34th chapter - Do you hate me?

-*- Justin szemszöge -*-

Ennél jobban már meg sem fagyhatna a levegő idebent. Mindenki csendben van, még a kicsik is megérezték, hogy valami nincsen rendjén. Többszörösen is elállt a lélegzetem, amikor beléptem ide, elsősorban természetesen Emily miatt. Még mindig azt a kék ruhát viselte, amitől megállt a szívem. Velem szemben állt, kezeit összefogta maga előtt, és igyekezett felszegett fejjel meredni rám. Mindenki azt várta, hogy valaki tegyen, vagy mondjon valamit, de senki sem volt hajlandó megtenni ezt a lépést. Végül Jazzy volt az, aki szétfoszlatta a csendet a szobában.

- Szia, bátyus! – szaladt hozzám, mire elszakítottam a szemeimet Emilyről egy pillanatra, és felkaptam a hercegnőmet. – Nézd, Emily mégis eljött, és megengedte, hogy megfésüljem a haját – jobban örült ennek, mint bármi másnak. Visszanéztem az említett lányra, s újból bent rekedt a tüdőmben a levegőm. A szerelem nagyon puhánnyá tesz.

- Hát ez igazán… kedves volt tőle – mosolyt erőltettem az arcomra, amikor a testvérem szemébe néztem. Még mindig meg vagyok bántva, mondhatni rémálmaim lesznek amiatt a jelenet miatt, de az, hogy Emily eljött most ide… Egy kicsit megmelengeti a szívemet.

- Jazzy, hagyd Emilyt és a bátyádat beszélgetni. Gyere inkább, és segíts felverni a tojást – anya hangja zendült fel, s le is tettem a húgomat, hadd szaladjon segíteni. Jaxon azon nyomban követte őt, és már meg is szűntünk nekik létezni.

Emily még mindig ugyanolyan pózban állt, és nézett engem. A szeme most nem volt olyan lágy, mint általában, testtartásából ítélve egy kissé mérges rám. Még hogy ő mérges rám! Ki hallott már ilyet… Nem én flörtöltem egy másik sráccal, amikor van egy aki… Felejtsük el.

- Szia – köszöntött jegesen, s elém lépett. Képtelen voltam megmozdulni. A kezem máris életre akart kelni, amikor kartávolságon belülre került, de az eszemnek most kivételesen volt annyi ereje, hogy leállítsa. Ennek most nincs itt az ideje.

- Szia, Emily – nem tudtam megítélni a saját hanghordozásomat. Mérgesen és megbántottan akartam hangzani, de nem tartom valószínűnek, hogy ebből bármelyik is sikerült.

- Beszélhetnénk négyszemközt? – kést szúrt a szívembe az az éles hang, amellyel beszélt hozzám. Mintha valami szemétláda lennék. Felhergelt a viselkedése. Semmi joga így bánni velem azok után, amit láttam! Az egyedüli ember, akinek itt joga van mérgesnek lenni, az én vagyok.

- Gyere – megfordultam, és még előre engedni is elfelejtettem, amikor kinyitottam az ajtót.

Felforrt a fejem, csak mentem előre, mígnem ki nem értem a hátsó udvarra. Az esőt már csak a vizes talaj jelezte, a nap kisütni akaródzott, ám a fekete felhők egyelőre eltakarták. Be sem vártam Emilyt, hagytam, hogy egyedül jöjjön. Amint elértem a nagy fűzfa alá, megfordultam, és láttam, amint kerülgeti a víztócsákat és a saras talajt, nehogy térdig koszos legyen. Kezeit összefonta a melle alatt, távolról is láttam, ahogy rázza a hideg.

Bármennyire is mérges voltam és önfejű, azonnal lehúztam a pulóverem cipzárját, és odaérkezése pillanatában ráterítettem. Felkapta a fejét az érintésemre, és ismét olyan esetlenül, szégyellősen nézett a szemembe egy pillanatig. Belsőm hangosan felkiáltott, teli torokból üvöltötte, hogy nem akarja a most következő veszekedést, inkább közel akarja tudni ezt a törékeny szépséget magához, amennyire csak lehet. De amint Emily megállt egy helyben, a tekintete hidegebb volt a déli sarknál, és ez elcsendesítette nyugtalan belsőmet. Ő nem akar téged, Bieber, ő nem szerelmes beléd. Hogyan is lenne.

- Miért csináltad ezt? – teljesen magára húzta a pulóveremet, miközben kérdését nekem szegezte.

- Mit? – idiótán hangzott, de annyi minden történt, hogy fogalmam sem volt, mire céloz.

- Miért hoztad ki őket a kórházból, Justin? Hová tetted az eszedet? – egyre dühösebben és hangosabban beszélt. – Hogy mondhattad azt az anyukádnak, hogy az én akaratom volt az egész? Van fogalmad róla, mennyire megaláztál? – homlokára tette a kezét, és elnézett. Hevesen fújta ki a levegőt. A méreg lángja azonnal fellobbant bennem, az adrenalin szétáradt a testemben.

- Én aláztalak meg téged? Ó, ne haragudj, Mrs. Tökéletes, de nem én voltam az, aki gondatlanul flörtölt egy másik férfival, miután én késtem pár percet! – tomboltam. Ökölbe szorítottam a kezemet, amint visszatért az emlékezetembe az incidens. Legszívesebben jól az agyába vésném annak a kis szarházinak, hogy kié is Emily igazán, de megállít a tudat, hogy ő sem ellenkezett túlságosan, amikor a derekán hagyta a srác kezét. Emily tág szemekkel, és nyílt ajkakkal kapta felém a tekintetét.

- Mi a fenéről beszélsz? - ráncolta a szemöldökét, és még mindig szkeptikusan meredt felém. Játszd csak a tudatlant, persze.

- Mintha nem tudnád! – egy hirtelen mozdulattal kiküldtem a levegőmet a tüdőmből, és majdnem beleöklöztem a fa törzsébe. A méreg egyre csak fokozódik bennem, és ha elveszítem a fejem, annak súlyos következményei is lehetnek. – Láttalak az erkélyedről, Emily. Láttam azt a gyereket, ahogy nézett rád, és ahogy te hagytad, hogy össze-vissza fogdosson téged! – újból a szemeibe néztem, és a dühöm mellé még a csalódottságom is beszállt, így duplán tomboltak bennem az érzések. A lány velem szemben úgy meredt rám, mintha szellemet látna, egy megzavarodott szellemet, aki azt sem tudja, melyik bolygón van.

- Szóval erről szól az egész? Hogy megláttál az egyik barátommal, akivel fél éve nem találkoztam, és rád tört a féltékenységi roham? A fenébe is Justin, ez nevetséges! – szabályosan el sem hitte, hogy ezt mondtam, lemondóan rázta a fejét, és a tájat bámulta, miközben cikáztak a gondolatok a fejében.

- Nevetséges? Szerinted az nevetséges, hogy meglátlak téged, amint egy férfi úgy ér hozzád, ahogyan én szoktam, miután tegnap… - képtelen voltam bejezni a mondatot. Nem tudtam kimondani még egyszer, amiért ő nem érez úgy irántam.

- Miután tegnap mi? Miután azonnal leléptél, és ma még késtél is, elhitetve velem, hogy megint berezeltél? Fogalmad sincs, hogy milyen rohadt idegesítő, amikor nap, mint nap másik Justinnal találom szembe magam! – kezei remegni kezdtek, nem tudtam eldönteni, milyen okból, s közben kiabált velem. - Elválok tőled teljesen boldogan, és másnap az fogad, hogy nem jössz el az órára, és még a családod is kihozod a kórházból mindenféle figyelmeztetés nélkül, otthagyva engem ezer meg ezer kérdőjellel a fejemben! Utálom ezt a szart, Justin! – nem gondoltam volna, hogy ennyire mérges is tud lenni. Szemei szikráztak, és csaknem sírva fakadt az érzéseitől. Nem tudtam mást tenni, csak meglepetten bámulni rá. Azt mondta, hogy…

- Utálsz engem, Emily? – nem akartam hallani a választ, de fel kellett tennem a kérdést. Lihegve rám nézett, és nem válaszolt. A tekintete annyi mindent tükrözött felém, és minden másodperccel csak jobban éreztem, amint a szívem darabokra törik. – Válaszolj, Emily. Utálsz? – két lépéssel közelebb mentem hozzá, így tíz centi távolság maradt közöttünk. Hevesen kapkodva a levegőt el sem szakította a szemeit a sajátomtól.

- Nem tudom! – szinte már hisztérikusan felelte, s hátat fordítva nekem beletemette a kezeibe az arcát. Megállt a világ körülöttem. Nem létezett semmi, a hang, amit utoljára hallottam, az a szívem darabokra törése volt. Éreztem, amint a darabjai lehullnak és belém szúródnak. Mindenem megsajdult, a szemem beködösödött.

- Én… - dadogtam, és mozdulatlanná dermedt testemet próbáltam valamiféle cselekvésre rávenni, teljesen sikertelenül. – Én remélem, hogy megtalálod az embert, aki majd nem tesz tönkre téged – ez volt az utolsó mondatom, mielőtt megindítottam a lábaimat, és nagy léptekkel a ház felé siettem, mielőtt előtte szakadok össze.

Ott hagytam. Képtelen lettem volna ezek után tovább a közelében lenni. Ismét beleszerettem egy lányba, akinek nem kellek, aki utál engem. Elhittem, hogy majd minden rendbe jön, hogyan is lehettem ennyire vak? Az én életem sosem fog rendbe jönni, mindig is ilyen elcseszett leszek. Nem kellett volna őt is belerángatnom a felfordult világomba, hagynom kellett volna aznap este, el kellett volna mennem, de nem tudtam… Annyira megigézett, hogy nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy nem látom őt többet.

