26th chapter - Tell me, who is he?

-*- Emily szemszöge -*-

Elég rég volt már olyan napom, amikor őrült módjára vigyorogva ébredtem fel, azonban ma pontosan ez történt. Szökdelve jártam a lakáson belül, mindent a leghatalmasabb örömmel csináltam és még akkor is mosolyogtam anyára és apára, amikor közölték velem, hogy holnap nincs meglógás a partiról. Na, jó, ekkor egy csöppet az arcomra fagyott a vigyorom, de végül is, túl lehet élni. Tudtommal senki nem halt még bele egy estélybe. 

Egész nap annyit terveztem, amennyit csak lehetett, és a szokásosnál sokkal jobban végeztem a munkám. Azon kívül, hogy befejeztem a félbehagyott ruhámat, még megvarrtam három egyszerűbbet, így öt ruha máris készen van. Tartanom kell ezt az iramot, és akkor semmi baj nem lesz. Remélhetőleg. 

Közben Leah kétpercenként hívogatott, mert gyakorlatilag nem tudta eldönteni, milyen táska menne a legjobban a fekete álomruhájához, amit holnap lesz alkalma viselni. Számtalan mennyiségű és hangerejű visítást hallottam a vonal túlsó végéről akárhányszor csak felhívott, egy idő után már fogtam, és kihangosítottam őt, mert a telefon elfoglalta az egyik kezemet. A nagy munka és telefonálgatás, valamint rendezkedés alatt lassacskán már mániákusan figyeltem az erkélyemet, hátha megpillantok ott valakit. Azonban minden alkalommal csalódnom kellett, senkit nem láttam ott, akire vártam. Erről beszéltem, a tegnapi mézédes Justin köddé vált, és felkészülhetek az újabb Justin-csapásra. Éljen.

Este nyolc óra környékén járt már, amikor anyáék lehívtak a hallba. Ugyanolyan boldogan, rendíthetetlen jókedvvel másztam le a földszintre, s szembe találtam magam két, eléggé érdekesen méregető szempárral.

- Emily, kicsim, ülj le, kérlek – anya hangja kedvesen utasított, és valahogy, erre a túl kedves utasításra sikerült eltűnnie a mosolyomnak. Itt valami nincsen rendjén.

- Mi a baj? – lassú mozdulatokkal ültem lefelé a fotelbe szembe velük, s felváltva nézegettem őket, mire egymásra pillantottak, majd vissza rám. Mi a fene van?

- Nem szeretnél nekünk elmondani valamit? – apa érdes kérdése szinte már felsértette a bőrömet, annyira mart. 

- Mégis mit kéne elmondanom? – fogalmam sem volt, mi a fenére vannak így kiakadva.

- Tegnap este láttunk egy férfival a házunk előtt. Miféle elfogadhatatlan viselkedés tőled ez, kisasszony, hogy idegen emberekkel mászkálsz az éjszaka közepén? – háborgott apa. – Tisztában vagy vele, hogy nem mutatkozhatsz mindenféle alakkal, kislányom, csak akik megérdemelnek egy olyan úri hölgyet, mint amilyen te vagy. Nem adok alább az elvárásoknak, szeretnélek egy olyan ember mellett tudni, akit nem neked kell majd eltartanod. Az a kis utca nevelte semmirekellő pedig nem tűnt ilyennek – közölte nyersen a tényeket, s én mást sem tettem, csak tátott szájjal meredtem rá.

Mi a szar? – mondtam volna legszívesebben. Az apám meghibbant. Teljesen. Nem, még annál is jobban. Honnan a fenéből tudja, hogy Justin hol él, milyen környezetben, milyen anyagi helyzetben? Egyáltalán miért csak most beszél nekem erről, miért nem említette már korábban, hogy látott? Ez egyszerűen hihetetlen.

- Apa! – döbbenten, szinte lesokkolva meresztettem rá a szemeimet. – Hogy mondhattál ilyet? Justin nem semmirekellő! És nem is mászkáltam vele az éjszaka közepén, este hét órára már a ház előtt voltam! – idegesen dobáltam a kezeimet. – Ráadásul figyeltem a lesifotósokra, nehogy lekapjanak minket. Nem tettem semmi rosszat!

- Emily Belle, ne beszélj ilyen hangnemben az apáddal – anya váratlanul közbeszólt, de apa tudomást sem szerzett róla. 

- Justin? Csak nem ő az a hős, aki megmentett téged egy hete az előző barátodtól? – gunyorosan tette fel a kérdést. – Azon kívül, hogy rá merte tenni a kezét a lányomra, és ki tudja mit csinált vele, amíg ő eszméletlen volt, nem tudok róla semmit. Szóval mesélj nekem, Emily, ki is pontosan ez a Justin? – hunyorgott, és mintha csak egy tárgyaláson lett volna, összekulcsolt kezekkel az asztalon várta a válaszomat.

Oké, Miller, nem mondhatsz igazat. Ha kitálalok nekik Justin valódi helyzetéről, egész biztos, hogy eltiltanak tőle, és apa tenni fog róla, hogy soha többé ne kerüljön a közelembe. Ezt semmiképpen nem engedhetem. Valamit ki kell találnom, méghozzá most azonnal.

- Justin? – kérdeztem vissza, ezzel is három másodpercnyi időt gyűjtve a gondolkodásra. – Kérlek szépen, apa, Justin egy… - azt nyögtem ki, ami először az eszembe jutott, és a többit már reménykedtem, hogy könnyebben ki tudom találni – előkelő családból származik. Nemrég költöztek New Yorkba, ezelőtt Kanadában éltek a szüleivel és a két kisebb testvérével. Az anyja és apja egy családi vállalkozást üzemeltetnek, az övéjük az egyik legkiválóbb juharszirup Kanadában. Azért jöttek ide, hogy tovább népszerűsítsék magukat, és terjeszkedjenek – meséltem, számomra olyan hatásosan, hogy már én is kezdtem elhinni. Apa megfagyott az üzleti pozíciójában, anya pedig próbált alkalmazkodni a tempóhoz. Így tovább, Emily, így tovább.

- Ó – úgy tűnik csak ennyire telt tőle, viszont ő kicsit sem úgy mondta ezt az aprócska betűt, mint tegnap Justin. – Valóban?

- Igen – bólintottam, s megfontoltam a fejemben, hogy elmegyek ügyvédnek. – Meg szerettem volna várni a megfelelő alkalmat, amikor elmondhatom nektek mindezt, ugyanis még nem ismerem túlságosan, és el akartam kerülni a nézeteltéréseket – belülről felgyulladtam, mint mindig, amikor hazudok. Nem volt más választásom, muszáj volt ezt tennem. 

- Ez esetben – dőlt hátra apa a kanapén -, micsoda szerencse, hogy éppen egy ilyen fiatalemberbe botlottál bele azon az estén. Biztosan készen állsz egy újabb kapcsolatra Brian után, drágám? – egyből stílust váltott, hangneme barátságosabb lett. – Még csak egy hete történt, és nem látszol annyira meggyötörtnek a szakítás vagy a csalódottság érzése miatt. Ezen felül, alig beszélsz velünk, Emily. Minden rendben?

Lassacskán már tizenhét éve, hogy megszülettem, és evidens, hogy apával éltem eddig mindig. Azonban még engem is, aki minden egyes nap vele van, halálosan megdöbbent ez a hozzáállásváltás. Amint felfedtem Justin kilétét – az mindegy, hogy egy szó sem igaz belőle -, átváltozott támogató, segítőkész apává a rettegett házisárkányból. Én ezt soha nem fogom megérteni. 

A mondandója viszont elgondolkoztatott. Talán Justin miatt feledkeztem el ennyire Brianről? Hiszen annyira szerelmes voltam belé. Az emlékezetkiesésem vajon befolyásolta az érzéseimet? Ki hallott már ilyenről? Szinte mindenre emlékszem már abból az éjászkából; tudom, hogy megvert, tudom, hogy veszekedtünk, már csak azt nem tudom, miért. Egyszer biztosan rájövök arra is, de az utóbbi időben nem gondolkodtam rajta, és ez furcsa. Normális dolog ez?

