-*- Emily szemszöge -*-
- Csak kihasznál – suttogta fülembe Derek, amikor megölelt.
Egyszerre szomorodtam el, s lepődtem meg, amiért egyáltalán nem támogatta ezt a kapcsolatot. Régen mindig olyan segítőkész, és kedves volt, mi történt vele? Hát már semmi nem olyan, mint amilyen volt?
- Szóval, Emily – Leah zökkentett ki a saját magam szomorításából. – Nekem is meg kell kérdeznem. Biztosan ezt akarod? – meresztette rám barna szemeit. Zavarodottan néztem rá.
- Hiszen ezt már megbeszéltük – jelentettem ki. – És, ha esetleg nem rémlene, te bíztattál minden alkalommal – hangom kisfokú dühről árulkodott.
- Igen, tudom, de… - kifújta a levegőjét, s egy pillanatig lehunyva tartotta a szemeit, majd egyenesen rám irányította azokat. – Szerintem át kéne gondolnod. Talán mégsem illetek össze. Talán ő mégsem neked való, hiszen nézz rá, ő egy… - a gardróbajtóm felé mutogatott, s kereste a szavakat.
- Egy aranyszívű srác, akibe kezdek beleszeretni? – kérdésem komoly volt, ahogyan befejeztem a mondatát.
- Nem. Egy szegény, rosszfiús srác, akibe kezdesz beleszeretni – lemondóan csóválta a fejét. – Komolyan azt gondolod, hogy majd beválik a terv? Ha esetleg semmi gond nem lenne azon az estélyen, akkor előbb-utóbb úgyis kiderülne. A hazugságok mindig kiderülnek, Emily, még akkor is, ha tökéletesen meg vannak tervezve – tekintetében sajnálkozást véltem felfedezni. – Justin nem a neked való fiú. Nem tarthatod el őt, és nem vehetsz neki ruhákat a két szép szeméért. Van benne valami furcsa, és nem tudok rájönni, hogy mi az, viszont egész biztosan titkol valamit. Nem tudom, mit, azonban érzem, hogy semmi jót, és én nem akarom, hogy holmi idióták csak úgy átmenjenek rajtad, elszedjék az összes pénzed, s itt hagyjanak összetörve – mondta.
Minden szava után egyre csak lesokkolódtam, hiszen végigpörgött minden a szemem előtt. Valóban, nem hazudhatok az örökkévalóságig, de addig igen, amíg ki nem találok valami mást. És az, hogy szegény… ki a fenét érdekel? Sosem kért tőlem pénzt, sosem azt látta bennem. Én amióta csak ruhákat tervezek, adományozok az embereknek, és rá bőven ráfér az adományozás, amiért ennyire hátrányos körülmények között él. Az pedig, hogy titkol valamit… szerintem túlreagálja, mindenáron meg akar védeni Justintól, s beképzel olyan dolgokat, amik igazából ott sincsenek. Nem láttam még rajta, hogy titkolna bármit is.
- Leah, én… - gondterhelten tettem a tenyerem a homlokomra, majd leeresztettem azt. – Igen, én sem akarok hazudni, utálom, amiért ezt kell tennem, és igazad van, nem titkolózhatok és hazudhatok életem végig, viszont úgy érzem érte… érte megéri – reménytelien pillantottam fel barátnőmre, s folytattam. – Soha nem éreztem még ennyi tüzet, akkor sem, amikor Briannel voltam – elfintorodtam a gondolatra, de máris továbbálltam. – Tudom, hogy valószínűleg tízszer gyorsabban haladunk, mint ahogyan kellene, de én megpróbáltam; mi megpróbáltuk szabályozni a tempót, és nem sikerült, egyszerűen… mintha mágnes vonzana minket egymáshoz, ez jelent valamit – mutogattam, miközben kifejtettem a véleményem. – Nem dobhatom el őt, amikor ennyire ragaszkodom hozzá – összefontam mellem alatt a karom, s úgy néztem a talajt. Lyukat égetett az arcomba Leah tekintete.
