Hát sziasztok, srácok!
Jó ég. Azt sem tudom, mit mondjak. Mióta utoljára jártam a blogomon, az életem még teljesen más vonalakon futott. Beszéltem nektek a depressziómról, hogy rosszul voltam, egyébmás. Azóta elmondhatom, hogy ebből úgy-ahogy kigyógyultam. A kemény downhillnek azonban az lett a következménye, hogy újból meg kell ismernem magam, újból vissza kell lendüljek a régi kerékvágásba - egy jó pár újítással, persze.
Egyik nap eszembe jutott a blogom, amikor beszélgettem egy régi ismerőssel, aki már évek óta az életem része, és valami nagyon nagy lelkiismeret-furdalás szerű szikla ült rá a szívemre. Nagyon csúnyán elhanyagoltam a Brokent, de mentségemre szóljon, nem csak ezt. Az utóbbi egy évben aligha csináltam valamit, ami produktív. Belecsöppentem ebbe a mókuskerékbe - munka, evés, alvás, depresszió, és így tovább -, amiből kiugrani még mindig nem tudtam, inkább mondom azt, hogy féllábbal már lassítom a kereket. Úgy éreztem azonban, hogy valamiféle jelet muszáj nektek adnom, hogy nem felejtettem el ezt a projektet, de főleg titeket nem.
Annyi lelket öntöttetek belém az elmúlt években, hogy azt le sem tudom írni nektek. Nekiültem az összes eddigi kommentnek, amit valaha hagytatok - 504 darab van, elvoltam velük -, és elpityeredtem. Sosem láttátok az arcom, sosem találkoztunk, és mégis mennyire jó dolgokat mondtatok. Néha olyan mélységben, amire gondolni sem mertem volna. Rémisztő, ahogyan az írásomon keresztül belém láttatok, szerettétek, amit csinálok, támogattatok, és úgy olvastatok, mintha kötelező lett volna. Ez egy olyan élmény, amit ha tehetném, minden egyes emberen végigfuttatnék, hogy érezze, mennyire felemelő. Számomra sokáig - és még mindig - ez volt az, ami felért a világegyetemmel.
Tavaly körülbelül ugyanekkor megígértem nektek, hogy nem fogom abbahagyni ezt a blogot. Azóta sokan írtátok itt-ott, hogy merre vagyok, élek-e még, mi van velem, ezért is írom ezt a posztot. Valószínűleg sokat rizsázok - ezért bocsánat -, de valahogy olyan érzelgőssé tett a tény, hogy írok, hogy még én is meg vagyok lepve.
Lényeg a lényeg: itt vagyok. Nem hagyom sem magamat, de főleg titeket cserben azzal, hogy ez a sztori csak úgy el legyen vágva. És egy szó mint száz, szerettelek volna titeket megnyugtatni, hogy folytatom. És remélem, nagyon remélem, hogy még vagytok, akiket ez érdekel, akik keresik és várják a következő részt, hiszen ha a száz nem is, de 80 erős feliratkozó kigyűlt azóta, és ez máris egy űber nagy szám nekem. Köszönöm nektek a sok inspirációt és a hozzászólásaitokat, a kedvességeteket - mindent. Legyetek készen.
I'm back.
New chapter coming soon. ♥