56th chapter - The heart wants what it wants

-*- Emily szemszöge -*-

Gőzöm sem volt, hogyan érezzek abban a pillanatban. Csalódottnak kéne lennem? Örüljek? Sírjak? Hiperventilláljak? A jóisten sem tudta. Egyedül abban voltam biztos, hogy ez az este kissé sem végződött úgy, ahogyan azt terveztem. És mi a legszebb? Hogy még véget sem ért!

A fiú, akibe úgy beleszerettem, hogy semmiféle varázslat nem tudná ezt megmásítani, sokkos állapotban állt tőlem körülbelül tíz méterre. Nem tudtam, ki az a Stephanie. Nem tudtam, ki ő, de máris utáltam.

És még Stella is. Nagy nehezen elfogadtam és elhittem a lezajlott veszekedések után, hogy Justin és Crystal közt aligha volt valami, na de hogy Stellával… Egyszerűen nem lehet véletlen, hogy a lány Crystal ismerőse. Nem lehet véletlen, hogy idehívta. Viszont akármiért is akar nekem betenni, egyre inkább elegem van belőle.

Egy nő helyett kaptam kettőt, aki miatt aggódhatok. És a legszörnyűbb az egészben, hogy Stellával akkor feküdt le Justin, mikor már együtt voltunk. Veszekedtünk, és ő rögtön rohant hozzá… vigasztalódni. Bár lehet, hogy a szép pillanatok után is inkább hozzá rohant. Emily Belle... ezt most kurvára megszívtad.

Legalább Leaht visszakaptam. Fogalmam sincs, mi hozta őt ide, de a vállán sírni sokkal jobb, mint otthon a fotelba kuporodva. Valahogy tehetsége van hozzá, hogy mindig a legjobbkor jöjjön.

- Úgy sajnálom, hogy egyedül hagytalak, Emily – megtörte a kínos csöndet, ami azóta ellepte a szobát, mióta Stephanie neve elhangzott. – Nem szabadott volna a legrosszabbkor lelépnem. Ne haragudj – fogta meg a kezeim, s én képtelen voltam rá haragudni. Hogy is tehettem volna? Ő az egyik legfontosabb ember az életemben.

- Te hoztad őt ide? – nyögtem ki halkan, miközben a fejemet Justin felé bökdöstem.

- Én voltam, de látom, hogy már ezt sem kellett volna – fújt egyet.

- Én hálás vagyok érte – vágtam rá rögtön. – Még jó, hogy kiderült mindez – csaknem elnevettem magam, amikor ezt mondtam, hisz semmi jó nincs ebben a pokoli helyzetben. Összedőlt az utolsó oszlop is, ami tartotta a reményeim.

Leah nem felelt semmit, csak újból átölelt, hogy valamelyest erőt adjon. Elvált tőlem azonban, s mikor megtette, Justin alakját véltem észrevenni nem sokkal mögöttem. Az utolsó idegszálam is elhalt abban a pillanatban.

- Emily… - mondta ki a nevem hezitálva, s én sosem utáltam még annyira, hogy mekkora hatással van rám, mint akkor. – Beszélhet…

- Kisasszony, kérem, fáradjon vissza a színfalak mögé – a crew egyik tagja jött ki sietősen hátulról, ezzel félbeszakítva Justint. – Az eredményhirdetés tíz perc múlva kezdődik, fel kell készülnie a sorakozáshoz.

- Azonnal indulok – egy percet sem hezitáltam, hogy elmeneküljek onnan. Hálát adtam mindenkinek, hogy megmentett ettől, mert amennyire eddig látni akartam ezt a férfit, annyira szerettem volna, hogy eltűnjön a föld színéről. Semmi esetre sem kívántam a beszélgetést, ami ránk várt.

Leah befutott velem a backstage-be, ahol hegyén-hátán állt minden; a modelljeim elmondásuk szerint már mindenütt kerestek. Lement az ottlétem nélkül a második forduló is, amelynek előkészületeinél ott kellett volna lennem, de szerencsére a lányok megoldották nélkülem. Megtudtam azt is, hogy Stella – nem meglepően – elviharzott az épületből. Legalább annyi tisztesség volt benne, hogy levette a ruhámat magáról – már ami maradt belőle, természetesen.

Crystal folytonost engem fixált, míg a beálláshoz készülődtünk, és hajszálon múlott csak, hogy ne töröljem le az önelégült vigyort a képéről. Nem tudom, mit tettem ellene, hogy ezt érdemlem, de már nem is érdekel. Ha utál, akkor megkapja majd az indokot, hogy jogosan utáljon.

- Emily, szívem – anya kihúzott a bosszúforraló gondolataimból kedves, meleg érintésével. – Ne haragudj rám. Sosem akartam Dereket rád erőltetni. Úgy láttam, jóban vagytok, és tudtam, mennyire odavan érted, de fogalmam sem volt, hogy abszolút mellélőttem mindenben, amit gondoltam – őszinte megbánás tükröződött az arcán, amitől csaknem sírva fakadtam. Nem is kellett, hogy bocsánatot kérjen, hiszen tisztában voltam vele, hogy nem látja azt, amit én.

- Megbocsátok, anya. Ne aggódj – összekapartam az utolsó erőm egy mosolyra, ami rögvest viszonzásra is talált.

- Köszönöm, kincsem. Apádat majd én lerendezem. Neki nem kell erről tudnia – adott egy puszit a homlokomra, majd szorosan átölelt. – Sok sikert odakint. Szurkolok – keresztbetette az ujjait, és egy hatalmas, ösztönző vigyor keretében hagyta el a társaságomat.

Siker? Haha. Jó vicc.

- Harminc másodperc múlva indulnak – tájékoztatott az operátor, aki azt kukucskálta, a többiek végeztek-e már a kivonulással.

Annak ellenére, hogy a temérdek sokk, amely ma ért, teljesen lebénított, maradt még bennem egy kicsi rész, aminek sikerült izgulnia az eredményemen. Le is nyugtattam azonnal, hiszen tudtam: Stella elvette az esélyemet a győzelemre.

Aligha értem gondolatmenetem végére, amikor már buzdítottak is a kivonulásra. Kihúztam magam, és egy óriási hamis mosoly kíséretében nekikezdtem kivonulni. Tapsvihar fogadott odakint, s annak ellenére, hogy csak apró, kivehetetlen arcokat láttam, hálás voltam nekik, hogy ekkora örömmel köszöntenek.

- Emily Miller és kollekciója, a Melanie’s – a műsorvezető nagy derűvel konferált be, s a ruháim neve hallatára végre sikerült kissé őszintébben mosolyognom. Tudom, hogy a nagyim figyel odafentről.

Sikeresen bevonult utánam a maradék öt versenytársam, addig vetettem egy pillantást a bal oldalamra. A függönyből kibújva Leah és anya öntötték belém a lelket szurkolásukkal, s bár végtelenül boldog voltam miattuk, nem segítettek a lelki állapotom javításában. Nem hibáztattam őket. Rajtam már semmi nem segíthet.

- Hölgyeim és uraim, most, hogy az összes tehetséges tervezőt együtt láthatjuk a színpadon, bejelenthetjük a győztest, aki kollekciójával részt vehet a párizsi divathéten – a tömeg ujjongásba kezdett, amint elhangzott a fődíj. Milyen szép is lenne Párizsba utazni a legjobbak közé. – A második és harmadik helyezett tíz, illetve ötezer dollár értékű pénzjutalomban, valamint ajándékutalványban részesülnek a L’Oreal jóvoltából – újabb tapsvihar hangzott el. Valószínűleg eladakoznám azt a pénzt. Másnak biztosan nagyobb szüksége van rá, mint nekem.

- A boríték – szaladt be a crew tagja, majd el is tűnt, átadva a középkorú hölgynek a rózsaszínű borítékot, amelyben a sorsa lapul mindannyiónknak.

- A zsűri döntése alapján az első öt helyezett kerül felsorolásra – tájékoztatott. – Az ötödik helyezett…

És elkezdődött a felsorolás. Igyekeztem kizárni a külvilágot, és amikor már a második helyezett nevét felsorolták, tudtam, hogy az első ötben sem végeztem. Életem csődje volt ez a mai nap, és mégis mennyi munkám benne volt, mennyi estét átvirrasztottam miatta…

- Gratulálunk az első helyezettnek! – már csak a fülsüketítő tapsra lettem figyelmes, ami az épp mellettünk elhelyezkedő versenytársamnak szólt. Szívből örültem a győzelmének, ahogy elnéztem, neki még több munkája volt a ruhákban, mint nekem. Mi tagadás, veszteni is tudni kell.

- Mielőtt szétoszlana a tömeg, zsűritagunk elnöke, Donna Karan szeretne bejelentést tenni – igyekezett csitítani a tömeget a műsorvezető, és amint felállt az említett személy székéből, sikerült is.

- Mivel idén különlegesen tehetséges ifjoncokkal volt dolgunk, én és a kollégáim megállapodtunk, hogy kiosztunk egy különdíjat, amely a kiemelkedő ötletért jár – lenézett a papírjára, majd újra fel –, és ezt nem más kapja, mint Emily Miller a Melanie’s kollekciójával.

A reflektorfény azonnal rám szegeződött, a tömeg ismét ujjongott, én pedig képtelen voltam hinni a fülemnek. Hogy mit nyertem én most?!

- Miss. Miller, szeretnék gratulálni az ötletért, miszerint a molett divat szépségeit is megmutatta nekünk. Hosszú ideje nem találkoztunk egy versenyzővel sem, aki erre a témára rá merte volna tenni a kezét, de magának kitűnően sikerült – beszéde után kaptam egy újabb hatalmas tapsot, amire már nem tehettem mást csak azt, hogy elsírtam magam. Az egyik legnagyobb példaképem most dicsért meg a nyilvános televízióban!

Előrementem egyenesen a zsűriasztalhoz, ahol egy borítékot nyújtott a kezembe Donna. Mind az öt zsűritag szélesen mosolygott rám, s én csak zokogtam – nem hittem el. Azok után, ami ma este történt… Képtelenség, álmodom. Donna kézfogása azonban túlságosan valóságosnak tűnt ahhoz, hogy holmi ábrándkép legyen, és ez csak még korlátozhatatlanabb sírásra késztetett. Hihetetlen, hogy ez megtörténik.

- Különdíja egy négyszemélyes welness utazás a Hudson folyó melletti ötcsillagos szállodába. Használja egészséggel – mosolygott kedvesen, s én csak bólogatva hálálkodtam a könnyeimen keresztül. Donna Karan megérintette a kezem!

Visszafordultam és a modelljeim felvirágozott arca, valamint Leah tapsikolása tárult először a szemem elé. Futva mentem oda hozzájuk, akik mind egyszerre öleltek át; te jó ég, végre valami öröm ebben a szürke világban!

