23rd chapter - It's hard to stay away from you

-*- Emily szemszöge -*

- Emily! – zengte egy hang. – Most azonnal kelj fel, vagy különben behozom a slagot, és tavat csinálok az ágyadból!

Szemernyi erőm sem volt kinyitni a szemem. Elvégre, mi lehet olyan végtelenül fontos? Megint ebédig aludtam, vagy mi? Majd később megeszem a részem. Most hulla fáradt vagyok, és tudom, hogy Leah a vállamat rázza, de nem érdekel. 

- Emily, Justin itt van!

Úgy pattant ki a szemem, mintha soha többé nem akarna becsukódni. A másodperc legkisebb töredéke alatt ültem fel, így forogni kezdett velem a világ, és meg kellett várnom, míg kitisztulok a hallucinogén állapotból. Amint ez megtörtént, körülnéztem a szobában, de semmit nem láttam. Sem az erkélyen, sem belül. Mérgesen Leahra néztem, majd összefontam a mellem alatt a karom.

- Másképp nem keltél volna fel – tartotta fel a karjait. Hát ez csodálatos.

- Miért kell felkelnem? – fordultam az óra felé, ami fél tízet mutatott. Még csak nem is ebédidő!

- Mert anya hívott, hogy haza kell mennem, és nem akartam köszönés nélkül elmenni – magyarázta. Így már világos. De mivel felkeltett hajnali fél tízkor, ezért tutira fáradt leszek estére, tekintettel arra, hogy este soká aludtam el.

Szó nélkül felpattantam az ágyból, két perc alatt rendbetettem magam, közben pedig Leah is szedelőzködött. Még ilyen ébresztőt! Justin biztosan futva szaladt volna hazáig, ha a szeme elé tárult volna a reggeli látványom. Hála az égnek, ez nem történt meg. Éppen Leahnak háttal az ágyamat igazítottam, amikor ismét megszólalt barátnőm.

- Őőő, Emily – kezdte elég idióta módon.

- Igen? – válaszoltam, de nem fordultam felé.

- Justin az erkélyeden áll. 

- Nem fogok még egyszer bedőlni neked – jelentettem ki, s még mindig az ágyazással voltam elfoglalva.

- Nem, úgy értem, most tényleg ott áll – sürgetett a hangjával, viszont én nem tágítottam.

- Leah, ez először sem volt vicces, másodjára pedig még úgysem lesz az – ráztam fel a kispárnákat, s úgy beszéltem a most különösképpen vicces kedvében lévő barátnőmhöz.

- A rohadt életbe, nézz már oda! – ragadta meg hirtelen a vállamat, megfordított, és kimutatott az erkélyen.  

Szemem elé tárult Justin látványa, amint halványan mosolyog rajtam, valószínűleg azért, mert végignézte az iménti jelenetet. Tátott szájjal bámultam rá, Leah pedig még mindig a vállamat fogta, de szerintem inkább támasztékként. Legszívesebben a kezemben tartott párnával fojtottam volna meg magamat, hogy megmeneküljek a szituációból, ám ez elég gyáva megoldás lett volna.

- Ilyen nincs – suttogtam megmerevedve. Ez is csak velem történhet meg! És ráadásul Leah is itt van, most mit csináljak?

- Mozdulj már meg, és engedd be – hangzott az utasítás halkan a támasztékomtól, aki azon nyomban el is engedett. Kételkedtem benne, hogy meg tudok állni a tulajdon lábaimon, amiért Justin úgy néz rám, mintha valami hercegnő lennék, holott jelen helyzetben egy hajléktalan is szebb nálam. Kidobtam a párnát a kezemből, majd óvatos léptekkel indultam meg az erkélyem felé, s miután sikerült előkerítenem a kulcsot az éjjeliszekrényem fiókjából, ajtót nyitottam. 

Justin határozott és gyors lépésekkel indult meg felém, s tudtam, hogy a következő mozdulatát már a szájával akarja megtenni, így én azonnal hátrálni kezdtem. Tegnap este megfogadtam magamnak valamit, hűnek kell lennem hozzá. És amúgy sem fogok a legjobb barátnőm előtt smárolni vele, bármennyire is jól esne a csókja. 

- Szia – köszöntem neki alig hallhatóan, miután visszább mentem két lépést. 

- Szia – elég zavartan nyögte ki ezt az egy szót, valószínűleg nincs hozzászokva, hogy kitérek a csókja alól. De innentől már hozzá kell szoknia.

- Izé, ő a barátnőm, Leah – fordultam meg Leah felé, aki szemmel láthatóan végigmérte Justint, amikor kimentem a képből. Miért csinálja ezt? Oké, jó pasi, ezt el kell ismerni, de én láttam meg előbb! Na jó, ez rohadt idiótán hangzott, még szerencse, hogy nem mondtam ki hangosan. 

- Justin – fogtak kezet, mire Leah elég félreérhetően mosolygott rá. Tudom, hogy Justin nem veszi észre, de én elég régóta ismerem már őt ahhoz, hogy tudjam, melyik a „felszedlek” mosolya, és ez most határozottan az volt. 

- Örülök – mondta barátnőm. Örülök! Hah, meghiszem azt, de ha nem engeded el most azonnal a kezét, én foglak titeket szétszedni, de az nem lesz kellemes. Te jó ég, miket gondolok.

- Viszont – felelte Justin, széles mosollyal az arcán. Jól látom, hogy flörtölnek egymással? Justin flörtöl a legjobb barátnőmmel, aki hagyja ezt, és mindezt úgy, hogy én itt állok, és tartom a gyertyát? Hát ez meg mi a fene?

Justin volt az, aki elhúzta a kezét, s rám nézett. Egy másodpercig megbántam, hogy nem engedtem neki a csókot, mert akkor Leah legalább egy kicsit észhez térhetett volna. De ez csak egy másodpercnyi gondolat volt, nagyobb gondot jelentett, hogy Justin esetleg megláthatta az arckifejezésemet.

- Szeretnék beszélni veled valamiről – mosolygó szemekkel meredt rám, azonban nem tudott meghatni. Milyen dolog az, hogy azt mondja, engem akar megszerezni, erre itt akármizik a barátnőmmel? Ha játszani akar, akkor akár el is mehet.

- Jó – válaszoltam hidegen. El sem hiszem, hogy ilyen érzékenyen érintett ez az ártatlan kis jelenet. Miért vagyok rosszul, ha hozzáér bárki más rajtam kívül? Ismerek egy érzést, ami ezt a stádiumot definiálja, de egyszerűen nem akarom beismerni magamnak, hogy ide jutottam. 

- Azt hiszem, megyek – zökkentett ki Leah a gondolatsoromból. – Még hívlak, sziasztok.

Mindketten egyszerre köszöntünk el tőle, s pár másodperc múlva véglegesen kettesben maradtunk. Justin tekintete szememről azon nyomban a számra siklott, amint becsapódott az ajtó, a tekintete pedig szinte beszélt, kiáltozta felém, hogy: „meg foglak csókolni”, s én is próbáltam visszakiabálni a sajátommal, hogy: „nem fogsz”, de amikor a tettek mezejére lépett, s közeledett felém, ismét meghátráltam. 

- Mi a baj? – kérdte tágra nyílt szemekkel, s keze megfagyott az arcom előtt. 

