-*- Emily szemszöge -*-
Az idegesség egészen új oldalait ismerhettem meg tegnap este óta. Sosem izgultam még semmiért annyira, amennyire most. A kezeim jéghidegek és izzadnak, remegnek, képtelen vagyok egy poharat tartani, mert kilötyög a tartalma a padlóra. Nem reggeliztem, és előző este sem vacsoráztam, mégsem tudnék egy árva falatot sem lenyelni.
Ma lesz az estély.
Ma ismerik meg a szüleim Justint.
Ma van a halálom napja.
Szüntelenül ezek a sorok cikáztak a fejemben, mint valami átok, melyet rám szórtak a rossz cselekedeteimért. Nem tudom, melyik aggaszt jobban a három közül, de őszintén, egyszerűbb lenne elájulni és csak holnap felébredni, hogy ne kelljen végigélnem a ma estét. Azonban ezt nem tehetem meg. Túl kell vészelnem.
Remegő kézzel kapkodtam ide-oda a cuccaimat, ugyanis Leah házában fogjuk előkészíteni Justint a nagy eseményre, és öt percen belül indulnom kell. Szerencsére anya és apa elmentek elintézni az utolsó simításokat, így nem kérhetnek számon, hogy merre kószálok, amikor készülődnöm kellene.
Sietősen indultam útnak. Justint pontosan a kanyarban pillantottam meg, és ha eddig nem lettem volna elég ideges, mostanra egész biztosan kiütöttem a skála legmagasabb értékét. Hirtelen kétszer akkora erővel csapott le rám a felismerés, miszerint eszméletlenül fest a tegnapi változtatásokkal. Éppen lehajtott arcát tanulmányoztam, amikor felnézett rám, s abban a pillanatban szerettem volna megölelni a Napot, amiért rávilágított gyönyörű arcvonásaira, ezzel kihangsúlyozva mindent, amit szeretek rajta. Elmosolyodott, és kissé megszedte a lépteit, én azonban abbahagytam a menést és megálljt parancsoltam a kezemmel.
Lesifotósok. Gyűlölöm őket.
- Szia, szépség – köszöntött. Egyszerűen elolvadok, amikor szépségnek hív.
- Szia – beharapott szájjal hajtottam le a fejem, és egyszeriben nagyon érdekesnek találtam a vászoncipőm színét. Nem tehetek róla, végtelenül zavarba hoz a szimpla jelenlétével.
- Tudod, ha most hozzád érhetnék, már biztosan nem te rágcsálnád az alsó ajkad – suttogta, mire a szívem egy versenyautónál is gyorsabban kezdett száguldani. Hogy képes ilyen lehengerlő lenni? Felnéztem rá, de bár ne tettem volna. Közelről még szebben festett, s még inkább belém szorította a levegőt. Istenem, ha az idegesség a ma estével kapcsolatban nem fog megölni, akkor az ő látványa egész biztos elvégzi a piszkos munkát.
- Azt hiszem, induljunk – hagytam megválaszolatlanul a kijelentését, és elindultam Leah otthona felé. Justin mellém lépett, és kitartóan pihentette a kezeit a zsebében. Hála az égnek, ha hozzámér, biztosan elvesztem az eszem.
Az úton még megbeszéltünk pár részletet, felelevenítettem benne a tanultakat, biztos, ami biztos alapon. Annyira belemerültünk a diskurálásba, hogy képes voltam túlmentem Leah címén. Olyan hülye szokásom ez! Égő fejjel fordultam vissza, Justin pedig csak vigyorgott rajtam. Persze, én is élvezném, ha valakit ennyire meg tudnék őrjíteni egy szimpla pillantással.
- Sziasztok! – Leah integetett felénk a távolból, és üdvözölt minket, amint megálltunk előtte. Elindult Justin felé két pusziért, mire ő ügyetlenül viszonozta, és lopva rám nézett. Csak tudnám, hogy Leah miért kényszeríti a barátomat fizikai kontaktusra. – Emily, ismét túlmentél a házon, igaz? Sosem javulsz meg – vigyorgott, majd átölelt. Igyekeztem úgy tenni, mint aki figyelmen kívül hagyta az iménti, külső szemmel teljesen ártatlannak tűnő jelenetet, így visszaöleltem.
- Nem vitás, javíthatatlan vagyok – mondtam, mire kuncogott, és bevezetett a házba.
Egyből megindult az emeletre, a szobája felé. Én már rutinosan mozogtam, bár az új házban még nem voltam túlzottan jártas, de szinte ugyanolyan, mint az előző, csak kissé tágasabb kiadásban. Justin szorosan mellém simult, és a keze kibújt a zsebéből. Remélem, nem akar hozzámérni.