Nagy hévvel nyitottam ki a bejárati ajtót, s hallottam a családomat, amint beszélgetnek, de minden elmosódott. Bevágtam magam mögött az ajtót, és eddig tartott. A lábaim felmondták a szolgálatot, lehullottam a földre, felhúztam a lábaimat, és átkaroltam a kezeimmel. Túl erős volt a belső fájdalom, amikor felfogtam: vége. Véget vetettem neki. Utál engem, azt mondta, csak összezavarom őt. Nem tehetem ezt vele, távol kell tartanom magam tőle. Örökre.

- Fiam, szent isten, mi történt? – anya azon nyomban mellettem termett, éreztem a hangsúlyán az aggodalmat. Nem tudtam felelni. Még fel sem fogtam, mi történt az imént, kimondani végképp képtelen lettem volna. Egyedül azt akartam, hogy felejtsük el ezt az egészet, Emily érintését akartam, hogy átöleljen, és azt mondja, minden rendben lesz, de ez lehetetlennek bizonyult.

- Bátyus, ne sírj – Jazzy apró kezeit éreztem magamon, amint hozzám bújik. Sosem engedtem nekik, hogy sírni lássanak, mindig jó példát akartam mutatni, megtanítni, hogy bármi is történjék, erősnek kell lenniük. És gyűlölöm magam, amiért nem tudtam máshová menni, ahol kitombolhatom magamat.

- Gyerekek, gyertek, hagyjuk egyedül egy kicsit – anya lehámozta rólam a húgomat, s én még mindig nem tudtam megmozdulni.

A picsába ezzel a rohadt szerelemmel, tiszta hülyeség az egész! Csak fájdalmat tud okozni az embernek, s miután nagy nehezen, évek alatt összeragasztja magát, a fájdalom két perc alatt ismét összetöri. Miért is hagytam, hogy idáig fajuljon, hol volt az eszem? Neki tökéletes élete van, megvan mindene, hová gondoltam? Én csak egy senki vagyok hozzá képest. Hihetetlen, hogy egy szikra remény is mennyire erősen tud hatni, a remény, amellyel reméltem, hogy egy nap teljesen az enyém lehet, és mellette boldog lehetek majd. Végtelenül boldog is lettem volna, de… De ő nem. Ő szenvedett volna mellettem. Jobbat érdemel, az a másik srác biztosan meg is tudja neki adni mindezt.

Erősen belesajdult a szívem a gondolatba, miszerint Emily egy másik férfival van. Csak magamnak akarom őt, csak én akarom megérinteni, csak én akarom szeretni. Az események cikáztak a fejemben, eszembe jutott a tegnapi gondolatmenetem. Akkor még kételkedtem az érzéseimben. Többször is megkérdeztem magamtól: szeretem őt, vagy csak vágyom rá? Ha csak vágynék rá, most nem vérezne a szívem. Ez nem csak a vágyakozásról szólt, és erre csak most döbbentem rá, amikor már vége. Az ember mindig akkor méri fel, mije volt, amikor már elveszítette.

- Justin, mondj valamit – anya visszatért, miután a kicsik távolabb kerültek. Vettem annyi erőt magamon, hogy ránézzek, s bár homályosan láttam, azért kirajzolódott előttem bánatos tekintete.

- Vége van, azt mondta, utál – hangosan kimondva csak még szörnyűbben hangzott.

- Hogy mi? Justin, biztos vagyok benne, hogy…

- Nem, anya – állítottam le, a hangom szinte már felért egy halottéval. – Vége.

Újból csend lepte el a kis házat, a gyerekek nem csináltak mást, csak ültek egymás mellett, és a régi kis mackójukat szorongatták, aminek szupererőt adtam. Olyan üresnek éreztem magam, hogy szabályszerűen kongtam belülről. Még cserben is kell hagynom őt, ismét hazudnia kell a szüleinek, amiért nem fogok menni az estélyre szombaton. Feldúltam az életét, azelőtt biztosan nem kellett hazudnia a szüleinek senki miatt. És biztos vagyok benne, hogy a teljesítményére is kihat majd mindez, talán nem fog tudni megtervezni több ruhát miattam a következő napokban. Olyan szörnyen érzem magam, istenem.

Anya felállt mellőlem, s legközelebb már csak egy pohár vízzel tért vissza. Hálásan néztem rá, s egyszerre megittam mindet. A sírásom valamelyest abbamaradt, de a fájdalmat nem tudta megszűntetni. Annak jóval több idő kell.

- Justin – anya leült mellém a földre, s megszorította a kezemet. – Nem tudom, mi történt köztetek odakint, de nem tudom elképzelni arról a lányról, hogy valóban ezt mondta neked. Rá kell nézni, a légynek sem tudna ártani – magam elé meredtem, miközben hallgattam őt. – Ne gondolj mindig a legrosszabbra. Csak gondold át, hagyd, hogy bejusson a fejedbe. Szerinted idejött volna, ha utálna téged? Szerinted zavarta volna, hogy nem tudja, mi bajod? – sorolta a kérdéseket. Szöget ütött a fejembe, hiszen igaza volt. Ez mégsem magyaráz meg egy tényt.

- Láttam őt az erkélyéről, amint egy másik srácot ölelget, és hagyja neki, hogy a derekát fogja – monoton hangon, mintha csak egy robot lettem volna hadartam el a mondatot, s még mindig magam elé bámultam.

- És úgy gondolod, hogy ez azt jelenti, hogy nem érez irántad semmit? – perifériás látásom segítségével észleltem, amint felém fordította a fejét.

- Miért hagyta neki, hogy fogja a derekát? – belém szúrt a fájdalom, amikor visszapörgettem a jelenetet.

- Fiam, ezt te sem kérdezhetted meg komolyan – barátiasan meglökte a vállamat. – Ne legyél ennyire vak. Nem hagyhatod, hogy a féltékenységed ennyire elvakítson. Ő is ember, nem várhatod el tőle, hogy te legyél az egyetlen férfi, akivel kapcsolatot létesít. Biztosan neked is lesznek majd lányok, akiket később megismersz, de nem akarsz tőlük semmit. – magyarázta, s minden egyes kimondott szava után kezdtem hülyébben érezni magam. - Elhiszem, hogy szereted őt, Justin, de egy ilyen kis dolog miatt nem vethettek véget ennek, az nagy butaság lenne.

Végre rászántam magam, hogy ránézzek. Bíztatóan, sugározva a megnyugvást méregetett. Annyira szeretem őt, és olyan hálás vagyok, hogy legalább ő van nekem. Ő a legjobb anya az egész világon.

- Köszönöm – súgtam, és ráhajtottam a fejem a vállára.

Ez nem oldotta fel a fájdalmamat, hiszen a kétségeim még mindig élnek, viszont valamivel már könnyebb, és tisztább a fejem. Talán sikerül tisztázni a gondolataimat, és rájönnöm, mit tegyek. Ha elveszítem, akkor méltósággal fogom elveszíteni, nem azért mert a pillanat hevében felforrt a fejem.

Felálltam a földről, és felsegítettem anyát is. A kicsik elaludtak egymás mellett, ekkor észleltem csak, mennyire késő is van. Kinéztem az ablakon, Emilynek hűlt helyét sem láttam a fa alatt. Anya folytatta a mosogatást, s én ledőlve a kicsik mellé igyekeztem enyhíteni a mély fájdalmat, ami pár perce teljesen felemésztett.

Sziasztok! 

Itt is vagyok már a 35. résszel. Hihetetlen, hogy már itt tartok, ez hivatalosan is a legtöbb rész, ameddig eljutottam blogon. És remélhetőleg ennél még több is lesz. :)Láttam mind a 12 kommentet, nagyon jól esett az összes. :) Még szép, hogy a legjobb résznél hagyom abba, hát akkor hogy akarnátok tovább olvasni a blogot?:D Igyekszem izgalmassá tenni a részeket, amennyire csak tőlem telik. Remélem, eddig még nem okoztam túl nagy csalódást. Nagyon kíváncsi vagyok viszont, hogy mit gondoltok erről a részről, és hogy szerintetek mi fog történni. Írjátok meg, és majd meglátjuk lesz-e nyerő tipp: :) Nektek is sok sikert kívánok a sulikezdéshez, legyetek erősek és tartsatok ki. :D Találkozunk szeptemberben, love ya'll ♥u.i.: Figyelem! A következő rész(ek) valószínűleg kevesebb párbeszédet és több érzelmet, gondolatmenetet fog(nak) tartalmazni. Bízom benne, hogy ettől nem fogjátok unalmasnak találni őket. :)

33rd chapter - What happened?

-*- Emily szemszöge -*-

- Derek? Derek! – kaptam a szám elé, amint megpillantottam őt. Te jó ég, már vagy fél éve nem láttam, annyira hiányzott!

- Mily, szia! – szélesen vigyorogva köszöntött, és még fel is kapott, amitől fel kellett nevetnem. Az egyetlen értelmes fiú barátom, aki egyben Leah unokatestvére is. Ritkán jár haza, ugyanis egy másik állambeli gimnáziumba jelentkezett. Nehéz volt elszakadni tőle, de nem tehettem mást, el kellett engednem, nagy álma volt, hogy odakerüljön.

- De hiszen neked megnőtt a hajad, mi lelt, hogy nem nyírattad le? – túrtam bele a dús barna sörényébe.

- Direkt megnövesztettem, mert tudom, hogy te utálod, ha kopasz vagyok – mondta, mintha elismerést várna a figyelmességéért. Őszinte vigyor ült ki az arcomra.

- Milyen körültekintő – kimért stílusommal feleltem, mire kuncogni kezdett.

- Semmit nem változtál, kivéve az alakod. Te fogytál? – végigmért, mire elvörösödtem. Sosem igazán tudtam kezelni, ha egy srác méreget.

