52nd chapter - Children

-*- Emily szemszöge -*-

Éreztem, amint a fehér- és vörösvérsejtjeim mind jéggé fagynak az érhálózatomban, miközben néztem azt a két csöppséget, akik ahhoz a fiúhoz tartoznak, akit én hülye, szeretek. Minden zaj, minden szó néma lett számomra abban a szent pillanatban, amint leesett, hogy ők azok. Halványan érzékeltem, amint a fotós és környezete próbál kihúzni a transzból, de két percig akkor sem tudtam mozdulatra bírni a testem.

Mi a szart keres Jazzy és Jaxon itt?

Olyan mentális pofont adtam magamnak, hogy majdnem elvágódtam. Fogalmam sem volt, mióta tartózkodnak az utcán egyes egyedül, csakis annyit tudtam, hogy muszáj lesz behoznom őket onnan. Amikor legközelebb feleszméltem, a fotós már falfehéren méregetett, és épp igyekezett volna segítségért menni, amikor én, Emily Belle Miller, generációnk legnagyobb hazugzsákja, felvettem életem leghamisabb mosolyát.

- Miss. Miller, jól érzi magát? – a riporter jött oda végül, ugyanis a fényképészt kisebb pánikroham érte, amiért alanyára rájött az öt perc.

- Természetesen. Minden a legnagyobb rendben. Magnifico – vettem elő a nem létező olasz tudásomat, majd villantottam egy 32-es mosolyt a nőre, aztán a fotósra, akik minden bizonnyal sosem voltak még annyira összezavarodva, mint abban a pillanatban.

- Az előbb annyira elsápadt, esetleg hozhatok…

- Köszönöm kedvességét, de semmi szükség – szakítottam félbe, és máris láttam magam előtt Mrs. Tranberry lángcsóvákban úszó fejét. – Muszáj visszamennem dolgozni, még rengeteg a tennivaló! – mondtam ezt olyan izgalommal, akárcsak egy pszichopata.

- Rendben, hálás vagyok a türelméért, Miss. Miller – mondta zavartan, de azért mégis kedvesen.

- Szóra sem érdemes – mosolyogtam egy utolsót, s az ablaküvegben megpillantva magamat vettem csak észre, hogy amit mosolynak hívok, az igazából egy elég rémisztő vicsorítás.

Türelmetlen nyugalommal sétáltam vissza a lakásba, s amint eltűntem a stáb látóköréből, úgy kezdtem el szaladni, mint a pszichopata, akinek abban a pillanatban éreztem magam.

- Amber! – pillantottam meg az utolsó reményem, akit jól meg is ijesztettem hirtelen kiabálásommal.

- Miss. Miller? Jól érzi magát? – másodjára kapom ugyanezt a kérdést 10 perc alatt, ez már kóros.

- Azonnal szükségem van a segítségedre – hagytam figyelmen kívül aggódását, s közelebb menve hozzá suttogtam neki.

- Mi történt? – szemei tágra nyíltak, amint észrevette a helyzet komolyságát.

- Kint sétál két kisgyerek, egy fiú és egy lány. Arra kérlek, hogy a hátsó bejáraton át hozd be őket a házba, és vidd be mindkettőjüket a tervezőszobámba – mondtam el még éppen olyan lassan, hogy még megértse. Láttam, amint Ambernek beszédre nyílik a szája, azonban nem hagytam időt felesleges csevegésekre.  – Kérlek, ne kérdezz. Csak menj. Siess, és ügyelj rá, hogy senki ne lásson meg – néztem mélyen a szemébe, ő pedig kihúzta magát és bólintott.

- Igenis, Miss. Miller – és már ott sem volt.

Idegességem már a plafont verdeste abban a momentumban. Én naiv, pár hete azt hittem, csak a divatbemutató és a helyezésem lesz az, amiért aggódnom kell. És hová jutottam? Beleszerettem egy szegény srácba, akiről aztán hazudtam a szüleimnek, és akinek a testvérei felnőtt felügyelet nélkül mászkálnak a házunk előtt. Magnifico – mormolta a kis Emily, majd fel alá járkált az stressztől, akárcsak én.