Mi a baj? Flörtöltél a barátnőmmel, és már másodszor akarsz megcsókolni, és nem veszed észre, hogy nem akarom ezt az egész dolgot, amíg meg nem ismerlek, ráadásul még meg is nehezíted a dolgom a kiskutya szemeiddel, és azokkal az átkozott ajkaiddal – soroltam magamban az indokokat, de ezek helyett inkább egy tömörebb megoldást választottam.

- Mintha említettem volna, hogy meg akarlak ismerni, mielőtt bármi is történik – hangom kissé több dühről árulkodott, mint amennyit ki akartam mutatni, így nagy levegőt vettem, s megpróbáltam lenyugodni.

- Egy csókba még senki nem halt bele – mosolygott, ami csak feljebb vitte bennem a pumpát. – Főleg úgy, hogy nem először teszed velem – folytatta a felém vezető útját, s én majdnem ráestem az ágyra, annyira hátrahőköltem.

- Justin! – rikoltottam, s megálljt mutattam neki a kezemmel. – Nem.

Lefagyott az arcáról a mosoly, a kezét immáron leeresztette maga mellé. Kifejezéstelenül nézett rám. A szeme ismét beszélt, azt sugallta, megbántottam. Viszont nincsen lelkiismeret-furdalásom, mert egyrészt ő is rengetegszer bántott már meg, másrészt pedig nincs igaza. Két próbálkozás nem volt neki elég, hogy felfogja, nem akarom megcsókolni? Illetve, hogy nem tartom helyesnek megcsókolni? Márpedig most tényleg kiállok magamért, és nem engedem elpuhítani az akaraterőmet.

- Oké – hajtotta le a fejét, s mindenfelé nézett, csak a szemembe nem.

- Miről szerettél volna beszélni? – beszéltem egy kicsit lágyabban, mert azért nem vagyok teljesen érzéketlen. Valószínűleg azért tajtékzom belülről ennyire, mert megviselt az iménti esemény Leahval, és az értetlensége is egyre csak telítette a képzeletbeli poharamat.

- Anyáról – nézett végre a szemembe, de nem úgy, ahogyan általában szokott. Most felvette az érzéketlen szerepet.

- Baj történt? – gondoltam rögtön a legrosszabbra. Nem tudom elképzelni, hogy különleges megfigyelés alatt hagyták volna, hogy bármi baja is essen, de azért feljebb szökött a vérnyomásom.

- Nem, csak… - nyelt egyet, s ismét elnézett rólam. – Szeretne látni téged.

- Látni? Engem? – egy kész összeesküvés-elmélet zajlódott le az agyamban. Valami rosszat tettem? Nem akarja, hogy a fiával legyek? Tudja egyáltalán, hogy ki vagyok? Mi a fene van? 

- Igen – bólintott. – Csak megköszönni, amit értünk tettél – hirtelenjében áthatóan a szemembe nézett, s elmosolyodott kissé. Mosolya pedig akarva-akaratlanul engem is arra késztetett, hogy visszatükrözzem gesztusát. 

- Hát… - a francba, zavarba jöttem! Légy erős, légy erős, légy erős… – Igazán nem szükséges, de rendben. Bemegyek hozzá. 

- Köszönöm – ismét bólintott, majd csend következett. Nem tudom, miért éreztem, hogy bocsánatot kell kérnem tőle, vagy legalább megnyugtatni, vagy valami, de amint felfogtam volna, hogy mit teszek, már megtettem.

- Figyelj, én… - sóhajtottam. – Ne haragudj rám, amiért olyan elutasító voltam veled az előbb. Nem akarok semmit elhamarkodni – pásztáztam a szőnyegemet, és megállapítottam, hogy ráférne már egy alapos porszívózás.

Justin halványan elmosolyodott, s egy szó nélkül bámult a szemeimbe. Jó, megcsókolni nem fogom, de egy ölelés még belefér. Ugye? Ugye belefér? Nem, nem fér – hangzott a kis Emily. Nem érdekelsz – feleltem vissza neki, s gondolkodás nélkül közelebb léptem Justinhoz, és átöleltem.

Először megmerevedett, de pár másodperc múlva úgy ölelt át, ahogyan megszoktam tőle. Kezeit a derekamra helyezte, s szorosan átfogott velük. Fejemet belefúrtam a nyakába, s belélegeztem a tusfürdő illatát, amelyet mostanában érzek rajta. Biztosan a kórházban adták neki. A száját közvetlenül a fülem mellé helyezte, így tisztán hallottam az ütemes levegővételeit. Kilégzés, belégzés, kilégzés, belégzés – ismételgettem, s már majdnem elaludtam állva a karjaiban, amikor megszólalt.

- Nehéz távol tartanom magam tőled – suttogta. Belélegzett levegőm ott is maradt a tüdőmben erre a mondatra. Mit felelhetnék erre? Talán inkább kérdéssel kéne válaszolnom.

- Miért? – suttogtam én is. Minden válaszra számítottam, csak arra nem, amit valójában felelt.

- Mert tetszel nekem, Emily – fejét közelebb helyezte a fülemhez, a légzésem így felgyorsult -, és rosszul vagyok, ha nem érhetek hozzád.

Beleharaptam az alsó ajkamba, hogy ne mosolyodjak el, s hálát adtam az égnek, hogy nem látja az arcomat. Azt mondta, tetszem neki! Kimondta! Szent isten, úgy viselkedek, mint egy idióta 16 éves. Talán mert az is vagyok. 

Lassacskán kibújt az ölelésemből, s így szemtől szemben álltunk. Meg akarom csókolni. A rohadt életbe is, meg akarom csókolni! Nagyot nyeltem, majd az agyam elkezdett működésbe lépni, s Leah szavait ismételgette.

Túl könnyű eset vagy – visszhangzott a fejemben. - Ismét közel fogod engedni magadhoz, és az lesz a vége, mint Briannel. Róla sem hitted, hogy valaha is kezet emelne rád, mégis megtörtént. Justin sem más, Emily, ráadásul ő még titokzatosabb. A helyedben én páncélba bújnék, amíg ki nem ismerem, legalább egy kicsit.

Nem szabad ettől eltérnem. Vonzódom hozzá, de sérülhetek lelkileg, ha túlságosan kinyitom magam. Igaz, most ő elmondta, hogy tetszem neki, de ez nem ad biztosítékot arra, hogy össze is illünk. Ehhez még idő kell, és a csókkal csak elhamarkodnám.

Megszakítottam a szemkontaktust, s megválaszolatlanul hagytam a kijelentését. Erre nem tudok mit mondani. Nekem is tetszik ő, hát persze, hogy tetszik! De túl korai. És Brian után jobb, ha biztosra megyek. 

- Öhm – dadogtam, s életemben egyszer azt kívántam, bárcsak itt lenne Mrs. Tranberry, hogy felpofozzon. – Akkor felöltözök, és mehetünk, ha gondolod – mutogattam zavaromban a gardróbra.

- Oké – mosolygott, majd kényelembe helyezte magát a fotelomban.

Hamar beszaladtam a gardróbomba, s nagy levegőt vettem. Nyugi. Minden oké lesz. Minden oké lesz. – próbálkoztam összeszedni magam, majd két perc után újult erővel kiegyenesedtem, és jött az újabb trauma: mi a fenét vegyek fel? Azt hiszem, van egy pár választásom, elvégre, csak egy 36 négyzetméternyi helység van tele a ruháimmal.