Sorjában indult le mindenki a színpadról, s amint végre én is leértem, anya és apa belerántott az ölelésébe.

- Annyira büszkék vagyunk rád, kislányom! – mormolta anya. – Ugye örülsz az eredményednek?

- Persze, még ennyire sem számítottam – törölgettem a könnyeim. Többé már az sem érdekelt, ha elfolyik a sminkem; az utolsó dolog, ami izgatott, a kinézetem volt.

- Legközelebb erősebb leszel majd, hidd el – apa is megszorongatott, s olyan hosszú idő után végre ellepte a szívem egy kis boldogság.

- Mils, olyan rohadtul ügyes vagy! – Leah is megjött, mire elnevettem magam. Persze, nem is tudott volna másképp megnyilvánulni. – A hisztériás ribanc ellenére is úgy gondolom, hogy te voltál a győztes. Legközelebb, ha látom, megígérem, hogy kitépem a póthaját – felém irányította a fenyegető hüvelykujját, mire átöleltem. Mi a franc lenne velem nélküle…

Miután megkaptam az utolsó gratulációs ölelésemet is, lebeszéltem a kinti limuzinnal, hogy a lányokat vigye, ahová csak menni akarnak. Kellőképpen megerőltettem őket ma, ez a minimum, ami kijár nekik. Éppen mentem volna anyáék után, amikor egy kéz elkapott, és berántott a függöny mögé.

- Beszélnünk kell, Emily – mondta, s azon nyomban beleremegett minden porcikám a hangjába. Közel volt, hátamat nekinyomta a falnak, és a szája alig volt pár centire, ami egyáltalán nem könnyítette meg a helyzetemet. – Sok minden van, amit meg kell magyaráznom neked.

- Ezt én is így gondolom – válaszoltam, miután visszakaptam az ép eszem valamely hányadát, és kissé távolabb toltam magamtól. Annyi idő után újra ilyen közel… nem vagyok képes ennyire gyorsan befogadni az eseményeket.

- Nálad vannak a kicsik, igaz? – aggódó tekintete akaratlanul is felhozta bennem a gyengéd érzelmeket. Nem mintha eddig nem lettek volna ott, és ezért kellőképpen gyűlöltem is magamat.

- Biztonságban vannak Amberrel – próbáltam semlegesen hangzani, de tudtam, hiába. Vele képtelenség.

- Köszönöm, hogy a gondjukat viselted – felelte, mire végtelen méreg tört fel bennem.

- Hogy lehettél annyira felelőtlen, hogy otthagytad őket az utcán este? – ütöttem bele egyet a bicepszébe, ami szerintem nekem jobban fájt, mint neki. – Egész éjjel kint kószáltak, van róla fogalmad, mi történ…

- Igen, és soha nem fogom megbocsátani magamnak, oké? – felelte mérgesen, majd egy nagyot sóhajtva a levegőből visszább vette a hangsúlyát. – Utálom magam, amiért nem figyeltem eléggé. Ha bármi történt volna velük… bele sem akarok gondolni ebbe – szeme elé tette a kezét, megdörzsölte őket, majd újból rám nézett. Mindent megtettem volna, hogy a tömérdeknyi szerelem helyett, amely akkor átjárt, gyökeres utálatot érezzek. Megérdemelte volna. De a szívemnek lehetetlen küldetés.  

- Soha többé ne csinálj ilyet – néztem a lehető legkomolyabban a szemébe, s a mondatot, amely kijött a számon, az összes lehetséges aspektusban szántam neki.

- Megígérem – lágyan felelte, s közelebb lépett felém, de szerencsére ekkor ismét megmentett a sorsom.

- Emily, Justin, velem jöttök haza – Leah mintha tudta volna, hogy mikor lépjen közbe. Nem tartom lehetetlennek, hogy hallgatózott.

- És Derek? – jutott rögtön eszembe, hogy valamikor ő is itt volt. Még szerencse, hogy kidobták, biztosan nem lett volna több gusztusom ránézni.

- Taxival ment el. Még vele is jól el kell beszélgetnem – jegyezte meg. Ebből biztos verekedés lesz.

Justin frusztrálva fújtatott egyet, bizonyára azért, mert már másodjára lettünk félbeszakítva. Mi tagadás, én rémesen örültem ennek, legalább minél később fogok szembekerülni a sok fájdalmas mondattal, amelyet majd nekem címez.

Leah kocsija épp anyáéké mellett parkolt, így mielőtt beszálltam volna, elkaptam anya bíztató pillantását, amint együtt látott Justinnal. Nem tudom, mennyi okom van bizakodni, de hogy anya pozitívan látja a helyzetet, kissé megnyugtat.

- Légy szíves üljetek a hátsó ülésre. Az anyósülésre borítottam a kólámat – állított le barátnőm, amikor az első ülést céloztam meg. Felpillantottam, és láttam. Hát persze, hogy kamuzik, csak hogy Justin mellett üljek.

Ezúttal rajtam volt a sor, hogy fújtassak egyet, amikor a hátsó ajtó kilincséért nyúltam. Hihetetlen, hogy oldalt váltott, amikor az érzéseim így is a rossz döntések felé húznak. Fene belé.

Justin már bent ült, így én helyet foglaltam közvetlen az ajtó mellett, hogy legyen köztünk egy szép kis tér. Még el sem indultunk, de máris elegem volt abból a kínos csendből, amely következett, és erre még rájött a tény is, hogy egy órás a kocsiút. Rákönyököltem inkább a támlára, és néztem az esti fényekbe öltözött New Yorkot. Hiába, ugyanis éreztem, amint Justin közelebb húzódik hozzám, és levegőt vesz a felszólaláshoz.

- Gratulálok az eredményedhez, Emily – súgta, s hangja a csontomig hatolt. Gyűlölöm, hogy ekkora hatással van rám, gyűlölöm, gyűlölöm…

- Köszönöm – feleltem neutrálisan. Minden, amit akartam, az a csókja volt, az érintése, hogy végre minden rendben legyen, de annyira fájt a szívem attól a rengeteg szartól, amin keresztülhúzott, hogy képtelen voltam figyelmen kívül hagyni azt a sok sebet.

Szinte láttam a lelki szemeim előtt, ahogyan hezitál, holott a másik irányba néztem. Nem kellett, hogy figyeljem őt, éreztem minden rezdülését, mintha össze lettünk volna kapcsolva. Végül újabb levegőt vett, én pedig már könyveltem is magamban a halálomat.

- Ha újra végig kell csinálnom mindent, amin eddig keresztülmentünk, csak hogy visszakapjalak, meg fogom tenni, Emily – határozottabban hangzott, mint valaha. – Soha nem fogom feladni a küzdelmet.

Lehunytam a szemem, és igyekeztem nem elbőgni magam. Helyette összegyűjtöttem a maradék hangomat, majd válaszoltam neki.

- Soha ne mondd, hogy soha – súgtam magam elé, de tudtam, hogy fölöslegesen.

Már abban a pillanatban újra az övé voltam.

Sziasztok!

Azt hittétek, idén már nem is láttok, ugye? Haha, surprise everyone. Ebben a pillanatban, hajnali egy órakor végeztem az írással, mert annyira akartam már új részt hozni, hogy ha ez lett volna az utolsó dolog, amit csinálok, akkor is megírtam volna. A rész elég lightos lett, az utóbbi időben nehézségeim adódtak az írással, így elnézést, ha nem lett túl minőségi.

Örömmel látom, hogy már 71-en vagyunk, és ez hihetetlen örömmel tölti el a pici szívem, köszönöm nektek ♥ A kommentekért is hálás vagyok, remélem az új évben is velem tartotok majd, és olvasgathatok tőletek :)

Beszúrtam a menübe egy új linket Tintacseppek néven, itt megtalálhatjátok a verseimet, ugyanis igen, azokat is írok. :) Ha szerettek verseket olvasni, nézzetek be, aztán hagyjatok nyomot magatok után.

Találkozunk 2017-ben! Love yall xoxo ♥

55th chapter - Allets Sisi

-*- Justin szemszöge -*-

Az univerzum egyik legfontosabb szabálya a változás. Percről percre változik a környezetünk, a testünk, a természet – ez az élet rendje. Ahogy Hérakleitosz mondta: nem lépünk kétszer ugyanabba a folyóba. És ez rendben is van.

Na de hogy tizenhét éve akkora egy szerencsétlen balfasz vagyok, mint az Empire State Building mértani háromszorosa, az kurvára soha nem változik. 

- Elég legyen! – Leah a semmiből toppant be nem egészen egy másodpercre, amikor ez a káosz a tetőfokára hágott. Nem lepődtem meg a tényen, hogy mindenki megfagyott jelen pozíciójában, hisz ebben az apró lányban akkora temperamentum van, mint hatunkban összesen.  – Mrs. Miller, elnézést a stílusomért – simította le a ruháját, miközben karóegyenesre kihúzta magát Emily anyukájára nézve –, de mindenki kurvára nyugodjon le. 

Láttam, amint a lány, akivel kétszer is lefeküdtem, micsoda káoszt csinált odakint a színpadon. Láttam, amint az összes támogató és szervező elszörnyed a jelenet láttán. Láttam, ahogy minden széthullott alig két perce, de abban a pillanatban még az idő is megállt. Leah mindenkit megfagyasztott, még Emily anyját is. 

- Kislány, nem tudom kinek képzeld magad, de hogy engem nem kussolsz le, az holt biztos – lépett előre a Fekete Lovag Felesége, akivel ugyan kétszer dugtam, de halvány gőzöm sincs a nevéről. 

- Arra van az ajtó, ha valami nem tetszik, kislány – utánozta Leah a stílust, amelyet felé intéztek. 

- Na ide figyelj, csinibaba…

- Stella! – egy gyenge, törékeny hangot hallottam ezúttal olyan sziklaszilárnak, mint azelőtt még soha. Felé kaptam arcomat. Összetört benne minden. – Hozzá ne merj érni a legjobb barátnőmhöz, mert azzal a maradék anyaggal foglak megfojtani, amit hagytál a ruhámból – Emily Leah és Miss. Fekete Lovag közé állt, farkasszemet nézve így az ellenséggel.

Ahogy ott állt egymás mellett a két nő, akivel a közeljövőben dolgom volt, rádöbbentem, miért is szeretem úgy Emilyt. Senki más nem képes úgy kikelni a bőréből, ahogy ő teszi, amikor valaki, akit szeret, bajban van.

- Örülj neki, hogy megmentettem a kis teapartidat – fordult ezúttal Emily felé a drámakirálynő, majd elindult az irányába, mire én és Derek egyszerre mozdultunk meg. Egymás szemébe nézve gyilkoltuk meg a másikat. 

- Mínusz öt gyakorlati ponttal? Igazán kösz a segítőkezet, Stella – Emily nem hátrált meg, amivel csak még nagyobbra nőtt a szememben. Hihetetlen micsoda erő van benne. 