Mialatt teljes erőmből imádkoztam Amberért, beszaladtam a lányokhoz, hogy ellenőrizzem, legalább ők rendben vannak-e. Hála istennek gondatlanul nevetgéltek mindahányan az ebédlőasztalnál ülve. Megkönnyebbülve láttam, hogy Stellát is hagyták beékelődni a társaságba, így senki nem érezte magát kiközösítve. Időközben vetettem egy pillantást a faliórára is, amely egyáltalán nem tartogatott számomra túl kecsegtető híreket.

- Fél óra, és indulunk, Emily – anya úgy szólalt fel a hátam mögül, akárcsak a lelkiismeretem. – Menj, szedd össze magad, én addig beültetem a lányokat az autókba. Lent találkozunk – adott egy gyors ölelést, én pedig örömmel lélegeztem fel. Végre egy indok, hogy felmenjek a tervezőszobámba.

Majdnem orra buktam felfelé menet, annyira siettem. Istenem, csak add, hogy Ambernek sikerüljön behozni őket – mondtam el még egy utolsó gyors imát, mielőtt benyitottam. Előkapartam a kulcsot a zsebemből, s kis híján elsírtam magam, amikor megláttam Jazzyt és Jaxont megilletődve ülni a kanapén. Jelenlétemre úgy ugrottak fel, mint akik parázsra ültek.

- Emily! – kiáltották, én pedig szupersebességgel bezártam magam mögött az ajtót, majd hagytam, hogy a karomba fusson mind a két csöppség.

Reszkettek és sírtak, amint ölelésembe érkeztek. Jaxon olyan vigasztalhatatlanul zokogott, hogy a szívem egyetlen csomóba szorult össze. Justinra emlékeztetett, amikor ugyanígy a karjaimban folytak a könnyei azon a bizonyos éjszakán. Rettenetesen erősen kellett tartanom magam, hogy ne sírjak velük.

Amber nagy szemekkel figyelte a történéseket a kanapé mellől. Fogalma sem volt, mi történik éppen, de távolról is kiszúrtam, ahogyan a szemei párásodni kezdtek. Elsuttogtam neki egy köszönömöt, miközben szorítottam Justin testvéreit, ő pedig kedvesen mosolyogva bólintott. Egek, mi lenne velem nélküle.

Újból a gyerekekre fektettem a figyelmem, és bármennyire is nem akartam, muszáj volt megtörnöm a pillanatot.

- Mi történt veletek? – suttogtam nekik, mire Jazzy volt az, aki felnézett rám könnyes szemein keresztül.

- Úgy féltünk – törölte le csorgó könnycseppjeit. Szemernyi lelki erőm sem volt már, de úgy éreztem, értük összeszedem azt is, ami nem létezik. – Bátyust elvitte egy szörny, és hazamentünk, de aztán anya azzal az üveggel jött felénk, ami olyan büdös – szipogott, én pedig ködös agyammal igyekeztem lefordítani a gyereknyelvet magamban. – Megijedtünk és elfutottunk, aztán eltévedtünk – ölelt át ismét, mire Amber és én összenéztünk, mintha mind a ketten gondolkodnánk.

Justint elvitte egy szörny? Ez mégis mit jelentsen? Na és Pattie büdös üveggel közelítsen a kicsik felé… Jóságos ég, csak nem részeg volt? Hiszen ő sosem tenne ilyet, a kicsik apja miatt nem tenné…

Sokkban meredtem magam elé, ahogyan leülepedtek az információk. Mi van, ha Justin is bajba került? Mi van, ha az a szörny valamiért elkapta, és megkínozta? Komolyan ennyi minden történhet három kibaszott nap alatt, amíg nem beszélek Justinnal? Az isten szerelmére…

Megráztam a fejem, hogy kilökjem onnan a gondolatokat, amelyekkel csak húztam a drága időm, majd kezembe vettem az irányítást.

- Figyeljetek rám – mondtam gyengéden a kicsiknek, akik szó nélkül tették, amit mondok. – Nekem most nagyon fontos eseményre kell mennem, de Amber itt lesz veletek, és ő majd gondotokat viseli – olyan mélyen néztem a szemükbe, amennyire csak lehetett. Mind a ketten hátranéztek, hogy tanulmányozzák a lányt, aki behozta őket, majd visszanéztek rám.

- Visszajössz ugye? – Jaxon most először szólalt meg itt tartózkodása alatt. Lepörgött a szemem előtt, ahogyan ezt Justintól is megkérdezhette, aki minden bizonnyal nem tartotta be az ígéretét.

