45th chapter - Falling into pieces

-*- Emily szemszöge -*-

- Emily, kincsem – anya kopogtatását hallottam az ajtómon, mire felkaptam a fejem. Még mindig a padlón ültem egymagamban, a gyönyörű barackvirágszín ruhámon fekete sminkpacák éktelenkedtek a sírásomból kifolyólag. És ez tüll. Az életben nem fog kijönni belőle.

- Igen? – összeszedtem a maradék erőm, hogy meg tudjak szólalni. A hangom reszketegebb már aligha lehetett volna, reménykedtem, hogy anya nem hallja meg.

- Minden rendben veled? Olyan hamar eltűntél – érzékeltem, amint aggódik értem, és ez volt az egyetlen tényező abban a pillanatban, ami boldogított.

- Persze, minden rendben, csak szeretnék kicsit… - eltűnni, megszűnni, elsüllyedni - pihenni – mondtam egy kisebb hatásszünetet követően. Pihenni, mi? Egész éjszaka nem fogok elaludni emiatt.

- Megértem, hogy elfáradtál, drágám, de Leah szeretne hozzád bejönni. Beengedjem? – kérdezte, s nem is kellett gondolkodnom a válaszon.

- Igen, engedd be – sokkal jobb lesz, ő legalább majd gatyába ráz, és talán felrugdos a padlóról. De miért is reménykedem? Hisz én vagyok a hibás. Itt magamat kell felrugdosnom innen, és aztán rögtön elrugdosni Justinig, hogy a lehető leghamarabb helyrehozzam ezt a katyvaszt, amit okoztam.

- Máris hívom – hallottam anya utolsó szavait, majd vettem egy nagy levegőt, és felálltam a térdelő pozíciómból, amelyben akkor már fél egész órája tartózkodtam. Nem akartam, hogy Leah ennyire szerencsétlenül találjon rám, bármennyire is éreztem magam a világ legnagyobb balekjának. Éppen annyi időm volt, hogy eltávolítsam a sminkem, Leah máris nyitotta az ajtót.

Még mindig azt a fekete ruhát viselte, amit együtt vettünk, és ha lehet, csak még jobban állt rajta, mint az üzletben. Rám irányította együtt érző tekintetét, majd meg is indult felém.

- Emily, úgy sajnálom – odaszaladt hozzám, s a lehető legmelegebb ölelést adta nekem, amitől persze újra el kellett sírnom magam.

- Nem, Leah, ez az én hibám – váltam el tőle, és idegesen dobálni kezdtem a ruhám szoknyarészét.

- Ugye nem azt akarod nekem mondani, hogy magadat okolod azok után, amit láttál? – barátnőm megdöbbent tekintetével ütközött össze a sajátom. – Mils, ő volt az, aki…

- Itt volt az előbb – vágtam közbe, mielőtt olyanért kezd el szidni, ami jogtalan.

- Tessék? Feljött hozzád? Hogy volt képe…

- Leah, hallgass végig – nyugtattam, majd lehuppantam a kanapéra és folytattam. – Itt volt, veszekedtünk, és teljesen elszabadult a pokol – a fejemet fogtam és próbáltam valamiféle földöntúli erővel kiszedni onnan ezeket a rémes emlékeket. – Dühös voltam, amiért úgy összemelegedett Crystallal, ő pedig dühös volt, mert nem bíztam benne – pörögtek a szemem előtt az események, s a torkom, ha lehet, még jobban összeszorult Crystal és Justin látványának felidézésekor.

- Még jó, hogy nem bíztál meg benne, azok után, amit láttál – mondta azonnal. – Ezért nem te vagy a hibás.

- Azt mondta nekem, hogy szeret, és én nem mondtam vissza – böktem ki gyorsan, mielőtt a hihetetlen mennyiségű önbírálat rám zúdult volna.

- Micsoda? Szerelmet vallott ezek után? – Leah szemei lassan kigúvadtak, ahogy meglepődött. – Mekkora egy paraszt! – kiáltott fel hitetlenül, majd az indulat hevében még a kanapéról is felpattant. – Enyeleg egy másik nővel a saját estélyeden, amin melletted kellett volna lennie, és aztán még téged okol, amiért nem bízol benne, és amikor már látja, hogy rosszul áll a szénája, beveti a „szeretlek” szöveget, micsoda szánalom ez? – úgy tűnt, mint aki el sem akarja hinni, hogy ilyen megtörténhet, én pedig csak sokkos állapotban figyeltem a kitörését.

- Tessék? Leah, nem – felálltam én is, miután Justint így lefokozta. – Igaza volt bízom kellett volna benne – néztem Leah szemébe olyan mélyen, ahogyan csak tudtam, s igyekeztem belevésni a tényeket. – Rosszul esett, amit Crystallal művelt, de neki sem lehet könnyű Derekkel mellettem – az indulatom alábbhagyott, s cserébe átvette az uralmat a bűntudat. – Nem kellett volna így kiborulnom, és főleg nem kellett volna hagynom elmenni úgy, hogy nem tudja, én is szeretem őt – ha lehetett volna, levetettem volna magam az erkélyemről, amilyen idiótán éreztem magam akkor. Mindent brutálisan elszúrtam.

- Kérlek, Emily, ne akard azt mondani, hogy te beveszed ezt – úgy látszott, hogy nem nagyon győzte meg barátnőmet a magyarázatom. – Csak kihasznál téged, nem veszed észre? Semmi másért nem kellesz neki, csak a pénzedért!

- Ez nem igaz! – vágtam vissza dühösen. – Ha ez így lenne, nem tiltakozott volna olyan hevesen, amikor először ismertettem vele, hogyan fog megismerkedni az anyámékkal. Annyira kiborult, hogy majdnem meg is ütött – kirázott a hideg, amint ismét átjárt az a félelem, ami akkor.

- Hogy mi?! – Leah szemei ekkor egyenesen felrobbantak, és sosem láttam még olyan ingerültnek, mint abban a pillanatban. Elfelejtettem volna ezt megemlíteni neki? – Ezt a részletet mégis miért titkoltad el előlem? Szent ég! – járkált fel-alá – És te még képes vagy elhinni neki, hogy szeret téged? Ez egyszerűen nonszensz! – hevesen affektált a kezeivel. – Én meg még bele is mentem ebbe az idióta játékba, még segítettem is, és még bíztattalak is, ó te jó ég, én orbitális barom – szidta magát egy immáron csendesebb tónusban, én pedig csak álltam ott, mint a világ leghivatásosabb szerencsétlene.

- Ő nem csinált semmi rosszat – mondtam halkan, holott tudtam, már semmit nem érnek Leahnak a szavaim. Barátnőm rám nézett, s arckifejezéséből levettem, hogy már azt sem tudja, ki vagyok.

- Teljesen elvette az eszedet, Emily – rázta a fejét. – Játssza veled az őrült játékait, és te belemész, mert olyan rohadtul belézúgtál – lemondóan mutogatott rám, mialatt beszélt. – Hát tudod mit, én… én ebből kiszállok – jelentette ki, mire a szívem oly erősen zakatolt, hogy úgy tűnt, szívrohamom közeleg. – Nem fogok közreműködni abban, hogy összetörjön téged, mert ez egy kibaszott nagy baromság! Ráköltesz egy kész vagyont, csak azért, hogy a szüleidnek tetsszen, amit látnak, ő meg élvezi a tejben-vajban fürdést, és azt, hogy úgy táncolsz, ahogy ő fütyül. Én ebben nem akarok részt venni – már nem tombolt, nem kiabált, hanem véresen komoly ábrázattal véste ezt egyenesen a lelkembe, ezáltal csak mélyebben megérintett, mint amit abban a pillanatban kezelni tudtam volna.

- És mi van azzal, amiket mondtál? Hogy „úgy összeillünk”, és hogy „látod rajtunk, hogy szeretjük egymást”? – ismét a sírás fojtogatott, amint éreztem, hogy egyszeriben minden kihullik a kezeim közül.

- Olyan boldog voltál, Emily – az ő szemei is beködösödtek, ami dupla akkora erővel facsargatta a szívemet. – Nem mondhattam, hogy ez kártékony neked, azok után, amin átmentél Briannel – megint a fejét fogta önszidalmazása alatt. – Derek harcolt ellene és próbált megakadályozni, rá akart beszélni, hogy vonjalak el téged Justintól, de én túl gyenge voltam – vallotta be. – Kérlek, vedd észre, hogy ez a fiú nem neked való. Ha a szüleid rájönnek, ki is ő, tűzzel-vassal fognak harcolni, hogy szétszedjenek titeket. Ráadásul nem tarthatod őt el életed végéig, ez egyszerűen nem helyénvaló. Keress valakit, aki jobban illik hozzád, mert ő… Már azt sem tudom, ki ő – barna szemei belefúródtak az enyémekbe, s a könnyeim akaratom ellenére újra áramolni kezdtek lefelé az arcomon. – Sajnálom, Emily, de nem segíthetek tovább abban, hogy tönkretedd magad. Át fogom küldeni Justin ruháit, amiket nálam rejtegetsz, és ezek után magadnak kell megoldanod, ha folytatni akarod. Kérlek, gondold ezt át – mondta, majd hátat is fordított nekem, hogy kimenjen az ajtómon.

- Sajnálom – suttogtam, miközben az ajtó felé távolodott tőlem, majd a sírás el is nyomta a további szavakat. Leah visszafordult, s nehéz arckifejezéssel még utoljára rám nézett.

- Viszlát, Emily – mondta, s már távozott is.

Mintha visszarepültünk volna fél órával ezelőttre, újra ledobtam magam a földre, és ismét ugyanabban a térdelő pozícióban sírtam, mint miután Justin elhagyta a szobámat. Ezúttal azonban hisztérikusabb voltam, mint valaha: elkezdtem széttépni a ruhámat, az utolsó tüllt is leszakítottam róla, és a legalsó selyem réteget is cafatokra szaggattam. Igyekeztem úgy tenni, mintha az az ártatlan ruha lenne minden emlékem, ami Justinhoz köthető, így nem akartam egyetlen ép darabot sem hagyni belőle. Miután végeztem, ott ültem egy ruhában szoknyarész nélkül, s körülöttem mindenütt cafatok hevertek. Körülnéztem, és a rendetlenség magam körül ijesztően hasonlított arra, milyen helyzetbe is kevertem most magam.

Beleszerettem egy hozzám kissé sem illő fiúba, aki elhagyott. Összevesztem a legjobb barátnőmmel, mert nem akart hozzájárulni a fájdalmamhoz, így elhagyott. A szüleim nem voltak hajlandóak elfogadni, hogy a fiú, akit szeretek, nem a mi rétegünkbe tartozik, így cserbenhagytak. Minden, ami csak lehet, széthullott körülöttem, és az összes, hozzám legközelebb álló ember a szemem láttára sétált ki az életemből. Mindent elcsesztem.

Hagytam magamnak még pár percet, amíg csillapodott a sírásom, majd keservesen elkezdtem összeszedegetni az életem darabjait körülem. Kerítettem egy zsákot, s próbáltam azáltal lehiggadni, hogy lassan, egyesével dobáltam bele minden részt, melyet szétszakítottam. Amint végeztem, s megtelt a zsák, úgy döntöttem, nem fogom kidobni. Alkotni fogok belőle valamit, hogy beleöljem a fájdalmam.