- Hát, lehet – lenéztem a kék ruhámra, s azon nyomban elkomorultam.

Ezt kifejezetten Justin kedvéért vettem fel. A tegnapi után azt hittem, a dolgok megváltoznak, de természetesen a végszava után elszelelt, és ma még csak meg sem jelent. Mit is hittem…. Hogy majd megváltozik értem? Hogy majd nem fog csak úgy elszelelni a problémák és az érzései elől? Naiv voltam, és mostanáig is az vagyok. Ezt valószínűleg sosem fogom tudni kiölni magamból.

- Rosszat mondtam? – Derek kíváncsian fürkészte az arcomat. – Nem sértésnek szántam. Tökéletesen nézel ki – mentegetőzött.

- Nem, dehogy, nincs semmi baj – ráztam a fejem, mintha csak ki akartam volna lökni onnan a felesleges gondolataimat. Időközben észrevettem, hogy Leah némán áll az ajtóban, mosollyal az arcán tanulmányozva minket.

- Nyugodtan folytassátok, srácok, én elvagyok itt az ajtóval – simította meg a fehérre mázolt fa ajtómat, s úgy nézett rá, mint aki megtalálta a nagy Ő-t.

- Gyere már be, te idióta – rántottam be a kezénél fogva, mire lebiggyesztette az ajkát, és az ajtó után sopánkodott. Néha mindenki visszasüllyed pár évet viselkedésileg.

Leültünk hárman az ágyamra, és beszélgetni kezdtünk. Annyi mondanivalóm volt a számára, minden kis részletet elmeséltem neki, kivéve egyet, amit Justinnak hívnak. Majd ha eljön az ideje, akkor megismeri, de ez az idő nem most van, főleg amikor oltári pipa vagyok rá, és csak a rossz dolgok jönnének a számra. Elvégre, mégsem zenghetem el, hogy mennyire hatással van rám, amikor a közelemben tartózkodik. Kicsit érdekesen jönne ki.

Az idő pörgött. Közben felfigyeltem a folyosóról áradó zajokra, amik anya érkezését jelezték. Derek felkapta a tekintetét, és ki is ment üdvözölni őt. Anya és ő jó kapcsolatban vannak, bár ez nem meglepő. Derek jó srác, és anya mindig is össze akart vele boronálni. Az egyetlen probléma az, hogy én semmit sem érzek iránta, és állítom, hogy ő sem. A szülőket azonban valamiért ez az apró kis tényező nem érdekli.

Amíg Derek odakint volt, Leah átható pillantást vetett rám.

- Hol van Justin? – halkan beszélt, mintha maga az illető is hallaná.

- Nem jött el. Vártam rá, de… - nem éreztem szükségesnek befejezni a mondatot, Leah biztosan tudja folytatni magában.

- El kell menned hozzá, már csak a szombat este miatt is. Az idő szorít, és ma kihagytatok egy órát. A legjobb esetben is csak két alkalmatok van még, és valljuk be, az rohadt kevés – húzta el a száját.

Igaza van. De mégis hogyan jönne ez ki? Én menjek el Justinhoz visszakönyörögni őt, amikor én gyakorlatilag semmit nem vétettem? Berezelt az átkozott érzéseitől, és ez ellen még én sem tudok tenni semmit. Ezzel saját magának kell megbirkóznia.  Mégis, félre kell tennem a büszkeségemet, és felkeresni őt. Legalább időben megtudom, ha le akarja mondani a szombati estélyt, és kiötölhetek valami hihető hazugságot a szüleimnek.

- Esteledik, hazahurcolom Dereket, te pedig menj Justinhoz – biccentett a fejével az ajtóm irányába. – Egy percet sem vesztegethetsz tovább - némán bólintottam, és hálát adtam az égnek, amiért Leah mellettem van. Nélküle már rég elvesztem volna.

Miután lekísértem őket a földszintre, máris azon gondolkoztam, hogy melyik útvonal lenne a leggyorsabb a kórházhoz. Ha megszedem a lépteimet, körülbelül tíz perc, és már ott is vagyok. Számításaimat az ajtónyitásom fékezte meg: amikor kitártam a nyílászárót Leahéknak, szembekerültem az anyatermészettel: az eső csillapíthatatlanul zuhogott, az esőcseppek sűrűségétől semmit nem lehetett látni az udvarunkból. Csodás, még ez is.

A magán földrajzórámat a telefonom csörgése szakította félbe, amelyet az emeletről hallottam, így egy gyors ölelést követően már fénysebességgel száguldottam felfelé a lépcsőn.

- Haló? – lihegve szóltam bele a telefonba. Remélem, nem értik félre a vonal túlsó végén a heves lélegzetvételemet.

- Emily? Itt Melissa a kórházból – szólt bele kedvesen.

- Szia! Mi történt? – huppantam le a fotelembe.

- A család, amelyik különleges megfigyelésen volt, távozott az intézményből – felelte, nekem pedig hirtelenjében egy teniszlabda méretű gombóc keletkezett a torkomban. Justinék elhagyták a kórházat? Mégis mi a…

- Mikor? – nem bírtam tovább ülni, holott öt másodperce foglaltam helyet. Fel-alá járkáltam erősen szorongatva a telefont, mintha az idegességem változtatna a történteken.

- Körülbelül három órával ezelőtt. Ne haragudj, hogy nem szóltam korábban, akut esetet szállítottak be, és mindenkinek közre kellett működnie – alig hallottam az indoklást, ugyanis rögvest a faliórát kerestem a szemeimmel. Három órával ezelőtt, az annyi, mint… A fenébe, az négy órára esik! Nyugtalanságom szétáradt az egész testemben, ezáltal a kezem remegésnek indult, így kis híján a földre ejtettem a telefonomat.

- Köszönöm, hogy értesítettél, Melissa – fojtott hangon hálálkodtam, majd ki is nyomtam a készüléket.

Mi rosszat tettem? Mit követtem el, hogy ennyire el akarja magát szigetelni tőlem? Hiszen én semmit nem mondtam! Lehet, hogy ez lenne a probléma? Hogy nem reagáltam tegnap arra a kis szösszenetre a mondata végén? Mégis hogyan tehettem volna, amikor azonnal lelécelt? Ó, csak kerüljön a szemem elé.

Felforrva pakoltam bele a táskámba, majd keresztbetettem magamon, és egy esernyőt magammal ragadva nagy léptekkel indultam neki az utamnak. A rozoga ház felé vettem az irányt, elvégre tudtommal nincs más hely, ahová mehetnének. Nem tudom, hol hagyta az eszét; ha az apja ismét megveri a családját, annak súlyos következményei is lehetnek. Nem teheti ki őket ekkora veszélynek, a fenébe is! Csak tudnám, mire ez a hirtelen kedélyváltozás.

Hála a vízálló balerinacipőmnek, és a hatalmas esernyőmnek, egyetlen vízcsepp nélkül megúsztam az oda utat. Még néhány piruettet is le kellett zavarnom a házhoz befelé vezető ösvényen, amiért az út göröngyössége miatt felgyülemlettek az esőcseppek, kisebb-nagyobb tócsákat alkotva.

Zajokat hallottam odabentről, így egy részem megnyugodott; legalább van itt valaki. Bekopogásom után három másodperccel természetesen egy velem egy szemmagasságban lévő ajtónyitó emberre számítottam, de helyette egy kicsi, földből alig kilátszó teremtés jelent meg előttem, akinek arca felderült, amint felismert.

- Emily! – rontott nekem, és átölelte a lábamat. Mosolyogva fogadtam Jaxont, majd megsimítottam a fejét.

- Mi? Emily itt van? – Jazzy hangja csendült fel, és már elő is tűnt az ajtó mögül. -  Szia, Emily! – szorított helyet magának Jaxon mellett, így már ketten fogták közre a lábaimat. Mosollyal az arcomon, megdermedve álltam az ajtó előtt, mire megjelent Justin anyukája.

- Gyerekek, engedjétek be szegény lányt, nem állhat kint az esőben! – a figyelmeztetésre megragadták a szabad kezemet, nekem pedig épp annyi időm volt, hogy összecsukjam az esernyőt, mielőtt beszorul az ajtófélfák közé.

- Szia – köszöntem barátian Pattie-nek, és körülnéztem bent. Justinnak hűlt helyét sem láttam. A figyelmes anyuka valószínűleg észrevette a fejemben zajló gondolatokat, s szó nélkül válaszolt.

- Szia, drágám. Justin nemrégen ment el, azt mondta, van egy kis dolga. Fogalmam sincs, hol van, és mikor ér majd haza. Kérsz valamit inni? – rakosgatta el a tányérokat. Hát, ez egészen bíztató.

- Nem, köszönöm – túl frusztrált vagyok ahhoz, hogy bármit is a gyomromba küldjek.

- Emily, játszol velünk? – Jazzy jelent meg ismét, és a babaházára mutatott.

- Persze, azonnal megyek – melegen rámosolyogtam, majd újra Pattie-nek szenteltem a figyelmem. – Miért hagytátok el a kórházat? – kérdtem. Semelyik részét nem értem Justin viselkedésének, de ez a leghomályosabb, és tudom, hogy Pattie igazat fog mondani.

- Hogy érted ezt? Justin azt mondta nekünk, hogy a te üzeneted volt – zavarodottan összehúzta a szemöldökét.

Pár másodpercig némán bámultam Pattie-re, majd a légüres térbe. Hogyan mondhatott ilyet? Hogyan gondolhatta, hogy valaha is kiküldeném őket onnan anélkül, hogy egy biztonságos helyet biztosítok nekik? Mégis miféle szívtelen embernek állított be engem?

