58 chapter - Yours

-*- Emily szemszöge -*-

A kicsik szinte két percen belül elaludtak, amint Justin kitette a lábát az ajtón. Összekészítettem nekik a legmelegebb, legpuhább takarókat, s széthúzva a kanapét hagytam, hogy békésen aludjanak. Bedugtam melléjük egy kis lámpát, hisz még csak gyerekek, biztosan félnek a sötéttől, és magamat ismerve nem kellemes úgy kinyitni a szemed, hogy a világon semmit nem látsz.

Nagyot sóhajtottam, hisz gondolatomra befészkelődött a fejembe az emlék, amikor Justinnal ebben a szobában csókolóztunk a vaksötétben. Mennyi minden változott azóta… bennem legalábbis biztosan. 

Mert tetszel nekem, Emily, és rosszul vagyok, ha nem érhetek hozzád.

És én fülig szerelmes vagyok belé.

Szeretlek, Emily.

Cikáztak a gondolataim. Egyik sor a másikat üldözte, emlékképek hegyén-hátán, fáradhatatlan elméletek, amelyeken csak kattogtam és kattogtam… Mégis mit kéne most tennem?

Hát persze, hogy én is rosszul vagyok, ha nem érhetek hozzá.

És én is fülig szerelmes vagyok belé.

Szeretem. 

Szeretem, de elég-e ez vajon? Érdemes-e a kezét fogva leugrani a szakadék széléről, ha az öröm csak ideiglenes, és pár perc múlva beáll a halálunk? Kételkedtem, de a szívem súgta a választ. Még hogy a szívem… az egész testem arra buzdított, hogy ész veszejtve rohanjak felé, és meg se álljak, míg el nem érkeztem a karjaiba. 

Hozzá tartozom. Akkor is, ha maga az ördög fonta a kötelékünket. 

Természetesen egy szemet sem tudtam aludni az este folyamán. Csak forgolódtam, és imádkoztam istenhez, hogy végre legyen már reggel, hogy fel tudjak kelni. Kínomban félóránként benéztem a kicsikhez, akik szinte ugyanolyan pozícióban aludtak, ahogy lefektettem őket. Jó volt látni, hogy legalább ők pihennek.

Miért szakadt ez a rengeteg teher a nyakamba egyszerre? Miért küldte nekem a sorsom Justint, mégis mi értelme ennek a szenvedésnek? Soha semmi nem ment simán közöttünk, már a találkozásunk is egy lehetetlen pillanatban történt… El lennénk átkozva az elejétől fogva? Ó, istenem, vess véget a szenvedésemnek…

Addig forgolódtam az ágyamban magatehetetlenül, míg félálomba nem estem. Épp egy rémálom vette volna kezdetét, amikor kopogást hallottam, így duplán felriadva pattantam fel az ágyamon, és kerestem a zaj forrását. A szívem amúgy is gyorsabban dobogott, mint egy Ferrari, hát még mit élt át szerencsétlen létfenntartó szervem, amikor megláttam Justint az erkélyen állni. 

Oldalra néztem. Fél hét. Ő sem tudott nyugodni.

Hatalmas szemekkel nézett befelé rám, mint aki kész betörni az üveget aggodalmában, s én csak megmerevedve bámultam őt. Elképesztőnek találtam, mennyire össze voltunk kötve, mennyire éreztük egymást több kilométer távolról is… hogyan lehetséges ez? 

Nem hagytam a teret további filozofálásnak, kutatni kezdtem a kulcsért, és lassan az ajtó felé indultam. Minden porcikám félt a pillanattól, amikor az ajtó nyílik, és megérzem a közelségét, de már késő volt. Ott állt előttem, és hiába az üvegfal, az istenért, mennyire vonzódtam hozzá. Végül összeszedtem az összes erőm, és elhúztam az akadályozó tényezőt, ő pedig meg sem mozdult, csak olyan fájdalmas tekintettel nézett rám, hogy majdnem elsírtam magam. 

- Emily – ahogy a nevemet mondta, olyan helyeken okozott fájdalmat, amikről nem is tudtam, hogy fájhatnak. Képtelenség, hogy valaki ennyi érzelemmel ejtse ki a teljesen hétköznapi, unalmas nevem, mintha a lelkét öntené ki…

- Justin – mondtam én is, tekintetét el sem eresztve. Ó, mennyire szerettem volna a karjaiban lenni. Egy pár másodpercre mozdulatlan maradt, majd toporgott egyet, mire úgy döntöttem, behívom. Egyébként is kockázatos volt ilyen hamar idejönnie, hát még ennyi ideig az erkélyen állni.