Levettem magamról a felsőrészt, azt is beledobtam a zsákba, s egy zuhany után leültem a kanapémra, majd vártam. Hogy mire, azt magam sem tudtam, de mintha Isten is megunta volna, hogy egy helyben ülök mozdulatlanul, mint aki meghalt, küldött nekem még valamit, amin aggódhattam.

- Bejöhetek? – kopogtatott anya az ajtómon, mire behívtam őt. Sírásnak akkor már nyoma sem volt, sem pedig széttépett ruhának, így csak úgy kellett tennem, mintha fáradt volnék. – Egy ideje már idebent vagy – mondta, s bekuporgott mellém a kanapéra. – Jól vagy?

- Hát persze – mosolyogtam. Jó voltam már abban, hogy elrejtsem, mit érzek igazán. – Fáradt vagyok, ennyi az egész. Kimerítő és stresszes volt ez a nap – feleltem, s ebben nem is hazudtam, hisz valóban így volt.

- És mégis kitűnő munkát végeztél – ölelt át, én pedig szorosan belebújtam az ölelésébe, s vigaszt kerestem az utolsó olyan embernél, aki még belép ebbe a szobába rajtam kívül. – Igazad volt ezzel a Justinnal kapcsolatban is. Apáddal nagyon megkedveltük – simogatta a karom, mire az összes létező belső szervem összecsavarodott, s még levegőt is alig tudtam venni. Hát persze, hogy semmi nyugtom nem lehet.

- Ennek örülök – mondtam szinte összeszorított fogakkal, majd a maradék erőmet arra használtam, hogy ne kezdjek el remegni anya ölelésében.

- Végre találtál valakit, aki nem bánik úgy veled, mint Brian – folytatta, mintha nem lett volna még elég a fájdalom. – Végig figyeltünk titeket, és öröm volt nézni, ahogyan nézett rád. Az a fiú igazán szeret téged, Emily – éreztem, amint magával egyetértően bólogat, s erre beleharaptam a számba, hogy ne sírjak fel rögtön. Ez egyszerűen annyi fájdalom, amennyit egy estére képtelenség befogadni.

- Én is szeretem őt – suttogtam a sírás szélén, mire anya lenézett rám, s meglátta a könnybe borult szemeimet.

- Ó, Emily, ne haragudj rám, nem akartalak megsiratni – ölelt át szorosabban. – Gondolhattam volna, hogy a stressz miatt érzékenyebb vagy, azt hiszem, hagynom kéne téged aludni – puszilgatta a fejem. Ó anya. Ha tudnád…

- Nem haragszom – csak ennyire futotta tőlem, s mintha nem sírtam volna végig az estét már így is, a könnyek újdonsült erővel törtek ki belőlem. Anya erősen szorított, s igyekeztem mihamarabb lenyugodni, mert már így is sokat mutattam a fájdalmamból. Pár perc után, amint a sírásom apadni látszott, anya a szemembe nézett, adott egy puszit a homlokomra, majd elmosolyodott.

- Sose feledd el, Emily: a küzdelem, amiben ma vagy, csak fejleszti az erőd, ami holnapra kell – nézett mélyen a szemeimbe, majd újból átölelt. – Jó éjt, angyalom.

- Jó éjt, anya – súgtam neki, majd miután kiment, elgondolkodtam a mondandóján.

Talán hagynom kéne, hogy fájjon, hogy aztán még erősebb legyek. Talán jobb, ha Justin nélkül leszek egy ideig, hogy átgondoljam, mit is akarok. Itt az ideje, hogy felnőjek.

A kedvenc párnámmal és egy kész tengernyi gondolattal leoltottam a villanyt, majd bemásztam az ágyamba, csak hogy egész éjjel fent lehessek, és azon törjem a fejem, vajon mi legyen ez után. Lehet, hogy minket mégsem teremtettek egymásnak Justinnal. Huzamosabb időt úgysem töltöttünk el eddig egymás nélkül, majd az idő megadja a választ arra, hogy mennyire erős az, ami kettőnk között van. Már ha ezek után van még valami kettőnk közt a távolságon kívül.

Sziasztok! 

Ezután a szép kis két hónap után... ._. Ki gondolta volna, hogy pislogok kettőt és máris december.
Mint látjátok, megújítottam a kinézetet nagy nehézségek árán, remélem bejön, még biztos ügyködök majd rajta, csak már elfáradtam. :D
A rész nekem szokásosan nem tetszik, de ez állandó dolog nálam. Remélem kapok kommenteket amiben megerősítetek vagy cáfoltok, kíváncsian várom őket. Az előző rész alatti visszajeézéseket is köszönöm!
A következő rész eljövetele passz, hogy mikor lesz. A szünetben talán lesz időm valamit kicsikarni magamból, de majd meglátjuk, mi sikerül. Addig is sziasztok! :)
U.i.: Bloglovin'-on is tudtok már követni, az oldalmenü legalján találjátok a kis Bloglovin' gombot! :)

44th chapter - Red code

-*- Justin szemszöge -*-

Ha azt mondom, hogy úgy száguldottam hazafelé az éjszakában, mint egy üstökös, akkor sem lenne pontos a tempóm valódi meghatározása. Igyekeztem visszafogni a könnyzuhatagot, ami együttes erővel próbált kitörni, hiszen nem sírhatok egy ilyen lány miatt. Nem engedhetem meg magamnak, hogy valaki olyan iránt ejtsek egyetlen könnycseppet is, aki nem szeret viszont.

Próbáltam betelíteni a belsőm dühvel, csak hogy eltűntessem a csalódottságot és a síráshoz való kényszert. Mekkora faszság. Mekkora fasz vagyok. Hogyan hihettem, hogy működni fog? Hogyan hihettem, hogy szerethet engem? Ugyan már! Gazdag csitrik nem szeretnek bele nincstelen fiúkba. Benne van a vérükben, hogy a pénzt keressék, és Emilyben is biztosan csak most tudatosult, mit művel pontosan.

Hogy a francba hihette, hogy egy percig is másképp tekintek Crystalra? Nem tudom eldönteni, hogy ez nevetséges, tragikus, vagy mind a kettő. Azok után, amennyiszer bebizonyítottam neki az érzéseimet, kibukik rám emiatt az apróság miatt, miközben ő százszor többet enged meg Dereknek. Még mi a szart nem! És ha mindez még nem lenne elég, szerelmet vallok neki, ő pedig csak bámul rám, mintha fogalma sem lenne, melyik univerzumban van éppen. Micsoda egy balfasz vagyok! Hogy veszíthettem el ennyire az eszem? Ez rettenetes.

Dühösen trappoltam el a házunk ajtajáig, és próbáltam olyan halkan kinyitni azt, amennyire csak abban az állapotban lehetséges volt. Anya és a kicsik elszenderedtek, miközben esti mesét olvastak, és a látvány kissé csillapította a belsőm. Ő legalább mindig itt van nekem.

Ledobáltam magamról ezt a csicsás göncöt, és visszavettem a kényelmes, ezer éves fekete ruháimat. Úgy volt, hogy minden reggel Leah-nál találkozunk, hogy át tudjak öltözni „normális ruhákba”, de ezek után felszarvazott marha lennék odamenni. Soha többet nem akarom őket látni.

Visszamentem az utcára sétálni, hiszen csak még rosszabb volt egy helyben ülni. Megfordult a fejemben, hogy futok egyet levezetésképpen, de elvetettem az ötletemet, amint egy ismerős terepjáró fényszórója belevilágított a szemembe. Ez az. Ez még jobb lesz.

Drake már ki is hajolt az ablakon, és épp nyitotta volna a száját egy mondatra, amiben biztosan szerepelt volna a „kölyök” szó, de ehelyett csak a fejemet tanulmányozta körülbelül két percen át. Na, és ebből most mi lesz.

- Mi történt a buráddal, kölyök? Végre úgy nézel ki, mint akinek farka is van – mondta, engem pedig elkapott az ellenállhatatlan kényszer, hogy elröhögjem magam, de aztán eszembe jutott, miért is festek így. A jókedvem persze azonnal elszállt.

- Változatosság gyönyörködtet – mondtam vállat vonva, ő pedig egy fejrázás kíséretében behívott az autóba.

- Rég láttalak, már majdnem hiányoztál – bökött oldalba, mire összeráncoltam a szemöldököm. Azt mondta nekem, hogy hiányoztam neki? Drake ismeri a hiány érzését?  Drake tud érezni? A mindenit.

- Bár én is ugyanezt mondhatnám – csúszott ki a számon, és azt hittem, ezzel kapok egy golyót a fejembe, de Drake csak jókedvűen elnevette magát, majd megveregette a vállam.

- Kezdelek kedvelni, kölyök – vigyorgott, s én akkora már feladtam, hogy megértsek bármit is az életből. – Ma este van egy apró feladatunk, öt percet vesz igénybe – tért a lényegre hirtelen –, aztán már szabad is vagy.

- Jól hangzik – bólintottam. Az igazság az, hogy cseppet sem hangzott jól, de bármit elfogadtam, aminek nincs köze Emilyhez és az ő csipetcsapatához. Még Drake is jobb megoldásnak bizonyult, mint ő.

Egy rövidebb autóút után megérkeztünk a szokásos lepukkant raktárépület ajtajához. A többi csapattag már ott várt, beleértve Ryant is, aki teljesen kiment a fejemből. Szent szar, hogy fogom kimagyarázni magam előtte? És ő hogy fogja kimagyarázni magát nekem? Egyáltalán tartozunk magyarázattal egymásnak? Sokkal jobb lenne, ha annyiban hagynánk a történteket, viszont ahogyan ezt a srácot eddig ismerem… tutira nem fogja száműzni a kérdéseit.

Mindenesetre miután kiszálltunk a kocsiból és befelé vettük az irányt, inkább Drake mellett maradtam, kerülvén Ryant. Ha Drake rájön, hogy én is ott voltam az estélyen Ryannel, ő is elkezd majd kérdezősködni, és azokra sajnos már válaszolnom is kell, különben a tengerben végzem cápakajaként. Azt pedig bármennyire is szerencsétlen egy barom vagyok, nem akarom.

- Mindenki figyel? – Drake hangja bevisszhangzotta a raktárépületet, s síri csönd lett. – Ezt a borítékot – emelte fel a magasba, hogy mind a tízen láthassuk – be kell dobnunk egy postaládába. Nevetséges feladatnak tűnik, de mindannyian kelletek hozzá – nézett rajtunk végig. – Három ember fegyverrel fedezni fog, ketten becsöngetnek a lakásba, és elvonják a tulaj figyelmét azzal, hogy eladóknak adják ki magukat. Addig egy ember bedobja a borítékot a postaládába, miközben két ember felügyeli a környezetet, ketten pedig készenlétben lesznek mellettem, hogyha bármi történik, azonnal közbe tudjunk lépni. Érthető voltam? – kérdte, és a tömeg bólintott.

Azt sem tudtam, melyik pozícióba reméljem magam. Az egyedüli, amiben biztos voltam, az volt, hogy semmiképp nem akartam fegyvert fogni. Nagyvalószínűséggel annyira remegne az eszköz a kezemben, hogy teljesen mást lőnék le, mint akit kéne. És egyáltalán, rohadtul nem akarok gyilkolni! Azt hagyja a hidegvérűekre.

