3rd chapter - Who the fuck is he?

-*- Justin szemszöge -*-

Nem valami megszokott nap volt ez a mai. Ahogyan az a balfasz teljesen hazavágta azt a lányt, egyszerűen undorító volt. Egyetlen szerencséje, hogy még időben elfutott, mert ha nem jövök ilyen későn, biztosan a szart is kiverem belőle. Aztán itt volt ez a gazdag szépség. Bár nem tűnt elkényeztetett csajnak, azért tartózkodom tőle. Csak azt tudnám, mi vett rá, hogy elhívjam. Talán a folytonos zavarba jövése? Sosem láttam még ilyet.

Nem megszokott látvány számomra az, hogy ez lány elpirul miattam. A legtöbb csak lenéz, kioktat és gúnyol, mert szegény vagyok és nincs semmim. Viszont inkább legyek ilyen, mint gazdag nyomorék. Utálom őket. Ez a lány mégis olyan másnak tűnt. 

Szinte egy szót sem szólt, hogy fáj valamije, vagy hogy ne érjek hozzá. Bízott bennem, ráadásul annyira, hogy a karjaimban is elaludt. Egy újabb újdonság. Nem láttam még senkit a karjaimban aludni Jazzyn és Jaxonon kívül. Olyan aranyosan szuszogott a nyakamba, miközben vittem, hogy meg sem álltam a vigyorgással. Fogalmam sincs, ez hogy lehetséges, de élveztem, hogy vihettem őt. Viszont attól tartok, neki is több fog kelleni, és ismét cseszhetem az egészet. Bár még azt sem tudom, hogy mit akarok. Egyedül abban vagyok biztos, hogy még látni akarom.

Gondolkozásom közben arra lettem figyelmes, hogy már majdnem otthon is vagyok. A saroknál befordulva megpillantottam a házat – már ha lehet így nevezni ezt a csaknem összeomló téglahalmazt – amiből éktelen kiabálás szűrődött ki. Remek. Apám megint részeg.

Gyorsan futni kezdtem, és tornádóként rontottam be az ajtón. Már épp a kezét emelte anyámra, aki sírt, háta mögött a két testvéremmel együtt. A vérnyomásom ismét az egekbe szökött, úgy éreztem itt elég volt.

- Hozzá ne merj érni anyához! – förmedtem apámra, aki amint meglátott, bágyadtan és hulla részegen meredt rám.

- Te csak kussolj be te semmirekellő – indult meg felém, de majdnem összeesett – Hoztál pénzt? Megmondtam, hogy hozzál! – mormogta, alig értettem belőle valamit. Minél közelebb jött, annál erősebben éreztem az alkoholt rajta, melytől szabályosan hányingerem lett.

- Ki mondta, hogy oda fogom neked adni, ha? – kiabáltam – Tűnj innen, és hagyd békén anyáékat! – mutattam idegesen az ajtó felé.

- Ne kiabálj velem! – fenyegetőzött, majd a kezét a magasba emelte, hogy készüljön megütni – Az apád vagyok, hogy mersz velem így beszélni te haszontalan kölyök? – mondta egyre hangosabban, és ütésre készült, de én kihasználva lassúságát és erőtlenségét, fogtam magam és kilöktem az ajtón.

- Tűnj vissza a kibaszott kocsmádba, minket meg hagyj élni! – forrtam az idegtől. Megvártam, amíg feltápászkodik, és egy szó nélkül sarkon fordul, majd elindul a másik irányba. Remélem ott is marad.

Gyorsan visszafordultam anyáékhoz, akik amikor meglátták, hogy apám nincs a színen, odafutottak hozzám és remegve, erősen átöleltek. Istenem, ha később jövök, megint megveri őket.

- Fiam, annyira féltem – zokogott anya – Nem akartam, hogy bántsa a kicsiket – szipogott, mire én csak erősebben öleltem a két testvéremmel együtt. Egyszer kinyírom apámat, az holt biztos.

- Semmi baj, anya, ha visszajön, akkor itt vagyok, nem bánthat – simogattam, és próbáltam lenyugtatni. Egy ideig szorongattam és ölelgettem őt, mire lenyugodott, és ledőlt egy kicsit pihenni. Biztosan szörnyen fáradt lehet, nem tudom mennyit teperhetett ma. Ráadásul apám múltkori akciója egyre csúnyább a karján. Nem tudom, hogy elfertőződött-e, vagy esetleg súlyosbodott volna, de nagyságrendekkel rosszabb, mint volt. Nem telt bele két perc, anya már kimerülten szuszogott a helyén, a két kicsi pedig hatalmas szemekkel nézett rám. Gyűlölöm, hogy ilyen sorsra jutottak. Odamentem hozzájuk, felkaptam őket a karjaimba, és lefektettem őket is egymás mellé. 

- Aludjatok, nagyon késő van már – szívszaggatva adtam puszit a homlokukra.

- Bátyus, ugye nem fog visszajönni? – szipogott Jazzy, közben pedig szorította a kezem csöpp ujjaival. Megszakadt a szívem. Ahogyan a két csöppség néz rám, a szemükből sugárzik az ijedtség és a félelem, egyszerűen kétségbeejtő. Valamit akkor is teszek, hogy mindez megszűnjön, ez biztos. Akkor is, ha az életembe kerül. 

- Nyugodj meg, hercegnőm, nem fog visszajönni – simogattam meg az arcukat. Ott maradtam mellettük, amíg aludtak, viszont én is egyre gyengébbnek éreztem magam. Mióta is nem ettem már? Egy napja? Vagy másfél? A franc számolja már. Megsimogattam a két picit, akik már békésen szuszogtak egymás mellett, majd odasétáltam a hűtőhöz, de mint mindig, most sem volt benne semmi. Az alkoholista apám megint elitta a pénzünket. Remélem azért a két kicsi tudott enni, anyáról nem is beszélve. Egy sóhaj kíséretében visszacsuktam a hűtő ajtaját, és úgy döntöttem kimegyek levegőzni még egy kicsit. Aludni úgysem tudok. Apám pedig most is a kocsmában fog aludni, ilyenkor mindig azt csinálja. Utoljára visszanéztem a kicsikre, akik egymásba gabalyodva aludtak. Legalább nem esett bajuk. 

Kisétáltam a ház elé egészen a sarokig, ott pedig balra fordultam. Úgy döntöttem elmegyek a szokásos helyemre egy kicsit kiüríteni a fejem. Túl sok ez nekem egyszerre. Két verekedés, egy lány és a korgó gyomrom. Lassan már elfogyok, olyan vékony vagyok. Viszont nem tehetek semmit, inkább én nem eszek, de a testvéreim ne éhezzenek. Ők kevésbé bírják, hiszen még kicsik. Anya is egyre csak gyengül már, nem tudom, meddig bírja. Szörnyen erős nő, az egyszer biztos. 

Már majdnem ott voltam a célomnak kitűzött helyen, amikor egy fekete terepjáró hirtelen lefékezett mellettem. Megtorpantam egy pillanatra, hisz kizökkentett a gondolkozásomból ezzel a nagy zörejjel, amit a kocsi féke okozott. Pár pillanat múlva sebesen kiszállt egy agyonra tetovált, húsz év körüli srác, rögvest utána pedig két kigyúrt állat, majd egyenesen felém vették az irányt. Mi a szart akarnak ezek tőlem?