Megvizsgáltam a sebeim állapotát, és örömmel vettem észre, hogy a lábamon szinte az összes eltűnt. A combom felső részén még van egy pár, de az nem látszik ki sem a rövidnadrágból, sem a szoknyából. A vállamon még mindig kirajzolódik Brian kéznyoma, ez az egyedüli folt, amely még lila. Biztosan nem egyhamar fog elmúlni. Az arcomon már semmi nem látszik, a sok krém jót tett neki, elmulasztotta a foltokat. Tehát vehetek fel végre lengébb ruhát is.

Odasiettem az egybe ruháimhoz, és válogatni kezdtem, melyik lenne a legideálisabb. Egy vajszínű ruha szúrta ki a szememet, ezt alig egy hete vettem. Van egy kis ujja is, ami éppen eltakarja a csúnya sebet a felkaromon. Tökéletes. Magamra is öltöttem a darabot, majd kontyba fogtam a hajamat. A sminkkel aligha foglalkoztam, csak egy kis szempillaspirál, és alapozó azokra a helyekre, amelyek még nem gyógyultak be teljesen. Vetettem magamra egy utolsó pillantást az egész alakos tükörben, majd egy nagy levegőt véve kikecmeregtem az ajtón.

Justin a képeimet nézegette a faliújságon, a belépőmre felém fordult. Egy határozott mozdulattal végignézett rajtam, majd a szemembe pillantott, s megismételte a műveletet. Rákvörösre pirultam, úgy éreztem, felgyullad az egész fejem. Most miért néz így rám? Nem tetszik neki a ruhám, vagy mi? Meg sem mozdul, csak néz rám, és már nem is tudom hányadijára méri végig az egész testemet. 

Pár pillanattal később megindult felém, a tekintetét le sem vette rólam. Körülbelül húsz centire állhatott meg előttem, immáron a számat és a szememet vizsgálgatva. Megőrülök, ha még öt percig ilyen csend lesz.

- Gyönyörű vagy – nézett a szemeimbe, hangja kissé rekedtes volt. Nyeltem egyet, az arcom még jobban kipirult. Rettentő zavarban éreztem magam, hirtelen azt sem tudtam, merre nézzek. Erre is csak ő képes.

- Köszönöm – feleltem idiótán, majd megint a szőnyeget nézegettem. Még a végén megszámolom, hány szálból áll. Justin még egy pillanatig nézett rám, majd megnyalta ajkait, s elnézett rólam. Ne. Nyalogasd. A. Szád. – mondtam magamban összeszorított fogakkal, s el kellett számolnom tízig, hogy ne csókoljam meg azonnal.

- Khm, szerintem menjünk – szólalt meg ő először, s végre elterelődött a téma.

- Szerintem is – helyeseltem, s még mindig nem tudtam ránézni. – Te az erkélyen mész, én a főbejáraton. A ház előtt találkozunk – osztottam meg vele a terveimet, mert mégsem sétálhat ki velem a lakásból, anyáék bármelyik pillanatban hazaérhetnek. 

Bólintott egyet, s elindult az erkély felé. Megvártam, amíg kimegy, majd bezártam az ajtót. Felkaptam a táskámat, keresztbe tettem magamon, és egy perc múlva már lent is voltam a földszinten. Az úton, amíg lementem, ellenőriztem, hogy semmi nyoma ne legyen Justinnak, mert ha anya és apa rájönnek, kitör a harmadik világháború, és semmi szükségem még két mérges szülőre is.

Kinyitottam a kaput, s Justint a kerítésnek támaszkodva találtam. Kilépésem pillanatában ismét végigsiklott rajtam a szeme, mire a pír az arcomon fokozódni kezdett. Legalább ne csinálná ilyen látványosan, akkor nem kéne aggódnom a pír miatt. Már nem mintha nem melengetné a szívemet a „tetszel nekem” és a „gyönyörű vagy” megnyilvánulása, de nem feltétlenül akarom kimutatni.

- Indulhatunk? – kérdezte. Bólintottam, majd a kórház felé vettük az irányt.

Ha minden igaz, tíz perc alatt odaérünk a kórházhoz, és találkozom az anyukájával. Nem mondom, hogy nem vagyok ideges, elvégre, csak az anyukája. Mindenesetre megpróbálom nem kitépni a hajamat izgalmamban, mert nem lesz semmi baj.

Remélem.

Sziasztoook! :) Ismét megjöttem, remélem örültök. :) 

A szünetben volt időm írni, gyakorlatilag írással és rajzolással töltöttem el az összes időmet. Próbálom átlátni az egészet, és nem logikátlanul folytatni. Szeretnék még dolgokat kihozni a történetből, amiket még nem tudtok valószínűleg, szóval legyetek türelemmel ;)

Kommentek. Láttam, hogy nagyon hamar kigyűlt a minimum, de ismét nem jutottam géphez. Ha szombaton sikerült volna gépközelbe kerülnöm, már akkor kaptatok volna részt, de mivel sikertelen küldetés volt, így csak most tudom szolgáltatni. 

Szerencsétlen egy helyzet, de ha minden igaz, nyáron meg tudom keresni a pénzt egy új gépre, ugyanis májusban töltöm a 16-ot, és mehetek diákmunkára. Ebből kifolyólag nyáron is így lesznek részek, egy csepp időm sem lesz, ha meg lesz, akkor meg fáradt leszek. Ezért előre is ne haragudjatok rám.

Azt hiszem, ennyit szerettem volna mondani. Hosszú kommenteket várok, részletezve, például:

• Kinek mi a tippje, mi lesz a kórházban?
• Mit gondoltok Leahról, és a viselkedéséről?
• Mit gondoltok Justin viselkedéséről?
• Szerintetek Emily képes lesz magát tartani a tervéhez?

Egy kis támasz a könnyebb kifejtés érdekében. :) See you soon ♥

22nd chapter - Tomorrow

-*- Justin szemszöge -*-

- Hogy érzed magad, anya? – ültem le a kórházi ágya mellé, s gyengéden megszorítottam a kezét. Pár órával ezelőtt ébredt fel egy kis időre, ám az orvosok nem engedtek sokáig beszélni vele, mert pihenésre volt szüksége. Ekkor döntöttem úgy, hogy elmegyek Emilyhez, és megköszönöm neki, hogy megmentett minket. 

- Szomjasan – suttogta alig hallhatóan. – Ideadnád a vizet az éjjeliszekrényről?

Szó nélkül nyúltam a pohárért, de nem adtam át neki, mert biztosan nem lett volna ereje tartani. Helyette inkább segítettem: a szájához emeltem a poharat, majd egy kissé felemelve a fejét megvártam, míg kiissza a tartalmát. Hálásan mosolygott rám, s a kezeim hirtelenjében remegni kezdtek a megkönnyebbüléstől. Meg fog gyógyulni.

- Hol van Jazzy és Jaxon? – kérdte, amint körülnézett a szobában.

- Eggyel mellettünk – feleltem. – Éppen alszanak. 

- Nem hiszem el, hogy ez történt – csukta le a szemeit, s nedvességet láttam leáramlani az arcán. – Miután hazamentünk a játszótérről, adni akartam enni a gyerekeknek . Éppen eléjük tettem a szendvicset, amikor belépett az apád, és jelenetet rendezett.  A kicsik megijedtek, és elbújtak az ágy mögé, az apád pedig ahelyett, hogy engem támadott volna, őket akarta. Persze, addig védtem őket, ameddig csak lehetett, de egyszer túl nagyot ütött a fejemre, és utána minden, amire emlékszem az, hogy elestem, és ennyi – szipogott, s erőtlenül törölgette arcát. – Mondd, hogy nem esett bajuk, Justin. Kérlek – meresztette rám vörös, fáradt szemét. Annyira szerettem volna ezt mondani. De nem tehettem.

