13th chapter - Wanna know why?

-*- Justin szemszöge -*-

- Szóval ismét együtt vagytok – mondtam neki belülről teljesen meggyötörve ebből a mondatból kifolyólag. Aligha akartam elhinni, hogy ennyire megviselt az iménti jelenet, azonban minden jel erről árulkodott: feszült lettem, ideges, és az a fajta fájdalom kicsiny töredéke járt át, mint amikor Stephanie… Inkább hagyjuk.

Emily mit sem törődve kijelentésemmel meredt rám ismeretlen arckifejezéssel. Nem tudtam eldönteni, hogy mit érez, mert lehetetlenség lett volna meghatározni. Sokáig csak nézett s nézett, engem pedig az őrületbe kergetett ez a csend. Belsőm égni kezdett, a fokozódó feszültség pedig határozottan rossz hatással volt rám. Már éppen kezdtem volna átvenni a beszélgetés irányítását, amikor Emily megtette helyettem.

- Te hogy kerülsz ide? – kérdezte félig halkan, elcsukló hangszínnel. Pár szavas kérdésből még mindig nem tudtam semmit leszűrni, és idegesített az is, hogy tehetetlennek éreztem magam, ezért valamit ki kellett találnom, hogy ne tűnjek ilyen fájdalmasan esetlennek.

- Hozzád jöttem – feleltem a lehető legmeggyőzőbb módon elhitetve vele, hogy semmi fájdalmat nem érzek -, de úgy látom felesleges volt – fejeztem be mondatom, és próbáltam egy kis lesújtást is belecsempészni beszédstílusomba.

Szerettem volna, ha érzékelné mennyire ellene vagyok annak, hogy vele lássam őt. Szerettem volna, ha tudná, hogy nem tehetek róla, hogy a személyiségváltoztatgatás lassan a hobbim lesz. De a legjobban azt szerettem volna, ha értene a nyelvemen, és rájönne a szándékomra. Viszont sajnos rám irányuló tekintetéből nem erre következtettem.

- Felesleges? – hunyorított, ezzel kifejezve meglepődését – Tudod mi volt a felesleges? Kimennem érted tegnap hajnalban és segíteni neked. Tudod miért? Mert nem érdemelted meg – emelte feljebb hangját, melyből tökéletesen átéreztem dühét és felháborodását. 

Igaza volt. Minden egyes szó igaz volt iménti mondatából. Legszívesebben el is süllyedtem volna, amikor ott leheveredtem az esőben, teljesen meggyötörve attól, amit tettem. Ő viszont kijött értem, és kirántott a magamnak ásott mély gödörből annak ellenére, hogy valóban meg sem érdemeltem volna semmilyen fajta segítséget.

- Nagyon jól tudom, hogy nem érdemeltem meg – csúszott ki a számon, leginkább magamnak hangosan is beismerve, hogy mennyire aljas vagyok.

Ismét csend következett. Semmi mást nem lehetett hallani, csak az autók sebes száguldását, és a szívem dobogását a fülemben. Rémesen gyűlöltem ezt a helyzetet. Minden, amit tenni akartam az volt, hogy elsimítsam ezt a feszültséget, de nem ment. Dühös és frusztrált lettem, ezektől pedig ideges is, mert féltem, hogy dührohamom lesz, és őt is megütöm. Nem akartam, hogy így jöjjön rá, miért is voltam kiborulva tegnap hajnalban.

- Miért követtél? – szólt felém, és tekintete újonnan határozottabbá vált. Nem akarom, hogy gyenge legyek, és ő legyen a domináns ebben a beszélgetésben. Ha most nem leszek kemény, akkor soha ne legyek az.

- Mint mondtam, hozzád jöttem – néztem mélyen a szemeibe. – Megláttalak futni utána – mutattam a fejemmel a veszekedés tárgya felé. Alig ment még húsz métert, de úgy nézett ki, mint aki az ötvenedik kilométerét gyalogolja le. Undorító.

- És miért jöttél hozzám? – jött ismét a kérdés. Bieber, a rohadt életbe, szedd már össze magad! – jött a belső utasítás, mire megrezdültem. Nem maradhatok ilyen. Vagy puhány leszek, vagy kőszikla, és bármennyire is fáj, az utóbbit kell választanom. Rettentő nehéz lesz elrejteni azt, ami bennem zajlik, de meg kell tennem. Másképp nem fogok dűlőre kerülni magammal.

- A kérdés az – léptem egyet irányába -, hogy te – mutattam rá – miért mentél vissza hozzá – csökkentettem le a köztünk lévő távolságot, miközben arra a dülöngélő szánalomzsákra céloztam. Emily szemmel láthatóan megingott közelségemtől, így nagy megkönnyebbüléssel konstatáltam, hogy jó úton haladok a talpra állás felé. 

