-*- Emily szemszöge -*-
Már éjfél elmúlt, és a történetek óta egy percet sem tudtam aludni. A sírástól teljesen bedagadt a szemem, és folyton csak Justin pulcsiját szorongattam. Éreztem rajta az illatát, s ettől csak még fájdalmasabb volt a helyzet, azonban képtelen voltam elengedni az anyagot. Ez az egyetlen, ami megmaradt nekem belőle, miután vége lett.
Nem is tudom, hogyan kérdezhette meg tőlem, hogy utálom-e. Őszintén, abban a pillanatban gyűlöltem. Nagyon régen voltam utoljára annyira dühös, egyszerűen kibuktam, s mivel nem tudtam kezelni az érzéseimet, nem tudtam eldönteni, hogyan is érzek iránta, kibukott belőlem a köztes válasz. Ez látszólag nagyon a szívébe mart, de nem tudott meghatni akkor. Sosem volt nyílt velem, sosem tudtam, mi jár a fejében, s még ha tett is rá utalást tegnapelőtt, mielőtt elment, nem hagyott rá válaszolási lehetőséget. Bárcsak másképp történt volna, bár mindent visszacsinálhatnék…
Máris annyira hiányzik, hogy úgy érzem, üres lettem. Hogyan nőhet valaki hozzá az ember szívéhez ilyen hamar? Hogyan válhatott ennyire a részemmé? A válasz lényegtelen, hiszen már megtörtént, egy részem nála maradt. S a legbosszantóbb az egészben az, hogy emiatt az apró dolog miatt kellett mindennek véget vetni.
Ki gondolta volna, hogy ennyire megviseli, amit látott? Hiszen Derekkel csak barátok vagyunk, és még csak nem is tett semmilyen nemű jelzést felém sem tegnap, sem máskor. Az, hogy Justin váltig állította ennek az ellentettjét, megdöbbentett. Nem hittem, hogy lehet ennyire is féltékeny, de a legjobban arra nem gondoltam, hogy hagyja az érzést felülkerekedni minden máson. Miért nem hitt nekem, amikor azt mondtam, csak a barátom? Miért nem bízott bennem? Annyi kérdőjel maradt bennem, s sosem fognak már belőlem eltűnni.
Az oldalamra fordultam, és úgy folytattam tovább a saját kínzásomat, miközben magamhoz öleltem a pulóvert. Holnapra kész hulla leszek, és lehet, hogy szombaton is. Még két ruhám vár tervezésre, de ezzel a lemerült, megkínzott, összetaposott aggyal, amivel jelent pillanatban rendelkezem, még a saját nevemet is nehezemre esik megjegyezni, nemhogy még új ötletekkel előállni.
Már majdnem álomba nyüstöltem magam, amikor neszt hallottam az erkélyem felől. Felnéztem, de természetesen senki nem volt ott. A képzeleted játszik veled, Miller, megbolondultál – zengte a kis Emily. Muszáj volt egyetértenem. Újból behunytam a szemem, de a hangok nem szűntek, s mikor már legközelebb felpillantottam, egy sötét alak állt az erkélyemen. A szívem a torkomba ugrott, a félelem és a reménykedés magával ragadott. Mi van, ha egy betörő? De mi van, ha Justin az? Egyáltalán mi van, ha csak álmodom?
Felültem, mire az alak az üvegajtóra helyezte a tenyerét. Jobban felmértem az illetőt, és felismertem. A fenébe is, hogyne ismertem volna fel! Álmomban is ő kísértett volna, ha tudtam volna aludni. Hevesen, teli különféle érzésekkel felpattantam az ágyról, és odamentem az ajtóhoz. Amint megpillantottam a szemeit, megszűnt a világ, és nem akartam elhinni, hogy őt látom. Ez egy álom, muszáj, hogy egy álom legyen, nem jöhetett el azok után, ami történt!
Megragadtam a kilincset, s éreztem, mennyire igazi a tapintása, ez rácáfolt az álmodás lehetőségére. Pár másodpercig ott tartottam a kezemet, mintha csak meg akarnék győződni a létezéséről, majd elfordítottam azt, s az ajtó kinyílt. Az alak levette kezeit az üvegről, s belépett a szobámba. Az utcai lámpák fényében megcsillant az arca, az a hibátlan, tökéletes arca, ami minden alkalommal lenyűgöz. A szívem mindenhol vert: a torkomban, a mellkasomban, és még az ujjbegyeimben is, egyszerűen mindenem sajgott az impulzusok miatt.