A kezeim kétségbeesetten valami pótcselekvés után kutattak, amivel levezethettem a sok stresszt, ami felgyülemlett a szobában. Imádkoztam azért, hogy minden ismét a régi legyen, hogy újra láthassam az elképesztő mosolyát, hogy vele legyek… Mégis, a körülmények mindenhogy cselekedtek, csak a kívánságomért nem.

Justin riadtnak látszott, s folyton csak tördelte az ujjait. Ekkor tudtam, hogy több van a dologban, mint a szimpla feszültség kettőnk közt, s az ösztöneim rögtön cselekedni akartak, ám arról fogalmam sem volt, hogyan kellene nyitnom felé. Mielőtt ellepett volna egy újabb pánikroham, csak hagytam, hadd cselekedjenek az ösztöneim, ha már másban nem bízhatok, ami én. 

- Miért jöttél? – amint feltettem a kérdést, már tudtam, hogy idióta vagyok, hisz egyértelmű, hogy a kicsikért jött. Na de ilyen korán? Justin hirtelenjében felém fordult, s aggodalma mintha háromszorosára nőtt volna. Többször nyitotta a száját, de úgy vettem észre, nem tudott megszólalni. Talán csak nem tudta, hol kezdje. 

- Anya öngyilkos akart lenni – suttogva hadart, így kellett öt másodperc, hogy eljusson a tudatomig, mit mondott, és újabb tíz, míg fel is fogtam azt. 

Hogy mi a fasz?

- Tessék? – rögvest jött a reakció tőlem, szinte azt vártam, hogy kijavítsa magát, hogy bebizonyosodjon, csak a hallásommal van a probléma, de a tekintete pontosan az előbb elhangzott mondatot tükrözte. 

- Anya öngyilkos akart lenni – ismételte el, s másodjára csak még nagyobbat ütött a mondandója. Justin paralizált állapotban megdermedt a szobám közepén, s alig egy lélegzetvétellel később könnyeket láttam lepotyogni az arcán. Az egész teste szemmel láthatóan remegett, s ijesztően halott volt a tekintete; mintha az anyja ezzel a cselekedettel maga helyett őt ölte volna meg. 

A létező összes porcikám meg akart indulni, hogy átöleljem, és valami erő mégis visszahúzott. Egyedül addig jutottam el, hogy megérintettem a felkarját, mire ő pislogott párat, s amint leesett neki, hogy engem lát, visszatért a szemébe valami fény. 

A saját szemem láttára éledt fel miattam. 

- Emily – esküszöm, ha még egyszer így kimondja a nevem, egy kanál vízben fogom megfojtani magam, hogy ne kelljen éreznem azt a hatalmas szívdobbanást, amit kivált vele. 

Justin megfogta a kezem, s rátette a tenyerem az arcára. Amint a bőrünk érintkezett, felsóhajtott, s lehunyva a szemét belebújt a kezembe. Elállt a lélegzetem, ahogyan figyeltem őt, s érintve a puha felületet, nekem is megállt még a szívem is. Ha akartam, sem tudtam volna elengedni, s a következő pillanatban már azon kaptam magam, hogy apró mozdulatokkal a könnyeit törlöm le a hüvelykujjammal. 

- Beszélj hozzám – súgtam halkan, sokkal gyengébben, mint terveztem. Megbolondít, még ilyen állapotban is csak a karjaiba akartam rohanni, holott végtelenül nagy csalódásokat okozott nekem az utóbbi időben. Mindez mégis mintha eltűnt volna. A kapocs most erősebb volt, mint valaha.

Összetörve, de ezúttal határozottabban, Justin felvezette a kezét az enyémre, s egy finom szorítás után újból beletemette az arcát, csak hogy adhasson egy leheletnyi puszit a bőrömre. Szinte a számon éreztem azokat a dús ajkakat, talán ez is volt a célja. Vágytam a csókjára, azonban arra jobban, hogy megtudjam, mi a fene folyik a háttérben. 

Mielőtt cselekedhettem volna, Justin az ágyam felé húzott, majd leültetett maga mellé, és beszédre nyitotta a száját. Ezúttal nem kellett várnom, míg összeszedi a gondolatait, a szavak csak úgy ömlöttek belőle. Elmesélte, mit tett vele az anyja egész életében, és az apja miért lett alkoholista. Néhol olyan gyorsan beszélt, hogy még fel sem fogtam az előző gondolatot, már két paragrafussal előttem járt. S amikor befejezte a beszédet, én csak ültem ott, mint akinek porrá zúzták az agya egyetlen épen fennmaradt részlegét. 