- Istenem, Mils, te máris belezúgtál – halkan súgta, rázta a fejét, mintha nem tudná, mit tegyen. – Figyelj rám – megragadta a vállam, s kissé megrázott. – Én melletted vagyok, de Dereknek nagyon nem tetszik ez az egész. Tudod milyen, képtelenség meggyőzni őt, ha egyszer helyet foglal egy vélemény mellett, és elmondása szerint soha nem találkozott még egy ilyen bunkó alakkal, mint amilyen Justin – áthatóan nézett a szemembe, én pedig eltátottam a szám. – Egész végig, mialatt táncoltatok, azt hajtogatta nekem, hogy amint lefekszel majd vele, eldob, mint egy gyűrött mozijegyet. Biztos benne, hogy ennek semmi jó vége nem lesz, és valahol érzem, hogy igaza van, ám melletted is szeretnék kiállni, mert megértem, hogy szereted, és látom, hogyan néz rád – magyarázta megállás nélkül, s nekem túl sok volt a mai sokk, aligha bírtam felfogni, amiket mondott nekem. – Át kell gondolnod. Biztosan megéri ennyi mindent kockára tenni egy esetleges futókalandért? Válaszold meg magadnak a kérdést, kérlek, ne ess bele ismét a saját hibádba – újból megrázott, nekem pedig bent ragadt a levegőm.
Miért érzem azt, hogy igaza van? A fenébe is, nem akarom, hogy igaza legyen! Nem akarok ennyi bonyodalmat, én csak vele akarok lenni, titkolózás, hazugságok és nehezítő tényezők nélkül! Hát olyan nagy kérés ez?
- Derek teljesen meghülyült – mondtam ki azt, ami először az eszembe jutott. – Fél éve nem látott engem, és alig keresett. Fontos nekem, de nem fogom hagyni, hogy megszabja nekem, mit kell tennem, és meghozza helyettem a döntéseimet. Hallgatok rád, megfogadom, amit mondtál és átgondolom, de ez mit sem változtat a tényen, hogy szeretem, és addig fogok ezért harcolni, amíg csak tehetem – belső bizonytalanságom ellenére végtelen határozottsággal tört elő belőlem az iménti monológom, s csak utólag gondoltam bele, mit is mondtam.
Tényleg szerelmes vagyok?
- Jaj, te lány – nem tudom, hányadjára rázza már meg a fejét, azonban ez alkalommal halvány mosoly tűnik fel az arcán. - Eredetileg teljes erőmmel le akartalak beszélni erről a kapcsolatról, de nincs szívem rá – sóhajtotta. – Bízom benned, csak legyél körültekintő. Oké? – belevéste pillantását a szemembe, mire elmosolyodtam.
- Oké – feleltem, majd Leah magához vont egy ölelésre. Nála jobb barátnőt nem is kívánhatnék.
- Most mennem kell. Derek elég mérgesen lépett le, nem akarom kockára tenni az otthoni üvegpohár-gyűjteményt – mondta, s már hátrálni is kezdett. – Szia, és ne feledd, amiről beszéltünk!
Hogyan is tudnám elfelejteni.
Leah távozása után kieresztettem az eddig bent tartott levegőt a tüdőmből, s 180 fokos fordulatot tettem a gardróbom irányába, ahol Justin rejtőzött. Vajon végighallgatta, amit beszéltünk? Az sem érdekel, ha igen, mert én végig kiálltam mellette, magunkért, s komolyan is gondoltam minden szót. Bár, talán nem akarom, hogy így tudja meg, hogy szeretem, egyáltalán még azt sem akarom, hogy megtudja, mert szeretném megalapozni ezt az egész viszont, mielőtt ilyen komoly szavakkal kezdenénk dobálózni.
Halkan kinyitottam az ajtót, s Justint pillantottam meg, amint belemerülve olvasgatta, tanulmányozta a saját készítésű gyűjteményemet. A kezében szorongatta a sárga cetli tömböt, s néhány helyre odaragasztott egy fecnit. Észre sem vette a jelenlétem, s én ezt kihasználtam. Annyira jó volt őt úgy látni, az arcát, amint koncentrál s olvas, a száját, ahogyan kissé tátog olvasás közben. Hirtelen mintha az egész testemet eltelítette volna az iránta érzett vonzalmam, s másra se tudtam összpontosítani, csak rá. Elmosolyodtam, s abban a pillanatban felkapta a fejét, majd kivillantotta rám azt az elképesztően lélegzetelállító 32-es mosolyt, amit annyira szeretek.
