63rd chapter - As you wish

-*- Justin szemszöge -*- 

Hogy boldog vagyok-e? Nem, ez nem a legmegfelelőbb kifejezés. Úgy érzem magam, mint akinek levették a válláról az összes terhét; mint akinek rávarrták a mosolyt az arcára. Még az idióta Drake sem érdekel az idióta maffiájával. Ölj meg, akassz fel – kit érdekel? Szerelmes vagyok, a kurva életbe. 

Fogva a puha, apró kezét ennek a gyönyörű teremtésnek itt mellettem, inkognitóban sétáltunk Brooklyn utcáin, hogy paparazzik nélkül megússzuk az utunkat az átmeneti házunkig. Ennek ellenére megmutattam a világnak a 32-es mosolyomat – nem kétlem, hogyha lett volna több fogam, még az is látszódott volna. Olyan büszke, olyan teljes voltam mellette, hogy ha akartam sem tudtam volna elengedni. Végre teljesen feszültségmentes a légkör körülöttünk. 

Emily Jaxont tartotta a karjaiban, míg én Jazzyt vezettem magam mellett. Olyanok voltunk, mint egy nagy család, és ez a gondolat megnyugtatta a szívemet. Tizenhét éves vagyok, de igen, ezzel a lánnyal akarok lenni egészen addig, míg látom a szemeit rám csillogni. És megnyugtató, hogy az ő arca sem tükröz mást; érzem, amint boldog mellettem, és ettől a legerősebb férfinek érzem magam a világon. 

- …tizenöt, tizenhat! Megjöttünk! – Jazzy izgatott sikolya zökkentett ki az ábrándozásomból.  

Mind megálltunk a ház előtt, már kívülről is elképesztő volt. Szinte éreztem, amint máris otthon vagyok, pedig még csak nem is láttam belülről. Nem volt nagy, és egy eldugott kis utcában helyezkedett el – tökéletes. Megszorítva Emily kezét megindultunk befelé, miután kinyitotta a kapuajtót. A kicsik előrefutottak, s én kihasználtam az alkalmat, hogy átkaroljam a szeretett lányt derekánál fogva, s magamhoz húzzam. Úgy imádom, amikor a közelemben van. 

- Szeretném, hogy tudd, bármilyen is a ház belseje, köszönöm, hogy biztonságba helyezted a testvéreim – olyan őszinte voltam, amennyire csak lehetséges volt, s Emily száját csak egy apró mosoly hagyta el, mielőtt megcsókolt. 

- Szeretlek, Justin. Ez az alap – mondta, s kezdtem őrült tinilánynak érezni magam, akit jól megbolondított valami rocksztár egyetlen pillantással. Kétségkívül elpuhányodtam, de nem érdekelt. Erősebbnek éreztem magam, mint valaha. 

- Bátyus nézd, van egy saját hintaágyunk! – a hiperaktív Jazzy körbefutott a telken, s boldogan konstatált mindent, míg Jaxon csak ámult a zárt ajtó előtt. Emily vigyorogva kutatta elő a megfelelő kulcsot, s kinyitotta előtte a bejáratot, majd hagyta, hogy először ők vegyék birtokukba a lakást. 

- Azta! - annyira egyszerre mondták, mintha meg lett volna beszélve. Sosem láttam még őket ilyesféle összhangban, mint ahogyan szavak nélkül bámulták a házat, s nem tehettem mást, csak csináltam utánuk.  

A falak egyszerű fehéren világítottak, némi kék részlettel, hogy megtörjék a teret. A konyhában ránézésre volt legalább öt olyan gép, amiről fogalmam sem volt, hogy mi az, de fényesebben csillogott az összes, mint a nap. Egy kisebb nappalival volt összenyitva, halványbarna bútorokkal és egy nagy LCD képernyős tévével a falon, mellette pedig a lépcsővel a második emeletre.  

Elállt az összes lélegzetem. 

- Emily, ez... - hirtelen megfelelő szót sem találtam rá, hogy kifejezzem, mennyire elájultam. 

- Menjünk a második emeletre - húzott befelé mosolyogva, én pedig megbabonázva mentem utána, mint egy szellemi fogyatékos. 

Követve a szépségemet, felmentünk a csigalépcsőn, ahol jóval kisebb tér volt, mint lent. Három fehér ajtó vett körül minket – az egyikről meg tudtam állapítani, hogy a mosdó ajtaja, hisz rá volt akasztva egy arany színű jelzés. A másik két szoba volt csak igazán a rejtély.  

- Ez lesz a ti szobátok - mondta Emily, s rámutatott a középső ajtóra, majd ki is nyitotta azt. Amint résnyire beláttak a testvéreim, újból hihetetlen összhangban kiáltottak fel. 

- Videójáték! - és már birtokba is vették a helyüket. Emeletes ágyuk lesz – biztos Jazzy akar majd felül aludni -, és két nagy ablakuk, melytől a fény beragyogja az egész szobát, valamint beépített szekrények, amiket ki sem kell nyitnom, máris látom, hogy hatalmasak. Tökéletes nekik.  

- Gyere, nézzük a tiédet - fordult velem szembe Emily, és hirtelenjében már nem is volt olyan érdekes a lakás - minden figyelmem elvette a túláradó szépsége. A kicsiket otthagytuk kitombolni magukat, míg mi átosontunk a mellettünk lévő szobába.  

Franciaágy. Erkély. Egész tükör. Külön fürdőszoba. Külön TV. Megszólalni sem tudtam. 

- Tetszik? - reménytelien kérdte Emily, de a sokk nem hagyott szavakat kipréselni a torkomon.  

- Hogy tetszik-e? Hogy tetszik-e? - el sem hittem, hogy ez egyáltalán kérdés. - Fantasztikus. Hibátlan. Nincsenek szavaim. Nem érdemlem meg, hogy ilyen körülmények között éljek - mondtam ki, ami először eszembe jutott, de még szinte ki sem ejtettem a számon, Emily máris az arcomért nyúlt, hogy kényszerítse a szemkontaktust. 

- Verd ki ezt a fejedből. Megérdemled. A testvéreid megérdemlik. Ne legyél túl szigorú magaddal szemben – simogatott, hisz tudta, hogy attól meglágyulok. 

- Mondtam már, hogy szeretlek? - húztam magamhoz, amint feleszméltem.  

- Nem elégszer - mosolygott, s a szája már az enyémen is volt.  

Annyi lélekjelenlétem még éppen akadt, hogy behúzzam az ajtót magam után, nehogy a kicsik valami olyan jelentre törjenek át hozzánk, ami nem éppen nekik való. Gyengéden felemeltem a lányt, akit úgy imádok, s vigyázva rá lefektettem a hatalmas franciaágyra, hogy aztán felé kerekedhessek. Összefonódtunk, s csak húztuk egymást magunk felé, mintha lenne még közelebb. Esküszöm, ha lehetne, mást sem csinálnék, csak vele feküdnék az ágyban egész nap, hisz miért akarnék felkelni, ha az egész világom a kezemben van?

- Aludj ma velem - súgtam a szájába két csók között.  

- Itt? - cirógatta a csípőm a felsőm alatt, amellyel teljesen megbolondított.  

- Itt – feleltem egy puszi kíséretében. - Minden reggelt veled akarok kezdeni - őszintén néztem a szemébe, hisz a szívemből beszéltem, s át is jöhetett számára, ugyanis fülig ért a mosolya. 

- Ahogy óhajtja, Mr. Bieber – kuncogott, s mit is tehettem volna mást, mint hogy megcsókolom.  

A testvéreim ezt a boldog pillanatot választották, hogy csatlakozzanak hozzánk - szerencsére még épp időben szétugrottunk Emilyvel. Látszott az arcukon, hogy az öröm már olyannyira túláradó, hogy lassan el sem fér bennük. Elképesztően boldog voltam, hogy így láthatom őket.  

- Úristen, már ennyi az idő? - ugrott fel Emily.  - Lassan hazaérnek a szüleim és megígértem nekik, hogy ma velük vacsorázok - simította hátra a hajamat nagy siettségében, s bár a puszta gondolattól is megfeszültem, hogy el kell engednem, nem volt más választásom. Nekem is igyekeznem kell Drake akciójára.  

- Rendben, szépségem - mondtam, mire a füléig pirult. Imádom, amikor ilyesmit váltok ki belőle.  

- Estére visszajövök. Szeretlek - csókolt meg, s időm sem volt neki válaszolni, már rohant is hazafelé. Ó, bár ne kéne hajnal egykor kiosonnom mellőle, csak hogy megtanuljak ölni.  

Miután elment Emily, a valóság érdes keze jól pofon csapott; hogyan fogom összehozni Drake akcióit és Emilyt, ha ennyi időt fogunk együtt tölteni? Szinte lehetetlen anélkül, hogy lebuknék. Legalább abból a szempontból hátradőlhetek, hogy tudom, a testvéreimnek jó helye van, és sehová nem tudnak menni, ha bezárom az ajtót. Mégis, a tény az tény - a halált kell választanom, hogy éljek.  

Szerencsére Jazzy és Jaxon jól kitombolták magukat, mire ott volt az idő, hogy mennem kellett. Siettem, ahogy tudtam, hiszen vissza kellett érnem kilencre; Emilyék körülbelül akkor végeznek a vacsorával, és még le kell mosnom magamról a maffiát, ha hazaérek. 

Ha hazaérek.  

Meglepő módon Ryan helyet cserélt egy számomra csak látásból ismerős fickóval - itt már biztos, hogy valami folyik a háttérben, amiről nem tudok, pedig kurvára kéne. A múltkori heves beszélgetésünk pedig csak még inkább megerősíti bennem, hogy ez a dolog nem holmi gyerekjáték. Itt valami nagy gáz van. 

- A ma hajnali edzést kiváltjuk a mostani próbaakcióval - jelentette ki Drake. Igyekeztem úgy fellélegezni, hogy közben ne járjak örömtáncot és írjam fel az égre, hogy köszönöm - így nyugalomban tölthetem együtt az éjszakát a lánnyal, akit szeretek. - Mindenkitől kétszáz százalékos teljesítményt várok el, amiért szorít az idő. Ne teszteljétek a türelmem, mert kurvára nincs – mondta, és ezzel valahogy együtt éreztem. - Hajrá.  

Ez alkalommal már valamivel magabiztosabban fogtam meg a pisztolyt, mivel tudtam, hogy ez vár rám. Bábukat tettek elénk, szíven és homlokon kellett őket találni. Mivel mindig is szerettem kipróbálni magam sportok terén, volt egy kis célérzékem a paintball kapcsán, ami most megmentette az életem, hisz az öt töltényből egy ment csak félre. Vállon veregettem magam gondolatban, hisz tudtam, hogy ha Drake nem is, de Lorenzo egész biztosan figyel, és rohadtul nem akartam az lenni, akinek levágják valamijét az este folyamán. 

- A kölyök profi. Meglátszik rajta, hogy ölt már embert - konstatálta büszkén Drake. Már elnézést, de mi a fasz? - Rakjuk őt a B szektor vezérének. Mit szólsz, Lorenzo? - fordult jobbra. Már elnézést, de MI A FASZ? 

- Nincs veszteni valónk. Ha hibázik, úgyis megdöglik - felelte a spanyol gyilkos. Már meg sem kérdezem, hogy mi a fasz.  

Drake merőadta nyugalommal sétált oda hozzám - mintha nem tudná, hogy hallottam, amit beszéltek -, és adott egy apró kézjelzést, hogy tegyem le a pisztolyt. Ó, pedig úgy képen lőnélek. 

