-*- Justin szemszöge -*-
Bepánikoltam. Minden végtagom megdermedt, amint eljutott a tudatomig, hogy miféle szituációba is keveredtem. A fekete terepjáró csak közeledett, én pedig dermedt vérrel az ereimben bámultam.
Hihetetlen, hogy még ez is. Drake pont a legrosszabbkor tudott betoppanni az életembe, mint mindig. És egyáltalán, honnan a frászból tudja mindig, hogy merre vagyok? Az isten szerelmére, az életemnek annyi.
Nem tudom, mi kattanhatott be az agyamban, de a másodperc tizedrésze alatt kapcsoltam; megfogtam a két kicsit, és berántottam őket a fa mögötti bokorba. Mindketten megnémultak, amikor meglátták az aggodalmat az arcomon.
- Oké, emlékeztek, mit mondtam a szörnyekről? – suttogtam hadarva. Bólintottak. – Ez az ember egy csúnya szörny. Nekem muszáj beszélnem vele, de nektek semmilyen körülmények között nem szabad kimozdulnotok innen – olyan mélyen néztem a szemükbe, amennyire csak lehetett.
- Mi van, ha nem jössz vissza? – Jazzy halkan szólalt fel.
- Ha elvisz, menjetek vissza a házba. De csakis azután, hogy az autó elhajtott – hangsúlyoztam ki. Jaxonnak ekkor leestek a ma már sokadik könnycseppjei.
- Hogy menjünk haza egyedül? – szipogta, nekem pedig elszorult a torkom. Micsoda egy felelőtlen fráter vagyok, hogy itt hagyok az éjszakában egy négy és egy hat éves gyereket, csak mert a maffia úgy döntött, megkeseríti az életemet. Viszont nem keverhetem bele őket is. Jobb sorsot érdemelnek.
- Jazzy tudja az utat. Ugye meg tudjátok csinálni? – a hercegnőm szemébe néztem, aki abban a pillanatban a korához képest jóval idősebbnek nézett ki. Arcán elhatározottság tükröződött, engem pedig elkapott a büszkeség. Egy nap hihetetlenül erős nő lesz a húgomból.
- Megcsináljuk – bólogatott Jazzy, miközben megszorította a kezemet, s visszabújt Jaxonnal a bokorba.
- Szeretlek titeket – súgtam gyorsan, majd visszarohantam az útra.
A szívem őrülten gyorsan vert. El tudtam volna sírni magam az idegességtől. Olyan szinten aggódtam a kicsikért, hogy kint kell őket hagynom, hogy ki kell őket szolgáltatnom az éjszaka veszélyeinek, hogy hihetetlen módon ziháltam. Szerencsémre valamelyest le tudtam nyugtatni magam, mire a terepjáró elérkezett hozzám. Drake sejtelmes arccal tekerte le az ablakot, majd rám fújta a cigi füstjét. Egyszer megetetem vele az egész dobozzal, az istenemre esküszöm.
- Minden rendben, kölyök? – méregetett. Nem, ezen a kurva világon jelen pillanatban semmi nincs rendben.
- Persze. Miért ne lenne? – életem legnagyobb pókerarcát vágtam ott előtte. Nem emlékszem még egy olyan pillanatra, amikor ilyen szinten el tudtam volna fedni, amit érzek.
- Ez a beszéd. Pattanj be – nyílt az ajtó, én pedig akkorát nyeltem, hogy szerintem még Európa is hallotta. Mielőtt még annál is jobban le tudtam volna fagyni, besuhantam a kocsiba, s kényelembe helyezvén magam egy gyors pillantást vetettem a bokorra. Elkaptam Jazzy haját szállni a szélben a levelek mögött. Még jól vannak. Még.
- Szóval, újabb feladat? – próbáltam lefoglalni Drake figyelmét, nehogy észrevegyen bármit is, amit nem kéne.
- Nem, ezúttal megbeszélést tartunk – kidobta a cigi csikket az ablakon, s már vette is elő az újabb szálat. Ez egy rohadt függő. – 21-es óvatlan volt, új stratégiára szorulunk – mondta tömören, mire bólintottam.
Őszinte legyek? Ez nekem kibaszott sok. Először Emily. A lány, akit szeretek, és aki őrülten hiányzik. Aztán az anyám. Na meg az apám. Most a kicsik és Drake. Mikor fog ez abbamaradni? Mikor kapok már nyugalmat? Bassza meg.