- Ti hárman, itt vannak a fegyverek – szólt a három legidősebb embernek. – Három oldalról kell fedeznetek a házat, és ha bármi gyanúsat láttok, lőjétek le – mondta Drake. Ez igen.

- Jaden, te fogod bedobni a levelet a postaládába. Olyan gyorsnak kell lenned, amilyennek csak tudsz – adta át a borítékot egy sötét bőrű srácnak, aki mindössze egy bólintással válaszolt.

- Kölyök és Ryan – na neee, máris tiltakozom! –, ti lesztek a csendes megfigyelők. Ha bármit láttok, hallotok, ezen a mikrofonon keresztül jelezzétek, ezt pedig tegyétek a fületekbe – adott a kezünkbe két aprócska szerkezetet. Két ujjam közé fogtam az egyiket, majd be is tettem a fülembe, a mikrofont pedig rácsíptettem a pólóm nyakszegélyére. Hát, ilyet sem csináltam még.

Ryan vizsgálgatva rám nézett, mintha üzenni akart volna valamit a szemével. Sőt, egyenesen kérdőre vont velük. Most, hogy egy a feladatunk, biztosan meg kell beszélnünk a történteket. Illetve, várjunk csak… Hát ezért néz így rám, mert nem szólalhat meg a mikrofon miatt! Á, tökéletes. Az élet ezúttal velem van.

- Indulhatunk? – kérdte máris Drake, így gondolom kiosztotta a maradék embereknek a feladatot, amíg én filozofáltam.

Bólintottunk válaszképp, majd a két srác, akik az eladó szerepet kapták, elmentek egy testőrrel, minden bizonnyal átöltözni. Addig mindenki beszélgetett az éppen mellette állóval, én és Ryan azonban csak szótlanul álltunk egymás mellett. Bevallom, nem nagyon mertem ránézni. Tudtam, ha megteszem, többet kapok abból a kérdő pillantásból, így inkább egyenesen bámultam az orrom elé. Abból legalább nem lesz károm.

- Jól van, mindenki kifelé a furgonba! – Drake kimutatott az ajtón, amint megérkezett a két srác hivatásos reklámügynökségnél dolgozó eladóknak öltözve, így kiözönlöttünk.

Az ajtó előtt egy fekete furgon várt, aminek hátuljába mind a tízen befértünk, plusz még egy testőr is. Nem mondom, hogy kellemes volt Ryan mellett kuporogni halálos csendben, amikor mindkettőnknek lett volna mit megmagyarázni, de ez így volt rendben. Amúgy sem volt kedvem még vele is esetlegesen veszekedni.

- Kölyök és Ryan, látjátok azt a fát? – mutatott el a távolba, mire igennel feleltünk. – Ott fogtok őrködni. Ha gyanúsat láttok, mondjátok ki a „fehér” szót, és tegyétek hozzá, merről. Ha nyilvánvalóan veszély közeleg, ugyanezt tegyétek meg, csak a „piros” szóval. Világos voltam? – nézett bele jéghideg szemeivel az enyémbe, túlságosan megfagyasztva ezzel az érhálózatomat ahhoz, hogy épkézláb választ nyögjek ki neki. – Ne kelljen csalódnom – tette hozzá, majd már ment is a többiekhez. Ó, igazán kösz a megnyugtatást, most már kevésbé vagyok ideges.

Mivel Ryan már el is indult a kijelölt helyre, követni kezdtem. Életünk leghosszabb küldetése elé nézünk, az egyszer biztos. A fekete ruhám tökéletesen beleolvadt az éjszakába, a bokor még el is takart félig, így cseppet sem voltam feltűnő. Igyekeztem úgy helyezkedni, hogy teljes rálátásom legyen az egész területre, Ryan pedig hátat fordítva nekem ugyanezt tette, csak a másik irányból. Így maximális megfigyelés alatt tudtuk tartani a környéket.

Láttam, amint a három ember már fegyverrel behelyezkedett egy nagy háromszög három csúcsába, és ténylegesen készek voltak bárkit lelőni, aki akadályozni meri a küldetést. A furgon felől megindult a két eladó egyenesen a bejárati ajtó felé, a fekete srác pedig addig az egyik fegyveres mellett tartózkodott.

Nem lehetett több tizenötnél a kölyök, ennek ellenére igencsak határozottnak nézett ki. Ötletem sem volt, mikor érkezett a csapatba, és kirázott a hideg, amikor belegondoltam, milyen fiatalon csöppenhetett bele ebbe a világba, vagy Drake miért engedte egyáltalán bele. Gusztustalan az egész, és ezáltal én is az lettem.

Elhajtott az autó, és innen tudtam, hogy kezdetét vette a küldetés. Az eladók pont odaértek az ajtóhoz, még a csengőt is hallottam. A szememet csak a területre szegeztem, arra koncentráltam, addig sem volt Emily a fejemben. Jaden éppen beletette mentében a borítékot a postaládába, amikor megjelent egy pasas fekete pulcsiban az utca végén. Kapucni takarta a fél arcát, de amint felemelte a fejét, és rávetült az utcalámpa fénye, beragadt a levegőm. A 21 tetkós pasi.

- Piros, öt óránál – hadartam gyorsan, mire még Ryan is megfordult. Szentséges kibaszott szar, itt mi lesz.

Láttam, ahogy az egyik srác, aki Drake-kel ment, elkezdte követni a pasast, zsebre dugott kézzel. Szinte biztos voltam benne, hogy fegyvert szorongat a kezében, és ettől felugrott a szívem a torkomba. Csak ne legyen mészárlás, te jó ég.

Mindenki meg volt fagyva, nekem még a lélegzetem is elállt, és Ryant sem hallottam moccanni. Az eladók zavartalanul, ügyelve, hogy ne essenek ki a szerepükből, folytatták a diskurálást a lakossal, aki ahogyan észrevettem, egy öreg, zsémbes férfi. Pár méter hiányzott csak, hogy a tetkós pasi kilépjen a veszélyzónából, és a mi emberünk végig követte őt. Amint eltűntek, villámsebességgel száguldott vissza a fekete furgon, és Drake úgy sürgetve minket a kezével, ahogyan még sosem, integetett nekünk, ezért egyenként rohanni kezdtünk a furgon felé.

Ryannel egymást fedezve futottunk el a célállomásig, és már csak akkor voltam nyugodt, amikor elhajtottunk. Szuszogtam, levert a víz és még sosem éreztem ilyen félelmet. Meleg helyzet volt, egyenesen forró. Útközben egyszer megálltunk, hogy felvegyük a srácot, aki követte a veszélyes tényezőt, utána dupla sebességgel megindultunk vissza a raktárépülethez.

- Mindenki kiváló munkát végzett – mondta Drake, mikor már bent voltunk, és sosem láttam még ennyire megkönnyebbülten. Biztosan óriási lehetett a veszély, ha még ő is megijedt. – Kölyök, te külön elismerést érdemelsz. Ha nem figyelsz eléggé, és nem szólsz, abból katasztrófa lett volna. Ez az én emberem – odajött mellém, és megveregette a vállam. Egek ura, elismerést kaptam. Ez aztán igen. – Mindenki mehet haza, a küldetésnek vége! – ordította el magát, de még mellettem maradt. A többiek oszolni kezdtek, majd Drake újból rám nézett, és ezúttal halkabban kérdezett tőlem. – Honnan tudtad, hogy a piros kódot kell használnod? Csak nem ismered 21-est? – méregetett. Szóval 21-es a neve.

- Elég veszélyesnek nézett ki, a fehér túl enyhének hangzott, ha ránéztem – feleltem rezzenéstelen arccal. Nem fogom elmondani neki, mit láttam. Az az érzésem, hogy túl komoly helyzet szemtanúja voltam ahhoz, hogy elpletykáljam Drake-nek.

- És elég veszélyes is. Ő az ellenfél brigád vezére, a 21-es körzet ura – mesélte, miközben sétálni indult beljebb a raktárépületben. – Hat éves korában megölték mindkét szülőjét, őt pedig magukkal vitték. Mint később kiderült, a szülei komoly részesei voltak a maffiának, az anyja pedig egy prostituált volt – regélt, én pedig éles figyelemmel ittam a szavait. – 21-es apja keresztbetett a csapatnak, akik végül megölték, 21-esből pedig vérbeli maffiózót neveltek. Így miután a gyilkosok meghaltak, 21-es lett az utód, és egyben a körzet ura. Innen ered a neve is, és a tetoválás is az arcáról – nézett rám a történet végén, nekem pedig kitisztult a kép.

- Nem semmi – mindössze ennyi volt a szókincsem kapacitása erre a durva történetre. Bele sem mertem gondolni, mennyire kegyetlen maffiózó lehet, ha hat éves kora óta erre nevelték.

- Mindenesetre jó munkát végeztél, és szeretnék neked pénzjutalmat adni érte – kutakodott a zsebében, majd felém nyújtott két bankjegyet. El sem hittem, ami történt, tág szemekkel vizsgálgattam a két bankjegyet, és csak jobban ledöbbentem, amikor tudatosult: 100 dollárt tartottam a kezemben. Ebből egy havi élelmünk kijön.

Felnéztem Drake-re, és esküszöm az istenre, majdnem sírni kezdtem. Hálás voltam érte, bárhogyan is szereztem a pénzt, de nem magamért örültem, hanem anyáékért. Végtelenül ránk fér a pénz.

- Köszönöm – súgtam neki, ő pedig kedvesen bólintott. Ekkor láttam először Drake-t emberin viselkedni, és próbáltam kihasználni a helyzetet, mert tisztában voltam vele, hogy nem minden nap láthatom majd ilyennek, így amikor készült hátat fordítani nekem, én a pillanat hevében utána szóltam.

- Drake! – kiabáltam utána, mire ő visszanézett a válla felett. Közelebb mentem, hogy más ne hallja a szavaim rajta kívül, majd suttogva kérdeztem tőle. – Esetleg itt van még az a vörös lány? – néztem hideg szemeibe, melyek azonnal jobb kedvre derültek a kérdésem után.

- Már azt hittem, soha többet nem érdeklődsz iránta – vigyorgott, és megragadva a karom a szoba felé vezetett. – Mióta együtt voltatok, rólad áradozik. Jó szórakozást, kölyök – mutatott a jól ismert ajtóra, majd el is illant mellőlem.

Tudom, hogy amit készülök tenni, az nem a legszebb dolog, de Emilyvel vége közöttünk, nekem pedig le kell vezetnem a feszültségem, és ahelyett, hogy valakit szétvernék, jobb megoldásnak bizonyul, ha szexbe fojtom bánatom. Így hát benyitottam az ajtón, és már meg is pillantottam a lányt, akit kerestem.

Meglepődött, amint meglátott, és azon nyomban fel is ült az ágyon. Mindössze egy trikó volt rajta és egy rövidke nadrág, melytől azonnal felgyulladt mindenem. Megpillantván, hogy őt fürkészem, kidobta a kezéből a könyvet, melyet olvasott, és nagy léptekkel odajött hozzám, nekilökve az ajtónak, ezzel be is zárva azt.

- Üdv újra itt – mondta mosolyogva mielőtt megcsókolt, én pedig felkaptam őt a combjainál, és készen álltam egész éjszaka eltemetni Emily emlékét vele, annak ellenére is, hogy tudtam: úgysem fog sikerülni.

Hát sziasztok!

