hogy elfordítsam, és utánajárjak ennek az egésznek. Megfagytam. Mi van, ha betörő az? Ki vagyok képezve erre az esetre, de ha pisztoly van nála, mégis mit teszek? Ilyen nincs.

Rémülten néztem körbe a folyosón, majd megakadt a szemem egy seprűn. Nem egy revolver, de védekezésnek megteszi – mormogta a kis Emily, én pedig egyetértően bólintottam. Felkaptam a takarítóeszközt, s visszatettem a kezem a kilincsre. Oké, Miller, most az életed forog kockán. Gyorsnak, és ravasznak kell lenned. Úgy, ahogyan tanultad.

Egy nagy levegőt véve egyetlen gyors mozdulattal kinyitottam az ajtót, majd önvédelmi pozícióba helyeztem magam. A stressztől egy pillanatra megszűnt a látásom, így amikor az ajtó kivágódott, sötétséget láttam, azonban kettőt pislogva egy még nálam is rémültebb embert pillantottam meg a szobám közepén, térdre rogyva. Belépőmre felkapta a fejét, én pedig azt hittem, menten összeesek, és hivatalosan is elmebetegnek nyilváníthatom magam.

- Emily – nyögte, engem pedig hihetetlen deja vu fogott el. Ugyanígy mondta a nevem ott kint az esőben. Ugyanígy nézett rám. És ugyanakkora baj volt, mint amekkora feltételezhetően most is van. – Emily, istenem, itt vagy – pattant fel, s magához szorított.

Én még mindig csak álltam az ajtóban egy seprűvel a kezemben, s próbáltam bebeszélni magamnak, hogy álmodom. Elaludtam tervezés közben. Biztosan ez lehet a megoldás. Bármennyire is igyekeztem ezt elhitetni magammal, a stressz, amelyet éreztem túl valóságosnak tűnt, Justin érintéseiről nem is beszélve.

Egy röpke pillanat alatt körülbelül kétezer kérdés tömítette el a fejem, dobogós helyen a „Mit keresel itt?”, „Hogy jutottál be?”, és „Mi a baj?” összeállítással, mégsem tudtam semmit mondani. Érintése előhozta bennem a tervezés közbeni gondolataimat, így azon nyomban elöntöttek az érzések. Csak ölelt és ölelt, én pedig meg sem mozdultam. Ott álltam teljesen némán és mozdulatlanul, mint egy lediplomázott szobor.

- Justin – engedtem ki a tüdőmben rekedt levegőt, majd végre sikerült megmozdulnom. A helyzettől eltekintve sem öleltem vissza, hanem eltoltam magamtól, s végigmértem. Arca gondterhelt, fáradt, ijedt és megrémült. Ruhái piszkosak, a keze pedig vérzik. A baj nagyobb, mint gondoltam.

- Segítened kell – lihegte erőtlenül. – Kérlek, ne hagyj cserben, te vagy az egyetlen reményem – szorította meg gyengén a kezeim, így elejtettem a seprűt, amely egy tompa hang kíséretében elterült a szőnyegen.

Ahogyan néz rám, az egyszerűen megmagyarázhatatlan. Annyi mindent szeretnék neki mondani. Haragszom rá, de egyben imádom, ha vele lehetek. Meg akarom tőle kérdezni, hogy miért csinálja ezt velem. Meg akarom kérdezni, hogy miért csókolt meg, és miért mindig hozzám jön, ha baj van. Azonban a vészsziréna ott villog az agyamban, félretolva minden érzésemet és gondolatomat. Muszáj segítenem neki, hiszen ha azok után, ami történt köztünk, ide jön, akkor létfontosságú lehet a gond.

- Mi történt? – ráztam meg a fejem, mintha csak ki akartam volna rázni onnan a felesleges dolgokat.

- Anya és a kicsik – kapkodta a fejét, majd eleresztve kezem, türelmetlenül kezdett járkálni fel s alá. – Nagy bajban vannak. Súlyosan megsebesültek. Emily, nincs időnk. Azonnal segítség kell nekik – taglalta beszédét, s kis híján összeesett, amikor rám nézett.

