54th chapter - Spotlight

-*- Emily szemszöge -*-

Sikítani akartam. A tüdőmből telhető legmagasabb, leghangosabb segélykiáltást akartam hallatni. Tudtam, hogy ki kell mennem a nyilvánosság elé. Tudtam, hogy mosolyognom kell.

Tudtam, hogy végig Derek kezét kell fognom.

Ez az egész baromság apa ötlete volt. Justin hiánya, és a tény miatt, hogy összevesztünk, új lehetőséget látott rá, hogy bebiztosítson egy olyan ember mellé, akiről tudja, hogy tehetős. Akiről azt hiszi, majd boldoggá tesz. Pont ő.

Még csak a kézfogás ténye fészkelődött be a fejembe, de a belső szerveim máris merőben tiltakoztak gondolataim ellen. Hogyan kéne emelett az ember mellett természetesen viselkednem? Hogyan mosolyogjak? Hogyan mozduljak meg egyáltalán? Olyannak kéne mellettem lennie, aki megnyugtat. Olyannak, aki biztos támaszt nyújt. Olyannak, mint Justin.

Még csak Leah sincs itt velem. Elhagyott a legjobb barátnőm. Bármennyire is próbálom őt hibáztatni, nem megy. Mindent elbasztam. Amilyen erősen igyekeztem magam mellett tartani az embereket, akiket szeretek, olyan ütemben kezdtek elszivárogni az életemből. És nekem végig kellett néznem.

Minden áldott alkalommal.

Mit fognak gondolni a kicsik, ha meglátnak egy idegen férfival kézen fogva közlekedni? Azt fogják hinni, hogy hazudtam nekik. Hisz még csak gyerekek, hogyan értenék meg?

Az összeomlás szélén jártam, miközben a függöny mögül figyeltem, ahogyan a magabiztosabbnál magabiztosabb versenytársaim tökéletes pozitúrákba vágják magukat a kameráknak. Legszívesebben a tulajdon körmeimmel ástam volna magamnak egy alagutat a Föld magja felé, csak hogy megmeneküljek abból az istenverte helyzetből. Életem legszebb napjának kéne lennie a mainak, és már most zokogva törnék ki a padlón.

- Nemsoká mi jövünk – lépett mögém Derek csillogó szemekkel, miközben a derekamra helyezte tenyerét. Egy pillanat sem kellett, hogy elváljak érintésétől. – Emily, nem lehetsz velem ilyen elutasító. Mit fog hinni a média? – a média, visszhangzott a fejemben. Legszívesebben szembe köpném az egészet.

- Leszarom a médiát – oly hidegen és szárazon közöltem ezt vele, hogy csak akkor jöttem rá, mennyire elvesztek belőlem az érzések, mióta Justin és Leah kiléptek az életemből.

- Emily – fogott csuklón, s akkora erővel fordított magával szembe, hogy egyenesen megijedtem. – Ne nehezítsd meg. Okozzunk a szüleidnek egy szép napot, neked nem öröm látni őket, ahogy örülnek nekünk? – igyekezett hatni rám. Mondandójára oldalra néztem anyára és apára, akik egymásba karolva beszélgettek egy régi ismerősükkel. Egyszer sem éreztem még magam annyira idegennek, mint abban a pillanatban. A saját szüleim nem látják, hogy mennyire szenvedek. – Ugye milyen boldogok? Neked is annak kéne lenned, végre egy megbízható ember van melletted, nem az a gettónövendék – célzott Justinra, mire éreztem, hogy szinte tornádóként futnak bennem végig az érzelmek.

- Ne merj még egyszer így beszélni róla – fojtott hangomat még csak nem is én irányítottam, ahogyan a szorításomat sem Derek karján.

- Emily, ez fáj – lökte le rólam a kezét. Kihúztam magam, majd a lehető legnyugodtabban a szemébe néztem.

- Helyes – csak ennyit mondtam, mielőtt visszafordultam a vörös szőnyeg felé.

Akármennyire is nem akartam, elgondolkodtam Derek szavain. Talán a szüleim miatt végig kell ezt csinálnom. Nem vethetek apára rossz fényt, anyának pedig nem okozhatok csalódást. Mind a ketten hatalmas elvárásokkal fordulnak felém, amiket nem tudok nem teljesíteni. Már csak miattuk is ki kell bírnom ezt a tortúrát.

- Angyalom – apa hangja megcsapta a fülemet, mely elég váratlanul ért a gondolataim után.  – Három perc, és a tiétek a pálya. Csak ügyesen! – simogatta meg a vállamat, én pedig kénytelen voltam kipréselni egy műmosolyt magamból.

