18th chapter - Wake up!

-*- Emily szemszöge -*-

Reggel hulla fáradtan, pihenéstől teljesen megvonva ébredtem. Hagytam magammal elhitetni, hogy majd ledőlök az ágyba és alszom, azonban koránt sem így történt. Amint lefeküdtem, kinyílt a szemem, és máson sem tudtam gondolkodni, csak Justinon. Ahhoz túl kimerült voltam, hogy felkeljek, és folytassam a ruhatervezést, ahhoz pedig túl élénk, hogy aludjak, így körülbelül fél órát szundíthattam összesen. 

Nemes egyszerűséggel betegre aggódtam magam, hogy vajon sikerült-e időben beérniük a kórházba, mielőtt Justin anyjának komolyabb bajai lettek volna, na és persze a kicsiknek. Megöl az ideg, amiért semmit nem tudok. Ráadásul annyit agyaltam, hogy a gondolataim kitértek mindenfelé, és már semmit nem tudok számon tartani. Összekeveredtek a cselekmények, nem tudom behatárolni, mi mikor történt. Valakinek muszáj elmondanom, mi a fene folyik körülöttem, mert megőrülök!

De ugyan kinek mondhatnám el? Anyát nem áll szándékomban terhelni ezzel, meg egyáltalán, szükségem sincs arra, hogy esetleg megorroljon rám. Apával jó kapcsolatban vagyok, de annyira nem, hogy ilyesmiket megosszak vele. Az egyetlen barátnőm Leah, aki ismeretlen okok miatt teljesen mérges rám. 

Nem bírom így tovább, fel kell őt hívnom. Nem jöttem rá arra a dologra, amit emlegetett, még mindig fogalmam sincs, hogy értette ezt az egész rá fogok jönni dolgot, de már nem is akarom tudni. Csak szimplán beszélnem kell vele, mert belebetegszem az idegbajba.

Gyengén az éjjeliszekrényem felé nyúltam, majd ellenőriztem az időt a telefonomon. Már fél nyolc volt, Leah eléggé korán kelő típus, így a nyakamat rá, hogy fent van. Megkerestem a telefonkönyvemben a számát, majd a fülemhez emeltem a telefont. A zúgás altatódalként hatott rám, így amikor Leah beleszólt a telefontba, csak valami mormogás félét tudtam kinyögni.

- Emily, te vagy az? – kérdezte Leah, amit őszintén nem csodáltam, hiszen a hang, amellyel köszöntem neki, teljesen más volt, mint a megszokott.

- Igen – feleltem, immáron értelmesen. – Figyelj, én csak szeretnék bocsánatot kérni, bármi miatt is haragudtál meg rám, és megőrülök, ha nem mondhatom el, mik történtek velem az utóbbi pár órában, és az is idegesít, hogy semmit nem tudok rólad, mert…

- Fogd be! – mondta, mire becsuktam a szám, s kellőképp elszomorodtam, de aztán meghallottam az ismerős nevetést a vonal végén – Annyit tudsz beszélni, csoda, hogy még nem koptak el a hangszálaid!

- Az azért még messze van – válaszoltam mosolyogva. – Akkor nem haragszol? Átjössz?

- Tíz perc – adott választ, s le is rakta a telefont.

Ez feltűnően könnyen ment. De akkor mégis mi értelme volt annyira kiakadni? Miért csinálta ezt? Válaszokat akarok! Mivel Leah érkezéséig még volt tíz perc, és nem akartam úgy ajtót nyitni neki, mint valami múmia, ezért feltápászkodtam, majd készültem rendbe tenni magam. Nem sikerült annyira rugalmasan, mint általában, de piros pont, amiért tíz perc alatt legalább odáig eljutottam, hogy normálisan felöltözök.

Amikor felkötöttem a hajam, kopogást hallottam az ajtómon. Egyszerűen fogalmam sincs, hogy mi a fenéért kopog állandóan, mikor tulajdonképpen a ház összes zugát ismeri. Megráztam a fejem, s ajtót nyitottam. Szemben találtam magam a hosszú, barna fürtök mögé bújt barátnőmmel, aki kifürkészhetetlen tekintettel meredt felém. 