- Miről beszélsz? – értetlenkedett, amivel egy szempillantás alatt felvitte a pumpámat. Azt sem tudtam hirtelenjében, hogy nyeljem le az idegességemnek legalább a felét, ezért ráhunyorítottam, majd kérdésre kérdéssel feleltem.

- Te komolyan hülyének nézel? – tártam szét a karjaim ezzel mutatva felháborodásom. – Hallottam, ahogyan beszélt hozzád – emlékeztem vissza a jelentükre, majd megráztam a fejem, mintha csak ki akartam volna szedni onnan azt az emlékképet. – Cica – mondtam undorral. 

A következő tettem nem takart mást, mint hogy Emilyre irányítottam tekintetem, és tisztán láttam, hogy az előbb elhangzott mondataimat ízlelgeti, s próbálja megfejteni azokat. Magam sem tudom, hogy honnan jöttek elő ezek a sorok belőlem, de elég mélyről törhettek a felszínre, hisz egy pillanatig sem tudtam gondolkozni, amiért Emily feltolta az agyvizem. 

Nem csináltam mást, csak bámultam rá megfejteni vágyva mire gondolhat, amikor felcsillant szemekkel a szemembe nézett, és azt a két szót mondta ki, amit magamtól soha az életben nem ismertem volna be.

- Féltékeny vagy – mutatott felém, ezzel egyfajta gyanúsítást sugallva. Zavaromban azt sem tudtam, merre pillantsak, s mit mondjak, így hagytam kicsúszni a számon valami rögtönzésféleséget.

- Hogy mi? Én? Féltékeny? Ugyan már – legyintettem, majd fintorogtam egyet. – Ezt te sem gondoltad komolyan, Emily – dörmögtem. Még szép, hogy féltékeny vagyok basszus, szerinted itt lennék és veszekednék veled, ha nem lennék az?

- Akkor meg fogsz lepődni, mert maximálisan komolyan gondoltam – felelte magabiztossággal újra töltve. - Ha semlegesen érintene a dolog, nem zavarna, hogy cicának szólított.

- Én csak nem értem, hogy miért jöttél vele össze újra, amikor ezt tette veled – mértem őt végig, és a sebeit fixíroztam. Annyira megsimítottam volna a horzsolásokat, hogy elfedjem gyengédséggel azt az erőszakot, ami ezt okozta. Minden vágyam az volt, hogy megöleljem, és elfeledtessem vele, amit tett az a féreg, de ha ő nem partner ebben, akkor én mégis mit tehetnék? 

- És mondd csak, miért foglalkoztat téged annyira, hogy mit csinálok? – kért számon – Akkor érdekes módon tettél rá, hogy mi van velem, amikor otthagytál – vágta egyenesen az arcomba dühét. 

Teljes mértékben megérdemeltem, hogy késként döfte belém a bűneim. Nagyon jól tudom, hogy amit akkor érdemeltem volna, az nem egy luxus ellátás, hanem a pokol legmélyebb bugyra lett volna. Legszívesebben elásnám magam még mindig, és bocsánatot kérnék mindenért, amit tettem, de azzal, hogy ismét gyengének mutatom magam, nem érek el semmit. 

- Sajnálom, oké? – tört ki belőlem az eddig elfojtott érzelmek töredéke – Sajnálom, hogy olyan balfék voltam és otthagytalak, sajnálom, hogy nem tudtam gondolkozni – hadartam, és a hajamba túrva akartam levezetni a fokozódó nyomást. Annak ellenére, hogy az előbb terveztem el, hogy nem kérek bocsánatot, úgy érzem, hogy nem lennék becsületes, ha ez a lépésem kimaradt volna. Tisztában vagyok vele, hogy a bocsánatkérés egyenlő a bűnöm beismerésével, de nem tud foglalkoztatni. Minden, ami számít az, hogy túl legyek ezen a stresszhelyzeten anélkül, hogy bárkinek is baja esne.

- És most elvárod, hogy a karjaidba omoljak, hmm? – lett ő is hevesebb – Semmi jogod hozzá, hogy számon kérj, mit miért csinálok, legfőképp pedig hogy kivel – érzékeltette a benne lezajló folyamatokat keze feldobásával, majd hirtelen leeresztésével – Miért érdekel az téged egyáltalán, hogy Briannel vagyok? Miért zavar téged, hogy vele beszéltem? Miért csinálod ezt? – irányította felém folyamatosan a kérdéseket, amitől feldühödtem, és ismét éreztem azt a fajta hullámot, ami mindig akkor jár végig, ha valaki túllépi nálam a határt. Innen már nincs visszaút: nem én irányítok.