- Hé, te ott – mutatott felém a srác, és elővett a zsebéből egy szál cigit – Állj csak meg – intett a testőreinek, hogyha esetleg nem tenném azt, amit mond, akkor legyenek készenlétben. 

Zavarodottan megálltam az utca kellős közepén, és zsebre tett kézzel vártam az eseményeket. Ki a szar ez? És mit akar tőlem? Ha jól emlékszem, az utóbbi időben nem loptam el semmit. A legutóbbi esetem már lerendezésre került, szóval az nem lehet. Akkor meg? Csak haladna már ez a nyomorék, miközben szívja a cigijét. Úgy megy ezen az elhasznált úton, minta ő találta volna fel a spanyol viaszt. Még mit nem.

Két perc szenvedés után végre odaért elém, és rám fújta a cigi füstöt.

- Miért nem teljesítetted a legutóbbi megbízásod, ha? – köpte rám a szavakat. Mi van? Milyen megbízás? Biztos, hogy engem akart ez leszólítani?

- Miről beszélsz? – ráncoltam a szemöldököm, közben pedig szembe fordultam vele. Még ha tudnám, mit akar, talán tudnék rá válaszolni. 

- Azt kérdeztem – nyúlt a zsebébe, és kivett belőle egy fekete revolvert, amit pontosan a homlokom közepéhez helyezett – Miért nem teljesítetted azt a kurva megbízást? – biztosította ki a fegyverét.

Lélegzetvisszafojtva meredtem a pisztolyra, ami a homlokom közepéhez irányult, közben pedig jártattam az agyam, hogy ki a szar ez, és milyen megbízásról beszél. Hogy őszinte legyek, fogalmam sincsen semmiről, viszont ha ezt nyíltan megmondom neki, akkor meghalok. Hát ez patthelyzet, Bieber, ebből mássz ki. 

- Őőő – tátottam a szám, közben pedig ezerrel agyaltam egy olyan mondaton, aminek a következménye semmiféle lövést nem kezdeményezne – Nem… találtam… meg – raktam össze hirtelen a mondatom. Rohadtul remélem, hogy nem fog lepuffantani. Nagyot nyeltem, és vártam, hogy mi velem a terve. Ő közben még mindig szívta a cigit, a fegyvert pedig mozdulatlanul tartotta a homlokomnál.

- Világosan megmondtam, hogy hova kell vinned a csomagot – hangja egyre erőteljesebb lett, én pedig egyre jobban kezdtem parázni. Most mi lesz? Megöl? Azt sem tudom, hogy ki ő, életemben nem találkoztam még vele. Ha tehettem volna, inkább ki is hagyom. Még mindig tág szemekkel néztem a srácra és a tőlem két centire levő pisztolyra, közben pedig vártam a történéseket. Rohadtul nem akarok meghalni. Mi lesz a két kicsivel? Na meg anyával? Hiába is vagyok szerencsétlen, őket nem hagyhatom egyedül azzal az elmebeteg alkoholistával.

A gyerek egy hirtelen mozdulattal elemelte a fejemtől a fegyvert, majd gondolkozó, mégis lealázó pillantással meredt rám, és eldobta a cigit. Na, most mi a szart gondolhat? Hogy hogy öljön meg, vagy hogy hova tűntesse el a holttestem? Bieber, fejezd már be a komplikálást legalább most. Zavartan pislogtam ide-oda, a légzésem egyre csak gyorsult és hirtelen izzadni kezdtem. 

- Még egy ilyen ne forduljon elő, kölyök – fúrta tekintetét az enyémbe -, különben kinyírlak – nyomta meg az utolsó szót. Most mondanom kéne valamit? Istenem, mennyire akarsz még kitolni velem?

- Rendben, nem fog – remegett meg a hangom, pedig határozottan terveztem felelni. És most? Elmegy? Magával visz? Nem tetszik ez nekem.

- Később kereslek, addig is remélem, hogy összeszeded magad, mert ha nem, tudod mi lesz – pörgette meg a fegyvert a kezében, én pedig akaratlanul is, de követtem kezének minden egyes mozdulatát. Meg sem tudtam szólalni, csak zavarodottan bólintottam egyet, és vártam, hogy elmenjen. 

- Még találkozunk, kölyök – biccentett, majd beszállt a fekete járgányába, és már el is hajtott. 

Oké, ez most mi a rohadt élet volt? Mit akar tőlem ez a szerencsétlen? Egyáltalán, miről beszélt? Ezer százalék, hogy összekevert valakivel. Nem szoktam maffiaügyekbe belekeveredni, mert ha abba egyszer belefolysz, többé nem tudsz kimászni. Mégis, nekem akaratlanul is sikerült, és valami azt súgja, hogy nem is fogok belőle kikeveredni.

Eddig fel sem tűnt, hogy még mindig ugyanabban a pozícióban álltam mozdulatlanul, mint aki megsemmisült. Valójában úgy is érzem magam. Néha elgondolkozom rajta, hogy Istennek mi a terve velem. Miért nem az ilyen parasztokat bünteti, mint ez a pasi? Miért én, aki egész életében csak azért harcolt, hogy az alkoholista apja ne verje szét a családját? Felfoghatatlan. Annyira jó lenne, ha csak egy kis időre megszűnnének a gondok. Nem is tudom, hogy milyen érzés gondtalanul élni. Talán soha nem is fogom megtudni.

Végső elkeseredésemben megráztam a fejem, és folytattam az utam az eredeti célom felé. Bekanyarodtam az utcába, ami már egyenesen a szokásos helyem felé vezetett: egy elhagyatott környék felé, ahol senki sem lakik már a sok betelepült néger miatt. Ott mindig ki tudom szellőztetni a fejem, akármi is van. Felmásztam a dombra, ezzel három méterrel feljebb kerülve az eredeti helyzetemhez képest. Andrew és Bob már megismertek, így intettek is egyet. 

- Sok a gond, Bieber? – kiabált fel Bob lentről. Ha tudná.

- Mint mindig – sóhajtottam. Egyszer talán majd úgy is el tudok jönni erre a helyre, hogy semmi gondom, csak jól esik a dombtetei friss levegő. Várom már azt a pillanatot.

Leültem a szép zöld fűbe, majd vettem egy nagy levegőt, és lassan kifújtam. Az esti szellő ismét elért és kellemesen fújkálta az arcomat. 

Szép kis sors jutott nekem. Részeg apa, szegény élet, és még a maffia is. Bieber, nálad szerencsétlenebb nyomorék nincs még egy a földön.

Le sem tudom írni mennyire hálás vagyok nektek úristen :') Harmadik rész, 21 feliratkozó, 1700+ oldalmegtekintés... Büszke vagyok :')

A részről annyit, hogy mint láttátok, ez egy Justin szemszög és hát igen. Az ő helyzete itt ilyen, nem mesebeli, mint a valóságban. Untam már azt a sok történetet, ahol a lány volt szegény, ő a gazdag és így tovább. Szeretnék maradandót alkotni ezzel az egésszel, minden álmom, hogy ez sikerüljön :') Remélem, hogy ehhez a részhez is érkeznek komik, legalább annyi, mint amennyi az előzőekhez, kíváncsi vagyok mit szóltok. Legközelebb találkozunk, ami nem meglepően ismeretlen időpont, de jelentkezni fogok! :) Love ya <3

2nd chapter - You're weird

-*- Emily szemszöge -*-

Rémes fejfájásra ébredtem. Mintha egy egész téglaoszlop helyezkedett volna el a homlokomon. Mégis, van itt valami, ami megnyugtat. Azt hiszem, egy kéz, ami lágyan simogat. Élvezem ezt az érzést. Könnyed és jóleső. Vajon ki lehet? Úgy döntöttem megpróbálom kinyitni a szemem, még ha nehezemre is esik. Mocorogni kezdtem, de amint megmozdítottam a karom és a lábam, eszméletlen fájdalom nyilallt beléjük. Muszáj volt felszisszennem és összeszorítanom a fogam a kellemetlen érzés végett.