- Már azt hittem, soha nem jössz – félretette a mappát, s felém lépkedett. Alig kellett neki két másodperc, s máris a derekamért nyúlt, hogy szoros ölelésbe rántson. Illata és közelsége teljesen megrészegített, el is felejtettem, hogy mit is mondott az imént.
- Ne haragudj – csak ennyire futotta, hisz a maradék eszem elvette tőlem. Lágyan rám mosolygott, s szemei lesiklottak a számra.
- Nem is tudom, Miss. Miller, nem túl meggyőző a bocsánatkérése – elgondolkodást színlelt, s játékos vigyor ült ki az arcára.
- Valóban? – felvettem a kimért stílust, s felvontam a szemöldököm. – Esetleg szeretné, hogy jobban meggyőzzem magát, Mr. Bieber? – félredöntöttem a fejem, mire a létező összes fényforrás megcsillant a szemében, s a játékosság mellett megjelent a szeretet és a boldogság is.
- Örömmel fogadnám a meggyőzését, kisasszony – vigyorogva mondta ki a mondatot, s ez volt a legédesebb dolog, amit valaha csak láttam tőle. Megragadtam hát a fejét, s ráhúztam száját az enyémre, hogy végre megcsókolhassam.
Azon nyomban átjárt az ismerős bizsergés, a pillangók előtörtek, s máris összekeverték a belső szerveimet. Csókja lassúságától, édességétől teljesen megrészegültem, képtelen voltam ellenállni neki, nemes egyszerűséggel megolvasztott forró érintéseivel. Perceken át így olvadoztam karjai közt, majd elváltam, s egy mosolyt követően befészkeltem fejem a nyakába, s szorosan hozzábújtam. Reflexből jött a mozdulat, és azt hiszem, a Leahval való beszélgetés kivetülése volt. Valamiért biztosítani akartam mind őt, mind magamat, hogy nem fogom elengedni, bármi történjék.
- Emily? – súgta lágyan a fülembe Justin.
- Hmm? – még válaszolni sem voltam hajlandó normálisan, túlságosan lefoglalt a közelsége.
- Szeretnéd, hogy maradjak veled, míg elalszol? – majd’ szétestem attól az édes hangszíntől, mellyel megkérdezte tőlem ezt, s ekkor kibújtam az öleléséből, de csak annyira, hogy a szemeibe tudjak nézni. Kisfiúsan, gyönyörű szemeit megkétszerezve nézett rám. Válasz helyett egy hosszú puszit nyomtam a szájára, mire belemosolyodott a csókba. Bárcsak így maradhatnánk örökké!
- Miért szeretnél maradni? – kérdtem kis idő múlva, miközben homlokunkat egymásnak támasztva ácsorogtunk ugyanazon a helyen már vagy negyed órája.
- Szeretnék kettesben lenni veled – suttogta. – Valaki mindig megzavar, és utálom, hogy sosem vagyunk egyedül – kissé megrázta a fejét, majd elhajolt, hogy szemeimbe tudjon pillantani.
- Az estély után valószínűleg elég keveset is leszünk majd kettesben – gondolkodtam. – A média ott lesz, ha kiteszem a lábam a házból, és valószínűleg majd megpróbálnak utánajárni, hogy ki is vagy. Még jó, hogy van egy nagyon jó ismerősöm a sajtónál, aki segít majd – mondtam.
- Az apád nem próbál majd meg nyomozni utánam? – kérdte. – Elvégre, híres vállalkozók vagyunk, nem lesz neki furcsa, hogy egyáltalán nem vagyunk benne a nyilvántartásban? – ráncolta szemöldökét. Erre mélyen elmerengtem.