- Kölyök, a B szektor tele van újoncokkal - kezdte. - Ugyan te vagy a legújabb a csoportban, de nézd meg őket - intett feléjük, s láttam, hogy egyikőjük majdnem baleseti öngyilkosságot követett el, hisz fordítva tartotta a pisztolyt, a másik kettő pedig bement a pályára, miközben tartott a tréning. - Édes istenem, de borzalmasak - sóhajtott Drake reménytelenül, de már vissza is vette a kemény srác szerepét. - Szeretném, ha te lennél az osztagvezető. Van benned valami, amiben bízok - mondta, s most kifejezetten őszintén beszélt hozzám. Jaj, de édes.  

- A B szektor tudtommal az első, ami meghal – vetettem fel, hiszen láttam már, hogy mindig őket küldik előre figyelemelterelésként, hogy az A-sok tudjanak a cél irányába nyomulni. És én kurvára nem akarok erre a sorsra jutni. 

- Ha te vezeted őket, akkor nem így lesz - kontrázott, én pedig reflexből fújtattam egyet. Mi a fenéért akar a vesztembe küldeni? - Hogy túléld, berakom melléd Butlert. Eddig ő volt a vezető, de ha a legutóbbi küldetésnél nem használod a vörös kódot, 21-es tönkre vágja a tervünket - ecsetelte, s kissé meglepett, hogy ennyi bizalma van felém. Mégsem volt megnyugtató, hisz az isten szerelmére, pont Ryant nyomja be mellém? Egyre jobb ez az este. 

- Legyen – feleltem egyszerűen. Tudtam, hogy más válasz nem létezik számára, mint az igen, és mi tagadás, nem hiányzott egy öt milliméteres töltény a jobb halántékomba. 

- Ez a beszéd - vigyorgott, melytől látható lett az arany tömés a fogában. - Holnap találkozunk. Neked nincs több dolgod itt – veregetett meg, s hirtelenjében el is szállt a félelmem a vezetői szereppel kapcsolatban; belém költözött a tudat, hogy amint hazaérek, nincs más dolgom, csak várni Emilyt, hogy kettesben lehessünk. 

A lehető legnagyobb örömmel követtem Drake-t, mikor közölte, hogy hazavisz, s sikerült úgy kimennem, hogy Ryan sokatmondó pillantását sem kellett elviselnem, amiért éppen gyakorlaton volt. Nem szóltam a sofőrnek, hogy ne a szokott helyen tegyen ki, mert így, hogy hamarabb végeztem, még volt időm benézni otthonra, hogy anyával mi van. Benyitni nem voltam hajlandó, csak az ablakon kukucskáltam be. Éppen sütött valamit, s ahogy oldalra fordult, már láttam, hogy kissé jobb színben van. Talán csak kell neki az egyedüllét, hogy helyre jöjjön.  

Kicsit megszedtem a lépteim, hogy mihamarabb elérjem a célállomást, és a lehető leghalkabban lépkedtem felfelé a lépcsőn. Szinte hihetetlen, hogy Jazzy és Jaxon sosem ébrednek fel, amikor elmegyek, sőt, még ugyanabban a pozícióban is fekszenek, mint mikor elmentem. Megáldott velük az isten.  

Abban az időben jártunk már, hogy Emily betoppanjon, úgyhogy megejtettem egy gyors zuhanyt - öntisztító fürdőszoba?! - és már le is szaladtam a nappaliba, hogy aztán türelmetlenül várjam az érkezését. Sem tévét, sem zenét nem kapcsoltam, hisz úgy el voltam már szokva ezektől, hogy nem is éreztem szükségüket; amúgy sem tudta volna semmi elterelni a figyelmem az izgatott várakozásomról.  

Helyette fogtam, és feltérképeztem a konyhát - talán legközelebb lenyűgözöm Emilyt a nem létező főzőtudományommal. Muszáj lesz a kicsikkel is időt töltenem, és nem ehetnek ők sem állandóan madárkaját, így kénytelen leszek valamit mihamarabb megtanulni.  

Épp nyakig benne voltam a tányéros szekrényben, amikor végre valahára megszólalt a csengő. Majdnem kidobtam a kezemből az étkészletet, olyannyira siettem, s kapkodva a kulcsokkal már nyitottam is az ajtót. A nagy hévben kiesett a kezemből a csomó, felkaptam, visszanéztem, s azzal a lendülettel kővé is dermedt az arcom. 

Emily volt. Zokogott. 

Hát sziasztok!

Szavak nincsenek, mennyire hiányzott az írás. Ez a laptop nélküli élet egyszerűen felemelő (se). De mire jó az éjszakás műszak nemde? De biza!
Rémesen sok volt a kimaradás, és mint mindig, most is azt érzem, hogy eléggé semmilyen részt hoztam most nektek, de úgy kizökkentem, hogy csoda, egyáltalán emlékeztem, hogyan kell használni a billentyűzetet.
Láttam az összes kommentet, amit a legutolsó részem illetve a bejelentésem alatt hagytatok, és nem is tudok mást hozzáfűzni, mint hogy őrülten köszönöm mindenkinek. Ezúttal a lehető legkomolyabban.
Elárulom nektek, évek óta a depresszió halványabbik fajtájával küzdök, ami sajnos erősödött az utóbbi hónapokban a sok csalódásnak köszönhetően. Nem volt lehetőségem írni, és sajnos tudom, hogy ha lett volna, akkor sem ment volna. A felkelés is nehezemre esik sokszor. Minden erőmmel igyekeztem mindig is összekapni magam mihamarabb, most sajnos nem ment. Nem is igazán beszélek erről senkinek, és ez az első alkalom, hogy megemlítem ezt ilyen nyilvánosan, de úgy érzem, nem szabad félvállról venni ezt a témát. Még mindig nem vagyok jól, de legalább már tartok valamerre, és tudom, hogy belőletek mindig tudok erőt meríteni. Rosszabb napjaimon a kommentjeiteket olvasom, hogy valamelyest érezzem, hogy élek, és szerencsésnek mondhatom magam, hogy vagytok nekem.
Kedves Kylie, hozzád külön szólok: az irományod egyszerűen elöntötte a szívemet valami ismeretlen meleg érzéssel és ez olyan nagy erőt töltött belém, mint amilyet régen éreztem. Nagyon köszönöm a soraidat, és bár sok mindent mérhetetlen túlzásnak tartok, azért őrülten hálás vagyok, és megtisztelve érzem magam, hogy így tekintesz rám. Máris érdemes volt felkelni azért, hogy ezt elolvashassam.
Meg sem tudom elégszer köszönni nektek, és bocsánat, hogy ennyit érzelgek meg panaszkodom, bizonyára legtöbben el sem olvassátok, amit megértek, de szeretném, ha tudnátok, hogy ha ti is szenvedtek, nem vagytok egyedül, és nem kell magatokba zárkóznotok. Ha kellek, én mindig itt leszek nektek, felkereshettek akárhol, nagyon szívesen meghallgatok mindenkit mindenféle témában. Elvégre, mi belieberek tartsunk össze. :)
Gőzöm nincs, mikor tudok legközelebb résszel szolgálni. Erőn felül igyekszem, ígérem. Addig is jó olvasást, remélem tetszett, várom a kommenteket, és találkozunk legközelebb ♥♥♥ 

Bejelentés

Sziasztok drágáim!

Az a nagy helyzet, hogy (végre) lett munkám, holnap indulok, és ennek nagyon örülök, viszont számítsatok rá, hogy ismét hónapos különbségek lesznek a részek között, amiért nincsen laptopom, és az otthonomtól 200 kilométerre leszek. Amíg nem tudok szerezni gépet, vagy beosonni egyhez, addig sajnos nem tudok mit tenni. Igyekeztem összehozni nektek még egy új részt, de sajnos nem jött össze, sokszor fáradt voltam ebben az állandó hajszában a munkaüldözés során. 

De ne aggódjatok! Ami tőlem telhető lesz, megteszem, biztosan fáradt is leszek a munkahelyem miatt, de a blog akkor sem marad befejezetlenül, ezt garantálom nektek. Addig is, ha lehet felétek egy kérésem: össze tudjuk hozni a 100 feliratkozót? Nagyon régen álmodozom arról, hogy meglegyen ez, és sokszor jártam már közel, de még egyszer sem jött össze. Persze, senkit nem kötelezek, ha nem gyűlik össze, hát ez van, majd talán egyszer. :)

Hamarosan találkozunk, addig is jó nyarat mindenkinek! ♥

62nd chapter - Tease

-*- Emily szemszöge -*-

Úgy ébredtem, ahogy talán hónapok óta nem. Tökéletesen kipihent voltam és nem utolsó sorban elképesztően boldog. Justin teste teljesen belém volt gabalyodva; fejét belefúrta a nyakamba, karjával szorosan átölelt és lábait összefonta az enyémekkel. A pólójától is megfosztotta magát, így a látványa egyszerűen lélegzetelállító volt. Óvatosan végigsimítottam rajta, nehogy felébredjen, s alapos vizsgálódásom során bukkantam rá egy kis vörös foltra a tarkójánál – a körmeim nyoma. Beharaptam a szám az emlékre. 

Ami tegnap este történt, felért egy kész csodával, annak ellenére is, hogy alig pár órával azelőtt sírtam magam vigasztalhatatlan álomba, amiért minden tönkrement vásárlás közben. A jelenléte elűzött mindent, és visszajött hozzám, ez pedig megmelengette a szívemet. Amit pedig tett – ó, remélem minden áldott este ilyen élményben lesz részem, amíg csak élek. Borzalmasan szerelmes vagyok. 

Gondolatmenetemet Justin tenyere szakította félbe, amint felkúszott a derekamra, s nem tellett bele egy másodpercbe, a szája máris a nyakam vette célba. Jólesően sóhajtottam, s beletúrtam a hajába, mire ő kissé eltolt, hogy mellém feküdve a szemeimbe tudjon nézni. Semmi mást nem tett, csak villantott egy elképesztő mosolyt, s gyengéden ráhelyezte ajkait az enyémekre. Olyan puhán csókolt, hogy szinte folyékonnyá váltam a karjaiban. Kezét felvezette a lapockáim közé s közelebb húzott magához, míg én a tarkóját simogattam, alulról beletúrva kócos hajába. 

Ha tehettem volna, összeforrasztottam volna magunkat, hogy soha többé ne kelljen elválnunk. Az érintése volt az, ami hiányzott abból, hogy teljes legyek, s most, hogy itt van, érzem, amint biztonságban vagyok. Lezárva csókunkat Justin adott egy utolsó puszit, s egy centit sem tágítva a távolságon közöttünk lehelyezte a fejét velem szemben. 

- Hogy érzed magad, szépség? – suttogta, s ezzel megbabonázott. 

- Boldogan – feleltem, mire szemei felragyogtak, s nyomott egy puszit a számra. 

- Soha többé nem akarok nélküled felkelni – mondta, s teljes mértékben átéreztem. Mellette minden szebb. Megsimítottam hibátlan arcát, mire lehunyta a szemét, s felfestett egy halvány mosolyt.

- Gyere velem a nyereményutamra – jelentettem ki a semmiből, mire Justin meg is lepődött. – Három nap múlva lesz, úgysem tudnék kit vinni, akivel élvezném is az egészet. Szeretném, ha hoznád a kicsiket is. Veled akarok lenni, Justin – mondtam, s a srác, akibe olyan reménytelenül belezúgtam, kevés gondolkodás után újra felhőtlen örömmel mosolygott rám. 

- A legnagyobb örömmel – válaszolta, ám láttam rajta, hogy valami zavarja.

- Mi a gond? - erősítettem a szorításon, amivel magamhoz fogtam, hogy éreztessem vele, mellette állok. Kisebb szünet, s boldogsága halványulása után végül ismét rám nézett. 