- Tudni akarod, miért? – kérdeztem hangosan, a düh lángjaival a szemeimben. 

- Igen! – kiabálta hevesen.

- Hát ezért – ragadtam meg a karját, és a másodperc töredéke alatt megcsókoltam.

Éreztem, ahogyan megfeszül érintésem alatt, ami csak még jobban késztetett arra, hogy bebarangoljam testét a kezeimmel. Szája a számon olyasmit indított el bennem, amit hosszú évek óta csak egy ember tudott, ebből kifolyólag már nem csak a dühöm, hanem a mellé társuló gyengéd érzelmeim is irányítottak.

Olyan érzést nyújtott nekem, amitől szabályosan megfeledkeztem magamról, és nem akartam mást, csakis őt csókolni a végtelenségig. A szívem mintha a végét járta volna: oly hevesen dobogott, hogy az már aligha volt mondható egészségesnek. Lüktettek az ereim, minden egyes négyzetcentiméter a testemen bizseregni kezdett, és érzékennyé vált. Az ő érintései voltak az egyetlen tényezők, amiket érzékeltem a körülöttem lévő dolgok közül.

Emily lassan ellazult, így közelebb tudtam hozzá férkőzni, hogy minél több területen érintkezzünk egymással. Óvatosan próbáltam érinteni a nyelvét a sajátommal, amit ő azonnal meg is engedett nekem, így már valódi csókot válthattunk egymással. Beletúrt a hajamba, gyengéd és óvatos mozdulatai csak még erőteljesebb dobogásra késztették a szívem, amely már így is majd’ megszakadt a rá nehezedő nyomástól. Közelebb húztam magamhoz, szinte azt akartam elérni, hogy ne tudjon mozdulni, csakis én létezzek számára.

Tomboltak bennem az érzelmek, mindenem elnehezült, és másra sem tudtam koncentrálni csak arra, hogy mennyire akarom őt. Alig ismerem, szinte nem tudok róla semmit, de azt tudom, hogy kell nekem. Érzem, ahogyan hozzámér, és közben csókol, hogy ő sem tudja magát türtőztetni tovább, és ha ő nem fékez, akkor én miért fékezzek?

Hevesen, majd’ szétdurranva a bennem lévő nyomástól csókoltam őt tovább, és próbáltam a tudtára adni mindent, amit az imént lezajlott beszélgetésünk során elrejtettem magamban. Az volt a célom, hogy érzékelje, ki vagyok valójában még akkor is, ha ezt tulajdonképpen én sem tudom. Bíztam benne, hogy megért mindent a csókomból, és ennek reményében folytattam tovább.

Emily hirtelen elkezdett a nyakammal babrálni, ezzel tökéletesen eltalálva a leggyengébb pontot a testemen. Olyan régen éreztem utoljára ezt a gyengédséget, hogy a hideg is kirázott. Felpörögtem, nem létezett senki és semmi más, csak én és ő. Még közelebb rántottam magamhoz csípőjénél fogva, és alig bírtam megállni, hogy ne vezessem lejjebb a kezem. Feszültségemet elfoszlattam azzal, hogy a hátát cirógattam, közben pedig a lehető legjobb tudásom szerint csókoltam őt.

Egy röpke pillanatra eszembe jutott a meglepetés éjszakám azzal a nővel. Az ő érintése és az ő csókja közel sem volt olyan üdítő és gyengéd, mint az Emilyé. Csakis azzal foglalkozott, hogy bármi áron is, de a csúcsra jussak – és persze, hogy ő is – de érzelmeket nem vitt bele. Ekkor jöttem rá, hogy miért gondoltam mindvégig Emilyre: ezzel akartam helyettesíteni a hiányzó tényezőt abból az éjszakából. Emilyhez érzések fűznek, azzal a nővel viszont csak lefeküdtem, és csak most érzékelem, amikor Emilyt csókolom, hogy a kettőt nem lehet külön választani. Bele sem merek gondolni, hogy Emilyvel milyen lenne, ha már egy szimpla csóktól is lassacskán szívinfarktust kapok.

Fájt, de felmértem azzal a csöppnyi ésszel, amit még nem vett el ez a heves csókcsata, hogy véget kell vessek mindennek, mielőtt messzire fajulnak az érzelmeim. Hamar elváltam tehát Emilytől, mert tudtam, hogyha lassan akarom befejezni mindezt, akkor holnapra sem végeznék vele. Zihálva tartottam őt a karjaimban, és mélyen elraktároztam ezt a heves érzelemhullámot magamban. Óvatosan nyitogattam a szemem, és láttam, hogy Emilyt is épp oly hirtelen érte mindez, mint engem.   

