15th chapter - Never say never

-*- Justin szemszöge -*-

Még mindig teljesen meg vagyok semmisülve az előbb történtek miatt. Egyre csak az a benyomásom az emberekről, hogy soha nem fognak engem megérteni még akkor sem, ha egyértelműen tudatom velük kilétemet. Hétmilliárd ember él ezen a bolygón, mégis maximálisan egyedül érzem magam.

Összevertem Bobot. Azt az embert, akire voltaképpen a harmadik testvéremként tekintettem. Azt, akire akkor is támaszkodhattam, ha éppen hajnali három óra volt. Azt, akinek elmondhattam mindent, annak ellenére is, hogy tudtam, milyen. Vele együtt Andrew is eltűnt mellőlem, és bár őt nem ismerem olyan rég óta, ő is kezdett fontossá válni nekem. Mondhatni, hogy legjobb barátokká kezdtünk alakulni, de mindent elrontottam.

Megcsókoltam Emilyt. Reméltem, hogy átérzi, amit én éreztem közben. Alig ismerem azt a lányt, de valami megmagyarázhatatlan indokból mindig visszakanyarodok hozzá, legyen szó bármiről is. Ebből kifolyólag hittem benne, hogy talán átjön neki minden, amit szavakkal nem tudok, vagy inkább nem akarok elmondani neki, mert elszörnyedne. Viszont nem így történt. Eltaszított. Maga köré zárt egy falat, és engem sajnos nem enged be rajta többé.

Egy undorító ember vagyok. Be kéne látnom, hogy nem hiába nincsenek barátaim. Mindenkit csak elüldözök magam mellől ezekkel a hülye dührohamokkal, amiket egyszerűen nem tudok kezelni. 

Véget nem érő gondolkozásomat egy ismerős hang szakította félbe. Hátrapillantottam, s megláttam azt a fekete terepjárót, amiről világosan lerítt, hogy engem szeretne megállítani. Egy röpke pillanat alatt lezajlott bennem, ami ma vár rám, s arra jutottam, hogy nem fogok ellenkezni: minél hamarabb megoldom a feladatot, annál hamarabb mehetek haza anyához.  Nem is kérettem magam, egy határozott mozdulattal megálltam a járda szélén, és türelmesen vártam, hogy lefékezzen mellettem az autó.

Az sem érdekel, ha lelőnek, vagy megkínoznak. Furcsa módon az sem izgatna, ha Drake az arcomba fújná Amerika dohánygyárainak megkétszerezett füstkészletét. Egyszerűen csak meg akarok feledkezni arról, hogy milyen elcseszett életem van. 

Az ablak lassacskán leereszkedett, és előbukkant mögüle Drake terrorista ábrázata. Fekete fültágító a fülében, s a szokásos, cigiző testtartása. Alig láttam párszor ezt a gyereket, de máris ezer közül felismerném.

- Szállj be, kölyök – biccentett fejével háta mögé, s az ajtó hirtelen kinyílt előttem. Minden szó nélkül befúrtam magam a kocsiba, és vártam a feladatomat. 

Nem fogok hazudni magamnak: utálom ezt az egészet. Nem akarok maffiatag lenni, eszem ágában sincs veszélybe sodorni a családomat. Azonban meghalni végképp nem tervezek, mert akkor mégis ki a fene védené meg anyáékat az alkoholista apámtól? Egyedül ez tart életben, más nem.

Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy Drake felemelkedik az anyósülésről, s hátra akarja passzírozni magát, éppen mellém. Nem értettem szándékát, de partner voltam abban, amit tervezett, s arrébb húzódtam egy kicsit, hogy elférjen. Ebből vajon mi fog kisülni, Bieber?

- Most jól figyelj rám – fordult felém, s hangszíne azonnal diktátorossá alakult. – Nagy szállítmány érkezik fél óra múlva a kikötőből. Segédmunkásoknak kell kiadnunk magunkat, hogy feltűnésmentesen el tudjuk hordani a cuccot az ötszáz méterrel arrébb lévő raktárba, amely dobozokba van rejtve, összesen húszba – magyarázta. – A dobozok egyenként öt kilósak, így egy ember kettőt fog vinni – fejtette ki a terveit. Húsz öt kilós doboz? Száz kiló kokaint akarnak kicsempészni egy nyilvános kikötőből?! Mi a franc? Időm sem volt gondolkodni, mert ha egyetlen információ is kimarad, akkor az életemmel fizethetek, így inkább figyeltem tovább. – Mindössze öt percünk van ezt megtenni, azután jönnek a zsaruk áruellenőrzésre. Ha hibázol, meghalsz – nézett a szemembe, s szavai valósággal jéggé dermesztették az ereimben áramló vért.

Nem véthetek, ezúttal nem. Szükségem van a teljes agyi kapacitásomra, ha nem akarok meghalni. Öt percem van tíz kiló kokaint kivinni egy hajóról, megtenni vele ötszáz métert és lerakni egy raktárban, mindezt hibátlanul. Azt a kurva, mibe csöppentem én bele.

- Világos voltam? – kérdezte, de beszédmódjából leszűrődött, hogy csakis egy választ fogad el.