- Vigyázz a szádra, királylány, mert még a végén…

- Miss. Lott – Mrs. Miller olyan hűvös nyugalommal szólította meg Stellát, mintha egy teljesen átlagos beszélgetés zajlott volna éppen. – Azonnali hatállyal hagyja el az épületet, különben három biztonsági őrrel fogom magát kicipeltetni – összetett kézzel közölte vele a tényeket. 

- Micsoda? -  az anyuka rém értelmes reakciót kapott Stella felől.

- Ahogy hallotta. Tűnés – mondta kissé erélyesebben, mire a lány egy utolsó égető pillantást vetett rám, Emilyre és Leahra, majd a szétszaggatott ruhájával együtt viharzott be a backstage-be.

Amint kiment, Emilyvel összetalálkozott a tekintetünk. Próbáltam átadni neki, mennyire sajnálom. Próbáltam felé sugallani, mennyire szeretem… De a fájdalom a szemében beleszúrt a mellkasomba. Azonnal beszélnem kell vele.

- Mr. Bieber – célzott meg ezúttal engem Emily anyja, elvonva a figyelmem a szépségről –, ha megkérhetem, távozzon.

- Ne! – Leah és a lány, akibe megőrülésig beleszerettem, egyszerre tiltakoztak az ítélet ellen.

- Mrs. Miller, tudom, hogy mit hisz erről a szituációról, de kérem, adjon egy esélyt, hogy helyrehozzuk – szólalt fel Leah.

- Mi a fenét művelsz? – Dereknek is megeredt a szája, amint az ellenkező irányba tartottak a dolgok, mint ahogy tervezte. 

- Helyrehozom a hibámat – vágta rá azonnal a lány. – Neked is ezt kéne tenned, nem? Elvégre, ki is volt az, aki beadta Justinnak, hogy együtt van Emilyvel? – tette fel a költői kérdését, amellyel megkapta a figyelmem. 

- Az igazat mondtam – felelte Derek. – Megcsókolt. Nem igaz, Emily? – nézett rá, ő pedig nem tiltakozott. Tényleg csókolóztak. 

- Emily sosem csókolna meg téged önszántából – mondta ki Leah azt, amit én is gondoltam először. – Mivel manipuláltad? 

- Miről beszélsz? – ráncolta homlokát Derek. Ekkor ránéztem Emilyre, aki szinte már könyörgött bármiféle felszabadulásért ebből az átkozott helyzetből. Éreztem, hogy nem ő a hibás. Tudtam, hogy Derek vágott át.

- Az unokatestvérem vagy, kérlek – Leah eltúlozta mozdulatait. – Azt hiszed, nem ismerlek? Jól tudom, mire vagy képes. Addig nem is cselekedtem, amíg ki nem hallgattam a beszélgetésed Justinnal a kapuban. Gondoltad, hogy majd végig nézem, ahogy tönkreteszed a legjobb barátnőm? – tárta szét karjait. 

- Emily, mondd meg neki, hogy te is akartad – fordult felé, Emily pedig csak egy helyben állt, kezeivel körülölelve a testét, mintha saját magát vigasztalná. 

- Azt mondtad, békén hagysz – mondta halkan, s az első könnycseppek elhagyták a szemét. – Azt mondtad, ezzel kiszállsz az életemből… és én megtettem. Mert már képtelen voltam elviselni a szimpla látványodat, Derek – lehunyta a szemét egy pillanatra, majd újra kinyitotta, s ezúttal magabiztosabb szerepet vett fel. – Undorodom tőled. 

Ekkor néztem rá először Emily anyukájára, aki időközben teljesen ki lett hagyva a történésekből. Meg sem szólalt, csak mereven figyelte, ahogy lezajlik ez a veszekedés, és el sem hitte, amit a lánya mondott. Emlékszem, Emily mennyit mesélt arról, hogy mindig össze akarták hozni kettőjüket. Talán az a kép most dőlt össze Mrs. Millerben. 

- Te mocskos szemétláda! – Derek olyan hévvel indult meg felém, hogy észbe sem kaptam, máris az arcomon landolt egy bal horog, melytől a földön terültem el. 

- Biztonságiak! – hallottam, amint Leah intézkedett, miközben Derek közeledett felém.

- Ez mind a te kurva hibád! – készült volna belém rúgni, de Leah visszarántotta. – Utolsó csóró senkiházi! Azt hiszed érsz valamit? Emily úgyis el fog dobni téged a francba, és én várom azt a rohadt percet, faszfej! – ordított, én pedig hűvösen, de vérző orral álltam fel, hogy egy olyat behúzzak, neki, hogy hetekig a száját se bírja kinyitni. Pechemre éppen akkor érkeztek meg a biztonságiak, akik kitépték Leah kezeiből azt a szerencsétlent, és már hurcolták is kifelé. – Még találkozunk, Bieber!

Hát persze. Még tartozom neked egy bal horoggal, öcskös. 

- Jól vagy? – Leah termett mellettem. Szótlan maradtam, s csak ránéztem Emilyre. Rá van szükségem. Az ő közelségére. Miatta jöttem ide, és nem akarok elmenni nélküle, bármennyire is megérdemlem.

- Nem – jelentettem ki őszintén, mindvégig Emily szemébe nézve, aki még mindig magát ölelve sütötte le a szemét, csak hogy ne kelljen rám néznie. Ha a Crystal-üggyel nem vesztettem el, akkor mostanra már biztosan kicsúszott a kezeim közül. 

- Emily, szívem – az anyja közeledett egyetlen lánya felé, félretéve minden más tényezőt, ami előtte sorakozott. – Nem tudom, mi folyik itt, de látom, hogy mennyire leestél lábról, mióta külön vagytok – megfogta Emily kezét, aki még mindig mereven bámult a padlóra, majd a szeme sarkából rám nézett. – Tudom, mennyire keményen dolgoztál ezen a projekten, és most mindent elrontott az a lány, de ennek így kellett lennie. Mindenki követ el hibákat, de a hangsúly nem a baklövésen, hanem a leckén van. Miller-vér folyik benned, Emily. Tudom, hogy minden rendben lesz – szorította meg Emily kezét, aki ekkor döntött úgy először, hogy felnéz. 

Mindhárman megbabonázva hallgattuk Mrs. Miller beszédét. Életemben nem hallottam még ilyen fontos szavakat senkitől sem. És a tény, hogy azok után, amit tettem, arra bíztatja a lányát, hogy keressen megoldást… fiú létemre is beködösítette a szemem. 

Úgy tűnt, a szépségben eltört valami, hiszen anyja karjaiba borulva vigasztalhatatlanul kezdett zokogni. Szinte a csontomig hatolt, hogy így láttam, és mindezt én okoztam neki… Ahogy ő is nekem. Ezek a napok nélküle örökkévalóságnak tűntek; véget nem érő szenvedésnek, amit a hiánya okozott. Micsoda fájdalmat hagyott bennem, szimplán azzal, hogy nem vallotta be felém a szeretetét. Viszont abban a percben esett csak le igazán, hogy én is mennyi mindent tettem vele, amit sosem érdemelt volna, de ő mégis tűrte… mert szeret. 

És én hülye, a fájdalomtól észre sem vettem. 

Leah egy pillanatot sem vesztegetve tovább, odasietett Emilyhez, aki miután megérezte legjobb barátnője közelségét, azonnal a nyakába borult. Én csak ott álltam és távolról figyeltem őket, legbelül szívből ujjongva, hogy végre legalább ők rendben vannak. Emily anyja a tekintetemet kereste, s amint megtalálta, bólintott egyet, s már el is nyelte a föld a backstage függönyei mögött. 

Hárman maradtunk. És én sosem voltam olyan mértékben tanácstalan, mint akkor. Nagy nehezen rávettem magam, hogy megmozduljak a lány irányába, akit szeretek, de amint megtettem az első lépésem, a backstage függönye szétnyílt, és az az ember lépett ki rajta, akit abban a szituációban a legutoljára akartam látni. 

- Nocsak, Biebs, újra a színen? – Crystal a megszokott magabiztosságával libbent ki az Emily által tervezett ruhájában. 

- Ne most – csak ennyit böktem ki, ugyanis többre nem tellett. Nem mintha ez nem lett volna elég Emilynek arra, hogy felkapja a fejét. El sem tudom képzelni, mit érezhet, látva bennünket. 

- Hallom összebalhéztál Stellával – hát persze, hogy folytatta, hát persze… - Sosem gondoltam, hogy már őt is megjártad. 

- Crystal, nem húznál el a picsába egész véletlenül? – kezdtem felkapni a vizet ezen a ribancon. Nem hiába sosem tettem rá a kezemet. Ahogy van, úgy taszít a lényével.

- Wow, nyugi szépfiú – nevetett. Meg sem hatotta, amit mondtam neki. – Ne engem hibáztass, azért mert te basztad el.

- Te basztad el, Crystal! – több, mint ingerülten csattantam fel. – Te vagy állandóan rosszkor rossz helyen, és ráadásul azt sem tudod felfogni, hogy látni sem akarlak – morzsoltam ki a fogaim között a mondandóm, mire a szupermodell csak abszolút neutrális arccal nézett vissza rám. Ha nem lenne nő, egész biztos behúznék neki egy kibaszott nagyot.

- Ó – egész meggyőzően tett úgy, mint aki megsértődött. – Ezer bocsánat. Én csak Emilynek akartam segíteni. Nem gondoltam, hogy az egész Williams- család megvolt már neked – nézegette a körmeit, mire felkaptam a fejem.

- Mit mondtál? – szerettem volna azt hinni, hogy rosszul hallottam a családnevet, amit mondott, de tisztán tudtam, hogy nem. Ezt egész biztosan sosem téveszteném össze semmivel. 

- Jól hallottad, Biebs – felelte, rám sem nézve. – Melyik volt a jobb? A húg, vagy a nővér? – gondolkodást színlelt, mintha megpróbálná megkeresni a választ az iménti kérdésére. A vér is megállt az ereimben. 

- Miről beszélsz, Crystal? – alig fél méter távot hagytam közöttünk, csak azért, hogy a lehető legcsúnyábban tudjak a szemébe nézni. Követeltem a választ. 

- Fogalmad sincs, ki Stella, igazam van? – nézett fel újra a szemembe, én pedig válaszra sem méltattam. Nem akartam helyeselni ennek a nőnek, még akkor sem, ha igaza volt. – Ó, milyen kicsi a világ. 

- Crystal, ne játssz az idegeimmel, most azonnal válaszolj! – megfogtam a csuklóját, mire ő nyomban kirántotta kezét az erős szorításomból. 