Tépni kezdtem a körmeimet, ahogyan a kicsiken gondolkodtam. Mi van, ha nem értek haza időben? Mi van, ha történik velük valami út közben? Soha, de soha nem fogom megbocsátani magamnak, ha most valami bajuk esik. Soha.
Alig tudtam beleélni magam az önmarcangolásba, már meg is érkeztünk az ismerős raktárajtóhoz. A szokásos útvonalon mentünk végig, minden ugyanott volt, ahol legutóbb. Végigfuttattam a tekintetem az embereken, mindenki a saját dolgával foglalkozott. Egy helyen azonban, az arcom közepén éreztem, hogy lyukat éget valaki tekintete. Kissé oldalra fordítottam a fejem, s a lány nézett rám, akivel pár napja lefeküdtem. Le sem vette rólam a szemét, csak méregetett. Még csak a nevét sem tudom, és őszintén szólva, rohadtul nem is érdekel. Nem akarok semmit tőle. Nem akarom, hogy többé hozzám érjen. Látni sem akarom. Megfogadtam magamnak, hogy kitörlök mindent, ami ő. Nincs helye az életemben.
Amíg mindezt végiggondoltam, áthaladtunk a szobán, s mentünk lefelé az alagsorba. A tárgyalószoba felé igyekeztünk, ahol minden megbeszélés zajlik. Úgy tűnik, mindig engem vesz fel utoljára, mert most is mindenki a szokott helyén ült. Mindaddig oké is volt, de aztán eszembe jutott, hogy az én szokott helyem hol van. Ryan mellett.
Újabb gombóc keletkezett a torkomban, amint eszembe jutott az estély. Talán nem kéne többet idegeskednem emiatt, hiszen Emilyvel nyilvánvalóan vége köztünk. Mégis, ez nem magyarázza meg Ryannek az ottlétemet.
Kerülve a szemkontaktust az egyetlen emberrel, akivel itt beszéltem eddig, leültem, s szigorúan Drake-re figyeltem. Az őrök bezárták az ajtót, jeleztek a főnöknek, aki aztán körülnézett, s elkezdte a monológját.
- Mindnyájan jól ismerjük már 21-est – mondta, s lassan elkezdett járkálni. – Mióta bekerültem a bizniszbe, nem tudom megölni a tetvet – úgy tűnt, mint akit összeroppant ez a gondolat. Kíváncsi voltam, mi történt közöttük a múltban, de elhessegettem a gondolatot. Nem akarok sokat tudni, az csak ártani fog. – Átlagosan ötévente egy alkalommal történik meg, hogy hibázik. És, drága barátaim, a múltkori missziónk során, elkaptuk ezt a pillanatot – mondta büszkén. – Már eddig is tudtuk, hogy beszerzett három új embert a csapatába, most azonban kettőt meg is találtunk belőle – kezébe vett egy apró távirányítót, mire a tévé a falon felvilágított. Pislantottam egyet, s amint megláttam a két embert a kijelzőn, a légzés ismeretlen fogalommá vált számomra.
Ez kibaszottul Bob és Andrew. Élesen él az emlékeimben, hogy mikor láttam őket utoljára.
Még a vérkeringésem is megállt, amint visszaemlékeztem. Sosem olyanoknak ismertem őket, akik a maffia részesei lennének. Mondjuk, én beszélek? Én, aki itt ül egy konferenciateremben, és arról tárgyal a körzet urával, hogy kit hogyan fog megölni? Kész vicc.
Jobban megnéztem a képeket. A régi törzshelyünkön készültek, éppen beszélgetnek egymással. Bob karján kötést láttam, valószínűleg eltört a karja, amikor… Édes istenem.
- Jól véssétek a tudatotokba ezt a két embert. Mostantól ők is ellenfelek – folytatta Drake. – A bennfentesünk elkapta 21-est telefonálni egy bizonyos rakományról. Elméletileg egy hadseregnyi TNT érkezik Európából egy hét múlva. Hogy mi a terve, az még ismeretlen, de hamarosan el kell kezdjük a tréningeket. Továbbá, ott van még a mi akciónk is, aminek a megbeszélése hamarosan elérkezik. Legyetek elérhetőek, és úgy ügyeljetek magatokra, mint még soha. 21-es így is túlerőben van, nem engedhetünk meg magunknak emberhiányt. Világos? – kérdezett vissza egyenesen a szemembe nézve, mire a tömeg egységesen helyeselt. – Mára ennyi. Mehettek – legyintett, s már ment is a saját dolgára. Meglátszik, hogy ezt most komolyan veszi. Máskor mindig leáll beszélgetni.
