-*- Emily szemszöge -*-
És én fülig szerelmes vagyok belé.
Ez az egy mondat visszhangzik szüntelenül a fejemben. Bárki bármit kérdez, bármint mondd, nekem ez a válaszom belülről. Még mindig nem tudom elhinni, hogy ezt mondta, egyszerűen felfoghatatlan számomra, hogy abban a szituációban, a legjobb barátnőm előtt – aki egy kicsit furán viselkedett Justinnal, valljuk be – kimondta, hogy szeret.
Biztosan nem gondolta komolyan, hiszen megkértem, hogy túlozzon. Miért is lett volna komoly? Az ég világon semmi oka nincs rá, még mindig alig ismer. Csak le akart nyűgözni valahogyan, és valódi érzések nélkül mondta a szemembe. Sosem fogom elfelejteni azt a tekintetet, azt a hangszínt, azt a mindent, ami ő volt abban a pillanatban, akkor sem, ha hazugság volt.
Már tűkön ülve várom, hogy jöjjön, kettő perc és három óra lesz. Hiába figyelmeztetett, hogy ne legyek ideges, ne stresszeljek a dolgon, belülről többször is lecsengett a fejemben, ahogyan a szüleim rájönnek mindenre, és halálbüntetést szabnak ki rám. Azt soha nem élném túl.
Paranoid gondolatmenetemből a jól ismert kopogás zökkentett ki, így azon nyomban fel is kaptam a fejemet, s akkor megpillantottam őt, amint olyan hihetetlenül édes ábrázattal vizsgálgat engem. Abban a szent pillanatban pillecukornak éreztem magam, a nekem szánt pillantása egyszerűen megolvasztott.
És én fülig szerelmes vagyok belé.
- Szia, szépség – vont a karjaiba miután beengedtem. Fel sem tűnt mennyire hozzászoktam az illatához, ahhoz a jellegzetes Justin illathoz, ami megnyugtat és felizzít egy és ugyanazon időben. Azt mondta, szépség, istenem. Olyan vagyok, mint egy tini rajongólány.
- Szia – az a négy liter vér, ami a testemben tartózkodik úgy döntött, szeretne az arcomba szállni, és ezzel elszédíteni engem, még kevésbé megvonva az épeszű gondolatoktól. Ehhez hozzátevődött az is, hogy Justin puha ajkait a sajátomra helyezte, és ezzel értelmet nyert az egész idegeskedésem is. Bármilyen hazugságot beadok a szüleimnek, ha tovább érezhetem ezeket az ajkakat.
- Hogy vagy? – szája még mindig centikre volt az enyémtől, suttogva, és egyszerűen bolondítóan lágyan beszélt.
Idegesen. Izgatottan. Elolvadva. Émelyegve. Csaknem megfulladva.
- Jól – mosolyogtam rá halványan. Az én érzéseim jelenleg a legutolsó dolgok, amikkel foglalkoznunk kell.
- Tudom, hogy ideges vagy, egész testedben remegsz, Emily – barátságosan, mégis csöppnyit feldúlva jelentette ki a – nem mellesleg helyes – észrevételét.
- Ne haragudj, én… - fújtam ki a levegőt hirtelen. – Próbálkozom, oké? Csak kérlek, adj időt, és ne nehezítsd meg – igyekeztem áthatóan a szemeibe nézni.
- Időm, mint a tenger, édes – bal kezével végigsimította a nyakamat, mire egy jóleső sóhajt hallattam. Édesnek szólított? – Azt csinálsz velem, amit csak akarsz.
Erre a mondatra akarva-akaratlanul lepergett a szemem előtt, amint önfeledten, ruhák nélkül csókolózunk az ágyban már a második kört játszva, és…
- Emily? Itt vagy? – riadtam fel hangjára, s ránéztem. Önelégülten vigyorgott, csaknem elnevette magát. Ó, szóval ennyire egyértelmű volt, hogy mi zajlódik a fejemben. – Én teljesen máshogy értettem az előbbi mondatomat, de bevallom, a te változatod is elnyerte a tetszésemet – gyengéden magához préselt, s a keze már meg is találta a pólóm szegélyét.