- Talán megmaradt az egyetlen szerelmedből valami más is, azon kívül, hogy prostituált – felelte. Visszanyeltem a levegőt a tüdőmbe. Gőzöm sem volt, hová akar kilyukadni, de előre tudtam, hogy kurvára nem fog tetszeni a végkifejlet. – Emlékszel, ahogy mindig mesélt egy bizonyos féltestvéréről, aki másik államba költözött? Hogyan is hívta?

- Allets Sisi – vágtam rá rögtön. Az emlékek rögtön feltörtek az emlegetett lánnyal kapcsolatban, s a torkomat keserű íz kezdte ellepni. Hihetetlen, hogy a helyzet lehet még ennél is rosszabb. 

- Elgondolkodtál valaha is, hogy miért nevezte így? – Crystal próbált rávezetni a megoldásra, amelyen akkor már rég kattogtak az agytekervényeim. 

- Sisi, mint sister – mondta ez az alattomos nőszemély, miközben felém kezdett lépkedni. – És milyen különös név ez az Allets…

- Stella – suttogtam, tudatosulva arról a rémálomról, ami mellett mindeddig elnéztem. Az Allets visszafelé… Stella. 

- Csámcsogj csak a tényen, Biebs – mosolyodott el halványan utoljára Crystal, ezzel belém döfve a megrázó tényeket. – Stella Stephanie féltestvére.  

WE DID IT!

Hát sziasztok! Végre volt kedvem, energiám, és inspirációm arra, hogy leüljek, és megírjam ezt a pár szót. Nagyot nyomott a latba, hogy amikor meglátogattam a blogot, hatalmas örömmel töltött el a látvány, miszerint a Broken hivatalosan is 100.000, azaz SZÁZEZER látogató fölé került. Hihetetlen! Igaz, a blog már három éves, de akkor is öröm látnom, hogy ennyien érdeklődtök a történetem iránt.
És akkor a részről. Allets Sisi, ki hitte volna? Én biztos nem. Szegény Justinnak sem volt fogalma. Egyre több szál fűződik Stephanie-hoz, ki tudja, talán hamarosan megjelenik valamelyik részben...
A kommentek. Köszönöm mindet, amit kaptam az előző rész elá, és összességében is, remélem most is fognak érkezni! :)
Jó olvasást kívánok nektek, see you next time, ladies xx ♥

54th chapter - Spotlight

-*- Emily szemszöge -*-

Sikítani akartam. A tüdőmből telhető legmagasabb, leghangosabb segélykiáltást akartam hallatni. Tudtam, hogy ki kell mennem a nyilvánosság elé. Tudtam, hogy mosolyognom kell.

Tudtam, hogy végig Derek kezét kell fognom.

Ez az egész baromság apa ötlete volt. Justin hiánya, és a tény miatt, hogy összevesztünk, új lehetőséget látott rá, hogy bebiztosítson egy olyan ember mellé, akiről tudja, hogy tehetős. Akiről azt hiszi, majd boldoggá tesz. Pont ő.

Még csak a kézfogás ténye fészkelődött be a fejembe, de a belső szerveim máris merőben tiltakoztak gondolataim ellen. Hogyan kéne emelett az ember mellett természetesen viselkednem? Hogyan mosolyogjak? Hogyan mozduljak meg egyáltalán? Olyannak kéne mellettem lennie, aki megnyugtat. Olyannak, aki biztos támaszt nyújt. Olyannak, mint Justin.

Még csak Leah sincs itt velem. Elhagyott a legjobb barátnőm. Bármennyire is próbálom őt hibáztatni, nem megy. Mindent elbasztam. Amilyen erősen igyekeztem magam mellett tartani az embereket, akiket szeretek, olyan ütemben kezdtek elszivárogni az életemből. És nekem végig kellett néznem.

Minden áldott alkalommal.

Mit fognak gondolni a kicsik, ha meglátnak egy idegen férfival kézen fogva közlekedni? Azt fogják hinni, hogy hazudtam nekik. Hisz még csak gyerekek, hogyan értenék meg?

Az összeomlás szélén jártam, miközben a függöny mögül figyeltem, ahogyan a magabiztosabbnál magabiztosabb versenytársaim tökéletes pozitúrákba vágják magukat a kameráknak. Legszívesebben a tulajdon körmeimmel ástam volna magamnak egy alagutat a Föld magja felé, csak hogy megmeneküljek abból az istenverte helyzetből. Életem legszebb napjának kéne lennie a mainak, és már most zokogva törnék ki a padlón.

- Nemsoká mi jövünk – lépett mögém Derek csillogó szemekkel, miközben a derekamra helyezte tenyerét. Egy pillanat sem kellett, hogy elváljak érintésétől. – Emily, nem lehetsz velem ilyen elutasító. Mit fog hinni a média? – a média, visszhangzott a fejemben. Legszívesebben szembe köpném az egészet.

- Leszarom a médiát – oly hidegen és szárazon közöltem ezt vele, hogy csak akkor jöttem rá, mennyire elvesztek belőlem az érzések, mióta Justin és Leah kiléptek az életemből.

- Emily – fogott csuklón, s akkora erővel fordított magával szembe, hogy egyenesen megijedtem. – Ne nehezítsd meg. Okozzunk a szüleidnek egy szép napot, neked nem öröm látni őket, ahogy örülnek nekünk? – igyekezett hatni rám. Mondandójára oldalra néztem anyára és apára, akik egymásba karolva beszélgettek egy régi ismerősükkel. Egyszer sem éreztem még magam annyira idegennek, mint abban a pillanatban. A saját szüleim nem látják, hogy mennyire szenvedek. – Ugye milyen boldogok? Neked is annak kéne lenned, végre egy megbízható ember van melletted, nem az a gettónövendék – célzott Justinra, mire éreztem, hogy szinte tornádóként futnak bennem végig az érzelmek.

- Ne merj még egyszer így beszélni róla – fojtott hangomat még csak nem is én irányítottam, ahogyan a szorításomat sem Derek karján.

- Emily, ez fáj – lökte le rólam a kezét. Kihúztam magam, majd a lehető legnyugodtabban a szemébe néztem.

- Helyes – csak ennyit mondtam, mielőtt visszafordultam a vörös szőnyeg felé.

Akármennyire is nem akartam, elgondolkodtam Derek szavain. Talán a szüleim miatt végig kell ezt csinálnom. Nem vethetek apára rossz fényt, anyának pedig nem okozhatok csalódást. Mind a ketten hatalmas elvárásokkal fordulnak felém, amiket nem tudok nem teljesíteni. Már csak miattuk is ki kell bírnom ezt a tortúrát.

- Angyalom – apa hangja megcsapta a fülemet, mely elég váratlanul ért a gondolataim után.  – Három perc, és a tiétek a pálya. Csak ügyesen! – simogatta meg a vállamat, én pedig kénytelen voltam kipréselni egy műmosolyt magamból.

Három perc, és vége az életemnek. Láttam, ahogyan Derek izgatottan rám pillant oldalról, de nem vettem róla tudomást. Csak azon járt a fejem, hogy mennyi mindent fogok szétrombolni ezzel az apró fizikai érintkezéssel. Ha Justin meglátja… Biztosan annyi lesz a maradék esélyemnek is.

Alig tudtam kifújni az elhasznált levegőmet, a stáb egyik tagja már intett is felénk kedvesen, jelezve, hogy mi vagyunk soron. Ha addig azt hittem, ideges vagyok, abban a pillanatban már egy szanatóriumban is megálltam volna a helyemet. Nem. Én erre képtelen vagyok.

Mindössze egy másodperc alatt úgy levert a víz, hogy lélegezni sem voltam képes. Sokkot kaptam, mintha kiszipolyozták volna az oxigént a körülöttem lévő levegőből. Mozdulni sem tudtam, nemhogy kiállni a nyilvánosság elé, és tenni a szépet. Képtelen voltam oda kimenni.

Éber kómámból Derek érdes kezének tapintása húzott ki. Láttam, ahogyan mond valamit, de a fülemig nem jutottak el szavai. Egyedül azt érzékeltem, ahogyan húz maga után, és akkor már tudtam: eljött a pillanat.

Nem kevesebb, mint két lépésem alatt úgy felvettem magamra az álarcot, mintha benne sem lett volna a szótáramban a depresszió fogalma. Derek lazán szorította a kezemet, éreztem, amint szinte retteg, hogy bármelyik pillanatban elengedem. Nem tagadom, hogy máson sem járt az eszem, csak azon a felszabadító momentumon, amikor végre kitehetem a lábam arról az elátkozott rendezvényról. Egyedül úgy tudtam elviselni az érintését, hogy Justin selymes kezeit képzeltem oda.

Életem legnehezebb egy perce volt az, amit akkor a vörös szőnyegen eltöltöttem. Ekkora hamis mosoly még soha a tizenhat évem alatt nem terült el az arcomon. És mégis, sikerült megcsinálnom, hisz az örökkévalóságnak is vége szakad egyszer.

A túloldalt anyáék vártak ragyogó tekintettel, és kartávolságon belül már ölelésükbe is zártak.

- Olyan büszke vagyok rád! – de mégis miért? – tettem fel magamban a kérdést. Mert végre beadtad a derekad, és egy pár vagy Derekkel, a kis Emily nem hezitált válaszolni. És ó, milyen igaza volt.

- Köszönöm – feleltem nyersen, majd kitéptem a kezem Derek szorításából. Amint visszakaptam a terem, szabadnak éreztem magam. Ez az ember mintha egyenesen mérgező lenne.

- A modellek már várnak hátul. Jobb, ha mész – anya a háta mögötti fehér ajtóra mutatott, amin nagy betűkkel szerepelt a nevem. Válaszra sem méltattam őt, már mentem is. A tervezés az egyetlen, amibe beletemethetem magam. Az az egyetlen vigasz az életemben, és a mostani szituációmra igencsak ráfér egy kis vigasz.

Beléptemkor a lányok már önként és dalolva öltözködtek az első felvonuláshoz. Öröm volt látni, hogy legalább egy valami a sínen van. Bent egy adminisztrátor jegyezte fel a történéseket, ellenőrizte, nem történt-e csalás. Szerencsére mosollyal az arcán távozott, miután a kezembe nyomta az ütemtervet. Kereken négy tervező áll előttem, utána én következem az első fordulóval. Ez kemény menet lesz.

Szinte kettőt pislogtam, már ott virított a kivetítőn: „A kifutón: Diamond Rose Collection. Felkészül: Melanie’s.” Nagy levegőt vettem, amikor a márkám olvashattam New York egyik legnemesebb divatbemutatóján. Rögtön a szemem elé ugrott a nagymamám arca, akivel úgy össze voltam nőve kiskoromban. Ő vezetett be a divatba, ő tanított meg varrni és rajzolni. Imádtam vele lenni. Tíz éves voltam, amikor meghalt. Sokáig senki nem tudott kihúzni a depresszióból, amelybe kerültem, miután megtudtam, hogy nincs többé. Temérdek pszichológus és anya segítsége után azonban muszáj volt erőt vennem magamon, és nem volt kérdés, hogy amikor újra tűt fogtam a kezembe, a nagymamám lebegett a szemem előtt. Ezért is neveztem el róla a kollekcióm.