- Igen – feleltem, és megpróbáltam úgy tűnni, mint aki nincs totálisan berezelve. 

Rettenetesen félek. Mi van, ha elrontok valamit? Mi van, ha megölnek, és anya azt sem tudja majd, hol leszek? Istenem, most nézz le rám, és segíts ki ebből a szarból, ha egy kicsit is hallasz. Muszáj megpróbálnom. A hiba lehetősége és a meghátrálás most nincs benne a pakliban. Mindennek tökéletesnek kell lennie, mert ha nem, fél óra múlva már alulról fogom szagolni az ibolyát. Bieber, most jó nagy slamasztikában vagy. 

~ * ~

- Utoljára mondom el: öt percetek van, és aki hibázik, azt egy golyóval a koponyájában fogom beledobni a tengerbe a cápák közé, érthető voltam? – Drake pillantása csak úgy égetett mindenkit. 

Összesen tízen vagyunk itt, mindenki sötétkék munkásruhába öltözve. A kezeim úgy remegnek, mint a kocsonya, és képtelen vagyok természetesen venni a levegőt. Szabályosan fuldoklom, és kiver a víz. Nem hagy nyugodni a tudat, hogy két perc múlva megkezdődik az áruleszállítás, ahol akár meg is halhatok. Ég a tüdőm, a torkom kiszáradt és lezsibbadtam. Ezek ellenére tökéletesen kell véghezvinnem a feladatom, bármennyire is lehetetlennek tűnik. Soha ne mondd, hogy soha.

- Jól vagy, kölyök? – pillantott felém hirtelen Drake, ezzel kizökkentve a paranoiás rettegésemből – Olyan sápadt vagy, mint a fal. Beszartál, mi? – kérdezte, s hangjából kiszűrődött egy kis jókedv is. Örülök neki, hogy te ilyen jól szórakozol, de nekem az életem forog kockán miattad – dühöngött a belsőm, és másra sem vágytam, csak hogy adjak neki egy Bieber-féle öklöst.

- Minden oké – feleltem látszólag nyugodtan, még önmagamat is megleptem reakciómmal. Ha azt mondom, mindjárt alsót kell cserélnem, akkor kiszállhatok? – tettem fel magamban a kérdést, de azonnal ki is ráztam fejemből, hogy még véletlenül se legyen alkalmam megkérdezni tőle.

- Helyes, mert ha elrontod, tudod mi vár rád – sötétült el a szeme, s hangjából egyszeriben eltűnt minden derű. Kösz, ezzel aztán rohadtul megnyugtattál – ordítottam rá gondolatban, s bólintottam egyet. Nincs szükségem egy golyóra a koponyámban.

- Főnök, a hajó fél perc múlva kiköt – hallottam egy mély férfihangot Drake háta mögött.

Fél perc!

- Ideje indulnunk – biccentett felénk.

Indulnunk!

Ez az a szó, amitől már fél órája rettegek. A vérkeringés ismét megállt bennem, és azon nyomban lepörgött előttem az életem. Nem, nem halhatok meg így. Anyáéktól sem búcsúztam el, nem is tudja, hol vagyok, már megint. Alig vagyok vele, az istenért is, pedig szüksége van rám. Csessze meg, hogy ilyen szerencsétlen vagyok.

- Kölyök, mozdulj már! Nincs időnk erre – lökött meg Drake, visszatértem a valóságba, és újra megpróbáltam ellazítani magam – Gyere utánam – intett, én pedig már követtem is.

Sosem csináltam még ilyet. Sosem jött elő a semmiből egy maffiatag és késztetett drogcsempészetre, így aztán tippem sincs, mit kell ilyenkor tenni. Utálom ezt a szart, amiben jelenleg vagyok, és amiben ezután leszek. Ki tudja, mi a franc lesz a reakcióm végkiboruláskor? Gyorsan kell cselekednem, hibátlanul és precízen. Nem fogom cserbenhagyni Draket. 

- Látom a szállítmányt – suttogott a főnök – Indulás – integetett én pedig mentem a kijelölt irányba. Ő jött a libasor legvégén, s fegyverrel fedezett minket. Már a szerkezet látványától is rosszul voltam, nemhogy még a tudattól, hogy bármikor lepuffanthat vele mindenféle megerőltetés nélkül. Csak most legyek észnél, istenem.

Két, nálam pár évvel idősebb srác volt előttem, s arra várt mindenki, hogy ők meginduljanak. Az lesz a jel, hogy kezdetét vette az öt perc. Figyelmesen méregettem a hajót, és láttam, amint egy nagy dobozból kiveszik a sok kicsit, szám szerint húszat. Kisebbfajta, világosbarna ládák voltak, a tetején egy füllel. Tudtam, hogy amikor ezzel végeznek, akkor jövünk mi. 

Sebesen pakolgatták a kis dobozokat, amikor arra lettem figyelmes, hogy a legelöl tartózkodó fiú feltartotta a kezét, s három ujját mutatta. Kettőt sem pislogtam, a srác máris kettőt, majd egyet mutatott, így behelyezkedtem, s kezdetét vette az akció. 