- Nem mondtál ilyet, igaz? – Pattie olvasott a gondolataimban. Sokatmondóan rápillantottam, mire lehunyta a szemét, és egy mély sóhajt hallatott. – Mi történt? Összevesztetek? – gyengéden megsimította a vállamat, és leültetett a kétszemélyes, krisztus előtti kanapéra. Most én következtem a sóhajtással.

- Nem. Az ég világon semmi nem történt – fogtam a fejem hitetlenkedve. – Tegnap azt mondta nekem, mielőtt elment, hogy… Szóval hogy… – kerestem a szavakat, de nem tudtam kimondani. Nem akartam kimondani.

- Tudom – mentett ki a helyzetből Justin anyukája. Rá sem kérdeztem, honnan tudja. Nagyon figyelmes nő, mindent észrevesz.

- És azután elment – folytattam. – Nem reagáltam rá, mert olyan hirtelen elment, és… Szóval, lesokkolt – az ölemben lévő kezeimet kezdtem tanulmányozni zavaromban. Pattie megnyugtató mosolyt intézett felém.

- Neki ez nagy dolog, Emily – egy pillanatra félrebiccentette a fejét, s folytatta. – Több, mint két éve nem tartózkodott lányok közelében, és most jöttél te. Le fogja rendezni magában, csak hagyj neki időt és teret – mélyen a szemeimbe pillantott, s máris jobban éreztem magam. Egy dolog azonban felkeltette az érdeklődésemet.

- Miért nem volt lányok közelében ilyen sokáig? – a homlokomat ráncoltam. És én még azt hittem az első találkozásunkkor, hogy egy tipikus nőcsábász. Egy kissé hihetetlen is ez, hiszen túl jól néz ki ahhoz, hogy ne legyen barátnője, valamint mindig túl gyakorlottan ér hozzám. Pattie már éppen nyitotta volna a száját, amikor Jazzy újból megjelent.

- Emily, most már jössz játszani? – leplezetlen öröm tükröződött az arcán. Hogyan is tudtam volna nemet mondani annak az angyali arcnak? Bocsánatkérően meredtem Pattie-re, aki csak elvigyorodott, és bólintott egyet.

Hagytam neki, hogy elhúzzon a ház másik sarkába, ahol Jaxon éppen kocsikkal játszott. Jazzy leültetett egy plédre, s a következő öt perc azzal telt el, hogy rajtam veszekedtek. Jazzy a babaházzal szeretett volna játszani, Jaxon pedig a kocsikkal. Addig hallgattam a civakodásukat, míg végül eszembe nem jutott a nyerő ötlet.

- Mi lenne, ha te megfésülnéd a hajamat, miközben én kocsizom Jaxonnal? – felvontam a szemöldököm, válaszra várva. Nem is feleltek, csak elmosolyodtak, és Jazzy már rohant is a fésűért.

Annyira békés volt velük így játszani. Egy a sok indok közül, amiért szeretem a gyerekeket, hogy gondatlanok, sokkal színesebben látják a világot, és mindig őszinték. Sok ember példát vehetne róluk.

Jazzy óvatosan fésülte a hajamat, és közben megjegyezte, hogy mennyire szép, és hogy ha nagy lesz, ő is ilyet akar. Elvigyorodtam. Imádom őket. Pattie közben takarított és vacsorát készített. Örömmel láttam, hogy megkapták a pénzt, amelyet eltetettem nekik a távozásukra. Habár, nem így képzeltem el az egészet, de legalább nem éheznek.

- Justinhoz jöttél, Emily? – kíváncsi hangsúllyal szegezte nekem a kérdést, ezzel kirángatva a gondolatmenetemből.

- Igen – feleltem. Nem is tudom, miért kérdezte, hiszen ez olyan nyilvánvaló.

- Miért volt bátyus olyan szomorú, amikor kijöttünk a kórházból? – kérdése egyenesen mellbe vágott.

- Szomorú volt? – kissé oldalra fordítottam a fejem, hogy valamelyest rá tudjak nézni, miközben oda-vissza tologattam a kis játékautót Jaxonnal.

- Igen, és amikor megkérdeztem, hogy jössz-e holnap, azt mondta, hogy nem – lebiggyesztette az ajkát. – Pedig megígérte, hogy holnap elhoz – hangszíne sértődésről árulkodott. Ezerrel kezdett pörögni az agyam. Miért lehetett Justin szomorú? Nem történt semmi, legalábbis én abban a hitben éltem, hogy minden rendben van, de ezek szerint… Mi a fene lelhette?

- De most itt vagyok – vigyorogtam rá, mire visszatükröződött arcán a gesztusom. Pár percig csendben maradt, addig én tűnődtem, s mechanikusan mozgattam a kisautót a kezemben. Justin nagyon furcsán viselkedik, és a legbosszantóbb az, hogy egyetlen dolog sem jut az eszembe, amivel megbánthattam volna. Bárcsak tudnám, mi baja.

- Emily, kérdezhetek valamit? – szólalt fel ismét Jazzy.

- Hát persze – bólintottam.

- Te szerelmes vagy bátyusba? – az arcomba hajolt, miután elhangzott a kérdése. A szavai egyenesen mellbe vágtak, sőt, átszúrták a mellkasom, és tőrként fúródtak a szívembe.

Ezen legutoljára elég régen gondolkodtam. Még csak akkor sem ötlött az eszembe, hogy át kéne ezt gondolnom, amikor tegnap bezengte nekem azt a pár szót, ami megállította a világomat. A helyzet az, hogy őszintén nem tudom. Túl kevés idő telt el, túlontúl elragadtak minket a vággyal túlfűtött érzelmek. Időre van szükségem, hogy ezt a kérdést meg tudjam válaszolni. Viszont itt ez a csöppség, mégis mennyire összetörném, ha azt mondanám neki, hogy fogalmam sincs?

- Miért kérdezed? – az egyetlen dolog, amit Mrs. Tranberrytől megtanultam, az a hatásos témaelterelés, és remélem, hogy sikerrel járok egy hat évessel szemben.

- Csak azért, mert azt mondta tegnap, hogy ő szerelmes beléd – darabokra törte, majd telítette el melegséggel a szívemet ezzel a kijelentéssel. Annyira meglepődtem, hogy reagálni sem tudtam, a kezem abbahagyta a kisautó tologatását, és még lélegezni is elfelejtettem.

- Tényleg? – rá sem ismertem a saját hangomra.

- Igen, és ha te is szerelmes vagy belé, akkor összeházasodhattok, és lehetek koszorúslány – ismertette a gondolatmenetét, mire egy szívből jövő kacaj tört elő belőlem. Már éppen készültem volna neki válaszolni, amikor az ajtó hirtelen kinyílt.

- Megjö… - és itt el is akadt az illető szava, ugyanis egyenesen a szemeimbe nézett belépése pillanatában.

A levegő megfagyott, és ha az előbb elfelejtettem lélegezni, akkor azt kell mondjam, hogy mostanra már megfulladtam. Mindenki csöndben volt, figyelte egymást, illetve kettőnket. Én csak vele törődtem, hozzá hasonlóan. Nagyot nyeltem, mire Jazzy abbahagyta a fésülést, így fel tudtam állni. Beszívtam egy jó nagy adag levegőt, és teljes fegyverkészlettel álltam készen a történésekre, amelyek egész biztosan nem lesznek olyan meghittek és nyugodtak, mint eddig.

Sziasztok! 

Nem is tudom, mikor hoztam utoljára ilyen hamar részt, de megjött az ihletem. Amikor lehurrogják a munkámat, vagy veszekedésben van részem, bármiről legyen is szó, azonnal nekilátok, hogy jobbat alkossak. Ráadásul a 15 komment is jó hamar kigyűlt, ami plusz löketet adott, így hipersebességgel meg tudtam írni a részt. És bár semmivel nem lett jobb, de legalább hamar hoztam a részt, nemde?:)Visszatérve a veszekedésre, nem igazán tudom, mit kéne tennem. Volt némi igazság a tegnapi emberek kommentjeiben. Nem mondom, hogy mindenben igazuk volt, de néhány dologban, miután átgondoltam, muszáj volt egyetértenem. Az egyik ilyen dolog, ez az úgynevezett "komment kikényszerítés". Nem igazán akartam, hogy ez így jöjjön le. Utólag belegondolva, külső szemmel valószínűleg én is ezt gondoltam volna, de én meg tudom érteni azokat az írókat, akik kommentlimitet állítanak fel. Elvégre, dolgoznak a résszel, nem? És a minimum, amit elvárnak, de szerintem ez az egyetlen dolog is egyben, az a visszajelzés. Tegnap írt egy lány, aki olvasta a blogot, a kommentje viszont törlésre került, amiért az alá a poszt alá írt, amit kitöröltem. Leírta, hogy szerinte már unalmas és erőltetett a történet. Ehhez csak annyit mondanék, hogy ezt is elmondhattad volna. Ha nem tetszett, miért nem jeleztél, és segítetted a munkámat? Talán ha hamarabb jelzed, felpörgetem az eseményeket. De ha magadban megformálsz egy véleményt, és azt ott is tartod, akkor nem fogom tudni kiolvasni a fejedből. Sajnálom, hogy elvesztetted az érdeklődésedet, tényleg. Előfordul az ilyen, és nem tartalak vissza, mert azzal már az elejétől fogva tisztában vagyok, hogy olyat nem írhatok, ami mindenkinek tetszik. Ha nem olvasol többet, akkor szíved joga, és ez mindenkinek szól, nem csak neki. Szerintem itt le is zárom ezt az őrületet ennyivel. Akik meg nem olvassák a blogot, azok meg ne jöjjenek ide csak azért, mert unatkoznak, és olthatnékjuk van. Erről továbbra is tartom a véleményemet. És ennyi.Hogy a részről is beszéljek egy kicsit, muszáj megkérdeznem, hogy mit gondoltok Derekről. Bár még elég sejtelmes, alig lehet tudni róla valamit, de az első benyomásra vagyok kíváncsi. :)Nem szabok kommenthatárt, inkább csak írok, hogy mihamarabb tudjak haladni az Anything Could Happen-nel is. Adom azt is, hogy aki akar, az majd jelez, remélem azért lesznek ilyenek is. Legközelebb jövök, egész biztosan később, mint most, a suli is kezdődik hamarosan, és most alaposan bele kell húznom. Azért egy hónapban legalább két részt biztosan fogok feltenni, ezt garantálom. See u later ♥

32nd chapter - We have the details

-*- Justin szemszöge -*-

Még mindig nem hiszem el, hogy gyakorlatilag szerelmet vallottam Emilynek tegnap. Nem tudtam, honnan  jött, és képtelen lettem volna kezelni tovább a szituációt, ezért is mentem el azon nyomban. Nem bírtam volna ki, ha megbántottam volna vele. Nem akartam látni, hogy esetleg visszavonulót fúj, amiért ilyen gyorsan haladunk. Jobb volt inkább elmenni, és lélekben felkészülni a következő találkozásra.

