-*- Justin szemszöge -*-
Nemes egyszerűséggel meg vagyok fagyva. Egy centit sem tudok mozdulni. A légzésem abbamaradt, s mást sem tudok figyelni, csakis azt a férfit, amint ott hever a földön tehetetlenül, holtan.
Végtagjaim, és a belsőm jól összehangolódott folyamatai leálltak, s szabályszerűen úgy érzem, hogy még a szívem sem ver. Körülöttem mindenki szótlan, mégis mindjárt szétszakad a dobhártyám a zúgástól. Mi a fene történt?
Késett három percet, és az életének annyi. Leszakadt a láda füle, s emiatt három gyermek elvesztette az apját. Drake mindenféle gátlások nélkül lelőtte őt pár percért. Ember az ilyen? És ha mindez velem történik meg? Ha az én ládám fülét nem rögzítették volna kellőképpen, és az út közepén leszakadt volna, akkor én is meghalok? Ez rohadtul nem fair.
- Rendben vagy, haver? – bökött oldalba Ryan, én pedig akkorát ugrottam, hogy majdnem a plafonon végeztem. Ez mégis milyen kérdés?
- Ez mi az isten volt? – suttogtam erőtlenül, megfélemlítve s lesokkolva. Nem azért kérdezem ezt, mert nem tudom, mi történt. Egyszerűen az agyamnak túl nagy mennyiségű stressz volt ez ahhoz, hogy megfelelően fel tudja dolgozni.
- Lelőtte – mondta, s lassan a férfira nézett – Nem vitte véghez megfelelően a feladatot, hát ez lett a vége.
- Három perc, Ryan – mozdítottam felé a fejem, s azt hiszem, ez volt az első akaratlagos mozdulatom az elmúlt tíz percben – Három percen múlt az élete. És ráadásul nem is az ő hibája volt. Az a fémfül alig volt rátéve a dobozra. Bárkivel megtörténhetett volna, hogy leszakad – hadartam halkan, és próbáltam magyarázatot keresni minderre – És a gyerekei…
- Hé – állított le Ryan – Tedd túl magad rajta. Még egy hét, és úgyis megszokod. Itt az emberölés olyan, mint másoknál az evés. Naponta kétszer-háromszor teszik, csak mert muszáj – magyarázta. Mondatai hatására még az eddiginél is jobban ledermedtem, már ha ez lehetséges egyáltalán.
- Hány embert öltek már meg a szemed láttára? – kérdeztem erőtlen, s vékony hangon, előre félve a választól. Fogalmam sincs, hogy miért tettem fel ezt a kérdést, de az biztos, hogy nem vagyok normális, amiért megtettem.
- Már nem számolom – mormogta –, az első héten számoltam. Utána felhagytam vele – nézett felém jelző tekintettel, én pedig ugyanúgy vissza, várva a meséje folytatását. Nagyot nyelve egy pillanatra elfordult tőlem, s alig hallhatóan egy szám hagyta el a száját – Tizenkettő.
Mi a franc?! Tizenkét ember egy héten? Te jó ég, ez súlyos tömeggyilkosság. Drake egy gyilkos. Méghozzá nem is akármilyen. Tátott szájjal, és meredt szemekkel ültem ott, még mindig mozgásképtelenül. Ez egyszerűen lehetetlen.
- Nyugodj meg, úgy látom, téged egész hamar megkedvelt – nézett oldalra Drake irányába, aki éppen azt diskurálta a társával, hogy hová tűntessék el a holttestet – Nekem három egész hétbe került, mire elnyertem a bizalmát. Addig a legpiszkosabb munkát végeztette velem, csak hogy felmérje a képességeim – avatott be múltjába Ryan. Mondandója elgondolkodtatott.
Vajon Drake mit lát bennem, hogy ennyire hamar a szárnyai alá vett? Vagy ez csak egy felkészítés a feketelevesre? Lehet, hogy elvégezteti velem a legfontosabbakat, aztán megöl? Ó, a rohadt életbe.
- Kölyök – hallottam meg az erőteljes, irányításmániás hangot – Gyere ide.
Lassan Ryanre pillantottam, aki egy biccentéssel jelezte, hogy ne várakoztassam a főnököt, majd megpróbálkozva a felállással, felrugaszkodtam a padról. Amint ráhelyeztem a lábaimra a testsúlyomat összegörnyedtem, majdnem visszazuhantam a fapadra. A lábaim mintha zselatinból lennének. Hogy a francba menjek oda úgy, mintha egy érzéketlen tuskó lennék?