- Jaxonnak megrepedt a térdkalácsa, Jazzynek pedig eltört a karja – sóhajtottam. – Plusz mindkettőjüknek van pár horzsolása, de maradandó károsodást nem szereztek – ismételtem az orvos szavait. - Még a mentőben ellátták őket, a kisebb sebeket le tudták fertőtleníteni, ám a kartörést és a csontrepedést csak a kórházban tudták kezelni.

Anya fellélegzett, s csak még jobban zokogni kezdett. Évekkel ezelőtt megfogadtam, hogy véget fogok vetni ennek. Ez pedig már az utolsó csepp volt, mindenképpen kitalálok valamit, mert nem akarom kitenni sem anyát, sem pedig a testvéreimet még egy ilyen támadásnak. 

- Istenem, köszönöm, hogy életben vannak – suttogta. Folyamatosan szorítottam a kezét, s igyekeztem erőt adni neki a jelenlétemmel. Pár perc múlva felém fordult, majd beszédre nyitotta a száját.

- De… Mégis hogy hoztál be ide? Nincsen egészségbiztosítási kártyánk, és ahogy látom, ez nem egy átlagos kórházi szoba – nézett körbe ismét. – Honnan szedted rá a pénzt?

Nagyot sóhajtottam. Megtehettem volna, hogy hazudok. Megtehettem volna, hogy azt mondom, a fiúk adták rá a pénzt, de egyszerűen nem akartam. Annyit hazudtam már anyának az utóbbi időben; Emilyről, a srácokról, és a maffia dologról is. hogy nem bírom tovább. Tartozom ennyivel neki is, és Emilynek is. 

- Akkor elkezdem az elejéről, mert nem fogod érteni másképpen – készültem neki a mesének, majd a szemeibe néztem. – Minden szombat este kezdődött, amikor sétálni indultam kiszellőztetni a fejem… - és csak ömlöttek belőlem a szavak. Elmondtam neki, hogy mik történtek azóta velünk, hogy Emily milyen családból származik. Elmondtam, hogy összevesztem a fiúkkal véglegesen, ám a maffiás részt kihagytam. Annak még nincs itt az ideje, és nem szeretném, hogy aggódjon értem. -… utána elszaladtam hozzá, a kicsiket addig otthagytam veled. Ő azonnal segített, hívta a mentőket, és kifizette helyettünk az ellátást. Ráadásul még a legjobb helyre is rakatott minket: kaptunk új ruhákat, a kicsiknek adtak játékot, és azt mondták addig maradunk, ameddig szeretnénk – fejeztem be a kisebb regényemet. Anya sűrűn pislogott felém, a könnyei közben elapadtak, s már kezdtem azt hinni, hogy elaltattam, amikor megszólalt. 

- Szent isten – csak ennyit mondott, majd megint csöndben maradt egy ideig. Kellemetlenül éreztem magam, mert úgy láttam, nem örült a dolognak. Nem mutatta, hogy tetszene neki ez az egész. Egyáltalán semmit nem mutatott.

- Haragszol rám emiatt? – kérdtem, s félve ránéztem. 

- Csak egyetlen dolog miatt haragszom rád – mondta. – Miért titkoltad el ezt előlem?  Talán nem bízol már bennem? Nem vagyok jó anya? – halkult el, én pedig azonnal tiltakozni kezdtem.

- Nem, erről szó sincs. Én csak nem akartalak terhelni vele. Apa elég nagy teher az életedben, és nem szerettem volna, hogy még miattam is aggódnod kelljen – vallottam be őszintén.

- Fiam – érintette meg a karomat. – Bármennyire is nehéz az életünk, én akkor is az anyád vagyok. Ugyanaz az ember, aki évekkel ezelőtt voltam. Ezt még az apád sem tudja megváltoztatni – kezdett kitisztulni a beszéde, az infúzió elég sok vitamint juttatott a testébe egy nap alatt, hogy jobban legyen. – Nem szeretném, hogy megromoljon a kapcsolatom veled. Mindig te leszel az én kisfiam, úgy is, hogy már 17 éves vagy, és én akkor is az anyád leszek, ha valami megbocsáthatatlant teszel.

Akarva-akaratlanul Drake jutott eszembe erről. Elég megbocsáthatatlan dolog, amit teszek, de csak így maradhatok életben. Nem számít, nincs mit vesztenem, és csakis anyáék miatt teszem. Felálltam a székről, és óvatosan, az ágy fölé hajolva öleltem át anyát. Megkönnyebbültem, amiért mindezt elmondtam neki.

- Szeretlek, anya – suttogtam a fülébe.

- Én is téged, fiam – éreztem, hogy minden erejét beleadja az ölelésbe, s mivel nem akartam kimeríteni, visszaültem a székre. Végre őszinte mosollyal nézhettem rá, s ő sem látszott annyira meggyötörtnek. Valahogyan majd csak túlvészeljük ezt is. 

- És pontosan mi van köztetek ezzel a lánnyal? – szegezte nekem kérdését, mire összerezzentem. Legszívesebben rávágtam volna, hogy semmi, de nem tudtam. 

- Barátok vagyunk – mondtam végül. Félig-meddig igaz, mert Emily azt mondta nekem ma, hogy nem akarja elsietni a dolgokat, és ameddig megismerjük egymást, barátok vagyunk. Aha, persze, majd biztos kibírom, hogy ne csókoljam ki belőle a szuszt is. 

- Értem – jelentette ki. – Megtennél nekem valamit?

- Bármit – mosolyogtam.

- Szeretném, ha beszélhetnék vele. Meg akarom neki köszönni, hogy megmentette a családomat.

A mosoly rögvest lefagyott az arcomról. Anya találkozni akar Emilyvel? Mindez oké, de Emily majd mit fog erre mondani? Nyilván visszautasítást nem kapok, de hogyan kérdezzek rá? Szentséges istenem.

- Rendben, holnap idehozom – egyeztem bele, még mielőtt kitaláltam volna valami kifogást a dolog ellen. 

Anya kizárólag egyetlen lányról tudott az életemben; arról, akibe szerelmes voltam: Stephanie. Utána senki nem volt, akit bemutathattam volna neki, mert egyszerűen nem akartam hallani a szerelemről többé. Ennek már két éve, de még mindig belefájdul a szívem, ha rá gondolok. 

Ráadásul Stephanie után jelentkeztek a dührohamaim is, amikről szintén tud anya. Lehet, hogy ezt akarja elmondani Emilynek? Vagy ellenzi, hogy bármiféle kapcsolatot is létesítsek egy gazdag származású lánnyal, amiért mi szegények vagyunk? Nem, anya nem ilyen. Sosem szólt bele a magánéletembe, mindig csak annyit kért, hogy hadd ismerje meg a lányt, mielőtt komolyabbra fordul a dolog. Ez pedig teljesen érthető, minden szülő aggódik a gyerekéért, legyen az fiú, vagy lány.