Arra mentem, amerre előírták: egyenesen fel a hajóra. A férfiak, akik kipakolták a zsákmányt, mint a villám a kezembe nyomtak két öt kilós ládát, amely hirtelen a legkevésbé sem esett jól, de minden erőmet összeszedve próbáltam megtartani őket. Ezt követően már szaladtam is a másik lépcső felé, amelynek tetejéről látható volt a célnak kijelölt raktárból villogó fény. 

Szörnyen reszkettem. Teljes erővel szorítottam azokat a dobozokat, nehogy kiessenek a kezemből, ebből kifolyólag pedig csak még jobban járt a kezem. Elöntött a verejték, ziháltam, és éreztem, hogy sok a stressz egyszerre. Hozzá vagyok már szokva, hogy bármelyik pillanatban elérhet egy csapás az élettől, de halállal még sosem fenyegettek. Remélhetőleg nem is fognak többé.

Remegő lábakkal léptem le az utolsó lépcsőfokról, és nagy levegőt véve futásnak eredtem. Sötét volt, nem láttam semmit, a kikötőből áradó világosság volt az egyetlen, amely alapján tájékozódni tudtam. Felfelé nézve halványan látszódott a jelzőfény, amelyhez mennem kellett ezzel a két, mostani gyenge állapotom miatt irtó nehéz cuccal. Normális esetben egy kézzel elbírok tíz kilót, de ahogyan most legyengültem a stresszből kifolyólag, még két kilót is nehezemre esne megemelni. 

Mellettem elhaladt az egyik társam, aki már valószínűleg jártasabb lehetett ebben a szakmában, hiszen úgy vitte azokat a dobozokat, mintha csekély egy kilóról lenne szó. Egy pillanatig elmerengtem azon, hogy hová kerültem. Biztosan pokolra jutok, amiért a maffiának segítek, de ha ez az ára annak, hogy ne haljak meg, akkor vállalom. Semmi esetre sem futamodhatok meg, mert abból nagyobb baj lenne, mintha befognám a szám.

Felpillantva alig hittem a szememnek, amikor szembe találtam magam azzal a lerakodóhelységgel, amihez mindezidáig futottam. Lihegve, abszolúte sokkban léptem be, és tettem le a két kezemben elhelyezkedő, egyre nehezebb rakományt. Amikor ezt megtettem, olyan megkönnyebbülés telített el, minta levettek volna a vállamról két egész bolygót.

Izzottam, úgy éreztem egy élő kemence vagyok. Éreztem az ereimben áramló vért, amely csoda, hogy még nem párolgott el a nagy hőmérséklettől. Két kezemet a térdemre téve lehajoltam, s így próbáltam meg visszaszerezni az eredeti légzéstempómat.

Vége van. Megcsináltam. Itt a két csomag teljesen érintetlenül. Sikerült, istenem! Boldogan kiáltottam fel magamban, s kiegyenesedtem. Előttem Drake ácsorgott a már megérkezett hét segéddel, s vigyorogva nézett rám. Nem tudtam mire vélni ezt a gesztust, de reméltem, hogy ez nem a „mindjárt véged van” vigyora.

- Négy perc tizenkét másodperc – nézte az óráját - Nem rossz, kölyök – bólogatott – Reméltem, hogy nem kell benned csalódnom – indult meg felém, s amikor elért, megveregette a vállam. Válaszul egy halvány mosolyt intéztem felé, és boldogan nyugtáztam, hogy tényleg vége.

Odakullogtam a többi hét emberhez, majd leültem a padra. Vajon hol lehet a maradék kettő? Elvéreztek volna? Remélem senki nem fog meghalni. Erre a gondolatra kissé megborzongtam, majd arra lettem figyelmes, hogy egy újabb ember kullog befelé a raktárba. 

- Éppen időben, Ryan – váltott át egy kissé mélyebb hangnemre Drake, ezzel kifejezve a szidást – Legközelebb figyelj oda – intette, Ryan pedig megsemmisülve ballagott felénk, s az én példámat követve leült. 

Még mindig csak kilencen vagyunk, egy ember hiányzik. Ő már tuti, hogy meg fog halni. Istenem, nem akarok mészárlást! Elég nagy megrázkódtatás volt az, amikor nekem szegezték a tényt, hogy meg is halhatok ma este, nem hiányzik ennek a megvalósítása valaki máson.

- Új vagy, ugye? – fordult felém az előbb megérkezett srác, ezzel félbeszakítva a szörnyülködésemet.

- Igen – helyeseltem. Vajon most miért szólt hozzám? Ismerkedni akar? Abba még nem halok bele. Jézusom, le kell szoknom erről a kifejezésről, mert túl nagy a valóságalapja mostanában.

- Ryan – nyújtotta a kezét ezzel jelezve, hogy választ vár tőlem.

- Justin – nyúltam a kezéért, majd megráztam azt – Mióta csinálod ezt? – fogott el a kíváncsiság hirtelen.

- Fél éve – nézett a szemeimbe, majd egy „jó hosszú ideje dekkolok már ezen a helyen ahhoz, hogy tudjam, mi folyik itt” pillantással jutalmazott meg – És te? – vigyorodott el, hangsúlya szellemes személyiségről árulkodott. Ó, egy Móka Miki.