Nagyot nyelve tettem meg egy lépést előre, majd minden erőmet összeszedve próbáltam megszűntetni közöttünk Drakekel a távolságot. Tíz méterre van tőlem. Addig csak nem esek össze.
Apró léptekkel ugyan, de odaértem hozzá. Jelenlétem észrevételekor Drake jobbkezese olyan pillantásokat vetett rám, hogyha szemmel ölni lehetne, már régen Joe mellett feküdnék a jéghideg betonpadlón.
- Bemutatom az örök jobb kezem, Lorenzót – mutatott felé egy vállveregetés kíséretében – Lorenzo, ő itt a legújabb áldozat –ismertetett Drake. Milyen találó a jelző.
- Justin – nyújtottam felé a kezem, és igyekeztem a lehető legmagabiztosabb formámat hozni. Lorenzo megragadta a kezem, és olyan erősen megszorította, hogy csodálom, hogy nem tört el.
- A kölyök eddig nagyon profi – protezsált Drake, amit meglehetősen furcsálltam tőle. Miért tűntet fel ilyen jó színben ez előtt a férfi előtt? Fintorogtam egyet magamban, majd ránéztem Lorenzóra. Első ránézésre adnék neki tíz év szabadságvesztést. Másodikra harmincat.
- Ajánlom is, hogy az legyen – méregetett Drake embere –, mert azoknak, akik nem profik, hasonló sorsban lesz részük – bökött a fejével hátam mögé, én pedig nagyon jól tudtam, mire céloz. Nagyot nyeltem, majd gondolatban felpofoztam magam. Ne hagyd, hogy megalázzon – utasította tudatalattim, én meg egyetértően rábólintottam.
- Megteszek minden tőlem telhetőt – feleltem mélyen Lorenzo szemébe nézve. Jé, az első épkézláb mondatom. Éljen.
- Főnök, a zsaruk leléptek – toppant közvetlenül mellém egy alacsony termetű alak. – Tiszta a levegő.
- Remek – csapta össze kezeit Drake. – Lorenzo, te elintézed a prédát Tonyval – bökött rá mutatóujjával. Préda? Mégis mit jelentsen ez? – Figyeljetek ide! - ordította el magát a mellettem álló Hitler-hasonmás, mire mindenki elcsendesült, s kisangyalként leste a történéseket.
- Ti hatan – mutatott a közvetlenül előttünk ülő hat emberre. – Mindent feltakarítotok és megszabadultok a bizonyítékoktól. Egy csepp vért se lássak, különben ti is így végzitek, világos? – égett Drake szeme. Mind a hatan ijedt tekintettel bólintottak, majd neki is láttak a feladatuknak. Hogy a francba tud egyik pillanatról a másikra ennyire megváltozni személyiségileg? Tiszta bipoláris. – Kölyök és Ryan – bökött felénk. Miért mindig kölyök? – Ti rakodjátok fel a ládákat. Igyekezzetek! – intett a kisebb teherautó felé, amely már kint várakozott közvetlenül a raktár ajtaja előtt.
Mint a villám, úgy pattantam, és beszálltam Ryanhez, aki két dobozt már fel is rakott. Egy bíztató mosolyt intézett felém, amikor észrevette a jelenlétem, s máris jobban éreztem magam.
Ez a rémkép egy ideig még kísérteni fog. Álmomban biztosan fogok találkozni egy pasassal, aki lelő egy embert. Ryan szerint egy hét, és megszokom, de szerintem mindez nem ilyen egyszerű. Itt életekkel játszanak. Ez több mint brutális.
Örömmel észleltem, hogy fizikai erőm egy kissé visszatért, így könnyedén tudtam emelni a kis dobozokat fel, a teherautó hátuljába. Mivel Ryan a segítségemre volt, sec-perc alatt végeztünk a húsz dobozzal. Amikor az utolsó csomagot tettük be, előbukkant Drake a teherautó bal oldala felől, s fürkésző szemekkel vizsgálgatta az aktuális folyamatokat.
Szinte mindenki végzett már: a holttest eltűnt, vérnek pedig nyoma sem volt a padlón. A ládák fel lettek pakolva, így a raktár csaknem üressé vált. Drake szemmel láthatóan egyetértett magával valamiben, hiszen biccentett egyet, majd becsukva az autó ajtaját rácsapott kettőt, így a motor beindult, s teherautónak tíz másodpercen belül nyoma sem volt.
- Szép munka – veregette meg a vállunkat. – Hazamehettek.