Leah kitárta a szobaajtót, s abban a pillanatban nem tudtam, mi sokkoljon le jobban: a temérdek CD a szobában, a szétdobált cuccai, vagy Derek a fotelban. Nem kell találgatni, hogy melyik lett a győztes.
- Szia, Mily – bújt ki a könyvéből, amikor észlelte az ajtó nyitódását, és szélesen elmosolyodott. Mosolya mindössze másfél másodpercig tartott, ugyanis Justint megpillantva mellettem az undor és a meglepettség létező összes árnyalata kiült az arcára. Valamiért nevetni akartam. Szerintem sosem gondolta volna, hogy Justin így is tud kinézni.
- Szia, Derek - köszöntem én is, és most rajtam volt a sor, hogy Justinra pillantsak. Ha a szeme szikrákat tudna szórni, Derek lenne az első, aki harmadfokú égési sérüléseket szenvedne.
Derek felállt, és szorosabban ölelt át, mint szokott. Tovább tartott a karjaiban, jobban hozzám bújt, bennem pedig kezdtek feléledni a feszültség szikrái. Leah fali tükrében pontosan láttam Justin ábrázatát, aki már olyan dühös volt, hogy valószínűleg két csepp vízben meg tudta volna fojtani Dereket. Állapotát konstatálva azon nyomban illedelmesen megszakítottam az ölelést, és felvettem az egy méter távolságot. Derek ekkor Justin felé fordult, és még csak annyira sem méltatta, hogy kezet fogjon vele, szimplán biccentett felé, mire Justin vissza. Édes istenem, tapintani lehet a feszültséget a szobában.
- Szerintem kezdjünk neki – szólalt fel Leah, és ezért végtelenül hálás voltam neki. Justin azonban meg sem hallotta.
Még mindig dühösen farkasszemet nézett Derekkel. Úgy vizslatta, mint egy ragadozó, aki lecsapni készül a zsákmányára, és ettől a kelleténél jobban megijedtem. Fogalmam sem volt, mit tehetnék, ami kiránthatná a transzból, így a kezéért nyúltam, és rákulcsoltam az enyémre. Ekkor hirtelen lenézett összeforrt végtagjainkra, majd a szemembe, és meglágyultak az arcvonásai. Bíztatóan, halványan rá mosolyogtam, és próbáltam emlékeztetni a tekintetemmel, hogy nem kell félnie. Derek bármit tesz, a szívem akkor is Justinnál marad.
Justin ezután már csak rám figyelt, rászorított a kezemre, s ekkor futólagos pillantást vetettem Derekre. Le sem vette a szemét a kezünkről. Remek, ma nagyon észnél kell lennem, hogy egyikkőjüket se borítsam ki.
Miután sikerült lenyugtatnom ezt a szépséges embert, aki nem mellesleg csak az enyém, nekiálltunk a munkálatoknak. Mindenek előtt elküldtük fürdeni, hogy frissen be tudjuk szárítani a haját, és minden szennyeződés lekerüljön róla. Amíg bent volt, Leahval előszedtük az öltönyt, és kigőzöltük, majd kipakoltuk a kellő szerszámokat a haja és az arca rendbe hozásához. Már éppen végeztünk, amikor zajt hallottunk a hátunk mögül, amely jelezte Justin készenlétét, így hátrafordultam, és azt hittem, menten elájulok.
Egy szál törölközőben állt előttünk.
Egy. Szál. Törölközőben.
A haja vizesen omlott a homlokába, egy-egy vízcsepp végigutazta a felsőtestét, egészen a törölközőig, ahol végleg felszívódott. Azt sem tudtam, mit tegyek először, a zavarom már a plafonig ért, és ez tehetetlenné változtatott. Körülnéztem, s Leah tátott szájjal méregette őt, Derek pedig fújva egyet elfordult és újra beletemetkezett a könyvébe. Azt hiszem, ezek a reakciók voltak azok, amik kitépték a földből a gyökereket, melyeket a lábaim növesztettek oda, így némi ruhával a kezemben megindultam Justin felé, majd bevezettem a fürdőbe.
Igyekeztem dühösnek látszani. Én tényleg igyekeztem. De amint bezárult mögöttünk az ajtó, és megláttam azt a nyertes, száz gigawattos mosolyát, a felismeréstől valahogy nekem is nevetni támadt kedvem. Derek miatt tette. Hát persze, hogy miatta.
- Ez csúnya volt – nyögtem ki két kuncogás között, és ránéztem. Egyszerűen gyönyörű volt.
- Nem tetszem? – meresztette rám kiskutya szemeit, és játékosság tűnt elő az arcán.
- De, azt hiszem, túlságosan is – csúszott ki a számon, mire elszégyelltem magam. Szent ég, Miller, most aztán elköpted magad – szólalt fel bennem a kis Emily, s elmosolyodtam. Justin beharapta az alsó ajkát, és egy egyszerű mozdulattal magához húzott. Hagytam neki, még szép, hogy hagytam, hiszen megőrjített, hogy nem lehettünk kettesben, és legalább azt ki akartam használni, amikor volt rá alkalom.
