-*- Emily szemszöge -*-
A saját bűntudatom levében forrok, mióta Derek elhagyta ezt az istenverte házat. Már sírni sincs erőm. Le akarom hunyni a szemem és soha fel nem ébredni többé. Minden szétesik körülöttem, minden ember kilép az életemből, s már értelmét sem látom a szenvedésnek.
Én nem érdemlem ezt. Minden, amit tettem, az az volt, hogy szerelembe estem. Pusztító, szenvedélyes szerelembe egy olyan sráccal, aki egyáltalán nem az én köreimbe született. Én csak ki akartam tartani mellette. Meg akartam tenni mindent, hogy a szüleim ne szedjenek minket szét. Mert szeretem. És ő is szeret engem. Viszont én idióta, túl gyáva féreg voltam ahhoz, hogy ezt a szemébe mondjam. Mi van, ha örökké elvesztettem emiatt? Kisétált azon az estén innen, és azóta egyszer sem jelentkezett, semmilyen formában. Nem üzent, nem jött el, nem tette be a lábát a gazdag negyedbe. Látni sem akar.
Megérte mindezt eljátszani Crystal miatt? De hiszen olyan jól elvoltak, annyira összeillettek, és én úgy féltem, hogy elveszi Justint tőlem, hogy végül én üldöztem el. Emily, te meggondolatlan barom.
És aztán amit tettem Derekkel. Úgy érzem, sosem hibáztam még akkorát az életben, mint abban a pillanatban, amikor megengedtem neki, hogy megcsókoljon. Hová tettem a józan eszem? Hova lett a logikám? Miért nem hallgattam az eszemre? Miért hagytam, hogy a lelkiismeretem befolyásolja a cselekedeteimet? Ez egyszerűen rémes. Tragikus. Tükörbe sem akarok nézni többé. Ha pedig Justin megtudja… Garantáltan elvesztem.
Reggel hat óra két perc van, és már jó ideje lemondtam a nagy nap előtti pihentető alvásról. Beletörődtem, hogy életem legfontosabb napját, a divatbemutatót, amire már hónapok óta készülök, ilyen lelki roncsként kell végigcsinálnom. Talán ez Istentől a büntetésem azért a sok szarért, amit az utóbbi időben tettem. Nem hibáztatom érte. Totálisan megérdemlem.
Mivel esélytelen volt a nyugalom számomra, felkeltem, és tevékenykedni kezdtem. Besuhantam a tervezőszobámba úgy, ahogyan voltam: mosdatlanul, kócos hajjal, pizsamában, összetörve. Az utolsó dolog, ami érdekelt, azt a kinézetem volt. Legszívesebben így mentem volna ki a nagyközönség elé is, úgysincs mit takargatnom. Kívül belül ronccsá lettem.
A ruhák szinte beporosodtak szombat óta. A szememben, legalábbis, hiszen Amber tökéletes gondjukat viseli. Minden darab annyit jelentett nekem, annyit számított, de ha rájuk nézek, nem látok mást, csak felemésztő fájdalmat. Főleg ha arra a gyönyörű, gyémántberakásos ruhára nézek, mely Crystalon ékeskedett. A legrészletesebb és legdrágább darab. Legszívesebben elégetném.
A könnyek újból rám törtek, mintha sosem engedtem volna ki őket. Gyűlölöm ezt. Soha többé nem akarom látni egyiket sem. Mind értelmetlen. Már a győzelem sem fontos számomra, sőt, biztosan be sem kerülök a top háromba. Borzalmas, miket műveltem.
Nagy meglepetésemre, amikor kiléptem a tervezőszobámból, anya a hálószobám közepén állt, maximálisan meggyőződve a hollétemről.
- Tudtam, hogy már fent vagy. Mindig felébredsz a nagy napokon – mosolygott rám melegen, majd átölelt, és akkor volt csak igazán nehéz visszatartani az könnyeim. Az anyai ölelés mindent kihoz az emberből.
- Úgy érzem, túl gyenge vagyok ehhez a naphoz anya – vallottam be őszintén. Olyan sok ideje nem beszéltünk. Azelőtt mindent elmondtam neki. Ez a kapcsolat Justinnal mindent felemészt.
- Ugyan, Emily – simogatta a hátamat. – Miller-vérből vagy. Már pedig a Millerek sosem adják föl. Nem számít, mennyire nehéz, ők küzdenek. Te is képes vagy rá – mondta, én pedig úgy szívtam befelé a szavait, akár egy szivacs.
- Mi van, ha nem sikerül? – kérdtem bizonytalanul.