Szavai áldásként hatottak rám, s felmérve, hogy mára ennyi volt, sóhajtottam egy hatalmasat. Ezen is túl vagyok. Lecipzáraztam magamról a kék munkásruhát, majd bedobtam a többihez. Ryan ugyanígy tett, s egy utolsó pillantást véve a helyszínre, mindketten elindultunk hazafelé.
- Merre mész? – intézte felém kérdését Ryan.
- Erre – mutattam jobbra. – Te?
- A másik irány – felelte. – Örültem, Justin – rázott velem kezet.
- Úgy szint – ráncoltam a homlokom gesztusára. Ez a srác egész rendes. Eleresztve kezét éppen készültem volna megfordulni, amikor ismét megszólalt.
- Ja, amúgy a préda holttestet jelent Drake-nyelven – halkult el, majd utoljára rám nézve indult útjának. Ó, így már minden világos. De mégis honnan…? Á, mindegy. Nem akarom tudni.
Komótos tempót diktáltam a hazafelé tartó úton. Hirtelen elárasztottak a gondolatok, eddig tartott, amíg az agyam feldolgozta a mai napot. Annyi minden történik mostanában, és mind egyszerre. Nem vagyok képes megbirkózni ezzel hosszútávon, hiszen így is nehezen kezelem a stresszt.
Sosem fogom megtanulni kontrollálni magam. Már annyi mindent megpróbáltam, de semmi nem hatott. Stephanie óta egyszerűen kicseréltek. Pedig azelőtt minden annyira jó volt. Miért tűnnek el a jó dolgok ennyire hamar? Éppen csak belekóstolok, s máris elveszik tőlem. Gyűlölöm ezt.
Ez az egész dolog Emilyvel pedig annyira zavaros. Megcsókoltam őt, mert akartam. Ő pedig ismét dacolt velem, semmit nem értett abból, amit közölni próbáltam vele, és ez feldühített. Lehet, hogy sosem fogom látni többé. Ki tudja? Csak valami nagyon életbevágó dolog fog rávenni, hogy újra odamenjek hozzá.
A sarok, ahol le kell fordulnom, már látótávolságban volt, ugyanúgy, ahogyan az a régi, kopott pad is, amihez szerintem ezentúl sokkal jobban fogok kötődni, mint eddig. Egyre közelebb érve a téglaház széléhez, hangos ordibálást hallottam. Az eszem túlságosan is le volt terhelve ahhoz, hogy elsőre felfogjam mi ez. Minél közelebb mentem, a zaj annál hangosabbá vált, s a szívem eszméletlenül nagyot dobbant, amikor eljutott a tudatomig, mi történik az utcánkban. A. Rohadt. Kurva. Életbe.
Reflexből indultam neki teljes sebességgel a futásnak. Nőtt az adrenalinom, úgy éreztem, sírva fakadok. Két pillanat múlva odaértem a házunkhoz, s eszméletlen erővel berontottam az ajtón. Megdermedve álltam ott addig az egy pillanatig, amíg felfogtam, hogy mi történik, de utána szinte felrobbantam belülről, s azt sem tudtam, hogyan vessek véget mindennek.
- Tedd le a szíjat, most! – ordítottam el magam, mire az apám felém fordult. Szemeiben düh szikrázott, s dőlt róla a töménytelen kocsma szag.
- Hát megjöttél, te kis haszontalan? – indult meg felém kacskaringón – Megmondtam, hogy mire hazajövök, legyen kaja – ordította alig érthetően -, de semmi nincs! Ez a kurva, meg a két taknyos megette előlem! Azt akarjátok, hogy éhen haljak, mi? – emelte a kezét, hogy rám csapjon a szíjjal, de kitértem előle, s megragadtam.
- Mi a francot műveltél már megint?! – szörnyülködtem, amikor megpillantottam anyáékat félkómásan – Miért nem engem versz, mi? Miért őket bántod, te szerencsétlen? – köptem felé a szavakat. – Ők semmiről nem tehetnek! Nézz már magadra! Egy alkoholista elmebeteg vagy, aki képes megverni egy nőt és két gyereket! Mégis mit vársz? – húzogattam a szíjat a kezéből, hogy ne tudja ismét használni. – Tűnj innen a francba! – rántottam meg erőből a bőrt, s így elrántottam apámat is, aki egyenesen kiesett a nyitott ajtón, majd elvágódott a földön.
Reszketett a kezem, s egyszerűen zokogni tudtam volna. Hogy képes ilyet tenni? Félholtra verte anyáékat, és én nem mehetek oda hozzájuk, amíg őt le nem rendezem. Esküszöm, mindjárt megölöm.