- Öt percünk van! – anya úgy megijesztett túláradó izgatottságával, hogy belém szorult az összes levegő. – Minden rendben a lányokkal? Leellenőriztél mindent? – bármely más alkalommal borzalmasan hálás lennék neki az aggodalmáért, de most úgy érzem, túlreagálja a helyzetet.

- Nyugi anya, minden rendben van – ó, hogy hányadjára hazudom én már ezt… - A lányok harcra készek.

- Rendben. Emily – szólított a nevemen, csak hogy rá figyeljek. – Remélem, tudod, hogy nem számít, hányadik helyen végzel, nekem akkor is te leszel a győztes – mosolygott meghatottan, mire én sem fojthattam vissza az érzelmeim.

- Köszönöm, anya – átöleltem, s magamba szívtam a biztonságot, a megnyugvást, amely áradt belőle. Nem egészen két perc sem telt el, a pillanatunkat megtörték.

- Ms. Miller, önök következnek – a team egyik tagja rohant le, s az idegességem újra felszínre tört.

Na jó, most, vagy soha.

Sietősen visszafutottam a modelleimhez egy utolsó, gyors eligazításra, és már hívták is ki Crystalt. A backstage-ből figyeltem minden lépését, de természetesen nem kellett csalódjak. Bármennyire is ki tudnám tekerni a nyakát, ő a legjobb a lányok közül.

Minden a lehető legnagyobb rendben ment, az első felvonásomból már csak Stella maradt hátra. Magabiztosan készült végig sétálni a kifutót, én pedig körmeimet tövig rágva elemeztem az összes mozzanatát. Villantott egy tökéletes pózt, majd egy száz gigawattos mosolyt, s már vissza is fordult. Ez az – gondoltam magamban. Profi.

Visszafelé járt már éppen, amikor elnézett a jobb oldalára, s mosolya úgy lefagyott, mintha halott embert látott volna a közönségben. Vele együtt én is sokkot kaptam, el sem tudtam képzelni, mit láthat. A nagy meglepetés közepette csak arra lettem figyelmes, hogy Stella megbillen tűsarkú cipőjében, és egyensúly hiányában beleakad uszályos ruhájába, melyet végig szakít a varráson, miközben elterül a színpad szélén, a lépcsőtől alig pár centire.

Az egész életem lepörgött előttem: kész, végem van. Amatőrizmus miatt mínusz öt pont. Félretéve a versenyszellemem és önző érdekeim, én voltam az első, aki segítő kezet nyújtott Stellának, miután nehézkesen igyekezett felállni. Sietősen eltűntünk a reflektorfényből, s már épp készültem kérdőre vonni a lányt, amikor ő szólalt meg saját magától.

- Annyira sajnálom, mit tettem a ruháddal, te jó ég… - szinte sírva fakadt, ahogy a darabomat pásztázta, mely szinte már cafatokban hevert. – Megígérem, hogy kifizetem, esküszöm…

- Nyugodj meg – ez volt az egyetlen értelmes, amely akkor kijött a számon. – Mi történt veled odakint? – kérdtem, az ő tekintete pedig rögtön találkozott a padlóval.

- Én…

- Biztonságiak! – megfagyott az ereimben a vér, amint meghallottam Derek kiabálását odakintről. Félretéve Stella incidensét, a nagyobb probléma felé futottam.  – Távolítsák el innen, azonnal!

- Nem megyek el, amíg nem végeztem! – válaszolta egy hang.

Futásom közepette álltam meg. A szervezetem megálljt parancsolt, amint a hang elterjedt az agyamban. Szinte kihűltem, éreztem, amint leszáll a testhőmérsékletem, s elönt a csontjaimból áradó reszketés.

Jóságos isten, itt van. 

Nem is tudom, mi vett rá, de olyan hévvel folytattam utamat, hogy képes lettem volna bármit és bárkit fellökni, aki csak az utamba mer állni. Ahogyan közelebb értem, megpillantottam Derek lángoló fejét, és a közelgő biztonságiakat. Őt azonban nem láttam.

- Mi folyik itt? – gyengébben kérdeztem, mint ahogyan terveztem. Derek lesokkolt, amint meglátott, és már meg is indult felém, hogy beljebb nyomjon oda, ahol nem látszom.

- Emily? – hallottam a nevem. Ó szentséges ég, milyen rég volt, hogy tőle hallottam a nevem, az ő hangsúlyával, az ő édes, simogató hangjával… Adrenalinszintem megnövekedéséből kifolyólag egy apró mozdulatomba tellett Dereket úgy eltávolítani az utamból, hogy ne maradjon előttem akadály. Már majdnem kiléptem, amikor Derek mégis visszarántott.

- Ne csináld, Emily! – a körülményekhez képest rémesen hangosan utasított, melyet én cseppet sem toleráltam.

- Ha van egy csöppnyi eszed, akkor most csendben maradsz – nem ijedtem meg attól, hogy hasonló hangnemben beszéljek vele, még akkor sem, amikor láttam anyáékat közeledni felénk.

- Eresszenek már el! – kintről hallottam a hangot, amely sosem bukik meg mámorba ejteni engem, így otthagyva Dereket, végre elhúztam a függönyt, és megláttam.

Tekintetünk rögtön találkozott, annak ellenére is, hogy épp erőszakkal hurcolták elfelé. A sok érzelem, a sok könny, a sok szeretet, amelyet valaha éreztem iránta, mind egyszerre akart feltörni, így kisebb érzelemroham kezdett rám nehézkedni. Ő lágyabban nézett rám, mint ahogy számítottam rá, és ez olyasféle reménnyel telített el, amelyről azt hittem, már rég meghalt bennem. Talán visszakaphatom.

- Tegyék le! – utasítottam rögtön a két hatalmas őrt, akiknek több se kellett, szinte ledobták a földre a férfit, akit szeretek. Ő pár pillanat alatt összeszedte magát, majd azzal a csodaszép tekintettel belenézett a szemembe.

- Emily – súgta a nevem, melybe újra beleremegtem. Életet lehelt belém mindössze azzal, hogy a szájára vette a nevem, hogy a szemembe nézett és előttem állt, csak előttem.

- Justin – reflexként érkezett a válaszom, mely olyan sebeket tépett fel, hogy a tekintetem beködösödött. Kezdtem volna felé lépni, amikor mögüllem az eddig gyengének és ártatlannak csengő női hang hirtelenjében átváltozott oroszlánná, ezzel megtörve a pillanatunkat.

- Mi a franc? – kérdezte tombolva, mire hátra néztem, és Stella tárult elém, amint a lehető legtöbb zavarodottsággal Justin szemébe nézett.

- Ti ismeritek egymást? – kérdtem, s akkor már kezdett rossz íz költözni a számba.

- Semmi komoly – Justin nem hezitált válaszolni, tekintetével csak rám nézett.

- Semmi komoly?! – Stella ekkor már tombolt. – Lefekszel velem kétszer, és van képed azt mondani, hogy semmi komoly?

Mintha egy hatalmas légycsapó közeledett volna felém, amely a felhőkből másodpercek alatt a padlóra lapít. Felforrt a gyomrom, a könnyeim kitörni kívánkoztak, és a beteljesült rémképeim mind egyszerre villantak elém.

Nem csak Crystallal kavart. Hát persze, hogy Stellával is. 

- Te lefeküdtél vele? – halkan, fojtott hangon, összezárt szemmel és ököllel nyögtem ki az egyetlen kérdést, amelyre már amúgy is nyíltan tudtam a választ.

- Végig vele kavartál, miközben velem szexeltél? – kontrázott rá Stella.

- Miért érdekel, mit csinál ez a barom, Mily, amikor én itt vagyok neked? – Derek szólt közbe. – Azután a csók után minden megváltozott!

- Csókolóztál vele? – hallottam, ahogy Justin úgy ledermed, mintha szellem futott volna át rajta.

- Megcsaltad a lányomat? – megérkezett anya is, mire az összes létező ideg felmondta a szolgálatot az agyamban, s már kezdtem érezni, ahogyan elönt az ájulás érzése, amikor újabb becsapódás ért.

- Elég legyen! – hangzott el egy erőteljes utasítás, s ekkor valamennyi lélek mind a hang irányába fordult. Pánikrohamom közvetlen pillanata előtt még sikerült tanulmányoznom az arcot, mielőtt teljesen sokkot kaptam.

Leah.

Hát sziasztok!

Jöttem szolgáltatni a havi egy részemet, amellyel bevallom őszintén, eléggé megszenvedtem. Mindenképp felszínre akartam hozni, ki valójában Stella, csak arról nem volt fogalmam, hogyan tegyem. Végül megoldottam: hatalmas botrány lett belőle! De személy szerint, én nem bánom, botrányt a legjobb írni, muhaha. :D

Végre összekerült az álompárunk is, bár tudom, nem úgy, ahogy ti elképzeltétek, de nyugi, lesznek még közös pillanataik!

Épp most látom, hogy a blog nemsokára átlépi a 100.000 látogatót, jó ég, hová jutottunk! Köszönöm nektek, amiért ennyire érdeklődőek vagytok, plusz a feliratkozókért is hálás vagyok, nagy puszi nektek! ♥

Most is várni fogom a kommenteket, elolvastam mind, ami az előző rész alatt volt, és igyekeztem is, ahogy lehetett. :) Találkozunk legközelebb, love y'all ♥

53rd chapter - Enough

-*- Justin szemszöge -*-

Valószínűleg még senki nem látott embert olyan mozdulatlanul állni a járda közepén, mint ahogyan én álltam. Kővé dermedt az utolsó csepp vér is az ereimben. Egyszerűen lehetetlennek találtam, hogy a két testvérem éppen arra kóbinált el, ahol a gazdag negyed van. És ha ez a tény még nem lett volna elég, pontosan Emily háza mellett, pontosan akkor, amikor a kamera egy pillanatra felvette őket, miközben én pont néztem a kivetítőt.

A sors. Ez az idióta, mindent tudó sors.

Jóformán azt sem tudtam, mit tegyek. Tisztán látszott Emily arcán a sokk, hiszen ő is látta őket. Márpedig ha ez így van, akkor a gyerekek nem lehetnek máshol, csakis nála. Fantasztikus. 

Minden erőmmel próbáltam elkerülni, hogy ne lássam őt, hogy ne beszéljek vele, de a körülmények mindig összehoznak minket. Amit pedig Derek mondott, elvette a maradék kedvemet is ettől a lánytól. 