- Bátyus, te nem is figyelsz! – Jazzy felháborodott hangsúlya repített ki a gondolataimból. – Az a baba nem oda való, mert ő teázni megy a szerelmével – kapta ki a kezemből a Barbie babát. Ó, hát persze, teázni a szerelmével, milyen ironikus.

- Én kérek elnézést, hercegnő – tisztelettudó hangsúllyal feleltem, éppen úgy, ahogyan Emily tanította. Ki a fene gondolta volna, hogy akaratlanul is beszélhetek ebben az erőltetett stílusban?

- Én is akarok játszani, de ez lányos! – Jaxon a kórházi ágyán ülve duzzogott. Még mindig itt vagyunk, mintha csak itt élnénk, és ez nem helyes. Haza kell mennünk, nem hagyhatom, hogy Emily tovább finanszírozza az ellátásunkat.

- A fiúk is szoktak babaházzal játszani – szállt harcba Jazzy a testvérével. – Látod, bátyus is játszik vele. És ő fiú – büszkén felszegte a fejét, amiért megvédte az igazát. Ha tudná, hogy lassan szivárványt hányok ettől a sok rózsaszín cucctól, szerintem nem lenne ennyire magabiztos.

- Bátyus is lányos – biggyesztette le a száját Jaxon.

- Hé! – háborodtam fel. Mégis honnan veszi, hogy lányos vagyok?

- Igen, lányos vagy – ugrált Jazzy nevetve, és lehuppant a testvére mellé az ágyra, majd lepacsizott vele. – Azért lányos, mert szerelmes Emilybe, és amikor ő is ott van, akkor tiszta piros a feje – mondta, mire Jaxon hatalmasat nevetett. Mi a fene!?

- Hát te meg miről beszélsz, kisasszony? – meredt szemekkel bámultam rá, és nem hittem el, hogy a hat éves kishúgom hamarabb észreveszi, hogy szerelmes vagyok, mint én magam.

- Két szerelmes pár, mindig együtt jár – énekelte vidáman, mire a fejem teljesen bevörösödött, de nem a méregtől. Jazmyn Bieber, a hat éves húgom végtelen zavarba hozott engem.

- Na, elég legyen – megindultam feléjük, és mindkettőt elkezdtem csiklandozni. Hangosan felnevettek, s csak akkor hagytam abba, amikor az örömkönnyek már lefelé áramoltak az arcukon.

- De bátyus – még mindig kissé nevetve fogta meg az arcomat a két csöpp kezével Jazzy, s mélyen a szemembe nézett. Abban a pillanatban sokkal többnek tűnt, mint hat évesnek. – Tényleg szerelmes vagy Emilybe, ugye? – tette fel a kérdést.

Elállt a szavam. Most mit mondjak neki? Már egyszer lezajlott ez a beszélgetés, akkor nem voltam benne biztos. Most viszont mintha tudnám, és nem lennének kétségem. De mit teszek, ha visszamondja Emilynek? Végül is, már tudja… nem is lehettem volna világosabb tegnap.

- Igen – súgtam, s rámosolyogtam. – Szerelmes vagyok Emilybe – hangosan kimondva ezeket a szavakat hatalmasat dobbant a szívem. Belegondolva mit jelent ez, egyszerre félek és vagyok boldog. Mégis, érzem, hogy ennek rossz vége lesz. Azonban nem tud érdekelni, ő az egyetlen jó dolog az életemben a családom mellett, és élvezem addig, ameddig a sorsom el nem veszi őt tőlem.

- Ez aaz! – tapsikolt, és átölelte Jaxont. Meglepett a reakciója, de azért vigyorogtam. Szeretik Emilyt. Hogy is ne lehetne őt szeretni.

- Indulnom kell, srácok – fél hármat mutatott az óra, békésen oda tudok érni a szexi tanárnőmhöz háromra.

- Mikor jön Emily megint? – Jaxon szerényen tette fel a kérdést. Hát ilyen nincs, az öcsém érdeklődik felőle! Komolyan, ez a lány csodákra képes.

- Talán majd holnap elhozom, oké? – simogattam meg az arcát.

- Oké! – felelték izgatottan, mire én vigyorogva átöleltem őket, és az ajtó felé indultam. Észre sem vettem, hogy anya az ajtófélfának támaszkodva végignézte az egész jelenetet. Mosolyogva nézett rám, és olyan egészségesnek tűnt. Jó volt így látni. Amint odaértem, megálltam előtte, s ő fürkészni kezdett a szemeivel.

- Örülök, hogy végre bevallottad magadnak – gyengéden végigsimított a felkaromon.

- Nem csak magamnak – mormoltam az orrom alatt, de anya így is meghallotta. Szemei felcsillantak, s a mosolya csaknem a füléig ért.

- Mit mondott? – kérdte vidáman.

- Hát… semmit, mert gyorsan elmentem – miért hangzanak komolyabban a szavak, ha kimondják őket? Csak most veszem észre, mennyire gyáva voltam, amiért otthagytam, és meg sem hagytam neki lehetőséget, hogy válaszoljon.

- Istenem, Justin – rázta a fejét, de azért még mosolygott. – Már ez is haladás – lökte el magát az ajtóféltől. Halvány mosolyt vetettem rá, s egy ölelést követően már tovább is álltam. Nem késhetek el, és már amúgy is látni akarom.

A nyomott, szinte depressziós énem helyett most a vidámabbik lépett életbe, így csaknem mosolyogva lépkedtem az utcán. Alig vártam, hogy meglássam és elöntsön az az érzés, ami csak akkor kel életre, amikor ő a közelemben van. Át akartam ölelni, meg akartam csókolni, és érinteni minden egyes szabad bőrfelületét, miközben… A fenébe is, miken gondolkozom? Majdnem lefeküdtem vele gondolatban. Bieber, te perverz gondolatokat forgatsz a fejedben róla.

Kövezzenek meg! Vonzódom hozzá, és természetesen vágyom rá. A fenébe is, persze, hogy vágyom rá, tegnap egy hajszál tartott vissza, hogy leszaggassam róla a ruháit. Még én sem igazán tudom, hogyan tudtam leállítani magamat és őt. Égtem a vágytól és a büszkeségtől, hogy ennyire beindítottam őt. Mindent megtettem volna érte, hogy örömet okozzak neki, de tudtam, hogy meg fogja bánni, és csak falat húz közénk, miután megtörtént. Várnunk kell, hiszen még mindig alig ismerjük egymást. Minden vonzalom csak fizikai, épp ezért félek elismerni az érzéseimet.

Mi van, ha valójában nem is szeretem? Sokszor, nagyon sokszor tettem fel magamban ezt a kérdést, és mindig találtam rá ellenérvet. Viszont még én magam sem tudom, miféle vonzalom ez. Vajon akkor is fent maradna ez az érzés, ha nem vonzódnék hozzá fizikailag? Ez az a fajta kérdés, amire csak idővel fogok választ kapni, ezért kell észnél maradnom, és nem hagyni, hogy elvakítson a vágyam iránta.

Egyébként is, tegnap stresszhelyzetbe kerültem, és mindenki tudja mi lesz, ha izgulok, vagy dühös vagyok. Egyedül Emily képes kontrollálni a dühömet: a hangja, a csókja, az érintése visszahoz a való világba, mielőtt bármi rosszat is tennék. Amikor ő is a közelben van, a dühöm vággyá alakul át, és egyszeriben minden, amit akarok, az az Emilyvel való szeretkezés. Nem jöttem még rá ennek az okára, de duplán oda kell figyelnem magamra körülötte. Nem bánthatom meg a gondatlan cselekedeteimmel.

Gondolkozásom közepette azon vettem észre magam, hogy Emily háza alig van pár méterre. Megszedtem a lépteimet, hogy mihamarabb odaérjek a kerítéshez, ám amikor már éppen készültem volna átmászni, valaki hatalmas erővel ragadott meg, és fordított az út felé. Meglepetésemben egy hang sem jött ki a torkomon, csak néztem fel a nagydarab emberre, majd az útra, és akkor megpillantottam az ismerős fekete terepjárót.

Na ne. Kurvára ne.

A testőr lerakott, és komolyan megfontoltam, hogy elrohanok, mielőtt bárki észrevenne itt, Emily háza előtt. Gondolok itt természetesen Emilyre. De ha megtettem volna, az utolsó mozdulatom a fölre hullás lett volna.

