-*- Emily szemszöge -*-
- Justin? Justin, kérlek mozdulj meg, jól érzed magad? – szólongattam, de ő csak mereven állt egy helyben és a távolban fürkészett egy pontot, miközben kifejezéstelenül tátogott valamit. Próbáltam kivenni, mi okozhatta nála ezt a transzot, de kis termetemből kifolyólag egyedül az előttem álló ember hátát volt szerencsém megvizsgálni. – Justin! – megragadtam a vállát és rántottam rajta egy nagyot, mire ő mintha csak kómából ébredt volna fel, tág szemekkel nézett rám, majd körülnézett. Abban a pillanatban azt is lehetségesnek tartottam, hogy elfelejtette hol van, és ki vagyok én. Ez pedig mérhetetlen belső feszültséghez vezetett nálam.
- Emily? – nézett rám meglepetten. Remek, legalább azt tudja, mi fán termek. – Emily – mondta ezúttal kijelentve.
- Örülök, hogy tetszik a nevem, de a feltartjuk a sort, mégis mi történt veled? - szinte pánikbetegség tört ki rajtam, elvégre mit kezdtem volna egy szellemileg üres Justinnal éppen ma? Türelmetlenül megragadtam a karját, és húztam a helyünk felé, közben pedig vártam a választ.
- Izé, csak elbambultam, nincs baj – bólogatott hevesen, mintha nem is engem, hanem magát akarná meggyőzni.
- Elbambultál menet közben öt percre az estélyem kellős közepén, tudván, hogy pár perc választ el attól, hogy beszélgess az apámmal? – szkeptikusan tettem fel a kérdésem, szinte tombolva.
- Pontosan így történt – felelte, majd nem volt hajlandó tovább a szemembe nézni, ezért előre fordította a fejét, s nagy hévvel megindult az asztal felé.
- Kérlek, ne akard velem a bolondját já…
- Emily, kincsem? – anya érintette a vállam, mire a másodperc tized része alatt kellett legyűrnöm minden feszültségemet, és száz gigawattos mosolyt produkálni. És én még azt hittem, simán megy majd az este!
- Anya? – szólítottam meg, mintha először láttam volna őt életemben. Justin teljesen megbolondított az előbbi akciójával.
- Vacsora után azonnal jelenésed van a kifutó mögött. Az összes modell megérkezett. – mondta, s kemény összpontosításra volt szükségem, hogy a sokk után felfogjam, amit mond. – Minden rendben? Kimerültnek látszol – simított végig az arcomon, s hallottam, amint Justin nyel egy nagyot mellettem.
- Izé, igen, kimerültem – bólogattam hevesen. – Sokat dolgoztam, pihennem kell – szerintem a hülye sem hitte volna el ezt, anya mégis aggódó tekintettel vizsgálgatott.
- Az estély után annyit pihensz, amennyit csak szeretnél – mosolygott kedvesen. – Büszke vagyok rád, Emily. Tudom, hogy sosem okoznál csalódást – adott puszit az arcomra, s ha még nem lett volna elég a sok érzelem mélyen a szívemben, akkor mostanra biztos csordultig lett bűntudattal.
- Köszönöm, anya – suttogtam halkan, mire ő Justinra nézve bólintott egyet köszönésképp, s továbbment egyenesen Justin helye mellé. Justin rákulcsolta a kezét az enyémre, én pedig aggodalmasan felnéztem rá. Valószínűleg sosem voltam még annyira gondterhelt, mint akkor.
- Rendben leszünk, édes – lágy hangon szólt hozzám, s hanghordozására elpárolgott belőlem minden, ami pár perccel azelőtt történt. Bármennyire is akaszt ki néha, sosem hagyja, hogy elfelejtsem, mennyire vonzódom hozzá.
Minden, amit tenni tudtam, az egy gyenge bólintás volt, mielőtt végleg el kellett válnunk, hisz apa ragaszkodott hozzá, hogy egymással szemben üljünk, az ő jobb és bal oldalán. Az ég tudja, mi szándéka volt ezzel, de annyiban mindenképp megkönnyítette a helyzetem, hogy megvont Justin közelségétől. Sosem sül ki semmi nyilvános abból, ha közel vagyunk egymáshoz.