Megdöbbenve vettem észre azonban, hogy amikor ő a közelemben van, a dühömet nem erőszakkal vezetem le. Tisztán tudom, hogy az agyam elborulása után dühös voltam rá, amiért felidegesített, és azt hittem meg fogom ütni, de e helyett megcsókoltam, és most tökéletesen érzem magam. Ez sokkal jobb módja a dühlevezetésnek, mint az, amit Bobbal tettem.

A karjaimban lévő, törékenynek tűnő lány is nyitogatni kezdte a szemét, s amikor tekintete megcsillant a nap fényében, megértettem, hogy miért kell nekem ennyire. Olyan ártatlan és sebezhető lány, aki mindeddig mást sem csinált, csak szenvedte a dolgok következményeit. Nem akarom, hogy engem is egy problémának nézzen, bármennyire is csak az vagyok a számára. Meg akarom őt ismerni, ebben immáron biztos vagyok.

- Érted már? – kérdtem tőle, s minden porcikám abban reménykedett, hogy ezek után majd minden rendben lesz.

- Nem, Justin, nem értem – csóválta a fejét, és kitépte magát karjaimból – Folyamatosan összezavarsz, minden alkalommal, amikor találkozunk, valaki másnak mutatod magad – sétálgatott fel s alá – Mégis mit vársz tőlem, hmm? – meredt rám a válaszra várva.

Minden eddigi reménykedésem, hitem, és gondolatmenetem összeomlott Emily mondataiból kifolyólag. Úgy éreztem, hogy megint valami olyasmibe fektettem az energiám, ami kihullik a kezemből. És bármennyire is tudtam, hogy én alakítottam így a dolgokat, abban a pillanatban csak az érdekelt, hogy ismét pofonvágott az élet, miután felrepített a mennybe. 

- A rohadt életbe – káromkodtam el magam, s elfordultam tőle arra a kis időre, amíg összeszedtem magam valamennyire – Semmit nem értettél meg ebből a csókból? – néztem rá, a hangom hirtelenjében kétségbeesettre váltott át. Nem tudom, hogy mi hozta ki belőlem mindezt, egyedül abban vagyok biztos, hogy nem szeretem ezt az állapotot. 

- Miért, mit kellett volna? – nézett mélyen a szemembe – Három napja ismerlek, eddig összesen négyszer találkoztunk, és mind a négy alkalommal mást láttam – hihetetlenkedett – Tegnap este beállítottál hozzám teljesen összeroskadva, majd eltűntél mindenféle indok vagy magyarázat nélkül, most pedig fogtad magad, és megcsókoltál – magyarázta, s közben hevesen mutogatott – Szerinted ez normális? – állt meg velem szemben. 

Kezdem magam a szörnyűnél is szörnyűbben érezni. Azt hittem, hogy átérezte a rejtett mondanivalómat, hogy megértette, amit el akartam neki mondani, de tévedtem. Ő csak annyit szűrt le ebből, hogy egy újabb személyiségváltozáson megyek keresztül, amelynek a kereszttüzében éppen ő áll. Ez a tény pedig leküldött a padlóra.

- Igazad van – suttogtam, mert az előbbi gondolatmenetem nem engedett hangosabban beszélni – Jobb lesz, ha nem találkozunk többé – döntöttem el, meg sem várva a válaszát, s elindultam arra, amerről jöttem.

Nem kellett volna utána jönnöm. Nem kellett volna kíváncsinak lennem, és szemtanújának lenni egy ilyen eseménynek. Megint csak magamnak csinálom a bajt, mert képtelen vagyok mérlegelni és helyesen gondolkozni, ez pedig már kezd az őrületbe kergetni.

- Ó, igen? És ez megoldás, ugye? – hallottam magam mögül Emilyt, mire megálltam mentemben – Teljesen jó módszer elmenekülni a gondok elől ahelyett, hogy elrendeznéd őket, igazam van? – közeledett felém a hang.

- Nem vagyunk egymáshoz valóak – meredtem rá, s ismét magamban tartottam az érzelmeim, helyette pedig felvettem egy álarcot, amely semmi érzelmet nem közvetít – A te életed gondtalan, maximum azzal kell foglalkoznod, hogy milyen színű legyen a körmöd, az enyém pedig kész pokol – hadartam neki – Sosem értenél meg engem – ráztam meg a fejem. 