- Három napja – motyogtam, mert amint kimondtam felmértem, hogy ez az ő fél évéhez képest semmi. 

- Hát, akkor üdv itt – nézett szét, s úgy mondta ezt a négy szót, mintha egy ötcsillagos szállodába lettem volna hivatalos. Egész jó fej gyerek ez a Ryan. Még a végén lesz egy haverom is.  

Váratlanul valaki kisebb zajt csapva beviharzott a raktárépületbe, ezzel megzavarva nyugodt beszélgetésünket. A főnök gyilkos pillantással és hajlammal fordult felé, majd elővette a törhetetlen oldalát, amelyet utoljára akkor láttam, amikor első alkalommal majdnem végzett velem. Ajaj, ennek itt nem lesz jó vége.

- Nahát, Joe – lépkedett felé lassan, s előttem elhaladva megpillantottam az övében elhelyezkedő fegyvert – Mondd csak, hol voltál? – beszélt hozzá nyugodtan, mire teljesen csend lett. Éreztem, hogy ez minek a jele.

- Letört a láda füle, és nem tudtam megfogni a dobozt – kezdett magyarázkodni, de volt egy olyan megérzésem, hogy semmire sem ment vele – Muszáj volt megállnom, amíg felvettem – felelte. Tekintete magabiztosságot sugallt, de amit észlelte, hogy az előtte álló beszélgetőtársát nem éppen foglalkoztatja magyarázata, kis híján tejfehérré sápadt.

- Három percet késtél – ment felé kis léptekkel Drake, mit sem törődve az előbbi indoklással – Tudod, mit jelent ez – vált fenyegetővé, s hátulról láttam, amint a fegyveréért nyúl. Te. Jó. Istenem.

- Főnök, esküszöm, többé nem fordul elő – remegett meg a férfi hangja, s csaknem térdre esett – Három gyerekem van otthon, kérem, ne tegye – könyörgött életéért, s szavai hallatán összeszorult a szívem. Úristen, Drake nem ismer kegyelmet. A szemem láttára fogja lelőni ezt az embert azok után, amit mondott? Nem, ezt nem akarom.

- Csukd be a szemed, ha nem bírod, mert ez durva lesz – suttogta nekem alig hallhatóan Ryan, mire libabőrös lettem, a gyomrom pedig teniszlabda nagyságúra zsugorodott össze. Ne. Ne előttem ölje meg, ne előttem végezzen vele. Túl fogom élni én azt, ha lepuffantja? Mennyire fog megviselni? Mi lesz a gyerekeivel? Segítség.

- Ég veled, Joe – vette ki a zsebéből Drake a fegyvert, s amikor rászegezte a férfira behunytam a szemem. 

A szívem a fülemben dobogott, csakis a gyors ütemet hallottam, amit diktált. Pár másodperc múlva azonban ezt a dobogást félbeszakította egy durranás, amelyről pontosan tudtam, hogy mit jelent. Fülemet szabályosan égette ez a hang, és nem tudtam másra koncentrálni, csak a rám váró látványra, amely fogadni fog.

Lassacskán, szörnyen lesokkolva nyitogattam a szemem, és csak annyi láttam, hogy a fickó megmerevedett, s térdre, majd a földre rogyott le. A vér áramolni kezdett mellkasából, egyre csak beterítve a padlót. Megfagyva néztem, amint Drake hidegvérrel fordul meg, és a jobb keze felé veszi az irányt. Visszairányítottam a tekintetem a padlóra, és megállt bennem a vérkeringés, amint felfogtam: az a férfi meghalt.

Hát sziasztok :) Megjöttem, holt fáradt vagyok, de semmi probléma. Kimerítettek a sulis versenyek meg a sok tanulás, megint le vagyok maradva magamhoz képest. Most nincsen kész előre 2 rész, ez az utolsó megírt részem amim van. Igyekszem nagyon sietni, de azért nem összecsapni a részeket, hogy tudjatok olvasni, de nagyon fáradt vagyok. Imádok írni, ez az egyetlen erőforrásom, ezért vagyok hajlandó még egy órakor is írni a részeket :).

A kommenteket mindet elolvastam, és nagyon jól estek, örömmel láttam, hogy kicsit könnyebb volt kifejteni a véleményeteket úgy, hogy kérdeztem, úgyhogy most is ezt fogom majd tenni. Köszönöm, hogy az egyik komizó felhívta a figyelmemet a betűméretre, remélem így már olvashatóbb :)

Ebben a részben a maffiavilág nyers történéseit olvashatjátok. Próbáltam annyira durvára írni, amennyire csak lehetséges, és nagyon remélem, hogy sikerült is. A kérdéseim:

• Mit gondoltok, hogy fogja érinteni Justint ez a gyilkosság?
• Mennyire lehetett Justin álláspontját átérezni? (ezt csak azért kérdezem, mert vagy százszor újraírtam ezt a fejezet amiatt, hogy nem tudtam kellőképpen beleélni Justin helyzetébe magam)

Feltűnt egy új szereplő is, meg még fog is pár, nagyon figyeljetek, hogy ne veszítsétek el a fonalat. A körmömet rágom, hogy mit fogtok írni, szóval hajrá, ne hagyjatok cserben ♥

Love ya ♥

14th chapter - Now or never

-*- Emily szemszöge -*-

Egyszerűen felfogni sem tudom az előbb történteket. Úgy érzem magam, mint egy érzelmileg teljesen leamortizált ember, aki már azt sem tudja mit jelent gondolkozni. Emlékezetkiesésem van, fáj a fejem, alig emlékszem valamire abból az éjszakából, amikor megütött Brian, megcsókoltak, összeveszett velem a legjobb barátnőm, és az apám valószínűleg hazudik nekem. Szimplán csak túl sok ez egyszerre.

