-*- Emily szemszöge -*-
A fiú, akibe úgy beleszerettem, hogy semmiféle varázslat nem tudná ezt megmásítani, sokkos állapotban állt tőlem körülbelül tíz méterre. Nem tudtam, ki az a Stephanie. Nem tudtam, ki ő, de máris utáltam.
És még Stella is. Nagy nehezen elfogadtam és elhittem a lezajlott veszekedések után, hogy Justin és Crystal közt aligha volt valami, na de hogy Stellával… Egyszerűen nem lehet véletlen, hogy a lány Crystal ismerőse. Nem lehet véletlen, hogy idehívta. Viszont akármiért is akar nekem betenni, egyre inkább elegem van belőle.
Egy nő helyett kaptam kettőt, aki miatt aggódhatok. És a legszörnyűbb az egészben, hogy Stellával akkor feküdt le Justin, mikor már együtt voltunk. Veszekedtünk, és ő rögtön rohant hozzá… vigasztalódni. Bár lehet, hogy a szép pillanatok után is inkább hozzá rohant. Emily Belle... ezt most kurvára megszívtad.
Legalább Leaht visszakaptam. Fogalmam sincs, mi hozta őt ide, de a vállán sírni sokkal jobb, mint otthon a fotelba kuporodva. Valahogy tehetsége van hozzá, hogy mindig a legjobbkor jöjjön.
- Úgy sajnálom, hogy egyedül hagytalak, Emily – megtörte a kínos csöndet, ami azóta ellepte a szobát, mióta Stephanie neve elhangzott. – Nem szabadott volna a legrosszabbkor lelépnem. Ne haragudj – fogta meg a kezeim, s én képtelen voltam rá haragudni. Hogy is tehettem volna? Ő az egyik legfontosabb ember az életemben.
- Te hoztad őt ide? – nyögtem ki halkan, miközben a fejemet Justin felé bökdöstem.
- Én voltam, de látom, hogy már ezt sem kellett volna – fújt egyet.
- Én hálás vagyok érte – vágtam rá rögtön. – Még jó, hogy kiderült mindez – csaknem elnevettem magam, amikor ezt mondtam, hisz semmi jó nincs ebben a pokoli helyzetben. Összedőlt az utolsó oszlop is, ami tartotta a reményeim.
Leah nem felelt semmit, csak újból átölelt, hogy valamelyest erőt adjon. Elvált tőlem azonban, s mikor megtette, Justin alakját véltem észrevenni nem sokkal mögöttem. Az utolsó idegszálam is elhalt abban a pillanatban.
- Emily… - mondta ki a nevem hezitálva, s én sosem utáltam még annyira, hogy mekkora hatással van rám, mint akkor. – Beszélhet…
- Kisasszony, kérem, fáradjon vissza a színfalak mögé – a crew egyik tagja jött ki sietősen hátulról, ezzel félbeszakítva Justint. – Az eredményhirdetés tíz perc múlva kezdődik, fel kell készülnie a sorakozáshoz.
- Azonnal indulok – egy percet sem hezitáltam, hogy elmeneküljek onnan. Hálát adtam mindenkinek, hogy megmentett ettől, mert amennyire eddig látni akartam ezt a férfit, annyira szerettem volna, hogy eltűnjön a föld színéről. Semmi esetre sem kívántam a beszélgetést, ami ránk várt.
Leah befutott velem a backstage-be, ahol hegyén-hátán állt minden; a modelljeim elmondásuk szerint már mindenütt kerestek. Lement az ottlétem nélkül a második forduló is, amelynek előkészületeinél ott kellett volna lennem, de szerencsére a lányok megoldották nélkülem. Megtudtam azt is, hogy Stella – nem meglepően – elviharzott az épületből. Legalább annyi tisztesség volt benne, hogy levette a ruhámat magáról – már ami maradt belőle, természetesen.
Crystal folytonost engem fixált, míg a beálláshoz készülődtünk, és hajszálon múlott csak, hogy ne töröljem le az önelégült vigyort a képéről. Nem tudom, mit tettem ellene, hogy ezt érdemlem, de már nem is érdekel. Ha utál, akkor megkapja majd az indokot, hogy jogosan utáljon.
- Emily, szívem – anya kihúzott a bosszúforraló gondolataimból kedves, meleg érintésével. – Ne haragudj rám. Sosem akartam Dereket rád erőltetni. Úgy láttam, jóban vagytok, és tudtam, mennyire odavan érted, de fogalmam sem volt, hogy abszolút mellélőttem mindenben, amit gondoltam – őszinte megbánás tükröződött az arcán, amitől csaknem sírva fakadtam. Nem is kellett, hogy bocsánatot kérjen, hiszen tisztában voltam vele, hogy nem látja azt, amit én.