Három perc, és vége az életemnek. Láttam, ahogyan Derek izgatottan rám pillant oldalról, de nem vettem róla tudomást. Csak azon járt a fejem, hogy mennyi mindent fogok szétrombolni ezzel az apró fizikai érintkezéssel. Ha Justin meglátja… Biztosan annyi lesz a maradék esélyemnek is.

Alig tudtam kifújni az elhasznált levegőmet, a stáb egyik tagja már intett is felénk kedvesen, jelezve, hogy mi vagyunk soron. Ha addig azt hittem, ideges vagyok, abban a pillanatban már egy szanatóriumban is megálltam volna a helyemet. Nem. Én erre képtelen vagyok.

Mindössze egy másodperc alatt úgy levert a víz, hogy lélegezni sem voltam képes. Sokkot kaptam, mintha kiszipolyozták volna az oxigént a körülöttem lévő levegőből. Mozdulni sem tudtam, nemhogy kiállni a nyilvánosság elé, és tenni a szépet. Képtelen voltam oda kimenni.

Éber kómámból Derek érdes kezének tapintása húzott ki. Láttam, ahogyan mond valamit, de a fülemig nem jutottak el szavai. Egyedül azt érzékeltem, ahogyan húz maga után, és akkor már tudtam: eljött a pillanat.

Nem kevesebb, mint két lépésem alatt úgy felvettem magamra az álarcot, mintha benne sem lett volna a szótáramban a depresszió fogalma. Derek lazán szorította a kezemet, éreztem, amint szinte retteg, hogy bármelyik pillanatban elengedem. Nem tagadom, hogy máson sem járt az eszem, csak azon a felszabadító momentumon, amikor végre kitehetem a lábam arról az elátkozott rendezvényról. Egyedül úgy tudtam elviselni az érintését, hogy Justin selymes kezeit képzeltem oda.

Életem legnehezebb egy perce volt az, amit akkor a vörös szőnyegen eltöltöttem. Ekkora hamis mosoly még soha a tizenhat évem alatt nem terült el az arcomon. És mégis, sikerült megcsinálnom, hisz az örökkévalóságnak is vége szakad egyszer.

A túloldalt anyáék vártak ragyogó tekintettel, és kartávolságon belül már ölelésükbe is zártak.

- Olyan büszke vagyok rád! – de mégis miért? – tettem fel magamban a kérdést. Mert végre beadtad a derekad, és egy pár vagy Derekkel, a kis Emily nem hezitált válaszolni. És ó, milyen igaza volt.

- Köszönöm – feleltem nyersen, majd kitéptem a kezem Derek szorításából. Amint visszakaptam a terem, szabadnak éreztem magam. Ez az ember mintha egyenesen mérgező lenne.

- A modellek már várnak hátul. Jobb, ha mész – anya a háta mögötti fehér ajtóra mutatott, amin nagy betűkkel szerepelt a nevem. Válaszra sem méltattam őt, már mentem is. A tervezés az egyetlen, amibe beletemethetem magam. Az az egyetlen vigasz az életemben, és a mostani szituációmra igencsak ráfér egy kis vigasz.

Beléptemkor a lányok már önként és dalolva öltözködtek az első felvonuláshoz. Öröm volt látni, hogy legalább egy valami a sínen van. Bent egy adminisztrátor jegyezte fel a történéseket, ellenőrizte, nem történt-e csalás. Szerencsére mosollyal az arcán távozott, miután a kezembe nyomta az ütemtervet. Kereken négy tervező áll előttem, utána én következem az első fordulóval. Ez kemény menet lesz.

Szinte kettőt pislogtam, már ott virított a kivetítőn: „A kifutón: Diamond Rose Collection. Felkészül: Melanie’s.” Nagy levegőt vettem, amikor a márkám olvashattam New York egyik legnemesebb divatbemutatóján. Rögtön a szemem elé ugrott a nagymamám arca, akivel úgy össze voltam nőve kiskoromban. Ő vezetett be a divatba, ő tanított meg varrni és rajzolni. Imádtam vele lenni. Tíz éves voltam, amikor meghalt. Sokáig senki nem tudott kihúzni a depresszióból, amelybe kerültem, miután megtudtam, hogy nincs többé. Temérdek pszichológus és anya segítsége után azonban muszáj volt erőt vennem magamon, és nem volt kérdés, hogy amikor újra tűt fogtam a kezembe, a nagymamám lebegett a szemem előtt. Ezért is neveztem el róla a kollekcióm.

- Öt percünk van! – anya úgy megijesztett túláradó izgatottságával, hogy belém szorult az összes levegő. – Minden rendben a lányokkal? Leellenőriztél mindent? – bármely más alkalommal borzalmasan hálás lennék neki az aggodalmáért, de most úgy érzem, túlreagálja a helyzetet.