- Aggódom anyáért – nyögte ki. – Egyre rosszabb állapotban van, és nem lennék nyugodt itt hagyni őt egyedül – mocorgott.

- Akkor kórházba visszük – nem tűrtem ellentmondást, s ezt Justin is tudta, de azért megpróbált lebeszélni.

- Emily… - kezdett volna bele.

- Ahogy mondtam: kórházba visszük. Ott biztonságban lesz, figyelnek rá, és nem kell aggódnod – véstem a tudatába, mire visszanyelte kimondani akart szavait, s ellágyította tekintetét inkább.

- Szeretlek – mondta, s megállt a szívem; nem tudtam ezt elégszer hallani a szájából, hogy megunjam. – Szeretlek, szeretlek… - suttogta, s apró csókokkal árasztotta el az arcom, majd a számon állapodott meg. 

Bevezette kezét a pólóm alá, csak hogy a csupasz bőrömet érinthesse, s ezzel elérje, hogy eldobjam az agyam utolsó ép részlegét is. Lapockámtól felszántotta a testem egészen a vékony bugyimig, amin aztán áthaladt, s belemarkolt a combomba inkább. Válaszul a már oly rég forrongó vágyamnak eleget téve becsúsztattam a kezem a tökéletes nadrágja alá, s fenekébe martam, mire belenyögött a számba, majd legnagyobb meglepetésemre el is vált tőlem. 

- A kicsik mindjárt felébrednek – lihegett, ami teljesen elterelte a figyelmem a mondandójáról; arra tudtam koncentrálni, hogy mennyire rohadtul kívánom őt. – Ó, istenem, ne nézz így rám – nyögte, mielőtt újra birtokba vette a számat, ezúttal sokkal szenvedélyesebben. 

Ráhúzta a lábam az övére, csak hogy nekem passzírozhassa csípőjét, éreztetve ezzel a vágyát, ami irántam nőtt. Bármit megtettem volna, hogy visszaadjam neki azt, amit tegnap este tett, de amíg kezem lesiklott a köldökéig, sokatmondó hangok kezdtek kiszűrődni a gardróbomból, jelezve azt, amire Justin figyelmeztetni próbált. Elváltam tőle, s bocsánatkérően adtam neki egy gyors puszit, mire csak kipirultan nézett fel rám, csillogó szempárokkal.

- Ellenállhatatlan vagy – mondta, s mielőtt még túl nagyra nőtt volna a vágyam arra, hogy folytassam, amit elkezdtem, egy utolsó csókot nyomtam szájára, és épp elváltam tőle, amikor a kicsik kinyitották az ajtót.

- Szia, Emily! – Jaxon nagy örömmel mászott be az ágyba közénk, s nekünk sajnálatos módon szét kellett szakadnunk, hogy adjunk neki helyet.

- Hé, én is jönni akarok! – Jazzy ellentmondást nem tűrően dobta rá magát a bátyjára, aki miután megcsikizte, berakta közénk. Olyan idilli látvány volt, hogy legszívesebben lefényképeztem volna.

- Na, hogy aludtatok? – kérdtem játékosan, s nem is kellett válaszolniuk, kipihent s ragyogó szemük megtették helyettük.

- Hát, Jaxon rám feküdt, mint mindig, de olyan kényelmes az ágyad – felelte Jazzy, s hozzám bújt, mire egy apró kacaj után betakargattam, s átöleltem.

- Képzeld csak el milyen kényelmes lesz az új, saját ágyad a lakásotokban – suttogtam neki, s még a száját is eltátotta, de mielőtt válaszolt volna, Justin felé fordult.

- Bátyus, most már láthatjuk a házat? – nem láttam az arcát, de szinte biztos voltam benne, hogy bevetette a kiskutyaszemeit, ugyanis Justin tekintete teljesen ellágyult. 

- Nem is tudom… - tettetett gondolkodást, majd lopva rám nézett. Mit meg nem adtam volna még egy óráért, amit csak kettesben tölthetünk, hiszen amikor így néz rám, nem tudok értelmesen gondolkodni.

- Naaa – Jazzy könyörgése zökkentett ki erkölcstelen gondolataimból, s több se kellett ennek az elképesztő férfinek itt mellettem, nevetve magához húzta húgát, s megpuszilta a feje búbját. Szerettem látni őket. 

Nagy nehezen kikászálódtunk az ágyból fél tizenkettőkor – hogyhogy a szüleim még nem kerestek? Mielőtt kiengedtem volna bármelyik Bieber tagot a szobámból, a hívóm segítségével riasztottam Ambert, hogy adjon helyzetjelentést.

- A szülei közös konferencián vannak, Miss. Miller, ma este érnek haza – informált, amint megérkezett a szobám ajtajához. Láttam, hogy ő sem tudta figyelmen kívül hagyni a félmeztelen modellpalántát, aki lezserül ült a kanapén a testvéreivel, de nem törődtem vele. Tudtam, hogy Justin hozzá sem érne soha. 

- Köszönöm, Amber. Megtennéd, hogy előkészíted az ebédet nekünk? – kérdtem, s ő bólintva már ment is a dolgára. Becsuktam az ajtót, s amíg ezt megtettem, Justin ügyesen a hátam mögé osont, hogy át tudjon ölelni. Egyből végigfutott rajtam Brooklyn áramellátása. 

- Tudod, ha ebben a ruhában szaladgálsz előttem, nem igazán fogok tudni uralkodni magamon – suttogta a fülembe, míg kezével bemászott a trikóm alá, hogy a hasamat simogathassa. Ó, ha tudná, hogy ha nem lenne bent a két csöppség, valószínűleg már rég ki lenne kötözve a lepedőmmel az ágyamhoz…

- Ki mondta, hogy azt akarom, hogy uralkodj magadon? – szembefordultam vele, míg válaszoltam, s szinte folyamatában láttam, ahogyan szeme elsötétül. Halkan sóhajtott egyet, s azt a kezét, amelyik nem volt látható a kicsiknek, felvezette a mellemre, majd szakaszosan kieresztette levegőjét. Ha ez így fog folytatódni, én leszek az, aki elveszti az önkontrollját. 

- Alig várom, hogy kettesben legyünk – mondta halkan, s kijelentését egy ajkaimra nyomott apró puszival pecsételte meg. Hát még én.

Ebéd után a kicsik már alig bírtak magukkal, hogy láthassák a házat, s mi tagadás, már én is izgultam, Leah mit hozott nekik össze. Amíg Justin lezuhanyozott, addig átszaladtam anya szobájába, hogy áthozzam a régi ruháimat Jazzy számára, és kiválogassuk, melyikek tetszenek neki. Jaxonnak már úgyis bőven eleget összevásároltunk. 

Belépve a szobába nagyobb rendetlenséget találtam, mint hittem volna – ennyire siettek volna reggel? Zavarodottságom félretéve inkább azzal foglalkoztam, hogy megkeressem a ruhákkal teli zacskót, s a szekrény mélyében meg is találtam. Sokkal több volt, mint képzeltem, így egy határozott mozdulattal kirántottam a helyéről; természetesen jött vele anya három cipője, egy teniszütő, és egy…

- Fegyver? – meredve bámultam a fekete tárgyra, ami egyenest a laminált padlóra esett rá, s még a zsák is kiesett a kezemből. Óvatosan odasétáltam mellé, féltem, hogy önműködésbe kezd majd, s mind meghalunk. Leguggolva, közelebbről megnézve nem tűnt játékszernek, melytől csak még inkább megijedtem.

Mégis mi a frászt keres anya szekrényében egy fegyver? Ráadásul a gyerekkori ruháim között? Sokkos állapotomból kifolyólag leültem a halálos tárgy mellé, és átértékeltem az életem. Nem gondoltam volna, hogy valaha ilyet találok, nemhogy a szüleim hálószobájában, de a tíz kilométeres körzetemben sem. Minek kéne bármelyikőjüknek pisztoly? Veszélyben vagyunk?

Felálltam. Idegességemben visszapakoltam minden kiborult tárgyat a helyére, utoljára hagyva a fegyvert. Kizárt dolog, hogy az övéjük lenne. Biztosan valami tévedés történt, vagy az egyik ismerősük kérte meg arra, hogy itt legyen, vagy bármi, de a szüleim sosem avatkoznának bele erőszakba.

Igaz?

Belesüppedve gondolataimba tértem vissza a saját szobámba, magam után húzva a nagy zsákot. Ahogy elnéztem, Justin már rég végzett a fürdéssel, Jaxonnal a kezében tanulmányoztak egy könyvet, amit a polcomról kutakodtak. Belépésemkor Justin felém nézett, és persze egyből észrevette az arcomon a változást. 

- Minden rendben, szépségem? – szólt oda, s kedves hangjára hála istennek még csak erőlködnöm sem kellett, hogy elmosolyodjak. Bólintottam, majd úgy döntöttem, lezárom ezt a gyilkos gondolatot a fejemben. Nem fogom hagyni, hogy bármi is a boldogságom útjába álljon a mai napon.

Már a fele ruhát átnéztük – szinte az összes tetszett Jazzynek, ami megkönnyítette a dolgom –, amikor Leah neve villant fel a telefonomon.

- Na, hogy tetszett a lakás? Ne haragudj, hogy nem hívtalak vissza tegnap, őrültek háza volt itthon – hadarta. Elmosolyodtam; olyan jól esett hallani a hangját, valahogy mindig lenyugtat.

- Semmi baj, igazából még nem voltunk megnézni, mert… közbejött valami – mondhattam volna azt is, hogy hoztuk a formánkat.

- Ó, szóval elindultatok, de összevesztetek valamin, aztán Justin otthagyott, de végül visszajött az éjszaka közepén és kibékültetek? – kérdte, én pedig jó tíz másodpercig még csak megszólalni sem tudtam. Ennyire szerencsétlenek lennénk?

- Leah Ross, elképesztően gyűlöllek – jelentettem ki, majd mindketten felnevetve botránkoztunk meg magunkon. 

Miután még azt is kitalálta, hogy Justin éppen nálam tartózkodik, megbeszéltük, hogy holnap összefutunk. Kelleni fog egy kis csajos program ezután a sok inger után, amit ez a két lábon járó anatómiai lottónyertes vált ki belőlem. Sőt, még azt is elő kell neki adnom, hogy Justint viszem a nyereményútra. Remélem, nem fog megsértődni. 

- Na, srácok, mehetünk lakást nézni? – pattantam fel, amint visszakerültek a kiszortírozott ruhám a zsákba, s több sem kellett a kicsiknek, már készenlétbe is álltak. Justin mellém lépve összekulcsolta a kezünket, s mosolyogva adott egy rövid csókot. 

- Fúj – Jaxon felszólalt, de Jazzy egy egyszerű mozdulattal elintézte, s miután nevettünk egy jóízűt, el is indultunk, hogy végre biztonságba helyezzem ezt a három embert, akik olyan közel nőttek a szívemhez. 

Sziasztok!