- Persze, hogy visszajövök – mosolyogtam rájuk. – Ha van kedvetek, nézhettek engem a tévében is, ott leszek benne. Egyet viszont meg kell ígérnetek: semmilyen körülmények között ne hagyjátok el ezt a szobát. Titokban vagytok itt, és ha a szüleim megtudják, hogy itt bujkáltok, mindannyian nagy bajban leszünk – simogattam meg a kis arcukat, amik már sokkal nyugodtabbak voltak, mint pár perce.

- Megígérjük – mondta Jazzy, aki megfogta Jaxon kezét. Könnyeimet visszanyelve húztam őket oda magamhoz. Semmi kedvem nem volt elmenni a saját divatbemutatómra, amire hónapokig készültem. Mintha minden, amit addig fontosnak tartottam, eltörpült volna a két csöppség mellett. Csak velük akartam lenni, hisz órákat töltöttek odakint egyedül, és a lelki világuknak egyáltalán nem tesz jót, hogy mindenki cserbenhagyja őket.

- Nagyon ügyesek vagytok. Büszke vagyok rátok – mindkettőjük fejére adtam egy puszit, majd a kezüket megfogva felálltam. – Fogadjatok szót Ambernek, amíg távol vagyok. Benne bízhattok, ő nem bánt – biztosítottam be őket.

- Jó – felelték, és végre mosoly tűnt fel az arcukon. Kezüket eleresztve odasiettem Amberhez, aki még meg sem szólaltam, de máris várta az utasításomat.

- Kérlek, nagyon figyelj rájuk. Fürdesd meg őket, adj rájuk tiszta ruhát, abban a szekrényben lesznek a rájuk valók – mutattam a leghátsó kétajtós szekrényemre, amelyben az eladományozásra szánt gyerekruhákat tároltam. – Adj nekik enni, bármit kérnek, tedd meg nekik, és sose hagyd őket egyedül – hangsúlyoztam ki az utolsó mondatomat.

- Értettem, Miss. Miller – Amber tisztelettudóan felelte, mire megsimítottam a vállát.

- Nagyon hálás vagyok azért, amit értem teszel. Köszönöm – kötelességemnek éreztem kifejezni neki, mennyire fontos számomra a jelenléte. Messze ő a legjobb alkalmazottunk a sok közül.

- Ez a munkám, Miss. Miller. Szívesen teszem – válaszolta, s anya ezt a pillanatot választotta, hogy visszazökkentsen a rémálmomba.

- Emily! Bent vagy? Remélem elkészültél, öt perc, és indulunk! – kiabálta be, az ajtómon át. Mindenki síri csendben maradt, nehogy bárki bármit is észrevegyen.

- Hát… persze, anya! – ennél bizonytalanabb választ már aligha adhattam volna. – Azonnal megyek!

Hallottam, amint tudomásul véve a szavaim kimegy a gardróbomból, s akkor, mint a puskagolyó, úgy kezdtem viharzani az ajtó felé.

- Szurkoljatok! – súgtam mindenkinek, mire bíztató bólintásokat kaptam cserébe. Nagy levegőt véve kinyitottam az ajtót, és öt perc alatt összeszedtem magam. Szerencsére már előző este mindent bepakoltam a hátitáskámba, ami csak kellett, így egy egyszerű felsőváltást követően már rohantam is lefelé a lépcsőn.

- Csakhogy itt vagy! – apa fogadott egy nagy öleléssel, amit a lehető legkétségbeesettebben viszonoztam. – Nahát, idegesebb vagy, mint amire számítottam. Ne félj, Emily, az én kislányom nem veszíthet! – mondta ezt olyan magabiztossággal, hogy visszaöntötte belém a versenyszellemet.

- Köszönöm, apa. Remélem, minden rendben lesz – töröltem le homlokomról az stressz kontra nyári hőség verejtékeit, s kétértelmű mondatom után már be is ültem a kocsiba.

Amint leültem, megszállt az a sok gondolat, amely úgy kavargott a fejemben, mint valami tornádó. Életem pillanatát élem, végre eljött a divatbemutató, amelyre úgy vártam, úgy készültem, és most… Azt kívánom, bár el sem indultam volna. Bár meg sem varrtam volna a ruhákat, bár visszavontam volna a nevezést… Akkor sosem kellett volna egyedül hagynom Justin testvéreit a tervezőszobámban.