Megéreztem a csupasz bőrömön a tenyerét, ezáltal megdermedtem. Ő lassan, megfontoltan simogatta az oldalamat: a pólóm anyaga az ő kezével együtt járkált fel és le. Enyhén eltátott szájjal, kéjjel elárasztva vált szabálytalanná a légzésem, s erősebben kellett fognom Justin felkarját, nehogy a térdeim egyszeriben felmondják a szolgálatot, és elessek.
Fejével befészkelődött a nyakamhoz, s azt hittem a helyzet ennél durvább már nem lehet, amikor a fülem mögött érzékeltem végtelenül puha ajkait, amint csókot lehelnek a területre, majd apránként haladnak egyre lefelé, miközben két keze még mindig végezte a műveletet, amit elkezdett.
Az agyam elment kirándulni valahova Európa környékére, és nem is tervezte, hogy visszajön. Justin teljesen ellazított, elfolytam a karjaiban, úgy éreztem, egy tollpihe vagyok az ölelésében. A bő pólóm válla azonnal lecsúszott, amikor Justin a fejével eltakarította az útból, s máris a vállamat csókolgatta. Kezei erőteljesebben simogatták a csupasz oldalamat, s ez az együttes, ez a csodás kombináció kipréselt belőlem egy apró nyögést.
- Emily, istenem – Justin vágytól eltorzult, rekedtes hangja a csontomig hatolt, belemartam a bicepszébe, amint kiejtette a száján a nevemet. – Annyira nagyon gyönyörű vagy – súgta, a fejével bejárta a nyakam vonalát. – Istenem, olyan nehéz ellenállnom neked – a fülemet puszilta, harapdálta, miközben suttogott. – Ne haragudj rám ezért, kérlek.
- É-én nem haragszom – dadogtam, magamra sem ismertem. Abban a minutumban szerintem bármit megtehetett volna velem, amit csak akar. De ehelyett ő elengedett, és két lépéssel elhátrált tőlem. Amint megszakadt a fizikai kapcsolatom vele, hirtelen minden túl valóságossá vált, és a kéj nyomai egyszeriben felszívódtak.
- Ne haragudj rám, én… Csak elvesztettem az eszemet – túrt bele a hajába gondterhelten. – Ugye nem gondolod, hogy csak arra kellesz nekem? – szörnyedt el. Azt sem tudtam, fiú vagyok-e, vagy lány, annyira meglepett az ábrázata.
- Én… nem, Justin, dehogy - kezdtem mentegetőzni hamarjában. Komolyan, annyira nehéz vele lépést tartani.
- Biztos? Mert én tényleg szeretnék lépésenként haladni, csak… - mit sem zavartatva magát végignézett rajtam, és megnézte magának mindenemet, majd megnyalta az ajkát. – Csak elveszed a józan eszemet is.
A levegő mintha hirtelen megtelt volna szén-dioxiddal, képtelen voltam lélegezni, így bent tartottam a levegőmet, amit belélegeztem, körülbelül fél percig.
És én fülig szerelmes vagyok belé.
- Oké, Justin, szerintem… kezdjük a tanulást – tereltem el a témát. Még két perc erről a témáról és komolyan megőrülök.
- Kezdjük – egyezett bele, látszólag boldogan, hogy a téma ejtve van.
Lesétáltunk a hallba, ahol tegnap is gyakoroltuk a szerepjátékot. Amber és Nicole most is a közelben vannak, de szigorúan másik szobában, ugyanis a szabályzatuk leírja, hogy nem mászhatnak bele a család magánéletébe. Őszintén vágyom rá, hogy valaki most közénk álljon, mert ez a vonzalom nemes egyszerűséggel túl sok.
- Szóval – álltam meg a hall közepén. – Sorold a tegnap tanult illemszabályokat.