- Menj már innen! – ordítottam vele, s undorodva néztem, amint fel akar tápászkodni a földről, de nem megy neki – Nem érdekel, hogy, de most azonnal vonszold el magad, és vissza ne gyere, különben többet sehová nem mész! – mutattam kifelé az utcából.
Valamit mormogott alig hallhatóan, majd négykézláb mászott el a téglaház faláig, ahol fel tudott állni. Idegtől fortyogva vártam, amíg kivonszolja magát a látótávolságomból.
Gyűlölöm őt. Egyszerűen ki nem állhatom. Miért nem tudja már elvinni a mája? Háromszor lyukadt ki a gyomra a sok piától, és még mindig él. Nélküle sokkal könnyebb lenne, miért nem megy már el a francba? Dühösen ütöttem bele a mellettem elhelyezkedő fába, mire vérezni kezdett a kezem. Kurva jó, ezt is megcsináltad, Bieber.
Oldalra néztem, s elöntött a nagyfokú pánik, amikor ránéztem anyáékra. A két kicsi zokogott anyához bújva, aki meg sem mozdult. Te jó ég!
Azonnal odasiettem hozzájuk, mire a gyerekek szorosan hozzám bújtak. Jazzynek vérzett a szája, s lila volt a keze, Jaxonnak pedig volt a lábán egy csúnya seb, valamint a szeme alatt egy monokli tűnt fel. Bassza meg, hogy megint odavoltam!
- Nagyon fáj – szipogott Jaxon, s lábára mutatott. Könnyei csak úgy folytak le az arcán, alig kapott levegőt a félelemtől. Mindjárt meghalok.
- Tudom, hogy fáj, öcskös, de meggyógyítjuk együtt, oké? – próbáltam érthetően beszélni, de azonnal elcsuklott a hangom, amint megszólaltam. Jaxon bólintott egyet, majd letörölte a könnyeit. – Gyertek ide, hadd nézzem a sebeket – nyújtottam a kissé vérző kezem értük.
Megvizsgáltam közelebbről Jaxon sebét, és elég könnyen megállapítottam, hogy kosz ment bele, és ha nem kap sürgősen orvosi ellátást, elfertőződik, és úgy jár, mint anya. Jazzy szája felrepedt, folyamatosan vérzett. Nagyon fájlalta a kezét. Istenem, kérlek, mondd, hogy nem törte el ez az elmebeteg állat.
- Meg fogtok gyógyulni, itt vagyok – öleltem meg őket szorosan, majd egymás mellé helyeztem őket. – Jaxon, nyújtsd ki a lábad, és ne mozdítsd, jó? – néztem könnyes szemeibe, mire nem bírtam tovább, nekem is kicsordult egy könnyem, amit azonnal le is töröltem. Erősnek kell lennem, mindenki helyett is.
- Jó – szipogta, és úgy tett, ahogyan azt mondtam neki.
- Jazzy, ülj le Jaxon mellé, és tedd az öledbe a kezed – mondtam neki, mire ő közben cselekedett. – Te se mozgasd, mert fájni fog, rendben? – megigazítottam az ölébe tett kezét, majd megsimogattam. Egy bólintást kaptam cserébe, s miután kiadtam a kicsiknek a feladatot, anyának szenteltem a figyelmem.
A padlón feküdt, teljesen eszméletlenül. Akaratlanul is bevillant emlékezetembe az a férfi, akit Drake megölt, s ettől olyan szinten kezdett remegni a kezem, hogy képtelen voltam hozzáérni anyához. Feltérképezve testét láttam, hogy ő hárította el a kicsik elől az ütéseket, hiszen mindene horzsolt és lila volt, a ruhája elszakadt, és vérzett a homloka.
Remegő kézzel ellenőriztem a nyakánál az ütőerét, s hatalmasat sóhajtottam, amikor éreztem, hogy még dobog a szíve. Él! De segítség kell neki, mert a karján lévő seb ismét szétnyílt, és ha az is elfertőződik, a szervezete le fog állni.
Most mi a francot csináljak, basszus? Azonnal segítség kell, és mégis ki segítene hajnali egy órakor? Tehetetlenül túrtam bele a hajamba, és a maradék eszemmel, amit még nem vitt el az ideg, megpróbáltam gondolkozni. Ha nem találok ki valamit, kiszámíthatatlan, hogy… Egy pillanat. Kiszámíthatatlan. Ez az!