- Szia – törtem meg a csendet, s felé lépve megöleltem. Mi ez a feszültség kettőnk között? Miért nem értek ebből az egészből semmit?

- Szia – felelte, majd visszaölelt, ezek után pedig mindketten leültünk az ágyamra.

Észrevettem, hogy feszülten éreztem magam a közelségében. Nem voltam képes megnyílni neki, és elkezdeni a mondanivalóm, ezért csak bámultunk egymásra, mint két idegen. Ennyi minden megváltozott pár óra alatt? Tíz év eltűnt volna egy veszekedés eredményeképp? Egy semmi jelentőségű vita miatt? Mégis hogy történhetett ez?

- Ha nem kezdesz el beszélni, akkor akár mehetek is – jelentette ki érzelemmentes hangon, s türelmetlenül karórájára nézett. Hogy mi a franc?

Jól hallottam, amit mondott, vagy a fülem elaludt? Komolyan ilyen stílusban beszél hozzám, és ilyet mond nekem? Ki a fene ül velem szemben, merthogy nem a barátnőm, az ezer százalék.

- Hogy mondtad? – meresztettem rá a szemeim, s el sem akartam hinni, hogy megtörténhet ez velem. A telefonban még nevetett! És az alig tíz perce volt! Miféle párhuzamos univerzumba keveredtem bele?

- Jól hallottad – bámult a szemeimbe, s ekkor vettem csak észre, hogy teljesen piros a szeme fehérje. – Nem érek rá egész nap.

Nem, ez kizárt dolog. Ez nem Leah. Mit tett magával? Nem aludt? Miért pirosak a szemei? Mi a büdös franc történt?! Más ember van itt, és más emberrel beszéltem telefonon. Lehetetlen, hogy valaki ekkora fordulatot vegyen viselkedésileg.

- Mit csináltál magaddal, Leah? Miért beszélsz így velem? – váltam erélyesebbé inkább az aggodalom miatt, mintsem a düh miatt – Mondj már valamit! – rázogattam a vállát.

- Most faggatni akarsz, vagy mesélni? – háborodott fel. – De tök mindegy, úgysem érdekel. Mentem – rugaszkodott el az ágyról, s így tudtam konstatálni, hogy dülöngél.

- A francokat mész! – álltam elé, amikor már el akarta fordítani a kilincset. Bambán tekintgetett rám, szerintem azt sem tudta, hol van. Pontosan úgy néz ki, mint… Te jó isten! – Te drogoztál! – ért villámcsapásként a felismerés. Leah bedrogozta magát!

- Nem tök mindegy mit csinálok? – mormogott – Hagyjál békén, látni sem akarlak – lökött félre, s legközelebb már csak arra eszméltem fel, hogy kint van a lakásból. Ez meg mi volt?!

Miért folyamodott drogokhoz? Sosem csinált ilyet előtte! Mindig ki tudta beszélni a gondjait, ha éppen arról volt szó, hiszen ott voltam neki én. Mi változott? Köze van hozzám? Egyáltalán mihez lehet köze? A rohadt életbe is, most előröl kezdődik a tegnapi nap? Összeveszek Leahval, aztán apámmal, majd hirtelen megpillantom Briant, Justin megcsókol, meginterjúvol egy nyájas nő, és hajnalokig tervezek? Hát közlöm azzal, bárki is állította össze ezt a tervet, hogy nem fogom hagyni mindezt!

Dühösen rohantam az erkélyajtómhoz, elhúztam a függönyt, s figyeltem, amint Leah hazafelé veszi az irányt, még mindig önkívületben. Vajon én tehetek erről az egészről? Mit kéne tennem érte? Nem hagyhatom, hogy tönkretegye magát! De mit tehetnék? Az anyja vagy az apja minden bizonnyal meglátják őt, amikor hazaér, és majd tőlük kap segítséget. Tőlem ugyanis nem fogadja el, a szülei pedig mindig ott vannak neki.