Puha száját az enyémhez nyomta, s a nyelve rögtön megtalálta az enyémet. A kezeimnek sem kellett több, kitapintottam minden izmot, kihasználtam, hogy mindössze egyetlen törölköző takarja. Bejártam a testét, ő pedig csak szuszogott, s szorosan magához vont. Két kezébe vette az arcomat és elmélyítette a csókot, mire megremegtek a térdeim a gyönyörtől, s belemartam a hátizmába. Istenem, ez az érzés olyan páratlan!
Felvezettem a kezem a vállára, majd a bicepszére, és a bal kezem valami érdeset tapintott ki. Megszakítottam a csókot, hogy megvizsgálhassam, s csak akkor láttam meg a vágást a kezén. Már az első találkozásunkkor is észrevettem, de azóta teljesen kiment a fejemből. S most, teljes fénynél látva, összeszorult a szívem a tudatra, hogy ez valaha szörnyű fájdalmakat okozhatott neki. Justin észrevette, mivel vagyok elfoglalva, s lágyan a szemembe nézett.
- Már nem fáj, Emily – mondta halkan, mintha olvasna a gondolataimban, mire megsimítottam a területet.
- Hogy szerezted? – súgtam, s felnéztem rá. Kissé eltorzult az arca az emléktől, lehajtotta a fejét, hogy ne tudjak a szemébe nézni, de ekkor kezeim közé fogtam az arcát, s felemeltem. Fájdalmat láttam rajta, s akkor már megbántam, hogy egyáltalán megkérdeztem.
- Az apám – suttogta, és ekkor hirtelen mindent megértettem. Nem vártam el, hogy többet mondjon, csak megsimítottam puha arcbőrét, hogy megnyugtassam, ám ő folytatta. – Eltört egy sörös üveget, és annak az egyik darabjával akarta bántani anyát. Én próbáltam védeni őt, és akkor szereztem ezt, de nem sikerült teljesen, anyát is megsebezte a kezén. Szerencsére a kicsiknek nem esett bajuk – egyre jobban halkult a hangja, a melankólia beköltözött ebbe a hatalmas fürdőszobába. Olyannyira meg akartam őt nyugtatni, mint még soha, hisz nem érdemli ezt a sorsot, úgy ahogy a testvérei és az anyja sem. Mind túl csodálatos emberek ahhoz, hogy így kelljen élniük az életüket.
Nem tettem mást, csak lágyan megcsókoltam Justint, ő pedig nyomban visszacsókolt, majd az ölelésébe vont. A nyakamba temette a fejét, és hirtelenjében minden másodlagossá vált a számomra. Az estély, Leah, Derek, a szüleim… Egyedül ő volt az, aki számított.
- Te vagy a mentsváram, Emily – súgta, s megremegtem attól, ahogyan a nevemet mondta. – Soha ne menj el – szorított magához. Visszaszorult a levegőm, már csaknem elsírtam magam, de tudtam, hogy erősnek kell lennem. Mindkettőnk helyett is.
- Soha nem fogok, Justin – mondtam végül, s ő kibújt a nyakamból, majd utoljára megcsókolt. Így akartam maradni örökké, de az idő sürgetett, és rengeteg tennivalónk volt, így kénytelen voltam megtörni a pillanatot. – Jobban tennénk, ha most…
- Már öltözök is – vágott közbe, és édesen elmosolyodott. Nem tagadom, szerettem volna megnézni a folyamatot, de akkor végképp búcsút mondhattam volna az agyam ép és racionális részének, így kimentem a fürdőből. Leah nem volt bent, helyette Derek fogadott végtelen undorral az arcán.
- Le is feküdtetek odabent? – kérdezte gúnyosan, hangja a késnél is élesebb volt. Kérdésére meredt szemekkel bámultam rá. Nem hiszem el, hogy ezt mondta.
- Fejezd be, Derek, semmi közöd hozzá – mondtam dühösen, és most én következtem a farkasszemmel. Diadalmasan tartotta velem a kontaktust, majd egy idő után lemondóan megrázta a fejét.
- Látnod kéne magad, Emily, szánalmas, ahogyan viselkedsz – a hangsúlya annyira megalázóan lenéző volt, hogy én szégyelltem el magam helyette.
- Szerintem kettőnk közül nem én vagyok az, aki elítél valakit úgy, hogy még csak nem is ismeri – egyre csak feljebb tolta bennem a pumpát ezzel a modorral. – Szállj le róla, és fogadd el, hogy ő a barátom, és ez így is fog maradni, akkor is, ha fejre állsz – zártam le a beszélgetést a részemről. Ő mindössze annyit tett, hogy fennhangon nevetni kezdett, majd még mindig kárörvendő vigyorral folytatta a könyvét. Elképesztő, hogy néhány ember mennyit tud változni mindössze fél év alatt.