Már nagyon hiányoltalak titeket, és ezúttal is bocsánat, hogy későn jelentkeztem, de a suli újra beindult, és még az angliai utam is közbeékelődött, szóval elég forgalmas napjaim voltak. Mindegy is, a lényeg, hogy itt vagyok.
Olvastam minden kommentet, aranyosak vagytok, hogy így be tudtok zsongani, imádlak titeket. Igyekeztem ezúttal is kicsit jobban felpörgetni az eseményeket, és igazából nem tudom, mennyire sikerült, de várom a véleményeket, hogy megtudjam.
Ezúttal is ünnepélyesen túlléptük a 82.000-es oldalmegtekintést, és a feliratkozásokat is köszönöm még egyszer, szuperek vagytok!
Nem tudom, mikor jövök legközelebb, a suli miatt lehet, hogy ismét csak egy hónap múlva. Pozitívum azonban, hogy jön az őszi szünet hamarosan, így talán jutni fog időm az írásra is. :)
Találkozunk legközelebb, puszi nektek ♥

43rd chapter - But you don't, right?

-*- Emily szemszöge -*-

Bezárkóztam a szobámba, és nem voltam hajlandó kijönni onnan. Még éppen annyi erőm volt, hogy anya és apa előtt úgy tegyek, mintha mi sem történt volna, de aztán kitört belőlem. Összetörtem. Szétestem. Darabokra hullottam. Elárultak.

Ki a fene gond gondolta volna, hogy a probléma nem akkor történik meg, amikor a legnagyobb esély van rá? Az egy hét rettenetesen kockázatos volt. Derek undora és Justin féltékenysége csak a kezdet volt. Belefektettem minden erőmet, hogy minden rendben menjen. Egyetlen dologra azonban egyáltalán nem számítottam, mégis a szemtanúja voltam.

Hogy lehet az, hogy valakihez olyannyira vonzódunk, hogy már tenni sem tudunk ellene? Mintha mágnes vonzana, mintha minden, ami vele kapcsolatos lenne, egyszeriben elvarázsolna. Hogy lehetséges, hogy ez a kötelék eltűnik egy pillanat alatt? Az ígéretek, az érintések… semmivé válnak. És miért? Mert jött egy jobb a ranglétrán. Aki sokkal szebb nálad.

Újabb sírógörcs tört rám, amikor visszaidéztem Justin és Crystal látványát. Annyira rohadtul összeillettek. Ahogyan néztek egymásra. Ahogyan tapintani lehetett az összhangot kettőjük között, az valami olyan volt, amivel én nem szállhatok versenybe. Hiába minden, amin keresztülmentem Justinnal, hiába az érzelmek… Elszállt. Neki nem jelentett semmit. Mindössze egy ideiglenes kiscsaj voltam neki, amíg nem talál jobbat.

Istenem, Emily, hogy te milyen rohadt hülye vagy! Még mindig bedőlsz az idióta játékaiknak. Még mindig hagyod, hogy elvegye az eszedet, mert belezúgtál. Belezúgtál egy olyan srácba, akit egyáltalán nem neked szánt a sors, és akkora hazugságot állítottál be a szüleidnek, hogy a házatokba sem férne be. Mindezt a semmiért. Mert Justin lecsapott Crystalra.

Minden gyilkos gondolat után egyre fokozódott bennem a csalódás és fájdalom által keletkezett düh. Mérgesen, mégis gyengébben, mint egy újszülött, ráncigáltam le a Chanel ruhát magamról, melyet azt hittem, esetlegesen más fog megtenni majd helyettem. Ez az ember azonban rossz helyre tette a nevemet a gondolatmenetében, hiszen rólam kellett volna levennie, nem másról, akinek én terveztem a ruháját. Belém mart a kín, amikor belegondoltam ebbe. Szokj hozzá, Miller. Justin Hazug Seggfej Bieber már nem a tied.

Épphogy kijöttem a gardróbomból és felvettem valami kényelmes göncöt, kopogást hallottam az erkélyemről. A reflex, csak is kizárólag a reflex fordította meg a fejemet a zaj irányába, és ha lehet, a látvány csak még jobban összeroppantott.

Ott állt, zakóját a vállára dobva, két gombot kigombolva az ingjén, és úgy nézett rám, mint akinek még a legkisebb porcikájában is aggodalom van. A már így is milliónyi darabra tört szívemen még több repedés keletkezett, amikor megdobogtatta azt a szépségével. Abban a pillanatban azt kívántam, bár olyan ronda lenne a külseje is, mint amilyen ronda belülről. De szembe kellett néznem a ténnyel, hogy ez a szép ember többé már nem az enyém. Nem az enyém. 

Pillanatnyi lefagyás után beleszédültem, oly hirtelen fordítottam el a fejem tőle, és igyekeztem elrejteni azt, amit már így is meglátott rajtam. Nincs az a jó isten, hogy lásson szenvedni, azt az örömöt nem fogom neki megadni. És nincs földi erő, ami engem rávenne, hogy kinyissam azt a cseszett ajtót.

Megindultam a szobám elkülönített része felé, ahol nem láthat engem, viszont amint megszedtem a lépteimet, a hangját hallottam felcsendülni tompán.

- Emily, nem megyek el innen addig, amíg be nem engedsz – rémültnek hangzott, mégis határozottnak.

Arra várhatsz – gondoltam magamban, és mit sem törődve továbbmentem. Majd biztosan leszek olyan hülye, és beengedem ide, azok után, aminek a szemtanúja voltam. Eddig is csak etetett a hazugságaival, és ezek után sem lesz másképpen. El fog menni. Egy idő után el fog menni.

Nem ment. Óvatosan figyeltem őt a résről, ami a fal és a függöny között keletkezett, de még egy óra után sem volt hajlandó elmenni. Leült az földre, és várt. Feldühített ez a gyerekes viselkedés. Mi a fenéért nem megy már innen? Crystal ágya biztosan melegebb, mint az én erkélyem padlója.

Nagy hévvel álltam fel a fotelomból, nem tűrve tovább ezt a helyzetet, és loholva indultam meg az erkélyajtóm felé. Balszerencsémre a könnyeim nem álltak el. Folytak, mintha sosem tudnának elfogyni.

- Mit keresel még itt? – a hangom erősebb volt, mint az összes fizikai erőm megkétszerezve, és ezért hálás voltam. Megérdemli, hogy így beszéljek vele.

- Megmondtam, hogy nem megyek el a csókod nélkül, Emily – mondta, miután felpattant a földről, otthagyván a zakóját. Nem tehettem róla, hisztérikusan nevetni kezdtem. Ennyire nem lehet balfasz, hogy más nőt csábít el, és aztán még van képe az én csókomat kérni. Ez gusztustalan.

- Úgy tűnik mégis anélkül kell elmenned, de nem baj, valaki más majd biztosan készségesen helyettesíti – mérgem átvette a vérem helyét, így az száguldott az ereimben. Justin szemöldöke a csillagokig ért, miután felfogta a mondandóm, és még a száját is eltátotta. Ez az, még a tudatlant is játszd. Nem fáj már így is eléggé.

- Miről beszélsz, Emily? – jött be utánam hevesen.

- Pontosan tudod, miről beszélek, ne akard játszani az ártatlant! – felemelkedett a hangom, amint a szemébe néztem. Annyira szépen csillog, de nem a tisztaságtól. Ha annyi csillag lenne benne, ahányszor hazudott, már vele világítanák ki az eget.

- Esküszöm az istenre, nem tudom, mi bajod van, mit rontottam el? – ő is hevesebb lett, amin egyenesen meglepődtem. – Kitettem ma a lelkem, hogy meg legyél elégedve, mindent úgy csináltam, ahogy kérted! – hozzám hasonlóan felemelte a hangját, és ekkor felülkerekedett rajtam minden dühöm.

- Valóban? Nem rémlik, hogy megkértelek volna arra, hogy bűvöld el az egyik modellemet! – bukott ki belőlem, és ekkor újabb könnyzuhatag akart kitörni a szemeimen át. Ez az emlék még a halálos ágyamon is kísérteni fog.

- Micsoda? – merő tudatlanság áradt belőle, és minden egyes másodperccel töröttebb lettem. Meddig fogja ezt játszani?

- Jól hallottad! – immáron sírva kiabáltam rá. – Láttalak titeket Crystallal, Justin! Flörtöltél vele, és még közel is hajoltál hozzá, az isten tudja mit súgván a fülébe, mikor mellettem kellett volna lenned! – nem akartam, de egyre gyengébb lettem, amint elárasztottak a történtek. – Szükségem volt rád, de te kihasználtál! – nem győztem törölgetni a könnyeimet, ő pedig csak meredt szemekkel nézett rám, mintha egy elmebeteg szellemet látna. Nem számít, képtelenség ezt kimagyarázni.

- Komolyan azt hiszed, hogy ez történt? – suttogott, és nem tudtam, hogy azért-e, mert beletrafáltam, vagy mert olyan mérges, hogy alig bírja visszatartani. Egyik lehetőség sem tetszett.

- Láttam, hogy ez történt – vágtam rá, mire értetlenül nézett a szemeimbe. Úgy nézett rám, mint aki el sem akarja hinni, hogy ilyet valaha is mondhatok.

- Tényleg? És hallottad is? – most már szemmel láthatóan dühös volt. – Hogy gondolhatsz ilyet rólam, Emily, azok után, amin keresztülmentem érted? Eszednél vagy? – mérgesen kapkodott a kezével.

- Mit kéne hinnem, amikor mindketten úgy néztetek egymásra, mint akik bármelyik pillanatban képesek lennének szobára menni? Vagy már túl vagytok rajta? – akkor olyannyira érzéketlen volt a hangom, hogy azt kívántam, bár belül is annyira üres lennék érzelmileg. Justin kimeresztette rám a szemeit, és úgy tűnt, ezzel végleg átléptem nála a határt.

- Mi a szart hordasz itt össze? Ezt képzeled rólam? Hogy felhasznállak ahhoz, hogy más csajokat szedhessek fel? Ennyi vagyok a szemedben, Emily? – indulatos hangja sértette a fülemet. – Szerinted én is olyan utcasrác vagyok, aki gazdag csajokra vadászik, elszedi a pénzüket, és aztán boldogan él tovább? Kibaszott jó, hogy ennyit érnek neked a szavaim! – megfélemlített a dühe, mégsem csillapodtak az érzéseim.

- Tudod mi a kibaszott jó? Felébredni egy olyan ember karjaiban, aki egyik pillanatban még kenyérre kenhető, a másik pillanatban pedig már tornádó, és soha nincs előzetes jel, hogy mikor jön a váltás, soha nem kapok magyarázatot a viselkedésére, soha nem tudhatom, hogy mikor válok neki unalmassá! – csak hadartam, míg a nyelvem bírta. – Elvégre, ő egész biztosan hamarabb beadta neked a derekát, mint én, így van? – erős fizikai fájdalmat okoztak ezek a szavak, de egyszerűen annyi sérelem ért, hogy már meg sem éreztem.

- Hallanod kéne magad. Nevetségesen viselkedsz! – tajtékzott, s ezzel csak azt érte el, hogy a pumpámat feljebb tolta.

- Tényleg nagyon nevetséges, hogy kihasználtál a hátam mögött, Justin! Mondd csak, mióta ismered őt? Esetleg már viszonyotok van, mióta megismerkedtünk? – jobbnál jobb összeesküvés-elméleteket gyártott az agyam, de képtelen voltam leállni. Sosem sértettek még meg annyira.