Igen, de mi van, ha mégsem? Hogy mire hazaérnek a szülei, addigra ő csinál magával valami őrültséget? Ezzel a gondolattal fogtam magam, s az ajtó felé indultam, azonban hiába mentem, egy lépéssel sem haladtam előre. A talaj futószalagként viselkedett, nem engedte, hogy elérjem az ajtót. Rémülten futásnak eredtem, egyre kétségbeesettebben futottam az ajtó felé, amely egyre csak távolodott. Felpillantva Justint láttam magam előtt, aki mosolygott rám, ezt követően rögtön el is tűnt. Zuhanás formájában sötétségbe merültem, majd hirtelen hangokat hallottam, valami távoli helyről.

- Emily! Emily, ébredj már, te jó ég! – a hang egyre rémültebb volt. Visszhangzottak a fejemben a szavak, s a következő pillanatban puskagolyóként pattant ki a szemem. 

Az ágyamban feküdtem, pizsamában, Leahval a bal oldalamon. Oldalra néztem, a tükröm egy zihált, kipirult lány képét verte vissza, mire nagyot dobbant az egyébként is eszméletlen tempóval dobogó szívem. Az óra már nem fél nyolcat mutatott, hanem közel ebédidőt, a telefonom pedig nem volt az éjjeli szekrényemen, hanem a földön hevert.

A rohadt életbe is, álmodtam! Minden rohadt részletet álmodtam! Sebtében Leah felé fordultam, aki rémülten fürkészett engem, de nem érdekelt, szorosan magamhoz öleltem.

- Itt vagy – suttogtam – És józan vagy. Nem piros a szemed. Nem dülöngélsz, nem vagy velem flegma. Úr isten, de féltem! – hadartam, mire Leah eltolt magától.

- Elmondanád, hogy mi a francról beszélsz? – kérdezte döbbenten – A frászt hoztad rám!

- Ne haragudj – feleltem. - Azt álmodtam, hogy bedrogoztad magad – rázott ki a hideg visszagondolva a lidérces álomra. Annyira valóságosnak tűnt! Ahogyan beszélt hozzám, teljesen reálisnak volt vélhető a veszekedésünk miatt. Ez kész! 

- Hogy mi? – fintorodott el. – Tudod, hogy sosem tennék ilyet magammal – rázta a fejét, majd megállapodott rajtam a tekintete. Ó, igen, még álmomban is tudtam, hogy nem tenné ezt magával, de azért mégis!

- És miért jöttél át? – kérdeztem.

- Felhívtál, de nem válaszoltál, amikor megkérdeztem, te vagy-e a vonal mögött – kezdte mesélni. – Csak egy koppanást hallottam, és rögtön rohantam is. Azt hittem, valami baj van, és egyébként is ide indultam, hogy bocsánatot kérjek, amiért hülye voltam – hajtotta le a fejét, s a kezét kezdte tanulmányozni. Hát így történt! Felhívtam, de elaludtam közben, s leejtettem a telefont. Ez is csak én lehetek. De legalább nincs semmi baj.

- Nem haragszom semmiért, főleg nem ezek után – céloztam az álmomra – Soha nem akarlak ilyen állapotban látni többé – jelentettem ki egy nagy levegőt véve. Előbb kötöm fel magam, minthogy ismét így lássam őt. Leah leült az ágyam szélére, majd átölelt.

- Annyira hiányoztál! – szorongatott. – Nem kellett volna olyan hülyén viselkednem. Csak tudod, anyáék éppen akkor vesztek össze, és ez teljesen kikészített, és…

- Nem haragszom! – állítottam le a magyarázkodásban. – Nem is haragudtam sosem – mosolyodtam el halványan. Mosolyom visszatükröződött Leah arcáról, ebből pedig tudtam, hogy a veszekedés teljes mértékben le van tudva.

- Na, de mesélj csak, mi van azzal a Justin gyerekkel? – tért a tárgyra azonnal. 

Ezt szerettem a barátságunkban. Az egyik pillanatban még veszekszünk, a másikban meg már az élet dolgait vitatjuk meg, mintha mi sem történt volna.  De jó, hogy visszakaptam őt!