Azonban még sosem másztunk bele ebbe a témába, mert nem volt miről beszélni. Stephanie után meg sem lehetett említeni a szerelem szót a közelemben, mert azonnal robbantam. Ha megláttam egy párt az utcán, verekedni támadt kedvem. Anyának ideje sem volt boldognak látni, mert elzárkóztam az érzések elől, többé nem barátkoztam lányokkal, mert nem voltam képes rájuk nézni, az összesben Stephanie-t láttam. S most, hogy Emily belépett az életembe, talán csak látni akarja, miféle lány törte meg ezt a több méter vastag jeget. 

- Fiatalember, kérem, fáradjon ki, az édesanyjának pihenésre van szüksége – húzott ki a gondolataim mély gödréből Mr. Rodriguez, akivel egészen jól összebarátkoztam a mai nap folyamán. Gyengélkedő szülőmre néztem, aki halványan mosolyogva bólintott, s már ki is mentem a szobából.

Beszippantottam egy nagy adag levegőt, majd ki is engedtem. Talán Emily nem is akar majd eljönni ide. Talán csak kifogás volt, amikor azt mondta, a barátnője miatt – hogy is hívják, Leah? – nem tudott eljönni, valójában pedig csak le akar rázni. Megrémült az apámtól, úgy, hogy még csak nem is látta. Vajon tényleg így lenne?

Ő annyira… más. Nem nyafog. Nem panaszkodik. Nem fecsegi csipkésre a száját, ahogyan általában a lányok szokták. Ő egyszerűen csak ott van, ha kell, meghallgat, ha kell, de nem szól egy árva szót sem. Nem engedi, hogy belátást nyerjek a páncélja mögé, legalább egy kicsit. Már nem mintha én engedném neki ugyanezt. De akkor is!

Nem igazán tudok nyilatkozni róla. Alig pár napja ismerem őt, de amennyit eddig láttam belőle, az elég volt ahhoz, hogy felmérjem, nagyon önzetlen és bátor. Mindig, amikor hozzá rohantam segítségért, ő ott volt tettre készen. Még csak nem is kérdezte, mi a baj, még azóta sem. Joga lett volna tudni. Joga lett volna hozzá, hogy kapjon egy ésszerű magyarázatot a hülye viselkedésemre. De nem kapott, és nem is kért. Mégis mit kezdjek ezzel?

Lehetséges, hogy ami köztünk van, az csak nyers kémia. Talán csak a testem akarja őt, de nem bírnánk egymás mellett, mint barát és barátnő. Mi van, ha félrevezetem saját magam, és nem is kell nekem igazán? Ez hülyeség – csattan fel a belsőm. – Mindig rá gondolsz először krízishelyzetben. Ez nem csak testi vonzalom. Ez is igaz. De mi van, ha őt nem is érdekli? Mi van, ha azért nem kér magyarázatot a dolgokra, mert csak egy szegény senkit lát bennem, akinek segítségre van szüksége, és ő éppen meg tudja adni azt? Nem tudom. Nemes egyszerűséggel fogalmam sincs.

Éppen csak leültem a váróban, amikor Mr. Rodriguezt láttam közeledni. Le is tettem az ötletről, miszerint leülök, és ésszerűen átgondolom, hogyan fogom tálalni Emilynek ezt az egész „gyere be anyához, és beszélj vele” dolgot, mert a doktor már beszédre is nyitotta a száját.

- Lent várja önt egy fiatalember, és megkért, hogy továbbítsak egy üzenetet magának – mondta. 

- És mi lenne az? – ráncoltam a szemöldököm értetlenül. Ki a franc várhat engem odalent?

- Csak annyit üzent, hogy „kölyök”. Azt mondta, ön érteni fogja – felelte. A világon csakis egyetlen ember van, aki így szólít, és most nagyon nincs rá szükségem. Ennek ellenére bólintottam, majd kikerülve Mr. Rodriguezt, lefelé vettem az irányt. 

Amint leértem, szemem elé tárult Drake látványa. Nem volt nehéz észrevenni: ott állt teljes feketében, tetoválva, fültágítóval, cigizve (!) a sok fehérbe öltözött, tiszta ember között. A biztonsági őr már éppen ki akarta őt dobni, amikor odaszaladtam, és szégyenszemre bevallottam, hogy velem van.  Az őrök bólintottak, s mielőtt Drake bármit is mondhatott volna, kivezettem őt a kórház elé, a kijelölt dohányzóhelyre. 

- Nincs időnk a jó pofizásra, kölyök – kezdte mindenféle köszönés nélkül. – Fontos megbeszélés. Most azonnal velem kell jönnöd.

Meg sem kérdeztem, hogyan talált meg, egyáltalán honnan a francból tudta, hová kell jönnie, szó nélkül bólintottam. Már hozzászoktam Drake hirtelenségéhez, éppen eléggé, hogy tudjam, nem szabad kérdőre vonnom. Ő a főnök, csinál, amit csinál, és amiért ő akarja, s semmi nem tartozik rám addig, amíg ő bele nem avat a dolgaiba.

Beszálltunk a fekete terepjáróba, s ahogyan általában ilyenkor, kifelé néztem az ablakon az éjszakába. A családom már jól van, biztonságban az apámtól egy időre. Ha pedig anya felépül, találnom kell egy helyet ahelyett a szemétdomb helyett, ahol most élünk.

- Csak nem támadás ért? – riadtam fel Drake mély hangjára, s láttam, amint a bekötözött kezemet nézi. Alig fél órája tették rám a gézt.

- Baleset – nyögtem ki, s reménykedtem benne, hogy nem kell kifejtenem a dolgot. Szerencsére Drake csak bólintott, s az út további részét csendben töltöttük.

Ugyanarra a helyre mentünk, ahol nemrégen a meglepetésemet kaptam. Utólag visszagondolva rá, már nem is olyan jó emlék. Valószínűleg Emily miatt gondolom így. Mindegy, most nincs idő erre. 

Végigmentünk a folyosón, majd a lépcsőhöz érve egyre lejjebb és lejjebb haladtunk. Teljesen a föld alatt voltunk, mindenhol fekete köveket lehetett látni. A fény szinte csak annyira volt elég, hogy lássuk, hol vagyunk, s hogy le tudjam olvasni az ajtón levő feliratot, ahová bementünk: Titkos szoba. Drake bepötyögött egy csomó számot – mégis hogyan tud ennyit megjegyezni? -, majd ki is nyílt a tömör vaskapu.

Bent már sokkal többet lehetett látni. Fáklyák voltak rögzítve a falakhoz, melyeknek füstje a fenti szellőzőnyíláson távozott. Egy kerek asztalt helyeztek el a terem közepén, ahol mindenki helyet foglalt, akikkel a hajós küldetést vittük végbe. A tíz emberből már csak én hiányoztam: megakadt a szemem Ryanen, aki foglalt nekem egy helyet maga mellett, s Lorenzón, aki úgy nézett rám, mintha bármelyik pillanatban készen állna lelőni.

Oldalra néztem Drake-re, aki a szabad ülésre mutatott Ryan mellett, majd csendesen leültem. Végeztem egy gyors számolást: velem együtt már tízen vagyunk, de Joe helyett, akit lelőtt Drake, egy ismeretlen fekete srác jelent meg. A kerek asztal elején, éppen az ajtó előtt öten álltak: Lorenzo, Drake,  egy középkorú pasas - azt hiszem, Tony a neve -, s a két biztonsági őr. Vajon mi lehet olyan titkos, hogy idehozatott mindenkit?