Előttem állt, alig fél méter választott el minket. Le sem vette a szemét rólam, miközben karjával hátranyúlva becsukta az ajtót. Ugyanúgy nézett ki, mint én. Ugyanolyan elgyötört és reményvesztett tekintettel meredt rám, és ez darabokra zúzta a szívemet, ma már sokadszorra. Az ajtó zárulása után csend telepedett a szobámra, már-már zavarba jöttem a saját légzésem szabálytalanságától. Fáradt voltam, de tökéletesen éber, az érzékeim életre keltek miatta. Felém lépett egyetlen kis lépést, majd tespedt, szomorú, kimerült hangon megszólalt.
- Ne utálj – kérlelt a szemeivel. Annyi minden akart kikívánkozni belőlem, de elakadt a szavam. Ez itt egyáltalán nem a szavak ideje. Kifújtam a levegőmet, és egy hirtelen mozdulattal közelebb léptem, majd húztam rá a száját az enyémre.
A villám elképesztő erővel csapott belém, amint megéreztem őt magamon. Istenem, mennyire hiányzott ez! Ő is azonnal életre kelt: egyik karja a derekam köré kulcsolódott, a másik felszaladt a lapockáimhoz. Szétnyitotta az ajkát, s kétségbeesetten kezdett csókolni, mégis olyan lágyan, hogy elfolytam a karjaiban.
Reményvesztetten csókolóztunk, mintha nem lenne holnap, és félnénk a mától. Beletúrtam a hajába, közelebb húztam a fejét, mindent elkövettem, hogy jobban érezzem őt. Az orromon át kapkodtam a levegőt, de így is kis híján megfulladtam, amiért Justin egy pillanatra sem vált el a számtól. Végül nekem kellett megszakítanom ezt az érzelem dús csókot; eltoltam Justin fejét, de az ölelésemből nem engedtem. Azon nyomban belebújt a nyakamba, s reszelősen fújta ki a levegőjét, mintha kész lenne zokogni.
- Ne haragudj rám – ajka rátalált a bőrömre, mire erősen bele kellett marnom a hátába. Megérezte a reakciómat, s folytatta: a vállamtól egészen a fülem mögötti kis részig, egy millimétert sem kihagyva csókolta végig a bőrömet. A térdeim megremegtek, és összeeséssel fenyegettek. Egyedül Justin ölelése volt az, ami tartott. – Istenem, Emily, ne haragudj – ahol csak a bőrömhöz ért, egy puszit hagyott maga után, s az én halmazállapotom kezdett minden pillanattal folyékonnyá válni.
Egy árva szót sem tudtam szólni, a levegő a torkomon akadt, elállva a szavak útját. Mindennél többet jelentett, hogy eljött, és a karjaimban tarthattam; hogy nem hagyta felülkerekedni a féltékenységét mindenen, és félretéve a komoly veszekedésünket, idejött. Oly sok mindent szerettem volna közölni vele, és semmit nem tudtam közvetíteni, amiért a testem rövidzárlatos lett. Csak jobban belehúztam az ölelésembe, és hagytam, hogy eltelítsen a megkönnyebbülés.
- Hiányoztál – mormolta a nyakamba, s minden szava után megcsókolta a bőröm. – Átgondoltam, és barom voltam. Minden okod megvan rá, hogy mérges legyél, hülyén viselkedtem – kezei szorosabbra fogták az ölelését, csaknem összeroppantott, de nem foglalkoztam vele. – Csak amikor megláttalak vele, annyira féltékeny lettem, és…
- Ne – végre újra felfedeztem a beszéd csodálatos tudományát, s megfogva a fejét kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen. – Tudom. Nem haragszom, Justin. És sajnálom, nem tudtam, hogy ennyire zavar téged…
- Zavar – szakított félbe -, de elfogadom a tényt, hogy nem lehetek én az egyetlen fiú, akivel beszélsz – mondta, s lágyan a szemeimbe nézett. – Bízom benned, és tudom, hogy nem csinálnál semmi ilyesmit – közel hajolt, és rövid puszit lehelt a számra.