Fú, el sem tudjátok képzelni, mennyire igyekeztem, hogy tudjak részt hozni. A munkahelyemmel kapcsolatban úgy alakult, hogy még semmi nem biztos, ezért nyertem egy kis időt, hogy ezerrel rávessem magam a sztorira, és annyi mindenről akarok beszélni, hogy azt sem tudom, melyikkel kezdjem.
Először is, szeretnék egy hiper-szuper kolosszális világméretű köszönetet mondani az előző rész alatti kommentjeitekért. Többszörösen lesokkoltatok - három gyermekes édesanya olvassa a blogom? Ráadásul alig van ideje, és azt is rám fordítja? Vagy nyaralni vagytok Rioban (???!!!!!?!???!!), és még így is az én munkám bújjátok? Mi jöhet még?! OMG. El sem hiszitek, micsoda megtiszteltetés számomra. Nagyon köszönöm, hogy bíztattok és mellettem álltok, sokat jelent és erőt ad, hogy írjak. Egyszerűen szuperek vagytok.
Rátérve a részre: szurkolok, hogy nem érzitek unalmasnak, ilyenkor, mikor sietek, mindig úgy érzem, hogy összecsapom, holott nem, mert ugyanannyit dolgozom rajta, csak éppen egyben. Na mindegy, ez már az én hülyeségem, nagyon várom a kommentjeiteket ezúttal is! :)
És egy kis plusz információ: a napokban összegeztem, kivontam, osztottam, szoroztam, és arra jutottam, hogy a Broken (előreláthatólag) 75 részből + egy epiológusból fog állni, ami, ha megnézitek, már nincs is olyan messze. Négy éve kíséri végig az életem ez a blog, nekem lesz a legfurcsább befejezni, és fájni fog a szívem, hogy a Jemily párosomat nyugovóra kell helyeznem, de legalább nyugodt leszek, hogy örökké fennmarad az alkotásom. Miután ezt a blogot befejeztem, meglepetéssel fogok előrukkolni, de egyelőre csak ennyit mondhatok, hadd legyetek csak kíváncsiak. :)
Nem tudom, hogy fogok-e tudni több részt hozni még a hónapban, de hátha lesz rá ihletem, hisz rajtatok múlik. :) Hamarosan találkozunk! ♥♥♥

61st chapter - I missed you

-*- Justin szemszöge -*-

Mit tehettem volna? Életemben nem voltam még ilyen kétségbeesett. Belegondoltam, miféle következménye lehet annak, ha lekap minket a média – Drake mindent megtud, és annyi az egész életemnek. A családomnak. Emilynek. Nem engedhetem, hogy ez megtörténjen, nem sodorhatom még nagyobb veszélybe, nem veszíthetem el most, hogy a dolgok épp kezdenek jóra fordulni…

- Bátyus, én szeretnék visszamenni Emilyhez – Jazzy a maga hat éveshez méltó határozottságával toppant elém, Jaxon pedig a háttérből figyelte a történéseket. Jaj, hercegnőm. Én is.

- Nem lehet, Jazmyn – ráztam meg a fejem, és az ölembe ültettem. Anya a kanapén aludt – elképesztő mennyiségű pihenésre van szüksége –, mi meg az ágynak titulált régi matracon heverésztünk. 

Ürességet éreztem, amint magamra néztem, és megláttam, hogy még mindig a farmert viselem, ami Emilyt annyira levette a lábáról. Visszaszállt puha érintésének emléke a kezembe, s nagyot sóhajtottam a gondolatra. Mit meg nem adtam volna azért, hogy ma este vele aludhassak.

- De miért? – emelte kis kezét a magasba, majd ledobta őket, így csattant a combján mozdulata. – Mi rosszat csinált?

- Nem csinált semmi rosszat, hercegnőm – istenem, dehogy csinált, hisz úgy kívántam… -, csak tudod, ott volt az a csúnya bácsi a fényképezőgéppel, és nem akartam, hogy benne legyünk a tévében – magyaráztam neki. 

- Akkor miért nem bújtunk el Emilyvel? Miért hagytad egyedül, hogy a csúnya bácsi lefényképezze? – érvelt vissza azonnal, nekem pedig válaszra nyílt a szám, csalódottságomra azonban nem jöttek ki rajta a szavak. Hogy van az, hogy mindig elveszítem a szópárbajt a hat éves húgommal szemben?

- Mert hülye vagyok – nyögtem ki, mire Jazzynek óriásira nyílt a szeme.

- Bátyus! Nem szabad csúnyán beszélni – rázta a fejét rosszallóan, s én nem tehettem mást, csak elmosolyodtam. Meghalnék e nélkül a két tünemény nélkül, és Emily minden erejét beleölte, hogy visszakaphassam őket. Hibát követtem el. Ismét.

- Hé, hercegnőm – ráztam meg egy kicsit az ölemben, hogy rám figyeljen, majd odahajoltam a füléhez, és suttogva folytattam tovább a mondandómat. – Mi lenne, ha ma estére szépen becsuknánk a szemünket, és holnap, ha kinyitjuk, elmegyünk és meglepjük Emilyt? – mondtam, s a csöppségnek több se kellett: egy óriási mosollyal az arcán helyeselt, és már ment is Jaxonhoz, hogy elsuttogja neki a hírt. Egy perc múlva mind a ketten hipersebességgel dőltek le az ágynak, maguk közé vették Brumit, majd egymásba karolva, mosollyal az arcukon aludtak el. 

Szántam rá tíz percet, hogy nézzem őket. Annyira jó volt látni, ahogyan szín van az arcukon, élnek, és boldogok. Emily mindenkibe életet tesz, nem is értem, miért szeret engem. Eddig az összes lépésemet elbasztam, hogyan is tudnám, mit kezdjek ezzel az érzéssel, ezzel a lánnyal, ha magam is egy roncs vagyok? Katasztrófa lettem. De ő még így is szeret. 

Egy elégedett vigyorral az arcomon álltam fel, és cseréltem le ezt a szuper nadrágot a jól megszokott feketémre. Nem akartam bepiszkolni, ha már ennyit költött rá Emily. Hát persze, hogy még csak álmos sem vagyok, és nem is tudom, mikor aludtam utoljára igazán. Ez a lány tényleg csodákra képes.

Hajnali egy táján járhatott, az ég sötét volt odakint. Csak a szürke felhők mozogtak, halványan előtűnt a Hold is. Muszáj volt szívnom egy kis friss levegőt. A mai minden értelemben felkavaró volt, a gondolat pedig még inkább, hogy most Emily mellett kellene lennem, ölelnem magamhoz, vigyáznom rá, de helyette itt tengek-lengek, mint egy csontig elcseszett idióta. Tehetségem van tönkretenni a dolgokat közöttünk.

Épphogy kiértem a házunk utcájából, fényszórók világították meg a hátamat. Meg sem kellett fordulnom. Még a lámpája színe is teljesen más. Van benne valami rohadtul nyomasztó. Mint ebben az egész helyzetben. Gyorsan visszanéztem a házunkra, de nem oltódott fel semmilyen villany; még jó, hogy tudom, ha a kicsik egyszer elalszanak, ágyúdörrenés sem ébresztheti fel őket. Remélem ezúttal is így lesz. 

- De jó újra látni, kölyök! – édes istenem, bár én is ezt mondhatnám. Drake a teletetovált kezével integetett ki a fekete terepjáróból, amely ahogyan megálltam, lelassított, s már nyílt is az ajtó. – Meló van.

Ettől féltem.

A szokásos helyre vitt a szokásos emberek közé. Úgy tűnik, újabb megbeszéléshez érkeztünk. Az első tényező, ami megkapta a szemem, az Ryan volt, amint vizsgálódva figyeli minden reakciómat. Nem fogom tudni kikerülni vele a beszélgetést. Ez holt biztos.

- Ma rövid melótok lesz, emberek – Drake már fel is szólalt, még mielőtt letehettem volna magam Ryan mellé. – Emlékeztek a TNT szállítmányra, ami érkezni fog Európából? Megvan az időpont – jobb kezével, Lorenzóval összemosolyogtak, ami a kelleténél jobban megrémisztett. – 21-es valószínűleg dupla védőfalat állít majd fel, ezért mindannyiótoknak szüksége van védelemre – ahogy ezt kimondta, kinyílt egy hátsó ajtó, amin két ember két nagyobb dobozkával jött ki. – Ezért mindenkinek muszáj tudnia célozni – közölte, mire egy alak elém állt, és egy kilenc milliméteres revolvert nyújtott egyenesen az irányomba.

Hogy mi a faszt fogok én csinálni?!

Rémületemben gyorsan kikaptam az ember kezéből a pisztolyt, nehogy azt higgye bárki, hogy habozok. Pedig ó, hogy a kurva életbe ne haboztam volna. Lopva Ryanre pillantottam, akinek azonnal rá is állt a kezére a fegyver – nem tellett sok időmbe kitalálni, hogy nem első alkalommal találkoztak már. Szuper, akkor egyedül én fogok bénázni. 

- Három napunk van kihozni belőletek a legjobbat. Utána pár napig távol leszek – gondolkodott el, s szemei elárulták, hogy semmi jót nem tervez a távolléte alatt. – Addig minden nap hajnal egy órakor legyetek készenlétben, mert gyakorlatozni fogunk. Holnap este hétkor próbaakció. Aki lemarad, kinyírom. Érthető? – kérdte, mintha csak azt kérdezte volna, milyen az idő odakint. Brutális, hová kerültem. – Most pedig irány a terep. Kövessetek. 

Amennyire egyébként el akartam kerülni Ryant, most annyira közel maradtam hozzá. Az egész tréning alatt őt figyeltem, s épp szerencsém volt, mert mindig akkor kezdtem el lőni, amikor Drake a közelemben járt.

- Szép munka, kölyök. Látom, gyorsan tanulsz – veregette meg a vállam, s kacsintott egyet. Rémisztő látvány volt. 

Amikor éreztem, hogy kezd későre – vagy inkább koránra – járni, távolodni kezdtem a mellettem lévő időzített bombától. Ki tudja, Ryan mikor kezdi el rám bombázni a kérdéseit? Én erre nem vagyok készen. 

- Fegyver le! – kiáltotta el Drake magát. – Minimum ilyen teljesítményt lássak mindenkitől élesben is. Most pedig húzás innen – intett a kijárat felé, s nekem több sem kellett, megindultam. 

- Justin? – hallottam a nevem hátam mögül, s lehunyva a szemem nyeltem vissza a kis gombócot, amit az ideg gyúrt oda. Hát persze, hogy nem úszom meg.

- Tessék – visszafordultam, mintha mi sem történt volna. Bárcsak ne is történt volna semmi. Ryan egy pillanat alatt tíz centi távolságot hagyott köztünk s szájmozgás nélkül folytatta tovább.

- Láttalak a bálon. Tudom, hogy menekülsz előlem. Mit kerestél ott? – úgy nézett a szemembe, mintha késeket lenne képes kibocsátani egyetlen pillantásával. 

- Nem tudom, hogy miről besz…

- Justin – észrevétlenül a csuklómért nyúlt, s erős szorításába vette azt. – Mit kerestél a bálon? – minden szóra ráhelyezte a nyomatékot, és tudtam, ha ez így folytatódik tovább, gyanúsak leszünk. 

- Én… én csak…

- Butler, mi a szart keresel te még itt? Irány haza, mielőtt még véletlenül elveszted minkét lábadat – Drake egy szempillantás alatt megjelent mellettünk, mire Ryan szinte eldobta a csuklóm, s felvett három lépés távolságot. Életemben nem voltam még annyira hálás Drake jelenlétéért, mint akkor.

- Bocs főnök. Már megyek is – felelte, de mielőtt elment volna, még jó szúrósan rám nézett. Mi az isten ütött belé?

- Oké vagy, kölyök? – Mr. Cigifüst párfogása alá vett és kifelé terelt a kocsihoz, hogy hazavigyen.

- Teljesen – hazudtam le a csillagokat is az égről. Minden vagyok, csak nem oké.

Miért lett Ryan hirtelen ilyen erőszakos? Miért várt ennyi ideig a kérdéssel? Van egy olyan érzésem, hogy óvnom kell Emilyt tőle, elvégre szinte a közvetlen környezetében tartózkodott, nem engedhetem, hogy akár egy haja szálát is meggörbítse. Megölném, ha így tenne.

Még akkor is cikáztak a gondolataim, amikor kikecmeregtem Drake járművéből. Olyan szintű aggodalom uralkodott el a testemen, hogy azonnal látni akartam Emilyt – mi van, ha máris baja esett? Sosem bocsátanám meg magamnak, ha baj történne, és én nem lennék ott, hogy megvédjem.