Egyébként is, mire megyek egyedül? A legjobb barátnőm nincs is velem. Eddig minden egyes divatbemutatómra elkísért, támogatott, és sosem hagyott cserben. Most viszont fel sem hívott. Nem is érdeklődött felőlem. A legjobb barátok mindenben egymás mellett állnak, nem igaz? Akkor is, ha egyikőjük orbitális baromságot követ el, akkor is, ha már minden remény odaveszett… Leahnak itt kéne lennie velem.

Mintha valamiféle átok lenne rám szórva, és Isten hallgatná a belső marcangolásomat, apa lelassított Leah háza előtt. Izgatottan ültem fel a kocsiban, egy pillanatra azt hittem, ők tudnak valamit, amit én nem, de amint kilépett Derek a kapun, izgalmam lelankadt.

Meg is feledkeztem róla. És azok után, ami történt, rohadtul nincs is rá szükségem, hogy itt legyen mellettem.

- Üdvözlöm, Mr. Miller – rázott kezet apával. – Mrs. Miller – bólintott neki, mire anya ragyogó arccal viszonozta a köszönését. Még mindig mi vagyunk az álompár a szemében. Jó vicc. – Mily, szia – huppant be mellém, majd legnagyobb bánatomra adott egy puszit az arcomra. Végtelen ellenszenvvel néztem rá, és még csak válaszra sem méltattam. Velem csak ne legyen mézes-mázas.

Egy óra út állt előttünk, és Derek közvetlen közelsége a frászt hozta rám. Észrevétlenül a kezemért nyúlkált, amit én minden alkalommal elvettem, és a végén már az ajtónak simulva, magamat gombócba húzva kuporodtam össze, hogy semmilyen módon ne érintkezessen velem. Ekkor fújt egyet, és békén hagyott. Nem tudtam, mi ütött belé, csakis annyiban voltam száz százalékosan biztos, hogy aki nem Justin, annak tilos félreérthetően hozzámérnie.

Hosszas csend, és önmarcangolás után megpillantottam az épületet, amelyről olyan sokat álmodoztam. Órák választanak el attól, hogy bebizonyítsam: a korom ellenére én sem vagyok kevesebb, mint a többi divattervező. Hogy sikerül-e? Én már nem bánom.

Csak végre legyek már túl rajta. 

Sziasztok!

Na ki van itt mindössze másfél hét után? Fantasztikus, mikre képes a szabadidő. Szóval! Remélem nem jöttem túl korán, mert ahogy néztem, kommentelni nem nagyon jutott még időtök. Azt a kettőt, ami van, viszont nagyon köszönöm! :)
Végre biztonságban vannak a kicsik, alig vártam, hogy ide elérjen a történet. Nem tagadom, Justinon kívül ők állnak a szívemhez a legközelebb. Olyan ártatlanok, imádom őket. ♥
Kíváncsian várom a véleményeket, hamarosan találkozunk!
Bye ladies xo

51st chapter - Hopeless

-*- Justin szemszöge -*-

Csak sírtam. Leültem a fa tövébe, ahol otthagytam azt a két embert, akik a világom szeme fényei, és vigasztalhatatlanul zokogtam. Jazmyn és Jaxon eltűntek, és mindez az én hibám. Egyes egyedül az én felelőtlen fejem hibája. Többet kellett volna gondolkodnom, mielőtt egyedül hagyom őket. Jobban el kellett volna terveznem. Számíthattam volna Drake-re, tudhattam volna…

És újra zokogni kezdtem. Minél több módon győztem meg magam arról, hogy a testvéreim vesztét okoztam, annál inkább elkapott a vágy, hogy az életemmel fizessek a bűnömért. Ha bármi bajuk esett ez idő alatt, ha bármelyikük is megsérült… Soha, de soha nem bocsátom meg magamnak. 

Felitattam könnyeim a pulóverem ujjával, s nagy levegőt véve a fák friss illatából, felálltam. Remegett minden porcikám. Gyenge voltam mind fizikailag, mind lelkileg, ennek ellenére az agyam nem volt hajlandó megpihenni egy pillanatra sem. Folyton azon kattogott, vajon hová tűnhettek a kicsik. 