- Fejezd be, Emily, az istenért is! – a félhomályban is láttam, ahogyan vöröses árnyalatot vett fel az arca. – Semmi nem történt kettőnk között sem most, sem máskor, oké? Évek óta ismerem őt, találkoztunk, beszélgettünk, és ennyi volt! – közel jött hozzám, és a szemembe beszélt, magasabb hangerővel, mint azt a fejem méltányolta.

- Te mit szólnál hozzá, ha ugyanúgy „beszélgetnék” Derekkel, mint te Crystallal ma? – tettem fel visszavágásként a kérdést, kihangsúlyozva az idézőjeleket, mire az ő arcvonásai megkeményedtek, a szája pedig egy egyenes vonallá húzódott. Erről beszéltem! – Látod! Elegem van abból, hogy te kiakadhatsz minden kis szaron, de nekem nincs jogom tombolni, amikor szemtanúja voltam, amint egy másik nővel flörtöltél a saját estélyemen!

- Derek beléd van zúgva, Emily! – mondta váratlanul. – Az a féreg bármit megtenne, hogy szétszedjen minket, Crystalnak pedig semmi köze kettőnkhöz!

- Ó, szóval szerinted Crystal nem akar tőled semmit, Justin? – egészen új fordulatot vett a veszekedés, és már végtelenül elegem volt belőle. – Komolyan ennyire vak vagy, hogy nem láttad, miként nézett rád? A szemével már háromszor levetkőztetett, és te még be is szálltál a játékába! – minél többször mondtam ezt ki, annál jobban égette a belsőmet.

- Én pontosan ugyanezt mondtam neked, amikor megláttalak Derekkel első alkalommal, és te mit mondtál? – tárta szét a karjait, ezzel csak jobban hangsúlyozva a mérgét. – Justin, mi csak régi barátok vagyunk, nincs közöttünk semmi, soha nem is volt – utánozott le, így még meg is szégyenítve.

- Én bebizonyítottam neked, hogy nem érdekel Derek, ha esetleg nem rémlene! – úgy éreztem, sosem lesz vége ennek, és ez lesz vele az utolsó beszélgetésem, de többé már nem érdekelt. Velem nem fogja az idióta játékait játszani, nem fog más nőkkel kavarni, miközben azt mondja, én kellek neki. – Többször is érzékeltettem vele, hogy nem vagyok az övé, és melletted voltam még akkor is, amikor ő jelen volt!

- És szerinted én most mit próbálok tenni? – sosem láttam még őt annyira mérgesnek. – Gondolod, hogy itt lennék, ha már meg akartam volna kapni? Szerinted szenvednék veled, ha annyi lett volna a célom, hogy más nőt vigyek ágyba? – úgy kérdezte ezeket, mintha azok lettek volna az utolsó reményei, hogy belevésse a tudatomba az érveit.

- Pedig nyilvánvalóan ő sokkal szebb és könnyebben kapható, mint én, Justin, miért vagy még itt? – kérdeztem remény veszve, és akkor elém állt, majd a szemembe nézett.

- Mert szeretlek, a kurva életbe is! – mondta tömör méreggel, majd megállt egy helyben és nagyot sóhajtott.

Ha addig azt hittem, végem, akkor abban a pillanatban biztos vagyok benne, hogy szétbomlottam. És én fülig szerelmes vagyok belé – hangzott el újra a sokat ismételgetett mondat a fejemben, melyet most az ő szájából hallhattam. Kimondta. Azt mondta, hogy szeret. Justin szeret engem.

Csak ott álltam vele szemben, mint valami próbababa, és nem voltam képes sem mozdulni, sem megszólalni. Valóban szeret engem? Vagy csak a dühe mondatta ki vele? Esetleg ezzel akar kárpótolni? Azt hiszi, ettől megbocsátom, amit láttam? Istenem, mi a franc!

Justin lihegve nézett a szemembe, majd a tekintete egyre inkább csalódott lett, mintsem mérges. Nem tettem mást, csak néztem őt, és hiába akart ezer minden kikívánkozni a számon, nem tudtam kimondani őket. Lesokkoltak az események. Minden túl gyorsan történt.

- De te nem, igaz? – hirtelenjében annyira halk volt, hogy aligha értettem, amit mondott.

Válaszolni akartam, de valaki mintha kiműtötte volna a hangszálaimat a helyéről. Mondd meg neki, Emily. Mondd már meg neki, hogy te is szereted, az istenért is! – a kis Emily tajtékzott bennem, és hiába nyílt a szám, hogy kimondjam, a szavak a torkomon akadtak, elállva még a levegőm útját is.

- Gondolhattam volna – súgta immáron, majd egy hirtelen mozdulattal megfordult, és az erkélyajtóm felé viharzott. Mi a fene történik!

- Justin, várj! – kiabáltam utána, amint felfogtam, mi történt, de ő meg sem hallva engem, becsapta maga mögött az erélyajtót, felkapta a zakóját a földről, majd rám sem nézve lemászott, így végleg eltűnve a közvetlen környezetemből.

A szám elé kaptam a kezem, amint megcsapott minden, amin keresztülmentem az utóbbi órákban, majd kifogyván az utolsó erőmből is, sírva lerogytam a padlóm közepére. Justin azt mondta, hogy szeret, és én nem mondtam vissza, mert egy gyáva féreg vagyok. Végleg elvesztettem őt. Édes istenem, Emily, mit a szart tettél.

És ismét itt, sziasztok! 

Tudom, sok volt a kihagyás, de muszáj volt időt szentelnem a rajzolásnak is, mert nem tudok huzamosabb időt eltölteni nélküle, és az is éppoly időigényes, mint az írás. :)
Olvastam az egyik kommentet, miszerint pörgessem fel egy kicsit a történetet, és éppen azt próbáltam csinálni most. Remélem ez már nem lett lapos, köszönöm az észrevételt a kedves kommentelőnek! :)
Ha már itt tartunk, hová lett mindenki? Aligha látok kommenteket a részek alatt, bízom benne, hogy ez csak a nyári vakáció miatt van, és nem pedig azért, mert meguntátok, amit csinálok.
A szavazást végül nem meglepő módon Justin nyerte, végtelen magas arányban, hiszen csak rá szavaztatok, ez cuki! :D
Szeretném megköszönni a tényt, hogy nemsoká átlépjük a 80.000 oldalmegtekintést és már 64 feliratkozóm van, imádlak titeket! Remélem fog még gyűlni, mert nagy célom egyszer elérni valamelyik blogomon a 100 feliratkozót, hát majd meglátjuk, ez rajtatok áll. :)
Jövőhéten már suli, most megyek tizenegyedikbe, bejön a fakultáció, szóval valószínűleg ismét nagy kihagyások lesznek. Hozzáteszem, hogy most járunk körülbelül a történet háromnegyedénél, szóval nemsoká beindulnak már a dolgok, ha minden jól megy, és nem leszek béna. :D
See u soon xoxo

42nd chapter - Complicated

-*- Justin szemszöge -*-

Nem fogok hazudni: tele van az összes tököm ezzel az estéllyel. Tele van a tököm minden gazdaggal, minden lenéző pillantással, minden egyes emberrel itt. Mégis jó képet kell vágnom, mosolyognom, bájolognom és lepleznem a mély ellenszenvemet. Bár, azért be kell vallanom, elég jól belejöttem. Nem gondoltam, hogy ennyire könnyű levenni a lábáról az embereket. Talán később hasznomra válik.

Emily azonnal felszívódott a bemutató miatt, ami csak plusz olaj volt a tűzre, mert láttam, hogy valami baja van. A vacsora közben is úgy nézett ki, mint akinek felborult a belső harmóniája, és gyűlöltem nézni ezt. Ám amit még annál is jobban gyűlöltem, az a komplett tanácstalanság volt magamban, amiért halvány gőzöm sem volt, mi okozta ezt nála. Egész este úgy viselkedtem, ahogyan azt elvárta tőlem, és mégis tettem valamit, amivel elvágtam magam nála.

Belső világháborúmat a fények hirtelen lekapcsolódása szakította félbe. Mindenki izgatottan várta a divatbemutatót, sugdolóztak mellettem, ötletük sem volt, milyen modellekre számítsanak. Engem az egészből csak a ruhák érdekeltek, de kizárólag azért, mert Emily keze munkái. Egyszer láttam a darabjait, amikor a tervezőszobájába zárt. Istenem, bár visszamehetnénk oda, és bár kárpótolhatnám már egy csókkal, bármit is tettem ellene.

- Hölgyeim és uraim, fogadják nagy szeretettel a Melanie’s legújabb kollekcióját! – zendült fel a mikrofonból Emily apjának érdes hangja, s akkor erős fényforrás jelent meg a kifutónál. Halványan láttam, hogy közeledik az első modell, s amint kiért, fel is ismertem Crystalt.

 Sosem hittem, hogy látom őt viszont valaha. Mióta az apám alkoholista, azóta egyetlen szót sem beszéltünk. El kellett költöznünk, ki kellett tépnem magam a régi életemből, és ha ez nem lett volna elég, még engem is széttéptek, nem csak a környezetemet. Crystal egyike volt a valaha sajátomnak mondott baráti körnek, végignézett mindent, ami voltam, mégsem kerültünk soha szorosabb viszonyba. Nem voltunk közeli barátok, felszínes viszont ápoltunk egymással, mégis aggódom, hogy túl jól ismer. Ha bármit is mondana Emilynek Stephanie-ról… meghalnék.

A modellek csak vonultak, a közönség pedig ámult. Kivételes ötlet volt Emilytől a molettebb modellek beleszövése a kollekciójába, és ugyan nem értek a témához, azt kétségkívül állíthatom, hogy csodálatos munkát végzett. Ez az én csajom.

A nagy éljenzés közepette csak azt vettem észre, hogy valaki megérinti a vállamat. Őszintén, mindenkire számítottam, Ryanen keresztül az anyámon át Drake-ig, de hogy Emily apja nem volt a lehetőségek között, az tuti.

- Mr. Bieber, kérem, jöjjön a színpad mögé, a feleségem és én már várjuk magát – kedves volt, mégis alantas, ezért én pontosan ugyanígy cselekedtem. Elvégre, kettőnk közül azt hiszem, én alantasabb vagyok, mint ő…

Fel is álltam, s elindultam, amerre Mr. Terrorista ment. Közben úgy járkáltattam a szemem az emberek között, mintha paranoiás lennék. Fogalmam sincs, mit keres itt Ryan, és nagyon remélem, hogy elsiklik majd a dolog felett a következő küldetés alkalmával, de most nem miatta vagyok itt. Ha elcseszem ezt az estét, akkor azt Emilyvel mind a ketten csúnyán megjárjuk. Ryan le van pottyantva.

Jó távolról felismertem Emily anyját. A szépsége még mindig páratlan, kitűnik a rengeteg őt körülvevő ember közül. Egykor biztosan ő is modell volt. Nem csodálkoznék. Amikor meglátott, széles mosolyra húzódott a szája. Versengett Emily mosolyával az egész jelenet, de mégis azt est divattervezője lett a párbaj győztese. Nála gyönyörűbb nő nemigen létezik a szememben.