Valóban úgy volt, ahogyan az imént mondtam. Ha ebből a csókból nem szűrt le semmit, akkor engem sem fog soha az életben megérteni. Hogy miért? Mert ez a csók én voltam. Minden benne volt, ami vagyok, és amit mondani akartam, de ő semmit nem érzékelt ezekből. Mindez nem jelenthet mást, mint hogy nem illünk össze.

- Csodás – halkult el, s könnybe lábadt a szeme – Egy újabb ember, aki lebecsül, mert gazdag vagyok – suttogta olyan halkan, hogy szinte már alig hallottam belőle valamit.

Szörnyen rossz volt őt úgy látni. Megvisel ez az érzelemhullám: egyik pillanatban még az egekben vagyok, aztán rögvest a földön eltaposva. Szívem szerint fogtam volna magam, és újból megcsókoltam volna, de nem tehettem. Úgysem értene meg belőle semmit. 

- Jobb lesz, ha megyek – szólalt meg végül, s mielőtt megfordult volna, még éppen láttam annyit az arcából, hogy észrevegyem: valamennyire neki is fáj, ha könnyek hullnak a szeméből.

- Menj – nyögtem ki, de minden erőmet belefektettem ebbe a szóba. 

Annyira nem akartam, hogy elmenjen. Nem számítottam rá, hogy így lesz vége. Mert valljuk be: ez a beszélgetés olyan volt, mint egy végső beszélgetés. Egy végső beszélgetés, ahol egyik fél sem ússza meg, hogy ne legyen belülről valami…

Összetörve.

Hát. Azért írtam meg ezt a részt Justin szemszögből is, mert szerintem erre szükségetek van hogy megértsétek Justint. Emily szemszögéből furcsa lehetett, de így remélhetőleg már értitek (már amennyire lehet persze).

A kommentek. Hamarabb raktam ki a részt, de csak mert már nem tudtam várni. Úgy gondolom, hogyha megvártam volna a 15 komit akkor valószínűleg csak jövőre kaptatok volna új részt.

Köszönöm szépen a komizóknak, jól estek a szavak de tényleg. Valóban én is úgy gondolom, hogy sokat fejlődött az írásom az Anything Could Happen óta, és örülök, hogy ezt észrevettétek. A különbség nekem is szemmel látható, hiszen nemrég olvastam vissza az előző két blogomat, és hát meg kell mondjam jó béna voltam XD Most sem vagyok még tökéletes de igyekszem javulni.

A könyvkiadás. Nem áll sehogy, de tényleg. Én már lélekben feladtam. Tudom, never say never meg believe meg stuff like that, de majd egyszer össze fog jönni. Ha nem most, akkor később. :)

Utoljára még annyit mondanék, hogy lovegirl, nem, nem baj hogy az utószót is kommentálod, mert tulajdonképpen azért írom ide, hogy elolvassátok és hozzáfűzzetek valamit.:)

Következő részt majd kaptok ha nethez tudok jutni. Tudom, hogyha most azt mondom kommentlimit meg minden, azzal nem érek el semmit, mert az előző résznél sem értem el. Csak úgy szólok, hogyha még aznap kigyűlt volna a 15 komi, akkor másnap is megkaphattátok volna a részt, mert előre vagyok mindig két résszel, de ha ti így, akkor én is így. Meg tudnám oldani a részek három naponta való publikálását, de miért is tenném? Ez így talán végtelenül gonoszul hangzik, de kb. így érzek, amikor egy hét után felnézek a blogra, és alig vár valami.

Ennyi lettem volna, majd jelentkezem. Sziasztok.

12nd chapter - What's wrong?

-*- Justin szemszöge -*-

- Reggelt, kölyök – lépett be a vörös hálószobába Drake zsebre tett kézzel. – Csak nem hosszú volt az éjszaka? – vigyorodott el. Kérdésére még majdnem hogy félálomban magam mellé pillantottam, és nagy meglepetésemre csak a párnát és a lepedőt találtam magam mellett. Felvont szemöldökkel bazsalyogtam a főnökömre, amikor beugrottak az éjszaka emlékei. Nem volt semmi a csaj.

- Haver, ilyen meglepetésem utoljára… soha nem volt – gondolkodtam el, majd előbbi, kissé keserű mondatom hatására már be is ugrottak az elfeledni vágyott szőke tincsek.

- Ha jól végzed a dolgod, ennél jobb meglepetéseid is lesznek – ült le az ágy szélére, s sejtelmesen vigyorgott rám. - Most viszont ki az ágyból, tizenegy óra – pillantott rá a közvetlenül előtte elhelyezkedő éjjeli szekrényre. – Menj haza, kölyök.