- Hé, ne mozogj – utasított valaki gyengéden, mégis határozottan. 

Nem ismertem ezt a hangot. Hol lehetek? És miért fáj mindenem? Ez kezd idegesíteni. Lassacskán sikerült kinyitom a szemem, azonban eléggé homályosan láttam. Egy fiút pillantottam meg, aki felém volt hajolva. Azt hiszem, az ölében van a fejem. Két kezét az arcomra helyezte ezzel teljesen megakadályozva a fejem mozgatását.

- Hol vagyok? – nyögtem ki erőtlenül, pedig határozott kérdésnek terveztem.

- Egy padon vagy – mosolygott. Látásom éppen a megfelelő pillanatban tisztult ki, hiszen így szemtanúja voltam a mosolyának. Hirtelen nagyot dobbant a szívem. Azt a mindenit, elképesztően gyönyörű mosolya van. És a szeme… Tuti álmodom.

- Hogy kerülök ide? Mi történt? Hány óra? És miért fogod a fejem? – jöttek a kérdések egymás után, az utolsónál összeráncoltam a szemöldököm.

- Hát nem emlékszel? – lepődött meg, kissé kimeresztette a szemeit. Ettől teljesen kinyílt az arca, s csak jobban elcsodálkoztam azon, mennyire egyedi kisugárzása van.

- Mire kéne emlékeznem? – zavartan bambultam felfelé. A srác megrázta a fejét, majd beszédre nyitotta a száját.

- Éppen egy gyerekkel veszekedtél, majd kaptál egy bal horgot – nézett őszintén a szemembe. – Összeestél az utcán és beütötted a fejed, ezért nem emlékszel semmire – mesélte, mintha minderre most jött volna rá.

Semmit nem értettem abból, amit mond. Veszekedés? Bal horog? Semmi ilyesmire nem emlékszem. Az utolsó, ami megmaradt bennem, hogy Brian után indultam megkeresni őt a bulin. Utána képszakadás. Összeráncolt szemöldökkel meredtem a srácra, aki még mindig a fejemet fogja. Így már világos, valószínű agyrázkódásom van, ezért nem engedi mozgatni a fejem.

- És… te láttad mindezt? – pislogtam rá. Nem válaszolt, csak biccentett egyet, és megnyalta az ajkát, ami ha azt mondom, vonzó volt, nem fejezem ki eléggé, mit váltott ki belőlem.

- Tényleg nem emlékszel egy kicsit sem a történtekre? – kérdezte. Megráztam a fejem kezei között. – A srácra sem, aki megvert? – ráncolta a homlokát.

- Semmire – mondtam. – Viszont el tudnád nekem mondani, hogy nézett ki a srác? – pillantottam rá alulról. Olyan szép álla van.

- Szürke pólót viselt, fekete pulcsit kapucnival. A haja világosbarna volt, és ha jól láttam kékek voltak a szemei – gondolkozott el miközben beszélt. Szent szar. Nagyot nyeltem, amikor rádöbbentem, hogy Brian volt az, aki így elbánt velem. Nem, ez nem lehet. De mégis miért? Vajon min veszekedhettünk? Annyira idegesítő, hogy semmire nem emlékszem.

Lassan próbáltam behajlítani a lábam, de minden egyes mozdulat kínszenvedés volt. Főleg a karomban és a bal lábamban éreztem a nyilalló fájdalmat, egyszerűen egy kicsit sem tudtam mozogni.

- Hé, nyugi – nézett el a lábam felé, majd egyik kezével óvatosan megragadta a térdhajlatom, és visszatette eredeti pozícióba a lábam. Istenem, milyen gyengéd minden érintése.

- Mennyi az idő? – kérdeztem halkan, mert még az előbbi tette hatása alatt voltam.

- Fél tíz tájékán lehet – nézett az égre, minta ő azt használná óra helyett. Talán így is van?

- Haza kéne mennem.

- Előbb látnia kell egy orvosnak – bólogatott határozottan – Menni sem tudsz. Hogy akarsz te így hazamenni? – vitte fel a hangsúlyt a mondata végén az egekbe.

Bármennyire is fáj, igaza van. Minden mozdulat felér egy kínzással, így hogy tegyek meg egy lépést is hazáig? Rádöbbenve, hogy nem mond hülyeséget a srác, sóhajtottam egyet csalódottan, majd lehunytam a szemeim. Most mi lesz? Nem maradhatok itt, bármennyire is kellemes társaság ez a rejtélyes srác. Annyira szép a szeme. A szájáról pedig ne is beszéljünk. Olyan teltek az ajkai, alig tudom levenni róla a szemem, ahogyan itt az ölében fekszem. Most jut eszembe… Még a nevét sem tudom.

- Hogy hívnak? – És miért vagyok tőled ennyire lenyűgözve?

- Justin – válaszolta szégyellősen, majd halványan elmosolyodott. – És téged?

- Emily.

- Emily… - ízlelgette a nevem, melytől csaknem elszégyelltem magam.

- Nos, Justin – mondtam kissé meghajlítva a nevét – Köszönöm, hogy segítettél – biccentettem, már amennyire tudtam. Nem is felelt, csak viszonozta a mosolyom.

- Most pedig kórházba viszlek – jelentette ki. Tessék?

- Azt nem lehet – tiltakoztam azonnal. Anyáék megnyúznának.

- Muszáj, Emily, a sérüléseid elég komolyak – nézett végig rajtam. Belepirultam cselekvésébe. Hiába is tudtam, hogy nem feltétlenül fiú szemmel nézett végig rajtam, az arcom akkor is égett, hiszen méreget. Egy pillanatra a fejem felé nézett, de mikor észrevette, hogy arcom vörösebb a kelleténél, elvigyorodott. - Te elpirultál – közölte vigyorogva, mintha valami bűncselekményt követtem volna el ezzel.

- Nem igaz - szakítottam meg vele a szemkontaktust – csak… fázom –szaggattam a beszédem. Meg kéne tanulnom hihetően hazudni. Justin következő mozdulatával levette a pulcsiját, majd óvatosan rám terítette. Ettől nem hogy fáztam, szabályosan kivert a víz.

- Jobb? – kérdezte lágyan. Megborzongtam. Miért történik ez?

- Igen – suttogtam. Ez a srác megigéz.

- Na gyere, ülj fel – vette le az arcomról a kezeit – Segítek.

Nyeltem egy nagyot, mert tudtam, ez rettentően fájni fog. Justin rám nézett, majd megnyalta ajkait. Ha így folytatja, esküszöm, hogy a kezei közt gyulladok fel.

- Oké, most emeld fel egy kicsit a fejed – adta az utasításokat, én pedig igyekeztem úgy tenni, ahogyan mondja. 