Sietve megindultam az ajtó felé, hogy aztán kocsiba szállhassak, és mehessek a kicsikhez. Észrevettem, amint Ryan utánam akart szólni, de mégsem tette, amiért rohamban voltam. Sosem örültem még a gyorsaságomnak annyira, mint akkor. Ha most kezdett volna el faggatni, annak nagyon csúnya következményei is lehettek volna.
Drake ezúttal nem szállt kocsiba, hanem a jobb kezét, Lorenzót küldte velem, aki olyan vérfagyasztóan nézett rám egész úton, mint aki a vesémbe lát. Még az a kis rész is a testemben, ami nyugodt volt, felgyulladt a frusztrációtól, s alig vártam, hogy kiszálljak végre az átkozott járműből.
Amikor hosszú idő után arra a helyre érkeztünk, ahol felvettek, minden erőmmel azon voltam, hogy ne pattanjak ki túl kétségbeesetten a kocsiból. Már az ajtón volt a kezem, amikor Lorenzo váratlanul hozzám szólt.
- Máshogy nézel ki, mint a képen – mondta, mire én összeráncoltam a homlokom. Fogalmam sem volt, miről beszél, s készültem is visszakérdezi, azonban ő előhúzta a jó öreg bérgyilkos tekintetét, jelezvén, hogy kussoljak. Én pedig örömmel engedelmeskedtem.
Gyorslépésekkel haladtam a házunkig, amikor elhajtott a terepjáró. Gyorsan bepillantottam a bokor mögé, hátha nem mertek kimozdulni onnan, mióta elmentem, de hűlt helyüket sem láttam többé ott. Így siettem tovább, az sem érdekelt, hogyan fogom kimagyarázni anyának, hogy miért hagytam egyedül a kicsiket. Amúgy sem akarok hozzászólni egy szót sem.
Hevesen benyitottam az ajtón, s belül nagyobb ürességet véltem felfedezni, mint a szívemben. A kicsiknek nyoma sem volt, s azt hittem anya is felszívódott, ám nem sokkal konstatálásom után horkolást hallottam az ágy mellől. Sietve odamentem, s megpillantottam anyát egy üveg vodkával a kezében. Ezt nem hiszem el. Leitta magát.
A pánik őrült erővel kapott el, amint tudatosult a helyzetem.
Hová tűntek a testvéreim?
Sziasztok!
Megérkeztem újabb jókora kihagyás után. Nekem egyszerűen nem megy ez a napi 200 szó. Megírom egyszerre, vagy két részben, amikor van rá erőm és időm. Éééés jelenleg volt mind a kettő, szóval elő is rukkoltam nektem az 50. résszel! :)
És így van, máris az 50. rész, és nemsoká túllépjük a 100.000 oldalmegtekintést is. Hihetetlen! Köszönöm mindenkinek! :)
Olvasgattam a kommentjeiteket is, aranyosak vagytok, hogy így várjátok Jemily újraegyesülését (igen, így vontam össze Justin és Emily nevét :D), de legyetek türelemmel, majd annak is eljön az ideje. Én is pont ugyanúgy várom, mint ti. :)
És ha már Jemily, mielőtt elköszönnék, lenne egy kérdésem tőletek. Egy kis spoilert megengedek magamnak, és elköpöm, hogy Jemily hamarosan (még nem rögtön) közelebbről is megismeri egymást (igen, ez pontosan azt jelenti, amire gondoltok!), és szerettem volna megkérdezni, hogy az alábbiak közül milyenre szeretnétek, hogy megírjam:Írjátok meg kommentben, hogy mire szavaztok! Remélem minél több fog majd érkezni, mert ezt szeretném rátok bízni, elvégre nekem szinte mindegy, legyen a ti döntésetek. :)
- nagyon részletes, nagyon sok érzelem
- kevesebb részlet, több érzelem
- kevés részlet, kevés érzelem
Hamarosan találkozunk, love y'all ♥