- Nyugi anya, minden rendben van – ó, hogy hányadjára hazudom én már ezt… - A lányok harcra készek.

- Rendben. Emily – szólított a nevemen, csak hogy rá figyeljek. – Remélem, tudod, hogy nem számít, hányadik helyen végzel, nekem akkor is te leszel a győztes – mosolygott meghatottan, mire én sem fojthattam vissza az érzelmeim.

- Köszönöm, anya – átöleltem, s magamba szívtam a biztonságot, a megnyugvást, amely áradt belőle. Nem egészen két perc sem telt el, a pillanatunkat megtörték.

- Ms. Miller, önök következnek – a team egyik tagja rohant le, s az idegességem újra felszínre tört.

Na jó, most, vagy soha.

Sietősen visszafutottam a modelleimhez egy utolsó, gyors eligazításra, és már hívták is ki Crystalt. A backstage-ből figyeltem minden lépését, de természetesen nem kellett csalódjak. Bármennyire is ki tudnám tekerni a nyakát, ő a legjobb a lányok közül.

Minden a lehető legnagyobb rendben ment, az első felvonásomból már csak Stella maradt hátra. Magabiztosan készült végig sétálni a kifutót, én pedig körmeimet tövig rágva elemeztem az összes mozzanatát. Villantott egy tökéletes pózt, majd egy száz gigawattos mosolyt, s már vissza is fordult. Ez az – gondoltam magamban. Profi.

Visszafelé járt már éppen, amikor elnézett a jobb oldalára, s mosolya úgy lefagyott, mintha halott embert látott volna a közönségben. Vele együtt én is sokkot kaptam, el sem tudtam képzelni, mit láthat. A nagy meglepetés közepette csak arra lettem figyelmes, hogy Stella megbillen tűsarkú cipőjében, és egyensúly hiányában beleakad uszályos ruhájába, melyet végig szakít a varráson, miközben elterül a színpad szélén, a lépcsőtől alig pár centire.

Az egész életem lepörgött előttem: kész, végem van. Amatőrizmus miatt mínusz öt pont. Félretéve a versenyszellemem és önző érdekeim, én voltam az első, aki segítő kezet nyújtott Stellának, miután nehézkesen igyekezett felállni. Sietősen eltűntünk a reflektorfényből, s már épp készültem kérdőre vonni a lányt, amikor ő szólalt meg saját magától.

- Annyira sajnálom, mit tettem a ruháddal, te jó ég… - szinte sírva fakadt, ahogy a darabomat pásztázta, mely szinte már cafatokban hevert. – Megígérem, hogy kifizetem, esküszöm…

- Nyugodj meg – ez volt az egyetlen értelmes, amely akkor kijött a számon. – Mi történt veled odakint? – kérdtem, az ő tekintete pedig rögtön találkozott a padlóval.

- Én…

- Biztonságiak! – megfagyott az ereimben a vér, amint meghallottam Derek kiabálását odakintről. Félretéve Stella incidensét, a nagyobb probléma felé futottam.  – Távolítsák el innen, azonnal!

- Nem megyek el, amíg nem végeztem! – válaszolta egy hang.

Futásom közepette álltam meg. A szervezetem megálljt parancsolt, amint a hang elterjedt az agyamban. Szinte kihűltem, éreztem, amint leszáll a testhőmérsékletem, s elönt a csontjaimból áradó reszketés.

Jóságos isten, itt van. 

Nem is tudom, mi vett rá, de olyan hévvel folytattam utamat, hogy képes lettem volna bármit és bárkit fellökni, aki csak az utamba mer állni. Ahogyan közelebb értem, megpillantottam Derek lángoló fejét, és a közelgő biztonságiakat. Őt azonban nem láttam.

- Mi folyik itt? – gyengébben kérdeztem, mint ahogyan terveztem. Derek lesokkolt, amint meglátott, és már meg is indult felém, hogy beljebb nyomjon oda, ahol nem látszom.

- Emily? – hallottam a nevem. Ó szentséges ég, milyen rég volt, hogy tőle hallottam a nevem, az ő hangsúlyával, az ő édes, simogató hangjával… Adrenalinszintem megnövekedéséből kifolyólag egy apró mozdulatomba tellett Dereket úgy eltávolítani az utamból, hogy ne maradjon előttem akadály. Már majdnem kiléptem, amikor Derek mégis visszarántott.

- Ne csináld, Emily! – a körülményekhez képest rémesen hangosan utasított, melyet én cseppet sem toleráltam.