Lassan mozdítottam a fejem öléből, mire ő hirtelen karjával átkarolt hátulról, és így segített felülni. Egyszerre éreztem bizsergést és szörnyű fájdalmat, ami meglehetősen furcsa kombináció volt. Még akkor sem éreztem ilyet, amikor Briannel voltam együtt. Hogy lehet az, hogy egy idegen képes erre, egy olyan pasi pedig nem, akivel négy hónapja járok? Járok még vele egyáltalán? Ha valóban ő ütött meg, akkor biztosan vége mindennek. 

- Rendben vagy? – nézett rám nagy szemekkel, amikor sikerült felülnöm. Csak akkor tudtam jobban megvizsgálni őt. 

A ruhái elhanyagoltak voltak, néhol szakadásnyomok látszódtak rajtuk. Teljes feketébe öltözött, felülről atlétát viselt. Izmai tökéletesen kirajzolódtak a rá feszülő trikó miatt. Volt egy vágás a jobb karján, ami még most is elég csúnyán nézett ki. Vajon milyen lehetett akkor, amikor szerezte? De ami még jobban érdekel: hogyan szerezte? 

- Válaszolsz is, vagy csak méregetsz? – vigyorodott el. Ó, a rohadt életbe.

- Bocsánat, én… csak… - dadogtam, mint egy komplett idióta. Justin a fejét rázta vigyorogva. Szóval kiröhög. Ha látná magát kívülről, nem röhögne.

- Készülj, emellek – helyezkedett közel hozzám. Tessék?

- Mit csinálsz? – pislogtam sűrűn. Választ sem adott, helyette bal karját lassacskán térdhajlatom alá helyezte, jobb kezével pedig hátulról karolt át, és felállt. 

- Minden rendben? – kérdezte, mikor sikerült felállnia. Bólintottam. – Döntsd a fejed a mellkasomra, nem szabad, hogy a fejed mozogjon – mondta.

Így is tettem, mire ő kicsit lejjebb hajtotta a fejét, így a szája pontosan az orromnál helyezkedett el. Basszus.

- Indulok – közölte és nyelt egyet. 

Megindult a helyi kórház felé, ami nagy szerencsémre – vagy nem – itt van a közelben. Út közben végig a szívverését hallgattam, ami majdhogynem elringatott. Ráadásul a leheletét éreztem az orromon, ami olyan kellemesen meleg volt. Hihetetlen. Nem is ismerem, mégis annyira megnyugtat a közelsége, hogy az már abnormális. Lenyűgöz, hogy mennyire ért ahhoz, hogy érjen hozzá egy lányhoz. Hány barátnője lehetett már? Biztosan vagy két tucat. Egy ilyen pasi után tutira omlanak a csajok. Nem tudom, mennyi ideig vihetett, de én öt perc után úgy éreztem holtfáradt vagyok, így lassacskán elszenderedtem a karjaiban.

- A kishölgynek átmeneti amnéziája van – hallottam egy férfihangot – Legfeljebb két hét, és minden visszaáll a rendes kerékvágásba.

Hol a vagyok? Annyira kórház szag van. Ó, talán mert Justin éppen kórházba vitt, amikor én úgy döntöttem kidőlök. Lassan nyitogatni kezdtem a szemem, azonban a közvetlenül felettem levő neonlámpa fénye rögvest rám vetült, így kénytelen voltam visszacsukni.

- Emily, hall engem? – kérdezte tőlem a férfihang.

- Igen – feleltem hunyorogva.

Pár másodpercen belül egy kattanás kíséretében megszűnt a vakító fény, amely éppen a szemembe sütött, így kényelmesen ki tudtam nyitni a szemeim. Egy talpig fehérbe öltözött középkorú férfit pillantottam meg, amint egy dossziét tart a kezében. Biztosan orvos. Közvetlenül mellette Justin ácsorgott, és a szemeimbe nézett, majd elmosolyodott. Szent ég.

- Hölgyem, kívánja, hogy értesítsük a szüleit a történtekről? – tette fel diplomatikus kérdését az orvos. Az kéne még. Ha anyáék idejönnének, el sem mehetnék vagy egy hétig ebből a steril világból. Utálom a kórházakat.

- Nem, köszönöm – mondtam, majd végignéztem magamon. Egy ágyban feküdtem ugyanabban a ruhában, ami a bulin volt rajtam. Hála Istennek nem öltöztettek át abba a kórházi göncbe. A karom és a térdem fáslival be volt kötözve. Óvatosan mozgatni kezdtem, és meglepő módon már nem fájt annyira.  Biztosan valami gyógyszert adtak be, amíg aludtam. Jut eszembe, meddig aludtam? Ijedten pillantottam az éjjeli szekrényre, amely fél tizenegyet mutatott. Hát, sosem voltak alvászavaraim.

- Hogy érzi magát, hölgyem? – lépett be egy alacsony, tip-top nő szintén fehérben – Fáj még a feje? – fordította el fejem lassan először jobbra, aztán balra.

- Egy kicsit még sajog, de már sokkal jobb – mosolyogtam rá. Egész szimpatikus volt.

- Ha jól érzi magát Emily, hazamehet – biccentett egyet az orvos -, viszont vigyázzon a hirtelen mozdulatokkal és a feje mozgatásával – adta ki az utasításokat.

- Értettem – bólintottam egyet, majd Justinra pillantottam. Zsebre tett kézzel figyelt, s nem tudtam tőle nem elvörösödni. Szerintem fel sem fogja, mennyire karizmatikus.

Az orvos kiment a szobából, a nővér pedig segített felülni. Igazított egy utolsót a térdemen lévő kötésen, majd a szemeimbe nézett. 

- Rendben, most már távozhat, vigyázzon magára – mosolyogott rám, és az orvos példájára ő is kiment a szobából. Justin kivette kezeit a zsebéből, aztán lehajtott fejjel megindult, közben szempillái alól nézett rám, majd elém állt. Ketten maradtunk.

- Elaludtál, amíg vittelek – mosolygott le rám. Úgy látszik ő ilyen „szeretem közölni a tényeket” ember. 

- Fáradt voltam – nyögtem ki elfojtott hangon. Megbabonáz. 

- El is rabolhattalak volna – közölte, majd még szélesebb mosolyt virított rám. Nagyot nyeltem. Hirtelen megszállta tudatomat a gondolat, hogy ha komolyan elrabol, akkor mit csinált volna velem. Ebbe bele sem gondoltam, Isten igazából azért, mert nem nézném ki belőle, hogy ilyet tenne. Vagy mégis? Lehet, hogy a szép külső csak egy álca? Az igazat megvallva, fogalmam sincsen, de egyre jobban szeretném tudni. 

- De nem tetted – néztem el róla, majd a földet kezdtem vizsgálgatni. Annyira zavarba hoz. Egyik pillanatban még kedves, a másikban pedig kinyögi, hogy el is rabolhatott volna. Micsoda egy kiszámíthatatlan srác.

- Miért bízol bennem ennyire? – kérdezte rekedtes hangon. És még eddig hittem azt, hogy kiszámíthatatlan. Mi a francot feleljek most erre? Magam sem tudok már semmit. Felelőtlen döntés volt tőlem elszenderedni a karjaiban, hisz nem ismerem. 

- Én sem tudom – suttogtam. Egyszerűen csak elvarázsol és kész. Nem találok más magyarázatot. – Késő van, haza kell mennem – váltottam témát, mielőtt még kínosabb lenne a helyzet. Justin csak mosolygott, majd segített felállni. Olyan kíváncsi vagyok, hogy ilyenkor mit gondolhat magában.

