-*- Justin szemszöge -*-
Fel sem ismertem Emily házát, amikor látótávolságba került. Úgy nézett ki, mint egy túlméretezett karácsonyfa: mindenütt díszek, fények, de legfőképp emberek. Idegesen törtem a kezemet, mialatt én is ebben a hatalmas kocsiban ültem, s már nem bírtam tovább stresszt. Csak ne történjen semmi baj.
- Az ott Amber fekete-fehérben, látod? – Leah-nak be sem állt a szája. Az ég tudja, miért hagyott pont vele Emily, de már kezd szörnyen az összes idegemre rámenni. – Neki kell odaadnod a meghívót. Miután bementél, az asztalokhoz menj, és keresd meg a kártyát, amin a neved áll. Amikor megvan, ülj le arra a helyre, és el se mozdulj onnan Emily nyitóbeszédéig – nyomatékosította az utolsó tagmondatát, hogy egy szálig bemenjen a fejembe. Annyi infó lakozik az agyamban, hogy kezd betelni a belső memória, mégsem felejthetek el egyetlen apró tényezőt sem, mert az a vesztemet jelentené. A mi vesztünket.
- Meglesz – mondtam, és nagy levegőt vettem, majd lassan kifújtam a levegőt, és kinyitottam az ajtót. Leah bent maradt, tenni fog még egy kört, hogy ne higgyék az emberek azt, hogy együtt jöttünk, így becsaptam a jármű ajtaját.
Azt hittem készen állok erre, de amint közelebb és közelebb értem, bebizonyosodott, hogy nem. Én marhára félek ettől a pár órától. Próbáltam nyugtatni magam a ténnyel, hogy nemsoká bemegyek, és látom a szépséget, akiért ezt az egészet csinálom, de ettől sikeresen még idegesebb lettem. Nem vitás, hozom a kiváló formám.
Bekanyarodtam a bejárat felé, és Amber kékes szemeivel találtam szembe magam. Körülbelül egykorúak lehettünk, ő mégis fiatalabbnak tűnt nálam. Sápadt arca és piszkosszőke haja miatt letagadhatott pár évet abból a kevésből is, amennyi volt neki. Nem eresztette a tekintetem egy pillanatra sem, miután ránéztem, s minél kevesebb volt köztünk a távolság, ő annál nagyobb szemekkel nézett rám.
- Hölgyem – köszöntöttem kézcsókkal, ahogyan Emily tanította, majd előhúztam a lehető legszebb mosolyom.
- J-jó estét uram – dadogta, s valósággal elpirult. – A meghívóját, ha lehet.
- Már adom is – nyújtottam remegő kezébe a díszes kártyát, mire ő elolvasta a rajta álló nevet, és keresni kezdett a listáján. Egyszer megállt a keresésben, majd felnézett rám, még mindig bíboros árnyalattal az arcán.
- Üdvözlöm a Miller rezidencián, Mr. Bieber – biccentett tisztelettudóan, majd bal karjával befelé mutatott. Leutánoztam a gesztusát, és a pillanatnyi magabiztosság hevében megindultam befelé.
Még nem késő kifordulni igaz? Elvégre, most még senki nem látott meg, még van kiút innen. Őszintén, legszívesebben tényleg elmenekülnék, de ígéretet tettem Emilynek, és nem fogom megszegni. Nem fogok több csalódást okozni neki.
Ahogy beléptem, megcsapott a pompa és a gazdagság látványa. Igyekeztem fapofával végighaladni a folyosón a hatalmas hallig, de nem tudtam figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy még soha nem jöttem be ebbe a lakásba a bejárati ajtón át, szóval megragadtam az alkalmat, és körülnéztem. Gazdagok, drága dísztárgyak, értékek mindenütt. Azt hiszem, nem csalódtam.
Megpillantván az asztalokat, irányt váltottam, és keresni kezdtem a nevem a kis kártyákon, azonban nagy meglepetésemre egy kezet éreztem a vállamon, mire muszáj volt megfordulnom. Ismét Amber kék szemei vetültek rám a hangulatvilágításban.