- Dühkitörések – ízlelgettem magamban ezt a szót, amiért rengetegszer elhangzott a szájából, s igyekeztem visszaemlékezni, velem felléptek-e ezek a tünetek. Aztán be is ugrott, amikor majdnem megütött, miután ismertettem vele a szüleimnek beadott hazugságunkat, s kitisztult a kép. 

Justin tisztán láthatóan mentálisan szenved.

- Emlékszel arra az éjszakára, amikor megtaláltál odakint az esőben? – úgy tűnt, benne is elindult a nosztalgiavonat járata mindezek hatására. Hát hogy is ne emlékeznék.

- Persze – feleltem egyszerűen. Felém fordult, s mélyen a szemeimbe nézett.

- Megvertem az egyik legjobb barátomat aznap este – jelentette ki, amivel elérte, hogy megfeszüljön a tüdőm. – Majdnem ottmaradt a földön miattam.  

- Miért? – mi mást kérdezhettem volna, az ember nem üt meg akárkit szimpla mulatságból ennyire. Justin ezt a pillanatot választotta, hogy elnézzen rólam, s sóhajtson egy hatalmasat.

- Stephanie miatt – amint meghallottam azt a nevet, én is úgy vettem el Justin irányából a szemem, mintha fertőző lenne a látványa. Még csak nem is ismerem azt a nőt, mégis, amilyen szinten féltékeny vagyok rá, az egészen hihetetlen. Van egy olyan érzésem, hogy Justin még mindig szereti, hiába mond bármit. 

- Értem – csoda, hogy ennyi is kijött a torkomon, s bizonyára Justin meghallhatta ezt, mivel a kezemért tapogatott.

- Akkor még nem ismertelek, már nem jelent számomra semmit az a nő – próbáltam nem törődni a kezének gyengéd érintésével, és tovább fixírozni a pizsamanadrágomat, de ő nem volt hajlandó elfogadni a viselkedésemet. – Szeretlek, Emily.

Ó, édes jó istenem, te a lehető legmélyebb bugyrot szántad nekem a pokolban. 

- Miért hagytad egyedül a kicsiket? – valamit azon nyomban kérdeznem kellett, hogy ne kelljen válaszolnom a kijelentésére. Képtelen voltam visszamondani neki azt a varázsszót; képtelen voltam elismerni a szerelmem, miután ott motoszkált a fejemben a sok nő, akikkel viszonyt folytatott az utóbbi időszakban. Justin csalódottan, de azért válaszolt.

- Kivittem őket sétálni, miután anyától megtudtam az igazat, aztán… - hezitált, s visszahúzva kezeit az enyémekről, tovább tördelte az ujjait. – Aztán pár részeg ember rám támadt. Őket elbújtattam a bokor mögé, és mire elüldöztem a részegeket, már nem voltak ott – mondta. Így meg tudtam érteni, miért illette a két kicsi szörny jelzővel azt, aki elvitte a bátyjukat. 

A tények konstatálása után magam elé nézve igyekeztem feldolgozni mindent, ami történt velem. Justin közelsége egyszerre nyugtatott meg és hozta rám a lehető legnagyobb frászt, mégis túl kellett esnem az illuminált állapoton. Nem engedhettem meg magamnak, hogy ismét kilengjek.

- Őszinte akarok lenni veled, Emily – szólalt fel, s érzékeltem, amint rám veti tekintetét. – Szeretném, ha újra a közelemben lennél. Szeretnélek visszakapni – előbb haltam volna meg, minthogy rávegyem magam egyetlen pillantásra, ami az ötméteres körzetében tartózkodott, a szívemnek mégsem tudtam megálljt parancsolni. Felé néztem, mire ő lesiklott a számra.

Könyörgöm, ne csináld ezt velem. Könyörgöm, ne. 

- Időre van szükségem – ismételtem el neki, amit alig pár órája mondtam, ő azonban megrázta a fejét.

- Addig várok, ameddig csak kell, de nem úgy, hogy közben eltolsz – érvelt, s újból megérintette a kézfejem. – Nélküled nem ér semmit az egész küzdelmem. Szükségem van rád. Kérlek, gyere vissza hozzám – egyre halkabban beszélt, ami egy határozott mozdulattal megcsavarta a szívemet.

Nekem is rád, istenem, szeretlek. 

A szavak megakadtak az ajkaim szélénél, és onnan nem voltak hajlandóak mozdulni. Meg akartam neki mondani, hogy máris az övé vagyok, de lehetetlen volt. Csak bólogattam, s éreztem, amint sírógörcs kezd összeállni a torkomban. Justin fájdalmas tekintettel vizsgálta az arcomat, szinte a tükörképemet mutatta. Milyen egy kínzó, kibaszott gyötrelmes helyzet ez.