A szüleim már vörös szőnyegre illő mosollyal fogadtak az asztalfőnél, így tudtam: mindenki elfoglalta a helyét, s kezdődhet az étkezés előtti ima, ami ez alkalommal az én felelősségem volt. Sosem szerettem ilyet csinálni, most azonban kifejezetten jól esett valaki természetfelettihez szólni, hogy nézzen le rám, még ha nem is pontosan így fogalmazva. Ha már az emberek nem tudnak cselekedni, akkor legalább az égiek lépjenek a színre.
Helyet foglaltunk, s onnantól mást sem csináltam, csak figyeltem. Apa és anya Justin összes mozdulatát elemezték, akárcsak én. Ha valamit elront, kitör a harmadik világháború. Amint megérkezett az összes pincér, s elkezdték felszolgálni az ételt, Justin mélyen a szemembe nézett, s halványan elmosolyodott. Fogalmam sem volt, miért tette, és a rajongó tini lány énem egészen biztosan holtan esett össze tőle, ám a racionális felemet megijesztette. Édes istenem, irgalmazz.
- Szóval, meséljen, Mr. Bieber, hogy megy a családi vállalkozása? – apa előhúzta az üzletember énjét, Justin pedig már épp beszédre nyitotta a száját, azonban a kis Emily védekező-mechanizmusa szupersebességgel lépett működésbe, ezért muszáj volt felszólalnom.
- Apa, kérlek – szóltam illedelmesen. – Ne beszéljünk üzletről az asztalnál – igyekeztem a lehető legnyugodtabban előadni mindezt, s közben szurkolni, hogy megfogadja a tanácsom.
- Ugyan, drágám, nyugodj meg – Justin egy egészen új hangszínnel szólított meg engem, először megkérdőjeleztem, hogy egyáltalán hozzám beszél-e. Komolyan azt mondta drágám? – Üzletembereknél ez már csak így szokás – kimért stílusa egyenesen az őrületbe kergetett, s ekkor értettem meg igazán, miért is szerettem belé. Elegem volt már a sok sznob gazdagból és az unalmas stílusukból, valami újra vágytam, olyanra, mint amilyen Justin. Most azonban, hallva tőle ezt a mondatot, kirázott a hideg. Még jó, hogy nem ilyen családban nevelkedett.
- Nagyra becsülöm a munka iránt való szenvedélyét, Mr. Bieber, azonban tartsuk tiszteletben a lányom kérését, elvégre, ez az ő estélye – anya vett szárnyai alá, mint ahogyan általában. Kissé dühös voltam Justinra, amiért ellenszegült, de kénytelen voltam elsiklani a dolog felett. Ha drámázok, azzal csak rontom a helyzetet.
- Nagyon köszönöm – mondtam szúrósan, Justin szemébe nézve, mire az ő szeme egyre csak tágult és tágult, ahogyan nézett rám. Fogalmam sincs, miért érezte ennyire megdöbbentőnek az iménti helyzetet, de egy csapásra megváltozott az arckifejezése.
- Elnézést kérek, de ki kell mennem a mosdóba – mondta még mindig annak az egy pontnak az arcomon, amin úgy kimeredt a szeme. Amikor felállt, a tekintete már nem rajtam, hanem távolabb nyugodott, s ekkor esett le, hogy a sokk oka nem én voltam. Hanem ismét az a valami, ami újonnan transzba ejti Justint.
- A folyosó végén balra találja a mosdót – mondta apa, és illedelmesen intett, Justin pedig már ott sem volt. Ez így semmi jóhoz nem fog vezetni.
- Emily, kissé különös nekem ez a fiú – anya szólalt fel. Erről beszéltem.