- Kérem, kövessen – úgy tűnt, összeszedte magát, jóval magabiztosabban szólt hozzám, mint első találkozásunkkor a mai napon.
Tanácstalanul néztem rá, hiszen Leah erről egy szót sem szólt, de Amber sokatmondó pillantást vetett rám, amiből felfoghattam, hogy ezt nem Leah rendezte el. Ez Emily műve. Megvilágosodásom pillanatában már lépkedtem is Amber után, aki rutinosan mozgott a szépen elrendezett asztalok között, míg meg nem állt rögvest az asztalfő mellett. A szívem a torkomba ugrott, és az arcom körülbelül olyan árnyalatot vehetett fel, mint Amber bőre.
- Maga Mr. Miller bal oldalán foglal helyet, Miss. Miller önnel szemben fog ülni – tájékoztatott. – A megnyitó öt perc múlva kezdődik, addig itt várjon – mondta, s már el is illant mellőlem. Csodás.
Nagyot nyeltem, és a többi emberhez hasonlóan ültem és néztem ki a fejemből. Megakadt a szemem a névre szóló kártyámon. Sosem láttam még ennyire csicsás betűkkel leírva a nevem, és isten óvjon, hogy többet kelljen. Szinte minden helyet elfoglaltak körülöttem, már Leah is leült rögtön Emily helye mellé. Egyedül kettő volt szabad: a velem szemben és a mellettem lévő. Már épp elkezdtem volna halálra rémülni a két hely tulajdonosától, amikor kocogtatást hallottam, s rögtön a zaj forrását kerestem.
Egy viszonylag fiatalos férfi állt a színpadon, s egy kis ezüstkanállal kocogtatta a borospohara oldalát egyenesen a mikrofonba. Nem kellett kétszer ránéznem, hogy tudjam, ő Emily apja. Folyton csak néztem őt, s furcsa érzés lepte el a gyomromat. Valami nem stimmel ezzel az emberrel. A nézése, a mosolya, mind olyan műnek tűnt számomra, az öltönyéről nem is beszélve. Életemben nem láttam még annál rondább színt. Míg a tömeg elcsendesedett, ő kocogtatta a poharat, majd mosolyogva beszédre nyitotta a száját.
- Köszöntök mindenkit ma este a birtokomon – kezdett neki, s erős hangja a legkisebb porcikámig is behatolt. Édes istenem, van ebben az emberben valami félelmetes, amitől egészen biztosan nem fogok tudni természetesen viselkedni vele. – A mai estély az eddigi legkülönlegesebb a Miller család történelmében, hiszen az én gyönyörű kislányomnak ma adódott először alkalma, hogy megrendezze a saját estélyét – büszkén nézett végig a tömegen, amikor Emily szóba került, az emberek pedig egytől egyig tapsolni kezdtek a kijelentésre. Nem volt kérdéses, hogy én is csatlakoztam, hiszen ennek a nőnek már a szimpla említése is megér egy tapsot. – Engedelmükkel át is adom neki a szót, köszöntsék nagy szeretettel a lányom, Emily Millert – mutatott el jobbra, s az volt az a pillanat, hogy elállt a lélegzetem.
Földig érő, barackvirág színű ruhában tűnt elő a színpadon a maga ragyogásával. Szőke haja csak úgy fénylett, amikor pedig megállt és szembefordulva a tömeggel előhúzta a gyönyörű mosolyát, valósággal beragyogta az egész házat. Végigjártattam rajta a szemem, s nagyot nyeltem, amikor megpillantottam a melle halvány vonalát a ruha kivágása mentén, valamint a vékonyka derekát, ahogyan rásimult a ruha. Tátva maradt a szám, tapsolni is elfelejtettem, s alig vártam, hogy a birtokomba vegyem az ajkait. Egyszerűen gyönyörű volt.