- Öhm – fogta mutató- és hüvelyujja közé az orrnyergét, mintha csak fájna a feje. És nem tartom valószínűnek, hogy ez lehetetlen. – A nőnek mindenképpen kezet kell csókolni. Az apádnak csak jót mondani rólad. Az anyáddal természetesen viselkedni. És egyébként meg sznobosan viselkedni – sorolt, és bólogatott közben, mintha annyira egyetértene magával.
- Sznobosan viselkedni? – nyitottam tágra a szememet.
- Igen. Úgy értem, teljesen fölösleges szavakkal kell megtoldanom az egyébként teljesen egyszerű mondatomat. Például ha azt akarom mondani, hogy „kérek egy kis vizet”, azt úgy kell mondanom, hogy „legyen szíves idenyújtani azt a kitűnően és foltmentesen csillogó Herendi porcelánkancsót, amelyben az éltető víz terül el, ugyanis eme étel annyira pikáns és hibátlan, hogy személyemnek muszáj innom egy kortyot” – mélyítette el a hangját, én pedig csillapíthatatlanul nevetni kezdtem. Hát ez a gyerek egyszerűen nem normális.
- Justin, nem azt mondtam, hogy menj vissza a tizennyolcadik századba, hanem hogy legyél simán udvarias – nyögdécseltem két nevetés között. – Ha vizet kérsz, simán mondd azt, hogy vizet kérsz, szent ég – fogtam a fejemet, mert újra rám tört a röhögő görcs, amint visszajátszottam az előbbi alakítását.
- De hát most mondd, hogy nem ezt várod tőlem! – kuncogott rajtam. Ha azt mondom, hogy űbercuki volt, azzal nem fejeztem ki, hogy milyen imádni valóan nézett ki kuncogás közben.
- Nem, én azt várom el, hogy legyél önmagad, egy kicsit megspékelve – vigyorogtam.
- Megspékelve? – kérdte érdeklődően, úgy szintén fülig ért a szája, akár csak nekem.
- Megspékelve – villantottam ki az ördögi vigyorom.
- Oh, alig várom, hogy megspékeljen, Miss. Miller – vette elő a csajozós oldalát, és kezdett el flörtölni velem. Én pedig ismét nevetésben törtem ki.
- Ez volt a legbénább duma, amit valaha hallottam – fulladoztam. Alig várom, hogy megspékeljen, úr isten.
- Hé, mire számítasz, amikor az összes eszem nálad van? – tettette a felháborodást.
- Hm, akkor igaz volt a feltevésem, miszerint a tűz felemésztette az agyadat, ugyanis nálam nincsen semmi – mutattam fel a kezeimet ártatlanul.
- Nem rossz, nem rossz – kacsintott. – Meg se próbáld letagadni, hogy meg akarsz spékelni – hunyorított mosolyogva. El sem hittem, amit mond, de nem tudtam abbahagyni a nevetést.
- Tudja, Mr. Bieber, igazán jó lenne megspékelni magát, de azt hiszem, maga telesen mást ért a megspékelés alatt, mint személyem – vettem elő a „sznobos viselkedésem”.
- Meglehet, hogy félreértjük egymást, Miss. Miller, de így is nagyon jól hangzik – mélyítette el a hangját, mint mindig, amikor „sznobosan” viselkedik.
- Ez esetben egyetértünk, Mr. Bieber – bólintottam. S itt mindkettőnknek megtört a jég, egyszerre nevettük el magunkat a saját idióta attitűdünkön.
- Mit tanulunk ma? – kérdte, mintha csak valami mintadiák lenne, aki várja a tananyagot. Tényleg jobb, hogy nincs itt Leah. És még hazudnom sem kellett neki semmit, hogy távol tartsam, mert a szülei benyögték neki, hogy szükségük van rá otthon. A sors a kezemre játszik, remélem ez így is marad.