- Akkor újra próbálkozol – felelte, s ekkor már éreztem, hogy régen nem a divatbemutatóról beszélünk. – Amit szeretsz, abba beleölöd az összes energiád a lelkeddel együtt. Ha jól végezted a munkád, meg fog jönni a haszna. Csak ne add fel, Emily – szorongatott.
- Szeretlek, anya – mondtam azonnal, s ki sem akartam mászni abból a biztonságból, amit nyújtott. Annyira hiányzott ez, a hangja, az ölelése, a feltétlen támasza… Bolond vagyok, amiért mindezeket hazugsággal kell bepiszkítanom, megrontva ezzel a kapcsolatunkat. Talán minden azért történik így, mert így kell lennie.
- Én is szeretlek, kislányom – puszilt a homlokomra, majd elválva tőlem megcsillantotta a ködös szemeit. Jaj, ne, nem akarok ismét sírni. – Szóval, kezdődhet a nagy nap?
- Hát, igen… Vagy valami olyasmi – mosolyodtam el, mire ő kézen fogott, és kivezetett a szobából, be a gardróbjába.
Mivel ez számára az én napom volt, ezért meg akarta nekem adni azt az örömöt, hogy én válasszam ki az estélyit, amiben majd megjelenik mellettem. A ritka alkalmak egyike volt ez, és mivel tudta, hogy ezzel azonnal jobb kedvre deríthet, felajánlotta. Én pedig kész idióta lettem volna elszalasztani az alkalmat.
Hosszas keresgetés, morfondírozás, ruhapróba után végül egy egyszerű, fekete csipkeberakásos ruha mellett döntöttünk. Tetszett neki az ötlet, miszerint nem feltűnő, de mégis hihetetlenül elegáns darabot választottam. Nekem pedig különösen tetszett, hogy együtt döntöttünk.
A reggeli, és valami vállalható öltözékcsere után nyolc óra magasságában már el is kezdtek szállingózni hozzánk a modellek. Amber egy kész svédasztallal várta őket, és nem hagyta, hogy bármiben is hiányt szenvedjenek. Még csak tizenhét éves, de hosszú ideje a legjobb alkalmazottunk. Mindannyian imádjuk.
Már éppen kezdtem felszabadulni, amikor megpillantottam Crystalt a bejárati ajtóban. Mint mindig, most is kiemelkedően gyönyörű volt. Hosszú barna haját egyenesen, kiengedve hagyta, mely kirajzolta arcának különleges vonalait. Egy egyszínű bézs ruhát viselt, kihangsúlyozva hosszú, vékony lábait, amikkel bárkit meghódíthatott volna. Nem csoda, ha Justin is inkább felé kacsint. Elvégre Crystal és én… Bah.
Legnagyobb szomorúságomra a jól megfigyelt és analizált nő egy széles mosollyal indult meg felém. Még a marslakók is látták, mennyire mű volt.
- Emily, de örülök, hogy látlak! – adott két puszit, mire nagy kínok közepette felvettem a jókedvű álcámat. Bárcsak én is ugyanezt mondhatnám.
- Szia, Crystal – minden erőmet beleöltem, hogy ne köpködjem, hanem mondjam a nevét.
- Izgulsz? – kérdte, mire nem tudtam megállni egy zavarodott pillantást felé. Mikor is lettünk mi ennyire jó barátnők?
- Ami azt illeti, igen – feleltem egyszerűen. Minden vágyam az volt, hogy végre vége legyen ennek a dialógusnak. Sosem éreztem magam annyira szomorúnak és dühösnek egyszerre.
- Biztosan minden rendben lesz – nyugtatott, illetve szándékozott nyugtatni, ugyanis ezek a szavak az ő szájából előbb hangzottak átoknak, mint jókívánságnak. – A barátod is jelen lesz ma este? – kérdte váratlanul. Azt hittem, az asztalon lévő szívószállal fogom kiszúrni a szemét.
- Nem. Dolga akadt – préseltem ki összeszorított fogaimon ezt a pár szót, és azon imádkoztam, hogy valaki mentsen már ki abból a kibaszott szituációból.
- Mily! – hangzott az egyedi becenevem hátam mögül, s akkor már egész komolyan megfordult a fejemben, hogy a szívószállal inkább egy alagutat kezdek el ásni magam alatt, hogy elérjem a Föld magját, és olyan gyorsan porladjak el, amennyire csak lehetséges.
- Derek – belém csapott három képzeletbeli villám, amint megláttam. Nem éppen erre gondoltam, amikor azt kívántam, mentsenek ki az előbbi helyzetemből.