Annyi sokk ért az elmúlt huszonnégy órában, hogy mondandójára csaknem sírva fakadtam. A lelki világom különösen érzékennyé vált, valószínűleg bármit mondott volna, sírásra készetetett volna. Megválaszolatlanul hagytam mondatát, s belebújtam a mellkasába. Mélyen belélegeztem az illatot, ami belőle árad, megnyugvást keresve oltalmazó karjai között, majd felemelve a fejem újra a szája után kutattam. Nem akartam mást, csak hogy a karjaiban aludjak el, és mellette ébredjek fel reggel. S bár tudtam, hogy ez lehetetlen, csók közben az ágy felé kezdtem húzni.
Megértette az akaratom, minden erőfeszítés nélkül felkapott, s pár lépés után gyengéden lefektetett az ágyra, egy pillanatig sem megszakítva a szánk egyesülését. Óvatosan felém kerekedett, ügyelve, hogy ne feküdjön rám, de nekem így nem tetszett. A pólójánál fogva próbáltam rávenni, hogy préselődjön nekem, s ahogy húztam az anyagot, egyre feljebb tolódott Justin testén, így ölelésem közben teljesen véletlenül a meztelen hátát érintettem. Még én is beleremegtem az érzésbe, Justin egyenesen rázkódni kezdett, s lejjebb eresztette magát, így az enyémhez nyomva a saját testét.
Tenyeremen érezve forró bőrét egyből többet akartam, szégyentelenül, egy gyors mozdulattal mindkét kezemet becsúsztattam a pólója alá, érezve fedetlen bőrének tapintását. Justin belenyögött a csókunkba, s elvált tőlem. Azt hittem, ez túl sok volt neki, s készül indulni, de a helyzet egy váratlan fordulatot vett: felült, lábai mellettem helyezkedtek el, kezeivel hátranyúlva pedig lefejtette magáról az anyagot.
Megigézve néztem, a lélegzetem újra elakadt, a szívem heves iramot diktált, féltem, fel is mondja a szolgálatot. Minden egyes másodperccel több felület tűnt fel a testén, még a sötétben is láttam az izmai kidomborodását a hasán és a karján. Nadrágja lazán csüngött a csípőjén, felfedve az alsónadrág fehér szegélyét, kirajzolva halvány V-vonalát.
Összefutott a nyál a számban, amint néztem őt. Sosem láttam még ennyire szépnek semmit, órákig, sőt, napokig el tudtam volna nézni a látványát. A szám tátva maradt, a szemeim akkor sem tudtak volna más irányba nézni, ha kényszerítettem volna őket rá. Ledobta az anyagot a földre, s visszatért hozzám. Alig fél percre hagyta el a számat, s az máris epekedett az övé iránt. Annyira szerettem volna egyszerre nézni és csókolni őt, de miután valamelyest felfogtam, hogy ez aligha lehetséges, beértem az érintéssel.
Olyan lassan haladtam a hátán, hogy már nekem is fájt. Kitapogattam minden izomköteget, az öve fölötti részről indultam, mígnem elértem a nyakáig. Justin már remegett, elszakadt a számtól, hogy egy jóleső sóhajt hallasson, majd megcélozta a nyakamat. Minden elsötétült, ahogyan újra visszatért arra a területre. Belemarkoltam a vállába, hogy valamelyest levezessem a felgyülemlett kéjt, amelyet szétszórt a belsőmben csókjaival. Lefelé kezdett haladni, ezzel teljesen megbolondítva engem, majd megcsókolta a kulcscsontomat, s tovább is állt. A melleimhez ért, ahol megállt, s újból visszatért a számra.
Ha valamit megtanultam a Briannel való kapcsolatomból azon kívül, hogy egy utolsó senkiházi, akkor az az, hogy nem szabad szégyellnem a testem. Ő csak a szexet akarta, ez tény, de mindig bíztatott, és mindig gyönyörűnek nevezett, akárhányszor meglátott. Ő és Justin két külön világ, de ebből erőt merítve lenyúltam a kezemmel a pólóm szegényéhez, és fekve kezdtem el lemanőverezni magamról azt. Justin értetlenül figyelte mit művelek, még a számtól is elszakadt, hogy figyelje a mozdulataimat.