- Jó estét mindenkinek – szólalt meg, s nem tudtam megállni a mosolyomat. – Sokat dolgoztam azért, hogy a ma este megvalósulhasson, és megmutathassam önöknek a kemény munkám végeredményét – apró kezeiben csak tartotta a mikrofont, s ha nem ültek volna mellettem, biztosan elröhögtem volna magam, hiszen rettenetesen kétértelmű volt az elhangzott mondata. – Remélem, mindenki egytől egyig jól fogja érezni magát ma este, és számíthatok a véleményükre. Most pedig megnyitom az estélyt, kezdődjék a nyitótánc, a keringő!
Az emberek egyszerre álltak fel, én pedig csőlátással a színpad felé indultam meg, hogy felkérhessem Emilyt. Utat törtem magamnak, keresgéltem, és végre megpillantottam őt a lépcső mellett. Nyakát nyújtogatva engem keresett, s amikor megpillantott, tízszer szégyenlősebben sütötte le a szemeit, mint Amber. És hogy őszinte legyek, tízszer jobban tetszett az ő változata.
- Miss. Miller – biccentettem felé, majd puha kezét a sajátomba vettem, és szemeibe nézve a lehető leglágyabb csókot adtam rá. Éreztem, amint megremeg a karja, majd kissé beharapta a száját. – Káprázatosan gyönyörű ma este – mondtam, miközben szorítottam a kezét, az ő arca pedig felvette a ruhája rózsaszínes árnyalatát.
- Nagyon köszönöm, Mr. Bieber – belenézett a szemembe, s hüvelykujjával megsimította a kézfejem.
- Szabad egy táncra? – húztam a parkett felé, ő pedig bólintott, s követett engem.
Szándékosan nem értem hozzá félreérthetően, annak ellenére sem, hogy minden porcikám érezni akarta a bőrét. Mégsem támadhattam le nyilvánosan, főleg nem a saját estélyén az apja előtt. Legalább addig tűnjek fel jó színben előtte, amíg nem beszélek vele.
Gyengéden a karjaimba fogtam a törékeny szépségemet, s a betanult lépéseket követtem. Imádtam érezni a kezét rajtam, a közelségét, az illatát, teljesen megrészegített. Szinte mindenki megszűnt körülöttünk, el is felejtettem, hol vagyunk épp, ameddig a fülembe nem suttogott.
- Csak hogy tudd, ötszázan vagyunk itt, és én azonnal kiszúrtalak téged, amint beléptél – mondta, mire a gyomrom összeugrott, s a szívem csaknem kiszakadt a helyéről. Egy pillanatra sem tudnám elfelejteni, mennyire szerelmes vagyok ebbe a lányba.
- Csak hogy tudd, ötszázan vagyunk itt – súgtam én, is majd kicsit közelebb hajoltam a füléhez –, és te vagy az egyetlen, aki el tudja állítani a lélegzetem a szimpla jelenlétével – vallottam be neki a szín tiszta igazságot, s lágyan végigsimítottam a csupasz hátán, mire egy jóleső sóhajt kaptam jutalmul.
Kissé elvált tőlem, hogy a szemeimbe tudjon nézni, az én tekintetem azonban rögvest lecsúszott a szájára. Azon nyomban kényszerítettem magam, hogy visszanézzek a szemébe, de a szám nem tudta kontrollálni magát.
- Szörnyen meg akarlak csókolni, Emily – benedvesítettem a szám, amint belegondoltam a műveletbe, ő pedig csak tartotta velem a szemkontaktust.
- Én valószínűleg annál is jobban téged, Justin – vallott színt –, de te is tudod, hogy ma este tilos. Az apám kiborulna – eltűnt a tekintetéből a forróság, amint kiejtette ezeket a szavakat, így elhatároztam, hogy nem fogom megnehezíteni a helyzetét, és megemberelem magam.
- Megértem – bólintottam. – De nem fogok elmenni a csókod nélkül – súgtam ismét, mire Emily nagy szemekkel felnézett rám, s ideje sem volt reagálni, hiszen a tánc véget ért.