Heves gondolkozásom és sebes menésem közben váratlanul egy idegen kezet éreztem a vállamon. A másodperc töredéke alatt futott le bennem minden egyes lehetőség az idegen kilétére: Justin, Brian, apa, anya vagy szimplán csak valaki, aki mindjárt elkábít valamivel és elrabol. Ezekre a kissé elmebeteg gondolatokra az imént beszívott levegőm a tüdőmben rekedt, s pislogni is elfelejtettem. Egy hirtelen mozdulattal megfordultam, és tulajdonképpen csak arra nem számítottam, ami a hátam mögött várt rám.

- Miss. Miller, válaszolna pár kérdésre? – tette fel határozott kérdését egy babarózsaszín kosztümbe öltözött elegáns nő. Jaj, ne. Most ne. Sóhajtva, s ép ésszel felmérve a helyzetet, amibe kerültem, kiengedtem a bent szorított levegőm, s kimért, hivatalos stílust vettem fel. Utálom, hogy mindig akkor jönnek, amikor éppen a legalkalmatlanabb.

- Természetesen – jutalmaztam meg egy könnyed mosollyal, s arra lettem figyelmes, hogy a háta mögül kamerákkal, mikrofonnal és fényképezőgépekkel felszerelt férfiak veszik felénk az irányt. Nyugalom, Emily, csak csináld úgy, ahogy az illemórákon tanultad.

- Köszönöm szépen – viszonozta gesztusom a nő. – Peter, Luke, kérlek, igyekezzetek azokkal a kamerákkal – kérte meg őket kedvesen, majd felém fordult. – Készen áll? – szegezte rám tekintetét, s olyan határozottságot sugárzott magából, hogyha akartam volna sem tudtam volna nemet mondani.

- Teljes mértékben – feleltem. 

A megszokott hétköznapok. Szinte alig tudok kimenni úgy az utcára, hogy ne kapnának el a sajtótól, és ebből következik, hogy még dühöngni sem dühönghetek, ha éppen olyanom van. Imádok nyilatkozni, imádom a reflektorfényt, de ilyenkor nincs kedvem bájologni. Én csak szeretnék egyedül lenni egy kicsit, olyan nagy kérés ez?

- A kamerák készek, mikrofon bekapcsolva – riadtam fel bambulásomból az egyik férfi erőteljes hangjára. – Kamera indul: három, kettő, egy, felvétel! – kezdte meg a műsort. Minél hamarabb kezdünk, annál hamarabb szabadulok.

- Szép napos délutánt, Amerika, Sara Stone vagyok, mellettem pedig az ifjú divattervező, Miss. Emily Miller látható – konferálta be a nő – mint utóbb kiderült Sara – a mai kisebb interjút. – Miss. Miller, megtisztelő gesztusa, miszerint hajlandó interjút adni csatornánknak – hízelgett, ahogyan a sajtósok általában.

- Igazán semmiség – mosolyogtam olyan meggyőzően, ahogyan csak lehet. Jaj, remélem, Mrs. Tranberry nem nézi a nyögve nyelésemet. 

- Mondja, Miss. Miller, hogyan halad a Melanie’s kampány? – vágott bele egyből a közepébe. Nagyon jól tudtam mit kell mondanom és hogyan, mégis izgultam. Sosem szoktam idegeskedni az interjúkon, mindig próbálok természetes lenni, azonban most gyomoridegem van. Lehetséges, hogy az iménti események tették rá a bélyeget a beszédkészségemre. 

- A Melanie’s a legutóbbi divathéten nagy sikert aratott, ami az összesített eredményeket illeti, az ötödik helyen áll – dicsekedtem el magammal. 

- Ez igazán kiemelkedő eredmény, gratulálok – biccentett, majd vigyorgott egyet.

- Köszönöm – utánoztam, s vártam a következő kérdését. Már érzem, hogy kezdek belejönni a dologba.

- Milyen érzés, hogy ilyen fiatal, és máris a világ legnagyobb divattervezői ismerték el a kollekcióját? – nyújtotta felém a mikrofont. Jobb szeretem a személyesebb kérdéseket, ami a híres embereknél ritka, de nekem kifejezetten felüdülés, ha nem a betanult sémával kell kifejeznem magam.

- Az, hogy az egyik legnagyobb kritikus három csillaggal jutalmazta a ruháim, fantasztikus érzés – fejtettem ki a gondolataim. – Nagyon megtisztelő számomra, hogy elnyertem a figyelmüket, és őszintén remélem, hogy egyszer belőlem is akkora divattervező lehet, mint amilyenek ők – fejeztem be mondatom. Bárcsak úgy lenne, ahogyan az imént mondtam. Minden álmom, hogy az enyémek legyenek a sztárpiac legjobb ruhái, és tudom, hogy sok munkába fog kerülni, de maximálisan megéri.