Úgy érzem, akkora fájdalmat akarok neki okozni, amekkorát ő produkál bennem. A szívébe akarok taposni, épp oly erősen, mint ő tette, amikor a szerelmi vallomásom után egyetlen szót sem szólt. És nem elég, hogy nem szólt, még be is igazolta, hogy mindvégig igazam volt Derekkel kapcsolatban. A szemembe hazudott... Mindvégig ő kellett neki. Engem csak kihasznált. Mit is hittél, Bieber, ő is csak egy gazdag sznob!

Sikeresen felhergeltem magam, miközben még mindig egyetlen levegővétel nélkül álltam a kivetítő előtt, ahol már régen reklám ment. Aligha tudtam megállni, hogy ne húzzak be egyet az üvegnek, holott tudtam, az nem tehet semmiről. Csak le akartam vezetni az idegemet, mielőtt a dolgok elfajulnának. 

Megráztam a fejemet, hogy kiküldjem a felesleges gondolatokat onnan, majd tanácstalanul törtem magam, hogy mi a francot kezdjek ezzel az elcseszett helyzettel. Minden stressz egyszerre lepte el az elmém, így egy szép kis fejfájással is meg kellett küzdenem. 

Vissza kell szereznem a kicsiket. Elsődlegesen ez lebegett a szemem előtt. Ha az utolsó dolog az életben az lesz, hogy őket biztonságba helyezem, én azzal is kibékülök. Semmi nem érdekel ezen a kibaszott világon, csak az, hogy ők jó helyen legyenek. Nagy hévvel végre megfordultam a főút felé, és egy égi jelért imádkoztam. Aligha kezdtem el szavalni a belső imámat, megpillantottam egy kapucnis, aprócska alakot. Azonnal felismertem.

Leah. Hát persze! Ő a kulcs! Hisz ki tudna segíteni, ha nem ő? Mintha meghallotta volna a gondolataimat, felnézett egyenest a szemembe, és elfehéredett. Nem éppen erre a reakcióra számítottam, de mit is vártam? Ő Emily legjobb barátnője, valószínűleg gyűlöl amiatt, amit tettem Emilyvel, annak ellenére is, hogy nem tettem semmi rosszat. 

Amint feleszmélt, újból lenézett a földre, majd megszedte a lépteit, remélve, hogy nem megyek utána. Még mit nem! Előlem nem menekül ilyen könnyen, főleg akkor nem, mikor vészhelyzet van. 

- Kérlek, várj! – kiabáltam utána, de ő csak ment tovább. Ekkor megelégeltem, hogy rohan előlem, így nekiindultam futni, és elé toppanva megálljt parancsoltam neki. Ekkor már nem volt választása, csak belenézni a szemembe.

- Mit akarsz? – kérdte hidegen. Akár Emilyt látnám, csak barnában. Hihetetlenül hasonlít a reakciójuk. 

- Segíts – mondtam, ő pedig ahogyan kiejtettem ezt a szót, fújtatva megforgatta a szemét, és készült kikerülni. Gyorsan megragadtam őt, majd visszatettem magam elé. – Vészhelyzet van, Leah. 

- Ó, tényleg? Miféle vészhelyzet? Emilyre ránézett egy fiú? Esetleg még köszönt is neki? A száz közül melyik féltékenységi roham kapott el ezúttal? – hangja csak úgy csöpögött a gúnytól, hirtelen meg sem tudtam szólalni, úgy meglepett a heves válasza.

- Mi van? – mondtam ki, ami először számra jött. El sem hiszem, hogy azt hiszi, ez a problémám. 

- Jól hallotta, Mister – szűkítette rám a szemeit, majd a másik irányból akart kikerülni, de én ez alkalommal is visszaegyengettem az eredeti pozíciójába. – Megtennéd, hogy arrébb vonszolod azt a szép formás hazug segged az utamból, mielőtt én teszlek arrébb? – emelte feljebb a hangját, én pedig szavak nélkül álltam előtte. Ez a csaj aztán nem semmi. 

- Ez a szép formás hazug segg épp a testvéreit próbálná visszaszerezni – mondtam ugyanolyan hangosan, ahogyan ő, de még mindig nem láttam őt megenyhülni.

- Nos, ez esetben, szambázz arrébb a hazugságaiddal együtt, mert én nem vagyok kíváncsi több drámára, elegem van! – dobta fel dramatikusan a kezeit, és ezúttal istenigazából megindult.

- Leah! – kiabáltam nevét, mintha valami varázsige lett volna, ami megállítja az időt. Heves hangsúlyomra önszántából dermedt meg. – Jazzy és Jaxon elszöktek – mondtam mélyen a szemébe nézve, reménykedve abban, hogy ezúttal el is jut az agyáig, amit bele akarok vésni. – Emily megtalálta őket, és valószínűleg magával vitte a divatbemutatóra, amin te mi a szarért nem vagy ott? – tudósításom kellős közepén esett le, hogy Leahnak nagyon nem velem kéne beszélgetnie az utca közepén Emily divatbemutatójának napján. 

- A kérdés az, hogy te miért nem vagy még ott – bökött a mellkasomba mutatóujjával, majd szemeiben szinte láttam a lángcsóvákat, melyek csak arra vártak, hogy élve felemésszenek engem. – Feltétlenül a testvéreid kellettek ahhoz, hogy eszedbe jusson a lány után menni, akit „úgy szeretsz”? – túlozta el az idézőjeleket ujjaival. – És akit elméletileg „nem csaltál meg”? És akinek „sosem hazudtál”? És akivel…

- Elég lesz! – vetettem véget műsorának, mire ő dühösen dobta le a kezeit maga mellé. – Mit számít az, hogy dugtam egy csajjal, miután szakítottunk?! – ordítottam el magam, és csak aztán esett le, mi jött ki a számon. Életemben nem láttam még embert akkora sokkban, mint Leaht abban a szent pillanatban. 

- Te a szakításotok napján dugtál egy csajjal?! – szaladt fel hat oktávval magasabbra hangja, és szemei olyan nagyok lettek, mint a bűntudat, amit legbelül éreztem.

- Igen, dugtam egy csajjal, és képzeld el, végig arra a kibaszott szőke lányra gondoltam, akit kurvára szeretek! – ordítottam el magam Brooklyn bevásárló-utcájának kellős közepén a nemi életemről.

- Dios mio! – szörnyülködött. – Mekkora egy rohadt nagy szemétláda vagy, egy undorító, mocskos…

- Elég már! – intettem le ismét haragosan, majd sóhajtottam egyet, hogy vissza tudjak venni az indulataimból.

- Te kibaszottul ne mondd meg nekem, hogy mikor fogjam be a szám, te túlméretezett szerencsétlenség – jött egyre közelebb, és az ereimben éreztem, hogy meg akar verni. – Hogy van képed egy másik nőhöz menni, ahelyett, hogy helyrehoznád a rohadt hibádat? Egyszerűen nem tudom fel…

- Én szeretem őt, basszameg! – ordítottam, mint aki soha meg sem próbálta lecsitítani magát. – Van róla fogalmad, hogy mennyire kurvára hiányzik? Tudod milyen kínokat élek át, mióta nem láttam? Tudod mekkora egy kibaszott nagy szívás, hogy ő nem szeret engem viszont? Én csak egy senki vagyok, egy szegény balfasz, akinek új személyiség kell, hogy egyáltalán szóba állhasson a szüleivel, de én még ezt is vállaltam, mert nem tudtam elképzelni többé ezt a kurva világot nélküle, és akkor mit kapok? – néztem rá Leahra, mintha tőle vártam volna a választ. – Azt hiszi, megcsaltam azzal a ribanccal, soha az életben nem értem hozza! – mondtam a szemébe, és azt vettem észre, hogy tekintete egyre csak enyhül. – Meg sem fordult a fejemben, hogy akarjak tőle valamit, mert annyira Emily volt az, akit láttam, annyira vele voltam elfoglalva, annyira körülvette minden kibaszott gondolatomat, hogy képtelen lettem volna megcsalni őt! És igen, dugtam egy másik lánnyal, te mi a faszt tettél volna, ha az emberről, akit szeretsz, kiderül, hogy kurvára nem érez irántad?! – felháborodva kérdeztem tőle. – Csoda, hogy nem ittam le magam, vagy lövettem volna le magam valamelyik idióta…

- Elég lesz! – ezúttal Leah állított le engem, mérföldekkel nyugodtabban, mint ahogyan eddig festett. – Jól figyelj rám, szépfiú – közeledett felém ismét azzal a fenyegető mutatóujjal. – Most az egyszer, véglegesen, utoljára hajlandó vagyok neked segíteni, de ha elbaszod, és még jobban tönkreteszed a legjobb barátnőmet, akkora pofont adok, hogy feltörlöd fél Brooklynt, világos voltam? – olyan mélyen nézett a szemembe, hogy szerintem a vesémig ellátott. 

- Hogyan tudnám nem elbaszni, amikor ő szart sem érez irántam? – tártam szét a karjaimat idiótán. 

- Nem lehetsz ekkora szerencsétlen! – szerintem még egyszer sem hordtak le ennyi mindennek ilyen rövid idő alatt, de valahogy úgy éreztem, erre volt szükségem. – Nem látod, mennyire szeret? Nem látod, hogy tönkreteszi, amikor olyan hideg vagy vele? Nyisd már ki a szemedet! – ütött vállon, mire meglepetten felugrottam. 

- De ott van még Der… 

- Ne pofázz már annyit, inkább gyere utánam! – hogy a fenébe szorulhat ilyen apró lányba ekkora temperamentum? Fogalmam sincs, miért, de mentem Leah után, mint aki parancsot kapott. Őszintén, azt hiszem így is történt. 

Karomnál fogva ragadott meg, és kivezetett a bevásárló-utcáról, amelyen már így is minden minket körülvevő ember minket nézett. Amennyi épp eszem maradt, az még felülvizsgálta az embereket, hátha valamelyikük lencsevégre kapta ezt a kisebb affért, de senki gyanúsat nem láttam. Valószínűleg az összes lesifotós a divatbemutatón van, amit meg is értek. Én is ott akarok már lenni.  

Nem értettem, hogyan volt képes Leah akkora hatással lenni rám, hogy én haragudtam Emilyre, és most mégis én megyek bocsánatot kérni tőle. Valahogy mindig ez van, amikor nő és férfi veszekszik. 

Pár pillanat múlva Leah háza került a látókörömbe, így már tudtam, hogy az lesz a célállomás. Emily alteregója csak csendesen trappolt mellettem, és kivehetetlenül halkan mormogott magában. Nem akartam megzavarni, nehogy éppen azt a varázsigét szavalja magában, amelyiktől sárkánnyá változik, de egy valami mégis fúrta az oldalam. 

- Miért segítesz nekem? – kérdeztem, majd rá nézve vártam a választ, amelyre jó pár másodpercet várnom kellett.