- Szállj be, kölyök, sietnünk kell – nyílt ki az ajtó, és Drake szólt ki mögüle. A fene beléd, a fene a maffiádba, a fene a…

- Megyek – sietősen pattantam a járműbe, gondolván: minél hamarabb túl vagyok rajta, annál hamarabb mehetek Emilyhez. A kocsiban ülve feszengeni kezdtem, átjárt a mérhetetlen bűntudat, amiért egész biztosan el fogok késni. Nem tudom elhinni, hogy ez pont most történik, amikor tegnap olyan gyorsan leléptem. Azt fogja hinni, hogy berezeltem, és nem akarom látni őt többé. A kurva életbe. 

- Mit keresel ennél a háznál, kölyök? – érdeklődött Drake. Na, erre most mi a fenét mondjak.

- Megnéztem, mim lehetne, ha gazdag lennék – a hangom utálattól csöpögött. Nem nehéz így beszélnem erről a környékről, még mindig utálom a sok sznob embert, de Emily elfeledteti velem ezt, ugyanis ő más. Ő nem az a tipikus gazdag, aki irigy és önző, amikor pénzről van szó. Ő adakozik, és nem sajnálja a pénzt. Ez pedig lenyűgöz.

- Ha jól végzed a munkád, ennél sokkal jobbat is kaphatsz – jelentette be. Fogadjak el pénzt egy hidegvérű gyilkostól? Azt hiszem, kihagyom. Mégis, a családnak szüksége van a pénzre. Talán egyszer még jól jöhet.

- Szavadon foglak – feleltem, mire bólintott egyet, s a szemében mintha jókedv járkált volna. Úgy szeretnék kiszállni ebből az átkozott járműből, és futni Emilyhez. Bárcsak megtehetném.

A kocsi ugyanarra a helyre vitt, ahol a legutóbbi titkos megbeszélést tartottuk. Ó, szóval megint arról az emberrablós tervről lesz szó, amiben nekem is közre kell működnöm. Bűncselekmény volt a legutóbbi drogcsempészet is a kikötőben, ám itt most egy emberi életről van szó. Ráadásul valamilyen gyerekről, aki még csak nem is tehet semmiről. Már előre utálom ezt az egészet.

A teremben mindenki ugyanott ült, mint a legutóbbi alkalomkor, így én is megindultam a Ryan melletti hely felé. Barátságosan rám köszönt, majd síri csendben vártuk, hogy Drake nekikezdjen beszélni. Lehetőleg gyorsan, ha megkérhetném, Mr. Megölök Mindenkit Aki Csak Levegőt Mer Venni.

- Megvannak a részletek – támasztotta a karját az asztalra. – Pontosan két hét múlva, július 2-án este hat órakor indítjuk a műveletet. Mindegyikőtökre szükségem lesz – nézett körbe, és megakadt a szeme rajtam. – Rád a legjobban.

Megállt a vérkeringésem. Rám a legjobban? Mégis mit vár tőlem, mit tegyek? Azt akarja, hogy én lőjem le? Nem, azt soha nem tudnám megtenni. Az egész terem rám vezérelte a szemét, és néhány tapasztaltabb felhorkant. Szinte beleláttam a gondolataikba: „Ez a kis szerencsétlen? Mit tud ő az emberrablásról?”. Azt kell mondjam, egyetértek velük. Már éppen meg akartam kérdezni, hogy miért, amikor folytatta.

- Egyelőre nem árulom el, miért, csak a következő alkalommal, jövő hét szerdán. Addig lesz egy heted kivitelezni a feladatodat az akcióig – vigyorgott hősiesen. Mégis mi a rohadt élet? Mit tervez ez velem? A picsába, most alaposan megrémisztett.

- A többiek addig előkészítik a helyet, ahová visszük a kis áldozatunkat, és ügyelnek a biztonságra, valamint a zsarukra. Érthető voltam? – fenyegetően vitte fel a kérdés végén a hangsúlyt. Az egész terem egy emberként helyeselt neki.

- Helyes. Ennyi volt, mehettek a dolgotokra – legyintett, mire mindenki felállt, és a kijárat felé indított. Ryan megveregette a vállamat, mielőtt elment, és nem tudtam eldönteni, hogy részvétből, vagy bíztatásként tette. Valamiért nem is akartam tudni.

Én is mentem a tömeg után, de megálltam Drake mellett, mert tudtam, hogy hazadob. Meg sem próbáltam húzni az időt, így is már negyed óra késésben vagyok.

- Gyere, kölyök, visszaviszlek az álom-negyededbe – vállamra helyezte a kezét és úgy irányított kifelé. Még hogy álom-negyed. Egyedül talán azért, mert ott van a lány, aki az álmom. De semmi több.

Sietősen kilépkedtünk ebből a földalatti bunkerből, s már bent is voltunk a kocsiban. Az idő eléggé beborult, viharfelhők keletkeztek az égen, pár percen belül vihar lesz. Minden értelemben.

A kocsi megszokott tempóban hajtott, s pillanatokkal később már meg is pillantottam az ismerős környéket. A gazdag negyed felé hajtva egyre lassult a tempó, és a sarkon állt meg a jármű. Drake úriasan intett az ajtó felé, jelezvén, hogy szabad vagyok, és én megpróbáltam nem leszakítani a kilincset sietségemben. Nyugodtságot színlelve komótosan szálltam ki, majd csaptam is be az ajtót, a terepjáró pedig már ott sem volt mellettem. Ezt a pillanatot választottam, hogy úgy kezdjek el rohanni, mint az őrült, nehogy fokozzam a késésemet akár még egy másodperccel is.

Sietősen átmásztam a kerítésen, fel egészen az erkélyig, s megpillantottam őt. Istenem, annyira szép volt. Az ágyon ült lehorgasztott fejjel, a haja az arcába omlott. Egybe ruhát viselt, abból is kéket, azt a fajtát, amelyiknek nincs pántja. A válla és a nyaka teljesen szabadon volt, a ruha tökéletesen kihangsúlyozta a melle vonalát. Teljesen elállította a lélegzetemet. Égtem a vágytól, hogy megérintsem, végig akartam csókolni az egész nyakát és a vállát. Már éppen kopogásra emeltem a kezemet, amikor az ajtaja hirtelen kinyílt, így el is bújtam a függöny mögé, és a fél szememmel tovább figyeltem.

Leah - végre megjegyeztem a nevét is -, és egy srác jött be az ajtón. Emily rögtön felkapta a fejét, és izgatottan ugrott fel az ágyról, amint megpillantotta a srácot. A fiú végigmérte őt, amint felállt, nekem pedig ölni támadt kedvem. Veszed le a kibaszott szemed a csajomról – zengtem magamban, s ökölbe szorítottam a kezeim. Otthagyva Leaht, a gyerek megindult Emily felé, és boldogan felkapta őt.

Leesett az állam. Ki a halál ez? Miért ölelgeti Emilyt? Miért örülnek ennyire egymásnak? Még csak nem is lehet a bátyja, Emily egyke, nincsenek testvérei. De akkor mégis ki ez? Felégetett a féltékenység, és a düh, amiért láttam, hogyan néz Emilyre az az élettelen, valamint elszomorodtam Emily csillogó szemei miatt. Annyi boldogság volt a szemeiben, és a mosolya annyira széles volt, amilyen velem még sosem. Én nem tudom ennyire mosolyra fakasztani. Ő pedig bárki is legyen, felvidította őt, és elfeledtette vele, hogy kések, és nem vagyok ott a megbeszélt időre. Mérhetetlen utálat oszlott szét bennem erre a gondolatra a srác iránt.

Emily kimászott az öleléséből, de ő nem engedte el: a derekán tartotta a kezét, ezzel maga mellé láncolva. Ekkor esett le, hogy biztosan nem a rokona, rokonok nem csinálnak ilyet. Ő vonzódik Emilyhez, ahogy néz rá, és ahogyan viselkedik vele, az valósággal világgá kürtöli, hogy érez iránta valamit. Legszívesebben betörtem volna az üveget, és érzékeltettem volna, hogy ő az enyém, de a lábaim nem mozdultak meg egy gondolat miatt, ami csak ismétlődött a fejemben.

Emily miért nem húzódik el? Miért nem veszi le magáról a srác kezeit? Miért nem érzékelteti vele, hogy ő már másé? Miért nem teszi? A szívem heves verése nem csillapodott, annyi érzés kavargott bennem, hogy nem tudtam kezelni őket. Fogtam, és hátat fordítottam az ajtónak. Nem voltam képes tovább nézni ezt. Nem voltam képes tovább nézni, hogy egy másik srác elfeledteti Emilyvel, hogy nem vagyok ott, amikor kéne.

Fogtam magam, lemásztam az erkélyről, ki a kerítésen, és vissza sem nézve kezdtem el lépkedni a kórház felé, miközben elkezdtem megemészteni a gondolatot, hogy Emily nem érez úgy irántam, mint ahogyan én iránta.

Nos, az író is ember, neki is kell inspiráció. Az én inspirációm ti vagytok, és ha ti nem jeleztek, én azt úgy érzékelem, hogy nem olvassátok a blogot, vagy nem is érdekel, esetleg nem tetszett, és félbe is hagytátok a részt. Lehet, hogy ez nem így van, de nyilván ti is így érzékelnétek fordított esetben. Az utóbbi pár részben nem szabtam kommenthatárt, de most újból bevezetem a 15 komment után rész dolgot, mert úgy látom, másképp nem megy. Sajnálom, hogy ezt kell csinálnom, mert a statisztikák mutatják, hogy mennyien jártok a blogon, és mégis milyen kevesen jeleztek vissza. 

Hiányoznak az Anything Could Happen-es napok, amikor egy rész alatt 30 komment volt, és a regények, amiket sokszor kaptam, éppen ezért is döntöttem úgy, hogy ennyi idő után is folytatom. (Megelőzve a kérdéseket, még nem tudom, mikor lesz kint a 32. rész.) Többet jelentenek a blogolóknak a kommentek, mint azt ti el tudjátok képzelni, aki vezet blogot nyilván tudja, miről beszélek. Egy párszor már leírtam ezt, és valószínűleg most sem fog történni semmiféle változás, de azért próbálkozni lehet.  