- Semmi baj, apa – mosolyodtam el halványan. – Azt hiszem, csak megtanultam továbblépni. 

- Helyes, Emily – bólintott anya. – Ettől függetlenül én ragaszkodom még egy vizsgálathoz, hiszen egy hete azt mondtad, vissza kell menni egy ellenőrzésre. – mondtam ilyet? -  Az egy hét pedig holnap fog letelni, de mivel ekkor apád estélye lesz, vasárnapra halasztjuk. 

- Rendben – ezzel nem voltam hajlandó ellenkezni, mert igaza van. Ha mondtam ilyet, ha nem, amikor elmeséltem nekik a történteket, egy ilyen komoly verés nem játék. És ki tudja, mit tett velem Brian, ami csak most fog majd kiderülni.

- Jól van, kicsim. Büszkék vagyunk rád – anya őszintén elmosolyodott, és felállt, hogy megöleljen apával együtt. Utálok nekik hazudni, mert nem szokásom, és értelmetlennek tartom, de ez esetben egyszerűen elkerülhetetlen volt. Csak ki ne derüljön.

- Köszönöm, anya és apa – feleltem az ölelésükben.

- De ha már úgyis ilyen jóban lettetek ezzel a Justinnal, akkor miért nem hívod meg a holnapi estélyünkre? Örömmel megismernénk őt, igaz, Elisa? – apa határtalan lelkesedéssel fordult anyához, mire nekem az összes vér kifutott az arcomból.

- M-Mi? – dadogtam. – Izé… Azt… nem lehet.

- Már miért ne lehetne? – anya összeráncolta a szemöldökét, s várta a válaszomat.

- Mert… - hosszan elnyújtottam a szót. – Mert éppen nyaralni készülnek, holnap indulnak és csak jövő héten csütörtökön térnek vissza. – mégis honnan a fenéből szülöm én ezeket?

- Ó – úgy tűnik, ez apának berögződött szójárása. – Akkor a jövő heti estélyre el tud jönni. Az a te estéd lesz, drágám, te leszel a házigazda – simogatta a vállam.

- Hogy én? Házigazda? – tátottam a szám, mintha azt mondtak volna, hogy örökbe fogadtak. 

- Igen, Emily. A jövő hét szombati estély megfelelő lesz arra, hogy összehívd a modelleket, és dönts, kiken fogod bemutatni a ruháidat – pattant ki az ötlet anya fejéből. – Akár szavazással is eldöntheted, hiszen rengetegen leszünk. Hát nem csodás alkalom ez a megismerkedésre?

Nem.

- De igen – kényszerítettem egy mosolyt a fejemre, bár inkább tűnhetett vicsorításnak. 

- Nagyszerű! – apa tapsolt egyet. – Már alig várom, hogy megismerhessem. 

Aha, nem.

- Én is – még mindig fagyott mosollyal a képemen néztem rájuk, és már semmi másra nem vágytam, csak hogy felmehessek pihenni a szobámba.

- Jól van, kincsem, menj csak dolgozni, nem tartalak fel – anya adott egy puszit az arcomra. Gyorsan odadobtam nekik egy köszönömöt, és már szaladtam is fel a szobámba. 

Istenem, Miller, hogy te mekkora egy barom vagy! Mégis hogy fogom velük megismertetni Justint, amikor egyáltalán fogalma sincsen az úri etikettről? A fene a hazugságomba! A fene a nagyravágyó apámba! Mihez fogok kezdeni? 

Lehuppantam az ágyamra, és a fejemet a kezembe temettem. Gondolkodnom kell. Egy hét az elegendő lesz arra, hogy valamilyen szinten kikupáljam őt, és megtanítsam egy-két dologra. Viszont egyedül nem fog menni. Segítség kell. De ki? Sóhajtottam egy nagyot. Leah. Ő már látta Justint, és biztosan nem köpne el anyáéknak. Vele sikerülhet. Istenem, csak legyen igazam. 

Ültem a félhomályban, és vártam, hogy elnyeljen az ágyam, amikor kopogtattak az erkélyemen. Olyan hirtelen kaptam fel a fejem, hogy beleszédültem a mozdulatba. Ott állt. Ott állt, és hihetetlenül édesen mosolygott rám. Haját össze-vissza fújta a szél, tekintete megcsillant a naplementében. Rám nézve megnyalta az ajkait, s ezzel a mozdulattal odaszögezett az ágyhoz. Istenem, mennyire helyes. 

Bele tellett pár másodpercbe, amíg rábírtam a testrészeimet, hogy mozogjanak, de mihelyst egy kicsit is meg tudtam mozdulni, felálltam, és beengedtem őt. Rögtön megcsapott a kellemes tusfürdő illata, amint már nem gátolt el minket az üvegajtó, így a testem az ismerős illatra egy pillanat alatt összerándult. 

Lassan belépkedett, és pár centivel előttem állt meg, majd becsukta az ajtót. Meg sem tudtam mozdulni, és utáltam, hogy ennyire megbénított, de nem tehettem ellene. Lenyűgözött minden mozdulata. Az ajtó bezárult, s ő felém fordulva ellenállhatatlanul mosolygott rám. Bal kezével hirtelenjében az irányomba nyúlt, s megragadva a derekam, ölelésbe rántott.

- Szia – suttogta a fülembe, hangjára mintha elektromos áram futott volna végig a testemen, még a hideg is kirázott.

- Szia – feleltem én is halkan, szorosan a mellkasához bújva. Eljött. Itt van. És most engem ölel. Erre vártam egész nap.

- Sikerült dolgozni? – felvezette a kezeit a hátamra, ezzel arra késztetve a testem, hogy egy hatalmasat sóhajtson. Olyan érzékien beszélt hozzám, hogy alig tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy megcsókoljam. 

- Igen, megvarrtam három ruhát, így már van öt – még szorosabbra fogtam az ölelését, a fejem még mindig a mellkasán pihent, ő pedig rátámasztotta az állát a fejem búbjára. 

- Akkor úgy látom, jól megvoltál nélkülem – elhúzott magától, de csak annyira, hogy a szemembe tudjon nézni. Mondatára megrezzentem, de amint rávetült tekintetem a szemeire, s észrevettem a játékosságot benne, megkönnyebbültem.

- Igen, azt hiszem, negyven próbababa eléggé szórakoztató társaság – bólogattam. – Még az is lehet, hogy elküldelek, csak hogy visszamehessek hozzájuk – gondolkodást színleletem, mire Justin szélesen elvigyorodott.

- Igen? – közelebb rántott, a szája pillanatokon belül egy centire volt az enyémtől. – És mondd csak, a próbababák képesek erre? – kitért a szám útjából, s a fülem mögötti részre adott egy hosszú puszit. Azonnal bent rekedt minden levegő a tüdőmben, s még a szememet is le kellett csuknom a kéj elsöprő ereje miatt. – Vagy erre? – elindult lefelé a nyakamon, a hideg két másodpercen belül kirázott, miközben nyaldosta a nyakamat. A beszorult levegő lassan kezdett kiáramolni belőlem, remegni kezdtem, és erősebben kellett kapaszkodnom Justinba, nehogy elessek. – Vagy netán… erre? – A keze váratlanul becsusszant a pólóm alá, két tenyere majdnem beterítette a hátamat. Ilyen nagy felületen érezni a bőrét, amint az enyémmel érintkezik, annyira váratlanul ért, hogy kicsúszott egy apró nyögés a torkomon. Égni kezdtem, mindenhol őt akartam érezni, reszkettem, úgy akartam őt. Megfeledkeztem arról, hogy talán hibát követtünk el, talán megint túl gyorsak voltunk, mert az érzés, amit ő nyújtott, páratlan volt.  Justin ismét rám nézett, a szeme éjsötéten izzott. – Ha ők jobban csinálják, nyugodtan visszamehetsz – belepusmogta a számba, én pedig megszólalni sem tudtam, teljesen lebénított. 