 Hála istennek a kicsik ugyanolyan pozícióban ölelték egymást, amilyenben otthagytam őket. Ránéztem az órára – 4:39. Egy fikarcnyit sem érdekelt, hogy mennyire korán van, óvatosan odamásztam a testvéreimhez, s lágy simogatással felébresztettem őket – de csak miután visszacseréltem a fekete nadrágom a farmerra. Le akarom nyűgözni.

- Jó reggelt álomszuszékok – pusziltam meg mindkettőjük fejét. – Még nagyon korán van, de ha igazán meg akarjuk lepni Emilyt, akkor még most kell elmenni hozzá, oké? – súgtam nekik. Egy percet sem tudok várni tovább.

Jazmynnek több sem kellett, felült, megdörzsölte a szemét és már rohant is mosdani. Jaxon ez idő alatt visszaaludt, de amíg Jazzy elkészült, felkaptam a kezembe. Addig is aludhat, míg odaérünk.

Én még nem is aludtam, Jazzy pedig észveszejtően keveset, mégis mindketten úgy siettünk, mintha a kaszás elől menekülnénk. Amint megpillantottam a házat, gyorsan átmásztam a kerítésen – bár kissé nehézkesen Jaxonnal a kezemben - , utána pedig osonva az erkélye alá lopakodtunk. Jazzyt küldtem előre, aki szerencsére imád fára mászni, így egy másodperc alatt már fent is állt az erkélyen. Nekem fél kézzel nehéz dolgom volt, de nem hezitáltam, amint ismét két lábon álltam, rányitottam az erkélyajtóra, ami nagy meglepetésemre ezúttal nyitva állt. Beosontunk, Jaxont letettem a kanapéra, s csak aztán fordultam Emily felé. 

Gyönyörű még álmában is; a hátán feküdt, egyik kezét feldobta a feje fölé, fehér takarója csak a derekát fedte. Ahogy végigfuttattam a szemem rajta, megakadt a szemem a halvány rózsaszínű trikóján – édes istenem, nincs rajta melltartó…

- Felébresszük, bátyus? – a húgom suttogása rántott vissza nem éppen erkölcsös gondolataimból, mire csak bólintottam egyet, s már el is indultunk. Jazzy óvatosan odamászott mellé, én pedig leültem az ágy szélére, és felé hajoltam. Megigézett.

- Ébresztheted – mondtam, s Jazzy boldogan ráugrott, majd erősen megölelte őt. 

Emily szeme puskagolyóként pattant ki, és először engem látott meg, amitől a sokk csak dupla akkorára nőtt az arcán. Jazzy szorítása azonban elvonzotta álmos tekintetét rólam, s kezét felé emelte, hogy megsimítsa a haját – bár, szerintem csak ellenőrizte, álmodik-e.

- Jazzy? – kérdte rekedt hangon, a testvérem pedig felnézett rá, ezernyi csillag fényével a szemében. 

- Jó reggelt, Emily. Hiányoztál – mondta neki, mire a szeretett lány tekintete el is lágyult, és már vissza is ölelte az én hercegnőmet. 

- Te is hiányoztál, törpe – puszilta meg a fejét, és szemei újra találkoztak az enyémekkel. Bizonytalannak tűnt, talán csak nem volt benne biztos, hogyan fogok vele viselkedni. Ebben még én sem voltam biztos, nem hogy ő.

- Bátyus, én még nagyon álmos vagyok. Most már szabad aludni? – ült fel Jazzy, mire én válaszért Emilyre néztem tovább.

- Vidd be a tervezőszobába. Nyitva van az ajtó – már fel is pattantam, és Jaxont, aki meg sem mozdult még erre a zajra sem, felkaptam, és bevittem a szobába. 

Jazzy szépen lefeküdt mellé, és mikor puszit adtam mindkettőjüknek, fénysebességgel tértem vissza ismét Emilyhez. Ő ez idő alatt kissé feljebb ült az ágyon, amitől csak még inkább szemet szúrt számomra a melle vonala. Végig őt néztem, míg visszaültem mellé, egyszerűen nem tudtam levenni a szemem róla. Biztonságban volt, élt, lélegzett, s ettől megnyugodott a lelkem.

- Gyönyörű vagy – súgtam neki, ahogyan alaposan bejártam testét szemeimmel, s amint észrevette ezt, mocorogni kezdett.

- Mit keresel itt? – kérdte tanácstalanul, s nem tehettem róla, muszáj volt közelebb mennem hozzá.

- Hiányoztál – ismételtem el húgom szavait. – Rosszul éreztem magam azért, ahogyan viselkedtem. Sajnálom.

Láttam, ahogyan Emily nyel egy nagyot, amikor a szám területére néz – istenem, én is meg akarlak csókolni. Bizonytalanul nézegette a kezét, de végül felnézett rám.

- Te is borzasztóan hiányoztál – felelte. Hosszú másodpercekig néztünk egymás szemébe, amikor mindkettőnkben kattant valami, és egyszerre szűntettük meg a szánk között lévő harminc centi távolságot.

Újra a magaménak tudni azt, amibe a próbafülkében belekóstolhattam, felért egy igazi mámorral. Emily lejjebb csúszott az ágyon magával rántva engem is, és mire feleszméltem, már rajta is feküdtem. Lerúgtam róla a takarót, s a karom súrolta a combját; te jó ég, egyetlen szál bugyi van rajta. Muszáj volt elszakadnom a szájától, hogy magamba szívjam azt a látványt: trikója feljebb csúszott, így kilátszott a köldöke, s fekete bugyija még ráadásul csipke is volt – azonnal elvesztettem a fejem. 

Visszatértem a szájához, de ezúttal végigvezettem a tenyerem a térdhajlatától egészen a fenekéig, amin aztán szétterítettem az ujjaim. Emily sóhajtott, s az egyik lábát ráfonta az enyémre, lehetővé téve a kezemnek, hogy többet tapintson. Az őrületbe kergetett. Folytattam a kezem útját egyre felfelé, a számmal pedig megindultam lefelé, azonban mielőtt célba értem volna, felpillantottam a szépség szemébe. Éhes vágyakozással várta, mi lesz a következő lépésem, így nem hezitáltam tovább menni. Bevezettem a pólója alá a kezem, s beteljesítve vágyaim lágyan ráfogtam a mellére. Beharaptam a szám az érzésre, Emily pedig hátravetette a fejét, s ezt ki is használtam, hogy számmal bebarangoljam a nyakát.

Szinte remegtem a vágytól iránta, s erre még tetőztek halk nyögései is közvetlenül a fülembe. Szeretni akartam, örömet okozni neki mindennél jobban, s ezért fél kézzel felrántottam a pólóját, majd egy szempillantás alatt rávezettem a szám a mellére. Emily háta felívelt, belemarkolt a hajamba, ahogy mellbimbóján köröztem a nyelvemmel. Csípőjét nekipasszírozta a lábamnak, amit körülfont, éreztem, mennyire kíván. Felnéztem az arcára és már csak a puszta látványtól majdnem elmentem – hátravetette a fejét, amint telt ajkai szétnyíltak, hogy hevesen vehesse a levegőt. Istenem, mennyire gyönyörű, mennyire szeretem…

Tovább folytattam az édes kínzást a nyelvemmel, majd másik kezemmel belekaptam a bugyija szegélyébe, s hüvelykujjam pontosan oda helyeztem, ahol tudtam, minden vágya központosult. Emily elfojtott sikolyt hallatott, pólóm nyakszegélyénél vezette be a kezét, csak hogy belecsikarhasson a hátamba. Felnyögtem, s felvettem a nyelvem ritmusát az ujjammal, mire Emily légzése egyre csak gyorsult és gyorsult. Tudtam, hogy már közel jár, így elkezdtem gyorsítani, azonban amint éreztem, itt az idő, felemeltem a fejem, csak hogy végignézhessem Emily arcát, amint átjárja a gyönyör, amit én okoztam számára. 

Minden egyes nyakizma megfeszült, izzadságcseppek tükröződtek a homlokán, miközben igyekezte visszafojtani a hangját, nehogy bárki meghalljon bármit. Én voltam a legboldogabb ember abban a pillanatban, hiszen én tettem ezt vele, és ó, hányszor akarom én még őt így látni…

Lelassítottam az ujjam mozgását s végül abba is hagytam, amint láttam, hogy végigfutott Emilyn az eufória. Lehunyta a szemét s én addig lehúztam a pólóját – nem vágytam többre aznap reggel. Elég volt, ahogy láttam őt kívánni engem, hogy láttam, miféle hatással vagyok rá. Eljön az idő, hogy úgy szeretkezem majd vele, ahogyan igazán megérdemli. Legurultam róla közvetlenül mellé, s visszatéve rá a takarót magamhoz húztam bágyadt testét, s szorosan átöleltem.

- Szeretlek – súgtam a fülébe, s hallottam valamiféle mormogást válaszként, de már csak távoli hangként jutott el felém, hiszen Emilyt érezve karjaimban már el is nyomott a mély álom.

Sziasztok!

Sok millió bocsánat, amiért három egész hónapot kellett rám várnotok az érettségi időszak miatt. Remélem kárpótoltam nektek ezzel a résszel! Jó hír, hogy legalább megérte várni, hiszen sikeres lett minden vizsgám! Plusz, ki ne felejtsük, hogy azért is kaptatok ennyire vegyes és nem mellesleg +18-as részt, mert a Broken lassacskán betölti a negyedik szülinapját, így megérdemeltetek valami jó kis epizódot hálaként. :) 

Köszönök minden kommentet, és persze a 75 feliratkozót is, na meg a több mint 110 ezres oldalmegtekintést. Imádlak titeket. Kíváncsian várom a véleményeket a kommentekben, adjatok nekem egy kis nyári olvasnivalót. :)

Sajnos rosszabb hírem az van, hogy lassan megyek dolgozni, és mivel nem lesz nálam laptop, valószínűleg ugyanígy több hónapig nem fogtok részt kapni. Mindenesetre megteszem, amit csak tudok, ha látom, hogy itt vagytok és kapok visszajelzést, akkor talán több részt is ki tudok csikarni magamból még ebben a hónapban, mielőtt elmegyek dolgozni. Szóval ne sajnáljátok azokat a szavakat!

Találkozunk hamarosan, bye ladies xoxo ♥♥♥

60th chapter - Paparazzi

-*- Emily szemszöge -*-

Ha megkérdeznék, miért nem tudom távol tartani magam Justintól, nem lenne rá ép emberhez méltó válaszom. Elkezdenék sorolni minden egyes kis tényezőt, ami hozzá köthető, s még akkor sem végeznék, ha már három napja folyamatosan mondanám. 

Egyszerűen csak szeretem. Ha akarom, ha nem.

És ha ránézek erre a két gyönyörű teremtésre, csak még erősebb kényszert érzek, hogy a közelében tartsam magam, hisz féltem őket, akárcsak a saját testvéreim lennének.

- Hé, Emily – Justin a gyengéd érintésével rántott ki a transzból. – Elsápadtál. Minden rendben?

- Persze – pislogtam párat, hogy visszalendüljek a valóságba, s máris ismét a ruhaboltban voltam, Justinnal mellettem. 

- Ugye tudod, hogy elmondhatod, bármi bánt? – kíváncsi szemeivel kutatott az enyémek után, s gyűlöltem ugyan, de mégis imádtam, ahogyan végtelen erővel hatott rám közelsége.