- Furcsa lány vagy – jelentette ki. Ó, szóval ezt gondolja magában. Milyen kedves.

- Nálad nem furcsább – vágtam vissza. Legalább valami frappánsat nyögtem ki idióta dadogás helyett.

- Furcsa vagyok, csak mert segítettem egy lánynak, aki az út közepén feküdt eszméletlenül? – ráncolta a szemöldökét. Szóval nem csak helyes, de még esze is van. 

- Furcsa vagy, mert már biztonságban vagyok, te pedig még mindig itt vagy – feleltem. Üdv, agyam, jó újra viszont látni.

- Nos, miután úgy határoztál, hogy elalszol a karjaimban, gondoltam nem foglak itt hagyni magatehetetlenül egy kórházi szobában – nézett a szemeimbe, viszont észrevettem az elfojtott mosolyát, amit időközben nekem akart szánni. Tudom, hogy hülye vagyok, de miért kell ezt így kihangsúlyozni? 

- Hát… - jöttem ismét zavarba – Köszönöm – biccentettem. Megrázta a fejét vigyorogva, majd felém nyújtotta egyik kezét. Élvezi, hogy így zavarba hoz? Biztosan, mert mindig vigyorog, amikor elpirulok.

- Gyere, menjünk – húzott fel az ágyról. Miért imádom ennyire, amikor megérint? Ajkamba harapva álltam fel, majd ő megragadott a derekamnál, és megindult.

Lassacskán sikerült kibicegnem a kórházból Justin segítségével. Jobb karom a nyaka körül volt, ő pedig támaszomként segítette minden lépésem. Annyira kedves. Mégis, olyan furcsa nekem ez a helyzet. Teljesen idegen srác, és úgy viselkedik, mintha már legalább ezer éve ismerne. Vajon szimpla érdekből csinálja ezt, vagy léteznek még ilyen kedves emberek a világon? Magam sem tudom már.

Út közben eléggé csendesek voltunk. Én gondolkoztam, ő pedig… Nos hát nem tudom, hogy mit csinált. Arca egész végig kifejezéstelen volt, ami idegesített. Tudni akartam, hogy mire gondol. Biztosan eléggé gáznak ítéli meg a helyzetet, és csak azért segít, mert ilyen szerencsétlen vagyok. 

- Itt balra – álltam meg a kanyarnál, hogy meg tudjak fordulni.

- A gazdag negyed – suttogta keserűen. – Melyik a házatok? – nézett körbe.

- Meg fogod látni nemsoká – meredtem magam elé. Akarom én egyáltalán, hogy lássa a házunkat? Ha ennyire semmibe nézi a gazdagokat, vajon mi lesz, ha megtudja, hogy a miénk a negyedik legdrágább ház egész New York-ban? – Az lesz az – mutattam előre, és félve vártam a reakcióját.

- Hű – tátotta a száját – Itt laksz? – nézett felém érdeklődően. Nem feltétlenül erre számítottam. De talán csak nem akart bunkó lenni, hogy azt mondja „úristen, jó gazdag szerencsétlen vagy”, mert valami azt súgja, ilyesmit gondolhatott magában.

- Igen – bólintottam, elhessegetve a negativitást a fejemből. 

- Hát… - nyelt egyet – Nem semmi. – biggyesztette le az alsó ajkát. Erről beszéltem.

Nem telt bele két percbe, már meg is érkeztünk a kapunkhoz. Justin egész végig a házat kémlelte. Úgy nézett, mint aki még sosem látott ehhez foghatót. Valószínűleg így is van. Kezdtem egyre kellemetlenebbül érezni magam az előbbi kijelentése miatt, ezért kötelességemnek éreztem mondani valamit.

- Nos – néztem rá nagy szemekkel. – Köszönök mindent – próbáltam elővenni a mosolyom, közben pedig égtem belülről, mert ismeretlen okoknál fogva nem akartam, hogy elmenjen.

- Igazán nincs mit – felelte egy fél mosollyal kísérve. 

- Hát akkor, szia – meredtem először a földre, majd lassan pillantottam fel rá. Jaj, kérlek hadd lássalak még.

- Szia – mosolygott, aztán pedig megfordult, és elindult a másik irányba. Egy ideig néztem utána, de végül elpillantottam. Hát valóban igazam volt, nem akar többé látni. Miért is hittem egy pillanatig is, hogy nem így van? Az is lehet, hogy barátnője van. Ki tudja? Hiszen nem is ismerem. Csalódottan fordultam a kapu felé, és készültem beütni a kódszámot, amikor a nevemet hallottam magam mögül. 

- Emily – szólított. – Még látjuk egymást? – kérdezte szégyellős vigyorral. Ez az.

- Ha gondolod – mosolyogtam rá, magamban pedig örömtáncot jártam. Annyira elöntöttek az érzések, hogy lassan már összekevertem őket. Az elégedett mosolyt viszont nem tudtam lemosni az arcomról egy pillanatra sem.

- Holnap, hat óra a padon? – harapott ajkaiba. Mindjárt összeesek még egyszer.

- Ott leszek – bólintottam, és igyekeztem nem mutatni mennyire örülök. Justin most már véglegesen megfordult, és eltűnt a horizonton.

Még mindig vigyorogva álltam ott a kapuban, valószínűleg aki látott teljesen hülyének nézett. Mikor sikerült beütnöm a kódot, felkecmeregtem a lépcsőn, és benyitottam. Anya és apa éppen a konyhában ügyködtek, és amikor meglátták az ábrázatom, teljesen elszörnyedtek. El is felejtettem, hogy is nézek ki.

- Emily Belle, mi a fészkes fene történt veled? – dobott ki anya mindent a kezéből, és hozzám szaladt. Sebeim szeme elé tárulásakor csak még jobban elsápadt, szája pedig tátva maradt. Most mit mondjak? 

- Nem tudom – feleltem. Hülyén hangzik, de ez az igazság.

- Mégis hogy érted azt, hogy nem tudod? – hitetlenkedett apa. Sóhajtottam egyet, és elbicegtem a kanapéig, majd mindent elmeséltem nekik.  Némely részletnél, mint például annál, hogy „egy ismeretlen srác ölében ébredtem”, vagy hogy „ő vitt el a kezében a kórházba” egyre csak nagyobbra kerekedett a szemük, engem pedig kezdett frusztrálni rémült arckifejezésük.

- Jézusom, Emily – tette szája elé a kezét anya – Mondtam neked, hogy azzal a sráccal nem stimmel valami, de te nem hallgattál rám, mert makacs öszvér vagy – tett szemrehányást anya. Ó, szóval az új nevem Emily Makacs Öszvér Miller. Milyen jól hangzik.

- Tudom, anya, hülye voltam, hogy nem hallgattam rád – tettem a kezem az övére – Soha többé nem találkozom vele – jelentettem ki. Fájt, hogy ennyire átvertek, de legalább kétszer ne kövessem el ugyanazt a hibát.

- Ha rajtam múlik, biztosan nem – vette elő védelmező tekintetét apa. – Gyere, felviszlek a lépcsőn, a térded eléggé megsérült – vett a karjaiba, akárcsak Justin tette. 

- Köszönöm, apa, innen már megy – tett le a szobám ajtaja előtt.