- Ha van egy csöppnyi eszed, akkor most csendben maradsz – nem ijedtem meg attól, hogy hasonló hangnemben beszéljek vele, még akkor sem, amikor láttam anyáékat közeledni felénk.

- Eresszenek már el! – kintről hallottam a hangot, amely sosem bukik meg mámorba ejteni engem, így otthagyva Dereket, végre elhúztam a függönyt, és megláttam.

Tekintetünk rögtön találkozott, annak ellenére is, hogy épp erőszakkal hurcolták elfelé. A sok érzelem, a sok könny, a sok szeretet, amelyet valaha éreztem iránta, mind egyszerre akart feltörni, így kisebb érzelemroham kezdett rám nehézkedni. Ő lágyabban nézett rám, mint ahogy számítottam rá, és ez olyasféle reménnyel telített el, amelyről azt hittem, már rég meghalt bennem. Talán visszakaphatom.

- Tegyék le! – utasítottam rögtön a két hatalmas őrt, akiknek több se kellett, szinte ledobták a földre a férfit, akit szeretek. Ő pár pillanat alatt összeszedte magát, majd azzal a csodaszép tekintettel belenézett a szemembe.

- Emily – súgta a nevem, melybe újra beleremegtem. Életet lehelt belém mindössze azzal, hogy a szájára vette a nevem, hogy a szemembe nézett és előttem állt, csak előttem.

- Justin – reflexként érkezett a válaszom, mely olyan sebeket tépett fel, hogy a tekintetem beködösödött. Kezdtem volna felé lépni, amikor mögüllem az eddig gyengének és ártatlannak csengő női hang hirtelenjében átváltozott oroszlánná, ezzel megtörve a pillanatunkat.

- Mi a franc? – kérdezte tombolva, mire hátra néztem, és Stella tárult elém, amint a lehető legtöbb zavarodottsággal Justin szemébe nézett.

- Ti ismeritek egymást? – kérdtem, s akkor már kezdett rossz íz költözni a számba.

- Semmi komoly – Justin nem hezitált válaszolni, tekintetével csak rám nézett.

- Semmi komoly?! – Stella ekkor már tombolt. – Lefekszel velem kétszer, és van képed azt mondani, hogy semmi komoly?

Mintha egy hatalmas légycsapó közeledett volna felém, amely a felhőkből másodpercek alatt a padlóra lapít. Felforrt a gyomrom, a könnyeim kitörni kívánkoztak, és a beteljesült rémképeim mind egyszerre villantak elém.

Nem csak Crystallal kavart. Hát persze, hogy Stellával is. 

- Te lefeküdtél vele? – halkan, fojtott hangon, összezárt szemmel és ököllel nyögtem ki az egyetlen kérdést, amelyre már amúgy is nyíltan tudtam a választ.

- Végig vele kavartál, miközben velem szexeltél? – kontrázott rá Stella.

- Miért érdekel, mit csinál ez a barom, Mily, amikor én itt vagyok neked? – Derek szólt közbe. – Azután a csók után minden megváltozott!

- Csókolóztál vele? – hallottam, ahogy Justin úgy ledermed, mintha szellem futott volna át rajta.

- Megcsaltad a lányomat? – megérkezett anya is, mire az összes létező ideg felmondta a szolgálatot az agyamban, s már kezdtem érezni, ahogyan elönt az ájulás érzése, amikor újabb becsapódás ért.

- Elég legyen! – hangzott el egy erőteljes utasítás, s ekkor valamennyi lélek mind a hang irányába fordult. Pánikrohamom közvetlen pillanata előtt még sikerült tanulmányoznom az arcot, mielőtt teljesen sokkot kaptam.

Leah.

Hát sziasztok!

Jöttem szolgáltatni a havi egy részemet, amellyel bevallom őszintén, eléggé megszenvedtem. Mindenképp felszínre akartam hozni, ki valójában Stella, csak arról nem volt fogalmam, hogyan tegyem. Végül megoldottam: hatalmas botrány lett belőle! De személy szerint, én nem bánom, botrányt a legjobb írni, muhaha. :D

Végre összekerült az álompárunk is, bár tudom, nem úgy, ahogy ti elképzeltétek, de nyugi, lesznek még közös pillanataik!

Épp most látom, hogy a blog nemsokára átlépi a 100.000 látogatót, jó ég, hová jutottunk! Köszönöm nektek, amiért ennyire érdeklődőek vagytok, plusz a feliratkozókért is hálás vagyok, nagy puszi nektek! ♥

Most is várni fogom a kommenteket, elolvastam mind, ami az előző rész alatt volt, és igyekeztem is, ahogy lehetett. :) Találkozunk legközelebb, love y'all ♥