Szavai elhangzása után a kötelességtudó énem felszínre tört, s futva a fotelhoz vettem az irányt, amelyben ott pihent a táskám. Hamar beledobáltam a telefonom, a pénztárcám és a kulcsom, majd keresztbetettem magamon, s Justinra néztem.

- Mutasd az utat – lassítottam le előtte mentemben, mire ő egy jókora levegőadagot engedett ki tüdejéből, s a kezemért nyúlt, ezzel maga elé rántva engem. 

- Köszönöm – nézett megbánóan a szemembe, s minden hezitálás nélkül egy gyors csókot nyomott az ajkamra. 

Reflexből mentem volna a szája után a sajátommal, mikor elvált tőlem, de abban a szent pillanatban felpofoztam magam mentálisan, amikor ez a gondolat megszállta a fejem. Normális esetben most jönne az a rész, hogy elpirulok, és megmeredve állok egy helyben, azonban erre most nincs idő. Még csak nem is reagálva tettére, húztam ki őt a szobámból, lekapcsoltam a villanyt, és felkaptam az ajtó melletti kisasztalról a kulcsomat. 

Két perc múlva kiértünk a házból, majd futásnak eredtünk. A lábaim alig vittek már a nagy mértékű fáradtságtól, azonban erőt gyűjtve a sokkból, ami pár perce ért, követtem Justint, aki egy pillanat erejéig sem engedte el a kezem. Kiértünk a gazdag negyedből, ezt követően jobbra fordultunk. Nem is gondoltam volna, hogy nyáron ilyen hideg is lehet éjszaka. Rázott a hideg futás közben, de egyben a víz is levert. A testemnek egyszerűen fogalma sem volt, hogy mi van, ezért összekeverte az opciókat. Őszintén, nem csodálom.

Justin tántoríthatatlanul rohant, elképzelésem sem volt, hogy nem fáradt még el. Mikor érezte rajtam, hogy kissé lassulok, megszorítva a kezem rám nézett, s kétségbeesett arcának látványa elég volt nekem, hogy újra legyen erőm haladni. Ezer mérföld futásnak éreztem azt a körülbelül két kilométert, amit végigsprinteltünk. 

Egy saroknál lassítottunk le, ahol megpillantottam azt a padot, amelyen minden kezdődött. A szívem kihagyott egy ütemet heves dobogása közben, de elhessegettem a gondolataimat, s a fő problémára koncentráltam. Egy rozoga ház felé tartottunk, amelyet szinte már csak az imádság tartott. Justin zihált mellettem, a könnyei pedig majdnem kicsordultak a szeméből. Látva gyengeségét rávettem magam, hogy a maradék erőmmel megszorítsam a kezét, s amint ezt megtettem, gyorslépésünk közben egy puszit nyomott a homlokomra.

Fogalmam sem volt, miért teszi ezt. Annyira más, amikor gyenge. Sokkal érzelmesebb, érzékenyebb és törődőbb, mint bármikor máskor. Nem mintha annyi oldalát ismerném, de egy percig sem kételkedem benne, hogy ez az oldala a valódi Justin. Bárcsak mindig ilyen lenne. 

Odaérve a házhoz Justin hevesen kinyitotta az ajtót, s a dolgok szemem elé tárulásakor azt hittem, menten elájulok. Egy nőt láttam bent, eszméletlenül feküdve egy fotelban, valamint két kicsit, amint egy plüssállatot szorongatnak sírva. Nem bírtam magam tovább tartani, kigördült egy könnycsepp a szememből, amelyet persze száz másik követett, s a félelem eluralkodott rajtam. A szám elé kapva a kezem fagytam meg az ajtóban, könnycseppeket hullajtva.

Justin most először eleresztve a kezem, odarohant a két kicsihez, akik bátyjuk látványakor tisztán hallhatóan fellélegeztek. Megsimította mindkét gyerek arcát, majd a nőhöz rohant, aki feltehetően az anyja. Ellenőrizte a pulzusát, s reszelősen fújta ki a levegőt. Ebből arra következtettem, hogy még nincs minden veszve.

A gyors ellenőrzés után megakadt rajtam a szeme. Nemes egyszerűséggel nem voltam képes megmozdulni. A félelem legyengített, remegtem, még a levegővétel is nehezemre esett. Zokogva temettem a kezeimbe arcom, s próbáltam erősnek maradni, már amennyire lehetséges így, fuldokolva a sírástól.

