-*- Emily szemszöge -*-
Ha megkérdeznék, miért nem tudom távol tartani magam Justintól, nem lenne rá ép emberhez méltó válaszom. Elkezdenék sorolni minden egyes kis tényezőt, ami hozzá köthető, s még akkor sem végeznék, ha már három napja folyamatosan mondanám.
Egyszerűen csak szeretem. Ha akarom, ha nem.
És ha ránézek erre a két gyönyörű teremtésre, csak még erősebb kényszert érzek, hogy a közelében tartsam magam, hisz féltem őket, akárcsak a saját testvéreim lennének.
- Hé, Emily – Justin a gyengéd érintésével rántott ki a transzból. – Elsápadtál. Minden rendben?
- Persze – pislogtam párat, hogy visszalendüljek a valóságba, s máris ismét a ruhaboltban voltam, Justinnal mellettem.
- Ugye tudod, hogy elmondhatod, bármi bánt? – kíváncsi szemeivel kutatott az enyémek után, s gyűlöltem ugyan, de mégis imádtam, ahogyan végtelen erővel hatott rám közelsége.
- Igen – feleltem, majd a cipőm orrát kezdtem tanulmányozni. Teljesen zavarba hoz, pedig én igyekszem lassan haladni vele…
Justin megragadta a kezem, s összefonta ujjainkat. Ekkor úgy döntöttem ránézek, és bár ne tettem volna: elképesztett, mennyire tökéletes látványt nyújtott bíztató szemeivel, és azokkal a szépen formált ajkaival. S puha bőrét érezve már el is szálltak a rossz emlékek, csakis az maradt, hogy mennyire szeretem őt.
- Nézd bátyus! – Jazzynek felcsillant a szeme, ahogyan megpillantotta a fogason lévő hercegnős pólót, és az eladó már segített is neki levenni azt a magas rúdról.
- Gyönyörű – mosolygott Justin, s ránézve én is épp ugyanezt gondoltam róla. – Menj, próbáld fel!
Több sem kellett ennek az okos kislánynak, már be is szaladt a próbafülkébe, hogy felvegye az álompólóját, na meg a többi húsz ruhadarabot. Jaxon eközben tanácstalanul andalgott a fiú részlegen, hezitálva Pókember és Hulk között, amikor úgy döntöttem a kezembe veszem az irányítást, és felkapom mind a kettőt.
- Ha tetszik, nem kell választanod – megsimogattam apró fejét, mire egy csodálatos mosolyt kaptam cserébe.
El sem tudom mondani, mekkora öröm számomra látni őket fesztelenül, boldogan. Túlságosan kicsik még ahhoz a stresszhez, amin keresztülmentek, és az életem árán is, de igyekszem őket megóvni több szenvedéstől.
Elszánt gondolataim fűzése közben megakadt a szemem egy farmeron, ami túl tökéletes volt ahhoz, hogy ne nézzem meg közelebbről. Megérintettem, és érezve az anyagát, látva a szabását, a szenzorjaim egyből bekapcsoltak. Ezt látnom kell Justinon.
Egyéb szó, vagy elmefuttatás nélkül rántottam le a nadrágot, és ellentmondást nem tűrően nyomtam bele a fiú kezébe, akiért konkrétan megbolondulok, mire egy ledöbbent reakciót kaptam cserébe.
- Ezt… én? – ha tehettem volna, lefotóztam volna azt az arckifejezést, amikor rájött, nem fekete színt tart a kezében.
- Ezt te. Most – vállánál fogva betoltam a legközelebbi fülkébe, ő pedig csak szorítva a nadrágot állt tanácstalanul. – Hajrá.
Szinte már láttam a lelki szemeim előtt hibátlanul passzolni rá azt a farmert, így gyorsan fogtam magam, és túrtam hozzá egy fehér pólót, csak hogy abszolút teljes legyen a kép. Fénysebességgel rohantam vissza a fülkéhez, s amint odaértem, Justin pont készült kinyitni az ajtót.