Hogyan fogom bebiztosítani apát, hogy higgyen nekem? Hogyan palástolhatnám a részleteket? A fenébe, Miller, gondolkozz…
- Nem tudom – gondterhelten meredtem magam elé. – Erre nem gondoltam. Egyedül abban bízhatunk, hogy hisz nekem, és nem kell túl sokáig hazudnom erről – rápillantottam, s kedves tekintete rögtön elűzte minden félelmem.
- Megcsináljuk – jelentette ki, s egy puszit nyomott a homlokomra. Minden erőmmel reménykedtem benne, hogy igaza lesz.
Kijelentését megválaszolatlanul hagyva végleg kibújtam oltalmazó karjai közül, s húzni kezdtem a kanapé felé, hogy megnézhessem, miket jelölgetett be. Lehuppant, majd az ölébe rántott, s kezeivel rá is talált a fedetlen combomra. Rögvest kirázott a hideg, s megpróbáltam nem túl nagyot sóhajtani cselekvésére, de gyászosan megbuktam, ugyanis Justin kuncogva csókolt szájon, jelezvén ezzel, hogy hallotta testem reakcióját.
- Szóval – kaptam az ölembe a mappát, s kinyitottam az első oldalon. – Hol van az első cetli?
- Valahol a kilencvenkettedik oldalon – mondta a fülembe, mire meredt szemekkel néztem rá. – Mi van? Ezek a ruhák olyanok, mintha valami stréberről húzták volna le őket. Soha nem venném fel egyiket sem – tiltakozott erőteljesen.
- Justin, így öltöznek a gazdag férfiak – közöltem, s újból előre fordulva lapozgattam a gyűjteményt. Justin még morgott párat a fülembe, de nem hallottam tisztán szitkozódását, azt hiszem, jobb is. Pár oldal átlapozása után rábukkantam egy megjelölt szettre, s alaposan tanulmányozni kezdtem.
- Tetszik a cipő és a póló – támasztotta le állát a vállamra, s úgy nézegette az oldalt.
- Mi bajod a nadrággal? – biggyesztettem le alsó ajkam. Fekete, V-kivágású póló, fehér nadrág, és egy deszkás fazonú, fekete-fehér cipő a vita tárgya.
- Fehér – jelentette ki, mintha ebből le kellett volna szűrnöm, hogy mi a fene baja van azzal a farmerral.
- És? – kérdeztem vissza.
- Utálom a fehéret. Olyan… világos – fintorgott, mire hátrafordultam, s nagyokat pislogva néztem rá.
- Világos?
- Világos – ismételte el. Annyi mindent akartam mondani, és nyitottam is a szám egy hosszú monológra, de arra jutottam, hogy felesleges lenne ezzel húzni az időt, holnap úgyis felpróbáltatok vele mindent, ami csak ruhanemű.
Fejcsóválva visszafordultam, s így nyálaztuk át az oldalakat. Azonnal levágtam, hogy leginkább a deszkás stílus jön be neki, mintsem a selyemfiú-effektus, de valami azt súgja, hogy ráérzett a megoldásra. Justin túl helyes ahhoz, hogy kötött pulóverekben és mellényekben járkáljon, neki bőrdzseki és kapucnis pulcsi kell. Ha kész leszünk az átalakítással, állítom, hogy minden egyes nőnemű tag utána fog fordulni, és én büszkén fogok sétálni mellette, viselvén a nőtársaim féltékeny pillantásait.
- És végül az öltönyök – az utolsó fejezethez érkeztünk, s ekkor nagyot dobbant a szívem. Istenem, alig várom, hogy öltönyben lássam! Meg fogok halni, ha megpillantom egy ilyen szerelésben, mint amit most vizsgálgatok, az ezer százalék, és a lányok majd csorgathatják a nyálukat a pasim iránt, legalább annyira, mint ahogyan én. És a legszebb az egészben az, hogy nekik Justin csak egy elérhetetlen álom lesz, én pedig fürödhetek a csókjaiban és érintéseiben. Hogy én milyen kárörvendő vagyok!
- Min mosolyogsz? – kérdte vigyorogva, s én azon nyomban elvörösödtem. Ó, szia, régi Emily.
