-*- Justin szemszöge -*-
Két nap telt el azóta, hogy utoljára láttam Emilyt. Azóta számtalanszor ütöttem bele olyan erővel a falba, hogy már nem érzem a jobb öklöm. Látom, amint vérzik, de nem érzek fájdalmat. Mert annál erősebb fájdalom nincs, mint ami a lelkem legmélyéről árad.
Egyik alkalommal azt hittem, szilánkosra töröm a kézfejem, amikor elkezdtem ütni a téglafalat. Odaképzeltem minden egyes érzést, ami Emilyhez köz, és igyekeztem olyan hamar porrá zúzni őket, amilyen hamar csak lehetett. Egy idő után már nem is sírtam, mert a fájdalom oly mértékű volt, hogy kikapcsolta az érzelmi rendszeremet. És mit értem el vele? Semmit. Hiszen hiába vertem szét a falat, hiába dőlt a vér a kezemből, bent a szívemben még mindig ugyanúgy szerettem őt. És amennyire szerettem, annyira utáltam is egyszerre.
Igyekeztem távol tartani magamat a kicsiktől, hogy még véletlenül se lássák miféle ronccsá lettem. Mindig jó példát akartam mutatni nekik, és úgy akartam leélni az életemet, hogy egyszer se lássanak sírni. De Emily még ezt is megtörte.
Megtörte a becsületem, a szívem, és a reményem. Még az anyám szívét is összetörte, hiszen neki kellett végignéznie, ahogyan elemészt a bánat és a düh, és neki kellett aggódnia értem, mert más nem tette volna. Neki kellett elszenvednie az óránkénti dührohamaimat, amelyek ezúttal kétszer olyan erősek voltak. Éppen ezért vonultam el minden egyes alkalommal, amikor éreztem, a düh átveszi az irányítást, mert rettegtem, hogy a családom fogja megsínyleni a következményeket. Ez volt az utolsó dolog, amit tenni akartam.
- Bátyus – Jaxon óvatosan közeledett felém. Én a falnak támaszkodva ültem a földön, és csak néztem magam elé. Amint az öcsém félénk, gyermekies arcára vetült a tekintetem, valamelyest meglágyultam, majd rögtön bűntudatot is éreztem. A saját testvérem fél tőlem. Látom a szemében.
- Mond, prücsök – néztem rá olyan kedvesen, amilyen kedvesen csak lehetett abban az állapotban.
- Hát az úgy volt, hogy játszottam Jazzyvel, és véletlenül nagyon erősen löktem meg a kisautót, és Jazzy elfutott előle, és nézd – vette elő a háta mögött tartott kezeit, melyben az autó roncsai nyugodtak. Szemei kis híján könnybe lábadtak, hiszen az volt a kedvenc játéka az összes közül, amiért imádta a mentőautókat. Reményteljesen nézett rám, s arra az egy pillanatra képes voltam félretenni a fájdalmam. Nincs az az Isten, hogy hagyjam sírni a testvérem.
- Nagyon úgy tűnik, hogy meg kell mentenünk a mentőautót – mosolyodtam el halványan, mire Jaxonnak petárdaként villantak fel a szemei.
- Meg tudod gyógyítani? – fogta el a végtelen öröm, majd tapsolt párat. Igaz, fogalmam sem volt, hogyan fogom neki megjavítani, de tudtam, hogy akkor is megteszem, ha egész nap azon kell dolgoznom. Legalább a családom legyen boldog, ha már én képtelen vagyok erre.
- Meglátjuk, mit tehetek – vettem ki apró kezeiből a darabokat, s vizsgálódni kezdtem. Jaxon el sem mozdult mellőlem, míg én az autóját javítottam, s pár perc után nagy meglepetésemre sikerült is összeilleszteni, az öcsém legnagyobb örömére.
- Köszönöööm! – kapta ki nyomban a markomból az immáron ép játékot. – Szeretlek, bátyus – mondta, s olyan erővel ölelt át, amiről addig azt sem tudtam, hogy van neki. Megfagytam egy pillanatra, amiért pár napja senkinek sem engedtem, hogy fizikai kontaktust teremtsen velem, de azonnal visszaadtam Jaxon meleg ölelését, aki erre csak még inkább szorított magához.