- Jól figyeljetek rám, mert nem fogom kétszer elmondani az információkat – szólalt meg a főnök, hangja erőteljesen visszhangzott a teremben. – Az ember, akitől a kokaint szereztük be, úgy döntött, nem hajlandó tovább összeköttetésben lenni velünk.  – kezdett fel s alá járkálni, mindenki követte őt a fejével. – Ha valaki esetleg még nem tudná, aki egyszer beszáll ebbe, egy módon szállhat ki – támasztotta meg magát az asztalon, s fejét felemelve pontosan rám nézett. – Halállal. 

Nagyot nyeltem. Mit akar ezzel mondani? Meg kell ölnünk azt az akárkit, aki felmondta a szolgálatot náluk, vagy mi? És miért néz rám mindig, amikor halállal fenyegetőzik? Sosem fogom őt megérteni.

- De mivel túl jó cuccot hozott, ezért adunk neki egy speciális lehetőséget – hajlott felfelé a szája, s mosolyogva csak még ijesztőbb látványt nyújtott. – Elraboljuk a gyerekét, és akkor majd meglátjuk, ki fog együttműködni és ki nem.

Elrabolni a gyerekét? Egyáltalán milyen idős gyereke van egy ilyen embernek? Ráadásul biztosan nem lesz egyszerű hozzáférni, bármilyen rétegbe is sorolhatóak. Elég összeszedetlen a terve, mindenesetre.

- Egyenlőre nem mondhatok többet – folytatta. – Amit kérek, hogy tartsátok takarékon a szátokat, mert ha megtudom, hogy bárkinek is beszéltek erről, aki nem illetékes, tudjátok mi fog történni – vette elő azt a félelmetes oldalát, amitől szabályszerűen irtózom, s a fegyverére mutogatott az övtartójában.

Hirtelen megszállta a fejemet egy gondolat. Miért bízik bennem? Alig pár napja vagyok itt, s ahogyan elnézem, ezek az emberek mellettem már sokkal jártasabbak a témában, mint én valaha is leszek. Már maga a tudat is, hogy a semmiből talált rám, és kérdőre vont valami megbízással kapcsolatban, eléggé irreális. Mégis, bele kell törődnöm, hogy erre a talányra talán sosem fogok rájönni. 

- Most pedig mehettek, még találkozunk – bólintott az őröknek, akik kinyitották a kaput, majd mindenki szedelőzködni kezdett. Szemöldök ráncolva keltem fel a helyemről, s már majdnem kint voltam, amikor egy kéz kapott az enyém után.

- Vigyázz az épségedre, kölyök, számítok rád – meredt mélyen a szemeimre Drake, mire lassan bólintottam, ő pedig elengedett. Vigyázzak az épségemre! Csak nem most pillantottam meg a törődő Drake-t? Ez eléggé vicces megnyilvánulás volt egy ilyen komor, hidegvérű gyilkostól.

 Az őrök kivezettek bennünket, majd két kocsival szállítottak vissza minket New York nyílt utcáira. A kocsiban csend volt, így azonnal elkezdtem törni a fejem. Holnap – ami már csak két óra hossznyira van – el kell mennem Emilyhez, és ünnepi beszédet tartanom anya kéréséről. Biztosan korainak érzi majd, bár a történtek után nem tudom elképzelni róla, hogy visszautasítaná a dolgot. Hát, majd holnap minden kiderül, addig is izgulhatok azon, hogyha eljön, mi fog zajlani közte és az anyám között. Az viszont tuti, hogy semmi olyan, amitől jobban érezném magam. 

 

Na sziasztok:) Nem tudom, hogy fent van-e még valaki, de mivel már 9 komment kigyűlt, nem vártam meg azt az egyet, mert akkor csak jövőhéten tudtam volna feltenni részt.

A részről. Figyeljetek a részletekre, mert mostantól titokzatos leszek :D Remélhetőleg meg tudom úgy oldani, hogy minden csak a végén derüljön ki, hogy ne lehessen semmit előre sejteni, bár ahhoz még fejlődnöm kell. 

Kommentek. A tíz komment marad, igyekszem írni még a szünetben, szóval hajrá :) Majd jelentkezem, talán szombaton, talán előbb.

See u soon ♥

21st chapter - How did you find out?

-*- Emily szemszöge -*-

Nem tudok menni. A lábaimból kifogyott minden erő, az összes ízületem és izomszalagom egyszeriben felmondta a szolgálatot. Képtelen vagyok egy lépést is tenni innen, mert túl sötét van, és ezt csak most érzékelem, amikor nem tudok Justin biztonságos karjaiba menekülni. Valahogy mégis ki kell jutnom innen.

Tettem egy határozott fordulatot, s a fénysáv felé tereltem a figyelmem. Gyakorlatilag mint egy őrült kezdtem el rohanni felé, s azon nyomban fellélegeztem, amikor a gardróbomba értem. Amint ez megtörtént, hirtelen rám zúdult az a rengeteg érzés utórengése, amelyeket bent éltem át. 

Szentséges isten, ahogyan ott állt. Ahogyan rám nézett. Ahogyan a szobára nézett. Ahogyan csókolt, és ahogyan érintett. És ahogyan megnyugtatott, ez lehetetlen. Kicsi korom óta senkinek sem sikerült a sötétben tartania huzamosabb ideig. Justinnal körülbelül fél órát töltöttem odabent vaksötétben, később is csak egyetlen fénysugár társaságában, és a félelmem nyolcvan százaléka köddé vált. Hogyan lehetséges ez?

Az összes józan eszemet és gondolatomat egy szempillantás alatt eltemette, és csak akkor vágta hozzám ismét, amikor kilépett az ajtón. Most pedig itt állok mozdulatlanul – mint ahogyan általában szoktam, ha túl sok egyszerre -, az ajtónak dőlve, és ütöm a fejem, gondolkodván, hogy mégis hogyan engedhettem idáig elfajulni a dolgokat, valamint imádkozom, hogy Leah már ne legyen ébren, mert azonnal meglátja rajtam, hogy nem éppen ruhákat terveztem ott bent.

Halkan ellépkedtem a szobába vezető ajtóig, s óvatosan kipillantottam az ajtó mögül. A látvány, amely fogadott, az Leah nem kevéssé gyanakvó tekintete volt tizenkét centire az arcomtól, így menten kihordtam lábon egy szívinfarktust.

- Hát te hogy-hogy nem alszol már? – kérdeztem szívemmel a torkomban, s igyekeztem nem összeesni a sok traumától. 

- Mit csináltál odabent? – hagyta figyelmen kívül a kérdésem. Jaj, ne.

- Szerinted? Varrtam – vontam meg a vállam, hiszen ez magától értetődő lenne.

- Beszéltél valakivel – jelentette ki. Hallgatózott?

- Apa hívott telefonon – rögtönöztem. 

- Az apád itthon van.

- Szokott házon belül is hívni.

- A telefonod ott van a földön – kontrázott. Félve pillantottam a földre, és megláttam a készüléket a szőnyegen. Akkor ejtettem el, amikor megláttam Justint az erkélyen, és én hülye, ott is hagytam. Pompás.

- Van bent vezetékes telefon – vágtam rá. Vennem kell egyet.