- Most, hogy így belegondolok – fel sem ismertem a saját hangomat, a vágyam átformálta rekedtessé, vágyakozóvá -, lehetséges, hogy mégiscsak maradok. 

Justin győzedelmesen elvigyorodott, s már készen állt volna megcsókolni, amikor kopogtattak, de ezúttal a szobaajtómon. 

- Emily, bent vagy? – anyát hallottam az ajtó mögött. Mindkettőnket váratlanul érte a közbeavatkozása, de egy tapodtat sem mozdultunk a pozíciónkból: Justin kezei még mindig a hátamon pihentek, én pedig erősen szorítottam őt.

- I-Igen – alig tudtam kinyögni valamit, a hangom még mindig más volt, mint általában szokott lenni. 

- Csak annyit szerettem volna mondani, hogy a szombati estélyre egyenlőre csak Justint hívd el. A családját később szeretnénk megismerni – mondta. Justin értetlen fejet vágott erre, rám pedig újra lesújtott a dilemmám, amit legalább pár percre sikerült kiölnie Justinnak a fejemből. 

- Oké, majd elintézem – feleltem, kicsit alábbhagyott lelkesedéssel.

- Köszönöm. Jó éjt, kicsim! – kiabálta be, s már lehetett is hallani a magas sarkúja ütemes kopogását, amint távolodik a szobámtól. Újból szemkontaktust teremtettem az engem ölelő fiúval, aki mást sem csinált, csak tudatlanul pislogott rám.

- Ezt meg kell magyaráznod – úgy tűnt, mint aki halálosan megrémült a gondolattól, hogy beszélnie kell a szüleimmel, s gyengített is a szorításán, elengedni azonban nem volt hajlandó.

Kezeimet felvezettem a vállára, majd mélyen a szemeibe néztem, s felkészültem az eget rengető magyarázkodásra.

Na végre! :D Nem hiszitek el, mennyire vártam már, hogy a történet ide jusson el. Annyi de annyi tervem van ezzel a szituációval, ide igyekszek kissé felszabadultabb, humorosabb helyzeteket kreálni, én nagyon várom, remélem ti is :)

Olvastam a kommenteket, örülök, hogy egyre több kifejtősebb véleményt kapok. Jól estek a szavaitok, imádlak olvasni titeket, legalább annyira, mint írni nektek :) Bízom benne, hogy most sem hagytok alább a komizással, mert kíváncsi vagyok, hogy ti milyennek látjátok a helyzetet, mi a véleményetek róla. :)

Nemsoká nyári szünet, egy kicsit fellélegezhetek, és többet írhatok, ha nem foglal le nagyon a nyári munka. Igyekszem a legjobbat kipréselni magamból nektek minden egyes résznél, ezt megígérhetem :)

Love u ♥

u.i.:Csak most veszem észre a sok feliratkozót, köszönöm! :O :)

25th chapter - Maybe one time

-*- Emily szemszöge -*-

Csak közel az estéhez, sötétedéskor indultunk vissza a kórházból. Szörnyen élveztem a Justin családjával töltött időt, azt hiszem, régen láttam már olyan szoros köteléket, mint ami közöttük van. A két csöppség szabályszerűen szétszedett, miközben bensőséges beszélgetést folytattam szülőanyjukkal, aki szerette volna, hogy áthozzák a szomszéd szobába egy kicsit, amiért fel sem kelt pár napig. Már sikeresen sétált néhány métert, Jazzy és Jaxon tapsoltak neki, amikor magától, támogatás nélkül lépkedett vissza hozzánk. Justin ekkor ellenállhatatlan kényszert érzett arra, hogy a derekamra tegye jobb kezét, ezzel teljes zavarba hozva az anyukája előtt. Mégis mosolyogva pillantottam fel rá, szemében mérhetetlen hálát láttam megcsillanni. Téved, ha azt akarta vele sugallni, nekem köszönheti a családja jóllétét. Akkor este, ha ő nincs a helyzet magaslatán, minden máshogy alakult volna. És hiába próbáltam ezt megmagyarázni neki, folyton csak azt kántálta, hogy örökre hálás lesz nekem ezért.

Pattie is állandóan hálálkodó pillantásokkal ajándékozott meg, és kezdtem kellemetlenül érezni magam, amiért egyszerre sok impulzus ért. Justin miatt menthetetlenül vöröslött a fejem, ahogyan csupasz hátamra vezette a kezét, a kicsiktől boldogság öntötte el a szívem, Pattie-t pedig mélyen tiszteltem, amiért ilyen erős. Bárhogy is, a sok érzés ellenére életem legjobb napjának könyveltem el. 

Justin testvérei szorosan megölelgettek távozásomkor, majd megkérdezték, hogy játszom-e velük legközelebb is. Erre gyakorlatilag nem tudtam mit felelni. Nem voltam benne biztos, hogy Justin el akar ide hozni többet, annak ellenére sem, hogy milyen jól éreztük magunkat. Így csak megszorongattam őket, és annyit mondtam, megpróbálunk rá még alkalmat keríteni. Pattie ölelése Justinéra emlékeztetett, ugyanolyan védelmező, szeretetteljes és jóleső volt, mint a fiáé. Elmosolyodtam, akárhányszor beszéltem vele, nagyon nagyra tartottam. Ritka az olyan erős, céltudatos anya, mint amilyen ő. Miután elbúcsúzott, a lelkemre kötötte, hogy találkoznunk kell még, és akárhányszor jövök, a ház ajtaja nyitva áll számomra. Csaknem sírva fakadtam, amikor ezt mondta. Immáron Justin családja részévé váltam, és ez örömmel töltött el.

Justin tántoríthatatlanul követelte, hogy hazakísérjen, és én nem akartam neki ellenkezni. Egyrészt azért, mert tudtam, nem nyerhetek, másrészt mert az anyja előtt egyszerűen szentségtörésnek éreztem volna elutasítani őt. Már nem mintha szándékomban állt volna elküldeni.

Miközben hazafelé sétáltunk, észrevettem Justin testemhez egyre közeledő, majd távolodó karját. Bizonyára tépelődött, meg merjen-e érinteni, amit kétségkívül nevetségesnek találtam, hiszen egész nap rajtam volt a keze. Nem kellett Einsteinnek lenni ahhoz, hogy konstatáljam az álláspontját a kórházban tartózkodó férfiakat illetően. Természetesen az arcára volt írva a „megöllek, ha még egyszer rá mersz nézni” mondat, de valahogy nem bántam. Élveztem, ahogyan magának akart, és mindezt úgy szerette volna, hogy ne vegyem észre. Nem sikerült. 

Végül megérintette a kezemet, csak óvatosan, kémlelve az arcomat, mit szólok hozzá. Már-már reflexből is közelebb nyomtam végtagomat az övéhez, mire tisztán hallottam a sóhaját, mielőtt összekulcsolta volna a kezünket. A számba harapva igyekeztem elfojtani a mosolyomat, de hiába, mert az arcom így is lángvörös volt. Mit számít, egész nap paprikafej voltam. 

Kézen fogva sétálgattunk az utcai lámpák fényében, közben egyetlen szót sem szólva. A gesztusok sokkal többet beszéltek helyettünk: ahogyan a kezemet fogta, úgy éreztem, mintha egy árammal ellátott dróttal fognék kezet. Ahogyan néha lopva rám pillantott, próbálva felfedezni valamit az arcomon, boldogsággal töltött el, és meg is ijesztett.