- Még ne! – állítottam le, s az ajtórésen bedugtam neki a pólót. Mindenképp egészben akartam látni.
- Emily, ez fehér – állapította meg.
- Hogy kiszúrtad egyből – feleltem szarkasztikusan, s egy kuncogást követően el is vette tőlem a fogast, így már csak annyi volt a dolgom, hogy türelmesen várom a halálomat.
Közben a két picúr csatlakozott hozzám, miután döntöttek a saját ruháikról. Ahogy elnéztem, bőven meg fogunk szakadni, ha még csak az első boltban járunk, és máris három szatyorral távozunk.
- Ezután elmehetünk fagyizni? – Jazzy jókedvűen felpillantott rám, az édesség említésére pedig Jaxonnak is kinyíltak a szemei. Imádom őket.
- Hát per…
- Milyen? – Justin megjelenésével elvágta a mondatomat, mire ránéztem, és még jó, hogy ültem, mert a legközelebbi dolog, aminek a számat nyomtam volna, az a márványpadló lett volna.
Farmerja tökéletesen illeszkedett rá, kihangsúlyozta az alakját, amit mindig elrejtett bő darabjai alatt. A fehér póló nemes egyszerűséggel mindent átadott a szemnek, amit csak nézni lehetett rajta; mellizma és a háta szinte művészien rajzolódott ki, míg keskeny csípője bezárta a keretet.
Itt helyben fogom leteperni.
- Kitűnő választás, Miss. Miller. Mint mindig – az eladó elismerése zökkentett ki a fantáziámból, amíg Justin részeit vizsgálgattam. Nem tudom elhinni, hogy ez a tökéletesség az enyém. Mikor lettem ilyen rohadt szerencsés?
- K-köszönöm – dadogtam, mire Justin szégyellősen lesütötte a szemét.
- Tetszik? – kérdte.
Ó, olyannyira tetszik, legszívesebben leszaggatnám rólad.
Felálltam a kicsik mellől, majd odaálltam közvetlenül elé. Csak akkor vettem észre, a fehér felső mennyire kivilágítja a szemeit – mintha az egész lénye még nem lett volna elég. Megnyaltam az ajkaim, ahogy az övéire néztem, ő pedig megbabonázva nézte végig a folyamatot.
Szóval te is arra gondolsz, amire én.
- Megtiltom, hogy levedd – leszögeztem, mielőtt visszamenekült volna fekete árnyékába, és tudtam, hogy úgyis megfogadja a tanácsom, mivel látta rajtam, mennyire elvarázsolt a látványa.
- Van bent egy másik, de nem tudom, hogy jó-e – mutatott a próbafülkére. – Megnézed?
- Persze – fellelkesedtem, s nyomban be is száguldottam az ajtón.
Kezdtem összezavarodni, amikor semmi mást nem láttam odabent, csak Justin levedlett ruháit, s már épp készültem volna kérdések sorozatával bombázni ezt a született szupermodellt, amikor bezáródott mögöttem az ajtó, s a következő, amit éreztem, az Justin birtokló érintése volt közvetlenül a derekamon. Egy pillanat alatt a falhoz szorított, s magához rántva vont egy őrjítő csókba, miközben hajamat s csípőmet markolászta.
Jóságos ég.
- Tudod, hogy mit művelsz velem, mikor így nézel rám? – lihegte a számba, s időt sem hagyott válaszolni, ismét birtokba vette az ajkaim.
A gondolat, hogy hallhatnak minket, fel sem merült bennem, hiszen mindennél jobban lefoglalt az, hogy Justin testét felfedezzem. Erősen kitapogattam az izmait, ahol csak érhettem, s észre sem vettem, de a kezem máris lecsúszott a fenekére, amit a farmerja olyan tökéletesen kiadott, hogy nem hagyhattam érintetlenül. Válaszul élesen kifújta a levegőjét, miközben csókolt, s tenyerét bevezette lenge pólóm alá, majd hüvelykujjával lágy köröket kezdett írni közvetlen a köldököm alatt.