- Ugyan, anya – legyintettem, s idegesen elnevettem magam. – Csak adj neki időt, nagyon szeretne nektek megfelelni és ezért izgul – úgy éreztem, csak részben hazudok erről, hisz köztudottan izgul, azonban ezt a megmagyarázhatatlan dolgot nem tudom hová tenni, amit az utóbbi fél órában művel.
- Ó, hát ez a helyzet, milyen aranyos, nem igaz, John? – szegezte kérdését apának.
- De, egyetértek – apa bólogatott, miközben salátát szúrt a villájára. – Idővel biztosan megenyhül majd a környezetünkben – tette hozzá, én pedig gondolatban imádkoztam Istenhez, hogy valóban így legyen. Közben Leah az asztal alatt bökdöste a lábamat a sajátjával, s amikor már elég nagyot rúgott ahhoz, hogy észrevegyem, ránéztem, ő pedig a fejével aprót bökött a bal oldalam felé.
Justin állt a lépcső melletti oszlopnál, belefeledkezve beszélgetett egy nővel. Hunyorítanom kellett, hogy konstatáljam, ki az, és végül fel is ismertem: az egyik modellem, Crystal. Le sem tudtam venni a szemem róluk, amint felfogtam a szituációt: mi van, ha Justin miatta bolondult meg annyira? Elvégre, Crystal egy gyönyörű nő, nem hiába esett rá a választásom. Különleges arca azonnal rabul ejti az embert, született modell.
Hát ez lenne a helyzet? Justinnak megakadt máson a szeme a saját estélyemen? A szívem pillanatok alatt kezdett el megrepedni a gondolatra. Mindvégig hazudott nekem? Azóta érdektelen vagyok számára, mióta meglátta őt? Lehet, hogy nem is rám mosolygott olyan lehengerlően, amikor leültünk az asztalhoz, hanem szemtanúja voltam a flörtölésének egy másik nővel? Szentséges ég.
- Emily, miért nem eszel? – apa aggódó hangszíne húzott ki a belső háborúmból. Evés, ezek után? Egy morzsa sem, nem hogy négy fogás.
- Már eszek is – az arcomra ragasztottam a világ leghazugabb mosolyát, és nekiálltam túrni az előételt. Miközben próbáltam legyűrni egy falatot, éreztem, amint lyukat éget az arcom jobb oldalába Leah tekintete, ezért óvatosan ránéztem. Pillantása együttérzésről árulkodott, amitől még inkább fojtogatott az idegesség, és az egyre feltörekvő sírógörcs. De ma este, itt mindenki előtt nem sírhatok. Végig kell csinálnom a divatbemutatót, akkor is, ha az lesz az utolsó véghezvitt tettem az életemben.
- Elnézést a hosszú távollétért – Justin hangja felriasztott a koncentrálásból. – Kimondottan hosszú volt a sor – mondta, miközben elhelyezkedett a székén. Hosszú sor, hát persze. Elképesztő, hogy volt képe ezt mondani.
- Semmi probléma, Mr. Bieber - apa reagált, majd beszélgetést kezdeményezett vele, de képtelen voltam odafigyelni.
Miért csinálja ezt velem, ha pár perccel ezelőtt még annyira lehengerlően tudott hozzámérni, éreztetni velem, hogy értem teszi, hogy komolyan akarja? Mégis hogy képes ezt tenni velem éppen ma, amikor itt vannak a szüleim, és annyit dolgoztam, hogy minden rendben menjen? Mit tud Crystal, amit én nem?
- Emily, szörnyen sápadt vagy, kincsem – anya csaknem felugrott az asztaltól, hogy megvizsgáljon, de végül csak átnyúlt a kezemért az asztalon. – Jól érzed magad?
- Persze, semmi baj – sosem igyekeztem még annyira visszafojtani a sírást, mint akkor. – Ideges vagyok a divatbemutató miatt, mindössze ennyi, anya – ismét előhúztam az álmosolyom, és reménykedtem, hogy meg tudom téveszteni vele anyát. Úgy tűnt, fél sikerem van, mert a kezem megszorítása után bíztatóan rám mosolygott, Justin azonban úgy fürkészett, mintha egyenesen belém látott volna. Már éppen beszédre nyitotta a száját, amikor megérkeztek a pincérek, és meghozták az első fogást.