- Szervusz, Crystal – köszönt neki, mire az általam olyannyira irigyelt nő egy mosolyt követően eltávozott. Legalább nem kellett eltűrnöm a további kérdéseit Justinnal kapcsolatban. Helyette kaptam valami sokkal rosszabbat. – Hogy érzed magad, Mily? – szentelte nekem minden figyelmét Derek Crystal távozása után.
- Remekül – mondtam ezt egy olyan szintű bérgyilkos-ábrázattal, hogyha egy rendőr lett volna a közelünkben, biztosan lecsukott volna minimum öt évre.
- Ne aggódj, minden oké lesz – miért mondja ezt minden egyes ember, akik miatt pont, hogy nem lesz oké?!
- Köszönöm – hagytam rá, s már el is tűntettem magam onnan. Alig kezdődött el ez a nap, máris borzalmas az egész. Erre a gondolatra pedig még a telefonom is megcsörrent.
- Haló? – szóltam bele.
- Szia, Emily, itt Megan – szólt bele az egyik modellem a telefonba. Akkor már feltámadt a gyomoridegem. – Nagyon sajnálom, de nem tudok felvonulni. Tegnap este kibicsaklott a bokám – mondta, nekem pedig megállt nem csak a szívem, de még a vérkeringésem is.
- Szent ég – eresztettem el egy szörnyülködést. – Semmi gond, valahogyan meg fogom oldani. Jobbulást kívánok neked – mondtam, s abban a pillanatban mintha nem is őt, hanem magamat vigasztaltam volna.
- Nagyon sajnálom, Emily! És köszönöm – felelte, mire én valami kibogozhatatlan válasz után kinyomtam a telefont, és üresen bámultam magam elé. El vagyok átkozva.
Olyan gyorsan futottam a hallban lévő hangosbemondóhoz, hogy majdnem felbuktam. Alig négy óra választ el az indulástól, és nekem kiesett egy modellem. Az életem rémálom!
- Figyelem mindenki! – szóltam bele a mikrofonba, mire halálos csönd és pánikszerű ábrázatok vettek körül. – Megannak kibicsaklott a bokája, így nem tud ma felvonulni. Valakit azonnal kerítenünk kell, ugyanis nem fognak beengedni, ha egy modell háromszor vonul. Van köztetek valaki, akinek lenne egy modell ismerőse Meg helyett? – néztem körül kétségbeesetten, és bármennyire is nem akartam, egyedül Crystal szólalt fel.
- Nekem van egy, aki megfelelne – mondta. Először tönkreteszi az életem, aztán pedig megment. Nem tudom, hogy most hálásnak kéne-e lennem. – Megyek és felhívom.
- Nagyon köszönöm – szinte hisztérikus voltam, hisz eluralkodott rajtam a pánik. Miért minden rossz egyszerre történik meg?!
Egy cseppnyi türelem nélkül vártam, hogy Crystal végre befejezze a telefonbeszélgetést. Addig anya és apa is odajöttek hozzám megnyugtatás céljából. Nem hiszem, hogy engem bármi is meg tudna nyugtatni jelen helyzetben.
Tíz hosszú, gyötrelmes perc után Crystal letette a telefont, és balszerencsémre nem tudtam leolvasni az arcáról, hogy milyen hírrel közeledik felém. Egyedül annyit tehettem, hogy bíztam a lehetetlenben.
- Szerencsére ráér, beleegyezett – nyögte ki, amint odaért hozzám. – Lediktáltam neki a címet, tíz perc és megérkezik.
- Ó, istenem, köszönöm! – már majdnem átöleltem a velem szemben álló személyt, mikor rájöttem, hogy igazából mennyire ellenszenves. Mindezek ellenére valóban hálás voltam neki. – Életmentő vagy, nagyon köszönöm.
Crystal csak bólintott, és már el is tűnt a szemem elől.
Ahogyan ígérte, pár percen belül meg is érkezett a beugró. Azonnal szemügyre vettem, és szerencsére teljesen tökéletesnek találtam Megan ruháihoz. Hosszú, barna haj, épphogy 170 centi magas lehetett, kissé mediterrán típusú volt. Pontosan megfelelt.
- Emily, bemutatom Stella Lottot – jöttek oda máris. – Két éves modelltapasztalat áll mögötte, és már visszavonult ugyan, de még mindig kiváló.
- Üdvözlöm, Miss. Miller – rázott velem kezet Stella. – Már sokat hallottam magáról a tévében. Nagyon örülök a személyes találkozásnak – mosolygott. Egész szimpatikus volt.