Így látva a családját, hogy ilyen körülmények között él, egyszerűen megöl belülről. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire rossz a helyzet, hogy így kell nap, mint nap léteznie. Pár másodperc alatt oly mértékű sajnálat fogott el, hogy mást sem akartam, csak a karjaimban tartani őt, és megnyugtatni, hogy minden rendben lesz.

Egy pillanat múlva éreztem őt, amint elveszi a kezeim arcom elől, s államnál fogva felemeli a fejem. Kényszerített rá, hogy a szemébe nézzek, s amint ezt megtettem, csak még erőteljesebben hullottak a könnycseppjeim. Mindenféle gátlás nélkül magához húzott, s ekkor már tényleg nem tudtam tartani magam. A közelében lehetetlen.

- Nem kellett volna téged idehoznom - ölelt szorosan – Annyira sajnálom – csuklott el a hangja, s ebből tudtam, hogy az ő cérnája is mindjárt elszakad.

Mégis mi a francot csinálok éppen? Itt van három sebesült ember, én pedig csak sírok, mint egy idióta. Justin azért hozott ide, mert segítségre van szüksége, nem pedig egy újabb gondra. Mindezt végiggondolva kitéptem magam a karjaiból, s remegő kézzel a táskámban kezdtem kutatni. Justin csak nézett rám, szerintem ötlete sem volt, hogy mire készülök, és hogy miért nem mondok semmit.

Sikerült előszednem a telefonom a táskámból, majd bepötyögtem a mentők számát. Mindenki rémülten meredt felém, a kicsiket is beleértve. Öt, két óra hosszának tűnő kicsengés után felvették végre a telefont.

- Halló? – szólt bele egy erőteljes férfihang.

- Azonnal küldjenek mentőt – szóltam bele köszönés nélkül, és hadarni kezdtem a helyzetjelentésem.

- Nyugodjon meg, hölgyem, diktálja be a címet – állított le a férfi, én pedig úgy tettem, ahogyan mondta. Megpróbáltam lassan, artikulálva kinyögni, hol is vagyunk éppen, bár nem nagyon sikerült a sírás kontra idegesség párosítás miatt.

- Azonnal küldjük a segítséget, a mentő körülbelül öt perc múlva a helyszínen lesz – hadarta a férfi is, átvéve az idegességem.

- Köszönöm – sóhajtottam, majd megszakadt a vonal.

Justin eközben eltűnt előlem, az anyja mellett találtam meg. A haját simogatta, közben nézegette a pulzusát. Megszakadt a szívem. Mégis mi történhetett? Mi okozta ezt az egészet? Annyira bosszantó, hogy minden olyan zavaros. Amíg Justin az anyját felügyelte, én odaszaladtam a kicsikhez, akik rémülten néztek rám. Megértettem őket, hiszen sosem láttak még azelőtt.

- Sziasztok – suttogtam nekik, mire egymásra néztek, majd vissza rám – Emily vagyok – megpróbálkoztam egy mosolyt kierőszakolni magamból, több-kevesebb sikerrel -, ti pedig biztosan Jazzy és Jaxon.

Két bólintást kaptam cserébe szavak helyett, mire megsimítottam az arcukat. Először megijedtek az idegen érintésemtől, de kis idő múlva már mosolyogtak rám. Azt hiszem, ennek jobban örültem, mint bármi másnak életemben.

- Te vagy a segítség, akiért bátyus elment? – szánta felém kérdését a kislány. Muszáj volt mosolyognom a jelzőn, amellyel Justint illette, azután feleltem neki.

- Igen, én vagyok. Mindjárt jönnek a mentősök, és bevisznek a kórházba, ahol meggyógyultok – jártattam köztük a szemem.

- Hoznak igazi mentőautót is? – suttogta Jaxon, mintha valamilyen féltett titkot árult volna el.

- De még mennyire – bólintottam egy megterhelt vigyor kíséretében, majd a plüssállatra terelődött a figyelmem. – Hát ő ki?