Nem tudtam, mi volt velem. Olyan látványosan el tudtam őt tolni, amikor betoppant a szobámba, amiért túl gyorsnak éreztem a tempót. Ez még mindig bennem van, valahol tudom, hogy előbb kezdtünk el fizikailag vonzódni egymáshoz, mintsem megismertük volna a másikat, de a mai nap után ez teljesen háttérbe szorult. Megmutatta nekem a családját, megismertem az édesanyját és a két, hihetetlenül édes testvérét, valamint őt, amint a számára legfontosabb emberekkel törődik. Egy pillanatra sem tűnt el a mosoly arcáról, mindent örömmel csinált, a nővérek helyett ő gondozta Pattie-t, amíg a kicsik szobájában tartózkodott, és igyekezett mindent megtenni annak érdekében, hogy befogadjanak engem. Biztosan nem túlzok, ha kijelentem, maximálisan jól végezte a dolgát.

Gondolatom végére már csak azt vettem észre, hogy Justin lelassít a házunk előtt. Ha nincs velem, istenemre megint túlmegyek a kapun. Nem egyszer fordult már elő. 

Szembefordult velem, és a másik kezemet is összeforrasztotta a sajátjával. Kissé félrehúztam, az egyik hatalmas, a házunk előtt elhelyezkedő fa mögé, ugyanis sokkal jobban kell figyelnem a lesifotósokra mostanság apa közelgő estélye miatt. Az előttem gyermekien aranyos fiú csillogó szemekkel meredt rám, még mindig szélesen mosolygott. Sosem láttam őt ilyennek azelőtt, mindig más és más személyiséggel lépett elém. Most azonban egyértelműen boldog, és dagad a szívem a gondolatra, hogy hozzájárulhattam a boldogságához.

- Annyira köszönöm neked, Emily – suttogta, magasságából adódóan lefelé nézett rám.

- Ha még egyszer meg mersz köszönni bármit is, megkeserítem az életed – igyekeztem szigorúan nézni, de a tervem azonnal befuccsolt, amikor nevetett egyet. 

- Oké. Akkor rémesen utállak, és soha többé nem akarok veled eltölteni egyetlen percet sem – mélyen a szemembe nézett, és már majdnem azt hittem, ismét egy személyiségváltozáson megy keresztül, mikor elengedte egyik kezem, és a derekamnál fogva szorosan magához vont, ezáltal immáron egyenesen a fülembe pusmogott. – Ha el mersz hinni egyetlen szót is abból, amit az imént mondtam, megkeserítem az életed.

Erősen az alsó ajkamba haraptam, nehogy idiótán felvihogjak, majd átfogtam őt a szabad kezemmel. Valamiért mindenáron meg akartam őrizni a jókedvét, mert egy belső hang azt súgta, a legközelebbi találkozásunkkor eltűnik majd, mint a kámfor. 

- Látlak holnap? – óvatosan, halkan kérdte, mintha csak ártani tudna azzal, hogy hozzám beszél.

- Holnap? Lássuk csak, holnap péntek – kicsit kibújtam szorításából, és elkezdtem jártatni az agytekervényeimet. – Szombaton apa estélye lesz, találnom kell egy ruhát, amiben mehetek, közben terveznem kell a divathétre és modellválogatást tartani… Jézusom! Terveznem kell a divathétre és modellválogatást tartani!  - ismételtem meg lesápadva utolsó mondatomat. – Még csak egy és háromnegyed ruhám van kész. Semmire nem megyek ilyen hozzáállással! – rémültem meg teljesen, és egyáltalán nem vártam el Justintól, hogy egy szavamat is értse, vagy törődjön vele, azonban ő mégis ezt tette.

- Nem szeretnélek feltartani, de nélküled sem szeretném tölteni a napjaimat, szóval, ha gondolod, megpróbálhatok segíteni – olyan kedvesen ajánlotta fel, hogy ha nem ismertem volna, azt hittem volna, ért a divattervezéshez, és minden boldogsága az lenne, hogy varrjon.

- Nem akarlak ezzel untatni – mondtam. – Tudom, milyen unalmas lenne neked, hogy semmit nem szólok, csak varrok, meg firkálok a jegyzetfüzetembe órákig. Ebben semmi érdekes nincs – fintorodtam el, amikor beleképzeltem magam a helyzetébe.

- Nekem érdekes, hogy nézhetlek – jelentette ki, és én halálosan elvörösödtem. – Szeretném látni milyen vagy, amikor ezt csinálod. Annyira élvezettel beszélsz róla, és a szíveden viseled, hogy engem is elkezd érdekelni, mi olyan jó benne. Talán, ha nézhetlek téged, és látnám, ahogyan csinálod, megérteném – belefúrta a tekintetét az enyémbe, s gondolatban a földig esett az állam.

Mióta ilyen őszinte? Mióta beszél ilyen nyíltan arról, amit érez? Mintha ismét egy totálisan más ember állna előttem. Megint valami átmeneti állapotban van, legközelebb meg hideg lesz velem, mint a jég. Mégis, annyira szívmelengető, annyira édes, hogy legszívesebben el sem válnék tőle, folyamatosan vele lennék.

- De… egész nap azt csinálom. És nem tartok szünetet, csak ha nagyon muszáj – bűntudat kezdett marni, amiért ellenkeznem kellett, de muszáj volt éreztetnem vele, mennyire komoly dolog ez számomra. - Úgy koncentrálok a tűvonásokra, mintha az életem múlna minden egyes öltésen. Ha bárhol is elrontom, ha egy kicsit is figyelmetlen vagyok… Belehalnék, ha nem végeznék a dobogón, Justin. Nagyon sokat jelent nekem ez a divathét, és a legjobb formámat szeretném nyújtani. Ehhez pedig százötven százalékos összpontosításra van szükségem – a derekát öleltem, hátam a fa törzsének nyomódott, ő pedig olyan közel volt hozzám, hogy hasamon éreztem az övét, amint emelkedik és süllyed levegővétel közben.

- Ó – kissé csalódott lett, lepillantott a fűre, majd ismét vissza rám. – Talán majd egyszer – szavai kísértetiesen Leahra emlékeztettek, hiszen ő is mindig ezt mondja. Talán majd egyszer beengedsz oda. Talán majd egyszer megbízol bennem eléggé. Talán majd egyszer segíthetek neked, hogy jobb munkát végezhess. Rossz érzés gyülemlett fel a gyomromban, de mégsem tudtam szólni egy szót sem. Túl nagy a kockázat, túlságosan félek, hogy elárul és… Egyszerűen csak nem élném túl, ha hátba szúrna bárki is. 

- Ne haragudj rám, kérlek – sokkal kétségbeesettebben mondtam ezt, mint akartam, és csak azt vettem észre, hogy párásodik a szemem. Sok embert bántottam meg ezzel a paranoiás rettegésemmel, de inkább legyek túlzottan elővigyázatos, mint túlzottan hanyag. Justin két keze közé fogta az arcomat, s lágyan méregetett.

- Hé, én nem haragszom – leheletfinom puszit adott a szemöldököm közé. – Csak hiányozni fogsz.

Hevesen vert a szívem szavaira, de minden egyes bókra úgy éreztem, felrepülök. Sokszor visszhangzik a fejemben, amiket mondott. Tetszel nekem, gyönyörű vagy, hiányozni fogsz. Jobban befúrta magát a szívembe, mint bárki más eddig, és még csak egy hete sem ismerem őt.

Eltűnt a szememből az eddig kitörni vágyó könnyzuhatag, s másra sem tudtam nézni, csak azokra az ajkakra. Olyan közel van hozzám, és annyira édes velem. Egy csapásra megváltozott, és biztos vagyok benne, hogy ez az énje gyökerestől köddé válik majd, mégis addig akarom abszurd kételyekbe ringatni magam, ameddig csak lehet. Ki tudja, talán többé nem lesz ilyen. Talán most látom ilyen állapotban utoljára. 

Nyelvével benedvesítette tökéletesen formált száját, s nagyot nyelt, amint lesiklottak a szemei az én ajkaimra. Valósággal lángra lobbantott a nézése, és végtelen vágy tört fel belőlem iránta. Ekkor, mintha beindítottak volna bennem egy lejátszót, Leah hangja kezdett utasítani a fejemben. De ami a legfontosabb, ne engedd, hogy megcsókoljon! De én meg akarom csókolni! Istenem, Miller, olyan könnyűvérű vagy. 