- Részemről a szerencse – viszonoztam gesztusát. – Örök hálám, amiért ilyen gyorsan tudtál jönni. El sem hiszed, mitől mentettél meg!
- A sors akarta így, pont szabadnapos vagyok a munkahelyemen – felelte, s akkor már szegény igénybevett idegeim kezdtek megnyugodni. Talán sínre kerül minden.
A megvendégelés és a reggeli káosz után bevezettem mind a tíz lányt az öltözőbe, hogy tartsunk egy utolsó ruhapróbát. Kezdtem teljesen átszellemülni, s a tervezés által megfeledkezni a világról, még akkor is, amikor Crystal ruháját emeltem le a próbababáról. Többé nem számított semmi más, csak az, hogy a legtöbbet hozzam ki magamból még a mostani állapotom ellenére is.
Megvártam, míg az első tíz ruhát megnézhettem rajtuk, aztán alaposan analizáltam mindent részletet. Jól tettem, hogy elővigyázatos maradtam, hisz egy jó pár ruhán elengedett a varrás, néhányról pedig még a gomb is leesett. Szerencsére Crystal ruhájának semmi baja nem volt. Nem csoda, hiszen abba a darabba fektettem az legtöbb munkát.
Stellára különös hangsúlyt fektettem, hisz Megan méreteire volt igazítva a ruha, Stella pedig kissé alacsonyabb és nagyobb méretekkel rendelkezik. Ennek ellenére csak apróbb igazításokra kellett folyamodnom, és máris kész álom volt rajta mind a két darab.
- Emily drágám, megérkezett a sajtó! – szólított anya. Kivételesen éppen időben. Igazítottam egyet a ruhámon, a lányokat hamar befejeztem, s amíg ők bent levették a ruhákat, addig én kimerészkedtem nyilatkozni.
- Ó, hát itt is van! – megindult felém a riporternő szélesen mosolyogva. – Miss. Miller, hogy érzi magát ezen a nagy napon? – Ne akard tudni – feleltem volna legszívesebben, de a Mrs. Tranberry-től tanult álarcomat hamar fel tudtam venni.
- Fantasztikusan! Nagyon jelentőségteljes számomra ez az esemény, és remélem, a legjobbat tudom kihozni magamból – feleltem.
- A legjobbakat kívánjuk! – válaszolt kedvesen, én pedig köszönetképp vigyorogva bólintottam. – Megengedi, hogy újságunk számára készítsünk egy képet?
- Természetesen – egyeztem bele. – Mi lenne, ha kimennénk a kertbe?
- Csodás ötlet!
Semmiképp nem akartam, hogy bárki is esetlegesen felvegye a ruháimat felvételre, hogy aztán minden idő előtt lelepleződjön. Az ember nem is gondolná, mennyi mindenre kell figyelnie egy ismert személynek.
Kiválasztottam egy megfelelő helyet, ahová aztán beálltam. A fotós kissé balra küldött, ahol több fény érte az arcomat, én pedig engedelmesen csináltam, amire kért. Időközben kitekintettem a kerítésen, s ebben a pózban igyekeztem természetes arcot vágni. A látvány azonban meggátolta ezt a tervem.
Két kicsit láttam kézen fogva, elég koszosan sétálgatni az utcán. Távolról kivettem, hogy egy fiú és egy lány az, de igazán csak akkor tudtam egyértelmű következtetésre jutni, amikor közelebb értek. És a felismerés két mázsás acélgolyóként vágott fejbe.
Jazzy és Jaxon.
Sziasztok!
Először is, ezer bocsánat, amiért ezer éve jelentkeztem utoljára. Láttam, hogy írtátok mennyire várjátok már az új részt, de leghamarabb csak ma néztem fel a blogra, ezért is nem válaszoltam rájuk, ezt sajnálom! Egy szuszra meg is írtam a részt, hogy kárpótoljak, remélem örültök :)Olvasgattam, hogy az egyes opció az, amit mindannyian előnyben részesítetek, szóval ezt majd figyelembe veszem, amikor azt a részt fogom rni, köszönöm a segítségeteket! :)A következő részt igyekszem majd hamarabb hozni, bár nem ígérek semmit, mert év végi hajtás van, és minden kezd összejönni egyszerre. Ráadásul az Anything Could Happen blogomon is január környékén volt rész utoljára, hát borzalmas... Mindenesetre meg fogom oldani, és bele fogok húzni, hátha sikerül! Köszönöm a 68 feliratkozót és az új olvasókat is, imádlak titeket ♥Legközelebb találkozunk! xoxo