Türelmemet vesztve a ház felé indultam, ahol anya még mindig józanodott. Egyedül pusztított be egy üveg vodkát a legerősebbikből, és még azóta sem tért magához teljes mértékben. Akárhányszor ráztam, hogy felébresszem, csak kifejezéstelen szavak jöttek ki a torkán, így nem mentem semmire. Azonban ez alkalommal, mikor a szó szoros értelmében beviharzottam az ajtón, már félig éberen találtam az ágyban, könnyekkel az arcán. 

Ez volt az első alkalom, hogy ridegen tudtam ránézni, mikor ilyen állapotban láttam. Ez volt az első alkalom, hogy sírni láttam, és nem hatott meg. Ekkor éreztem először, hogy csalódtam benne.

- Justin… - súgta, s utolsó erején felzokogott. A sok stressz által megviselt testemnek ez már olyasmi volt, amit igyekezett nem befogadni, amiért elege volt minden szarból, ami ért. Voltak annál fontosabb dolgok is, minthogy szívfájdalmat kreáljak magamnak egy olyan ember miatt, aki tönkretette az életem. 

- Hol vannak a kicsik? – tértem azonnal a lényegre ellentmondást nem tűrő hangsúllyal. 

- A kicsik? – húzta össze gyengén a szemét, mintha azt is elfelejtette volna, kik azok a „kicsik”. – Hiszen elvitted őket, a kis drágáimat… - sírt ismét, ekkor pedig zavart okozott bennem. Úgy beszélt, mint egy elmebeteg. – Nincsenek veled a szemem fényei? – kerekedtek ki kék szemei. Nagyot nyeltem, mielőtt válaszoltam. 

- Az este hazaküldtem őket egyedül, hová tűntek azután? – ismételtem meg a kérdésemet, változatlan hanglejtéssel.

- Egyedül? – ismételte aggodalmasan a szót. – Egyedül – jelentette ki ezúttal. Kezdtem a csontom mélyéig megijedni anya viselkedésétől. Utoljára akkor láttam ilyen attitűdű embereket, mikor a kórházban voltam Emilyvel, és véletlenül betévedtem a pszichiátriára. Bizonyára elvette anya józan eszét az alkohol.

- Láttad a testvéreimet tegnap este, anya? – közelebb merészkedtem, ő pedig rám nézve jártatta a fogaskerekeit. Kiült az arcára, hogy nehezére esett emlékezni. 

- Hazajöttek – mosolyodott el könnyei közt. Ekkor a szívem száz lóerővel indult neki dobogni. Ezek szerint épségben hazaértek, miután én elmentem, de hová mehettek utána? 

- És aztán? – faggattam. 

- Te nem voltál velük – mondta. – Én csak meg akartam ölelni őket… Miért futottak el? – tört ki belőle ismét a zokogás, én pedig a gondterhelt agyammal próbáltam összerakni az eseményeket. 

A testvéreim hazajöttek, ahogyan kértem tőlük, de elfutottak, miután anya közeledni kezdett feléjük. Egész biztosan megijedhettek anyától, aki abban a pillanatban mérget mernék venni rá, hogy már ittas volt. A helyzet egyszerűen rózsás. De vajon hová mehettek későn este?

Otthagytam anyát zokogni, semmiféle egyéb kérdés nélkül, majd leültem a fotelba, míg összeszedtem magam és a gondolataim. Két gyerek az éjszakában hová mehet? Nyilván amerre a legvilágosabb van. És hol van a legvilágosabb? 

A gazdag negyedben. 

Nem, nincs az az isten, hogy be merjek kopogni Emily ajtaján. Tisztán emlékszem, hogy ma van a divatbemutatója, amin vele kellett volna lennem. A szívem erre a gondolatra csak még inkább összehúzódott. Még mindig kurvára fáj, amit Emily tett velem. És még mindig kurvára hiányzik, a rohadt életbe. 

Mérgesen felálltam, mintha a fotelban akartam volna hagyni azt az énem, aki ennyire szerencsétlen, és vetettem egy pillantást anyára, aki idő közben visszaaludt. Újabb hosszú órákat fog átaludni, míg kicsit méregtelenítődik a szervezete, ezért is mentem ki ismét, és körülnéztem a környéken, valamiféle remény után keresgélve. Természetesen semmit nem láttam magam előtt, csak a kihalt utcát. 