- Semmin – feleltem szégyellősen s lejjebb hajtottam a fejem, hogy tovább kuncoghassak a saját gondolataimon.
- Hé, tudni akarom – lökte le a mappámat az ölemből, s derekamnál fogva játékosan megfordított az ölében, így szembe kerültem vele.
- Nem – ellenkeztem, s még mindig vigyorogva rejtettem el magam a hajam mögé. Justin két kézzel kisöpörte a hajtömegemet az arcomból, mire gyorsan helyettesítettem azt a kezeimmel. Isten ments, hogy ilyen vörösnek lásson!
- Hát jó, te akartad – mondta, majd minden erejét bevetve csiklandozni kezdte a hasamat. Oly hangosan kiáltottam fel, hogy csak még jobban elszégyelltem magam, s hálát adtam az égnek, amiért ez a helyiség hangszigetelt. Le sem vette rólam a kezét, én pedig próbáltam ellenkezni, ellökni magamtól, de minden mozdulatom után csak közelebb került hozzám, s legközelebb már azon kaptam magam, hogy ledönt a kanapéra, s felém kerekedve folytatja tovább a kínzást.
- Jus-tin fhe-jezd be – nyögtem nevetve, az örömkönnyeim már el is hagyták a szemeimet. Látszólag meg sem hallotta, ördögien folytatta tovább, majd ráült a lábamra, hogy ne tudjak rúgkapálni, s abbahagyta a csiklandozást.
- Na, elmondod min nevettél? – könnyes szemeimen keresztül csak gyönyörű mosolya körvonalát láttam, s heves levegővételekkel igyekeztem kinyögni valamiféle választ.
- Azon, hogy… izé, hogy – dadogtam, mire újból elkezdte az édes kínzást, s felsikkantottam.
- Ne hazudj – kuncogott, s oly magas fokú boldogság kerített hatalmába, hogy legszívesebben ebbe a gardróbba zárva éltem volna le a hátralévő életem, vele.
- Azon nevettem, hogy milyen jó lesz látni a féltékeny csajokat, amikor megjelensz öltönyben mellettem – vallottam színt, mire levette a hasamról tenyerét, s lágy tekintettel felém mászott a kanapén. A sok nevetéstől még mindig bódultan, s könnyes szemmel figyeltem, mit csinál, s átfogtam a derekát.
- Szóval ilyeneken gondolkozol, hmm? – száját két centire helyezte el az enyémtől, mire megborzongtam. – Élvezed, hogy a tiéd vagyok, ugye? – elvigyorodott, mire éreztem, hogy újra minden vér a fejembe száll, s ezt látván rajta volt a sor, hogy nevetésben törjön ki. – Extraédes vagy, amikor elpirulsz, tudtad? – szeretetteljesen mosolygott, majd kisimítva egy kósza tincset az arcomból gyengéden megcsókolt.
Nem feleltem, csak visszacsókoltam, s még jobban magamhoz préseltem őt, ezzel elérve, hogy szinte teljes súlyában rajtam feküdjön. Félbehagyva a beszélgetést csókolóztunk tovább, majd egymást átölelve töltöttük a hátralévő időnket, kettesben.
Sziasztok!
Ismét rettenetesen későn jelentkezem, de mentségemre szóljon, hogy kész volt a rész, csak gépközelbe nem tudtam kerülni. Remélem a résszel kárpótoltam valamelyest a sok kimaradást!:)
Köszönöm a visszajelzéseket az előző rész alatt, jól esett őket olvasgatni, most se kíméljetek meg a véleményektől. :) Épp most vettem észre, hogy az oldalmegtekintés is 57.000+, ami nagybetűs WOW, hiszen olyan, mintha tegnap kezdtem volna az egészet. :)
Következőleg decemberben jelentkezem, hogy melyik napon, az abszolút x, de dolgozom a részen. :) Love u all ♥
U.i.: Azok, akik olvassák/olvasták az Anything Could Happen blogomat, és esetleg nem látták, új rész került ki pár hete, ha van kedvetek, nézzetek be! :) A link: http://unexpected-turn.blogspot.hu/ Jó olvasást!