- Az egész úgy kezdődött, hogy miután elmentél… - és elmeséltem neki minden egyes kis részletet, még azt is, hogy a szél éppen milyen szögben fújta a fa leveleit, ő pedig közben próbálta emészteni a szavakat. Néha kimeresztette a szemeit, néha bólogatott, de láttam rajta, hogy figyel rám, én pedig minden egyes szóval könnyebbnek éreztem a lelkem. 

- … és akkor ismét megcsókolt, beszállt a mentőautóba, és elment – fújtam ki a levegőmet, s amint befejeztem mondandómat, egyszeriben úgy éreztem, mintha az eddig magammal cipelt húsz kilós kősziklát lefejtették volna rólam. Leah arcán tökéletesen látható volt az egész dolog összefüggéseiben: zavaros. Három percig meg sem szólalt, valószínűleg a szavaim pörögtek a lelki szemei előtt. 

- Azt mondta neked, hogy bármi áron megszerez téged? – bámult, mint hal a szatyorban. Tulajdonképpen nem értettem, hogy mi ebben a nagy szám, ezért bólintottam. 

- Attól még, hogy ezt mondta, nem biztos, hogy komolyan is gondolja, Leah! – sóhajtottam egy nagyot. – Ezer arca van, és abból én még csak párat ismerek. Ki tudja, milyen a többi? – ráncoltam a szemöldököm. Justin néha kedves, néha kacér, néha szomorú, bunkó, modortalan, aranyos és együtt érző egyetlenegy személyben. Ki érti mindezt?

- Tudod, egy dolgot nem értek – tartotta fel mutatóujját. – Briannel miért nem voltál ilyen körültekintő? Ő volt a legbunkóbb, legocsmányabb ember, akit csak ismertem, de te annyira bele voltál zúgva, hogy észre sem vetted. Ez a Justin gyerek meg azt mondja neked, hogy kellesz neki, te erre eltaszítod őt. Brian mondott neked négy hónap alatt egyszer is ilyet azokon az alkalmakon kívül, amikor ágyba akart cipelni? – fejtette ki gondolatmenetét, mire teljes mértékben lefagytam.

Bébi, tudod, hogy bármit megtennék érted – mondta Brian, miután lefeküdtünk.

Csak mondd, mit szeretnél, és én megadom neked – súgta a fülembe, amikor már ruhák nélkül feküdtünk egymáson.

Az enyém vagy – jelentette ki fürdőzés közben, amely már koránt sem volt mondható fürdésnek.

Visszhangzottak a fejemben a mondatai, az emlékezetkiesésem óta ez az első alkalom, hogy ilyen tisztán vissza tudok emlékezni dolgokra. Leahnak igaza van! Brian csak le akart fektetni, erre kellettek a szép szavak, a gesztusok, minden! Viszont én olyan vak voltam, hogy észre sem vettem ezeket, a rózsaszín ködtől semmit sem láttam. Azonban ez egy dolgot még mindig nem zár ki…

- És honnan veszed, hogy Justin nem az ágyába akar? – kérdtem halkan, miután mindezt végiggondoltam. Alig négy napja ismerem, és máris túl vagyunk pár csókon úgy, hogy semmit nem tudok a személyiségéről, ugyanakkor ő sem az enyémről. Ez nem normális dolog!

- Ha én egy gazdag csajt csak az ágyamba akarok, akkor nem rettentem el azzal, hogy elcipelem egy olyan környékre, ahol még a patkányok sem érzik jól magukat – felelte egyszerűen. Na jó, ebben volt valami. Mi van, ha igaza van? Ha Justin tényleg akar engem? Olyan valószínűtlen az egész!

- Amikor először megcsókolt elküldött! – szörnyülködtem. – Simán hagyta, hogy elmenjek!

- Ne légy már ilyen naiv! – szidott le barátiasan. – Tudhatnád, hogy a fiúk mindig ezt csinálják! Azt mondják, hogy menj el, közben meg kiölelnék belőled még a szuszt is. Ő pedig azt is kockáztatta, hogy keresztüljött az ultramodern biztonsági rendszereteken, csak hogy segítséget kérjen! – affektált a kezeivel.