Emilyhez nem mehetek többé, segítséget azonban muszáj keresnem, mert egyedül egyszerűen képtelenség lesz megtalálni a testvéreimet. Ekkor határoztam el, hogy ellátogatok Leahhoz.  Ő nem Emily, de gazdag, és fog tudni segíteni. 

Mint a villám kezdtem el rohanni afelé az átkozott negyed felé, amely eddig csak bajt hozott az életembe. Gyönyörű, szőke hajú, angyalarcú bajt. Feldobtam a kapucnim a fejemre, hisz eszembe jutott, hogy Emily mindig óvva intett a lesifotósoktól. Az estély után én is veszélyben vagyok. Már láttak vele együtt, megközelítőleg sem ilyen öltözékben és állapotban, és ha kiderül minden… Akkor az engem miért is érdekel többé? Már semmi közöm ahhoz a lányhoz. Ideje lenne nem az ő fejével gondolkodnom. 

Mire elmefuttatásom végére értem, a kerülő úton, amely nem érinti Emily háza környékét, elértem Leahhoz. Gyorsan becsöngettem, és meglepetésemre nem szólalt meg senki, csak a szemembe világított egy piros fény, amely másodperceken belül el is aludt, és nem történt semmi. Türelmetlenségemből adódóan már készültem volna ismét becsöngetni, amikor hallottam a kapu zárját csörögni. A szám beszédre nyitottam, viszont amint megláttam ki áll velem szemben, elment a kedvem az élettől is. 

- Te? – mondtuk egyszerre, ijesztően ugyanazzal a hangsúllyal. 

- Mi a szart keresel itt? – jött ki belőlem a kérdésem eléggé alpári módon a meglepetés és a méreg hatására.

- Itt lakom – felelte rendíthetetlen nyugalommal, amelytől kedvem lett volna képen vágni. 

- Leahval akarok beszélni – tértem a tárgyra, hogy mihamarabb tűnjön a szemem elől. 

- Attól tartok, ez nem lehetséges, mert jelen pillanatban nem tartózkodik itthon – válaszolta azzal az idegesítő sznob stílussal, amelyet Emily igyekezett nekem anno megtanítani. Most már látom, hogy miért nem sikerült neki. 

- Mikor ér haza? – kérdtem, mire egy otromba mosoly jelent meg az arcán. 

- Miért? Csak nem Emilyt akarod újra elcsábítani? Elnézést a fogalmazásért, úgy értettem: Emily bankkártyáját – elégedetten nézett rám, miután azt hitte, jól megalázott. 

- Semmi közöm hozzá többé – jelentettem ki határozottan, mélységes dühvel a szemébe nézve. Még én magam is tudtam, hogy amit mondok, az hazugság. Csak el akarom már hinni végre, hogy elfelejtettem. 

- Ez egy igazán jó hír, örülök, hogy végre észhez tért, és rájött, ki az igazán hozzá való – húzta ki magát büszkén, én pedig akaratom ellenére is zavartan pillantottam rá. – Ó, még nem hallottad? Emily és én egy pár vagyunk – mondta ezt a lehető legnagyobb mértékű kárörömmel, amelyet egy ember csak produkálni tud a másik felé.

Kijelentésére a szívem ismét hevesen dobogni kezdett, és éreztem, amint az adrenalinom az egekbe szökik. Kezem ökölbe szorításával igyekeztem türtőztetni magam, és nem kitörni az összes fogát ennek a nyálas, beképzelt senkiházinak, amiért azt hiszi, hogy több nálam, csak mert pénze van. Szerettem volna érzéketlen maradni, de az Emily iránti erős birtoklási vágyam még mindig változatlanul élt bennem, annak ellenére is, hogy ő nem szeret engem. Ez az utolsó féreg pedig nagyon is élvezte ezt a tényt.

- Emily sosem érne hozzád – mondtam ezt úgy, hogy miközben kijöttek a szavak a számon, úgy próbáltam meggyőzni magam arról, hogy ez valóban így van. 

- Igazán? – azt az idegesítő grimaszt egy percre sem tudta letörölni a képéről, miközben beszélt. – Csak nézd meg a mai divatbemutatót. Én leszek az, aki ott lesz mellette, mint partner. Mi ez számodra, ha nem egy nyilvános bejelentés? – képtelen volt leplezni az örömét, melyet az okozott, hogy kedvére a porba tiporhatott. Farkasszemet néztem vele, amíg összerakosgattam annyira a darabjaimat, hogy ne töröljem pofán úgy, hogy feltörölje fél Brooklynt, ezek után pedig kihúztam magam, és úriember módjára távoztam.