Két másodperc alatt akartam eldönteni, mit is tegyek, milyen jelet küldjek Justinnak, de az agyam és a szívem ezúttal döntetlenre zárta a meccset. Szörnyen meg akartam csókolni, közben pedig szörnyen el akartam tolni, és felvilágosítani, hogy már megint kezdünk gyorsítani. Azonban ma, ahogyan viselkedett velem, amilyen élvezettel társalgott az anyjával, s amilyen csodálattal nézett rám, ez valahogy mellékesnek tűnt. Vágytam a csókjára, s hirtelen ezer évnek éreztem azt a pár napot, amikor utoljára volt alkalmam megtapasztalni csókja ízét.

A szemembe nézett, tekintete elsötétedett, és halványan éreztem arcomon iramos levegővételét. Ő is arra gondol, amire én. Ő is szeretne megcsókolni engem. És, ahogyan ránézek, talán nem csak megcsókolni. Tulajdonképpen levetkőztetett a szemével, s csak azért nem bántam ezt, mert én is így cselekedtem gondolatban. Számtalanszor elképzeltem őt, és a fedetlen testét, de mindig el kellett fordítanom a tekintetem, mert a gondolatra is lángvörösre pirultam, és nyugtalan lettem.

Már vártam a pillanatot, amikor végre összeforrhatnak ajkaink, és közelebbről érezhetem őt. Beleremegett a térdem minden egyes pillantásába, görcsösen kezdtem epekedni a tekintetemmel iránta. Amikor már olyan közel helyzete fejét az enyémhez, hogy két milliméter választotta el őket, készültem megszűntetni a közöttünk lévő, két kilométernek tűnő távolságot, amikor váratlanul elhajolt, és komolyan nézett rám. 

- Én… - kezdett bele, és őszintén nem értettem, mit akar mondani. – Szeretném tiszteletben tartani, amit mondtál nekem. Korábban olyan mohó voltam, és mindig… közel akartalak tudni magamhoz, de felfogtam, hogy korlátoznom kell magam, mert túl gyorsan haladunk és én… szóval nem akarom elszúrni.

Immáron teljesen lesokkolva meredtem rá. Ki ez az ember, és hova vitte a vágytól izzó, heves természetű Justint? Ki cserélte ki őt erre a megfontolt, komoly, és érett fiúra? Sűrűn pislogtam. Ezt meg kellett emésztenem. Tényleg komolyan veszi, amit mondtam neki. Nem akarja leszúrni. Nem akarja, hogy mérges legyek rá később emiatt, ha elgondolkozom, mekkora hülyeséget csináltam, amiért szabad utat engedtem a vágyaimnak. Engem akar. Justin engem akar, és nem csak egy alkalomra.  

- Igazad van – meglepődöttségemben csak ennyire tellett tőlem beszéd szempontjából. Ő jobban észnél volt, mint én. Leállított magát, hogy ne legyen ebből baj később. Istenem, mégis mivel érdemeltem ki őt?

- Most pedig menj, sokat kell pihenned, hogy jól tudj dolgozni – melegen mosolygott rám, és ekkor már megbántam az elhalasztott csókot. – Majd azért kereslek. Nem fogsz tőlem egykönnyen megszabadulni – vigyorgott, és puszit nyomott az arcomra. Mérhetetlenül jólesett a törődése, éppúgy akartam én is törődni vele, mint ahogyan most ő. – Jó éjt, Emily – hangsúlyára a hideg is kirázott, megbénított a közelségével. Forró puszit nyomott először a szám bal, majd a jobb sarkába jó éjt puszi gyanánt. Hát, már biztosan nem fog rosszul telni az éjszakám. 

- Jó éjt, Justin – jobb kezemmel lágyan megsimítottam selymes arcát, és puszit nyomtam a szája fölé, mire kiengedte bent tartott levegőjét. Ő is végigsimította az arcomat, mielőtt elvált tőlem, s pár másodperc múlva azon kaptam magam, hogy már méterekkel arrébb jár, közel a horizonthoz.  

 

Sziasztok!:) Egyszerűen ezer éve, hogy raktam részt, ne haragudjatok. A suli kiszipolyozott, és nem tudtam egy perc levegővételre sem leállni. Tegnap viszont mindent kidobtam a kezemből, és letettem magamat, majd ütögettem a billentyűzetet, mint valami hülye :)

Ez a rész úgy érzem, nem tartogat magában semmi érdekeset. Egy kicsit lapos, és ezért ne legyetek rám mérgesek, ezt muszáj volt beszúrnom, hogy folytatni tudjam. Ettől függetlenül szerintem halál édesek, Justin is és Emily is a maguk módján. Imádom őket. :)

Tizenhárom komment gyűlt össze az előző rész alatt, mindet olvastam egytől egyig, és köszönöm. Nem szeretnék csalódást okozni nektek, és nem akarok alábbhagyni annak a szintnek sem, amit eddig ütöttem az íráskészségemmel. Igyekszem javítani magamat, sokat olvasok, rengeteget tanulom a nyelvtant, mert az egyik kedvenc tantárgyam. Egy szó, mint száz: igyekszem hozni a legjobb formám értetek, és magam miatt is.

Remélem, ez alatt a rész alatt is összehoztok nekem pár kommentet, hogy ösztönözzetek a folytatásra! :)

See you soon ♥

u.i.: 33033 az oldalmegtekintés jelen pillanatban, és 33 feliratkozó. Wow :')

24th chapter - I'm gonna ask you one more time

-*- Justin szemszöge -*-

Alig hallom a külvilág zajait a fülemben dobogó szívem miatt. Látom, hogy elhalad mellettem egy autó, de csak látom. Minden, amire koncentrálni tudok, az Emily, ebben az észveszejtő ruhában. Kétlem, hogy valaha is gondoltam volna róla, hogy ennyire gyönyörű is tud lenni, bár már akkor megláttam a szépségét, amikor az ölemben feküdt ronggyá verve.

Már csak két percre vagyunk a kórháztól, és széttép az ideg. Vajon én is bent lehetek majd, amikor beszélgetnek egymással, vagy kint kell várnom, és a falat kaparni? Valószínűleg az utóbbi lesz, ugyanis nem hiszem, hogy anya a jelenlétemmel együtt képzelte el a bizalmas beszélgetést Emilyvel. 

Addig törtem a fejem, amíg Emily rám nem szólt, hogy megérkeztünk. Belépésekor minden ember felfigyelt rá: az alkalmazottak szinte mindegyike név szerint köszönt neki, néhány férfi pedig elismerő pillantásokat vetett rá. Legszívesebben szikével szúrtam volna ki a szemüket, amikor látványosan utána pillantottak, de ehelyett csak annyit tehettem, hogy kicsit közelebb mentem Emilyhez, ezzel érzékeltetve feléjük, hogy ő az enyém. 

- Emily, de örülök, hogy látlak! – indult meg mosolyogva felénk egy középkorú, fehérbe öltözött nő, majd szorosan átölelte a célszemélyét.

- Melissa! – hangzott Emily mézédes hangja. – Hogy van a fiad?

- Neked hála, kicsattan az egészségtől – felelte a nő. – Segíthetek valamiben?

- Nem, köszönöm, csak látogatni jöttem – pillantott felém egy pillanatra, majd vissza a beszélgetőpartnerére.

- Rendben, csak szólj, ha szükséged van bármire – simította meg Emily vállát, s elillant. Kérdő pillantást vetettem a mellettem álló szépségre, mire megadta a magyarázatot. 

- Szerves része vagyok a kórház jótékonysági szervezetének – kezdte. – Sok pénzt adományozok nekik különböző betegségek kezelésére, és kutatómunkákra. Melissa, akivel az imént beszéltem, az ápolónők egyike, a fiánál pár hónappal ezelőtt diagnosztizálták a rákot. Még gyógyítható állapotban volt, azonban ápolónőként alig kereste meg a pénzét a megélhetéséhez, így hozzájárultam a kezeléshez, és amint hallhattad, már jobban van a fia – mesélte, s a végén egy halvány mosolyt vetett rám. 