- Nagyon köszönöm – súgtam halkan, majd felnéztem a pincérfiúra, aki 32-es mosollyal pillantott le rám.
- Igazán semmiség, Miss. Miller – mély hangon szólalt meg, s akkor úgy döntöttem megvizsgálom őt. Fekete haj, kék szemek, magas testalkat. Abban a gyönge pillanatomban megfordult a fejemben, hogy elkezdek vele észrevétlenül flörtölni, csak hogy visszaadjam Justinnak az érzést, ám nem akartam a szintjére süllyedni, ezért csak óvatosan megvizsgáltam a reakcióját. Természetesen le sem vette a szemét a srácról, úgy nézett rá, mint Derekre szokott, s igencsak kezdtem aggódni amiatt a kés miatt a kezében. Hát persze, ő lehet féltékeny, csak mert hozzá mertem szólni valakihez, aki nem ő, de nekem le kell gyűrnöm minden idők legfeltörekvőbb sírásrohamát, mert más nővel enyeleg. Hát persze.
- Emily, nem szeretnétek elmesélni, hogyan alakult ki a kapcsolatotok? Annyira kíváncsiak vagyunk – apa szeme érdeklődően végigszaladt rajtunk, ahogyan anya feltette ezt a kérdést. Hát, ezt eltaláltad, anya. Nem szeretném.
- A lányával azután fűződött szorosabbra a kapcsolatunk, miután megmentettem őt azon az estén – Justin túl hirtelen vette át a szót, én pedig legszívesebben villával vájtam volna ki a padlót és süllyedtem volna el. Rohadtul nem akarok beszélni rólunk, amikor nincs is rólunk.
- Valóban, még alkalmunk sem volt megköszönni, Mr. Bieber – apa barátságosan Justin vállára tette a kezét. – Emily a család szeme fénye. El sem tudjuk képzelni, mi lett volna, ha maga nincs ott akkor – megpaskolta kissé Justint, mire ő halvány mosolyt intézett felém. Minden porcikámmal utáltam azt a helyzetet. Ez a sok ellentétes érzés bennem lassan előtör, mint egy vulkán, és azt senki nem fogja zsebre tenni.
- Szóra sem érdemes, Mr. Miller. A lánya nem csak a családja szeme fénye többé – mondta ezt Justin, és ha ez lehetséges, az őrült düh megkétszereződött bennem. Nem csak a családja szeme fénye, blablabla süket duma – zengte a kis Emily, s Justin felé mutatta a középső ujját. Ekkora álszent szemetet.
- Milyen romantikus fiatalember – anya kedvesen mosolygott, majd rám nézett. Abban a pillanatban fogalmam sem volt, milyen arcot vághattam, csak abban reménykedtem, hogy nem volt túl bérgyilkos-jelölt. – Biztosan könnyen levett a lábadról, így van, Emily?
- Ó, talán túl könnyen is – csúszott ki a számon, de számomra érthetetlen módon mindenki viccként fogta fel, így halkan kuncogni kezdett a körülöttem lévő csapat, kivéve Justint. Ő acélmereven nézett a szemembe.
- Hát, Emily is igencsak karizmatikus személyiség – hajlította meg Justin a rám aggatott jelzőt, mire a belsőm lángolni kezdett. – Tudják, a meggyőzőképessége kimondottan páratlan – mondta végig a szemembe nézve. – Ért a dolgok megspékeléséhez, hogy így fogalmazzak – csak beszélt, s éreztem, amint az arcomat elönti a pír. Emlékszem, mikor használtuk ezt a szót, és az a dialógus minden volt, csak erkölcsös nem.