Tornádóhoz méltó módon nehézkedett rám minden gond újra, és elfogott a mérhetetlen lelkiismeret-furdalás. Istenem, mi van, ha apám hazament az este, és megverte anyáékat, miközben én itt hancúroztam egy nővel? Mi van, ha valamelyikőjüknek súlyos sérülései lettek, és mire hazamegyek, már nem fogom őket élve találni? A kurva életbe.   

A fénysebességet meghazudtoló mozdulattal pattantam fel az ágyból, mire Drake csak nézett rám, mint borjú az új kapura. Nem törődtem vele, túlságosan ő sem velem, így ki is ment és hagyta, hogy öltözzek. Tulajdonképpen örültem, hogy nem kezdett el faggatni, mert így kényelmesen tudtam haladni az öltözéssel. Sec-perc alatt magamra kaptam a ruháim, és mit sem törődve a hajammal rontottam ki a vörös szoba ajtaján. Egy biztonsági őr már kint fogadott azzal a szándékkal, hogy kivezessen. Türelmetlenül eresztettem ki a tüdőmben bent lévő levegőt, és megpróbáltam ugyanazt a lassú tempót diktálni, mint amit ez a két hústorony. Ha rajtuk múlik a családom élete, biztos, hogy kinyírom őket.

Felfoghatatlan, hogy mennyire felelőtlen voltam. Sosem bocsátom meg magamnak, ha anyáéknak baja esik. Nem tudnék együtt élni a gondolattal, miszerint ők szenvedtek, miközben én mit sem törődve semmivel eltöltöttem egy nem mellesleg páratlan éjszakát egy csajjal. 

Öt, a végtelenségnek tűnő perc alatt már a kijáratnál is voltunk. Mihelyst kinyitották az ajtót, én már készültem volna rohanni haza, de a nagyobbik hústorony elkapott.

- Ne olyan gyorsan, fiatalember – állított le. Remek, mi a szart akar pont most? Nem elég, hogy a családom élete forog kockán miattam, még meg is váratnak? Hisztérikusan járkáltam fel és alá, már-már ott tartottam, hogy megszököm, amikor Draket pillantottam meg újabb két biztonsági őr társaságában, amint felém ballag. Na ne már, hogy pont most kapok valami feladatot.

- Innen kicsit messze van a házad, kölyök – lépett kettőt, és már előttem is állt – Elviszlek.

- Kösz – nyögtem ki, és minden pillanatban egyre türelmetlenebb lettem. Miután kinyitották nekem az ajtót, villámsebességgel pattantam be, hogy minél gyorsabban tudjunk indulni. Drake ráérősen helyezkedett el mellettem, s furcsán méregetett oldalról. Próbáltam nem törődni vele, de felettébb frusztráló volt, ahogyan az arcom minden centiméterét végigméri.

- Mi a gáz? – kérdezte hirtelen, mire én meghökkentem egy pillanatra. Fogalmam sincs, hogy miképp fogadná, ha beszámolnék neki az életem minden percéről, ezért inkább úgy határoztam, hogy nem kockáztatok. Így is eléggé benne vagyok már a csávában, nem akarom még jobban elásni magam. 

- Semmi – feleltem pókerarccal, és próbáltam áthatóan ránézni, hogy el is higgye, amit mondok neki. 

- Ha te mondod, kölyök – vonta meg a vállát, és kivett egy magazint az ajtó zsebéből. Legalább békén hagy.

Jelen pillanatban ki tudnám tépni az összes hajam idegességemben. Úgy érzem, hogyha nem jutok most azonnal haza, akkor robbanok. Már elég bajt csináltam magamnak és másoknak is, nem hiányzik, hogy a családom is szenvedjen. 

Körülbelül tíz perc utazás után arra eszméltem fel, hogy az autó lassít, és ismerős környékre kerülünk. Felismertem a sarkot, ahol mindig befordultam, amikor a srácokhoz mentem. A fák közül ráláttam a padra, ahol Emilyt először a karjaimban tarthattam. Te jó Isten. Emily.

Ha eddig lelkiismeret-furdalásom volt, akkor az, amit most érzek, nem tudom behatárolható-e bármilyen fogalommal is. Nemes egyszerűséggel magamra sem ismerek. Hogyan tudtam megtenni vele azt, hogy otthagytam, miután ő húzott ki a gödörből, amit magamnak ástam? Mégis mit érezhetett, amikor felkelt? Hogy lehetek ennyire barom? A helyzet egyre rózsásabb.

- Megérkeztünk – zökkentett ki Drake a gondolkozásomból – Még látjuk egymást – intett lezseren, bár a hangsúlyában mindig van valami, ami az összes kijelentésének egy kis fenyegető jelleget ad. Hozzá hasonló módon én is biccentettem, majd hevesen kinyitottam az ajtót. 