- Megbocsátok, anya. Ne aggódj – összekapartam az utolsó erőm egy mosolyra, ami rögvest viszonzásra is talált.
- Köszönöm, kincsem. Apádat majd én lerendezem. Neki nem kell erről tudnia – adott egy puszit a homlokomra, majd szorosan átölelt. – Sok sikert odakint. Szurkolok – keresztbetette az ujjait, és egy hatalmas, ösztönző vigyor keretében hagyta el a társaságomat.
Siker? Haha. Jó vicc.
- Harminc másodperc múlva indulnak – tájékoztatott az operátor, aki azt kukucskálta, a többiek végeztek-e már a kivonulással.
Annak ellenére, hogy a temérdek sokk, amely ma ért, teljesen lebénított, maradt még bennem egy kicsi rész, aminek sikerült izgulnia az eredményemen. Le is nyugtattam azonnal, hiszen tudtam: Stella elvette az esélyemet a győzelemre.
Aligha értem gondolatmenetem végére, amikor már buzdítottak is a kivonulásra. Kihúztam magam, és egy óriási hamis mosoly kíséretében nekikezdtem kivonulni. Tapsvihar fogadott odakint, s annak ellenére, hogy csak apró, kivehetetlen arcokat láttam, hálás voltam nekik, hogy ekkora örömmel köszöntenek.
- Emily Miller és kollekciója, a Melanie’s – a műsorvezető nagy derűvel konferált be, s a ruháim neve hallatára végre sikerült kissé őszintébben mosolyognom. Tudom, hogy a nagyim figyel odafentről.
Sikeresen bevonult utánam a maradék öt versenytársam, addig vetettem egy pillantást a bal oldalamra. A függönyből kibújva Leah és anya öntötték belém a lelket szurkolásukkal, s bár végtelenül boldog voltam miattuk, nem segítettek a lelki állapotom javításában. Nem hibáztattam őket. Rajtam már semmi nem segíthet.
- Hölgyeim és uraim, most, hogy az összes tehetséges tervezőt együtt láthatjuk a színpadon, bejelenthetjük a győztest, aki kollekciójával részt vehet a párizsi divathéten – a tömeg ujjongásba kezdett, amint elhangzott a fődíj. Milyen szép is lenne Párizsba utazni a legjobbak közé. – A második és harmadik helyezett tíz, illetve ötezer dollár értékű pénzjutalomban, valamint ajándékutalványban részesülnek a L’Oreal jóvoltából – újabb tapsvihar hangzott el. Valószínűleg eladakoznám azt a pénzt. Másnak biztosan nagyobb szüksége van rá, mint nekem.
- A boríték – szaladt be a crew tagja, majd el is tűnt, átadva a középkorú hölgynek a rózsaszínű borítékot, amelyben a sorsa lapul mindannyiónknak.
- A zsűri döntése alapján az első öt helyezett kerül felsorolásra – tájékoztatott. – Az ötödik helyezett…
És elkezdődött a felsorolás. Igyekeztem kizárni a külvilágot, és amikor már a második helyezett nevét felsorolták, tudtam, hogy az első ötben sem végeztem. Életem csődje volt ez a mai nap, és mégis mennyi munkám benne volt, mennyi estét átvirrasztottam miatta…
- Gratulálunk az első helyezettnek! – már csak a fülsüketítő tapsra lettem figyelmes, ami az épp mellettünk elhelyezkedő versenytársamnak szólt. Szívből örültem a győzelmének, ahogy elnéztem, neki még több munkája volt a ruhákban, mint nekem. Mi tagadás, veszteni is tudni kell.
- Mielőtt szétoszlana a tömeg, zsűritagunk elnöke, Donna Karan szeretne bejelentést tenni – igyekezett csitítani a tömeget a műsorvezető, és amint felállt az említett személy székéből, sikerült is.
- Mivel idén különlegesen tehetséges ifjoncokkal volt dolgunk, én és a kollégáim megállapodtunk, hogy kiosztunk egy különdíjat, amely a kiemelkedő ötletért jár – lenézett a papírjára, majd újra fel –, és ezt nem más kapja, mint Emily Miller a Melanie’s kollekciójával.
A reflektorfény azonnal rám szegeződött, a tömeg ismét ujjongott, én pedig képtelen voltam hinni a fülemnek. Hogy mit nyertem én most?!
- Miss. Miller, szeretnék gratulálni az ötletért, miszerint a molett divat szépségeit is megmutatta nekünk. Hosszú ideje nem találkoztunk egy versenyzővel sem, aki erre a témára rá merte volna tenni a kezét, de magának kitűnően sikerült – beszéde után kaptam egy újabb hatalmas tapsot, amire már nem tehettem mást csak azt, hogy elsírtam magam. Az egyik legnagyobb példaképem most dicsért meg a nyilvános televízióban!