- Étkezés – mutattam az ebédlőasztalra, akár egy pincér, mire ő kíváncsian a mutatott irányba meredt, és elszörnyedt a látványtól.
- Mi ez a kétmillió evőeszköz? – meresztette a szemét, s még el is sápadt. Kuncogni támadt kedvem, de visszafojtottam.
- Ezek itt egy átlagos vacsora kellékei. És te meg fogod tanulni, hogy melyiket mikor, hol, és hogyan kell használni – mosolyogtam kedvesen, s belülről ördögien kacagtam. Ez vicces lesz.
- Muszáj? – biggyesztette le az ajkát, nekem pedig kedvem támadt agyonra csókolni őt.
- Hát, ha nem akarod, akkor nyugodtan elmehetsz, bármikor megteheted, majd kitalálok valamit a szüleimnek – bólogattam. Nem akartam ezt, de nem is kötelessége mindezt csinálni.
- Szóval maradok – mosolygott halványan. Elolvadtam.
És én fülig szerelmes vagyok belé.
- Akkor ülj le – húztam ki neki a széket, és elkezdtem magyarázni gőzerővel. Mindent beleadtam, hogy ne tűnjön túl diplomatikusnak a magyarázatom, ezáltal könnyebben megértse, amit éppenséggel mondani szándékozok neki. Bólogatott, és mondta, hogy érti, de a szeme elárulta, hogy halvány gőze sincs, hogy miről dumálok neki.
- Tehát ez a halkés – mutatott az egyikre.
- Az ott még mindig a salátás kés – kulcsoltam össze a kezeimet az asztalon, ahogy vártam, hogy bejusson a fejébe.
- És ez itt a fehérboros pohár.
- Vörösboros – javítottam.
- Emily, a vizes pohár, a vörösboros pohár és a fehérboros pohár halál ugyanúgy néz ki, hogy a fenébe különböztessem meg? – tárta szét a karjait.
- Ez nem igaz, a vizes pohár keskenyebb, mint a vörösboros, a fehérboros pedig kövérebb és nem olyan magas – szembesítettem a tényekkel.
- Milyen szemed van neked, hogy te ezt látod? – meredt a poharakra tanácstalanul, és vizsgálgatni kezdte.
- Ép – vágtam rá.
- Nagyon kedves – mosolygott gunyorosan.
- Hogy kell haladni az evőeszközökkel? – kértem számon.
- Bentről kifelé – felelte. Kedvem lett volna megetetni vele a szalvétát.
- Justin, bentről kifelé haladni teljesen logikátlan lenne. Mindig kintről befelé használod az evőeszközöket, kintről befelé, ismételd el magadban, hogy bejusson abba a vastag koponyádba – artikuláltam hevesen.
- Kintről befelé, oké, értettem – helyeselt hevesen. – De ez itt mi? – mutatott a bal oldalra.
- Az ott a zsemletányér és vajkés, ha akarsz az adott ételhez enni zsemlét, azt kell használnod – magyaráztam.
- És a jobb oldalon miért van egyel több evőeszköz, mint a bal oldalon? – érdeklődött. De legalább így megjegyzi.
- Mert a normál emberek nem eszik késsel-kanállal a levest – válaszoltam.
- Jól van, na – biggyesztette le megint az ajkait, mire elpirultam. Létezik ennél édesebb dolog a világon?
- Játszunk valamit – jutott eszembe a nyerő ötlet. – Akárhányszor jót mondasz, kapsz valamit.
- Milyen valamit? – csillant fel a szeme.
- Azt majd még eldöntöm – feleltem. Ez jónak ígérkezik.
- Benne vagyok, kezdhetjük, kérdezz – egyenesedett fel. Komolyan, kész gyerek, jutalmazni kell.
- Mutasd melyik a salátás villa.
- Ez – mutatott rá. A halvillára.
- Rossz válasz – ráztam a fejem, s tettettem a csalódottságot. – Nem kapsz semmit. Mutasd a vizes poharat.