- Ő Brumi – vonták még jobban magukhoz a mackót. – Bátyus adott neki szupererőt, hogy megvédjen apától, amíg elment – szegezte rám nagy szemeit Jazzy. Apa? Az apjuk tette mindezt? Hirtelen egy rakat emlék jutott az eszembe. Amikor az első randinkon – amely már kapásból rosszul sült el - sétáltunk Justinnal, vonakodva mesélt az apjáról. Nem akart elárulni semmit sem. Hát ez volt az oka! Bár ne így tudtam volna meg.

- Akkor biztosan jó szupererőt adhatott neki, mert megvédett, ugye? – kérdeztem, mire ismét bólintást kaptam – Maradjatok itt ügyesen, mint eddig, nemsoká megjön a mentő – vetettem rájuk egy bíztató mosolyt, s felálltam a nyikorgó ágyról.

Amikor megfordultam, Justint láttam magam előtt. Valószínűleg végighallgatta a beszélgetésünket, hisz mosolygott rám. Mosolya egyszerűen bevilágította a kicsi szobát, amely egyben konyha és hálószobaként is funkcionált. Annyira fáradtan meredt rám, hogy már kezdtem azt hinni, alszik, de végül megszólalt.

- Nagyon jól bánsz a gyerekekkel, tudod? – nyúlt ismét a kezem után. Érintése gyengéd volt, ugyanakkor határozott is. Nem akartam felelni a kérdésére, ezért szorosan megöleltem. Nem érdekelt a dühöm iránta. Szüksége van rám, most nem szabad még jobban leterhelnem őt.

- Egy dög vagyok veled – suttogta a fülembe -, de te mégis mindig segítesz. Nem tudom, mit tettem volna nélküled, Emily. Meg sem érdemlem még a pillantásod sem. Minden jogod megvan hozzá, hogy elmenj, és soha többé ne akarj látni. Megértem, legszívesebben én is elmenekülnék magamtól – rázta a fejét.

Szörnyű volt hallani, ahogyan lebecsüli magát. Ez a fiú itt teljesen meg van törve. Az élete romokban, a családja veszélyben, az érzései elhalva. Olyannyira össze akarom őt ragasztani, hogyha kényszerítenének rá, akkor sem tudnék elmenni.

- Ne most beszéljük ezt meg. – bújtam ki az öleléséből, de csak annyira, hogy a szemébe tudjak nézni – Ennél sokkal fontosabb dolgok is vannak jelen pillanatban. Ne foglalkozz velem, anyukádnak és a kicsiknek nagyobb szükségük van rád – meredtem rá, s mást sem tudtam bámulni, csak a szeme csillogását.

- Mégis hogy kérhetsz tőlem olyat, hogy ne foglakozzak veled? – suttogta még mindig – Te vagy minden, amivel foglalkozni akarok – nézett őszintén a szemembe. Meg sem tudtam szólalni imént elhangzott mondata után, de nem hagytam, hogy a rózsaszín köd elvakítson. Ez a gyenge oldala, ki tudja, mi lesz, ha ismét kősziklává változik? – harsogta bennem a kis Emily, és teljesen igaza volt. Észnél kell legyek.

- Kérlek, hagyjuk ezt, Justin – csóváltam a fejem. – A mentősök pillanatokon belül itt lesznek. Készítsük fel a kicsiket inkább – másztam ki öleléséből. A közelében képtelen vagyok normálisan gondolkozni.

Pillanatokon belül úgy lett, ahogyan mondtam: hat pirosba öltözött férfi jelent meg a helyszínen, közülük három hordágyra helyezte Justin anyját, a maradék pedig a kicsiket, illetve Justint vizsgálta. Az egyikük odajött hozzám, miután végzett a feladatával.

- Hölgyem, beszélhetnénk? – hívott félre, én pedig követtem őt – A sebesült családnak nincs biztosítása, így nem tudjuk őket kórházba szállítani, amíg nem tudják kifizetni az ellátásukat – állított kész tények elé a mentős.

- Majd én fizetek – mondtam azonnal – Felírom a bankszámlaszámom, erre küldjék a csekket – kutattam elő egy papírt a táskámból – Kérem, tegyék őket különleges megfigyelés alá, és kapják a legjobb ellátást. 