Amint a lábam a földhöz ért, azonnal elkezdtem rohanni a házunk felé. A leggyorsabb tempómban mentem, már-már lehagytam egy lassabb autót is, hisz nem tudott elhalványodni a fejemből a gondolat, hogy anyáéknak talán baja esett. Amikor megérkeztem az ajtóhoz, olyan nagy hévvel rontottam be rajta, hogy azt hittem, menten kiszakad a helyéről. Mégis, minden figyelmem az ajtó mögötti fejleményeknek szenteltem, amely azt takarta, hogy az ég világon senki nincs a házban.

Hirtelen a szívem olyan erővel kezdett neki a dobogásnak, hogy kezdtem úgy érezni: túl kicsi neki a hely odabent. Éreztem az ereimben a fokozódó adrenalint a félelemből kifolyólag, és nem tellett bele egy másodpercbe, a kezeim remegni kezdtek. Hol a büdös francban vannak anyáék?

Megfordultam a tengelyem körül, és próbáltam a szemeimmel keresni őket – sikertelenül. Becsaptam az ajtót, s a hajamba túrtam idegemben. Anya nem szokott kimozdulni itthonról, csak akkor, ha muszáj. Most még sincs itthon, de hová mehetett? Ráadásul a gyerekekkel együtt? 

Isten tudja merre, de a lábaim menésre késztettek, így a padnál kötöttem ki. Ha most azonnal nem tudom meg, hogy merre vannak, átkutatom egész New Yorkot, és nem érdekelnek a következmények. Anyáék mindennél fontosabbak számomra, nem engedhetem meg, hogy bajuk essen. 

A rohadt életbe, ez az egész az én hibám! Ha gondolkoztam volna, akkor nem mentem volna el a főnökkel a franc tudja hova, és akkor anyáék is biztonságban lennének. Ráadásul, csak még nagyobb lelkiismeret-furdalást okoztam magamnak azzal, hogy lefeküdtem egy nővel, de az agyam egy pillanatra sem kapcsolt ki közben. Hiába volt eszméletlen a csaj, hiába volt az egyik legszebb nő, akit életemben láttam, az agyam mindvégig Emilyn kattogott szüntelenül. Tökéletesen tisztában voltam vele, hogy mennyire megbánthattam, de akkor valahogy nem érdekelt. Tulajdonképpen teljesen figyelmen kívül hagytam mások érzéseit, és csak a sajátjaimmal törődtem. Most pedig szenvedhetem a saját hülyeségem következményeit, miközben tiszta ideg vagyok. Csodálatos, mondhatom. 

A térdemre könyökölve temettem a fejem a kezembe, és próbáltam megoldani a lehetetlent. New York hatalmas, és tippem sincs, hogy hol kezdhetném a keresést. Azt sem tudom, hogy hová mehettek és miért, egyáltalán semmit nem tudok, ennél pedig semmit nem utálok jobban. Nobel díjat nekem.

Gondterhelten, a hajamat tépve ültem tanácstalanul a padon teljesen egyedül, amikor ismerős hangok csengtek a fülemben.

- Úgysem kapsz el, mert én vagyok Superwoman! – mondta vékonyka hangon egy gyerek.

- Én meg Batman, úgyis elkaplak! – mondta egy másik nevetve.

- Gyerekek, szépen játszatok, el fogtok esni – intett rájuk az anyjuk. 

Bele tellett pár pillanatba, amíg éreztem magamban elég hajlandóságot, hogy felemeljem a fejem, és amikor ezt megtettem, a szembeni játszótér tárult szemem elé. Összeráncoltam a szemöldököm, és hunyorogva próbáltam kivenni az ott szaladgáló gyerekeket. A kerítés miatt nem láttam csak egy szőkésbarna copfot lobogni a szélben, az viszont rettentően ismerős volt. 

Hamar felpattantam, és átszaladtam a kocsiúton, ügyet sem vetve rá, hogy miattam megállt a forgalom. Amint átértem, a kerítés mellé álltam, és szabályszerűen nem hittem a szememnek. Jazzy és Jaxon a fűben fogócskáztak, miközben anya mosolyogva figyelte őket. Azt hittem, hogy menten sírva fakadok, amiért megtaláltam őket ilyen gondtalanul nevetgélve. Utoljára Jaxon születésekor láttam anyát ennyire mosolyogni, amikor apám még tiszta volt. Amikor még úgy néztünk ki, mint egy rendes család. Erre a gondolatra egy pillanatra elgyengültem, és sírhatnékom támadt, amit azonnal el is hessegettem. A sírásnál most fontosabb, hogy mellettük legyek.