- A biztosíték lecsapódott a gardróbodban, amelyből arra következtetek, hogy elment a tervezőszobádban az áram, ergo sötétben tartózkodtál odabent egyedül, amely ki van csukva, mert rettegsz a sötéttől. Továbbá nem rohantál ki sikítva, hogy nem látsz semmit, így valami igencsak visszatarthatott. Aztán ha tényleg lenne vezetékes telefon a szobában, akkor az sem működne, mert az apád a legújabb telefonokat veszi, amelyek minimálissal ugyan, de árammal működnek, szóval senki nem tud téged hívni róla. Mindemellett a hajad össze van túrva, piros a szád, csillog a szemed, és szemmel láthatóan remeg a lábad. Szóval, ki vele, csak csókolóztatok, vagy le is feküdtetek Justinnal? – hadarta el, majd a végén összefonta a kezét a melle alatt.

A Sikoly szájtátása hozzám képest két milliméter volt. Kimeredt szemekkel, immáron teljesen agy halottan meredtem Leahra, és a penge következtetéseire, amelyeket az isten tudja hogyan figyelt meg ilyen precízen. És akkor most mit mondjak erre?

- Én… Mi… Te… – dadogtam, és képtelen voltam összerakni egy értelmes mondatot. Ez teljességgel szürreális.  

- Sorold csak még a személyes névmásokat, egyszer majdcsak kinyögöd – huppant le az ágyra, és kíváncsi szemekkel meredt rám. Hogy én mekkora egy szemét vagyok.

- Ne haragudj rám. Hazudtam. Nem akartam, csak… Nem tudom, mi lett velem, amikor megláttam – törtem meg, s az ágy helyett a fölre ültem le. Mindig lebukok előtte, amikor hazudok, egyszerűen nem tanulok semmiből. 

- Ugyan már – legyintett, mint akit nem is érdekel. – Nekem egész szórakoztató látni, amikor hazudsz, főleg úgy, hogy már az elejétől tudtam, mi a helyzet – mosolygott rám, én pedig gondolatban a falba verdestem a fejem, hogy nem mondtam el neki a dolgokat. 

- Hogyan jöttél rá? – kérdeztem, s felültem mellé az ágyra. Leah profi megfigyelő, sokat tanultam már tőle tíz év alatt. Elképesztő esze van ezeket a dolgokat felmérni. 

- A gyerek ügyes, de azért nem teljesen – hunyorított, majd felemelte a mutatóujját. – Láttam a konyhából felmászni az erkélyedre. Elismerem, nem semmi srác – biggyesztette le az alsó ajkát, nekem pedig hirtelenjében kellemetlen érzés kezdte elárasztani a hasam. Féltékenység. De utálom.

- Tudom – sóhajtottam, figyelmen kívül hagyva a bizsergést a gyomromban. Leah úgysem tenné meg velem, hogy rányomul. 

- Na és, mi volt odabent? – fordult felém izgatottan, és az ölébe kapta a chipset, mintha valami moziban lenne. Még nekem sincsen fogalmam róla, hogy mi volt odabent, de egy biztos: semmi olyan, aminek meg kellett volna történnie.

- Nem feküdtünk le, és nem is fogunk – szögeztem le, ami először eszembe jutott. Sosem gondoltam még át, hogy milyen lenne Justinnal, és most, hogy felmerült a téma, biztosan ezen fogok kattogni.

- Csak csókolóztatok? – faggatott, de nem bántam, mert előbb-utóbb úgyis kibukott volna belőlem. 

- Igen – haraptam az ajkamba, s elmosolyodtam. Istenem, milyen jól csókol. Emily Belle, fejezd már be – ijesztett meg a kicsi énem, amelyről már azt hittem, megszűnt létezni. Ó, igen? Szóval utólag leszidsz, de hol a francban voltál akkor, amikor esetleg le kellett volna állítanod?! – szidtam le őt, majd fejen csaptam magam. Emily, te most magaddal beszélgetsz. Ellenőrizd a vérnyomásod.

- Túl szűkszavú vagy, ez gyanús – meredt rám gyanakodva, s a tekintetemből próbálta kivenni, mi zajlik le a fejemben. 

- Istenem, Leah, nem értem ezt! – bukott ki belőlem, majd hátravetettem magam. – Egyszer kedves, de utána rögvest bunkó, aztán máris sír, és végtelenül törékeny, utána megcsókol és elküld, de pár óra múlva kétségbeesetten beállít hozzám, hogy nagy baj van, aztán megint megcsókol, és minden kezdődik előröl! – hadonásztam minden felé, és hangom egyre nagyobb felháborodást érzékeltetett.

Érzelmi kirohanásom áldozata egy egész percig némán meredt rám. Szerintem azt sem tudta, ki vagyok, vagy inkább azon törte a fejét, hogy nem kellett volna eljönnie, és akkor megúszta volna az idióta viselkedésemet. De mégis mit tehetnék? Össze vagyok zavarodva, gőzöm sincs, mi lesz a következő lépés. És mégis mit jelentsen az, hogy még látjuk egymást? És az mit jelentsen, hogy erre azt mondtam, reméltem is? És mi a francot csináljak most?!

- Gondolkozz – válaszolta meg Leah a gondolatbeli kérdésemet, mire felkaptam a fejem. – Át kell gondolnod. Túl könnyű eset vagy, már megint. Ismét közel fogod engedni magadhoz, és az lesz a vége, mint Briannel. Róla sem hitted, hogy valaha is kezet emelne rád, mégis megtörtént. Justin sem más, Emily, ráadásul ő még titokzatosabb. A helyedben én páncélba bújnék, amíg ki nem ismerem, legalább egy kicsit – kaptam meg a nagy adag Leah-féle tanácsot, ami mindig észhez térit. 

Annyira igaza van. Úgy viselkedek, mint valami kis könnyűvérű ribanc. Akárhányszor jött, én ugrottam, és a végén mindig én szenvedtem el a dolgok következményét. De hogyan tehettem volna meg, hogy elutasítom, amikor annyira tehetetlenül ült kint az esőben, vagy amikor a szobám közepén találtam? Hogyan tudtam volna elküldeni őt? Egyszerűen sehogy. Ez mégsem jogosítja fel arra, hogy rongybabaként bánjon velem. 

- És mi legyen, ha legközelebb felbukkan? – kérdtem, miután mindez végigfutott az agyamon. Biztosan nem fogunk dűlőre jutni, főleg úgy, hogy ismeretlen tényező, melyik oldalát fogja mutatni a következő találkozásunkkor. 

- Légy semleges, beszélj vele úgy, mint egy haverral – vágta rá Leah -, de ami a legfontosabb, ne engedd, hogy megcsókoljon! – nyomatékosította az utolsó pár szavát, én pedig hirtelenjében a számba haraptam.

Szentséges isten, mégis hogyan fogom megállni, hogy ne csókoljon meg? Lehet, hogy az agyam ellökné magától, sőt biztos, de a testem másképp vélekedik a dologról. És sajnos a természet úgy határozta, hogy ilyenkor nem az agyam a domináns részem, a kémia – ahogyan Justin mondaná – sokkal erősebb. 

- Megismétlem: nem csókolhat meg – beszélt úgy barátnőm, mintha csak olvasna a fejemben. – Követni foglak. Ha meglátom, hogy csókolóztok, apokalipszist csinálok a tervezőszobádból! – meredt rám, s tekintetéből ki tudtam venni, hogy teljesen komolyan beszél. Csak azt ne!

- Jó, menni fog. Tényleg. De ne bántsd a szobát – ígértem meg, de egy részem – a nagyobbik részem – tudta, hogy nem száz százalékos a bizonyosságom ezzel kapcsolatban. És ennek kicsit sem örültem. 