Érzelmi háborúnknak Jaxon vetett véget a jelenlétével. Meglepődött, amikor bátyját a szobában találta, s mivel mindketten idegállapotban voltunk Justinnal, először nem is tudtunk mit kezdeni a ténnyel, hogy felkelt. Jaxon nagy szemekkel nézett mindkettőnket, s kis kezeit összetéve arcára volt írva a gondolkodás: melyikünkhöz menjen oda? A pici megindult Justin felé, aki feleszmélve ki is tárta a kezeit öccse felé, azonban Jaxon félúton megállt, s újonnan engem vizsgált. Úgy nézett a szemembe, mintha tudna mindent, mintha átlátná, mi folyik körülötte. Talán valami felsőbbrendű erő a fülébe súgta, mit tegyen, ugyanis testvérét otthagyta, s elém állva nyújtotta a kezeit, jelezvén, hogy vegyem fel.

Életem legmegdöbbentőbb pillanata volt ez. Justin ottmaradt leguggolva a padlón, s szinte elsápadt. Felvettem Jaxont a karjaimba, mire átölelt, és vállamon pihentette a még álmos fejét.

- Soha nem engedte, hogy más tartsa őt – súgta a fiú, aki tátongó lyukat vágott a szívembe azzal a tekintettel. Nem tudtam mit mondani a kijelentésére, mára már sokadszorra. – Nem mehetnek haza, Emily – súgta kétségbeesetten.

- Nincs más hely, ahová vihetnéd őket? – legalább annyira ijedt lehettem, mint ő volt. Megrázta a fejét. 

- A srácoknál lakhattunk volna, ha nem cseszem el az egészet – fújtatott, szemmel láthatóan épült a düh benne. 

- Megnézem, mit tehetek – gondolkozás nélkül feleltem. Képes lettem volna venni nekik egy házat, ha nem lett volna más választásom, de szerencsére legjobb barátnőm apja többszörös ingatlantulajdonos. Leah biztosan fog tudni segíteni. 

- Nem engedhetem – vágott a gondolataimba Justin, mire Jaxon erősebbre vette az ölelését kezeimben. 

- Ez nem az engedélyed kérdése – olyan erőt adott az a csöppség a karjaimban, mintha a sajátom lett volna. – Kizárt dolog, hogy végignézem, amint ez a két tehetetlen teremtés többet szenved, csak mert te „nem engeded”. Kerítek nekik helyet, ha a véremet kell áldoznom érte is – indulatom a plafonig telt, ahogyan lelki szemeim elé került Jazzy és Jaxon. Justin óriási szemekkel meredt felém, melyek először meglepődést, majd végtelen lágyságot türköztek. Annyira fáradtnak tűnt, meggyötörtnek, és tudtam, neki még közel sem ért véget a szenvedés a szülei miatt.

- Engedj meg nekem valamit – alig hallhatóan, megmerevedve szólt hozzám.

- Igen? – a lendület az előbbi monológomból még bennem élt, ahogy visszakérdeztem. 

- Hadd csókoljalak meg – tekintete elárulta, hogy abszolút nemleges válaszra számít, mégis minden erejével reménykedett az ellenkezőjében. Toporogtam egyet; hogy a fenébe ne akartam volna megcsókolni, de mégsem egyezhettem bele.

- A testvéred a kezemben pihen – válaszom valamiféle reménysugarat ültetett belé, hisz felcsillantak borostyán szemei, mielőtt lassan megindult felém. 

- Akarom – csak ennyit mondott, s formás ajkai máris ütköztek az enyémekkel. 

Az elektrosokk, amely belém csapott, minden alvó idegszálamat felébresztette. Kezeit nyakamra helyezvén már el is mélyítette a csókot; félt, talán meggondolom magam. A létező összes önkontrollom odaveszett, ahogyan a nyelve táncot járt az enyémmel. Legalább annyira kétségbeesett volt, mint ahogyan csókolt, mély levegővételei pedig egyenest a csontomig hatoltak. Az agyam egy része teljes erővel igyekezett nem elejteni Jaxont, mialatt elgyengültem Justin érintései alatt, nagyobb részt azonban kiélveztem minden bűnös pillanatát ennek a csodálatos csóknak, hisz a francba is, kurvára hiányzott. Justin hirtelenjében lelassított, s fogai közé véve alsó ajkam kissé megszívta azt, mielőtt elvált tőlem. 