- Igen – feleltem, majd a cipőm orrát kezdtem tanulmányozni. Teljesen zavarba hoz, pedig én igyekszem lassan haladni vele… 

Justin megragadta a kezem, s összefonta ujjainkat. Ekkor úgy döntöttem ránézek, és bár ne tettem volna: elképesztett, mennyire tökéletes látványt nyújtott bíztató szemeivel, és azokkal a szépen formált ajkaival. S puha bőrét érezve már el is szálltak a rossz emlékek, csakis az maradt, hogy mennyire szeretem őt.

- Nézd bátyus! – Jazzynek felcsillant a szeme, ahogyan megpillantotta a fogason lévő hercegnős pólót, és az eladó már segített is neki levenni azt a magas rúdról. 

- Gyönyörű – mosolygott Justin, s ránézve én is épp ugyanezt gondoltam róla. – Menj, próbáld fel!

Több sem kellett ennek az okos kislánynak, már be is szaladt a próbafülkébe, hogy felvegye az álompólóját, na meg a többi húsz ruhadarabot. Jaxon eközben tanácstalanul andalgott a fiú részlegen, hezitálva Pókember és Hulk között, amikor úgy döntöttem a kezembe veszem az irányítást, és felkapom mind a kettőt. 

- Ha tetszik, nem kell választanod – megsimogattam apró fejét, mire egy csodálatos mosolyt kaptam cserébe. 

El sem tudom mondani, mekkora öröm számomra látni őket fesztelenül, boldogan. Túlságosan kicsik még ahhoz a stresszhez, amin keresztülmentek, és az életem árán is, de igyekszem őket megóvni több szenvedéstől. 

Elszánt gondolataim fűzése közben megakadt a szemem egy farmeron, ami túl tökéletes volt ahhoz, hogy ne nézzem meg közelebbről. Megérintettem, és érezve az anyagát, látva a szabását, a szenzorjaim egyből bekapcsoltak. Ezt látnom kell Justinon.

Egyéb szó, vagy elmefuttatás nélkül rántottam le a nadrágot, és ellentmondást nem tűrően nyomtam bele a fiú kezébe, akiért konkrétan megbolondulok, mire egy ledöbbent reakciót kaptam cserébe. 

- Ezt… én? – ha tehettem volna, lefotóztam volna azt az arckifejezést, amikor rájött, nem fekete színt tart a kezében.  

- Ezt te. Most – vállánál fogva betoltam a legközelebbi fülkébe, ő pedig csak szorítva a nadrágot állt tanácstalanul. – Hajrá.

Szinte már láttam a lelki szemeim előtt hibátlanul passzolni rá azt a farmert, így gyorsan fogtam magam, és túrtam hozzá egy fehér pólót, csak hogy abszolút teljes legyen a kép. Fénysebességgel rohantam vissza a fülkéhez, s amint odaértem, Justin pont készült kinyitni az ajtót.

- Még ne! – állítottam le, s az ajtórésen bedugtam neki a pólót. Mindenképp egészben akartam látni.

- Emily, ez fehér – állapította meg.

- Hogy kiszúrtad egyből – feleltem szarkasztikusan, s egy kuncogást követően el is vette tőlem a fogast, így már csak annyi volt a dolgom, hogy türelmesen várom a halálomat.

Közben a két picúr csatlakozott hozzám, miután döntöttek a saját ruháikról. Ahogy elnéztem, bőven meg fogunk szakadni, ha még csak az első boltban járunk, és máris három szatyorral távozunk. 

- Ezután elmehetünk fagyizni? – Jazzy jókedvűen felpillantott rám, az édesség említésére pedig Jaxonnak is kinyíltak a szemei. Imádom őket.

- Hát per…

- Milyen? – Justin megjelenésével elvágta a mondatomat, mire ránéztem, és még jó, hogy ültem, mert a legközelebbi dolog, aminek a számat nyomtam volna, az a márványpadló lett volna. 

Farmerja tökéletesen illeszkedett rá, kihangsúlyozta az alakját, amit mindig elrejtett bő darabjai alatt. A fehér póló nemes egyszerűséggel mindent átadott a szemnek, amit csak nézni lehetett rajta; mellizma és a háta szinte művészien rajzolódott ki, míg keskeny csípője bezárta a keretet. 

Itt helyben fogom leteperni. 

- Kitűnő választás, Miss. Miller. Mint mindig – az eladó elismerése zökkentett ki a fantáziámból, amíg Justin részeit vizsgálgattam. Nem tudom elhinni, hogy ez a tökéletesség az enyém. Mikor lettem ilyen rohadt szerencsés? 

- K-köszönöm – dadogtam, mire Justin szégyellősen lesütötte a szemét.

- Tetszik? – kérdte. 

Ó, olyannyira tetszik, legszívesebben leszaggatnám rólad. 

Felálltam a kicsik mellől, majd odaálltam közvetlenül elé. Csak akkor vettem észre, a fehér felső mennyire kivilágítja a szemeit – mintha az egész lénye még nem lett volna elég. Megnyaltam az ajkaim, ahogy az övéire néztem, ő pedig megbabonázva nézte végig a folyamatot. 

Szóval te is arra gondolsz, amire én.

- Megtiltom, hogy levedd – leszögeztem, mielőtt visszamenekült volna fekete árnyékába, és tudtam, hogy úgyis megfogadja a tanácsom, mivel látta rajtam, mennyire elvarázsolt a látványa.

- Van bent egy másik, de nem tudom, hogy jó-e – mutatott a próbafülkére. – Megnézed?

- Persze – fellelkesedtem, s nyomban be is száguldottam az ajtón. 

Kezdtem összezavarodni, amikor semmi mást nem láttam odabent, csak Justin levedlett ruháit, s már épp készültem volna kérdések sorozatával bombázni ezt a született szupermodellt, amikor bezáródott mögöttem az ajtó, s a következő, amit éreztem, az Justin birtokló érintése volt közvetlenül a derekamon. Egy pillanat alatt a falhoz szorított, s magához rántva vont egy őrjítő csókba, miközben hajamat s csípőmet markolászta. 

Jóságos ég.

- Tudod, hogy mit művelsz velem, mikor így nézel rám? – lihegte a számba, s időt sem hagyott válaszolni, ismét birtokba vette az ajkaim. 

A gondolat, hogy hallhatnak minket, fel sem merült bennem, hiszen mindennél jobban lefoglalt az, hogy Justin testét felfedezzem. Erősen kitapogattam az izmait, ahol csak érhettem, s észre sem vettem, de a kezem máris lecsúszott a fenekére, amit a farmerja olyan tökéletesen kiadott, hogy nem hagyhattam érintetlenül. Válaszul élesen kifújta a levegőjét, miközben csókolt, s tenyerét bevezette lenge pólóm alá, majd hüvelykujjával lágy köröket kezdett írni közvetlen a köldököm alatt.

Megőrjített. Érintésem erősebbre fogtam farmerján, majd bedugtam a kezem a farzsebébe, és egy határozott mozdulattal enyémnek passzíroztam csípőjét. Mindketten felnyögtünk az érzésre, Justin keze felcsúszott a melltartóm alá, s amikor bebújtatva kezem felsőjébe belemartam a hátába, egész testében megremegve szakította meg a csókunkat.

- Emily… - nevem olyan vággyal hagyta el a száját, hogy majdnem attól lett végleg végem. – Mit művelsz velem?

- Te mit művelsz velem – jártattam a szemem szája és tekintete közt; alig vártam, hogy újra egybeforrjak vele. 

- Ugye tudod, hogy nem folytathatjuk itt – pillantása a szavai abszolút ellentétét tükrözték; tudtam, hogy akar, éreztem bizonyítékát a csípőmnél, mégis hogyan legyek képes ilyen állapotban koncentrálni a nap további részében?

- Aludj ma velem – kipirultan, összeomolva a karjaiban szinte bármit megadtam volna azért, hogy most ne egy próbafülkében legyünk, és végre együtt legyek a férfival, akit szeretek, de a sors valamiért mindig közbeszól. Szükségem van rá.

- Valóban ezt akarod? – lágyan simogatta bőröm a pólóm alatt, s abban a pillanatban semmiben nem voltam a kijelentésemnél biztosabb. 

- Igen – válaszoltam azonnal, mire ő az ajkaiba harapott egy pillanatra, majd megcsókolt. 

- Menjünk ki innen – súgta, s teret állított közénk a kis helyiségben. Azonnal üresnek éreztem magam, ahogyan elhagyott az érintése, s sajnáltam, hogy meg kellett szakítanunk azt a varázslatos pillanatot, ami ennyire elragadott minket. Mégis, inkább arra koncentráltam, hogy mihamarabb érjünk haza, és magam mellett tudhassam az ágyamban végre.

Kiléptünkkor Jazzy és Jaxon már csaknem egymás vállán aludtak – fel sem tűnt, hogy eddig voltunk bent. Justin karjaiban az idő egy elvont fogalom, amit meg sem tudok határozni, nemhogy érezni a tartamát. 

- Na, megvan minden? – Justin játékosan megpiszkálta Jazzyt, aki felkuncogott, s hevesen bólogatni kezdett.

- Mehetünk is megvenni a…

- Játékokat! – a két picúr ennél nagyobb összhangban már meg sem szólalhatott volna, s az izgalom rajtuk megmelengette a szívem belsejét. Micsoda öröm így látnom őket. 

- Emily, tudod, hogy nem szükséges – míg a kicsik örömtáncukat járták, az általam szeretett férfi a napnál is fényesebb, aggódó tekintettel közölte velem kétségeit.

- Nézz rájuk – kulcsoltam össze kezeinket. – Megérdemlik.

Justin elmerengett testvéreit nézve, majd egy halvány mosoly kíséretében felemelte összefont ujjaink, s egy forró csókot hintett a kézfejemre. 

- Szeretlek – súgta, s felém hajolt, hogy a szám se maradjon ki a jóból. Te jó ég, hogy én mennyire vártam már, hogy kettesben legyünk.

Miután én is tudattam Justinnal, mennyire szeretem, és kifizettem mindent, az eladó széles mosollyal az arcán nyomta le a boltajtó kilincsét, hogy távozhassunk. Alig tettem ki a lábam, a szemben lévő oldalon kiszúrtam egy furcsa, fényt, mely egymás után háromszor villant felém.

A rohadt életbe. Paparazzik.

- Justin, takard el a kicsiket, vedd fel a kapucnid – sürgettem, s bár tudtam, az estélyen így is-úgyis lekaptak minket, nem akartam feltűnést kelteni, tönkretenni a gyerekeket meg főleg. 

- Az egy lesifotós? – Justin nyomban elengedte a kezemet, s úgy a fejébe húzta kapucniját, hogy szerintem egy centit sem hagyott a szemeinek kilátásra. – Srácok, maradjatok mellettem – utasította a piciket, én meg átvettem jobb kezembe a szatyrokat, hogy teljes mértékben eltakarjam őket.  

- Teljesen megfeledkeztem róluk – mormoltam önostorozásképp, s megszedtem a lépteim. – A kanyarban le fogjuk tudni rázni. A sofőr ott vár minket – emlékeztettem Justint, aki még csak rám sem nézett, és beállított közénk fél méter távolságot. Mégis mi lelte?

Xavier sebesen elvette tőlem a csomagjaim, és még oda sem adtam őket, Justinék már be is menekültek a kocsiba. Beszállásom pillanatában nem hogy nem nézett rám, de egyenesen úgy festett, mint aki egzisztenciális krízisen megy keresztül.

- Minden rendben? – sokkal határozottabban akartam hangzani, mint ahogy a kimenetel sikerült.

- Játékbolt, Miss. Miller? – kérdte sofőröm hátrafordulva.

- Igen, ké…

- Nem. Haza. Hazamegyünk – ellentmondást nem tűrően vágott közbe Justin, mire minden rajta kívül a járműben tartózkodó ember egyként meresztette rá szemeit. 