 Sokkba kerültem. Nem értettem, hogy Leah mégis hogyan láthatja ennyire tisztán a helyzetet, amikor én nyakig benne vagyok, és nem értek semmit sem. Ráadásul olyan valószínűtlen mindez! Justin annyira más, mint a többi, hogy félre kell tennem az eddigi összes emberismerő képességem, amikor vele vagyok, mert nem tudom hasznosítani nála. Mintha újra kéne tanulnom járni. Viszont ha Leahnak igaza van, akkor…

- Mit csináljak? – néztem rá kétségbeesetten.

- Adj neki időt – bólintott. – Össze kell szednie magát egy ilyen sokk után. Lehet, hogy legközelebb már nem lesz ilyen gyengéd veled, de gondolj bele. Valami oka csak van annak, hogy egy páncélt visel magán. Valószínűleg sokszor csalódott már emberekben, és ezért mutogatja neked az oldalait, hogy felismerje, te milyen kategóriába tartozol.

Csupán annyit tudtam tenni, hogy tátottam a szám. Tudtam eddig is, hogy Leah jó emberismerő, de hogy ennyire átlátja az egészet, arra nem gondoltam volna. Pusztán azokból a dolgokból, amelyeket meséltem neki, olyan következtetéseket vont le, amelyekre én magamtól sosem jöttem volna rá.

- Szeretlek – öleltem át szorosan. Elmondhatatlanul jól esett valakinek kiönteni a szívem, aki ismer. Hiányzott Leah, és végre minden oké.

- Én is téged, te idióta! – nevetett, mire én is becsatlakoztam.

- Mit szólnál, ha elmennénk a városba? Olyan régen csináltunk már csajos napot! – vetettem fel az ötletet, mire egy csillogó szempárt kaptam cserébe.

- Remek ötlet! – ugrott fel. – De akkor öltözz, mert így nem vagyok hajlandó mutatkozni veled! – vigyorgott a pizsamámon.

- Mi a bajod a pizsimmel? Delfines! – biggyesztettem le az ajkam, mint aki megsértődött. Pár perccel később Leah ruhákat vágott nekem a szekrényemből nevetve, mire felkeltem, s embert varázsoltam magamból.

Nem foglalkozhatok mindig Justinnal. Talán ha egy kicsit pihentetem a dolgot magamban, akkor könnyebben tudom majd kezelni a helyzetet. Egy ilyen barátnővel pedig, mint amilyen nekem van, csak könnyebb átvészelni a nehéz időszakokat.

Meg is jöttem, as I promised :D Ezen a részen sokat ültem, nem véletlenül. Fogalmam sem volt, hogyan hozhatnám Leahval ismét össze Emilyt, és írás közben egyszer csak eszembe jutott ez a megoldás. Lehetséges, hogy unalmasnak találtátok vagy valami, bocsánat érte, én is érzem, hogy nem ez a legjobb rész, amit írtam, de muszáj volt egy ilyen is.

Időközben észrevettem, hogy 21.000+ az oldalmegtekintés, ami wow, és köszönöm!:) Az összes feliratkozót is köszönöm, mindent, nagyon :)

Láttam, hogy jó hamar összehoztátok a 10 kommentet, ezért el is kezdtem írni én is, de nethez sem tudtam hozzáférni, meg ezt a részt nehéz volt megírnom. Lehet, hogy azért, mert nem voltam formában, fogalmam sincs, de nehéz volt. Mindenesetre remélem tetszik, a 10 kommentet továbbra is kérem!:)

Kérdezte valaki, hogy benne vagyok-e blogcserében. Nem cserélek, mert ugyebár nem olvasok blogokat, és amúgy sem vagyok híve ennek, szóval ne haragudj érte!

Nem tudom, mikorra írom meg a következő részt, de amint kész van, felteszem :) See u soon <3

u.i.: Ugye nézitek a Believe Movie-t? Én most néztem meg nemrég, és valami fantasztikus volt! Nagyon jól mutatja be Justint, ajánlom azoknak, akik még ha csak egy kicsit is, de szeretik :)