A szó szoros értelmében nem kaptam levegőt. Szinte egyszerre nyitottuk ki szemeinket, tekintetében a sajátomat láttam megcsillanni. Istenem, miért ilyen édes a kín? 

- Enyém – lihegte, kezeivel el sem eresztve a nyakamat. 

- Tiéd – feleltem megbabonázva. 

De még mennyire rohadtul az övé. 

Hát sziasztok!

Na ki van itt ilyen hamar? Még szép, hogy én! Magam sem hiszem el, de végre ráálltam a napi 200 szóra, így villámsebességgel haladnak a részek, már a következőből is megvan egy negyed. :) Kijelenthetem már, hogy ezentúl biztosan hamarabb fognak jönni a részek, mint eddig, egy hónapot tuti nem kell várni a következőig.
Remélem továbbra is számíthatok rá, hogy visszajeleztek a résszel kapcsolatban egy pár gondolatot, őrülten fel tudják dobni a hangulatom. Ja, és ne feledkezzetek el az Anything Could Happen-ről sem, még mindig várom a kommenteket, hogy van-e még valaki, aki olvassa.
És a részről. Végre együtt az én Jemilym ♥ Egyszerűen annyira forrott már ez az összeolvadás köztük, hogy nem tudtam tovább húzni. Kíváncsian várom, mit gondoltatok róla!
Találkozunk hamarosan, ne spóroljatok a szavakkal.♥ 

57th chapter - Distances

-*- Justin szemszöge -*-

Miután Leah lerakott minket Emilyék háza előtt, már a zsigereimben éreztem a testvéreim jelenlétét. Alig vártam, hogy újra láthassam őket, hogy tudjam, jól vannak. Hirtelenjében azt sem tudtam, hogy a bejárati ajtón, vagy az erkélyen keresztül közelítsem meg Emily szobáját, és ahogyan mellettem állt az említett lány, ő is épp ezen törte a fejét.

- Velem jössz – jelentette ki ridegen, s meg is indult befelé. 

Annyira kibaszottul utáltam azt a helyzetet. Annyira akartam őt, annyira hiányzott, hogy már képtelenség volt számomra tovább korlátoznom magam a társaságában. Mindent elcsesztem, mindent tud, és meg sem lepődök, hogy menekül előlem. A helyében én is ugyanezt tenném.

Csendben battyogtam a háta mögött, s a következő pillanatban már azon kaptam magam, hogy bent állok az anyja előtt, aki talán túlságosan is szépen mosolyog a körülményeket figyelembe véve. 

- Justinnal felmegyünk beszélgetni a szobámba – mondta Emily. – Jó éjt, anya – megölelték egymást, majd Mrs. Miller a pillantása kereszttüzébe vett. 

- Örülök, hogy újra köztünk van, Mr. Bieber. Jó éjt, Emily – és már ott sem volt. Eltátottam volna a számat, ha lett volna lelki erőm, ám ahogy elnéztem, Emily megtette helyettem is ugyanezt. Valamit tud az a nő, amiért így kezel minket. 

A lány, akiről az összes vágyam szól, egy lopott pillantást vetett rám, mielőtt elindult fel a lépcsőn. Ő is küszködik, ahogyan én. Ő is akarja, ahogyan én… de neki is fáj, ahogyan nekem is. Engedelmesen mentem utána, s végre felérkeztünk a szobájába. Milyen rég voltam itt, és mégis mennyire otthon érzem magam.

Emily szigorúan rám sem tekintve egyre beljebb ment, az én türelmem meg egyre csak fogyott. Ott voltam vele egy szobában, és minden szenvedélyt, ami valaha volt közöttünk, felváltott a tömör feszültség, tönkretéve ezzel mindent, amit eddig felépítettünk. De én ezek ellenére is meghaltam érte; meghaltam, hogy végre hozzámérjen, és amint a gardróbszekrénye kilincséért nyúlt, a falhoz taszítva elrántottam őt onnan, mielőtt másképp dönthettem volna. 