- A nyitótáncunk véget ért, kérek mindenkit, hogy tíz perc múlva foglalja el a helyét, hogy kezdetét vehesse a vacsora – Emily apja szólalt fel, így vissza kellett térnem a valóságba, és elszigetelnem magam a vágyaimtól. Emily bíztatóan megszorította a kezemet, és egyenesen az apja felé vezetett. Ó, szóval most jön az a rész, hogy megismer. Remek.
Az apa mintha csak megérezte volna, hogy felé megyünk, megfordult, és rámosolygott a lányára, majd rám vetette a tekintetét. Ez volt az a pillanat, amikor megérkeztünk elé.
- Üdvözlöm, Mr. Miller – eleresztettem Emily kezét, majd kézfogásra nyújtottam a sajátom, melyet Emily apja el is fogadott.
- Mr. Bieber, ha jól tudom – felelte, mire barátságosan bólintottam. – Üdvözlöm a házunkban, hogy érzi magát?
- Kitűnően, uram – azt leszámítva, hogy mindjárt összeszarom magam tőled – zendült fel a belsőm, de a mosolyom ráragadt az arcomra.
- Örömmel hallom – biccentett. – Alig várom, hogy közelebbről megismerjem – izgalommal a hangjában szánta nekem mondandóját, amitől csak még jobban megijedtem. Semmi kétség, ez az ember rám hozza a frászt.
- Ahogyan én is, Mr. Miller – válaszoltam, és alig vártam, hogy végre elmeneküljek ebből a helyzetből.
- Apa, ha nem haragszol, bemutatnám őt anyának is – Emily hangjára kissé ellazultam, a gondolatra pedig, hogy ugyan temporálisan, de megszabadulok az apjától, szabályosan ujjongtam.
- Csak nyugodtan, kislányom – helyeselt, és egy újabb biccentés kíséretében el is indult egy nagyobb társaság felé.
- Gyere – az én személyi angyalom újból megragadta a kezem, és ezúttal akkor sem engedte el azt, amikor odaértünk az anyja elé. – Anya – a nő vállára tette a kezét, aki rögvest megszakította a párbeszédét az éppen aktuális partnerével, s teljes testtel felénk fordult. Amint megláttam az arcát, rögtön tudtam, honnan örökölte Emily az elképesztő szépségét.
Hiába látszottak rajta az idő nyomai, Emily anyja még így is gyönyörű volt. Tökéletesen sminkelt arc, hibátlan haj, csinos testalkat, és félelmetesen az Emilyéhez hasonló barna szem. Gondolatban fel kellett pofoznom magam, hogy egyáltalán észleljem a szituációt, amiben vagyok, és jó benyomást keltsek rá. Nehezen ment.
- Ne haragudj, hogy megzavartam a beszélgetésed, csak be akartam neked mutatni Justint – mutatott rám Emily, mire az anyja nem hogy a szemembe, egyenesen a lelkembe nézett azzal a szempárral. Jobban megfagyasztott, mint az apja.
- Maga a híres-neves Mr. Bieber? Már rengeteget hallottam magáról, örülök, hogy végre megismerhetem – lehengerlően beszélt, s nem tudtam megállni, hogy ne gondoljak bele: ha Emily is így fog kinézni a harmincas éveiben, nagyon igyekeznem kell, hogy más férfiak ne csapják le a kezemről.
- Részemről a szerencse, Mrs. Miller – kezet csókoltam neki, mire elkaptam az elismerő pillantását a lánya felé.
- Micsoda úriember – jegyezte meg, nekem pedig muszáj volt elmosolyodnom. Sokkal egyszerűbb lenyűgözni a nőket, mint azt valaha is hittem volna. – Érezze jól magát nálunk, vacsora után szeretettel várjuk a kifutó mellett. Én és a férjem szeretnénk magát jobban megismerni – sokkal kedvesebb ám fagyasztóbb mosolya volt, mint az apának, mégsem lettem tőle annyira libabőrös, és ennek végtelenül örültem.
- Ott találkozunk, Mrs. Miller – mosolyogtam rá.
- Ha megbocsátasz, anya, mennünk kell. Pillanatokon belül kezdődik a vacsora – Emily ismét megszakította a dialógust, mire az anyja csak kedvesen vigyorgott, és mi már ott sem voltunk.