Előrementem egyenesen a zsűriasztalhoz, ahol egy borítékot nyújtott a kezembe Donna. Mind az öt zsűritag szélesen mosolygott rám, s én csak zokogtam – nem hittem el. Azok után, ami ma este történt… Képtelenség, álmodom. Donna kézfogása azonban túlságosan valóságosnak tűnt ahhoz, hogy holmi ábrándkép legyen, és ez csak még korlátozhatatlanabb sírásra késztetett. Hihetetlen, hogy ez megtörténik.
- Különdíja egy négyszemélyes welness utazás a Hudson folyó melletti ötcsillagos szállodába. Használja egészséggel – mosolygott kedvesen, s én csak bólogatva hálálkodtam a könnyeimen keresztül. Donna Karan megérintette a kezem!
Visszafordultam és a modelljeim felvirágozott arca, valamint Leah tapsikolása tárult először a szemem elé. Futva mentem oda hozzájuk, akik mind egyszerre öleltek át; te jó ég, végre valami öröm ebben a szürke világban!
Sorjában indult le mindenki a színpadról, s amint végre én is leértem, anya és apa belerántott az ölelésébe.
- Annyira büszkék vagyunk rád, kislányom! – mormolta anya. – Ugye örülsz az eredményednek?
- Persze, még ennyire sem számítottam – törölgettem a könnyeim. Többé már az sem érdekelt, ha elfolyik a sminkem; az utolsó dolog, ami izgatott, a kinézetem volt.
- Legközelebb erősebb leszel majd, hidd el – apa is megszorongatott, s olyan hosszú idő után végre ellepte a szívem egy kis boldogság.
- Mils, olyan rohadtul ügyes vagy! – Leah is megjött, mire elnevettem magam. Persze, nem is tudott volna másképp megnyilvánulni. – A hisztériás ribanc ellenére is úgy gondolom, hogy te voltál a győztes. Legközelebb, ha látom, megígérem, hogy kitépem a póthaját – felém irányította a fenyegető hüvelykujját, mire átöleltem. Mi a franc lenne velem nélküle…
Miután megkaptam az utolsó gratulációs ölelésemet is, lebeszéltem a kinti limuzinnal, hogy a lányokat vigye, ahová csak menni akarnak. Kellőképpen megerőltettem őket ma, ez a minimum, ami kijár nekik. Éppen mentem volna anyáék után, amikor egy kéz elkapott, és berántott a függöny mögé.
- Beszélnünk kell, Emily – mondta, s azon nyomban beleremegett minden porcikám a hangjába. Közel volt, hátamat nekinyomta a falnak, és a szája alig volt pár centire, ami egyáltalán nem könnyítette meg a helyzetemet. – Sok minden van, amit meg kell magyaráznom neked.
- Ezt én is így gondolom – válaszoltam, miután visszakaptam az ép eszem valamely hányadát, és kissé távolabb toltam magamtól. Annyi idő után újra ilyen közel… nem vagyok képes ennyire gyorsan befogadni az eseményeket.
- Nálad vannak a kicsik, igaz? – aggódó tekintete akaratlanul is felhozta bennem a gyengéd érzelmeket. Nem mintha eddig nem lettek volna ott, és ezért kellőképpen gyűlöltem is magamat.
- Biztonságban vannak Amberrel – próbáltam semlegesen hangzani, de tudtam, hiába. Vele képtelenség.
- Köszönöm, hogy a gondjukat viselted – felelte, mire végtelen méreg tört fel bennem.
- Hogy lehettél annyira felelőtlen, hogy otthagytad őket az utcán este? – ütöttem bele egyet a bicepszébe, ami szerintem nekem jobban fájt, mint neki. – Egész éjjel kint kószáltak, van róla fogalmad, mi történ…
- Igen, és soha nem fogom megbocsátani magamnak, oké? – felelte mérgesen, majd egy nagyot sóhajtva a levegőből visszább vette a hangsúlyát. – Utálom magam, amiért nem figyeltem eléggé. Ha bármi történt volna velük… bele sem akarok gondolni ebbe – szeme elé tette a kezét, megdörzsölte őket, majd újból rám nézett. Mindent megtettem volna, hogy a tömérdeknyi szerelem helyett, amely akkor átjárt, gyökeres utálatot érezzek. Megérdemelte volna. De a szívemnek lehetetlen küldetés.