- Ez a beszéd – biztatott, majd kifújtam a levegőmet.

- Miért nem vagy rám dühös, amiért téged nem engedlek be oda, és Justint meg bevittem? – fogalmam sincs, honnan jött ez a gondolat. Talán a fejemben egy félkarú rabló nyerőgép működik, ám pénz helyett kérdések vannak benne. Így tényleg mondhatom, hogy azt kérdezem, amit éppen kidob a gép.

- Nem vagyok dühös, csak egy kicsit csalódott – vallotta be őszintén. – A megbántottságom komoly volt, mielőtt bementél oda. Nem értem, mi alapján mérlegelsz, ha egy idegen bemehet, a legjobb barátnőd, akit tíz éve ismersz, pedig nem – rázta a fejét hitetlenül. 

Talán igaza van. Azonban a félelemérzet, hogy valaki ellopja onnan a terveimet, vagy bármi fontos dolgot, lebénít.  Ami Justint illeti, neki miért kellenének onnan a dolgaim? Ő nincsen benne semmilyen befolyásos szervezetben, hogy manipulálni tudjon, vagy zsarolni bármivel is. Leah viszont igen: az anyja üzemelteti azt a céget, amely szponzorálja a divatbemutatókat, s kapcsolatban áll a zsűrivel is. Megbízom benne, az anyjában viszont nem, s emiatt soha nem engedném, hogy bemenjen oda. Elvégre honnan lehet tudni, hogy mikor kotyog ki bármit is a tervekről, akár csak véletlenül is? Ezt nem kockáztathatom meg. 

- Ne haragudj rám, de… - akadtam el. Mégsem mondhatom neki, hogy nem bízom benne, mert az hatalmas sértés lenne számára, s nem is lenne igaz. 

- Jó, inkább hagyjuk – szólt közbe, s kissé komorrá vált. 

Hűvös, kínos csend telepedett le közénk pár percre. Leah nem mutatott semmiféle érzelmet, s a chips ropogtatása már kezdett frusztrálóvá válni számomra. Ha emiatt sértődik meg, akkor meg is érdemli! Ez az egyetlen dolog, amit nem osztok meg vele, s őt ez érdekli a legjobban. Gyakorlatilag ez magánélet, a munkámról van szó, s nem vagyok köteles neki beszámolni róla. Ennyi, kész, slussz. 

- Megyek aludni – jelentettem be, mire Leah szó nélkül felállt az ágyamról, s a sajátján folytatta tovább az evést.

Esetleg valamikor, amikor képes leszek nem paranoiásan rettegni attól, hogy valaki hátba szúr a terveimmel, akkor majd beengedem a szobába. Addig azonban biztos, hogy nem. Jogos azonban a felvetése: Justint beengedtem oda pár nap után, őt pedig évek hosszú sora alatt nem hívtam be magammal. Nem tehetek róla, az anyja rettentően furcsa nő, sosem volt szimpatikus nekem. Soha nem is törődött Leahval úgy, mint a lányával, inkább mint egy olyan emberrel, akit azért kell eltartani, mert ott van, és kész. Persze mindig ott voltak neki, ha kellett valami, de a szeretetet, amelyet mindenki igényel, az én anyám adta meg neki. 

Ismét nagyot sóhajtottam, majd elfogadtam a tényt, hogy képtelen vagyok aludni. Mindent összekavarok. Talán az lenne a legjobb, ha elküldeném Justint magam mellől. Nekem is megvolt a komfortzónám, amibe csak pár ember kerülhetett bele, azonban ő túl hamar áttörte magát a falakon. Minden az előtt történt, mielőtt bármennyire is kiismerhettem volna. Ha netán tudtam volna, hogy ilyen, lehet, hogy nem kezdek vele. Lehet, hogy még akkor elküldöm. De még csak alkalmunk sem volt a dologra, amikor láttuk egymást, vagy baj történt, vagy éppen nem viselkedett a helyzethez méltóan. Mégis hogyan lehet így megismerni valakit? A válasz végtelenül egyszerű: sehogyan.

Ő nem lesz az az ember, aki majd ott lesz nekem, ha kell. Tipikusan hangulatember, mi lesz majd, ha valami folytán összejövünk, neki rossz napja lesz, én pedig felidegesítem valami aprósággal? Esetleg megüt, mint Brian? Azt nem viselném el még egyszer. Lehet, hogy Leah téved, és mégis csak az ágyába akar, nem pedig a barátnőjének. Ő is ugyanazt látja bennem, mint a többi ember: egy gazdag, elkényeztetett fruskát, aki másra sem jó, csak kihasználni. Talán Brian is ezt látta bennem, bár nem tudom. Nem emlékszem arra az estére pontosan még mindig, pedig már eltelt pár nap. 

Leah egyszeriben abbahagyta a rágást, s hallottam, amint befészkeli magát a paplan alá. Nemrégen békültünk ki, és máris veszekszünk. Tudom, hogy nem fog sokáig tartani, mert eljátszottuk már egy párszor ezt, s biztosan megoldjuk majd valahogyan, de lehetne velem egy kicsit megértőbb. Még én sem értem, hogy mi folyik a fejemben és körülöttem, érthető, hogy más sem. Mérlegelnem kell, gondolkodnom, mielőtt hagyok dolgokat megtörténni, és nem pedig hagyni, hogy a vágyaim irányítsák a cselekedeteimet. Úgyhogy innentől jön el az a pillanat, hogy egy új Emily fog beszélni az ezerarcú Justinnal, s meglátjuk majd, hogy ki nevet a végén. 

Hi, everyone! Megint évtizedek teltek el az előző rész óta, de egyszerűen nem jutottam géphez. A rész már kész volt nem is tudom mióta, viszont én versenyről kirándulásra jártam, fáradt is voltam, gép sem volt, szóval minden király. XD A lényeg, hogy megjöttem, és remélhetőleg még fogok is párszor.

Amint olvasgattam a kommenteket, sok alátámasztást kaptam tőletek. Egy csapásra eszembe jutottak dolgok, hogy rávilágítottatok néhány dologra, mint például hogy Emily nem szidja magát az utóbbi pár részben. Igazatok volt, ez totálisan az ő személyiségéhez illik, én pedig kihagytam, szóval ezentúl jobban fogok rá figyelni. Remélem, most sem fogok csalódni a kommentekben!:)

Kaptam pár díjat is mostanság, köszönöm szépen mindenkinek, akinek eszébe jutottam :) A blogversenyek, amikre jelentkeztem, valahogy semmi hírt nem mutatnak, ez azért érdekes O_o Na, mindegy. 

Megpróbálok kicsit hamarabb jönni következő alkalommal. Jövőhét csütörtökön már amúgy is itthon leszek a tavaszi szüneten, és ha lesz rész, akkor szombaton lesz. Általában szombatonként tudok részeket feltenni, mert ekkor megyünk bátyámékhoz, szóval olyankor legyetek résen. Ha mégsem teszek fel részt, akkor az azért van, mert bátyámék jönnek hozzánk, ergo megszívtam XD.

Köszönök még egyszer, és még sokadszorra mindent! Love ya <3

u.i.: Az a rész, amikor azt mondtam, világítsatok rá a hibákra, minden résznél érvényes. Ha valami nem tetszik, azt azonnal írjátok meg! Köszönöm <3

u.i.2.: Hogy tetszik az új fejléc? A háttér is megváltozott, már amennyit látni belőle... :D Írjátok meg!:)