- Justin – meglepődésében csak ez jött ki a száján, és végtelenül hálás voltam azért a lágy pillantásért, amit egy másodpercre nekem szánt. – Mi a fenét mű…

- Nem bírom így tovább, Emily – félbeszakítottam, mert a szavak már csak ki akartak kívánkozni belőlem. – Inkább gyűlölj teljes szívedből, üss meg, mondd, hogy elbasztam, mint hogy levegőnek nézz – olyan kétségbeesetten hangzottam, mint ahogyan éreztem magam. Emily pedig csak pislogott, s arcára rögvest kiült mindenféle érzelem. Istenem, legalább még érez irántam…

- Én nem… - lenézett a földre, s én mágnesként követtem minden mozgását. – Nem gyűlöllek, Justin – felelte, de ahogyan rám pillantott, nem tudtam eldönteni, hogy ez pozitív kijelentés volt-e. – A történtek…

- Tudom – most sem hagytam, hogy végigmondja; jól tudtam, mire akar kilyukadni. – És rengeteg dolog van, amit meg kell magyaráznom neked, de kérlek, Emily, ne lökj el magadtól – készen álltam térden állva könyörögni, ha az megoldotta volna a helyzetet. Emily beharapta az alsó ajkát, s szemében egyre inkább megcsillantak az esti fények. Ó, istenem, ne sírj miattam. 

- Hogyan bízzak meg benned ezek után? – halk volt, a szavai azonban annál erőteljesebben ütöttek. – Megcsaltál.

- Nem csaltalak meg – tiszta lelkiismerettel álltam ki magamért, mire végre elértem, hogy fájdalmas tekintettel ugyan, de rám nézzen a lány, akit szeretek. – Kétszer feküdtem le azzal a nővel. Egyszer, mielőtt először megcsókoltalak, másodjára pedig miután szakítottunk – és mind a kétszer csakis rád gondoltam – szerettem volna hozzátenni, de ezt a részt kihagytam. – Dühös voltam és csalódott… Semmit nem jelentett nekem egyik alkalom sem – vallottam be a lehető legőszintébben. 

Emily csak rágcsálta az ajkait, féltem, lassan vércseppeket látok majd csöpögni onnan. Mindent meg akartam tenni, hogy elmulasszam a fájdalmat, amit én okoztam neki, és készen is álltam rá. 

- Ki az a Stephanie? – tette fel erőtlen kérdését, a legrosszabb válaszra számítva. Nem tudtam, hogy az igazság mennyire fogja majd megsebezni őt, de már nyitottam is a szám a beszédre. 

- Az első szerelmem – mondtam, s óvatosan rápillantottam. – Két éve szakítottunk, azóta nem láttam őt.

- Még mindig szereted – ez határozottan nem kérdés volt a részéről. 

- Már más nőt szeretek – nyomban válaszoltam, mielőtt azt hinné, habozok. Emily sóhajtott egyet, miközben farkasszemet nézett velem. Stephanie a részem, örökké az is marad, de már közel sem úgy, mint régen. Egyedül a tömérdek fájdalom nyugszik bennem, amit rám hagyott évekkel ezelőtt. 

- És Crystal? – jött az újabb kérdés. Már a neve említésére is a hideg rázott.

- Crystal egy ribanc – jelentettem ki. – Amikor együtt láttál minket, épp téged szidott. Nem került ki győztesen a beszélgetésből – emlékeztem vissza. Legszívesebben ledobtam volna az erkélyen. 

Emily már szemmel láthatóan nem tudta, mit tegyen, csak állt előttem, én pedig vártam, melyik pillanatban omlik össze. Nehéz napja volt, csodával határos, hogy még talpon van. 

- Időre van szükségem – nyögte ki végül, mire a bent rekedt levegőm szakaszosan kiáramlott a tüdőmből. 

Még van esélyem. Visszakaphatom. 

- Megértem – bólogattam, s hálát adtam az égnek. Nem érdekel, mennyit kell rá várnom, ha a végén megkapom. Toporogva egy párat, Emily próbált visszazökkenni a valóságba, s amint sikerült neki, nem is vesztegette az idejét. 

- A testvéreid már várnak – mondta, s nekem több se kellett, megindultam a gardróbszobába. Ó, hogy mennyire hiányoznak már.

Türelmetlenül vártam, hogy Emily ajtót nyisson előttem, s észre sem vettem, hogy mindvégig bent tartottam az elhasznált levegőmet, amíg meg nem láttam a két kis csöppséget összekuporodva a kanapén.

Abban a pillanatban eltört bennem minden.

- Bátyus! – Jazzy észrevett, mire a félkómás Jaxon szeme is kipattant. Nem tettem mást, csak követtem potyogó könnyeim útját, s lerogytam a földre, hagyván, hogy a testvéreim belerohanjanak a karjaimba. Amint mindkettőjüket átöleltem, rám tört a vigasztalhatatlan sírás, s csak szorítottam őket, mintha az életem tartottam volna a kezemben. Végre, újra itt vannak.

- Annyira sajnálom, srácok – Jazzy vállára borítottam a fejem, mire Jaxon simogatni kezdte a hajam. – Nem gondoltam, hogy így fog végződni – készen lettem volna eltölteni a hátralévő életemet azon a padlón, velük a karjaimban, ha kellett volna.