Benyitottam, majd vettem egy mély levegőt. Úgy döntöttem, hogy ez után a hosszú nap után megyek, és elteszem magam holnapra. A fürdést jelen különleges esetben kihagytam, hiszen a kezem és a lábam is kötésben van, majd holnap elintézem. Leráncigáltam magamról a ruhámat, viszont amikor a nadrágomhoz került a sor, kiesett belőle a telefonom. Gyorsan felkaptam, és láttam, hogy öt nem fogadott hívásom és három SMS-em érkezett, ráadásul mindegyik Leahtól. 

Feladó: Leah „Hova tűntél?” „Ne ijesztgess, vedd már fel” „Emily, amint látod, hogy írtam jelezz”

Feladó: Emily Hazaértem épségben. – írtam egyszerűen.

Feladó: Leah „Hála az égnek, holnap beszélünk”

Az éjjeli szekrényemre helyeztem a telefonom, és átöltözés után le is dobtam magam az ágyra.  Micsoda nap. Annyi minden történt ma. Estély, buli, Brian, képszakadás és Justin. Olyan hihetetlennek hangzik, hogy Brian volt az, aki ilyen állapotba tett. Abban biztos lehet, hogy többé sosem fog a közelembe kerülni. Dühít ez az egész, de közben fáj is, hiszen szerettem, és azt hittem ő is engem. Justin pedig… Minden olyan váratlanul és zavarosan jött. Egy dolog biztos azonban: még biztosan lesz dolgunk egymással. 

Mik történnek itt ejjha ;) Feltűnt Justin, ahogyan remélem sokan vártátok.Remélem tetszett :)

Most az előző részről egy kicsit. Láttam már 20 likeom érkezett ami nagyon jó, és a nyolc komiért is hálás vagyok!:) Na de ami kiakasztott... Az a 16 rendszeres olvasó. Ez... Wow. Első rész... És 16... Szavakat sem találok... talán csak egyet: köszönöm! ♥ Nagyon sokat jelent:)

Még egy dolog... Nos, az a helyzet, hogy otthon különböző okok miatt nincsen netünk, ebben a hónapban már nem is lesz, így nem tudom milyen időközönként tudom feltenni a részeket. Ezért is hoztam ezt hamarabb, hogy számítsatok rá, hogy a következőt később hozom. Próbálkozok net elérhetőséget keresni, hogy tudjatok olvasni:) Legközelebb találkozunk, sziasztok! ♥

1st chapter - Let me go!

-*- Emily szemszöge -*-

- Én ezt nem vagyok hajlandó felvenni – jelentettem ki a plafonig érő tükröm előtt állva teljes mértékben undorodva magamtól.

- Kicsim, tudod, hogy apádnak ez nagyon fontos – győzködött anya meggyőző, mégis lágy tekintettel – Te is láttad mennyit szenvedett ezzel a projekttel. Hónapokon keresztül csak a dolgozószobájában élt, és most végre megkapta érte a jutalmat. Ne okozz neki csalódást, kislányom – érvelt.

Bár nem szívesen, de be kellett vallanom, igaza van. Apa megdolgozott mindezért, ez a parti kijár neki. Mégis, ki a franc gondolta volna, hogy amikor azt mondta szombat este buli, arra célzott, hogy egy komplett 18. századi nőnek kell öltöznöm? Fűző, harisnya, és egy förtelmes habos-babos ruha. Tiszta retró. És ha mindez még nem lenne elég, ma este buli van Briannél, és én nem lehetek ott. Mi ez, ha nem igazságtalan?

- Anya, nem kapok levegőt – fulladoztam, amikor olyan szorosra húzta meg a fűzőmet, hogy csodálkoztam, megúsztam egy bordám károsodása nélkül.

- Nyugodj le, Emily, csak egy órát kell benne kibírnod – ráncigált ide-oda fűzés közben.

Csak egy óra, ó, hát persze. Addig pedig még a levegőt is megvonják tőlem, nem csak a ma esti házibulit.

- De ugye utána mehetek Brianhoz? – erősködtem.

Anya szúrósan nézett rám, amitől szabályosan megborzongtam, hiszen tudom, hogy ilyenkor mi a válasza. Lesütöttem a szemem, majd csalódottan magamat méregettem. A hajam egy szénaboglyaként állt mindenfelé, a fodrász szerint viszont ez az új divat. Legyen neki igaza. 

- Emily Belle Miller, ne vágj ilyen képet! – riadtam fel anya éles hangjára.

Egy pillanatig azt hittem hangosan gondolkoztam, de aztán rájöttem: anya túl jól ismer. Tudja, hogy ez az egész „öltözzünk királylányosan” dolog nem az én terepem. Szívesebben flangálok inkább tornacipőben és laza cuccokban, vagy éppenséggel abban, amit magam készítek.

- De most komolyan, te felvennéd ezt? – mutattam a ruhára nemtetszésemet imitáló arckifejezéssel. Ez a szoknyának nevezett alsórész körülbelül úgy nézett ki, mintha öt különböző függönyt összevarrtak volna. Egyszerűen felfogni sem tudom, hogy mi a fészkes fene volt ezen 5000 dollár. 

Anya összefonta karjait a melle alatt, majd körülírhatatlan tekintettel meredt rám. Utánoztam őt, és szavak nélkül folytattuk tovább a kommunikációt. Nem volt valami kényelmes ugyanolyan pozícióban állni, mint ő, hiszen rajtam egy rogyásig meghúzott undorító fűzős ruha van, rajta pedig egy gyönyörű Louis Vuttion, ami nem csak eszméletlen elegáns, hanem biztosan szörnyen kényelmes is. 

- Oké, ha ettől megnyugszol, elmehetsz a házibuliba – adta be a derekát egy szemforgatás kíséretében, mire nekem egy ezer wattos reflektorfény csillant fel a szememben -, de csak ha kibírod ezt az egy órát ebben a ruhában grimaszok és illetlen szavak nélkül – kötötte meg az alkut. Győzelem. 

Boldogan kezdtem tovább szedelőzködni, anya pedig feszülten figyelte minden mozdulatom. Éppen a nyakláncomat készültem feltenni, amikor kopogtattak az ajtómon. 

- Hogy van az én gyönyörű kislányom? – nyitott be örömtelien apa, és úgy ölelt magához, mint egy öt évest. 

- Apa, kérlek, ne szorítsd ki belőlem a maradék levegőt is – nyomtam el magamtól.

Teljes mértékben látszott rajta, hogy semmi sem tudná lerontani a kedvét ebben a pillanatban. Ez az ő estéje, az ilyeneket pedig mindig élvezi.

- Ideje mennünk, már az összes vendég megérkezett – invitált ki minket a szobámból. 

Egy utolsót igazítva ezen a szörnyű göncön elindultam anyuék után, és tudtam, itt kezdődik a dögunalom. Elkényeztetett örökösök, öreg taták és mini hercegek fognak sorjában táncra kérni, nekem pedig mindegyiket el kell fogadnom, mert ha nem, annak híre lesz. Ki nem állhatom ezt a szarságot. 

- Ezennel ünnepélyesen megnyitom az estélyt, kezdődjék nyitótáncunk, a keringő – hallottam apa utolsó szavait a beszédéből.

- Szabad egy táncra, Miss. Miller? – zökkentettek ki lelki békémből.