Elakadt a szavam. Nem gondoltam, hogy amikor azt mondta nekem, a pénz számára az emberek támogatásához kell, erre célzott. Az iménti történetből ítélhetően nagyon komolyan veszi a jótékonykodást, és ezáltal csak még nagyobbra nőtt a szememben, ha lehetséges ez egyáltalán. Mindig mindennel lenyűgöz, én pedig semmi újat nem tudok mutatni neki.

- Elképesztő vagy – csak ennyit tudtam kinyögni, mert máris más szögben láttam az egészet. Bárcsak én is tudnám ugyanezt művelni, mint amit ő.

- Csak azt teszem, ami helyes – vágta rá. Zavaromban azt sem tudtam, mit tegyek, így csak kérdeztem valamit, hogy ne legyen ilyen csend. 

- Szeretnél bemenni a kicsikhez, mielőtt beszélsz anyával? – vetettem fel az ötletet, mert eszembe jutott, hogy a gyerekek mennyire barátságosan fogadták abban a krízishelyzetben is, amiben voltunk. 

- Csak ha lehet – mondta.

- Már miért ne lehetne? – ráncoltam a szemöldököm. – Gyere.

Jobb kezemet a derekához helyeztem, s úgy irányítottam őt. Így két legyet ütöttem egy csapásra: Emily tudta, merre kell menni, a férfiak meg tudták, hogyha továbbra is felfalják őt a szemükkel, akkor rájuk szabadítok egy falka éhes Bernáthegyit. Két emeletet mentünk fel, majd a 261-es szoba elé értünk. Ott megálltam, s kopogtam kettőt, hogy megtudjam, ébren vannak-e már. 

- Ki az? – kérdték kórusban.

- Én vagyok – feleltem, s be is nyitottam. Mind a ketten a saját ágyukon voltak, ugyanis Jaxon nem terhelhette a lábát, Jazzynek pedig nem volt kedve fájós kézzel játszani, így a mese a tévében lett a nyerő választás. – Hoztam nektek valakit – jobb kezemmel ismét Emily dereka után kutattam, majd beljebb húztam őt. A kicsik nagy szemekkel meredtek az idegenre, de amint kissé beljebb lépett, már felismerték, így derült arccal néztek felé.

- Sziasztok – Emily széles vigyorral köszöntötte őket, s megindult Jazzy felé, ugyanis az ő ágya volt közelebb.

- Szia – köszöntek neki, Jaxon még el is mosolyodott. Nem csoda, ő is férfiból van.

- Hogy érzed magad? – simította végig a gipszet Jazzy kezén, majd óvatosan megvizsgálta.

- Hát, egy kicsit fáj – biggyesztette az ajkát az én első számú hercegnőm. 

- Ezután már csak jobb lesz, hidd el – mondta Emily, s szemével máris Jaxont kereste, aki szégyellősen nézett rá. Még szerencse, hogy csak négy éves, mert még a végén őt is eltiltanám Emilytől. – És hogy van a szuperhősünk? – felállt, s odasietett Jaxonhoz, aki ülő pozícióban eltakarta magát a takarójával, s csak a szemét hagyta szabadon. 

- Nem vagyok szuperhős, Brumi az – húzta elő az ezeréves mackót maga mellől, s odamutatta Emilynek.

- Csak egy igazi szuperhős képes ilyen jól viselni a térdfájást, tudtad? – Emily háttal volt nekem, így nem láttam az arckifejezését, de biztos voltam benne, hogy a legédesebb tekintettel nézett Jaxonra, ugyanis a testvérem elvette a takarót maga elől, s mosolygott egy nagyot. 

- Akkor hamar meg is fog gyógyulni, ugye? – kérdte Jaxon.

- Ha ilyen ügyes leszel, akkor biztosan – a szépség megsimította az öcsém haját, majd felállt és felém nézett. Én az ajtónak dőlve csodáltam őt, s lehajtottam a fejem, amikor rám pillantott. Annyira gyönyörű, és várnom kell, hogy teljesen az enyém legyen.

- Nagyon aranyosak – sétált oda elém, a kezét összekulcsolta maga előtt, s abban a pillanatban azt kívántam, bárcsak lehetnék én az egyik keze. 

- Nem mindenkivel ilyenek – kacsintottam Jazzy-re, amikor rám vetült tekintete. – Van, akivel igazi sátánként viselkednek. Úgy látszik, te szimpatikus vagy nekik.

- Ennek örülök – félénken vigyorgott, a padlót bámulta. Meghaltam volna, hogyha még egy percig így nézett volna, így úgy határoztam, essünk túl azon, amiért idejött. 

- Gyere, átviszlek anyához – kinyújtottam felé a kezem, s ő felém kezdett sétálni. A kezem lassan már természetesnek veszi, hogy a derekán pihenhet, de nem tehetek róla.  

Emily elköszönt a gyerekektől, mielőtt teljesen kilépett volna az ajtón, majd hagyta, hogy vezessem. Sajnos csak a mellettünk lévő ajtóig kellett elmennünk, így hamar le kellett vennem a kezem róla. Kopogtam hármat, s anya hangja jelezte is, hogy bemehetünk. Éppen nyúltam az kilincsért, amikor Emily megállította a kezemet.

- Várj – tekintete hamarjában sok aggodalomról árulkodott. – Mi lesz, ha nem kedvel majd? – szemeimbe nézve kezdte rágcsálni az alsó ajkát, így sikerült elérnie, hogy azt bámuljam a szeme helyett.

Felettébb furcsa volt látni, hogy ennyire érdekli anya véleménye, és egyáltalán, hogy azt hiszi, bárkinek is tud nem rokonszenves lenni. Anya a világon a legjobb, egy ilyen édes lányt pedig, mint ő, azonnal megkedvel, ebben biztos vagyok.

- Kizárt, hogy ez meg fog történni – a kezéért nyúltam, s ő hagyta, hogy összekulcsoljam az ujjainkat. – Csak add önmagad, és minden oké lesz – úgy hangzott a fejemben saját mondatom, mintha már hónapok óta együtt járnánk, és most jönne az a rész, hogy bemutatom őt. Legalább később már nem kell. 

- Rendben – bólogatott, s legnagyobb meglepetésemre átölelt. 

Nem haboztam elfogadni, elengedtem a kezét, s szorosan magamhoz vontam őt. Haja illata azonnal megcsapta az orromat, így mélyeket lélegeztem, hogy beszívhassam azt. A ruhája hátul csak a háta közepéig ért, ezért felül szabad bőrfelületet érinthettem. Megborzongott az érintésemre, s Isten legyen a tanúm, hogyha nem egy kórházi folyosó kellős közepén álltunk volna, akkor mit sem törődve semmivel megcsókoltam volna. Ehelyett csak egy puszit adtam a halántékára, ezt követően szétváltunk. Pár másodpercig még nem mozdultam, hogy összeszedjem magam, majd kinyitottam az ajtót.

Anya a szokásos kedves mosolyával köszöntött, s amikor megpillantotta a mellettem idegeskedő lányt, a mosolya csak még szélesebb lett. Emily lassan belépkedett, udvariasan előreengedtem, s be is csuktam az ajtót magunk mögött. 

- Csókolom – köszönt félszegen anyának. Láttam rajta, hogy rettentően izgul, így megnyugtatásképpen megsimítottam az ép vállát. 

- Szia – anya közvetlenül üdvözölte. – Jó lesz a szia is. 

- Oké – engedett kissé merev tartásából Emily. 

Le sem tudtam róla venni a szemem. Anya szobája kisebb, mint a kicsiké, így egész egyszerűen bevilágította a teret szépségével. Szőkésbarna haja ragyogott, a barna ruha pedig, amit viselt, nem is állhatott volna jobban rajta. Minden egyes négyzetcentiméter a testén tökéletes számomra, annak ellenére is, hogy tudom, van egy pár sebe. 