- Nagyon köszönöm, hölgyem, megteszünk minden tőlünk telhetőt – vette ki a kezemből a papírt, majd el is tűnt a szemem elől.

- Ezt nem engedhetem meg – szólalt meg mögülem Justin. – Megszerzem valahogyan a pénzt – termett előttem.

- Kizárt dolog – ellenkeztem.

- Túl sokat teszel értem, és még csak meg sem érdemlem – közölte. Nagyot nyeltem, s megpróbáltam elirányítani a tekintetem a szájától. Nem sok tart vissza, hogy most azonnal összeforrasszam a sajátommal.

- Ezt minden ember megérdemli, Justin – feleltem. És valóban így is gondoltam.

- Kérem, szálljanak be a mentőbe, indulnunk kell – szólt a férfi, akivel az imént beszéltem. Justinra néztem, mire ő is rám meredt. Örökkévalóság egy pillanat is, amikor a szemeibe nézek.

- Nekem mennem kell, ha a szüleim felébrednek, és nem leszek otthon, baj lesz – igazítottam meg a pólóm szegélyét, s ekkor láttam csak, hogy még mindig az a ruha van rajtam, amiben a riporternek nyilatkoztam. És amiben Justin először megcsókolt. Istenem.

- Rendben – bólintott, majd a földet pásztázta egy pillanatig, és elindultunk kifelé a házból. Amint kiértünk, becsukta az ajtót, és az autó felé vette az irányt. Amikor már azt hittem, beszáll, egy hirtelen mozdulattal megfordult, és a számra tapasztotta ajkait. 

Csókja követelőző volt, a szám pedig akaratlanul is szétnyílt száját érezve. Tudtam, hogy teljes mértékben helytelen, amit teszünk, mert a családjának mihamarabb ellátásra van szüksége, de annyira szorított, ölelt, csókolt, hogy minden józan ész kiszaladt a fejemből. Elvesztem a pillanatban, és csak akkor tértem vissza a valóságba, amikor elvált tőlem. 

- Az enyém leszel, Emily – fogta kezei közé az arcomat – Akkor is, ha te leszel az utolsó ember, akiért szenvedni fogok – tett ígéretet, amelyet egy gyors csókkal pecsételt meg, s már bent is volt az autóban, meg sem várva az esetleges válaszomat.

Megsemmisülve álltam ugyanazon a helyen és figyeltem, amint elhajt a jármű. Az enyém leszel – mondta. Istenem, amióta felébredtem a karjaidban, a tiéd vagyok. Sóhajtva elindultam hazafelé egyedül a gondolataimmal. Miller, attól tartok, te rohadtul kezdesz belezúgni Mr. Kiszámíthatatlanba – jelentette ki a kicsi Emily. 

Igen. Pontosan ez az, amitől én is tartottam.

OKÉ, KÉSŐN JÖTTEM, TÖBB, MINT KÉSŐN, DE NE ÖLJETEK MEG, HOZTAM RÉSZT.

Fúúú, nem volt semmi ezt is megírni, az tény, és ez totál friss, mert éppen 10 perce végeztem el az utolsó simításokat rajta. Vagy hatszor biztosan újraírtam, mert nem tudtam, hogyan valósítsam meg az elképzelésem. Remélem, nem okoztam csalódást!

Egy érdekesség: teljes mértékben véletlenül a rész pont 3000 szavas lett. Nem tudom, hogy csináltam, de így sikerült, ilyen még nem volt :D 

Kommentek. Úgy döntöttem, megszabom a 10 komment után rész szabályt. Mindössze nyolc komment gyűlt össze az utolsó rész alatt majdnem egy hónap alatt, és ez rémesen kevés. Tíz komment alatt ne is számítsatok részre tőlem, és ha ki is gyűlt, és még mindig nincs fent rész, akkor az amiatt lesz, hogy: a) még mindig nincs netem b) nincs időm a suli mellett írni. Én minden tőlem telhetőt megteszek, és mindenki részéről egy aprócska öt perces vélemény nem nagy kérés. 

Szóval HAJRÁ! ;) See u Soon <3

P.s.: Az egyik blogversenyen harmadik helyezést értem el. Nos, igen, a blog címe kissé érdekes, de a lényeg nem az!:) Még egyszer köszönöm a díjat!:)