- Őőő – járkáltatta a szemét hevesen a poharak között. – Ez lesz az. – bökött rá.
- Fogadjunk, hogy tippeltél – lázadtam fel.
- De jóra tippeltem – vigyorgott ártatlanul. – Szóval kérem a valamimet.
A szívem már a saját gondolatomra is gőzerővel dübörögni kezdett. Felálltam a székemről, és egy könnyed mozdulattal beleültem az ölébe. Mélyen a szemébe néztem, mielőtt bármit is csináltam volna, majd gyengéden a szájára tapasztottam a sajátomat. Kezei megtalálták a combomat és a hátamat, jólesően belesóhajtottam a csókba, mikor megéreztem magamon a kezeit. De már el is váltam, amint be akart férkőzni a számba.
- Hé – jött utánam a fejével jelezvén, hogy nincs szándékában így befejezni.
- A-a, ez túl könnyű kérdés volt, majd megkapod a rendes csókodat, ha elsorolod az egészet hibátlanul – kész ördögnek éreztem magam, de tudom, hogy ez motiválni fogja.
- Igen? Na, lássunk hozzá – kezdett neki elszántan. Ötször próbálkozott, az ötödikre már folyékonyan el tudott mondani mindent, ami az asztalon van, mindenfelé nehézség nélkül.
- Ügyes – bólintottam elégedetten, majd elvigyorodtam.
- Na gyere vissza, és csókolj meg – harapott ajkaiba, és hátradőlt a széken, hogy ismét az ölébe tudjak ülni. Minden vágyam az volt.
Átvetettem az egyik lábam az ő lábain, és leültem az ölébe. Megragadtam a nyakát, és végigsimítottam rajta, majd elkezdtem húzni a fejét az irányomba. Mit sem hezitált, azonnal megtalálta az ajkaimat, s közelebb húzott magához, hogy a testünk teljesen egymáshoz tudjon simulni. Megrohamoztak az érzések, a szívem kalapált, olyan jó volt őt csókolni. A kezei a hátamon kalandoztak, a nadrágon szegélyénél mindig megálltak, pedig éreztem, hogy a valódi akaratuk nem ez lett volna. Heves lélegzetvételei ismét elküldték az eszemet melegebb éghajlatra, másra sem tudtam fókuszálni, csak azokra a tökéletesen formált ajkakra. Olyannyira belefeledkeztem a csókba, hogy már csak arra lettem figyelmes, hogy kulcs csörög az ajtó irányából, és az anyám tűsarkúja kopog a kövezett padlón.
- Emily, megjöttem!
BROKEN SZÜLINAP! :)
Nem hiszem el, hogy máris egy éves a blog, egyszerűen olyan, mintha csak tegnap nyitottam volna. És ezért, a blog szülinapja alkalmából szerettem volna nektek részt hozni, meg azért is, mert majdnem egy teljes hónapig nem volt rész. Ezért bocsánat, muszáj volt pihennem, relaxálnom, újratöltődnöm. De mindent nyomon követtem, és láttam a 41.000+ oldalmegtekintést, és a 42 feliratkozót, amit nagyon-nagyon-nagyon köszönök! ♥A kommenteket is olvastam, látom vannak új olvasóim, ez nagyon jó. :) Szeretem, amikor valakire olyan hatással van az, amit írok, hogy nem tudja abbahagyni. Ez egy jó jel. :)A részről. Ne haragudjatok, ha nem tetszik. Komolyan nagyon próbálkoztam, egész nap ezt írtam, hogy jó legyen, hogy ne legyen erőltetett, meg minden. Szerettem volna egy kicsit beletenni mindenből, forró jelentekből, drámából, viccből, és a végén a váratlan fordulat. Ez hirtelen jött, nem terveztem el előre, de máris várom, hogy megírjam, mi lesz ebből. :DNagyon várom a kommentjeiteket, remélem sokat kapok, legalább most az egyszer, a blog szülinapja alkalmából. :) Találkozunk legközelebb, love ya all ♥