Megőrjített. Érintésem erősebbre fogtam farmerján, majd bedugtam a kezem a farzsebébe, és egy határozott mozdulattal enyémnek passzíroztam csípőjét. Mindketten felnyögtünk az érzésre, Justin keze felcsúszott a melltartóm alá, s amikor bebújtatva kezem felsőjébe belemartam a hátába, egész testében megremegve szakította meg a csókunkat.
- Emily… - nevem olyan vággyal hagyta el a száját, hogy majdnem attól lett végleg végem. – Mit művelsz velem?
- Te mit művelsz velem – jártattam a szemem szája és tekintete közt; alig vártam, hogy újra egybeforrjak vele.
- Ugye tudod, hogy nem folytathatjuk itt – pillantása a szavai abszolút ellentétét tükrözték; tudtam, hogy akar, éreztem bizonyítékát a csípőmnél, mégis hogyan legyek képes ilyen állapotban koncentrálni a nap további részében?
- Aludj ma velem – kipirultan, összeomolva a karjaiban szinte bármit megadtam volna azért, hogy most ne egy próbafülkében legyünk, és végre együtt legyek a férfival, akit szeretek, de a sors valamiért mindig közbeszól. Szükségem van rá.
- Valóban ezt akarod? – lágyan simogatta bőröm a pólóm alatt, s abban a pillanatban semmiben nem voltam a kijelentésemnél biztosabb.
- Igen – válaszoltam azonnal, mire ő az ajkaiba harapott egy pillanatra, majd megcsókolt.
- Menjünk ki innen – súgta, s teret állított közénk a kis helyiségben. Azonnal üresnek éreztem magam, ahogyan elhagyott az érintése, s sajnáltam, hogy meg kellett szakítanunk azt a varázslatos pillanatot, ami ennyire elragadott minket. Mégis, inkább arra koncentráltam, hogy mihamarabb érjünk haza, és magam mellett tudhassam az ágyamban végre.
Kiléptünkkor Jazzy és Jaxon már csaknem egymás vállán aludtak – fel sem tűnt, hogy eddig voltunk bent. Justin karjaiban az idő egy elvont fogalom, amit meg sem tudok határozni, nemhogy érezni a tartamát.
- Na, megvan minden? – Justin játékosan megpiszkálta Jazzyt, aki felkuncogott, s hevesen bólogatni kezdett.
- Mehetünk is megvenni a…
- Játékokat! – a két picúr ennél nagyobb összhangban már meg sem szólalhatott volna, s az izgalom rajtuk megmelengette a szívem belsejét. Micsoda öröm így látnom őket.
- Emily, tudod, hogy nem szükséges – míg a kicsik örömtáncukat járták, az általam szeretett férfi a napnál is fényesebb, aggódó tekintettel közölte velem kétségeit.
- Nézz rájuk – kulcsoltam össze kezeinket. – Megérdemlik.
Justin elmerengett testvéreit nézve, majd egy halvány mosoly kíséretében felemelte összefont ujjaink, s egy forró csókot hintett a kézfejemre.
- Szeretlek – súgta, s felém hajolt, hogy a szám se maradjon ki a jóból. Te jó ég, hogy én mennyire vártam már, hogy kettesben legyünk.
Miután én is tudattam Justinnal, mennyire szeretem, és kifizettem mindent, az eladó széles mosollyal az arcán nyomta le a boltajtó kilincsét, hogy távozhassunk. Alig tettem ki a lábam, a szemben lévő oldalon kiszúrtam egy furcsa, fényt, mely egymás után háromszor villant felém.
A rohadt életbe. Paparazzik.
- Justin, takard el a kicsiket, vedd fel a kapucnid – sürgettem, s bár tudtam, az estélyen így is-úgyis lekaptak minket, nem akartam feltűnést kelteni, tönkretenni a gyerekeket meg főleg.