- Emily, nem muszáj…
- Csend, és inkább segíts – félbeszakítottam, mielőtt lebeszélt volna róla, s egy sokatmondó pillantás után végigszántotta a kezét az oldalamon, s átbújtatva a fejemen a pólót, végleg leszedte rólam, így melltartóban feküdtem alatta.
Enyhén eltátott szájjal bámult rám, szemei csillogtak, s meg sem szűnt nézni a testem. Próbáltam nem végtelen zavarban érezni magam, de a vér már így is a fejembe szállt, amiért ennyire nyíltan és félreérthetetlenül méregetett engem. A kezeim kapásból el akarták takarni a fedetlen részeimet, de ellenálltam a kísértésnek, s Justin karjára helyeztem őket, mielőtt győzedelmeskedett volna a szégyenlősségem az akaratom felett.
- Istenem, Emily – újból a szemeimbe nézett, s a vágy leplezetlenül megcsillant tekintetében. – Annyira gyönyörű vagy – fülem mögé férkőzött, hogy előröl kezdhesse a műveletet. – Annyira tökéletes – súgta, mire összerezzenésem pillanatában újra rányomta a hibátlanul formált száját az enyémre.
Jobb kezét vándorútra indította rajtam, szüntelenül az oldalamat simította végig újra és újra, körkörös mozdulatokkal masszírozta hüvelykujjával a hasamat, mire nyugtalanul mocorogni kezdtem. Rettenetesen akartam őt, már-már fájt. Nekem nyomta az ágyékát, s ekkor fedeztem fel, hogy nem csak én érzek így. Bódultan válaszoltam neki a csípőm felbillentésével, mire kéjesen felnyögött, s a hang, amit hallatott újabb erdőtüzet indított bennem.
Minden megszűnt létezni, az idő és a tér egybefolyt, más sem létezett, csak a keze a bőrömön, az ajka a számon s a légzése az enyémbe fonódva. Soha többé nem akartam őt elengedni, így akartam maradni életem végéig, hiszen az érzés, amit ad nekem, páratlan. Érezvén a meztelen testét az enyémen, a hasát, ahogyan minden terület érintkezik egymással, eufórikus állapotba kerültem. Fogalmam sem volt, meddig fog ez tartani, és meddig fogunk elmenni, mindaddig, amíg Justin el nem vált tőlem, és áthatóan nézett a szemembe.
- Emily, én… - a szavakat sem találta, ahogyan lihegett. – Én nagyon vágyom rád, de ha meg fog történni, akkor nem akarom, hogy ilyen kevés idő után történjen meg – tekintete ellentmondott a saját szavainak, miközben vággyal teli pillantásokkal jutalmazott. – Azt akarom, hogy tökéletes legyen, nem pedig kétségbeesett – mélyen nézett rám, mintha bele akarta volna vésni a tudatomba, amit mondott.
Teljesen elállt a szavam. Mégis melyik másik tizenéves srác állna le ilyen szituációban, egy, gyakorlatilag félmeztelen lánnyal alattuk? Melyik másik srác helyezné előtérbe az érzéseket, és hagyná hátra a pillanatnyi vágyat? Egyik sem. Egyik sem tette volna ezt meg, de ő igen. Mert ő más.
Justin nagy szemekkel fürkészte az arckifejezésem, üvöltött róla, hogy fél az esetleges megbántódásomtól. Nem tettem mást, csak lehúztam a fejét egy édes csókra, s lágyan megsimítottam szép arcát, miközben ő lassan kieresztette a tüdejében tartott levegőt, ezzel jelezve a megkönnyebbülését.
- Köszönöm – hálálkodtam neki, még én sem tudom, miért. Talán mert soha senki nem tett meg ennyit értem. Mert mindenkinek csak erre kellettem, vagy a pénzem miatt. Ő pedig… Ő törődik velem, és ez végtelen jó érzéssel tölt el. Meg sem válaszolta a köszönetem, a világ leglágyabb csókjával jutalmazott meg, majd lenyúlt a hiányzó ruhadarabjainkért, amelyek egymáson értek földet, s felültetve engem is pillantott rám.