- Ha így halad, akkor minderre nagy esély van – fűzte hozzá gondolatait Sara, mire én csak mosolyogtam egyet köszönetnyilvánítás gyanánt. – Továbbá az is tudomásomra jutott, hogy a nyári L’oreal divathét indulói között szerepel. Mik a tervei a bírálóbizottság lenyűgözésére? – nyújtotta át nekem a mikrofont ismét, én pedig gondolatban felpofoztam magam egy kerámia palacsintasütővel. 

A rohadt életbe, teljesen elfelejtettem a divathetet, és még modellválogatást is kell tartanom. Annyira el voltam foglalva a körülöttem lévő dolgokkal, hogy megfeledkeztem a hivatásomról, amiért nagy árat fizethetek. Most azonnal el kéne kezdenem a munkát, hogy két hét alatt kész legyek mindennel, mert ha nem, akkor annyi a jó híremnek, ami a kritikusokat illeti.

- Öhm – kezdtem el dadogni, amitől Mrs. Tranberry mindig vulkánként tudna robbanni. – Nem szeretném elárulni a jövendőbeli terveim, hiszen akkor mi érdekes lenne benne? – vigyorogtam szüntelenül, és megpróbáltam a lehető leghatásosabban mutatni a határozott oldalam. – Annyit azonban elárulhatok, hogy különleges terveim vannak a ruhákkal kapcsolatban, és remélhetőleg sikerül majd lenyűgöznöm velük a zsűrit – rögtönöztem, meglepően jól. 

- Nagyon érdekfeszítően hangzik, sok sikert kívánunk hozzá – beszélt a kamerába, majd rám nézett. 

- Nagyon köszönöm – hálálkodtam illedelmesen, de legszívesebben futva rohantam volna el a tervezőszobámba. Annyi minden van a fejemben a ruhákkal kapcsolatban, hogy most azonnal meg akarom őket valósítani, rendezni a papírmunkát és intézni a modelleket. Imádom ezt a sürgés-forgást, tudniillik a tervezés a harmadik nevem.

- Elnézést, Miss. Miller, de megkérdezhetném öntől, hogy hol szerezte ezeket a horzsolásokat? – mutatott a lábamra és a karomra. – Csak nem balesete történt? – vett 180 fokos fordulatot a témát illetően.

Megállt bennem a vérkeringés. Jézus Isten, vajon azt is tudják, hogy kórházban voltam? Látták, ahogyan Brian elvert? Hogy a francba nem vették észre? Csakis arra tudok gondolni, hogy elég késő volt már ahhoz, hogy kövessenek, így semmit nem észleltek az eseményekből. Csak legyen úgy, ahogy mondom. 

Lesokkolva bámultam a nőre, aki azonnal megérezte a bizonytalanságomat, és még rámenősebb pillantásokkal halmozott el. Fogalmam sem volt, hogy mégis miként másszak ki ebből a felettébb irritáló, kellemetlen és lehetetlen szituációból, azonban ha tovább folytatom ezt az idióta bambulást, abból semmi jó nem fog kisülni. 

- Otthoni baleset történt – feleltem egyszerűen. – Elég heves indulattal futottam volna lefelé a lépcsőn, és megcsúszott a lábam – adtam egy viszonylag kézzel fogható választ személyes kérdésére. Ilyenkor annyira le tudnám őket ütni.

- Nagyon sajnálom, jobbulást kívánok – bólintott rám egyetértően a nő. És ilyenkor még szerencsém is van. Nem minden riporter ilyen hiszékeny, a legtöbb rá akarja erőltetni az emberre a saját kitalált történetét, hiszen ők mindig jobban tudják, hogy mi történt veled, mint te magad.

- Igyekszem – vágtam rá egyszerűen. Mikor lesz már vége, a francba is.

- Egy utolsó kérdés, ha nem tartom fel – pillantott rám reménykedve. 

- Csak tessék – mosolyogtam rá. Nagyon is feltartasz.

- Hányadán áll kapcsolata barátjával, Brian Woods-dzal? – vetett rám egy amolyan „most húzogatnám rád a szemöldököm, ha nem lennénk adásban” pillantást.

Elhangzott mondatára azt hittem, menten elájulok. A legkisebb mértékig sem voltam felkészülve erre a kérdésre, arra pedig főleg nem, hogy válaszolnom is kell. Most mégis mit mondjak, hogy ne jöjjek ki rosszul ebből a helyzetből? Nem mondhatom, hogy szakítottunk, mert ő a sebeim okozója. Egyáltalán azt sem mondhatom, hogy szakítottunk, mert akkor következne még egy „miért?” kérdés, amire nincsen szükségem. Valami olyasmit kell válaszul adnom, amire nem lehet visszakérdezni.

- Jelen pillanatban nem szeretnék erről beszélni – küldtem el illedelmesen melegebb éghajlatra Sarat, mert már eléggé a határaimat feszegette ezekkel a kérdésekkel. Csak remélni mertem, hogy nem lesz rámenős, és enged elmenni.