- Tessék? De mi…

- Bátyus! Megígérted! – Jaxon könnyeivel küszködve könyörgött neki, ő azonban csak üveges tekintettel meredt rá. Mi a szar folyik itt?

- Sajnálom, srácok. Legjobb lesz, ha hazamegyünk – kőkemény tekintettel felelte, s a fiúból, aki alig pár perce még úgy szeretett, semmi nem maradt. – Ki tudna tenni négy tömbbel arrébb, a piros épület sarkánál? Köszönöm – mondta, ahogy Xavier bólintott, s már el is indultunk. 

Egy pillanat alatt szivárgott el belőlem minden jó, s helyébe lépett a tanácstalanság, a csalódottság, a mérhetetlen düh. Olyannyira felfokozódtak az érzéseim azonban, hogy egy szót sem voltam képes szólni az érdekemben, és kénytelen voltam végignézni, ahogyan még meg sem álltunk, de Justin már kitört a kocsiból, s vitte magával a kicsiket haza az alkoholista apjához és a gyerekkínzó anyjához.

Mit is mondtam arról, ahogy a sors mindig közbeszól?

Sziasztok!

Jaj, ne haragudjatok a hosszas kihagyásért, de az iskola és egyéb perszonál problémák úgy közbeszóltak, hogy ha kedvem volt, akkor időm nem, ha meg időm, akkor kedvem, sőt. erőm nem írni. De beállítottam kedves barátnőm, hogy ne hagyjon úgy lefeküdni egyik nap sem, hogy ne írjak legalább egy keveset a blogba, és így sikerült két nap alatt összehozni a rész második felét. Determination, people.
Minden van ebben a részben is, ahogy kell, csak hogy minden igényt kielégítsek (legalábbis remélem, hogy ez sikerül néha). Ne felejtsetek el most sem véleményt hagyni! :)
Nagyon, sőt, még annál is jobban köszönöm a felemelő kommenteket, amiket hagytatok az előző rész alatt. Borzasztó, miféle erőt adnak! Így legalább látom, hogy van gyümölcse a kemény munkámnak, és mindig emlékeztettek rá, miért is imádok írni. Legjobbak vagytok. ♥
Nem ígérek semmit sem a következő felbukkanásomra, hiszen alig két hét, és érettségizem, az pedig eléggé húzós időszak lesz. Meglátom, mit tehetek. Addig is sok puszi nektek, várom a véleményeket!
Bye ladies xoxo ♥♥♥
U.i.: Már 74-en vagyunk! Jó látni, ahogy emelkedik a szám. Köszönöm. ♥ 

59th chapter - Mine

-*- Justin szemszöge -*-

Enyém.

Tiéd.

Úgy csengett a fülemben Emily ígérete, akárcsak a karácsonyi ének. A tény, hogy egyszer sem mondta vissza, hogy szeret, már majdnem elpusztította az utolsó reményfoszlányt bennem, de ez a vallomás belém ültetett valamiféle pozitívot. Talán még nem képes teljes mértékben bízni bennem, de legalább azt tudom, hogy az enyém. Hozzám tartozik, és semmi kétség, hogy én is hozzá.

Végre megcsókolhattam, istenem, mennyire vágytam azokra az ajkakra, az illatára, a puha bőrére… Bár soha ne kellett volna elengednem. Ő volt minden, amire szükségem volt, azok után, aminek szemtanúja voltam otthon.

Az este hűvösebb volt, mint amire számítottam. Örültem ennek, hisz ki kellett szellőztetnem a fejem. Emily közelsége belém mászott, akár egy kis poloska, csak a fülemen túl minden kis idegkapcsomba beépült. Legalább a kicsiket biztonságban tudhattam nála; teljesen megértettem, hogy inkább ott töltenék az éjszakát, mint ebben a pöcegödörben, amit tényleg már csak az imádság tart. 

Észrevettem, amint a villany ég; mit kereshet anya fenn ilyenkor? Nem hallottam hangzavart, így szinte biztos voltam benne, hogy az apám nincs otthon. Megszedtem a lépteim, s nagyobb hévvel nyitottam be, mint amekkorával terveztem. Amint eljutott az agyamig, mi van a szemem előtt, szinte éreztem, ahogyan az egész szívem leszakad, s vér árasztja el a legutolsó belső szervemet is.

Anya a földön hevert a keze mellett egy kis narancssárga dobozzal, valamint fehér pirulákkal körülvéve. Egy pillanat alatt több tíz fokot hűltek a végtagjaim, úgy éreztem, inkább már jég folyik bennem, mint vér. Remegő lábammal futottam oda mellé; eszméletlen volt. Háromszor kiejtettem a kezemből a dobozt, mire végre fel tudtam kapni, és elolvasni rajta a feliratot: Tofranil.

Antidepresszáns. 

Nem emlékszem, éreztem-e valaha annyira gyorsan verni a szívemet. Megfeszültek az izmaim, a csontjaim, hirtelen mintha túl szűk lett volna a bőröm. Anya megölte magát.

Teste melegéből még merítettem egy cseppnyi reményt, ahogyan reszkető kezeim a csuklóját és a nyakát tapogatták; ó, szentséges jó istenem, áldom az eget, hogy a kicsiknek ezt nem kellett látniuk. Összeszedtem a maradék erőm, plusz a vésztartalékot, amit a félelemből adódó adrenalin termelt, s felültettem anyát a mellkasomnak döntve.

Potyogtak a könnyeim. Nem teheti ezt velem. Nem hagyhat itt. Mi lesz velem? Mi lesz a testvéreimmel? Mi lesz velünk? Pánikrohamot kaptam, s már el is kezdtem hiperventillálni. Megfeszült a tüdőm, ahogyan elvesztettem a kontrollt a légzésem felett, s akkor valami megmozdult bennem: cselekednem kell. Nem adhatom fel. Nem adhatom fel úgy, ahogyan ő tette.

Fogalmam sem volt, mennyi gyógyszert vehetett be, egyedül annyit tudtam, hogy mihamarabb ki kell üríteni a gyomrát. Mentőt nem hívhattam – mégis ki fizetné az ellátást? –, így olyan megoldással kellett előrukkolnom, ami gyors; s ekkor megláttam Jazzy szívószálát az asztalon. 

Nem volt más választásom. 

Addig nyújtózkodtam, míg el nem értem a rózsaszín csövet, s bár párszor elejtettem, végül sikerült a kezembe venni. Erővel igyekeztem anya száját kinyitni, megnehezítette a dolgom, hogy nyiklett-nyaklott a karjaimban. Amikor végre sikerült, fogtam a szívószálat, és óvatosan elkezdtem lenyomni a torkán, majd vissza.

Még szuszog. Ha beindul a gégereflexe, kijöhet az a hatalmas dózis, amit magába tett.

A legstabilabb kezekkel, amikkel abban a pillanatban lehetett, elkezdtem lenyomni anya torkán a szívószálat, s éreztem, amint összerándul a karjaimban. Negyedszeri próbálkozásra végül kipattant a szeme, mire ijedtemben gyorsan kihúztam az eszközt a szájából, s hagytam, hogy kiürüljön a gyomra.

Hosszú, sötét haját visszafogtam, míg fellélegeztem, s vártam, hogy végezzen. Semmi más nem jött belőle, csak víz, és a pirulák. Ahogyan elnéztem a gyomortartalmát, csaknem 15 szemet vehetett be egyszerre. Ködös agyammal el sem tudtam képzelni, miért ezt az átkozott módszert választotta. És őszintén, rohadtul nem akartam tudni. 

- Víz – hörögte, s én azon nyomban a pohárért nyúltam az asztalon. Akármennyire is gyűlöltem azért, amit velem tett, az anyám maradt, és nem fogom hagyni, hogy kárt tegyen magában. Ne többet.

Anya kiitta a poharat, s sápadtan, beesett szemekkel meredt maga elé, majd rám.

- Miért nem hagytál meghalni? – kérdte, mire olyan érzésem támadt, mintha egyszerre három kést szúrnának a szívembe.

Hogyan kérdezhet tőlem ilyet?

- Mert az anyám vagy – és a kicsiknek szüksége van rád, nekem is szükségem van rád… Szerettem volna hozzátenni, de nem tettem. Egy részem nem akarta beismerni, hogy szükségem van egy olyan emberre, aki konkrétan összerombolta az életemet. Mégis, kötődtem hozzá, és ezt semmiféle tett nem változtathatta meg. 

- A kicsik? – pánikba esett cseppnyi merengés után. Persze, most az eszébe jutnak.

- Biztonságban – csak ennyit feleltem. Elkezdhettem volna ecsetelni, hogy Emilynél jobban érzik magukat, mint valaha, boldogabbak, mint valaha, de abban a helyzetben ez többnek tűnt, mint szürreális. 

- Justin – anya megragadta a felkarom, mire nagy mennyiségű félelem költözött belém. Szemei oly halottak voltak, hogy minden zöld elhervadt a természetben. Világoskék írisze már inkább volt kísértet, s bőre is roncsolódott a sok idegtől. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy ide jutottunk. – Ugye vigyázol rájuk?

- Igen – az életem árán is. 

- A szemem fényei… - súgta. 

Nem mondott egyebet, csak visszahelyezkedett tőlem távolabbra, s tovább nézett maga elé. Nem voltam képes egy perccel is tovább tűrni ezt az idegőrlő állapotot; felkaptam anyát a földről, és belefektettem az ágyba. Meg sem rezzent, rövidzárlatot kaphatott a gyógyszer miatt, hisz amint letette a fejét, már aludt is. 

Miután összetakarítottam, a lelkem hangosan tombolni kezdett. Tudtam, mire vágyik. Tudtam, hogy az ő karjaiban akarom tudni magam.

És el is jöttem. Nem gondolkodtam többé; hagytam, hadd vezessen a szívem oda, ahova tartozik. Hagytam, hadd gyógyuljon meg annak az embernek az ölelésében, aki képes egyetlen nézésével is visszatenni belém az életet; akit mindennél jobban szeretek.

Emily.

Horrorisztikus emlékképeim elfeledni vágyva rá is néztem az említett nőre. Éppen az erkélyen állt, figyelte, ahogyan a szülei elmennek. Alakja sziluettet alkotott a szobájából nézve, s szőke haját fújta a reggeli szellő. Olyan gyönyörű volt.

Enyém. 

- Bátyus – Jazzy ragyogva pillantott fel rám suttogva.

- Mondd, hercegnőm – guggoltam le hozzá. A húgom óvatosan kinézett az erkélyre, majd közelebb hajolt a fülemhez.

- Igaz, hogy megcsókoltad Emilyt? – tette fel ártatlan kérdését, mire akaratom ellenére is fülig ért a szám. Jaxon bizony árulkodós.

- Igen. Igaz – feleltem, s már vissza is gondoltam arra a csodálatos csókra. Mennyire hiányzott az érzés, hogy felemelkedjek, miközben a karjaimban tartom őt, s érzem, mekkora hatással van rá az érintésem… Ez a gyönyörűséges nő teljesen levett a lábamról. 

Jazzy felkuncogott, s a boldogság az arcán nem is lehetett volna kicsattanóbb. Ó, az én kis kerítőnőm… 

- De el ne mondd Jaxonnak, hogy megkérdeztem, mert azt mondta titok – mondta, s ekkor rajtam volt a sor, hogy elnevessem magam.

- Köztünk marad, hercegnőm – pusziltam meg puha arcát, s Emily ezt a pillanatot választotta, hogy belépjen a szobába. A jelenetre meglágyult az arca, s ismét azzal a szégyellős tekintettel nézett, amivel mindig megbolondít. 