- Megígéred, hogy sose hagysz többet egyedül? – kérdte Jaxon, ezzel összetörve a szívem utolsó ép részlegét is.

- Hát persze, hogy megígérem – megpusziltam mindkettőjüket, s tovább sírtam. Lehetetlen volt korlátozni a könnyeim, amiért túl sokáig tartottam magamban a problémáim. A stressz felőrölte a szervezetem. 

A húgom elengedett, s adva egy puszit a homlokomra Emilyt kereste szemeivel, aki minden bizonnyal figyelemmel kísérte az eddigi történéseket Amber mellett állva. Homályosan láttam ugyan, de még így is kiszúrtam a csillogó ösvényeket, amelyeket a könnyei szeltek az arcán. Bárcsak lecsókolhattam volna őket. 

- Láttunk a TV-ben! – szólalt fel Jazzy hatalmas örömmel, mire Emily felkuncogott egyet, s leguggolt hozzá.

- És milyen voltam? – kérdte játékosan, miközben hevesen törölgette az arcát.

- Szép! – tapsolt a húgom. – De ki volt az a bácsi melletted? – gyermekies stílusából is rögtön rájöttem, kire céloz, Emilyvel ellentétben.

- Melyik bácsi? – leült, s az ölébe vette Jazzyt. 

- Fogtad a kezét, amikor az a sok fény rád ment – a kis picúr elkezdett mutogatni, mire nem tudtam visszafojtani egy apró mosolyt. Még ilyen aranyosan definiálni a vakut. – Igaz, Jaxon? – ránk nézett, s az említett személy csak némán bólogatott a mellkasomba bújva. 

Emily pár másodpercig csendben maradt, majd az arcára egy olyan kifejezés ült ki, amit talán körülírni sem lehetséges. Meglehet, hogy roncs voltam, de egy részem legbelül ujjongott az örömtől, amiért Derek említése ilyen érzelmet váltott ki belőle. Felnézett, s mielőtt elkezdett volna beszélni, egyenest a szemeimbe nézett.

- Az egy nagyon csúnya bácsi, akivel muszáj volt kimennem oda – felelte halkan. A szülei kényszerítették rá. Már tudom.

- De még mindig szerelmesek vagytok bátyussal, igaz? – Jazzy egy másodpercet sem vesztegetve tette fel kérdését, elérve ezzel, hogy a szívem is megálljon. Emily egy pillanatra sem szakította meg velem a szemkontaktust, nem tudtam azért, mert tanácstalan, vagy mert nem akarja kimondani az igazat. Bármelyiket is érezte, kötelességem volt kimenteni a helyzetből. 

- Nem fáj semmid, Jazzy? – a hangom egyszerűen gyászosan szólt a sok sírástól, de legalább elértem vele, hogy a húgom rám figyeljen.

- Amber már meggyógyította a kezem – felállt, s felém fordult, hogy lássam a felkarján a sebtapaszt. Szívinfarktus-közeli állapotban néztem rá Amberre, akinek a jelenlétéről meg is feledkeztem, mire kihúzta magát, s felszólalt.

- Mindössze egy karcolás – halványan elmosolyodott. Ó, hála az istennek. 

- Köszönöm, hogy vigyáztál rájuk – tudtam ugyan, hogy Emily alkalmazottja, mégis feladatomnak éreztem megköszönni, hogy törődött a testvéreimmel, amikor én nem tudtam. Ő csak bólintott egyet, s megindulva az ajtó felé, kiment. Rögvest Emilyre vetült minden figyelmem, aki még mindig a földön ült, csakúgy mint én, s szemében megcsillant az egész világegyetem, amikor rám nézett. Ott volt tőlem két méterre, mégis úgy hiányzott… Bármit megadtam volna azokért az ajkakért. 

Jaxon nagyot ásított az ölemben, ami jelzés volt számomra, hogy ideje indulnunk. Felkaptam őt a kezembe, majd leültettem a kanapéra, amíg Jazzy odajött hozzám kérlelve, hogy vegyem fel.

- Jobb lesz, ha hazamegyünk – megtörtem a csendet, amit Amber távozása épített fel, s erre mind Jazzy, mind Jaxon tiltakozni kezdtek.

- Nem aludhatunk itt? – Jaxon akkora szemekkel nézett rám, akár a Jupiter, mégsem engedhettem a kijelentésemből. Épp eleget tett értünk már Emily. 