- Már vártam önt – fogadott Mrs. Miller, és elegánsan a mellette lévő helyre mutatott. Engedelmesen helyet foglaltam, Emily apja pedig a másik oldalamra telepedett. Ó, ez az, vegyetek csak körül. – Hogy érzi magát nálunk?

Feszengve. Idegesen. Kívülállónak. Elmebetegnek.  

- Fantasztikusan – feleltem hatalmas mosollyal az arcomon, és igyekeztem meggyőző lenni.

- Felettébb örülök – bólintott, majd az apa vette át a stafétabotot.

- Beszélgessünk egy kicsit hat szem közt, ha nem bánja – úgy beszélt, mintha bárki más meghallhatná, amit mondd, holott csak mi hárman voltunk a VIP részlegben. – Elvégre, nem szeretném kibeszélni a kislányomat a jelenlétében, tudja – bólogatott, én pedig ugyanígy tettem, pár mérfölddel idegesebben. Egész este ettől a rohadt pillanattól rettegtem, és most itt van. Valaki mentsen ki innen.

- A férjem és én szeretnénk meggyőződni róla, hogy megfelelően kezeli a lányunkat - újra Emily anyja beszélt. - Kérem, ne vegye sértésnek, amit mondunk, mi is csak aggódó szülők vagyunk, és Emily az egyetlen gyermekünk. Szeretnénk, ha nem esne bántódása – egyenesen lelkiismeret-furdalást éreztem, amiért egyáltalán szóba álltam Emilyvel. Ó, ha tudnák az igazságot…

- Semmilyen hátsó szándékom nincsen Emily felé, asszonyom – előhúztam a legőszintébb oldalamat, hiszen ezúttal maximálisan igazat beszéltem. – Mióta megláttam, szerelmes vagyok belé. Sosem tudnék ártani neki – mindvégig a szemébe néztem, az ő arcvonásai pedig egy fokkal lágyabbak lettek. Remek, az anyát már kezdem meggyőzni. Így tovább, Bieber.

- Efelől egyikünknek sem volt kétsége, Mr. Bieber – mondta Emily apja. Örülök, hogy ennyire látszik rajtam. – Viszont mi az anyagi körülményeket is fontos pontnak tekintjük, és a legutolsó, amit szeretnénk, az a kislányunk szenvedése a nincstelenségéből kifolyólag. Ugye ön gondját fogja viselni? – mind a ketten úgy néztek rám, mintha zsaruk lennének, és épp vallatnák a főbűnözőt. És hogy őszinte legyek, félig-meddig így is történt.

- Biztosíthatom önöket, hogy Emily semmiben nem fog hiányt szenvedni mellettem – eresztettem ki a számon életem legnagyobb hazugságát. Nekem nincs semmim. Nincs pénzem, nincsenek barátaim, nincsen stabilitásom. Minden, amit ajánlani tudok Emilynek, az a szívem, és érzem, hogy ez egy idő után édeskevés lesz. – A családom vállalkozásából már mostanra is annyit kerestem, hogy ha abbahagynám sem lenne gondunk a lányukkal egész életünkben – tettem hozzá.

Sokféle érzés telített el abban a pillanatban. Örültem volna neki, ha az lett volna az igazság, ami elhagyta a szám, ugyanakkor a frász jött rám, amiért tizenhét évesen ezen kell gondolkodnom. Már nem mintha nem hosszútávra terveztem volna Emilyvel, de mindenki tudja, hogy nem vagyunk egymásnak valóak, semmilyen tekintetben. Egyszer szét fogunk válni. És ahogyan elnézem, az a pillanat egyre csak közelebb van.

- Ez esetben én áldásomat adom a kapcsolatra – váratlanul ért Mr. Miller mondandója. Gondolhattam volna, hogy neki nem az a fontos, hogy szeretem-e a lányát, hanem az, hogy el tudom-e tartani. – Sok boldogságot kívánok a kislányommal, és szívesen látom önt az otthonunkban – megpaskolta a vállam, én pedig csak pislogtam, mint hal a szatyorban. Ha tudtam volna, hogy ez kell az áldásához, már ezzel köszöntem volna neki. – Drágám, neked mi a véleményed?

- Abszolút egyetértek a férjemmel. Örülök neki, hogy Emily végre egy rendes fiatalembert talált maga mellé – mosolygott, én pedig még soha nem éreztem magam annyira műnek. Az egyetlen, amiről nem hazudtam, azok az érzéseim voltak. És az egyetlen, ami nem érdekelte őket, az ez volt.

- Nagyon köszönöm a támogatásukat. Nem fogok csalódást okozni – a közeljövőben, legalábbis, ugyanis ha megtudjátok, ki vagyok én, fel fogtok jelenteni.

- Nyugodtan visszamehet a helyére. Emily már biztosan keresi önt – Mrs. Miller felállt, így nekem követnem kellett. Ó, hála a szentséges égnek. – Találkozunk az est végén – mondta, majd elköszöntem mindkettőjüktől.

A nehéz teher megszabadult tőlem, miután szétváltunk. Megcsináltam. Elfogadtak. Áldásukat adták. Alig várom, hogy elújságoljam Emilynek, persze ha hajlandó szóba állni velem, amiért mérges rám valamiért.

Éppen a helyem felé igyekeztem, amikor visszarántottak. Utálom ezt a szokást. Mindig a szívinfarktust hozza rám. Megfordultam, és meglepetésemre Crystallal találtam szembe magam.

- Ennyire beloptad magad a gazdagok szívébe? – mosolygott rám elbűvölően. – Mióta is vagy te pénzes, Biebs? – szólított az évek óta használatlanul levegőben lógó becenevemen. Na, és erre most mi a francot mondjon az ember?

- Bonyolult – mindössze ennyivel tudtam magyarázni az egészet, ez mégis kifejezett mindent.

- Azt meghiszem – fújt egyet. – Jól kicsípted magad ma este. Csak nem lenyűgözni szeretnél valakit? – újból rám villantotta tökéletes fogsorát, és abban a pillanatban fogalmam sem volt, hogy ezt magára érti-e, vagy sem.

- De, ami azt illeti igen – vigyorogtam rá, és hagytam, hadd járja át a győzelem édes íze, majd közelhajoltam hozzá, és odasúgtam neki: - A neve pontosan megegyezik a rajtad levő ruha tervezőjével.

Az arcára egy pillanat alatt ráégett a mosoly, és még mikor elhajoltam is ugyanabban a pozícióban állt. Még csak tévhitekbe se kerüljön, nem fogok kavarni vele ennyi év, ennyi közös emlék után. Úgyis csak a múltamra emlékeztetne, aminek már régen vége.

- Oh – szinte láttam, ahogyan mentális pofont ad magának, és felveszi a nemtörődöm maszkját. Sajnos már túl késő volt, én láttam, mit érez valójában. – Sok sikert nektek. Csak aztán nehogy véletlenül lecseréljen. Tudod a gazdag növendékek hajlamosak inkább eldobni valamit, ha elromlott, mintsem megjavítani – minden bizonnyal külső szemmel ez egy baráti jó tanácsnak hangzott. Az egyetlen gond, hogy én marhára nem külső szemlélő voltam.

- Köszönöm, Crystal. Észben tartom – változatlanul néztem rá, nehogy megpillantson bármilyen érzelmet is rajtam. Nem tudom, mikor lett ennyire rosszindulatú, de velem ne szarakodjon. A kapcsolatunk Emilyvel nem csupán egy átlag. Hiszen az istenért, meddig mentem el, csak azért, hogy vele lehessek. Holmi apróság nem tehet tönkre minket.

- Később találkozunk, Mr. Bieber – pezsgőspoharát elegánsan a kezében tartva suhant el mellőlem, meg sem várva az esetleges válaszom. Istenem, ez a mai este egy való vált rémálom.

Reménykedtem benne, hogy az üldözési mániámnak nem lesz komolyabb következménye, ugyanis még akkor is a fejemet forgattam, amikor leültem. Nem tudom, melyik a jobb: tudni, hogy hol van Ryan és elkerülni, vagy egyáltalán nem is látni. Igazán már nem izgat, csak ne jöjjön ide, és esze ágában se legyen hozzám szólni. Azt nem tudom, hogyan magyaráznám ki.

Ahogyan számoltam, már csak kevés modell volt hátra a bemutatóból, ugyanis akik már végigjárták a kifutót, a színpad mellett gyülekeztek. Tovább néztem a ruhákat, és minden porcikám azért epekedett, hogy Emilyt végre a közelemben tudhassam. Már szinte meghalok a csókjáért, olyan rég éreztem utoljára. Remélem, minden helyrejön majd.

- És az utolsó modellünk, Briana Hale! – Emily apukája szólalt fel, s meg is jelent a molett modell egy földig érő ruhában. Hmm, szívesen megnézném ezt a ruhát Emilyn is. Biztosan a padlón is éppoly jól mutatna, mint rajta.

- Most pedig, hogy minden modellt végignézhettek, minden ruhát megcsodálhattak, hatalmas tapsot kérek az egész megalkotójának, Emily Millernek! – nyújtotta el ezt az angyali nevet, és már be is helyezkedtem, hogy én tapsolhassak a leghangosabban.

Emily elő is tűnt, és az isten nem mondta volna meg, hogy ő nem a modellekhez tartozik. Gyönyörűsége újból bevilágította a termet, fölösleges volt reflektorfényeket használni, tökéletesen megvilágította magát is. Mindene annyira tökéletes volt, egyedül egyetlen baki volt a képben. Az arca.

Tisztán látszott, hogy vörös a szeme, és a mosoly, amit felöltött, még az én hazugságaimnál is hamisabb volt. Úgy ment, mint aki alig várja, hogy elrohanhasson ebből a világból, hogy kisírhassa magát, és emiatt megfagytam ültömben. Most azonnal meg akarom vigasztalni, és szétverni az illetőt, bárki is bántotta így meg.

Gyorsan lesietett a színpadról a nagy éljenzés ellenére is, és én voltam az első, aki felpattant, miután a divatbemutató véget ért. Azt sem tudtam, hová menjek, hiszen annyi helyiség volt abban a házban, mint egy komplett szállodában, de próbáltam utat törni az emberek között. Nehezen ment, ugyanis mindenki velem szemben haladt a hall felé, ahol szavazhattak a kedvenc ruháikra, és leírhatták az észrevételeiket.

Megpillantottam egy ajtót, és olyan hévvel indultam meg felé, hogy bowlinggolyóként söpörtem el az embereket az útból, közben sűrű elnézéseket kérve. Már majdnem odaértem, amikor megláttam két férfit beszélgetni. Az egyiket vizsgálgatva ismét megcsapott az az ismerős érzés, amitől leblokkoltam, mikor először felismertem. A kurva életbe, Ryan elállja az utat.

Mint egy bolha ugrottam be a lépcső mellé, és próbáltam nem túl idiótának tűnni, miközben bujkáltam előle. Neki is pont most kell pont oda állnia! Egyáltalán semmi keresnivalója itt, elmehetne a francba. A csajom éppen odabent sír, és ezt kurvára nem tolerálom.

A stressz már épp kezdett elszabadulni bennem, mikor ők is megindultak a hall felé. Villámsebességgel rejtőztem el, míg már háttal nem voltam nekik, és aztán rögtön kapcsoltam is fénysebességre az ajtó felé. A kezemet a kilincsre helyeztem, s akkor valaki rátette az övét a sajátomra. Kész szívinfarktus-készlet ment rajtam keresztül, és még akkor sem nyugodtam meg, amikor konstatáltam, hogy Amber van mellettem. Mi a szart akar ő is már?!