- Elmentek – csak ennyit mondott, de több sem kellett, hogy felálljak, és odamenjek hozzá. – Leah nemsoká itt lesz. Megbeszélem vele a lakást.

- Köszönöm – hálálkodtam. Nem örültem, hogy többé nem leszünk kettesben, de addig is inkább kiélveztem az együtt töltött időt, mielőtt tönkreteszi az idillt környezetünk. 

Már amennyire idilliek vagyunk.

Emily a kezeit vizsgálgatva nézett lefelé, így fényes haja belehullott arcába. Sosem szerettem, mikor ezt csinálta. Szeretem látni a tüzet a szemében, a mosolyát, az ajkait… És ő eltakarja előlem. Szinte ösztönből cselekedve emeltem fel a kezem, hogy odategyem az ujjaim az állához, és lágyan felemeljem a fejét. A szépség csak megszeppenve követte nonverbális utasításom, s farkasszemet nézett velem. Rögtön nekiálltam simogatni az álla vonalát, melyre apró sóhajokat kaptam jutalmul, s meg sem szakítva vele a szemkontaktust betelítődtem mindenféle elsöprő érzéssel. 

- Gyönyörű vagy – súgtam, míg az arcát vizsgáltam. Ezúttal nem tudtam levenni a szemem a szájáról, melyet ő észre is vett; többet kommunikáltunk tettekkel, mint szavakkal. Emily gondterhelten sóhajtott egy nagyot, majd ellentmondást nem tűrően belemászott az ölelésembe. 

Semennyi szó, semennyi betű nem tudja leírni, milyen érzés volt érezni a testét ismét az enyémnek passzírozódva. Aprócska termete pontosan tökéletes volt ahhoz, hogy rátegyem az állam a fejére, azonban mielőtt ezt megtettem volna, apró puszikat hintettem a homlokára, s szorosabb ölelésbe vontam. Sosem akartam elengedni. Sosem akartam kilépni abból a szobából. Sosem akartam semmi mást többé, csak őt.

- Szeretlek, Emily – sokadszorra csúszott már ki számon ez a vallomás, s egyik alkalommal sem tudtam korlátozni magam. Úgy éreztem, tudnia kell, és nekem ki kell mondanom, hogy megnyugodjék a lelkem. Emily erősen megszorított, majd a nyakamba temette a fejét.

- Én is szeretlek, Justin – mondta halkan, mire teljes mértékben megfagytam. 

Azt mondta… azt mondta szeret? Ő? Engem? Sokkos állapotban lazítottam meg az ölelésem, csak hogy lássam a szemét; hogy visszaigazolást kapjak, jól hallottam-e ezt a csodát, mely már nemhogy a szívembe, egyenest az érhálózatomba hatolt. 

- Tessék? – mormoltam alig kivehetően. Nem emlékszem még egy pillanatra a tizennyolc évem során, amikor olyan boldog lettem volna, mint akkor. Belülről éreztem felvirágozni a lelkem; a sok fekete foltot végre lemosták rólam, s nem maradt más, csak az illatos, csodaszép természet, tele mindenféle széppel. 

- Szeretlek – súgta halkan, s akkor már tudtam. Emily Miller szeret engem. 

Szinte úgy álltam ott tartva őt, mint akinek kivették az agyát, gondolkodni sem tudtam. Visszhangzott a fejemben az a szó; a szó, amit már olyan régóta hallani akartam tőle. Éreztem, amint valami kattan bennem, s máris az ajkait vettem célba. Alig maradt két milliméter szánk között azonban, amikor heves kopogás hallatszott Emily szobájának ajtaján.

- Mils! – Leah türelmetlenül kopácsolt, s tudtuk, ha valamelyikünk nem nyit ajtót, biztosan betöri tokostól együtt. 

Emily lenézett a számra, majd fel a szemembe, s egy bocsánatkérő pillantás után kimászott az ölelésemből. Csak két méterre ment el tőlem, mégis egyedül éreztem magam, amint eltávolodott. Nélküle már sosem leszek egész.

- Azonnal jöttem, amint megkaptam az üzen- ó, szia Justin – meghökkent, amint megpillantott, s valamiféle megmagyarázhatatlan sejtelmesség ült ki az arcára. – Itt töltötted az éjszakát?

- Nem – Emilyvel egy emberként válaszoltunk neki, mire ránk meresztette a szemét. Mindent megadtam volna azért, hogy Emilyt magam mellett tudjam az ágyban, s mégis, aligha akarnak felereszkedni a falak közülünk. 

De legalább szeret engem.

- Értem – Leah mindössze ennyi válasszal szolgált, s szemmel láthatóan bölcsebbnek látta megváltoztatni a témát. – Utánanéztem apa üres ingatlanjainak; nos, a 143 üres ház közül 84 van New Yorkban, abból 13 Queens-ben, 25 Manhattanben, egy nyaraló Long Islanden, 45 pedig itt Brooklynban – hadarta, s még a szám is leesett. Hogyan lehet valakinek ennyi háza? – Milyenre lenne szükséged, Justin? – nézett rám Miss. Mindent-Megoldok-Csak-Bízd-Rám. 

Mégis mi erre a megfelelő válasz egy olyannak, akinek semmiféle megélhetése nincsen? Tanácstalanul néztem jobbra-balra, még a hatéves húgomra is vetettem egy pillantást válasz reményében, sikertelenül. 

- Kétszobás, jó állapotú, valami olyan helyen, ahol nem élnek sokan, és biztonságos környéken van –Emily a kezébe vette az irányítást, Leah pedig előkapta a telefonját, s lapozgatott egy párat.

- Ez leszűkítette a kört három lakásra. Az egyik itt van nem messze, új építésű, még senki nem lakott benne. A Hudson folyóra néz – felnézett, s rám mosolygott. 

- Tökéletes – felelte Emily, s ekkor bekapcsolt a vészjelzőm.

- Hogyan fogom kereset nélkül fenntartani a lakást? Hogyan fogom kibérelni? Hogy fogod elmondani az apádnak? – kérdések sorozata robbant a fejemben, mindegyik negatív válasszal. Kizárt, hogy ez működjön.

- Emiatt ne aggódj. Bevetem az újonnan épített 3D szempilláimat, és nekem fogja adni. Majd azt mondom, Emilyvel szeretnénk átalakítani közös nyaralóvá – ötletelt. – Még örülni is fog, hogy belevetetem magam az ingatlankereskedésbe, úgyis mindig azt akarta, hogy a cégénél dolgozzam majd – legyintett, s megforgatta a szemét. Szent ég, ezek a gazdag emberek!

- Köszönöm, Leah, de miből fogom fizetni a…

- Ugye nem gondolod, hogy ha az apucim pici lánya elkér egy lakást, azt majd nem fogja teljes mértékben állni neki? – úgy mondta ezt, mintha teljesen egyértelmű lenne. Számára bizonyára az is volt. 

- Nem engedhetem…

- Ó, az istenért, felejtsd el ezt! – Emily oly nagy hévvel szólalt fel, hogy még a szőr a hátamon is vigyázban állt. – A kicsik biztonsága függ tőle. Ezt már megbeszéltük – nem tűrt ellentmondást, és én sem dönthettem másképpen. Bele kellett egyeznem.

- Rendben – fújtam ki elhasznált levegőm, s a testvéreimre néztem. – Na, mit szóltok az ötlethez?

- Új házunk lesz? – Jazzy döbbenten nézett fel ránk, miközben Jaxon kezét fogta. 

- Csak egy ideig, amíg összegyűlik a pénzünk, hogy vegyünk egy másikat – leguggoltam, s ők minden mozdulatom figyelemmel kísérték.

- Lesz benne spriccelős kád? – nagy izgalommal fordult Jazzy Emilyhez, aki velem ellentétben értette, mire céloz a húgom.

- De még mennyire, hogy lesz zuhanyzó – kuncogott a szépség. Úgy imádtam azt a hangot.

- És játékok? – Jaxonnak is megeredt a nyelve, s ekkor Emily odajött mellém, s egyenesen az öcsém elé térdelt, majd megfogta két apró kezét. 

- Amennyit csak el tudsz képzelni – simította meg arcát, s hosszú idő óta akkor láttam először a testvéreim arcán őszinte mosolyt. Ha Emily nem lenne, több élet ment volna tökre. Gyógyító ereje van, és még csak nem is tudja.

Istenem, mennyire szeretem. 

- Szupi! Megyek is, elkérem apától a kulcsokat, és már át is adom nektek – Leah izgatottan tapsolt, s zsebébe téve telefonját azon nyomban az ajtó felé indult. – Találkozunk egy óra múlva! – és már bent sem volt. Micsoda hiperaktív.

Emilyvel egymás mellett guggolva, szinte egyszerre néztünk a másik szemébe. Derűt láttam megcsillanni tekintetében, biztosan a ténytől, hogy biztonságban vannak Jaxonék. Lesiklott a szemem a szájára; ó, mennyire meg akartam őt csókolni, s megköszönni a szimpla tényt, hogy a világra jött. 

- El fogom vinni a kicsiket vásárolni – jelentette ki nagyot nyelve, s ugyan gyors volt, de azért észrevettem, amint ő is az ajkaimat fixálta. 

Enyém.

- Ha így érzed helyesnek – mondtam hipnotizálva. Túlságosan el voltam foglalva a látványával, hogy eljusson a tudatomig, mit is mondott. 

- Jaxon, csukd be a szemed – valami távoli hangként hallottam a húgom suttogását, s még azt is elkaptam, ahogy Jaxon engedelmeskedik, mielőtt egy hirtelen mozdulattal rátapasztottam Emily szájára a sajátom.

Ismét belém csapott a villám; szentséges egek, milyen tökéletesen illeszkedtünk egymásra! Egyből a nyakáért és a derekáért nyúltam, hogy szembefordulva vele a lehető legközelebb rántsam apró testét, és ő nem ellenkezett: karjait nyakam köré fonva erős szorításba vont, s elmélyítette a csókunkat. 

Meg sem tudtam mondani, mikor volt, hogy utoljára igazán, korlátok nélkül meg tudtam csókolni, s most, hogy tarthattam őt, hogy érezhettem bőre tapintását, megtaláltam a belső békémet. Kiélveztem minden pillanatát csókjának, s magamba szívtam sóhajait, szorítását, hogy legközelebb erőt adjanak. 

Emily egy utolsó csókot adva ajkaimra elvált tőlem, s arcát beletemetve a nyakamba csak szorított. Éreztem a felém táplált szeretetét, s ettől olyan erősnek éreztem magam, mint soha. Imádtam.

- Most már kinyithatod a szemed – Jazzy odasúgta Jaxonnak, mire Emilyvel feléjük nézve kezdtünk el nevetni. 

Visszakaptam őt. Végre, talán most jobb idők következnek. 

Hát sziasztok!

Már itt is vagyok, ismét hamarabb. Igazából én egész mostanáig abban a hitben éltem, hogy ezt a részt már kitettem, és az új még függőben van. Hát igen, megvannak a pillanataim.
Szerettem volna ezt a részt kicsit vegyesre csinálni érzelmek szempontjából, valamint különlegesre, ha már ilyen szép számhoz érkeztünk. Remélem sikerült!
Köszönöm a kommenteket az előző rész alatt, most is várom a regényeket! Apropó, egy kedves kommentelő rávilágított, hogy könyvé kéne alakítanom a blogot. Először annak indult, aztán rájöttem, hogy ilyen formában nem fog menni. Azt hiszem, ahhoz még elég sokat kell fejlődnöm. De meg sem állok, hiszen a lételemem ez az egész, és nagy álmom egyszer a könyvkiadás. Nagyon köszönöm a bíztató szavaid Napsi! ♥
Találkozunk hamarosan xoxo ♥