- Az egy lesifotós? – Justin nyomban elengedte a kezemet, s úgy a fejébe húzta kapucniját, hogy szerintem egy centit sem hagyott a szemeinek kilátásra. – Srácok, maradjatok mellettem – utasította a piciket, én meg átvettem jobb kezembe a szatyrokat, hogy teljes mértékben eltakarjam őket.
- Teljesen megfeledkeztem róluk – mormoltam önostorozásképp, s megszedtem a lépteim. – A kanyarban le fogjuk tudni rázni. A sofőr ott vár minket – emlékeztettem Justint, aki még csak rám sem nézett, és beállított közénk fél méter távolságot. Mégis mi lelte?
Xavier sebesen elvette tőlem a csomagjaim, és még oda sem adtam őket, Justinék már be is menekültek a kocsiba. Beszállásom pillanatában nem hogy nem nézett rám, de egyenesen úgy festett, mint aki egzisztenciális krízisen megy keresztül.
- Minden rendben? – sokkal határozottabban akartam hangzani, mint ahogy a kimenetel sikerült.
- Játékbolt, Miss. Miller? – kérdte sofőröm hátrafordulva.
- Igen, ké…
- Nem. Haza. Hazamegyünk – ellentmondást nem tűrően vágott közbe Justin, mire minden rajta kívül a járműben tartózkodó ember egyként meresztette rá szemeit.
- Tessék? De mi…
- Bátyus! Megígérted! – Jaxon könnyeivel küszködve könyörgött neki, ő azonban csak üveges tekintettel meredt rá. Mi a szar folyik itt?
- Sajnálom, srácok. Legjobb lesz, ha hazamegyünk – kőkemény tekintettel felelte, s a fiúból, aki alig pár perce még úgy szeretett, semmi nem maradt. – Ki tudna tenni négy tömbbel arrébb, a piros épület sarkánál? Köszönöm – mondta, ahogy Xavier bólintott, s már el is indultunk.
Egy pillanat alatt szivárgott el belőlem minden jó, s helyébe lépett a tanácstalanság, a csalódottság, a mérhetetlen düh. Olyannyira felfokozódtak az érzéseim azonban, hogy egy szót sem voltam képes szólni az érdekemben, és kénytelen voltam végignézni, ahogyan még meg sem álltunk, de Justin már kitört a kocsiból, s vitte magával a kicsiket haza az alkoholista apjához és a gyerekkínzó anyjához.
Mit is mondtam arról, ahogy a sors mindig közbeszól?
Sziasztok!
Jaj, ne haragudjatok a hosszas kihagyásért, de az iskola és egyéb perszonál problémák úgy közbeszóltak, hogy ha kedvem volt, akkor időm nem, ha meg időm, akkor kedvem, sőt. erőm nem írni. De beállítottam kedves barátnőm, hogy ne hagyjon úgy lefeküdni egyik nap sem, hogy ne írjak legalább egy keveset a blogba, és így sikerült két nap alatt összehozni a rész második felét. Determination, people.
Minden van ebben a részben is, ahogy kell, csak hogy minden igényt kielégítsek (legalábbis remélem, hogy ez sikerül néha). Ne felejtsetek el most sem véleményt hagyni! :)
Nagyon, sőt, még annál is jobban köszönöm a felemelő kommenteket, amiket hagytatok az előző rész alatt. Borzasztó, miféle erőt adnak! Így legalább látom, hogy van gyümölcse a kemény munkámnak, és mindig emlékeztettek rá, miért is imádok írni. Legjobbak vagytok. ♥
Nem ígérek semmit sem a következő felbukkanásomra, hiszen alig két hét, és érettségizem, az pedig eléggé húzós időszak lesz. Meglátom, mit tehetek. Addig is sok puszi nektek, várom a véleményeket!
Bye ladies xoxo ♥♥♥
U.i.: Már 74-en vagyunk! Jó látni, ahogy emelkedik a szám. Köszönöm. ♥