- Kérem, oda ne menjen be – utasított. Hát, kérlek te meg kapd be.

- Emily bent van, és sír, szeretném megvigasztalni – ellentmondást nem tűrően ismét megragadtam a kilincset, és készültem benyitni, Amber azonban elrántott. Azt sem tudtam, meglepődjek-e, amiért ennyi erő van egy ilyen csöpp lányban, vagy dühös legyek, amiért kedve szerint rángat össze-vissza.

- Tisztában vagyok vele, hogy Miss. Miller odabent van és sír. Ő utasított, hogy ne engedjem be magát – halálos nyugalommal beszélt hozzám, és ha ez lehetséges, csak még jobban felcseszett vele. Hogy mi a fenét mondott?

- De mégis…

- Kérem, Mr. Bieber, távozzon – szakított félbe. Perceken keresztül néztem vele farkasszemet és ő végig diadalmasan tartotta velem azt, míg végül nem bírtam tovább cérnával, és dühösen szinte eldobtam a kezemből a kilincset, majd elviharzottam.

Emily azt utasította, hogy ne menjek be? Mégis mi a szar van? Mit tettem már megint? Úgy viselkedtem, ahogyan elvárta tőlem, beleadtam apait-anyait, hogy meg legyen elégedve, és akkor most sírva fakad a nagy semmiért? Ó, hogy az a…

Idegesen trappoltam a hall felé, imádkozva istenhez, hogy vége legyen ennek az estélyek. Emily miattam sír. Én bántottam meg őt. Bieber, nagyon úgy tűnik, hogy saját magadat kell szétverned.

Sziasztok! 

Megjöttem ide is, majdnem egy hónap után. Eddig mentségemre szóljon, nem a napot loptam, hanem az ezer más hobbimmal foglalkoztam, amiket szeretek, és ugyanúgy nem tudok nélkülük létezni, és mostanra jutottam el oldaíg hogy írás. Na igen :D
A részről nem is tudom, mit mondhatnék. Ezúttal beletettem egy képet is, mert nem hagyhattam ki, már régóta terveztem, végre eljött ez a rész is. :D
Oldalt láthatjátok, hogy kicsit megújítottam a modulokat. Rájuk fért bőven. Ha ráviszitek az egeret a képre, megjelenik a történet, alatta pedig a linkeket lelhetitek fel a többi blogomhoz, és végül a jobb felső sarokban láthatjátok a számlálókat, amik görögnek lefelé, ahogyan ti görgetitek az oldalt. Azért valljuk be, így sokkal jobban néz ki :D
A történet felé kitettem egy szavazást, amire előszeretettel várom a válaszaitokat. Mindössze egy kattintás, szavazzatok!:)
Köszönöm a három kommentet és a lájkokat, várom őket ez alkalommal is! :)
Bye ladies xoxo

41st chapter – Jealousy

-*- Emily szemszöge -*-

-   Justin? Justin, kérlek mozdulj meg, jól érzed magad? – szólongattam, de ő csak mereven állt egy helyben és a távolban fürkészett egy pontot, miközben kifejezéstelenül tátogott valamit. Próbáltam kivenni, mi okozhatta nála ezt a transzot, de kis termetemből kifolyólag egyedül az előttem álló ember hátát volt szerencsém megvizsgálni. – Justin! – megragadtam a vállát és rántottam rajta egy nagyot, mire ő mintha csak kómából ébredt volna fel, tág szemekkel nézett rám, majd körülnézett. Abban a pillanatban azt is lehetségesnek tartottam, hogy elfelejtette hol van, és ki vagyok én. Ez pedig mérhetetlen belső feszültséghez vezetett nálam. 

-    Emily? – nézett rám meglepetten. Remek, legalább azt tudja, mi fán termek. – Emily – mondta ezúttal kijelentve. 

-    Örülök, hogy tetszik a nevem, de a feltartjuk a sort, mégis mi történt veled?  - szinte pánikbetegség tört ki rajtam, elvégre mit kezdtem volna egy szellemileg üres Justinnal éppen ma? Türelmetlenül megragadtam a karját, és húztam a helyünk felé, közben pedig vártam a választ.

-    Izé, csak elbambultam, nincs baj – bólogatott hevesen, mintha nem is engem, hanem magát akarná meggyőzni.

-    Elbambultál menet közben öt percre az estélyem kellős közepén, tudván, hogy pár perc választ el attól, hogy beszélgess az apámmal? – szkeptikusan tettem fel a kérdésem, szinte tombolva.

-   Pontosan így történt – felelte, majd nem volt hajlandó tovább a szemembe nézni, ezért előre fordította a fejét, s nagy hévvel megindult az asztal felé.

-    Kérlek, ne akard velem a bolondját já…

-    Emily, kincsem? – anya érintette a vállam, mire a másodperc tized része alatt kellett legyűrnöm minden feszültségemet, és száz gigawattos mosolyt produkálni. És én még azt hittem, simán megy majd az este!

-    Anya? – szólítottam meg, mintha először láttam volna őt életemben. Justin teljesen megbolondított az előbbi akciójával.

-    Vacsora után azonnal jelenésed van a kifutó mögött. Az összes modell megérkezett. – mondta, s kemény összpontosításra volt szükségem, hogy a sokk után felfogjam, amit mond. – Minden rendben? Kimerültnek látszol – simított végig az arcomon, s hallottam, amint Justin nyel egy nagyot mellettem. 

-    Izé, igen, kimerültem – bólogattam hevesen. – Sokat dolgoztam, pihennem kell – szerintem a hülye sem hitte volna el ezt, anya mégis aggódó tekintettel vizsgálgatott.

-    Az estély után annyit pihensz, amennyit csak szeretnél – mosolygott kedvesen. – Büszke vagyok rád, Emily. Tudom, hogy sosem okoznál csalódást – adott puszit az arcomra, s ha még nem lett volna elég a sok érzelem mélyen a szívemben, akkor mostanra biztos csordultig lett bűntudattal. 

-    Köszönöm, anya – suttogtam halkan, mire ő Justinra nézve bólintott egyet köszönésképp, s továbbment egyenesen Justin helye mellé. Justin rákulcsolta a kezét az enyémre, én pedig aggodalmasan felnéztem rá. Valószínűleg sosem voltam még annyira gondterhelt, mint akkor.

-    Rendben leszünk, édes – lágy hangon szólt hozzám, s hanghordozására elpárolgott belőlem minden, ami pár perccel azelőtt történt. Bármennyire is akaszt ki néha, sosem hagyja, hogy elfelejtsem, mennyire vonzódom hozzá.

Minden, amit tenni tudtam, az egy gyenge bólintás volt, mielőtt végleg el kellett válnunk, hisz apa ragaszkodott hozzá, hogy egymással szemben üljünk, az ő jobb és bal oldalán. Az ég tudja, mi szándéka volt ezzel, de annyiban mindenképp megkönnyítette a helyzetem, hogy megvont Justin közelségétől. Sosem sül ki semmi nyilvános abból, ha közel vagyunk egymáshoz.

A szüleim már vörös szőnyegre illő mosollyal fogadtak az asztalfőnél, így tudtam: mindenki elfoglalta a helyét, s kezdődhet az étkezés előtti ima, ami ez alkalommal az én felelősségem volt. Sosem szerettem ilyet csinálni, most azonban kifejezetten jól esett valaki természetfelettihez szólni, hogy nézzen le rám, még ha nem is pontosan így fogalmazva. Ha már az emberek nem tudnak cselekedni, akkor legalább az égiek lépjenek a színre.

Helyet foglaltunk, s onnantól mást sem csináltam, csak figyeltem. Apa és anya Justin összes mozdulatát elemezték, akárcsak én. Ha valamit elront, kitör a harmadik világháború. Amint megérkezett az összes pincér, s elkezdték felszolgálni az ételt, Justin mélyen a szemembe nézett, s halványan elmosolyodott. Fogalmam sem volt, miért tette, és a rajongó tini lány énem egészen biztosan holtan esett össze tőle, ám a racionális felemet megijesztette. Édes istenem, irgalmazz.

-    Szóval, meséljen, Mr. Bieber, hogy megy a családi vállalkozása? – apa előhúzta az üzletember énjét, Justin pedig már épp beszédre nyitotta a száját, azonban a kis Emily védekező-mechanizmusa szupersebességgel lépett működésbe, ezért muszáj volt felszólalnom.

-    Apa, kérlek – szóltam illedelmesen. – Ne beszéljünk üzletről az asztalnál – igyekeztem a lehető legnyugodtabban előadni mindezt, s közben szurkolni, hogy megfogadja a tanácsom.

-    Ugyan, drágám, nyugodj meg – Justin egy egészen új hangszínnel szólított meg engem, először megkérdőjeleztem, hogy egyáltalán hozzám beszél-e. Komolyan azt mondta drágám? – Üzletembereknél ez már csak így szokás – kimért stílusa egyenesen az őrületbe kergetett, s ekkor értettem meg igazán, miért is szerettem belé. Elegem volt már a sok sznob gazdagból és az unalmas stílusukból, valami újra vágytam, olyanra, mint amilyen Justin. Most azonban, hallva tőle ezt a mondatot, kirázott a hideg. Még jó, hogy nem ilyen családban nevelkedett.

-    Nagyra becsülöm a munka iránt való szenvedélyét, Mr. Bieber, azonban tartsuk tiszteletben a lányom kérését, elvégre, ez az ő estélye – anya vett szárnyai alá, mint ahogyan általában. Kissé dühös voltam Justinra, amiért ellenszegült, de kénytelen voltam elsiklani a dolog felett. Ha drámázok, azzal csak rontom a helyzetet.

-    Nagyon köszönöm – mondtam szúrósan, Justin szemébe nézve, mire az ő szeme egyre csak tágult és tágult, ahogyan nézett rám. Fogalmam sincs, miért érezte ennyire megdöbbentőnek az iménti helyzetet, de egy csapásra megváltozott az arckifejezése.

-    Elnézést kérek, de ki kell mennem a mosdóba – mondta még mindig annak az egy pontnak az arcomon, amin úgy kimeredt a szeme. Amikor felállt, a tekintete már nem rajtam, hanem távolabb nyugodott, s ekkor esett le, hogy a sokk oka nem én voltam. Hanem ismét az a valami, ami újonnan transzba ejti Justint.

-    A folyosó végén balra találja a mosdót – mondta apa, és illedelmesen intett, Justin pedig már ott sem volt. Ez így semmi jóhoz nem fog vezetni. 

-    Emily, kissé különös nekem ez a fiú – anya szólalt fel. Erről beszéltem.

-    Ugyan, anya – legyintettem, s idegesen elnevettem magam. – Csak adj neki időt, nagyon szeretne nektek megfelelni és ezért izgul – úgy éreztem, csak részben hazudok erről, hisz köztudottan izgul, azonban ezt a megmagyarázhatatlan dolgot nem tudom hová tenni, amit az utóbbi fél órában művel.

-    Ó, hát ez a helyzet, milyen aranyos, nem igaz, John? – szegezte kérdését apának.