Azt hiszem, ennyi volt a mondanivalóm, találkozunk legközelebb, ami szokásosan ismeretlen időpont. ♥

31st chapter - Intense situations

-*- Emily szemszöge -*-

Megállt a szívem.

Nem, ez nem a helyes kifejezés.

Rohadtul kihordtam lábon három szívinfarktust, egy stroke-t, és még Justin is csókol. Hogy lehetséges, hogy még nem estem össze holtan? Őszintén. Az sokkal egyszerűbb lett volna.

Amint meghallottam az anyám hangját, és a hang el is jutott az agyam felfogó-központjába, úgy éreztem magam, mint akit menten összeroppant a légnyomás. Justinnal egyszerre pattintottuk ki a szemünket, a szánk még össze volt forrva, s így néztünk farkasszemet.

Egy egész másodpercig.

Ugyanis rémülten felpattantam Justin öléből, minden lehetséges téren elszakítva a testét az enyémtől, majd a legmagabiztosabb hangon szóltam anyának.

- Szia, anya! – tudtam, hogy mielőtt bejön a hallba, ellenőrzi, hogy a cipője mennyire koszos, ezután bekapcsolja a légkondicionálót, majd szól Ambernek a mai teendőkről. És ez épp elég idő nekem, hogy eltüntessem Justint valahogyan.

- Emily, a kurva életbe, hová bújjak? – kiabálta suttogva Justin, majd kétségbeesetten felállt.

- Nem tudom! – feleltem ugyanúgy, s fogtam a fejem, majd körülnéztem, s megpillantottam a földig érő függönyt. Sokatmondóan rápillantottam Justinra, aki fel is fogta az üzenetet, s mint a villám rejtette el magát a függöny mögé. Amber éppen szemtanúja volt a jelenetnek, és riadtan nézett rám; tudta, ha lebukok, őt akár ki is rúghatják.

- Hát itt vagy, szívem! – nagy mosollyal köszöntött az anyám, majd amilyen nagy mosoly terült el az arcán, olyan nagy zavartság tükröződött róla, amikor megpillantotta, mibe csöppent bele.

- Igen – vigyorogtam meggyőzően, és ösztönösen a függöny elé álltam, hogy anya még véletlenül se lássa meg Justint.

- Miért van megterítve egy személyre? – kérdezte, én pedig igyekeztem összerakni egy jó magyarázatot, ám semmi nem jutott eszembe. Mikor már épp kinyögtem volna valamit, Amber megelőzött.

- Miss. Miller és mi éppen a szombati estélyre próbálgattuk a lehetséges alternatívákat teríték szempontjából – felelte kimérten, ahogyan mindig is beszél velünk, nekem pedig vissza kellett fognom magam, nehogy eltátsam a szám. A bejárónőnk éppen most hazudott az anyám szemébe miattam! Jézus isten.

- Á, így már világos – tért vissza a mosoly anya arcára. – Felesleges ennyire izgulnod kicsim, még csak kedd van, biztos vagyok benne, hogy minden a lehető legnagyobb rendben fog menni – bíztatott.

Ó, hát azt én is merőben remélem. 

- Tudod, milyen vagyok, anya – zavartságom egy kissé visszhangzott a hangsúlyomból. – Nem szeretek… elkapkodni dolgokat – mondtam ki ezt úgy, hogy tisztában voltam a függöny mögött bujkáló Justinnal, és azzal, hogy érteni fogja a célzást.

- Tudom, Emily – bólintott. – De miért húztad el azt a függönyt ott? Sosem nyúlunk hozzá, csak ha szükséges – indult meg pontosan abba az irányba, ahol Justin rejtőzik. A szívem felszökött a torkomba, és elállította a légzésemet. Összenéztünk Amberrel, és mind a ketten egyszerre szólaltunk meg.

- Ne! – hadartuk. Anya meredt szemekkel fagyott meg mentében, és nézett ránk, mintha szellemeket látott volna.

- Hagyd csak, majd én megigazítom – vettem fel a csupa-mosoly ábrázatomat, és sietve a függöny felé lépkedtem.

Amint odaértem, és elkezdtem igazítani, szembe találtam magam a szinte karót nyelt Justinnal, amint rémült tekintettel néz rám. Jobb kezemmel rendezni kezdtem a függönyt, a ballal pedig úgy tettem, mintha valami akadályozná a munkámat, és el akarnám lökni onnan, de közben csak Justin karját simogattam. Elernyedt érintésem alatt, s halkan kiengedte a levegőjét. Legszívesebben megcsókoltam volna.

- Kész is, nem tudom, mi történhetett vele – színleltem a tudatlanságot, s egy utolsót simítva Justin kezén ellépkedtem onnan.

- Minden rendben, Emily? Kissé furcsának tűnsz, csak nem megint a fejed fáj? – tette tenyerét anya a homlokomra, mintha a lázamat akarná mérni.

- Jól vagyok, anya, csak… - nagy levegőt vettem, amíg kiötöltem valami indokot – kicsit izgulok, ennyi az egész.

- Meg fogod oldani. Ha bármiben segítség kell, csak szólj, fent leszek a szobámban – adott egy puszit a homlokomra.

- Rendben, köszi, anya – mosolyogtam, ő pedig már el is indult felfelé.

Mindannyian nagyot sóhajtottunk, s az idegesség visszatért. Már csak azt kell kitalálnunk, hogyan juttatjuk fel Justint a szobámba, ami nem mellesleg majdnem a szüleim hálója mellett van. Istenem, miért nehezíted a dolgomat? Talán nem isten az, aki nehezíti a dolgodat, hanem te magad – szólalt fel a kis Emily. Mindig akkor jön, amikor nem is számítok rá, de általában igaza van.

- Hogy a fenébe vigyük fel őt oda? – suttogtam, s fel-alá kezdtem járkálni.

- Az édesanyja hazaérkezés után minimum fél órát tölt a hálószobájában, mielőtt átmenne a dolgozószobájába. Ez az idő elegendő, hogy felvigyük a fiatalembert az ön szobájába – világosított fel Amber.

- Gyorsnak kell lennünk, lehet, hogy kijön közben – tételeztem fel a legrosszabbat, s azon nyomban a függöny mögé igyekeztem.

Justin arcára kiült a rémület, mintha nem is őt láttam volna. Valahogy mindig más, amikor ideges vagy izgul, ezt volt alkalmam észrevenni, de még nem jöttem rá, hogy mi lehet a probléma forrása. Befészkeltem magam hozzá, elé álltam, s szorosan nekisimultam, majd átfogtam karjaimmal a derekát. A levegője kiáramlott a tüdejéből, s nyomban visszaölelt, belefúrta a fejét a nyakamba, s úgy suttogott.

- Sosem féltem még ennyire attól, hogy meglátnak – mondta. Fel-le járkáltattam a kezemet a hátán, s a füléhez helyeztem a számat.

- Még nincs vége, Justin, fel kell jutnunk a szobámba minél előbb – gyűlöltem ezt a helyzetet, mert már így is kész stressz minden, most pedig még ő is kikészült, amiért bármelyik pillanatban megpillanthatják.

- Akkor igyekezzünk – vált el tőlem, és egy lágy, rövid csókkal jutalmazott. A testem azonnal többet akart, de az eszem most győzött, és ráparancsolt az érzékeimre, hogy maradjanak nyugton.

Kinéztem a függöny mögül, és bólintottam Ambernek. Ő a lépcső felé vette az irányt, én pedig kézen ragadtam Justint, és sietősen utána szaladtam. Amber intett a kezeivel, jelezve, hogy tiszta a levegő, szóval továbbmentünk. Felértünk a lépcsőn, s amíg Amber körülnézett, mi a fal mögé bújtunk el. Amint adta a jelet, már lépkedtünk is, így eljutottunk a szobaajtómig. Mint a villám löktem be Justint az ajtón, majd be is csuktam azt, így kint maradtam Amberrel.

- Nagyon köszönöm – hálálkodtam, hiszen a munkáját áldozta fel értem.

- Igazán semmiség, Miss. Miller – biccentett, s már el is indult a lépcső felé. Elhatároztam, hogy ebben a hónapban plusz pénzt fogok a számlájára utalni, amiért ilyen kedves. Ráadásul rá is fér, a családja nincs éppen a legjobb helyzetben.

Nagy levegőt vettem, majd ki is fújtam azt, mielőtt bementem volna a szobába. Justin az ágyon ült, fejét a kezeibe temette, érkezésemre pedig pontosan rám nézett. Óvatos mosolyra húzódott a szája, s kitárta felém a karját, jelezvén, hogy szeretné, ha az ölébe ülnék. Elmosolyodtam. Szereti, ha az ölében ülök.

Szégyellősen lépkedtem felé, s amint kartávolságon belülre értem, megragadta a derekam, és lehúzott, így ráhuppantam a combjaira. Bal kezét a derekamon tartotta, a jobbat pedig a combomra helyezte. Újonnan sokat tartózkodik a keze a lábamon, ki tudja, talán az is tetszik neki. Erre a gondolatra vissza kellett fojtanom egy vigyort.

- Meleg helyzet volt – puszilt a fülem mellé, s úgy beszélt nekem.

- Inkább mondanám vulkanikusan forrónak – helyesbítettem. Erre Justin felkuncogott, ami megmelengette a szívemet. Nincs a világon édesebb dolog a kuncogásánál.

- Mit gondolsz, észre fogja venni, hogy itt jártam? – tűnődött.