- Soha többé ne csinálj ilyet – néztem a lehető legkomolyabban a szemébe, s a mondatot, amely kijött a számon, az összes lehetséges aspektusban szántam neki.
- Megígérem – lágyan felelte, s közelebb lépett felém, de szerencsére ekkor ismét megmentett a sorsom.
- Emily, Justin, velem jöttök haza – Leah mintha tudta volna, hogy mikor lépjen közbe. Nem tartom lehetetlennek, hogy hallgatózott.
- És Derek? – jutott rögtön eszembe, hogy valamikor ő is itt volt. Még szerencse, hogy kidobták, biztosan nem lett volna több gusztusom ránézni.
- Taxival ment el. Még vele is jól el kell beszélgetnem – jegyezte meg. Ebből biztos verekedés lesz.
Justin frusztrálva fújtatott egyet, bizonyára azért, mert már másodjára lettünk félbeszakítva. Mi tagadás, én rémesen örültem ennek, legalább minél később fogok szembekerülni a sok fájdalmas mondattal, amelyet majd nekem címez.
Leah kocsija épp anyáéké mellett parkolt, így mielőtt beszálltam volna, elkaptam anya bíztató pillantását, amint együtt látott Justinnal. Nem tudom, mennyi okom van bizakodni, de hogy anya pozitívan látja a helyzetet, kissé megnyugtat.
- Légy szíves üljetek a hátsó ülésre. Az anyósülésre borítottam a kólámat – állított le barátnőm, amikor az első ülést céloztam meg. Felpillantottam, és láttam. Hát persze, hogy kamuzik, csak hogy Justin mellett üljek.
Ezúttal rajtam volt a sor, hogy fújtassak egyet, amikor a hátsó ajtó kilincséért nyúltam. Hihetetlen, hogy oldalt váltott, amikor az érzéseim így is a rossz döntések felé húznak. Fene belé.
Justin már bent ült, így én helyet foglaltam közvetlen az ajtó mellett, hogy legyen köztünk egy szép kis tér. Még el sem indultunk, de máris elegem volt abból a kínos csendből, amely következett, és erre még rájött a tény is, hogy egy órás a kocsiút. Rákönyököltem inkább a támlára, és néztem az esti fényekbe öltözött New Yorkot. Hiába, ugyanis éreztem, amint Justin közelebb húzódik hozzám, és levegőt vesz a felszólaláshoz.
- Gratulálok az eredményedhez, Emily – súgta, s hangja a csontomig hatolt. Gyűlölöm, hogy ekkora hatással van rám, gyűlölöm, gyűlölöm…
- Köszönöm – feleltem neutrálisan. Minden, amit akartam, az a csókja volt, az érintése, hogy végre minden rendben legyen, de annyira fájt a szívem attól a rengeteg szartól, amin keresztülhúzott, hogy képtelen voltam figyelmen kívül hagyni azt a sok sebet.
Szinte láttam a lelki szemeim előtt, ahogyan hezitál, holott a másik irányba néztem. Nem kellett, hogy figyeljem őt, éreztem minden rezdülését, mintha össze lettünk volna kapcsolva. Végül újabb levegőt vett, én pedig már könyveltem is magamban a halálomat.
- Ha újra végig kell csinálnom mindent, amin eddig keresztülmentünk, csak hogy visszakapjalak, meg fogom tenni, Emily – határozottabban hangzott, mint valaha. – Soha nem fogom feladni a küzdelmet.
Lehunytam a szemem, és igyekeztem nem elbőgni magam. Helyette összegyűjtöttem a maradék hangomat, majd válaszoltam neki.
- Soha ne mondd, hogy soha – súgtam magam elé, de tudtam, hogy fölöslegesen.
Már abban a pillanatban újra az övé voltam.
Sziasztok!
Azt hittétek, idén már nem is láttok, ugye? Haha, surprise everyone. Ebben a pillanatban, hajnali egy órakor végeztem az írással, mert annyira akartam már új részt hozni, hogy ha ez lett volna az utolsó dolog, amit csinálok, akkor is megírtam volna. A rész elég lightos lett, az utóbbi időben nehézségeim adódtak az írással, így elnézést, ha nem lett túl minőségi.Örömmel látom, hogy már 71-en vagyunk, és ez hihetetlen örömmel tölti el a pici szívem, köszönöm nektek ♥ A kommentekért is hálás vagyok, remélem az új évben is velem tartotok majd, és olvasgathatok tőletek :)Beszúrtam a menübe egy új linket Tintacseppek néven, itt megtalálhatjátok a verseimet, ugyanis igen, azokat is írok. :) Ha szerettek verseket olvasni, nézzetek be, aztán hagyjatok nyomot magatok után.Találkozunk 2017-ben! Love yall xoxo ♥