-    De, egyetértek – apa bólogatott, miközben salátát szúrt a villájára. – Idővel biztosan megenyhül majd a környezetünkben – tette hozzá, én pedig gondolatban imádkoztam Istenhez, hogy valóban így legyen. Közben Leah az asztal alatt bökdöste a lábamat a sajátjával, s amikor már elég nagyot rúgott ahhoz, hogy észrevegyem, ránéztem, ő pedig a fejével aprót bökött a bal oldalam felé. 

Justin állt a lépcső melletti oszlopnál, belefeledkezve beszélgetett egy nővel. Hunyorítanom kellett, hogy konstatáljam, ki az, és végül fel is ismertem: az egyik modellem, Crystal. Le sem tudtam venni a szemem róluk, amint felfogtam a szituációt: mi van, ha Justin miatta bolondult meg annyira? Elvégre, Crystal egy gyönyörű nő, nem hiába esett rá a választásom. Különleges arca azonnal rabul ejti az embert, született modell. 

Hát ez lenne a helyzet? Justinnak megakadt máson a szeme a saját estélyemen? A szívem pillanatok alatt kezdett el megrepedni a gondolatra. Mindvégig hazudott nekem? Azóta érdektelen vagyok számára, mióta meglátta őt? Lehet, hogy nem is rám mosolygott olyan lehengerlően, amikor leültünk az asztalhoz, hanem szemtanúja voltam a flörtölésének egy másik nővel? Szentséges ég.

-    Emily, miért nem eszel? – apa aggódó hangszíne húzott ki a belső háborúmból. Evés, ezek után? Egy morzsa sem, nem hogy négy fogás.

-    Már eszek is – az arcomra ragasztottam a világ leghazugabb mosolyát, és nekiálltam túrni az előételt. Miközben próbáltam legyűrni egy falatot, éreztem, amint lyukat éget az arcom jobb oldalába Leah tekintete, ezért óvatosan ránéztem. Pillantása együttérzésről árulkodott, amitől még inkább fojtogatott az idegesség, és az egyre feltörekvő sírógörcs. De ma este, itt mindenki előtt nem sírhatok. Végig kell csinálnom a divatbemutatót, akkor is, ha az lesz az utolsó véghezvitt tettem az életemben. 

-    Elnézést a hosszú távollétért – Justin hangja felriasztott a koncentrálásból. – Kimondottan hosszú volt a sor – mondta, miközben elhelyezkedett a székén. Hosszú sor, hát persze. Elképesztő, hogy volt képe ezt mondani.

-    Semmi probléma, Mr. Bieber - apa reagált, majd beszélgetést kezdeményezett vele, de képtelen voltam odafigyelni. 

Miért csinálja ezt velem, ha pár perccel ezelőtt még annyira lehengerlően tudott hozzámérni, éreztetni velem, hogy értem teszi, hogy komolyan akarja? Mégis hogy képes ezt tenni velem éppen ma, amikor itt vannak a szüleim, és annyit dolgoztam, hogy minden rendben menjen? Mit tud Crystal, amit én nem? 

-    Emily, szörnyen sápadt vagy, kincsem – anya csaknem felugrott az asztaltól, hogy megvizsgáljon, de végül csak átnyúlt a kezemért az asztalon. – Jól érzed magad?

-    Persze, semmi baj – sosem igyekeztem még annyira visszafojtani a sírást, mint akkor. – Ideges vagyok a divatbemutató miatt, mindössze ennyi, anya – ismét előhúztam az álmosolyom, és reménykedtem, hogy meg tudom téveszteni vele anyát.  Úgy tűnt, fél sikerem van, mert a kezem megszorítása után bíztatóan rám mosolygott, Justin azonban úgy fürkészett, mintha egyenesen belém látott volna. Már éppen beszédre nyitotta a száját, amikor megérkeztek a pincérek, és meghozták az első fogást.

-    Nagyon köszönöm – súgtam halkan, majd felnéztem a pincérfiúra, aki 32-es mosollyal pillantott le rám. 

-    Igazán semmiség, Miss. Miller – mély hangon szólalt meg, s akkor úgy döntöttem megvizsgálom őt. Fekete haj, kék szemek, magas testalkat. Abban a gyönge pillanatomban megfordult a fejemben, hogy elkezdek vele észrevétlenül flörtölni, csak hogy visszaadjam Justinnak az érzést, ám nem akartam a szintjére süllyedni, ezért csak óvatosan megvizsgáltam a reakcióját. Természetesen le sem vette a szemét a srácról, úgy nézett rá, mint Derekre szokott, s igencsak kezdtem aggódni amiatt a kés miatt a kezében. Hát persze, ő lehet féltékeny, csak mert hozzá mertem szólni valakihez, aki nem ő, de nekem le kell gyűrnöm minden idők legfeltörekvőbb sírásrohamát, mert más nővel enyeleg. Hát persze.

-    Emily, nem szeretnétek elmesélni, hogyan alakult ki a kapcsolatotok? Annyira kíváncsiak vagyunk – apa szeme érdeklődően végigszaladt rajtunk, ahogyan anya feltette ezt a kérdést. Hát, ezt eltaláltad, anya. Nem szeretném.

-    A lányával azután fűződött szorosabbra a kapcsolatunk, miután megmentettem őt azon az estén – Justin túl hirtelen vette át a szót, én pedig legszívesebben villával vájtam volna ki a padlót és süllyedtem volna el. Rohadtul nem akarok beszélni rólunk, amikor nincs is rólunk.

-    Valóban, még alkalmunk sem volt megköszönni, Mr. Bieber – apa barátságosan Justin vállára tette a kezét. – Emily a család szeme fénye. El sem tudjuk képzelni, mi lett volna, ha maga nincs ott akkor – megpaskolta kissé Justint, mire ő halvány mosolyt intézett felém. Minden porcikámmal utáltam azt a helyzetet. Ez a sok ellentétes érzés bennem lassan előtör, mint egy vulkán, és azt senki nem fogja zsebre tenni. 

-    Szóra sem érdemes, Mr. Miller. A lánya nem csak a családja szeme fénye többé – mondta ezt Justin, és ha ez lehetséges, az őrült düh megkétszereződött bennem. Nem csak a családja szeme fénye, blablabla süket duma – zengte a kis Emily, s Justin felé mutatta a középső ujját. Ekkora álszent szemetet.

-    Milyen romantikus fiatalember – anya kedvesen mosolygott, majd rám nézett. Abban a pillanatban fogalmam sem volt, milyen arcot vághattam, csak abban reménykedtem, hogy nem volt túl bérgyilkos-jelölt. – Biztosan könnyen levett a lábadról, így van, Emily?

-    Ó, talán túl könnyen is – csúszott ki a számon, de számomra érthetetlen módon mindenki viccként fogta fel, így halkan kuncogni kezdett a körülöttem lévő csapat, kivéve Justint. Ő acélmereven nézett a szemembe.

-    Hát, Emily is igencsak karizmatikus személyiség – hajlította meg Justin a rám aggatott jelzőt, mire a belsőm lángolni kezdett. – Tudják, a meggyőzőképessége kimondottan páratlan – mondta végig a szemembe nézve. – Ért a dolgok megspékeléséhez, hogy így fogalmazzak – csak beszélt, s éreztem, amint az arcomat elönti a pír. Emlékszem, mikor használtuk ezt a szót, és az a dialógus minden volt, csak erkölcsös nem.

-    A kislányom nagyon kreatív, ez így igaz – apa helyeselt, én pedig megmozdulni sem mertem. Ha tudná, mire helyeselt most rá…

-    Komolyra fordítva a szót, Mr. Miller, a lánya rabja lettem, mióta csak megláttam – Justin újból belenézett a szemembe, én pedig csak ott ültem, mint egy rakás szerencsétlenség, és némán hallgattam, amint kibeszélnek az orrom előtt. – Szerencsésnek érzem magam, amiért egy ilyen nőt hívhatok a barátnőmnek – lágyította el a hangját, s a düh iránta pillanatok alatt a felére csökkent. Szentséges ég, Miller, bele vagy zúgva, mint vak ló a szakadékba, hiába egy érzéketlen pöcs néha. 

-    Igazán örülök, hogy ilyen véleménnyel van a lányunkról – anya büszkén szólalt meg, Justin pedig csak a szokásos lehengerlő mosolyával jutalmazta őt. Oldalra néztem Leahra, aki pontosan tudta, mit érzek, hisz úgy ismert, mint a tenyerét. Ő sem volt másképpen, mint én.

A vacsora ilyen csodás körülmények között zajlott, én mindössze egy falatot ettem az összes fogásból, és már az is végtelenül sok volt. A szüleim önfeledten beszélgettek Justinnal, aki készségesen válaszolt az összes kérdésükre. Dühöm ellenére megjegyeztem magamban, hogy nagyon profin csinálja, ahhoz képest, hogy egy hét alatt tanulta mindezt. Majd talán egyszer, ha már nem leszek rá ilyen pipa, megemlítem neki. De az nem most lesz. 

-    Emily, menned kell a modellekhez – anya figyelmeztetett rögtön, miután a vacsora hivatalosan is véget ért. Nagy levegőt vettem, és Justinra néztem. Annyira elképesztően ellenállhatatlanul festett, hogy dühös lettem a tulajdon testemre, amiért ennyire fohászkodik érte. Nem vitás, a dühöm lassacskán mindenkire kiterjed. 

Szó nélkül indultam el, és láttam, hogy a pincérek már viszik is a titoktartási szerződéseket a vendégeknek. Apa ragaszkodott hozzá, hogy senki ne szivárogtasson ki információt a ruháimról, és ezért hálás vagyok neki. Nekem eszembe sem jutott volna. 

Besuhantam a modellekhez, és akaratlanul is Crystalon akadt meg a szemem először. A francba is, gyönyörű volt. Jóval gyönyörűbb nálam. Az általam tervezett ruha annál tökéletesebben nem is simulhatott volna a testére. Megértem, hogy Justin miért vetett rá szemet. A nagy gondolkodás közepette már csak arra riadtam fel, hogy mindannyian tapsolni kezdenek, amikor észrevesznek. Szégyellősen lesütöttem a szemem az éljenzésre, s már körül is vettek, hogy gratuláljanak a ruhákhoz. 

-    Emily, ezek elképesztőek, nagyon kényelmes – Briana, az egyik molett modell pördült meg előttem a földig érő ruhájában, s öröm volt nézni őt olyan csinosan és boldogan. Csak mosolyogtam rajta, s hagytam, hogy a tervezés iránti szenvedélyem mellett minden más eltörpüljön.

-    Na, indulhat a divatbemutató? – kiáltottam el magam mire egységes, hangos helyeselést kaptam. És a pokol még csak most kezdődik. 

Sziasztok!

Hosszú idő óta először jelentkezem ilyen hamar, ami bíztató, legalábbis reménykedem benne. Először is, köszönöm a négy kommentet az előző rész alá mindenkinek, plusz a Facebookos üzeneteket is köszönöm, aranyosak vagytok :)
A részről sok mondanivalóm nincsen. Jönnek a kérdőjelek, már látom is a fejetek fölött, de nem baj, hadd legyenek csak ott még egy ideig :D
Mivel rávettem magam a mindennapos írásra, így remélhetőleg hamarabb tudok érszeket szolgáltatni (bár valami tuti közbejön és ez nem fog összejönni, de azért biztos jelentkezem valamikor, nyugi).
Tűkön ülve várok minden véleményt, ne spóroljatok velük! :) Bye ladies.
U.i.: És már 62 feliratkozó. Köszönöm :)