- Imád téged – súgta oda Emily, én pedig elkacagtam magam. – Csak így tovább – kulcsolta rá az ujjait a sajátomra, mire erősen megdobbant a szívem. Csak bírjam ki a ma estét.
Az emberek szállingózni kezdtek vissza a helyeik felé, kisebb tömeg gyűlt össze, így lassú léptekkel haladtunk. Emily végig szorította a kezem, én pedig nézelődtem, vizsgáltam az arcokat. Mind felett elsiklott a szemem, azonban egy alak a kelleténél ismerősebben festett.
Világosbarna haja és széles válla megkapta a tekintetemet. Háttal állt nekem abból kifolyólag, hogy arra haladt, amerre én, és jóval előrébb volt. Próbáltam pipiskedni, hátha kiveszek belőle többet, ám teljesen sikertelen voltam. Mivel maximálisan elvonta a figyelmem, nem figyeltem a lábam elé, így ha Emily nem ránt el, biztosan nekimegyek az egyik széknek.
- Minden rendben, Justin? – aggódva tette fel a kérdést, mire rá néztem, s ellágyult a tekintetem.
- Hát persze, szépségem – mondtam, s megszorítottam a kezét, mire ő szégyenlősen elmosolyodott, és visszanézett előre.
Újra az alakot kezdtem keresni, és végre kanyar következett, így az előttem lévő emberek nyolcvan százaléka elfordult jobbra, ezáltal közelebb kerülhettem az illetőhöz. Már majdnem kezdtem lemondani arról, hogy valaha is megtudom, ki az, amikor megtalálta a helyét, szembefordult az asztallal, és az egyik férfival való beszélgetése közben egyenesen a szemembe nézett.
Minden milliliter vér megfagyott bennem, és a tüdőm működése megszűnt létezni. Nem érzékeltem többé sem Emily érintését, sem a tényt, hogy haladnom kéne. Halványan hallottam, amint Emily újra beszélni kezd hozzám, de képtelen voltam figyelni rá. Az ember, aki miatt transzba kerültem, pontosan ugyanúgy nézett, ahogy én, és hiába voltunk több méter távolságra, egyszerre szólaltunk meg, mindketten suttogva, egymás nevét mondva.
- Ryan?
Sziasztok!
Megjöttem én is, végre volt időm, kedvem és energiám írni, aminek nagyon örülök, mert már igencsak forrott bennem a rész.
Először most a kommentekről beszélnék, mert kaptam belőlük hatot, és mind nagyon jól esett. Akik nemrég kezdték el olvasni a blogot, azokat köszöntöm itt, örülök, hogy tetszett nektek az írásom, annak még jobban, hogy írtatok is, melengetitek a szívemet minden szóval :) Remélem a mostani rész alatt is lesznek vélemények.
Bízom benne, hogy nem untattalak halálra titeket ezzel a résszel, nem volt szándékom, mégsem lett a legjobb. Mondhatnám, hogy nyár van és lesz időm jobban gyakorolni és több időt szánni rá, de sajnos nem mondom, mert nem így van. Dolgoznom kell, brutálisan korán kelni egész nyáron, de ezen múlik az angliai utam, ami számomra most a legfontosabb. Sokszor kértem már türelmet tőletek, és rosszul is érzem magam a ritka jelentkezésem miatt, de nem tudok mit tenni. Azért kihozom magamból a legtöbbet, ebben biztosak lehettek.
És végül, de nem utolsó sorban: NAGYON-NAGYON KÖSZÖNÖM A 60 FELIRATKOZÓT, VÉGTELENÜL HÁLÁS VAGYOK ÉRTE!!! Ezzel túlszárnyaltátok az Anything Could Happen-t, aminek "csak" 59 feliratkozója van, és ezt igazán elképesztőnek tartom. Imádlak titeket, nem vitás. :)
Ennyi lett volna a mondanivalóm, még egyszer köszönök nektek mindent! :) Találkozunk legközelebb, bye ladies :)