- Nem hiszem. Amber és Nicole profik. Úgy tudják eltűntetni a nyomokat, hogy még az FBI sem találná meg őket.

- Hát, ez igazán megnyugtató – a számat vizsgálgatta, szinte már neki beszélt a szemem helyett.

- Ahogy mondja, Mr. Bieber – a fene tudja, miért vettem fel ezt a stílust. A keze a derekamon és a csupasz combomon elvette a gondolkodási készségeimet.

- Azt hiszem, szeretnék tanácsot kérni magától, Miss. Miller – hangsúlya egyszeriben olyan érzéki lett, mintha el akarna olvasztani vele.

- Hallgatom, Mr. Bieber – benedvesítettem az ajkaimat, amint az övét néztem. Sosem láttam még ennyire szabályos szájat, mint amivel ő rendelkezik.

- Az a helyzet, hogy az ölemben ül egy gyönyörű lány, és nem tudom eldönteni, mihez kezdjek vele – nekidörzsölte az orrát az enyémnek, így milliméterekre került a szája az enyémtől. Amit mondott pedig lecsapta a belső biztosítékomat, így kialudtak a fények.

- Nem is tudom, mihez szeretne kezdeni? – súgtam, de képtelen voltam a szemeibe nézni. Ilyen közel hozzá mégis hogyan lettem volna rá képes?

- Eléggé tanácstalan vagyok ezzel kapcsolatban, ugyanis nem szeretnék semmi olyat tenni, ami ennek a lánynak túl… elhamarkodott – jobb keze elindult a combomon, fel és le járkált rajta, így elérve nálam az abszolút eufórikus szintet.

- Véleményem szerint, az a lány jelezni fogja magának, ha a tettei túl… elhamarkodottak – utánoztam le őt, s közben ráhelyeztem a jobb alkarjára a kezemet, így olyan volt, mintha én irányítottam volna a tenyere állását a combomon.

- Biztos benne? – lehelte a számra, üvöltött a szemeiből, hogy meg akar csókolni. És az én szemem valószínűleg még hangosabban üvöltötte neki ugyanezt.

- A lehető legbiztosabb – félredöntöttem a fejem, és ennyi elég volt Justinnak, hogy rám támadjon.

Csókja követelőző, szenvedélyes volt, mintha évekkel ezelőtt érezte volna ugyanezt utoljára, holott alig fél óra telt el az utolsó csókunk óta. Keze a combomon erősebbre vette a szorítást, mire élesen beszívtam a levegőmet. Átöleltem a nyakát, és húztam őt magamhoz annak ellenére is, hogy ennél közelebb már aligha jöhetett volna. Beletúrtam a hajába, simogattam minden bőrfelületet az álla alatt, s így kipréseltem belőle egy apró nyögést.

Nem volt kényelmes kicsavarodva csókolni őt, így eltoltam magamtól. Szemei azonnal kinyíltak, arca csalódottságot tükrözött, de meg sem hagytam szólalni; kimásztam az öléből, és felvettem azt a pozíciót, ahogy majdnem rajtakaptak minket. Átvetettem a bal lábam az ő lábain, s így már szemtől szembe kerültem vele. Amint felfogta, mire készülök, a kezei ismét megtalálták a bőröm, a szája újból lecsapott.

Az adrenalin-szintem valahol az Empire State Building körüli magasságban járkált, a szívem annyira lüktetett, hogy még két utcával arrébb is hallhatta mindenki. A tüdőm mintha elfelejtette volna, hogyan kell levegőt venni, össze-vissza fújtam ki és szívtam be az oxigént az orromon át, s közben a kezeimmel bejártam Justin nyaka környékét.

Justin hirtelen levette a derekamról a kezeit, s a térhajlatom fölé helyezte őket, majd őrjítően lassan indult meg felfelé, és ezúttal nem állt meg. Mindkét tenyerét ráhelyezte a fenekemre, s maga felé kezdte tolni a csípőmet. Éreztem, amint elszédülök a magas vérnyomásomtól, de ez volt az utolsó, amivel törődtem. Az érzés oly fantasztikus volt, hogy nem tehettem meg egyikünkkel sem, hogy véget vetek neki. Még nem.

Hevesen megszakítottam a csókot, majd egy erősebb lökéssel hátralöktem Justint, ezáltal elterült az ágyon. Pár másodpercig csak néztem őt, és elállt a lélegzetem külseje tökéletességétől, az pedig egyenesen az egekbe repített, hogy én kergettem ilyen állapotba őt. Fogtam, s ráfeküdtem, kezeimmel tartottam magam fölötte, nem akartam összenyomni. Ő viszont másképp gondolta: kibillentette a karomat az egyensúlyából, ezáltal szó szerint ráestem. Felnyögött, és kezeit vándorútra indította rajtam.

Tomboltak bennem az érzések, az impulzusoktól más világba kerültem. Drogosnak éreztem magam, akitől már egy hete megvonták az adagot, és most végre megkapta. A szívem erős lüktetése nem volt hajlandó csillapodni, átütött a mellkasomon, és mivel Justinnak passzírozódtam, egész biztos voltam benne, hogy érzi. S amikor azt hittem ennél durvábbat már nem is érezhetek, ő azon nyomban megcáfolta: bal kezét ellentmondást nem tűrően bevezette a pólóm alá, karja egész felületével érezve a meztelen hátamat. Nem tehettem róla, kipréselődött belőlem egy nyögés, mire Justin egy mély torokhangot hallatott, s elszakadt a számtól.

- Emily, istenem – szinte eszméletlen állapotban súgta a számba. – Annyira vágyom rád, de abba kell hagynunk, mielőtt túl messzire megyünk – lihegte.

Ez volt a legutolsó dolog, ami szándékomban állt. Folytatni akartam, még tovább hallani a reakcióit, de igaza volt, és ezért szégyelltem magam. Megmondtam neki, hogy szólok, ha túl sok, de nem szóltam, mert éppenséggel még nem érzem ezt elégnek. Olyannyira beindított, hogy kiűzte az ép gondolataimat a fejemből. S azt mondta, vágyik rám. A fene egye meg a hülye érzéseimet!

- Igazad van – szinte fénysebességgel gördültem le róla, megszakítva vele minden fizikai kapcsolatot. A pólómat azonnal lehúztam, megigazítottam a hajam, és fel is pattantam az ágyról. Egyszerűen képtelen voltam ránézni vagy hozzáérni, hiszen mardosott a lelkiismeretem. Nem akarok kurvaként viselkedni, most mégis így tettem. Könnyen kapható, feslett nő lettem, ahogyan Leah megjósolta, és ez így nem helyes.

- Emily, én saj…

- Nem, ne sajnáld – félbeszakítottam, hiszen tudtam, hogy ez következik. – Az én hibám volt, nem szabadott volna ennyire… hagynom magam – fogalmam sem volt, hogy mit műveljek magammal, sehová nem tudtam nézni, mert mindenhol őt láttam. És ha ez még nem lett volna elég, ő fogta magát, megragadta a csípőmet, és nekipasszírozott a falnak, kényszerítve ezzel, hogy ránézzek, akárcsak az első randinkon.

- Ezzel semmi baj nincs, kérlek, ne érezd rosszul magad – mélyen a szemeimbe nézve beszélt hozzám. – Mi ketten… vonzódunk egymáshoz, nem tehetünk róla, hogy… hát, érted – most ő jött zavarba, és ettől esküszöm vigyorogni támadt kedvem. Justin elpirulva még a kuncogó Justinnál is édesebb.

- Értem – most már alig tudtam visszafogni a nevetésem.

- És most kiröhögsz, ez komoly? – háborodott fel látszólag, s elvigyorodott. – Ne várj tőlem többet. Az eszem nálad van – mondta, majd közelebb hajolt a fülemhez. – És a szívem is – súgta.

A világ megállt. Minden elsötétült. Semmi mást nem hallottam, csak a szívemet a fülemben. Dobbanás. Dobbanás. Dobbanás.  A levegőm bent akadt, a szemem pislogás nélkül meredt előre. Meg akartam szólalni, de nem ment. Egy csepp hang sem jött ki a torkomon.

És én fülig szerelmes vagyok belé. 

- Mennem kell, holnap találkozunk – törte meg a csendet, s egy csókot nyomva a számra már el is szakadt tőlem, s kimászva az erkélyajtómon eltűnt a szemem elől.

Sziasztok, megjöttem ismét! Rettenetes, hogy legutoljára 16-án volt rész a blogban, komolyan ez gyászos. Viszont mentségemre szóljon, hogy nyár van, és kihasználom az időt a pihenésre, valamint a másik szerelmemre, a rajzolásra, ami szintén sok munkát igényel. :)

A részről. Hát, nem lett életem legjobb blogfejezete, az ezer százalék. Nekem legalábbis nem jön be annyira, de remélem ti megírjátok, hogy hogyan éreztek ezzel kapcsolatban. 

Olvastam minden kommentet az előző részhez is, köszönöm a dicséreteket, nagyon aranyosak vagytok. :) Most se kíméljetek meg, adjatok jó sok olvasnivalót a rész alatt, mert mit sem imádok jobban olvasni, mint a ti kommentjeiteket. :)

Időközben megakadt a szemem a feliratkozók számán, ami már 46, és ez woooooooow, nagyon-nagyon köszönöm! :') Jólesik látni a növekedő számokat.

Nem tudom, mikor számíthattok ismét a felbukkanásomra, ez a dolog mindig labilis és az is marad. Az időmtől és legfőképp a hangulatomtól függ minden, de megteszek minden tőlem telhetőt, ahogy mindig. Love ya ♥

U.i..: Kíváncsi vagyok, hogy mit gondoltok a rész végéről, ez különösen lyukasztgatja az oldalamat, szóval hajrá a kommentekkel! :D