- Vedd fel, megfázol – nyújtotta felém, s kisfiúsan mosolygott, miközben figyelemmel követte a mozdulatsoraimat. Látszólag megnézte magának mindenem, mielőtt a pólóm végleg elfedte volna a szabad bőröm, mégsem éreztem kellemetlennek, s azon kaptam magam, hogy én ugyanezt teszem, amikor ő magára kapta az egyszerű fekete felsőjét.
Újból hanyatt fektetett az ágyon, majd mellém feküdt, és szorosan a karjaiba zárt. Így maradtunk percekig, talán órákig? Ki tudja, hiszen amíg a karjaiban voltam, végtelenül hosszúnak tűnt az így eltöltött idő, ám amikor félálomból felriadtam a mocorgására, hirtelenjében egy másodpercnek sem tűnt.
- Hajnalodik, Emily – simogatta az álmos arcomat. – Ideje mennem, mielőtt rajtakapnak minket – menten kipattant a szemem.
Legszívesebben beszaladtam volna a szüleimhez, és fennhangon elordítottam volna nekik az igazat, mit sem törődve a következményekkel, de nem lehetett. Az alaposan tönkretett volna mindent. Felült, s én árnyékként követtem minden mozdulatát, de ő szinte azonnal visszanyomott az ágyba.
- Ne kelj fel, édes. Így is el tudok búcsúzni – száz gigawattos, gyengéd mosollyal beszélt hozzám, mire megolvadt a szívem. Komolyan édesnek szólított? És komolyan úgy vigyorgok ezért, mint egy vadalma? Gondolkodni sem tudtam a saját kérdésemen, hiszen lágyan megcsókolt, puhábban és édesebben, mint bármikor máskor, elfeledtetve velem minden mást rajta kívül. – Jövök háromra, Emily. Addig aludd ki magad, nagyon fáradt vagy – belém fojtotta a szavakat a sok érzelem, az a bitang sok érzelem, ami egyre csak fokozódott bennem. Majdnem sírva fakadtam a nagyfokú törődésén. – Hiányozni fogsz. Aludj jól, szépség – még egyszer utoljára megcsókolt, s a fáradt, elgyengült végtagjaimmal szorosan tartottam őt, imádkozva istenhez, hogy tartsa itt velem örökké, de sajnos imáim figyelmen kívül lettek hagyva. Egy hosszú puszi után lefejtette magáról a karjaimat, és eltűnt az erkélyajtóm mögött.
Két másodperce sem ment el, de máris hiányzott. Újból leperegtek az események, amelyeket az imént mondott nekem, és meglepetten vettem észre, hogy még mindig nem mondta ki azt a szót. Vajon ha kimondta volna, én visszamondtam volna? Ezzel a cselekedetével, a mai édes viselkedésével garantáltan örökre belopta magát a szívembe. Ez azt is jelenti, hogy szeretem? Azt hiszem, ezért állított le minket. Még azt sem tudjuk, hogyan érzünk, és már így is veszett gyors a tempónk. Mosolyogni támadt kedvem, hogy mindig okosabb és körültekintőbb, mint én. Egyszerűen ő a másik felem.
Fáradtan, de boldogan hunytam le a szemem, és Justin érintésének emlékével, szavai súlyával, csókjának lágyságával, és itt felejtett pulóvere társaságával ringattam magam mély álomba.
Sziasztok!
Megjöttem az új résszel. Előre mondom, hogy a következő rész később fog jönni, mert a suli nagyon kemény, és most jöttem haza a kórházból (valami gyomorfertőzéses vírus eh), és nehezen tudom rávenni az agyam, hogy dolgozzon. Még rendbe kell jönnöm. :)
Remélem, erre nem számítottatok :D Már akkor elterveztem, hogy így fognak kibékülni, amikor kitaláltam a veszekedést. Ez a rész egyszerűen kellett, és nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit gondoltok, szóval kérek sok komit. :)
Még régebben kérdezte valaki, hogy a többi blogomnak mi a linkje. Ott van a bal oldalt a Menu címszó alatt, ott megtalálhatjátok mind a kettőt. :)
Találkozunk legközelebb, remélem minél hamarabb rendbe jövök. Love u ♥