Csak valami nagyon életbevágó dolog fog rávenni, hogy újra odamenjek hozzá. – visszhangzott bennem a csaknem tíz perccel ezelőtti gondolatom.
Ez a dolog több mint életbevágó. Nincs más, akire számíthatok, ő az egyetlen esélyem. Azonnal felálltam a földről, s fájó szívvel engedtem el anyát, amíg a kicsikhez fordultam.
- Jól figyeljetek rám – ültem le eléjük, s mondatomra mind a ketten nagy szemekkel nézték, hogy mit szeretnék mondani – Anya elfáradt, ezért elaludt. Csúnya sebek vannak rajtatok, és doktor bácsi kell hozzá, hogy meggyógyuljanak. Muszáj elmennem segítségért, mert nincs telefon, tudjátok? – néztem rájuk, s próbáltam tudatni velük, mire készülök.
- De ha elmész, akkor ki fog megvédeni, ha visszajön apa? – suttogta Jazzy. Istenem, erre most mi a francot feleljek, hogy megnyugodjanak?
Tanácstalanul néztem körül a kis szobában, mire megakadt a szemem egy plüssállaton, amivel a kicsik mindig alszanak. Nyújtózkodtam egyet, hogy elérjem, majd odaadtam nekik. Talán ez majd beválik.
– Itt van Brumi. Ő majd megvéd a szupererejével, ha visszajön apa, jó? – szorongatta Jazzy a mackót, amikor a kezébe adtam, közben pedig vizsgálgatta, majd ismét felém nézett.
- Biztos? – kérdezte Jaxon, Jazzy kezét fogva. Rögtön megszakad a szívem.
- De mennyire biztos – simogattam meg őket. – Addig vigyázzatok anyára is Brumival, nehogy baja essen, oké?
- Oké – felelték, és mind a ketten megfogták a mackót.
- Nagyon gyors leszek, megígérem – adtam nekik egy-egy puszit –, ügyesek legyetek.
Rögvest fel is álltam az ágyról, majd a karjaimba vettem anyát, s feltettem a rozoga fotelbe. Nincs sok időm. Pár percem van, hogy segítséget hozzak, és ha a tervem nem válik be, nem tudom, kihez fordulok. Visszanéztem a kicsikre, akik szorongatták Brumit bízva benne, hogy megvédi őket. Remélhetőleg így is lesz.
Sietősen kirontottam az ajtón, majd körülnéztem. Sehol egy lélek. Nem is kell, hogy legyen, nekem csak arra az egy lélekre van szükségem, aki segíthet. Holt fáradtan a nyomástól nagy levegőt vettem, és erőt nyerve a mérgemből futásnak eredtem.
Ő az egyetlen esélyem. Ha ő nem lesz otthon, vagy bármi más, akkor végem van. Ha most odafent figyelnek egy kicsit is, akkor ott lesz, és segíteni fog, de ha nem, akkor fogalmam sincs, mit fogok tenni. Egy biztos: én vagyok az egyelten, aki cselekedni tud, akire a kicsik számítanak, és aki szupererőt adott Bruminak, hogy megvédje a családot, amíg távol vagyok. És ha én is feladom, akkor ahogyan Drake mondaná: Ég veled, kölyök.
Megjötteeem! :D Mindenkinek boldog karácsonyt!Mindenképpen szerettem volna karácsonyra részt hozni nektek, amolyan ajándékként :) Szünetben a második dolgom volt írni (mert az első a rajzolás volt, amit láthattok is alul), és nagyon jól is esett.A részről magáról is beszélnék egy kicsit. Igazából nem csináltam mást, csak írtam és írtam és annyira beleképzeltem magam a történetbe, hogy amikor befejeztem a részt, arra lettem figyelmes, hogy remeg a kezem.Nagyon erősen gondolkodtam rajta, hogy átírom a rész második felét, mert az én lelki világomat annyira megviselte az az otthoni jelenet, hogy majdnem sírva fakadtam (nem viccelek!). De aztán arra jutottam, hogy nem írom át, mert ez így illik Justin karakteréhez.Szerintem eléggé világos, hogy Justin kihez fut éppen, és remélem nem sikerült unalmasra a rész vagy valami. Várom a komikat :)És még egy dolog. Egy névváltozás történt: az a lány, aki miatt Justin megverte Bobot eredetileg Leila volt, de átírtam Stephanie-ra bizonyos okok miatt. Csak hogy tiszta legyen, ki az a Stephanie :)Ennyi lettem volna. Legközelebb jövök, love ya <3