- Sajnálom, srácok, de…

- Persze, hogy itt alhattok – Emily puskagolyóként pattant fel a földről félbeszakítva ezzel a mondatom, majd felém irányította tekintetét. – Ebben a szobában biztonságban vannak. Majd holnap értük jössz – mondta, mire nem volt ép reakcióm.

- Kérlek, bátyus, nem akarok hazamenni – Jazzy belekapaszkodott a nyakamba, s minden erejéből szorítani kezdett. Hogyan is mondhattam volna nekik nemet azok után, amin eddig keresztülmentek? 

- Jól van, legyen – végül beadtam a derekam, amiért végtelen ujjongást kaptam cserébe. Ránéztem a lányra, akit szeretek, s elsúgtam neki a köszönetem. Boldoggá teszi a legfontosabb embereket az életemben, és ezért nem lehetek neki eléggé hálás. – Én viszont megyek.

Letettem Jazzyt a kezemből, aki odament Jaxon mellé a fotelba. Többé nem is nézett rám, amiért heves beszélgetésbe kezdtek Jaxonnal, így egyedül maradtam a szépséggel. Mindenre képes lettem volna a szimpla tényért, hogy a karjaimban aludjon el ma este, de tudtam, hogy ez lehetetlen. Talán sosem kapom már vissza őt. 

- A szüleim nyolc órára mennek megbeszélésre holnap – mondta Emily, miközben a kezeit nézegette. – Azután eljöhetsz a kicsikért – felnézett, s én még soha nem éreztem olyan szintű késztetést arra, hogy átöleljem, mint akkor. 

- Itt leszek – feleltem egyszerűen, s beállt a csend.

Csak néztük egymást némán, próbáltam megfejteni, mi jár a fejében, abszolút sikertelenül. Apró teste abban a pillanatban még kisebbnek tűnt, amiért összehúzta magát, s úgy szerettem volna, ha közelebb lépett volna. Érezni akartam a bőrét, a haja illatát, testét az enyémnek nyomódva… Akartam őt, s alig tíz centi volt köztünk, mégis mintha két univerzum választott volna el minket. Megőrjített a fájdalom. 

- Jó éjt, Justin – súgta végül, én pedig mozdulatlan maradtam, amíg újra nem nézett a szemembe. 

- Szeretlek, Emily – mondtam, s meg sem várva a reakcióját, már kint is voltam az ajtón. 

Hát sziasztok!

Meg is érkeztem immáron az 58. résszel, nemsoká a 60-ast fogjuk taposni. Hogy telik az idő, és főleg a történet! És ha már itt tartunk: nem tudom, ez örömhír-e számotokra, vagy épp ellenkezőleg, de szinte kijelenthetem, hogy a Brokenből mindössze körülbelül 10-12 rész van hátra, és a végéhez érünk. Ez így kimondva vészesen kevésnek tűnhet, azonban átlagosan 2000 szó egy rész, így minimum 20 ezer szót még biztosan olvashattok a blogban. Egyszer ennek is el kell jönnie, és mi tagadás, én is izgulok, hisz még sosem fejeztem be egy blogot sem, szép kis első lesz. :)

Apropó! Gyászos felismerésre jutottam, hogy az Anything Could Happen blogomban ismét egy éve nem volt új rész. Teljesen külvilág már az a történet számomra, ennek ellenére megígértem, hogy befejezem, és szeretném magam tartani ehhez, így fontolgattam egy olyan lehetőséget, hogy írok neki egy elfogadható befejezést nagyjából 10 részben a közeljövőben, csak hogy ne maradjon lógva semmi. Nem tudom, hányan olvassátok innen, de kérlek jelezzetek vissza, ha van rá igény, mert akkor elkezdem, és arra koncentrálva megírom egy szuszra (már amennyire 20 ezer szót egy szuszra meg lehet lol). 

És ha már visszajelzések: ÚRISTEN! Egyik nap felnéztem a blogra, és ami fogadott, attól elolvadt a lelkem. Nagyon kedves és pozitív visszajelzéseket kaptam tőletek legutóbb, amit ezennel is szeretnék borzalmasan megköszönni, mert hatalmas erőt adott az íráshoz! Örülök, hogy vannak új olvasóim, és köszönöm, hogy ajánljátok is a történetem - imádom ezt írni, és annyira fantasztikus látnom, hogy más is legalább úgy szereti, mint én. Ti vagytok a legjobbak! ♥

Remélem most is hagytok kommentet, és el ne feledkezzetek visszajelezni az ACH-val kapcsolatban! Imádlak titeket, találkozunk hamarosan xoxo ♥

U.i.: 73 feliratkozó. Megsirattok :')