- Rendben, köszönöm szépen a türelmét – mosolygott kedvesen. – Ennyi lett volna a mai friss, Sara Stone-t hallották, a viszont látása! – zárta le végre ezt a borzalmat.

- És kamera… leáll – kiabálta el magát név szerint Peter, aki mindvégig kattintgatott és felügyelt. Hatalmas megkönnyebbülés volt feleszmélni, hogy mehetek haza, és tervezhetek hajnalokig. Mindenesetre addig biztosan nem nyugszom, amíg legalább két ruhát meg nem varrok.

- Viszlát, Miss. Miller, a divathéten még látjuk egymást – rázott kezet velem. Mondatáról hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy fenyegetés volt-e, vagy csak egy szimpla kijelentés, de bármelyik is, nem örülök neki.

- Viszlát – köszöntem el véglegesen, majd mentem tovább az úton. Hála az égnek nem voltam messze a házunktól, csak körülbelül öt percre, addig pedig legalább tudtam magamban összegezni a terveimet. 

Meg akarom tervezni azokat a ruhákat, mindenképpen. Összesen húsz ruha az elvárás az idei nyári kollekciókra, ami bőven sikerülni fog, ha beleadok mindent. Immáron Justin kiesett a képből, hiszen ő maga küldött el.

Menj – visszhangzott a fejemben ez az egy szó. Még mindig elég hihetetlen történet visszagondolni arra a beszélgetésre. Megcsókolt, és… eszméletlen volt. Mégis, minden más elnyomta a csók szépségét, és abban sem vagyok biztos, hogy miért követte el egyáltalán ezt. 

A fejemet rázva értem el a kapunkig, majd beütöttem a nyolcjegyű számkombinációt. Egy sípolás kíséretében be lettem engedve az udvarra, így sebesen a bejárati ajtó felé vettem az irányt, hogy minél hamarabb feljuthassak a szobámba. Amikor beléptem az ajtón, s levettem a cipőm, beszélgetés csapta meg a fülem, a hangot pedig azonnal be tudtam azonosítani.

- Ez ő lesz – mondta, s már elő is tűnt a nappaliban. – Emily, mégis miféle viselkedést produkáltál az imént? – harsogott. – Te egyáltalán nem figyelsz oda az óráimon? – lett egyre felháborodottabb. Remek, plusz egy púp a hátamra.

- Mrs. Tranberry, én megtettem minden tőlem telhetőt, de most nem vagyok a legjobb formámban – feleltem, és semmi másra nem vágytam, csak hogy bezárkózhassak a szobámba.

- A médiát egyáltalán nem érdekli a lelki állapotod, kisasszony – folytatta. – A mai interjúd katasztrofális volt! Ezerszer megmondtam, hogy ne dadogj, mert a riporter kiszagolja a bizonytalanságod, ennek ellenére te mit csináltál? – hisztériázott. – Van fogalmad róla, hogy holnap akár a címlapon viríthat a képed? Teljesen rossz színben tűnteted fel apádat – rázta a fejét lemondóan. 

Általában nem veszem magamra a szidását, mert már hozzászoktam, hogy egy csepp megértés sem szorult belé, most azonban elég mélyen érintett a kritikája. Nagymértékű érzelemhullámon mentem ma keresztül, ez pedig határozottan nem volt rám jó hatással, ahogyan azt Mrs. Tranberry is említette a maga, utálatos stílusában.

- Sajnálom, nem fordul elő többet – horgasztottam le az orrom. Úgy éreztem magam, mint egy ötéves, akit rajtakaptak csoki csempészet közben, s ezt anya is meglátta rajtam.

- Azt nagyon remélem is, mert ha még egyszer így mersz viselkedni, akkor…

- Mrs. Tranberry, szerintem Emily megértette a hibáit, és legközelebb jobban fog figyelni – lépett anya a színre, ezzel félbeszakítva az előttem vergődő illemtanáromat – Most pedig kérem, távozzon, beszédem van a lányommal – pillantott rám kedvesen. Végre, valami értelmes ember.

- Ahogy óhajtja, Mrs. Miller – váltott át nyugodtabb hangnemre Mrs. Tranberry, majd egy utolsó gyilkos pillantást intézve felém elhagyta a házat. Így is eléggé megsemmisítve érzem magam, semmi szükségem nem volt még erre a boszorkányra is.

- Emily, kicsim, mi a baj? – ölelt át anya, mire kicsit jobban éreztem magam. Legalább ő mellettem áll, ha már más nem.

- Kimerültem, és még mindig fáj a fejem a korábbi agyrázkódásomtól – huppantam le a kanapéra – Ráadásul terveznem kell a divathétre is, mert még sehol nem tartok. Valahogy minden egyszerre zúdult rám, ennyi az egész – néztem fel gondterhelten a plafonra. A részleteket kihagytam a felsorolásból, mint például Justint és Leaht, amik tulajdonképpen a legfőbb bajaim voltak, de nem várom el anyától, hogy megértse őket. Ezeket magamnak kell elrendeznem.