- Tűnj a pokolba – mondtam még mindig a szemébe, és ezzel megszakítva a kontaktust, elindultam arra, amerről jöttem. Hallottam, amint felnevet a hátam mögött, majd visszacsukja a kaput, s ekkor kedvem támadt mindent eltiporni, amely csak az utamba ütközött a sétám során.

Egyáltalán nem akartam hinni neki, de amit mondott, alapjában rendített meg. Emily megtehette volna, hogy egyedül mutatkozik a vörös szőnyegen, ennek ellenére ő mégis ezt a férget viszi magával. Mégiscsak igazam volt mindvégig, és ő volt az, akit Emily igazán szeretett? Hihetetlen. Az életem egy kész kibaszott katasztrófa.  

Leaht sem találtam meg. Most hogyan fogok a testvéreimre bukkanni? Amíg az a féreg a házban van, egész biztosan nem Leah fog kijönni a kapuhoz köszönteni. Meg mernék esküdni arra is, hogy otthon volt, csak nem akart beszélni, vagy Mr. Sznob megelőzte, mielőtt cselekedni tudott volna. 

Reményveszetten sétáltam vissza a kerülő úton, el a kirakatok mellett, ahol aztán bambán nézelődtem, miközben haladtam előre. Ékszerbolt, cipőbolt, ruhabolt… Mindből a legdrágábbik. Bentről biztosan sajnálkozva nézhetnek rám, amiért így megbámulom a kirakati termékeket, hisz rám van írva, hogy itt még csak egy levegővételt sem engedhetnék meg magamnak. 

Minden bolt mellett üres tekintettel sétáltam el, mígnem megakadt a szemem egy műszaki áruház hatalmas tévéjének látványán, amelyen HD felbontásban tündökölt Crystal. Mint az őrült rohantam oda a kirakathoz, és ugyan nem hallottam semmit, de láttam, hogy Emily kertje az, ahol forgatnak. Nem volt nehéz felismernem, felmásztam már az ottani ereszen egy párszor. 

Bambán bámultam Crystalt, ahogyan nyilatkozott, majd hirtelenjében elugrott a kép, és a látványra nem voltam felkészülve. Emily pózolt a szökőkút mellett egy teljesen hétköznapi ruhában. Megszégyenítette az összes modellt, akit csak láttam. Elámulva ittam a látványt, annak ellenére is, hogy tudtam, egy nagy hülye vagyok, amiért még mindig így hiányzik azok után, ami történt. Annyiféle érzés kerített hatalmába a szimpla látványától, hogy majdnem elsírtam magam. Az arcát vizsgáltam, amit oldalra fordított, s a mozdulatot követően egy pillanat alatt elkomorodott. Alig volt fél másodperc, míg ezt mutatták, a kamera arrafelé irányult, amerre Emily arca, afféle tájbemutatás gyanánt, s amint megláttam az utcaképet, a döbbenet szupersebességgel költözött át az én arcomra is.

Jazzy és Jaxon.

Sziasztok!

Ahogy azt előzőleg megjósoltam, az év végi hajrá valóban elvette az időmet az írástól, amit sajnáltam, mert a kedvem mindig megvolt hozzá. De a lényeg, hogy most itt vagyok frissen egy friss résszel!

Ez nem lett olyan hosszú, mint általában egy rész, nagyjából 500 szóval rövidebb, de ezt pontosan ilyenre terveztem. Nem akartam Emily szemszögével folytatni azonnal, ez szükséges volt közben. Majd következőleg jön a mi oly jól ismert döntésképtelen lánykánk. :)

Köszönöm szépen a kommentjeiteket az előző rész alatt, jó látni, hogy mennyire izgultok, mi lesz az álompárunkkal. Már én is várom a nagy újraegyesülést. :)

Legközelebb szokásosan halvány gőzöm sincs, hogy mikor jelentkezem. Ugyan nyár van, de nem leszek itthon a nyári minkám miatt, szóval nagy eséllyel borzasztóan kevés időm és energiám lesz írni. Ezek ellenére, ahogyan mindig megígérem, most is megígérem, hogy megteszem, amit tudok, és szolgáltatom a részeket, amikor csak lehetséges. 

See u soon ladies xoxo ♥