- Én magam sem tudom – felelte végül. – Talán nagyobb hülye vagyok, mint te – tette hozzá. Ez bók lett volna? 

- Köszönöm – vágtam rá, mielőtt elszaladt volna az alkalom.

- Rohadtul nem szívesen – nézett rám olyan szépen, hogy még a virág is elhervadt mellettem az úton.  

Tisztában voltam vele, hogy Leah nem csíp engem, de az, hogy segített, reménnyel töltött el. Valamit láthat a kapcsolatunkban Emilyvel, amit talán egyikőnk sem lát. Ha segít annak az embernek, aki összetörte a legjobb barátnője szívét… az indok már csak valami létfontosságú lehet.

Ezzel a gondolattal érkeztem meg Leah lakása elé, amely akkortájt már üres volt. 

- Hozom a kocsi kulcsot, te várj itt – jelentette ki, én pedig még fel sem fogtam, hogy tud vezetni, ő máris viharzott kifelé a lakásból és lökdösött a jármű felé. 

- Hosszú lesz az út? – kérdtem tanácstalanul.

- Kerülőn megyünk, így csak fél óra – kaptam meg az elfogadható, ámde még így is elkeserítő válaszomat, és Leah már bele is taposott a gázba. 

Borzasztóan régen mozdultam ki Brooklynból, és nem gondoltam, hogy pont Leahval kell ezt megtörnöm. A fél órás út alatt egyszer sem szólalt meg, pozitívum volt azonban, hogy legalább az útra figyelt. Még a luxusautót is sikerült kizárnom, amelyben ültem, olyannyira elkaptak a gondolatok. 

Minden, ami elsődlegesen számít, az az, hogy a testvéreim biztonságban legyenek. Semmi nem érdekel addig, amíg tudom, hogy ez megtörtént. Utána pedig semmi nem fog érdekelni, csak az, hogy Emilyt lássam ismét, bármennyire is neheztelek vele találkozni. Úgysem én vagyok az, aki neki kell. 

Leah hirtelenjében befékezett, én pedig úgy megijedtem, hogy majdnem kiugrott a szívem a szélvédőn. 

- Megérkeztünk – szólalt fel, majd kutakodni kezdett maga mellett. – Itt van a belépőd és a VIP bérleted. És használd az eszedet is – adta a kezembe a kártyákat. 

- Te nem jössz? – furcsa volt, hogy csak engem tuszkol a kocsiból kifelé. Ekkor szótlanul lenézett a combján pihentetett kezeire, majd vissza rám. 

- Maradok – csak ennyit kaptam válaszul. Fogalmam sem volt, miért nem megy be Emilyhez. Talán ők is összevesztek? Jó isten, minden összedőlt, mióta külön vagyunk. 

Nem hezitáltam tovább, kiugrottam a kocsiból, s az első dolog, ami feltűnt, hogy már sötét van. Ránéztem az órára. Mindjárt kezdődik a show. Sietősen a bejárat felé indultam, közben megigazítottam a fekete ruháimat, hogy mégse mutassak úgy, mint aki az utcán él, és azon kaptam magam, hogy már bent is voltam. 

Odabent annyi ember volt, hogy magamat is elvesztettem szem elöl, de ez nem gátolt meg abban, hogy Emily után induljak. Tudom, hogy őt akár ezer közül is kiszúrom. Mindenfelé szétnéztem, nem láttam mást, csak felesleges embereket, és vakuvillanásokat. Várjunk csak, vaku? A vörös szőnyeg!

Úgy indultam meg előre, mint aki tudja is, merre felé kell menni. Nyomként használtam a rengeteg fényt, és végre megérkeztem az egyik oszlop mögé, ahonnan mindent tökéletesen szemmel tudtam tartani anélkül, hogy bármelyik kamera lekapott volna. 

Emberek emberek után jöttek befelé a szőnyegre. Rengeteg arcot láttam, akik nap mint nap szerepelnek a tévében – ezt is csak a gyerekkoromból jegyeztem meg, amikor még volt tévénk. Tíz percet álltam türelmetlenül, és már majdnem elindultam benézni a hátsó helyiségekbe, amikor megpillantottam.

Passzos fekete ruhát viselt, a haja egyszerűen le volt engedve. Tökéletes látványt nyújtott, egy valamit leszámítva.

Derekkel jött ki.

Kézen fogva. 

Hát sziasztok!

Őrülten hosszú idő után újra itt vagyok. Ne haragudjatok, hogy a nyáron egyetlen részt sem tudtam nektek szolgáltatni, de úgy alakult, hogy a két hónap alatt nem volt alkalmam hazajönni, ott pedig nem volt gép hozzáférésem, így igencsak meg voltam lőve. Minden, ami számít viszont, hogy már itt vagyok, élek, és jövök remélhetőleg sűrűbben az új részekkel. 

Olvastam a kommentjeiteket is, nagyon aranyosak vagytok, hogy már így várjátok a részt, és annak kifejezetten örülök, ha tetszik nektek az írásom. :)

Hogy a részről is beszéljek egy kicsit, több mindent terveztem beleírni, és igazából arról sem volt fogalmam, hogyan fog majd kitöltődni a rész még azzal a rengeteg dologgal is, amit terveztem, de aztán jött a mi rég elvesztett szereplőnk, Leah, akivel annyira jól össze tudtam hozni Justint, hogy mire észbe kaptam, már 1800 szóbál tartottam. (Jut eszembe, elnézést a rengeteg csúnya szóért a részben, elengedhetetlennek találtam, ha kettőjükről volt szó.) Sajnálom, ha nem lett elég pörgős, de úgy gondolom a mi Justinunknak szüksége volt erre a kis mentális pofonra Leahtól. :)

Előreláthatólag tippem sincs, mikor jelentkezem majd, utolsó évem van a gimiben, úgyhogy örülök, ha havi egyszer tudok hozni nektek részt. Mindenesetre - mint mindig - igyekezni fogok.

Addig is mindenkit puszilok, írjatok sok-sok kommentet!

Bye babies ♥ ♥ ♥

52nd chapter - Children

-*- Emily szemszöge -*-

Éreztem, amint a fehér- és vörösvérsejtjeim mind jéggé fagynak az érhálózatomban, miközben néztem azt a két csöppséget, akik ahhoz a fiúhoz tartoznak, akit én hülye, szeretek. Minden zaj, minden szó néma lett számomra abban a szent pillanatban, amint leesett, hogy ők azok. Halványan érzékeltem, amint a fotós és környezete próbál kihúzni a transzból, de két percig akkor sem tudtam mozdulatra bírni a testem.

Mi a szart keres Jazzy és Jaxon itt?

Olyan mentális pofont adtam magamnak, hogy majdnem elvágódtam. Fogalmam sem volt, mióta tartózkodnak az utcán egyes egyedül, csakis annyit tudtam, hogy muszáj lesz behoznom őket onnan. Amikor legközelebb feleszméltem, a fotós már falfehéren méregetett, és épp igyekezett volna segítségért menni, amikor én, Emily Belle Miller, generációnk legnagyobb hazugzsákja, felvettem életem leghamisabb mosolyát.

- Miss. Miller, jól érzi magát? – a riporter jött oda végül, ugyanis a fényképészt kisebb pánikroham érte, amiért alanyára rájött az öt perc.

- Természetesen. Minden a legnagyobb rendben. Magnifico – vettem elő a nem létező olasz tudásomat, majd villantottam egy 32-es mosolyt a nőre, aztán a fotósra, akik minden bizonnyal sosem voltak még annyira összezavarodva, mint abban a pillanatban.

- Az előbb annyira elsápadt, esetleg hozhatok…

- Köszönöm kedvességét, de semmi szükség – szakítottam félbe, és máris láttam magam előtt Mrs. Tranberry lángcsóvákban úszó fejét. – Muszáj visszamennem dolgozni, még rengeteg a tennivaló! – mondtam ezt olyan izgalommal, akárcsak egy pszichopata.

- Rendben, hálás vagyok a türelméért, Miss. Miller – mondta zavartan, de azért mégis kedvesen.

- Szóra sem érdemes – mosolyogtam egy utolsót, s az ablaküvegben megpillantva magamat vettem csak észre, hogy amit mosolynak hívok, az igazából egy elég rémisztő vicsorítás.

Türelmetlen nyugalommal sétáltam vissza a lakásba, s amint eltűntem a stáb látóköréből, úgy kezdtem el szaladni, mint a pszichopata, akinek abban a pillanatban éreztem magam.

- Amber! – pillantottam meg az utolsó reményem, akit jól meg is ijesztettem hirtelen kiabálásommal.

- Miss. Miller? Jól érzi magát? – másodjára kapom ugyanezt a kérdést 10 perc alatt, ez már kóros.

- Azonnal szükségem van a segítségedre – hagytam figyelmen kívül aggódását, s közelebb menve hozzá suttogtam neki.

- Mi történt? – szemei tágra nyíltak, amint észrevette a helyzet komolyságát.

- Kint sétál két kisgyerek, egy fiú és egy lány. Arra kérlek, hogy a hátsó bejáraton át hozd be őket a házba, és vidd be mindkettőjüket a tervezőszobámba – mondtam el még éppen olyan lassan, hogy még megértse. Láttam, amint Ambernek beszédre nyílik a szája, azonban nem hagytam időt felesleges csevegésekre.  – Kérlek, ne kérdezz. Csak menj. Siess, és ügyelj rá, hogy senki ne lásson meg – néztem mélyen a szemébe, ő pedig kihúzta magát és bólintott.

- Igenis, Miss. Miller – és már ott sem volt.

Idegességem már a plafont verdeste abban a momentumban. Én naiv, pár hete azt hittem, csak a divatbemutató és a helyezésem lesz az, amiért aggódnom kell. És hová jutottam? Beleszerettem egy szegény srácba, akiről aztán hazudtam a szüleimnek, és akinek a testvérei felnőtt felügyelet nélkül mászkálnak a házunk előtt. Magnifico – mormolta a kis Emily, majd fel alá járkált az stressztől, akárcsak én.

Mialatt teljes erőmből imádkoztam Amberért, beszaladtam a lányokhoz, hogy ellenőrizzem, legalább ők rendben vannak-e. Hála istennek gondatlanul nevetgéltek mindahányan az ebédlőasztalnál ülve. Megkönnyebbülve láttam, hogy Stellát is hagyták beékelődni a társaságba, így senki nem érezte magát kiközösítve. Időközben vetettem egy pillantást a faliórára is, amely egyáltalán nem tartogatott számomra túl kecsegtető híreket.

- Fél óra, és indulunk, Emily – anya úgy szólalt fel a hátam mögül, akárcsak a lelkiismeretem. – Menj, szedd össze magad, én addig beültetem a lányokat az autókba. Lent találkozunk – adott egy gyors ölelést, én pedig örömmel lélegeztem fel. Végre egy indok, hogy felmenjek a tervezőszobámba.