- A fejfájásodra adok egy aszpirint, a divathétre pedig ezt tudnám ajánlani – nyújtott felém egy tábla csokit – Ettől mindent jobban csinálsz – mosolygott. Annyira jó, hogy itt van nekem. 

- Köszönöm, anya – tápászkodtam fel a kanapéról, hogy meg tudjam őt ölelni – De hol az az aszpirin? – pillantottam rá könyörgően, mire elnevette magát, és már oda is nyújtotta a gyógyszert egy pohár víz kíséretében. Fogtam, s egy hirtelen mozdulattal lenyeltem. A hideg víz és a gyógyszer máris kellemesebb hangulatot varázsolt bennem, aminek hatására kissé el is tudtam lazulni. Hogy ez nekem nem jutott eszembe hamarabb.

- Jobb? – fürkészett anya barna szemeivel. Imádom, hogy mindig tudja mire van szükségem.

- Sokkal – sóhajtottam. Már égtem a vágytól, hogy tervezhessek, ennek hatására rendesen ki is pattant a szemem, s újra megszállták a fejem az elképzelések, amelyeket a divathétre fogok megvalósítani – Megyek, és tervezek, szurkolj – kulcsoltam össze az ujjaim, anya pedig utánzott, és egy mosoly kíséretében engedte, hogy felmeneküljek a birodalmamba a tábla csokimmal együtt.

Most, 18 óra 12 perckor elkezdem az eddigi leghúzósabb ruhák megtervezését. Úgy határoztam, hogy a felét vékony alkatú, a másik felét molett lányokra fogom szabni. Nagyon kockázatos, hisz ha mellélövök, akkor utolsó helyen is végezhetek, a célom pedig legalább a dobogó.

A szobám ajtaja elé érve olyasféle energiát éreztem, amit csak a ruhatervezés tud nekem adni. Képes vagyok egész éjszaka is fent maradni akár, ha megköveteli egy ruha, mert addig úgysem tudnék aludni. Hamar kinyitottam a gardróbajtót, kettéválasztottam az akasztós ruháimat, és máris a szemem elé tárult a lakkozott tölgyfaajtó, ami a tervezőszobám bejárataként szolgál. Előkapartam a kulcsot, amely nyitja, s már fel is szívódtam a szekrényemben, akárcsak a Narniában. 

Ide senkit nem engedek be anyán kívül. Még Leaht sem, pedig ő a legjobb barátnőm – a történtek ellenére is. Senki nem járt még itt, és biztos vagyok benne, hogy nem is fog. Ez az én szentéjem, tiltott terület, bármennyire is kíváncsiak az emberek, hogy milyen körülmények között tervezek.

Lassan betoppantam a hatalmas helységbe, s jobb kezemmel felkapcsolva a villanyt egy kattanás kíséretében már világos is lett. Minden úgy van, ahogyan itt hagytam. Az anyagok színárnyalat szerint a polcokon, az asztalok patyolat tisztán középen, s a leghosszabb fal mellett pedig a próbababák, amelyeken a legutóbbi tavaszi kollekcióm van.

Minden vágyam, hogy sikerrel járjak az idei divathéten, és ez nem sikerülhet másképp csak úgy, ha mindent beleadok, és kizárom a gondokat magam körül, amíg dolgozom. Nem akarom cserbenhagyni magam, mindenképpen észnél kell maradnom.

- Most, vagy soha, Miller – mondtam magamnak, s egyet harapva a csokimból már neki is kezdtem a munkálatoknak.

Fú, csajok, bocsánat, amiért ilyen soká jöttem, de most minden ellenem volt. Ahol általában fel szoktam rakni a részeket a suliban, ott elment a net, így meg kellett várnom a hétvégét sajnos :( De a lényeg, hogy itt van a rész, nem?:D
Na, a részről. Ebben a részben Emily életébe tekinthettek bele, és szerintem nem kell találgatni, hogy a következőben meg kiébe fogtok. Leszűrhettétek, hogy Emily mivel foglalkozik és milyen nyomások alatt él, de ha ebből a részből nem sikerült, teszek róla, hogy a többiben majd sikerrel járjak. :)
A kommentekről most csak annyit mondanék, hogy egyikőtök megkérdezte hogyan tudná kifejteni azt, hogy imádja a részt. Erről jutott eszembe, hogy esetleg ha teszek fel kérdéseket, többen írtok, mert úgy esetleg könnyebb. Így a kérdésem:

1. Szerintetek illik Emilyhez a munkája?
2. Mit gondoltok mi lesz a Jemily (én így hívom őket ♥) párral?
3. Egytől tízig terjedő skálán mennyire jó a sztori?

Remélem, így már könnyebb lesz komizni. :) A másik dolog, hogy oldalt láthatjátok azokat a képeket.  Sok blogversenyre (jó, csak háromra) jelentkeztem, mert gondolom itt az ideje, és hátha van esélyem. Nem csak a bloggal van ez így, a suliban is az ÖSSZES tanár engem akar versenyekre küldeni, nagyon kivagyok, elfáradtam, az utóbbi időben nem is tudtam írni, de igyekszem, ahogyan csak tudok. 
Majd találkozunk, love ya <3