Remek. Az egyes számú szerencsétlen. Nem lehetett több a srác tizennyolcnál, az arca ki sem látszott a szeplőkből, és olyan hanglejtése volt, hogy a hátamon egy szabályos ívben futkározott tőle a hideg.

- Hát persze – hogy nem. Magamra erőltettem egy vigyort, majd Mr. Szeplő behúzott a parkettre.

Csak legyen már vége.

~*~

Már csak öt perc Istenem, add, hogy senki ne kérjen fel. Letáncoltam az összes lábízületemet, képtelen vagyok megtenni még egy lépést ebben a magas sarkúban. Jelenleg egy záró tánc folyik, amiből nekem sikerült ügyesen kimaradnom. Igaz, hárman is harcoltak azért, hogy velük táncoljak, de én egy hihető kifogást találva – mint mindig – meglógtam.  

- Emily, hol vagy? – hallottam anya hangját, amint engem keres.

- Itt vagyok – tettem úgy, mintha most jöttem volna a mosdóból.

Anya persze - ahogyan általában – rájött, hogy a mosdóban tartózkodásomnak semmi köze ahhoz, hogy vécére kellett mennem. Gyanakodva nézett rám, én pedig az ajkamat kezdtem rágcsálni, és próbáltam rá úgy pillantani, mint aki bánja a tettét. 

- Na, menj a bulira mielőtt halálra unod magad – intett anya lezseren, mire nekem egy jóleső sóhaj hagyta el a szám – De aztán óvatosan, kisasszony!

- Jó, jó – forgattam meg a szemeim. Nem szeretem, amikor úgy kezel, mint egy óvodást.

Sietősen és izgatottan felrohantam a szobámba. Egy pillanat alatt tulajdonképpen leszakítottam magamról ezt a göncöt, majd összeválogattam egy elfogadhatót. Semmi nem volt nagyobb megkönnyebbülés, mint levenni a rémes magas sarkút, ami már egy tucatnyi vízhólyagot keletkeztetett egy óra leforgása alatt. A hajam kiengedtem, miután kiszedtem belőle azt a millió hullámcsatot, amit a fodrász rakott bele, majd futottam is a földszintre.

Mire lementem, már egy lélek sem volt az estélyen, csak a takarítók. Fogtam a telefonom, majd kiabáltam egy nagy „elmentem”-et, és már futottam is Brianhoz. Végre vége ennek a borzalomnak. Olyan felszabadító érzés ilyen lazán mászkálni tornacipőben még a kétezer vízhólyag ellenére is. Már láttam a célomnak kitűzött házat az utca végén, amikor hirtelen megcsörrent a telefonom. Ki más lehetett volna, mint a legjobb barátnőm, Leah.

- Hol a büdös francban vagy már? – szólt bele türelmetlenül.

- Az ajtó előtt – feleltem vigyorogva, hiszen kérdésre éppen a kapuhoz értem.

A következő pillanatban Leah őrült módjára rontott ki a házból, és a nyakamba ugrott.

- Azt hittem már el sem jössz a teapartiról – ráncolta szemöldökét.

Tipikusan nem az az ember, aki megértené az ilyesmit, így nem is kezdtem el a szokásos „ez nem teaparti, hanem apám fontos estélye” szöveget, inkább elintéztem egy egyszerű mondattal.

- Leah, tudod, hogy apámnak fontos volt, nem hagyhattam cserben – magyarázkodtam.

- Persze, persze – legyintett – Na, gyere – húzott befelé. Mit is vártam.

A házba lépve már minden a feje tetején volt: konfettik és műanyag poharak mindenütt, részeg emberekről nem is beszélve. Az összes haverom ott volt, egyedül azt az embert nem láttam, akit kerestem.

- Hol van Brian? – kérdeztem barátnőmtől, miközben szemeimmel folyamatosan kerestem az érintett személyt.

- Legutóbb kint láttam a srácokkal – vonta meg a vállát Leah.

Szó nélkül kimentem az udvarra, és valóban megpillantottam őt. Mint mindig, most is eszméletlenül nézett ki, minden mozdulata olyan volt, mintha csak elvarázsolni készülne mindenkit. Csodálva néztem őt, azonban mikor a haverjai észrevették, hogy feltűntem a színen, kiabálni kezdtek. Jó, nem vagyok szégyellős, de elpirulni ilyenkor mindig szokásom. Nem tudom melyik csodás családtagomtól örököltem ezt.

- Bébi – fordult hátra Brian, majd a karjaiba vonva, mit sem törődve a körülötte levő hat sráccal lesmárolt.

Élvezem, amikor nyilvánosan letámad, mert ez azt jelenti, nem szégyell. Ami azt illeti, én sem őt, hiszen a legjobb pasi, akit csak ismerek. Egyáltalán nem értem, hogy anya miért nem kedveli.

- Hiányoztál – suttogtam a szájába, bár nem voltam benne biztos, hogy hallotta a srácok ordibálásától.

- Te is – mormogta, majd egy puszit nyomott a számra.

- Menjetek szobára – szólalt meg Peter, mire mind a hat ökör röhögni kezdett.

- Fogd be a pofád, Johnson – csitította le Brian.

Néha tök jó valaki olyan csajának lenni, akinek tekintélye van. Igaz, én nem ezért vagyok Briannel, hanem mert teljes szívemből szeretem, és örülök, hogy ezzel ő is így van. Legalábbis remélem.

- Gyere, bulizzunk – húzott befelé a zene központjába.

Beletörődve a helyzetbe követtem őt az óriási nappaliba. Behúzott egészen a parkett közepére, a legnagyobb tömegbe, majd nekem préselődött és táncolni kezdtünk. Jól esett végre a sok komolyzene után valami normális ütemre rázni magam, főleg egy ilyen pasival, mint ő. Vidáman, nevetgélve táncoltunk Briannel, közben pedig elcsattant néhány csók is. Körülbelül négy számot tolhattunk végig, mikor megszomjaztam.

- Megyek, iszom valamit, te kérsz? – kiabáltam Briannek hogy hallja, amit kérdezek.

- Nem, addig elmegyek mosdóba – kacsintott egyet, majd szét is váltunk.

A bárpulthoz mentem, éppen öntöttem magamnak a jéghideg narancslevemet, amikor rám mért támadás ért hátulról. Úgy megijedtem, hogy ki is öntöttem a fele narancslevet az asztalra. Mérgesen, mégis ijedten fordultam hátra, és magam előtt láttam Jasont. Totál részeg volt.

- Emily, milyen jó a segged ebben a gatyában – pillantott a hátam mögé, de a lábán alig állt.

- Húzz innen és üsd ki magad – léptem el tőle, és Leah felé vettem az irányt. Már majdnem odaértem hozzá, amikor egy srác megelőzött, így úgy döntöttem nem is zavarom. Tudom, mennyire utálja, mikor valaki félbeszakítja pasizás közben.

Egyedül kezdtem érezni magam, hiszen mindenki volt valakivel rajtam kivéve. Utálom, amikor ez van. Bulizni szeretnék, és nincsen kivel. Mondhatom, fantasztikus. Nagy magányomban Brian keresésére indultam.

Először a mosdóhoz mentem, de miután láttam, hogy ketten hánynak, négyen pedig a földön fetrengenek, így inkább visszafordultam. Az egész földszintet átkutattam: a nappalit, a fürdőszobát, az étkezőt, de Briant nem láttam sehol. Az emelethez vezető lépcső felé vettem az irányt, majd hevesen szedtem a lábam. Kezdtem pánikba esni, hiszen ez az ő háza, az ő bulija, hova a rohadt életbe tűnhetett?