- Ülj csak le – mutatott a kisszékre, mire Emily engedelmesen helyet is foglalt. 

Nagyot nyeltem, s csak akkor vettem észre, hogy minden mozdulatát figyelemmel kísérem. Kezeit összetette, majd két combja közé rejtette őket. Valószínűleg fázhat, a légkondicionálás a kinti meleg levegőhöz képest sokkal másabb. Ezzel a mozdulattal a lábaira terelte a figyelmem, ezért még nagyobbat nyeltem. Kiszáradt a szám, ahogyan fürkésztem őt, mindenem érinteni akarta a bőre tapintását.

- Justin, magunkra hagynál minket egy pár percre? – anya kedves hangja úgy repített vissza a vágyakozásomból, mintha pofon vágtak volna. Utoljára ránéztem az áhított lányra, aki egy halvány mosolyt intézett felém. Bólintottam, és felkészítettem magam, hogy pár percig nem látom majd őt, utána ki is léptem a szobából.

Most jön az a rész, amikor egy percet, fél órának érzek, amíg idekint várakozom. Miről fognak beszélni? Én miért nem lehetek bent? Elvégre, az nem titkos, hogy megköszöni neki, amit értünk tett. Istenem, de utálok várni. 

Hogy gyorsabban teljen az idő, elhatároztam, hogy bemegyek a kicsikhez. Most nem kopogtam, már tudtam, hogy egészen biztosan ébren vannak. Meglepő jelenet tárult a szemem elé: Jazzy átköltözött Jaxon ágyára, s komoly, négy és hat évesekhez méltó beszélgetést folytattak egymással szemben ülve. Jelenlétemre felkapták fejüket, s mosolyogni kezdtek.

- Mi olyan mulatságos? – odasiettem hozzájuk, helyet foglaltam közöttük, s boldogan átkaroltam őket. Régen láttam így a testvéreimet; a szokásos sápadt arcszínük helyett most sokkal egészségesebbnek tűnnek. Itt kapnak elég ételt, és tömik őket egy csomó vitaminnal is. Biztosan nem is engednek ki minket innen, amíg el nem érik az elvárt vitaminszintet. 

- Semmi – túl gyorsan vágták rá a választ, így tudtam, hogy valamiben sántikálnak.

- Na, ne hazudjatok itt nekem – csiklandoztam meg a nyakukat, mire felnevettek. – Hallani akarom, mit susmorogtatok az előbb – erősködtem. Jazzy és Jaxon egymásra néztek, mintha szavak nélkül vitatták volna meg a döntést, s közelebb jöttek hozzám.

- Ti szerelmesek vagytok Emilyvel? – kérdezte tőlem Jazzy, mire alaposan kimeredt a szemem.

Azt mondják, a gyerekek sokkal egyszerűbben meglátnak mindent. Ők nem gondolkoznak annyira racionálisan, mint a felnőttek, a gyermeki szemük leegyszerűsítve látja a világot. Ha ez igaz, mennyire nyilvánvaló jelet adhattunk Emilyvel, hogy egy négy és egy hat éves ennyire alapvetően rákérdez erre?

Zavartan pillantottam rájuk. Mit is felelhetnék erre? Nem vagyok szerelmes belé, de rettentően vágyom rá. Érezném, ha szeretném őt, de úgy vélem, attól még egy kicsit távol vagyok. Mégis, ha tudom, mit érzek, miért gondolkozom a válaszon?

- Nem vagyunk – ráztam a fejem, s az az érzés tört elő bennem, mint amikor hazudni szoktam. Hiszen az előbb jelentettem ki magamnak, hogy nem szeretem. Alig ismerem. Hogyan szerethetném? Stephanie-t sem ismerted, mégis fülig szerelmes voltál belé – zengte a belsőm. Stephanie… Ő más. Vagy nem? Ugyanez lenne a helyzet Emilyvel is, mint vele? Fogalmam sincsen.

- Miért? – kérdte ezúttal Jaxon. Te jó ég, egyre rosszabb ez a helyzet. Mintha a rendőrségen hallgatnának ki, esküszöm. Hogyan magyarázhatnám el nekik, mit érzek, hogyha még én sem tudom?

- Tudjátok, ez… bonyolult – nyögdécseltem. – Olyan felnőtt dolog.

- Miért bonyolult? – meredt rám kíváncsi szemeivel Jazzy. – Olyan kedves! És te is olyan kedves vagy, bátyus. Miért nem vagytok szerelmesek? 

Elámulva néztem a húgomra. Bárcsak ilyen egyszerű lenne! Viszont Emily még csak a dühkitöréseimről sem tud, egyértelmű dolgokról, amelyek rám vonatkoznak. Lehet, hogy ha jobban megismer, már nem is kellek majd neki többé. Rémisztő ez a gondolat, úgyhogy nem is gondolok rá többet.

- Szeretnétek, hogy azok legyünk? – néztem rájuk felváltva.

- Igeen! – éledtek fel. – Akkor sokat tudnánk vele lenni, és végre játszhatnék valakin fodrászosat is! – magyarázta Jazzy, mire elnevettem magam. A testvéreim nagyon megkedvelték Emilyt, ez szemmel látható. Mégsem akarom, hogy közel kerüljön hozzájuk, mielőtt eldőlnének közöttünk a dolgok, mert nagy csalódás lenne nekik egy újabb embert elveszteni, akihez közel álltak.

- És nem az én hajamat piszkálnád mindig! – förmedt fel Jaxon.

- Amúgy is tiszta göndör hajad van, nem lehet vele semmit csinálni! – háborodott fel Jazzy.

- Na, elég legyen – szedtem szét őket, mielőtt elkezdtek volna veszekedni, s óvatosan, a sebeikre vigyázva, csiklandozni kezdtem őket. Erre a jelenetre nyílt az ajtó, s megpillantottam Emilyt, amint mosolyogva figyel minket.

Látványa ismét megdobogtatta a szívemet, abba is hagytam a kicsik kínzását. Amint észrevette, hogy nézem, lehajtott fejjel közelebb jött hozzánk, s megállt előttem. Csodálkozva néztem fel rá, legszívesebben azonnal közelebb rántottam volna őt, de mivel több tényező is megakadályozta ezt, inkább kontrolláltam magamat.

- Hogy ment? – felálltam, így felé magasodtam. Kezeim szabályszerűen reszketni kezdtek, annyira vágytak az érintésére.

- Jól – bólintott mosolyogva. – Azt üzeni, hogy menj be hozzá egy kicsit.

- Rendben – feleltem, s otthagytam őt a kicsikkel. Biztosan nem fog senki mondani semmit arról, hogy mi zajlott le odabent, és ez idegtépő. Ráadásul miért kell, hogy bemenjek? Ezek a nők, te jó ég. 

Benyitottam anyához, az arckifejezése mit sem változott, mióta kimentem innen. Furcsán éreztem magam, mintha valamit titkolna előlem. Miről lehetett szó idebent?

- Akkor most megkérdezem még egyszer – kezdte, miközben leültem mellé. – Mi van köztetek ezzel a lánnyal?

Kérdése hidegen érintett. Mi ez, a kihallgatás világnapja? Miért akarja mindenki mindenáron tudni, hogy mi van közöttünk Emilyvel? Még én magam sem tudom, mi ez az egész, ezen kívül fogalmam sincs, hogy lehetséges-e pár nap alatt beleszeretni valakibe úgy, hogy alig ismerem. Nem tudok semmit!

- Miért kérdezed? – ráncoltam a homlokom. – Mondott neked valamit?

- Nem mondott semmit, de az anyád vagyok, Justin, és látom, hogyan nézel rá – felelte. Szentséges isten, nem lehetek ilyen evidens! Mindenki tudja, mi van, csak én nem. Mások jobban tudják, mit érzek iránta, mint én magam. Ez egyszerűen hihetetlen.