Úgy éreztem, hogy már nem is köszönetnyilvánítás céljából ölel, hanem mert négy éves létére is észrevette, hogy összeomlottam. És mi tagadás, melengette a szívem, hogy mellettem akart lenni, akármilyen kicsi is.
Anya erre a jelenetre lépett be a lakásba, és akarata ellenére is megtorpant, csak hogy elmosolyodjon. Jaxon ekkor döntött úgy, hogy elereszt, és odafut hozzá, de ez nem akadályozta meg anyát abban, hogy ne mosolyogjon rám halványan. Tudtam, mi ez az arc: beszélni akar velem. És pontosan tudtam azt, is, hogy én ezt marhára nem akarom.
Még mielőtt esélye lett volna hozzám szólni, gyorsan felkaptam a pulóverem, és kisétáltam a házból. Nem fogok az áldozata lenni egy anya-fia beszélgetésnek, hiszen úgyis tudom, mit mondana. „Biztosan nem úgy gondolta.” „Emily szeret téged, Justin.” „Miért nem mész és beszéled meg vele? Megértené.” Anya az ő pártját fogja. Azt hiszi, túlreagálom és hazudok. Pedig a rohadt életbe is… nehéz lenne félreérteni azt, hogy valaki halálos csöndben marad, miután szerelmet vall neki az ember.
Figyelmen kívül hagytam azt, ahogyan a szívem ketté akart szakadni a belsőmben, amikor ebbe ismét belegondoltam. El kell felejtenem őt. Mindkettőnknek így lesz a legjobb. Nem vagyunk egymáshoz valóak, sosem voltunk és soha nem is leszünk. Emily nem kell nekem. Már csak el kéne hinnem, amit mondok…
Agonizálásom egy kocsi zavarta meg, amint jól hallhatóan belassított mellettem. És akkor tudtam: ha eddig még csak az egyik oldaladra kaptál pofont, nemsoká érkezik a másik ütés is.
- Na, ki van itt? – Drake kifejezetten játékosan szólt ki hozzám a lehúzott ablakon keresztül. – Szokásos világfájdalom, szokásos útvonal a szokásos ruhában. Ez csakis Kölyök lehet – mondta, s ekkor vettem a fáradtságot, hogy rápillantsak. Valamiért abban a pillanatban nem féltem tőle. Talán azért, mert a fájdalom még a félelem érzését is elnyomta belül.
- Örvendek – mondtam ezt a lehető leg életuntabb arckifejezéssel, amivel csak lehetett.
- Haver, túl sokat aggódsz szarságokon – komolyodott el kissé, s ahogy az autó megállt, ő kikönyökölt az ablakon. – Azt se tudom, hány éves vagy, és őszintén nem is érdekel, de úgy nézel ki, mint egy nyolcvanéves. Élvezd az életet – előadása kissé már színpadias volt, de azért én hallgattam. – Itt egy csomó nő, pia, fű, minden, ami kell, töröld le a búval baszott ábrázatod, és vonszold be a segged az autóba – ezalatt a rövidke monológ alatt olyan gyorsan cserélgette a stílusát, hogy az időjárás is megirigyelte a változékonyságát.
Mondandója ahelyett, hogy feltöltött volna, csak még több rossz emléket idézett elő. Lefeküdtem azzal a lánnyal ismét. És mit értem el vele? Végig Emilyre gondoltam. Végig csukva tartottam a szemem, hogy oda tudjam képzelni őt. Kizárólag így tudtam egy minimálisan is élvezni azt, amit nyújtott, de az sem tartott örökké, mert amikor kinyitottam a szemem, mégsem azt láttam, akit akartam. Azután pedig ránézni sem voltam hajlandó. Hiába bújt hozzám, próbálta újra megteremteni a hangulatot, nem ment neki. Csak addig volt jó, amíg levezettem rajta a mérgem. Utána ismét Emilyért sóhajtoztam.
Kirázott a hideg, ahogyan visszagondoltam erre, s még mielőtt tovább rontottam volna a saját helyzetemen, bepattantam Drake kocsijába. Ugyan ötletem sem volt, merre akar száműzni, de abban biztos voltam, hogy nem akarom látni ismét azt a másik lányt. Soha többé nem akarok hozzáérni.