Ahogy elhaladtam a szobák mellett, nem kevés embert láttam, amint éppen párosodnak, így csőlátással mentem végig a folyosón. Az egyetlen rossz pont ebben az volt, hogy a fülemet nem tudtam becsukni, viszont a fokozódó ideg és pánik kezdett rajtam eluralkodni, ezzel kikapcsolva a körülöttem lévő eseményeket. Mindenhol körülnéztem, még a szobájába is benyitottam, de üres volt.

Kétségbeesésemben az erkélyt céloztam meg. Ha már Briant nem találtam sehol, legalább levegőt kapjak. Kis léptekkel odaballagtam az erkély korlátjához. Mindkét kezemmel megragadtam a fát, majd szuszogva lehajtottam a fejem és próbáltam összeszedni magam. Mi történt? Azt mondta csak mosdóba megy, ott nem volt. Sőt, sehol nem volt. Felfogni nem tudom, hogy mi történhetett. Lassan, az agytekervényeimet jártatva pillantottam fel a szemben lévő utcára. Egy fiú volt ott, idegesen pillantgatott minden irányba, és megszólalásig hasonlított Brianre. 

Az ott Brian, te idióta!- szólalt meg a tudatalattim. Megkövülve figyeltem a történéseket, hiszen teljesen úgy nézett ki, mint aki bujkál valami, vagy éppen valaki elől. Fekete pulcsiban, kapucnival a fején járkált fel s alá vagy két percig, amikor a semmiből egy barna hajú, csinos alkatú lány tűnt fel, és Brian karjaiba omolva száját az övére tapasztotta.

Kimeresztett szemmel és megbénult végtagokkal meredtem a látvány felé. Hinni sem akartam a szememnek. Abban a szent minutumban, mikor felfogtam, hogy nem csak puszta látomás ez az egész, a vérnyomásom abnormálisan magasra szökött fel, a légzésem felgyorsult, és éreztem, amint a düh átjárja az egész testem és forrni kezdek. 

- Brian! – kiáltottam teli torokból olyan hangosan, hogy valószínűleg két utcával arrébb is lehetett hallani.

Ő és a lány azonnal felpillantottak. Láttam, amint az a szemétláda a hang forrását keresi, aztán megpillant engem az erkélyen. Egy másodperccel később már nem is volt a karjaiban a csaj. 

Fortyogva, egyszerűen körülírhatatlanul mérgesen fordultam meg, és elhagytam az erkélyt. Annyira dühös lettem, hogy tornádóhoz méltó módón suhantam át az emeleten. Mindent, ami csak az utamban állt fellöktem, elborítottam vagy széttörtem. Mire a földszintre értem, a mögöttem levő ösvény apokalipszis jellegűen nézett ki, de jelen pillanatban az érdekelt a legkevésbé. Fogtam magam, és készültem elhagyni a házat, azonban egy kéz visszarántott.

- Ez rohadtul nem az volt, aminek látszott, Emily – kezdett magyarázkodni Brian, én meg tulajdonképpen méltatni sem mertem arra, hogy ránézzek.

- Én meg rohadtul leszarom, nem vagyok vak, vége van! – hadartam dühösen, és futni kezdtem hazafelé. Hihetetlen, hogy ismét átvertek. Pár erőtlen lépés után hátrapillantottam, és láttam, hogy Brian nem tágít. 

- Hallgass már meg, Emily! – kiabált utánam lihegve.

- Kopj már le, nem érted, hogy vége?- lettem egyre dühösebb.

Hirtelen nagy erővel megragadta a felkaromat, és erőszakosan magával szembe fordított. A szeme világított a dühtől, az enyém sem nézhetett ki másképpen. Nem mondom, hogy nem ijedtem meg, hiszen ilyet még sosem csinált, de tartottam a magabiztos és dühös lány szerepét.

- Velem te kibaszottul nem beszélhetsz így, megértetted? – szorította egyre erősebben a karom, mire felszisszentem.

- Eressz már el! – próbáltam kiráncigálni magam erős szorításából elég kevés sikerrel. Fel sem fogtam, hogy ő teszi velem mindezt, aki nemrégen még a karjaiban tartva csókolgatott. Erre a gondolatra a szervezetem mintha túllépett volna egy határt, minden kikapcsolt körülöttem, és annyira dühös lettem, hogy erőből tökön rúgtam.

- Te ribanc! – kiáltott fel fájdalmasan, majd összegörnyedve a sértett terültéhez helyezte a kezét.

- Remélem, most már lekopsz és eltűnsz a büdös francba – köptem oda neki a szavakat.

Elégedetten, mégis forrva fordultam sarkon és otthagytam, közben pedig fájdalmasan simítottam meg a fájó területet a felkaromon. Hogy lehet valaki ilyen gerinctelen barom? És még én nem beszélhetek így vele? Hihetetlen, hogy nem vettem észre ezt. Egy idióta vagyok.

Öt métert megtéve ismét éreztem az erős szorítást ugyanazon a helyen, de ezúttal sokkal keményebben. Megfordultam, de reagálni sem volt időm, egy ököl súrlódott teljes erővel az arcomnak. Kezeim azonnal a fájó pontra helyeztem, közben pedig zuhantam a padlóra. Csak annyit láttam, hogy Brian elégedetten mosolyog, aztán egy következő ütést mérve rám teljesen megfoszt az eszméletemtől. 

 

Sziasztok!

A mindenit de ideges vagyok. De komolyan. Ez lenne az első rész, és rettentő kíváncsi vagyok a véleményekre. Szeretném, ha a blog olyasféle áttörés lenne. Olyan, amilyet eddig még senki sem csinált. Csak reménykedni és hinni tudok benne, hogy sikerül. Szeretnék mondani pár szót a blogról, mielőtt elköszönök:)

Először is. Abszurd, hogy még el sem kezdődött a blog, nem volt benne semmi, és máris 4 feliratkozóm van. Ez elképesztő, úgy a szó szoros értelmében. Fogalmam sincs, hogy az a négy ember hogyan találta meg a blogot, de nagyon köszönöm nekik :)

Aztán. Gondolom észrevettétek, hogy vannak csúnya szavak, és lesznek is. Kitenném a 16-os karikát (vagy a 18-asat, nem tudom még...), hogy figyelmeztesselek titeket ez így fog menni. Remélem ettől függetlenül tetszett, és olvasni fogjátok.

Van itt még valami, mégpedig a részek alatti Like és Dislike gomb. Sokat jelentene, hogyha végigolvastátok a részt, akkor rányomnátok aszerint, hogy tetszett-e vagy nem. Így láthatom az arányokat is:)

Végül, de nem utolsó sorban pedig a feliratkozás. Észrevettem, hogy nem szűnt meg a Google Reader, de ami azt illeti nem bízom meg benne, lehet, hogy akármelyik pillanatban elveszik. Szóval én maradnék a Bloglovin'-os megoldásnál, ha nem probléma:)

Azt hiszem, hogy ennyi. Minden rész után ide fogok írni, felülre már nem, mert így korrektebb. A részek körülbelül három-négy naponta fognak felkerülni, ez mind az időmtől és az ihletemtől függ persze, de próbálkozom:) Találkozunk legközelebb, addig is komizzatok! :)