- Jaj, anya én… - temettem az arcom kezeimbe, s gondterhelten beletúrtam a hajamba. – Nem tudom. Annyira vágyom rá. Szeretem, ha a közelemben van, ha pedig nincs, akkor máris rosszul vagyok. Imádok ránézni, mert egyszerűen gyönyörű lány, és elképesztő, hogy szóba áll velem azok után, ahogyan viselkedtem vele. Mindig hozzá rohantam, ha baj volt, és ő feltétel nélkül segített nekem, annak ellenére, hogy nem is ismer, nem tud a kitöréseimről, semmiről. Egyre nehezebb türtőztetnem magam a közelében, ugyanis ő semmit nem akar elsietni, és ezt megértem, de szörnyű, hogy még csak meg sem csókolhatom, ha szeretném. Ezeken felül ő gazdag, a szülei biztos nem fogadnák jól, hogy egy ilyen kis senkivel jár, mint én – hadartam el, és fel sem fogtam, mi mindent mondtam ki hirtelenjében. Ennyi elnyomott érzést egy helyen régen láttam már. S mindezt az anyámnak mondtam el, aki vagy megérti, vagy nem, de nem tudom róla elképzelni, hogy az utóbbi lenne. Anya váratlanul a kezemre helyezte sajátját, így ránéztem.

- Emily nagyon kedves lány – bólogatott. – És biztosan nem lenne veled tartózkodó, ha egyértelmű lennél. Amilyen néha tudsz lenni, el tudom rólad képzelni, hogy egyszer így, egyszer úgy viselkedtél vele, szegény lány azt sem tudhatta, kivel áll szemben. Ne azt éreztesd vele, hogy kihasználod, hanem hogy komolyan gondolod, amiket neki mondasz. Márpedig ahogyan az előbb nyilatkoztál róla, komolyabbak az érzéseid, mint te azt tudod. Végre találtál valakit olyan hosszú idő után, Justin, becsüld meg őt – meredt áthatóan a szemembe.

Mélyen elgondolkodtatott anya mondandója. Ő mindenkinél jobban ismer, és tudja, milyen természet vagyok. Hajlamos vagyok úgy viselkedni egy lánnyal, mint egy fiúval, amiért két éve már semmilyen kapcsolatom nem volt nőkkel. Emilyn kívül a két év alatt eddig csak az a csaj volt az életemben, akivel nemrégiben lefeküdtem, de ha tehetném, már azt is visszacsinálnám. És ha szerinte komolyabbak az érzéseim, mint én azt egyáltalán felfognám, akkor vajon mit érezhetek?

- Nem akarok úgy járni vele, mint Stephanie-val, anya – suttogtam. – Próbálom kitapasztalni, hogy egyes helyzetekre hogyan reagál. De egyszerűen… semmit nem látok. Csakis azt a segítőkész lányt, akit probléma esetén, és ez megrémiszt. Nem akarok belé szeretni, mert…

- Mert félsz, hogy úgy elmegy, mint Stephanie, ez érthető – fejezte be a gondolatomat. – De ne hasonlíts minden lányt egyhez, ez nem helyes. Ő teljesen más, mint az a lány volt, erre már te is rájöhettél. Nem kell mindenkitől tartózkodnod csak azért, mert valaki rideg volt veled régen. Ami volt elmúlt, lépj tovább, és legyél ismét szerelmes. Talán jobban fogod szeretni őt, mint Stephanie-t, sosem tudhatod. Próbáld meg – bíztatott kedvesen.

Valahogy sokkal könnyebbnek érezem a szívemet, miután ezek a szavak elhagyták anya száját. Emily lehet a mentőövem. Ha vele lennék, lehet, hogy jobban tudnám kontrollálni a dühkitöréseimet is, és nem fenyegetne az a veszély, hogy ártok valakinek. Lerombolhatná a falat, amelyet magam köré építettem, s újra érezhetném, hogy milyen az, ha szerelmes vagyok. Anyának igaza van. Nem félhetek mindig attól, hogy kiszalad egy ember az életemből, akit szeretek. Muszáj vállalnom a kockázatot.

Felálltam, s jó szorosan átöleltem anyát. Nem is tudom, mi lenne velem nélküle. Ő az egyetlen támaszom évek óta, a legjobb ember, akit csak ismerek. A minimum, amit megtehetek érte, hogy mellette állok én is, és ezúttal őszinte leszek vele. Majdnem őszinte.

- Köszönöm – ölelgettem, majd egy puszit adva a homlokára elváltam tőle. Anya csak mosolygott, s megsimogatta a karom.

- Na, menj utána, már biztosan vár téged – intett fejével az ajtó irányába, s én már mentem is.

Biztosan hülyének néznek, hogy két szoba között rohangálok folyamatosan, de jelenleg ez a két szoba tartalmazza a számomra legfontosabb embereket, és nem hagyhatok figyelmen kívül senkit. Visszamentem a kicsik szobájába, s most Emily volt az, aki a testvéreim között ült, s beszélgetett velük. 

Legszívesebben odarohantam volna hozzá, és levegőhiányig csókoltam volna az anyával való beszélgetésem után, de még mindig nem tehettem. Viszont boldog voltam, a vigyort aligha tudtam lemosni a képemről. Feléjük vettem az irányt, s leültem Emily lába mellé.

- Minden rendben? – kérdte, amint rám nézett. 

- Igen, persze – hevesen bólogattam, s az ölembe raktam Jazzy-t. 

- Emily, kérdezhetek valamit? – fordult el tőlem a húgom. 

- Hogyne – mosolygott rá aranyosan. Egy pillanatra megijedtem, hogy esetleg eljátssza ugyanazt, amit velem, s kínos helyzetbe kerülünk, de amint felette a kérdését, megkönnyebbültem.

- Megfésülhetem a hajad? – hangja édes volt, nem lehetett neki nemet mondani, s Emily nem is tette meg.

- Hát persze – nevetett. Jazzynek sem kellett több: azonnal hozta a fésűt, s nekiesett Emily hajának. 

Ahogyan elnéztem őt, átszaladt az agyamon a gondolat, hogy mennyire jó lenne együtt lenni vele. A gyerekek imádják őt, anya sincs ellene a kapcsolatnak, s én is kezdem beismerni, hogy a bezárkózással nem megyek semmire. Emily mindenkire jó hatással van, s tudom, hogy nekem is jó kezelés lenne vele lenni. Életemben először érzem azt, hogy a dolgok kezdenek egy kicsit jóra fordulni körülöttem. Talán így marad, talán rosszabb lesz, ezt nem tudhatom. Viszont ha ő mellettem marad, már nem lesz lehetetlen túlvészelni a rosszat sem. 

Na, megkönyörültem rajtatok, amiért csak hét komment gyűlt össze, és rész van. :D De ezalatt a rész alatt már várom a visszajelzéseket, mert kíváncsi vagyok, mit gondoltok a szituról :)

Örömmel olvasgattam egyébként, hogy kaptam egy-két bővebb terjedelmű hozzászólást is, és annyi lenne elsősorban a hozzáfűznivalóm, hogy köszönöm ♥ Másodsorban pedig, hogy NEM, SOHA DE SOHA DE SOHA NEM UNTATNAK A HOSSZÚ KOMMENTEK, ne is írjatok ilyet! XD Amikor meglátom, hogy valaki írt, olyan leszek, mint egy ötéves kisgyerek, és alig várom, hogy elolvashassam. Talán hülyeség, de én így vagyok összerakva. :)

Remélem, hogy tetszett, amit írtam, a következő rész még nincsen készen, de igyekszem vele, ahogyan csak tudok. Nekünk jövőhéten is kell menni suliba, csak délutáni tanításra, de mindenképpen időt fogok szakítani az írásra. Love ya <3

U.i..: Aaaannnnyira köszönöm a 33 feliratkozót és a 30.000+ oldalmegtekintést, királyok vagytok! :) ♥