Majdnem orra buktam felfelé menet, annyira siettem. Istenem, csak add, hogy Ambernek sikerüljön behozni őket – mondtam el még egy utolsó gyors imát, mielőtt benyitottam. Előkapartam a kulcsot a zsebemből, s kis híján elsírtam magam, amikor megláttam Jazzyt és Jaxont megilletődve ülni a kanapén. Jelenlétemre úgy ugrottak fel, mint akik parázsra ültek.

- Emily! – kiáltották, én pedig szupersebességgel bezártam magam mögött az ajtót, majd hagytam, hogy a karomba fusson mind a két csöppség.

Reszkettek és sírtak, amint ölelésembe érkeztek. Jaxon olyan vigasztalhatatlanul zokogott, hogy a szívem egyetlen csomóba szorult össze. Justinra emlékeztetett, amikor ugyanígy a karjaimban folytak a könnyei azon a bizonyos éjszakán. Rettenetesen erősen kellett tartanom magam, hogy ne sírjak velük.

Amber nagy szemekkel figyelte a történéseket a kanapé mellől. Fogalma sem volt, mi történik éppen, de távolról is kiszúrtam, ahogyan a szemei párásodni kezdtek. Elsuttogtam neki egy köszönömöt, miközben szorítottam Justin testvéreit, ő pedig kedvesen mosolyogva bólintott. Egek, mi lenne velem nélküle.

Újból a gyerekekre fektettem a figyelmem, és bármennyire is nem akartam, muszáj volt megtörnöm a pillanatot.

- Mi történt veletek? – suttogtam nekik, mire Jazzy volt az, aki felnézett rám könnyes szemein keresztül.

- Úgy féltünk – törölte le csorgó könnycseppjeit. Szemernyi lelki erőm sem volt már, de úgy éreztem, értük összeszedem azt is, ami nem létezik. – Bátyust elvitte egy szörny, és hazamentünk, de aztán anya azzal az üveggel jött felénk, ami olyan büdös – szipogott, én pedig ködös agyammal igyekeztem lefordítani a gyereknyelvet magamban. – Megijedtünk és elfutottunk, aztán eltévedtünk – ölelt át ismét, mire Amber és én összenéztünk, mintha mind a ketten gondolkodnánk.

Justint elvitte egy szörny? Ez mégis mit jelentsen? Na és Pattie büdös üveggel közelítsen a kicsik felé… Jóságos ég, csak nem részeg volt? Hiszen ő sosem tenne ilyet, a kicsik apja miatt nem tenné…

Sokkban meredtem magam elé, ahogyan leülepedtek az információk. Mi van, ha Justin is bajba került? Mi van, ha az a szörny valamiért elkapta, és megkínozta? Komolyan ennyi minden történhet három kibaszott nap alatt, amíg nem beszélek Justinnal? Az isten szerelmére…

Megráztam a fejem, hogy kilökjem onnan a gondolatokat, amelyekkel csak húztam a drága időm, majd kezembe vettem az irányítást.

- Figyeljetek rám – mondtam gyengéden a kicsiknek, akik szó nélkül tették, amit mondok. – Nekem most nagyon fontos eseményre kell mennem, de Amber itt lesz veletek, és ő majd gondotokat viseli – olyan mélyen néztem a szemükbe, amennyire csak lehetett. Mind a ketten hátranéztek, hogy tanulmányozzák a lányt, aki behozta őket, majd visszanéztek rám.

- Visszajössz ugye? – Jaxon most először szólalt meg itt tartózkodása alatt. Lepörgött a szemem előtt, ahogyan ezt Justintól is megkérdezhette, aki minden bizonnyal nem tartotta be az ígéretét.

- Persze, hogy visszajövök – mosolyogtam rájuk. – Ha van kedvetek, nézhettek engem a tévében is, ott leszek benne. Egyet viszont meg kell ígérnetek: semmilyen körülmények között ne hagyjátok el ezt a szobát. Titokban vagytok itt, és ha a szüleim megtudják, hogy itt bujkáltok, mindannyian nagy bajban leszünk – simogattam meg a kis arcukat, amik már sokkal nyugodtabbak voltak, mint pár perce.

- Megígérjük – mondta Jazzy, aki megfogta Jaxon kezét. Könnyeimet visszanyelve húztam őket oda magamhoz. Semmi kedvem nem volt elmenni a saját divatbemutatómra, amire hónapokig készültem. Mintha minden, amit addig fontosnak tartottam, eltörpült volna a két csöppség mellett. Csak velük akartam lenni, hisz órákat töltöttek odakint egyedül, és a lelki világuknak egyáltalán nem tesz jót, hogy mindenki cserbenhagyja őket.

- Nagyon ügyesek vagytok. Büszke vagyok rátok – mindkettőjük fejére adtam egy puszit, majd a kezüket megfogva felálltam. – Fogadjatok szót Ambernek, amíg távol vagyok. Benne bízhattok, ő nem bánt – biztosítottam be őket.

- Jó – felelték, és végre mosoly tűnt fel az arcukon. Kezüket eleresztve odasiettem Amberhez, aki még meg sem szólaltam, de máris várta az utasításomat.

- Kérlek, nagyon figyelj rájuk. Fürdesd meg őket, adj rájuk tiszta ruhát, abban a szekrényben lesznek a rájuk valók – mutattam a leghátsó kétajtós szekrényemre, amelyben az eladományozásra szánt gyerekruhákat tároltam. – Adj nekik enni, bármit kérnek, tedd meg nekik, és sose hagyd őket egyedül – hangsúlyoztam ki az utolsó mondatomat.

- Értettem, Miss. Miller – Amber tisztelettudóan felelte, mire megsimítottam a vállát.

- Nagyon hálás vagyok azért, amit értem teszel. Köszönöm – kötelességemnek éreztem kifejezni neki, mennyire fontos számomra a jelenléte. Messze ő a legjobb alkalmazottunk a sok közül.

- Ez a munkám, Miss. Miller. Szívesen teszem – válaszolta, s anya ezt a pillanatot választotta, hogy visszazökkentsen a rémálmomba.

- Emily! Bent vagy? Remélem elkészültél, öt perc, és indulunk! – kiabálta be, az ajtómon át. Mindenki síri csendben maradt, nehogy bárki bármit is észrevegyen.

- Hát… persze, anya! – ennél bizonytalanabb választ már aligha adhattam volna. – Azonnal megyek!

Hallottam, amint tudomásul véve a szavaim kimegy a gardróbomból, s akkor, mint a puskagolyó, úgy kezdtem viharzani az ajtó felé.

- Szurkoljatok! – súgtam mindenkinek, mire bíztató bólintásokat kaptam cserébe. Nagy levegőt véve kinyitottam az ajtót, és öt perc alatt összeszedtem magam. Szerencsére már előző este mindent bepakoltam a hátitáskámba, ami csak kellett, így egy egyszerű felsőváltást követően már rohantam is lefelé a lépcsőn.

- Csakhogy itt vagy! – apa fogadott egy nagy öleléssel, amit a lehető legkétségbeesettebben viszonoztam. – Nahát, idegesebb vagy, mint amire számítottam. Ne félj, Emily, az én kislányom nem veszíthet! – mondta ezt olyan magabiztossággal, hogy visszaöntötte belém a versenyszellemet.

- Köszönöm, apa. Remélem, minden rendben lesz – töröltem le homlokomról az stressz kontra nyári hőség verejtékeit, s kétértelmű mondatom után már be is ültem a kocsiba.

Amint leültem, megszállt az a sok gondolat, amely úgy kavargott a fejemben, mint valami tornádó. Életem pillanatát élem, végre eljött a divatbemutató, amelyre úgy vártam, úgy készültem, és most… Azt kívánom, bár el sem indultam volna. Bár meg sem varrtam volna a ruhákat, bár visszavontam volna a nevezést… Akkor sosem kellett volna egyedül hagynom Justin testvéreit a tervezőszobámban.

Egyébként is, mire megyek egyedül? A legjobb barátnőm nincs is velem. Eddig minden egyes divatbemutatómra elkísért, támogatott, és sosem hagyott cserben. Most viszont fel sem hívott. Nem is érdeklődött felőlem. A legjobb barátok mindenben egymás mellett állnak, nem igaz? Akkor is, ha egyikőjük orbitális baromságot követ el, akkor is, ha már minden remény odaveszett… Leahnak itt kéne lennie velem.

Mintha valamiféle átok lenne rám szórva, és Isten hallgatná a belső marcangolásomat, apa lelassított Leah háza előtt. Izgatottan ültem fel a kocsiban, egy pillanatra azt hittem, ők tudnak valamit, amit én nem, de amint kilépett Derek a kapun, izgalmam lelankadt.

Meg is feledkeztem róla. És azok után, ami történt, rohadtul nincs is rá szükségem, hogy itt legyen mellettem.

- Üdvözlöm, Mr. Miller – rázott kezet apával. – Mrs. Miller – bólintott neki, mire anya ragyogó arccal viszonozta a köszönését. Még mindig mi vagyunk az álompár a szemében. Jó vicc. – Mily, szia – huppant be mellém, majd legnagyobb bánatomra adott egy puszit az arcomra. Végtelen ellenszenvvel néztem rá, és még csak válaszra sem méltattam. Velem csak ne legyen mézes-mázas.

Egy óra út állt előttünk, és Derek közvetlen közelsége a frászt hozta rám. Észrevétlenül a kezemért nyúlkált, amit én minden alkalommal elvettem, és a végén már az ajtónak simulva, magamat gombócba húzva kuporodtam össze, hogy semmilyen módon ne érintkezessen velem. Ekkor fújt egyet, és békén hagyott. Nem tudtam, mi ütött belé, csakis annyiban voltam száz százalékosan biztos, hogy aki nem Justin, annak tilos félreérthetően hozzámérnie.

Hosszas csend, és önmarcangolás után megpillantottam az épületet, amelyről olyan sokat álmodoztam. Órák választanak el attól, hogy bebizonyítsam: a korom ellenére én sem vagyok kevesebb, mint a többi divattervező. Hogy sikerül-e? Én már nem bánom.

Csak végre legyek már túl rajta. 

Sziasztok!

Na ki van itt mindössze másfél hét után? Fantasztikus, mikre képes a szabadidő. Szóval! Remélem nem jöttem túl korán, mert ahogy néztem, kommentelni nem nagyon jutott még időtök. Azt a kettőt, ami van, viszont nagyon köszönöm! :)
Végre biztonságban vannak a kicsik, alig vártam, hogy ide elérjen a történet. Nem tagadom, Justinon kívül ők állnak a szívemhez a legközelebb. Olyan ártatlanok, imádom őket. ♥
Kíváncsian várom a véleményeket, hamarosan találkozunk!
Bye ladies xo