Végül, amint kiderült, egy alaposan zártkörű szórakozóhelyre vitt el. Bent hangosan bömbölt valami elektronikus zene, az emberek pedig egymásnak simulva vonaglottak a táncparketten. Életemben nem láttam még annyira részeg embert, mint ott, és a legőszintébben szólva kirázott tőlük a hideg. Akárhányszor részeget látok, az apám jut eszembe. Többek közt ez is az oka annak, hogy nem emelek a számhoz alkoholt.
- Gyere má’, cimbora – Drake félkómás állapotban szinte rám esett, ahogyan átkarolta a vállamat. – Gyere, igyá’ valamit. Én fizetem. Mindent fizetek! – vihogta el magát, én pedig hirtelen azt sem tudtam, hogyan érezzek részeg Drake-kel kapcsolatban. Annyi biztos volt, hogy nevetséges látványt nyújtott.
Csak hogy ne okozzak csalódást, úgy tettem, mint aki inni készül, aztán miközben Drake lehúzta a felesét, én gyorsan kicseréltem a poharam egy üresre, és reménykedtem, hogy senki nem látta. Pechemre Lorenzo – Drake jobb keze – végignézte. Remek, most majd aztán leadja a drótot.
Két óra hosszát bírtam odabent, többet nem. Azután megkíséreltem szólni Drake-nek a távozásomtól, aki részeg állapotában még a kocsit is nekem adta. Hát, legalább megszabadultam onnan. Az egyik testőr elfuvarozott éppen arra a pontra, ahol felvettek, s hálát adtam az égnek, amiért egyedül lehettem újra. Komótosan kezdtem el hazafelé sétálni, s éppen, amikor ismét elkezdték volna az Emily-féle gyilkos gondolatok lerohanni, meghallottam egy ismerős hangot a lakásból.
És ez a hang a rémálmaimban is kísértett.
- Ne! Ne bántsd Jaxont! – anya sikoltott, s erre löktem be az ajtót. Az apám Jaxon kezelt lábát akarta ismét megsebesíteni, mire a Jaxon keservesen sírt. Jazzyt lefogta anya, hogy ne tudjon rátámadni az apjára. Meg akarta védeni a testvérét. A mérhetetlen düh alatt rettenetesen büszke voltam a hatéves húgomra.
Egyetlen szót sem szóltam, csak megragadtam a pólóját, s egy hirtelen mozdulattal elrántottam őt a kicsik és anya mellől. Elesett, de megtámaszkodott a falban, majd az alkoholtól ködös szemeivel engem vizslatott.
Szuszogtam. A mellkasom vadul emelkedett s süllyedt, ahogyan néztem arra, aki nemzett engem. Egy pillanatra elfogott az undor, hogy belőle vagyok, amely sec-perc alatt átalakult valami pusztító erővé bennem. Felgyulladt a tüdőm, úgy éreztem, bármelyik másodpercben képes vagyok rá tüzet okádni, de mindaddig higgadt maradtam, amíg a kicsik a közelben voltak. Túl sok ilyen esetnek voltak a tanúi már, és nem fogják végignézni, ahogyan holtra verem az apjukat.
- Tűnj innen kifelé! – szóltam erélyesen ennek a vén alkoholistának, aki csak gúnyosan mosolygott rám.
- Ez az én fiam! – nevetett magában. – Magamra emlékeztetsz, amikor ennyi idős voltam – dőlt neki a falnak, ahogyan mormogta a baromságait, majd hirtelenjében újból rám nézett, s vicsorított. – Hát nem veszed észre, mennyiben hasonlítunk?
- Azonnal hallgass el – valami egészen újfajta méreg járt át az iménti kijelentésére. Mégis hogyan képes azt mondani nekem, hogy hasonlítok rá? Én soha nem bántanék nőket, gyerekeket meg főleg. Ráadásul a saját családját… Hogyan képzeli?
- Az én vérem vagy – ellökte magát a faltól, hogy felegyenesedjen, ám visszaesett ugyanabba a pozícióba, ahonnan indult. – Nézz csak magadra, Justin – szabad kezével felém bökött, bennem pedig megfagyott a vér. Utoljára két éve hívott a nevemen. Azután minden voltam, csak ember nem a szemében. – Mit érzel most, fiam? Dühöt, ugye? – nevetett. – Addig akarsz ütni, amíg el nem ájulok, hogy aztán láthass meghalni végre – fennhangon beszélt, én meg csak dermedten álltam egy helyben. Abban a pillanatban annyi érzelem tornyosult belém, hogy sziklává dermesztett mind. – Hát nem ez az, amit én is csinálok? – ekkor már fel tudott állni két lábra, hogy a szemembe tudjon nézni.