- A kislányom nagyon kreatív, ez így igaz – apa helyeselt, én pedig megmozdulni sem mertem. Ha tudná, mire helyeselt most rá…
- Komolyra fordítva a szót, Mr. Miller, a lánya rabja lettem, mióta csak megláttam – Justin újból belenézett a szemembe, én pedig csak ott ültem, mint egy rakás szerencsétlenség, és némán hallgattam, amint kibeszélnek az orrom előtt. – Szerencsésnek érzem magam, amiért egy ilyen nőt hívhatok a barátnőmnek – lágyította el a hangját, s a düh iránta pillanatok alatt a felére csökkent. Szentséges ég, Miller, bele vagy zúgva, mint vak ló a szakadékba, hiába egy érzéketlen pöcs néha.
- Igazán örülök, hogy ilyen véleménnyel van a lányunkról – anya büszkén szólalt meg, Justin pedig csak a szokásos lehengerlő mosolyával jutalmazta őt. Oldalra néztem Leahra, aki pontosan tudta, mit érzek, hisz úgy ismert, mint a tenyerét. Ő sem volt másképpen, mint én.
A vacsora ilyen csodás körülmények között zajlott, én mindössze egy falatot ettem az összes fogásból, és már az is végtelenül sok volt. A szüleim önfeledten beszélgettek Justinnal, aki készségesen válaszolt az összes kérdésükre. Dühöm ellenére megjegyeztem magamban, hogy nagyon profin csinálja, ahhoz képest, hogy egy hét alatt tanulta mindezt. Majd talán egyszer, ha már nem leszek rá ilyen pipa, megemlítem neki. De az nem most lesz.
- Emily, menned kell a modellekhez – anya figyelmeztetett rögtön, miután a vacsora hivatalosan is véget ért. Nagy levegőt vettem, és Justinra néztem. Annyira elképesztően ellenállhatatlanul festett, hogy dühös lettem a tulajdon testemre, amiért ennyire fohászkodik érte. Nem vitás, a dühöm lassacskán mindenkire kiterjed.
Szó nélkül indultam el, és láttam, hogy a pincérek már viszik is a titoktartási szerződéseket a vendégeknek. Apa ragaszkodott hozzá, hogy senki ne szivárogtasson ki információt a ruháimról, és ezért hálás vagyok neki. Nekem eszembe sem jutott volna.
Besuhantam a modellekhez, és akaratlanul is Crystalon akadt meg a szemem először. A francba is, gyönyörű volt. Jóval gyönyörűbb nálam. Az általam tervezett ruha annál tökéletesebben nem is simulhatott volna a testére. Megértem, hogy Justin miért vetett rá szemet. A nagy gondolkodás közepette már csak arra riadtam fel, hogy mindannyian tapsolni kezdenek, amikor észrevesznek. Szégyellősen lesütöttem a szemem az éljenzésre, s már körül is vettek, hogy gratuláljanak a ruhákhoz.
- Emily, ezek elképesztőek, nagyon kényelmes – Briana, az egyik molett modell pördült meg előttem a földig érő ruhájában, s öröm volt nézni őt olyan csinosan és boldogan. Csak mosolyogtam rajta, s hagytam, hogy a tervezés iránti szenvedélyem mellett minden más eltörpüljön.
- Na, indulhat a divatbemutató? – kiáltottam el magam mire egységes, hangos helyeselést kaptam. És a pokol még csak most kezdődik.
Sziasztok!
Hosszú idő óta először jelentkezem ilyen hamar, ami bíztató, legalábbis reménykedem benne. Először is, köszönöm a négy kommentet az előző rész alá mindenkinek, plusz a Facebookos üzeneteket is köszönöm, aranyosak vagytok :)
A részről sok mondanivalóm nincsen. Jönnek a kérdőjelek, már látom is a fejetek fölött, de nem baj, hadd legyenek csak ott még egy ideig :D
Mivel rávettem magam a mindennapos írásra, így remélhetőleg hamarabb tudok érszeket szolgáltatni (bár valami tuti közbejön és ez nem fog összejönni, de azért biztos jelentkezem valamikor, nyugi).
Tűkön ülve várok minden véleményt, ne spóroljatok velük! :) Bye ladies.
U.i.: És már 62 feliratkozó. Köszönöm :)