Justin ezt a pillanatot választotta, hogy kijöjjön a fürdőből. Ekkor már teljesen fel volt öltözve, magára húzta az inget és a nadrágot, hogy ne legyen annyira alulöltözött. Próbáltam valamelyest lenyugodni, és arra koncentrálni, ami igazán a feladatom, így rámosolyogtam Justinra. Leah betoppant pár kozmetikummal a kezében és szélesen elmosolyodott, amikor ránk nézett. Ez a család úgy furcsa, ahogy van.
Leültettem Justint a székre, és készültem felvinni rá egy kis sminket, hogy eltakarjam a kisebb bőrhibáit. Kitágult szemekkel nézett rám, amint elindultam felé az alapozóval, de aztán önfeláldozóan lehunyta a szemét és hagyta, hogy tegyem vele, amit csak szeretnék. Leah eközben a haját szárította, így csapatmunkával sec-perc alatt készen lettünk. A végeredmény pedig magáért beszélt.
- Hű, ez aztán nem semmi – nézett tükörbe az alany, és elkezdte vizsgálgatni az arcát, mintha életében először pillanthatta volna meg saját magát. Azt hiszem, így még tényleg sosem volt alkalma megvizsgálni magát.
- Kész vagy, már csak magadra kell venned az öltönyt – mondtam, és az órára néztem. Minden vér kiszaladt az arcomból. Már majdnem négy óra! Ez hogyan történhetett?
- Emily, jobb lesz, ha mész, rengeteg a dolgod – nézett Leah is az időre, és muszáj volt egyetértenem.
- Justin, hatra gyere, akkor lesz a bejelentkezés – fordultam felé, és megigazítottam az ingjét. – Megvan a meghívó?
- Nálam van – mutatott a pulcsijára, jelezvén, hogy abban rejlik a kártya.
- Rendben, akkor ott találkozunk – szorítottam meg a kezét, és minden erőmmel azon voltam, hogy el is tudjam engedni. Sajnos nem tudtam. Justin mélyen, megnyugtatóan a szemembe nézett és megsimította a csuklóm.
- Minden rendben lesz, menni fog – mondta. – Az én csajom vagy, tudom, hogy megcsinálod – vigyorodott el, mire melegség áradt szét bennem, és máris nyugodtabbnak éreztem magam. Úgy fél percre.
- Köszönöm – súgtam, és lehunytam a szemem, majd mit sem törődve a közönséggel, puszit adtam a szájára s megöleltem. Hallottam, ahogy Derek felhorkan, Leah pedig szótlan marad, de nem tudott érdekelni. Justin volt minden, ami érdekelt.
Leah kikísért minket a ház elé, ahol már nem lehettünk fizikai kontaktusban, így elengedtem Justin kezét. Derek még csak arra sem méltatott, hogy elköszönjön, de őszintén, ezt a legkevésbé sem bánom. Leah háza előtt végleg elváltunk Justinnal, és hazafelé vettem az irányt. Már csak pár óra, és elkezdődik. Bárcsak ezzel vége lenne ennek az egész felhajtásnak! De az igazság az, hogy nem fog. Ez lesz minden felhajtás kezdete.
Sziasztok!
Azt hiszem, nyugodt szívvel foghatom magam, és bebújhatok a sarokba szégyenemben, amiért ilyen későn jelentkeztem. Nyugodtan meg is dobálhattok romlott tojással. Abszolút megérdemlem :D
Nagyon sajnálom a hatalmas kimaradást, de egyik dolog jött a másik után: versenyelőkészület, verseny, osztályozó, és még hátra van az előrehozott érettségi. Szerintem nem fogom túlélni, ennek ellenére próbálkozom.
A részről egy keveset. Igen, tudom, unalmas lett. Ezen nincs mit cáfolni. Kijöttem a gyakorlatból, pedig minden erőmmel próbáltam a legjobbat kihozni magamból. Ihlet gyanánt olvastam is, mindent megtettem a siker érdekében, úgy tűnik, hiába. Csak húzódnak és húzódnak a történések, és ezt egy amolyan "élek és még működik a blog" résznek szánom. Ígérem, össze fogom kapni magam, mert nem vagyok megelégedve azzal, amit nyújtok.
A kommenteket nagyon köszönöm, mind a tízet, ez alkalommal is várni fogom őket. :) Szokásosan fogalmam sincs, mikor tudok jelentkezni legközelebb, de mindenképp fogok valamelyik blogon. Legközelebb találkozunk, remélem mihamarabb, addig is sziasztok! :)
U.i.: Innen is köszönöm azoknak, akik olvassák az Anything Could Happen-t is és támogatnak az írásban, végtelenül sokat jelent. :)