Úgy éreztem magam, mint akit gyomron döftek egy szamuráj karddal. A dühkitöréseim semmiben nem mások, mint az apám állapota, amikor részeg. Ugyanazt csinálom, amit ő. Ártatlan embereken töltöm ki a mérgemet, és majdhogynem holtra verem őket, amíg le nem vezetem azt az érzelemtömeget, amely akkor ki akar törni belőlem.
Olyan vagyok, mint az apám.
- Ne hallgass rá, Justin! – anya hangja húzott ki a transzból, aki a kicsikkel a szoba lehető legtávolabb pontjába menekült. Igaza van, csak manipulálni akar. Én nem lehetek olyan, mint ő. Nem lehetek…
- Nyisd már ki a szemeidet, Patricia! – az apám szinte torkaszakadtából ordított fel, mire azonnal felkészültem, hogy nyomban behúzok neki egy hatalmasat. Valamiért mégis hagytam neki végigmondani, amit akart. – Nem látod, mi lett a fiadból? Úgy igyekeztél, hogy ellenem neveld, hogy aztán pontosan olyan ember lett, mint én vagyok – beszélt, én meg még mindig ugyanott és ugyanúgy álltam, ahogy tíz perccel azelőtt. Miért nem fékezed már meg? Kussoltasd már el, a kurva életbe. – Emlékszel, amikor már kicsi korában észrevetted, milyen heves természetű? Én hagytam neki, hogy sporttal levezesse az energiáját. Na és te mit tettél? – meg akart indulni anya felé, és ekkor már csak reflexből is megálljt parancsoltam neki. Meglepetésemre engedelmesen a helyén maradt. – Mit tettél vele, Patricia? Válaszolj a fiadnak, hadd hallja ő is – provokálta őt, mire én félve megfordultam, hogy anyára nézhessek. Arra számítottam, hogy majd egy határozott tekintettel találom szembe magam, ami pontosan tudja, hogy ez a részeg ember itt baromságokat hord össze, ehelyett azonban hatalmas szemeket és remegő ajkakat véltem felfedezni.
Megfagytam. Anya úgy nézett rám, mint aki menten elájul, ettől pedig az én gyomrom is görcsbe rándult. Minden erőmmel igyekeztem, hogy ne hagyjam magam befolyásolni az apám önkívületi szavainak, ám anya tekintete megbillentette a magabiztosságom.
- Anya? – halkan beszéltem, jelezvén, hogy választ követelek. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ebben a szituációban találom magam. Én és ez az alkoholista együttesen nézünk anyára, aki valamit szemmel láthatóan titkol előlem. Az életem egyre csak rózsásabb lesz.
- Gyerünk, Patricia – az apám meghökkentő nyugalommal beszélt, melyből arra következtettem, hogy most nem vitt be a szervezetébe akkora alkoholmennyiséget. Ettől az egész helyzet csak még ijesztőbbé vált. Jó ideje nem láttam már józanhoz közeli állapotban.
- Én… - anya végre halkan felszólalt, mire a figyelmem duplájára éleződött. Felkészültem mindenre, amit akkor lehetségesnek véltem.
Arra azonban mégsem számítottam, ami végül elhagyta a száját.
Hát sziasztok itt is!
Ez az első posztom az évben, szóval boldog új évet mindenkinek! Most "csak" két hónap kimaradás volt két rész között, ami határozottan elfogadottabb, mint a fél év az Anything Could Happen blogomban. Ott már leírtam, de itt is megteszem: ezentúl valószínűleg jóval hamarabb fognak jönni a részek, ugyanis ráálltam a napi minimum 200 szó írására, amivel egész hamar össze tudok hozni egy részt, ha kitartó vagyok. És az leszek! :)A részt szerettem volna vegyesre csinálni. Család, szerelem, csalódottság, düh, izgalom. Megpróbáltam mindent beletenni, majd ti megmondjátok, hogy sikerült-e. :) Örömmel veszem észre a 62 feliratkozót, gyűlögetünk, köszönöm szépen! Alig várom, hogy olvassak pár véleményt, ne fogjátok vissza magatokat! :) Találkozunk hamarosan. ♥