Kinyitottam a sötétbarna fakaput, és anyáék felé vettem az irányt. Pár méter választott csak el tőlük, amikor a két kicsi megpillantott, és felém kezdtek szaladni. 

- Bátyuuus! – kiabálta Jazzy nagy örömmel, s olyan erővel ölelte a derekam, hogy azt hittem eltöri. 

- Hercegnőm – emeltem fel mosolyogva. Egy perccel később Jaxon is megérkezett a lábamhoz, majd őt is felkaptam. 

- Hogy van a két szuperhős? – néztem rájuk felváltva, miközben alaposan az emlékezetembe véstem a mosolyt az arcukon. 

- Jól – kaptam egy egységes választ, mire elnevettem magam, és letettem őket. Nem kellett nekik egy másodperc sem, máris folytatták a fogócskát. Közben arra lettem figyelmes, hogy anya felém tart lassú, megfontolt léptekkel. A mosoly azonnal lehervadt az arcomról, s a nagymértékű bánat tette rá a bélyegét mostanában változékony kedvemre. Anya minden pillanatban egyre gyengébb. Ilyen állapotban nem fogja sokáig bírni, főleg úgy, hogy túlvállalja magát.

- Fiam – lépkedett felém, s halványan mosolygott. – Annyira aggódtam érted, jól vagy? – vetett rám egy védelmező, igazi anyai pillantást.

- Én jól vagyok, anya – vontam magamhoz. – De veled mi a helyzet? – öleltem szorosan.

- Minden rendben – bólintott egyet, és hátranézett a testvéreimre. – Nézd, milyen szépen játszanak – mosolyodott el, és pár pillanat múlva egy kósza könnycsepp hagyta el a szemét. – Olyan jó őket így látni – suttogta.

Megszakadt a szívem. Anya a legerősebb nő, akit ismerek, és biztos vagyok benne, hogy ez így is fog maradni, amíg csak élek. Felfoghatatlan, hogy mégis hogyan képes még mindig harcolni, amikor már szinte mindent elvesztett. Csak mi vagyunk neki, minden más köddé foszlott. A célok, amiket korábban kitűzött magának, egyszerűen eltűntek. Belegondolva, hogy mindig boldog, gondtalan családról álmodott, de helyette egy teljesen elcseszettbe kergette az élet, elszomorít és feldühít. Ennél sokkal többet és jobbat érdemelne.

- Igen – mondtam én is a lehető leghalkabban. – Nagyon jó – szorítottam meg a kezét, majd rá pillantva elmosolyodtam. Ne sírjunk mindig. Legalább most legyünk egy kicsit boldogok, még ha csak pár órára is.

- Te ebben a ruhában mentél el itthonról? – kérdezte váratlanul anya, amikor a ruházatomra terelődött a figyelme. Hirtelen mintha belém csapott volna a villám, amely aktiválta volna a fejemben elhelyezkedő, nyugalmi állapotban lévő piros szirénát, ebből kifolyólag pedig a szemem előtt villogott a vörös felirat: Emily. Nem nyugodhatok, amíg nem kérek tőle bocsánatot. Ez a minimum, amit megtehetek.

- Őőő – dadogtam. – A srácoktól kaptam, ők már kinőtték – feleltem rögtönözve. Az utóbbi időben ez már nem tudom hányadik hazugságom, de ezzel nem csak magamat mentem, hanem anyát is. Elég gondja van már, legalább az enyémmel ne kelljen foglalkoznia.

- Értem – bólintott. – Nagyon jól áll – mosolygott rám.

- Köszönöm – próbáltam viszonozni a mosolyát, de kevésbé ment. Ettől a röpke bóktól csak még jobban rám tört a lelkiismeret-furdalás. Emily mindenről gondoskodott, én meg úgy háláltam meg, hogy egyszerűen csak otthagytam. Milyen gusztustalan ember vagyok. – Anya, most el kell mennem elintézni valamit. – mondtam – Majd jövök, vigyázzatok magatokra – pusziltam meg a homlokát.

- Rendben, légy óvatos! – intett, majd megsimogatta a karom, és a kicsik felé indult.

Tulajdonképpen fogalmam sincs, mit fogok tenni a következő perceimben, netán óráimban. Rosszul érzem magam, amiért úgy ott hagytam őt lógni a levegőben a gondolataival, de nem mondhatom el neki, hogy mi történt. Biztos vagyok benne, hogy megijedne tőlem, azt pedig végképp nem akarom. Bár eddig két alkalomból kétszer elszúrtam mindent, ráadásul a körülményeim is egyre csak rosszabbodnak, mégsem áll szándékomban megszakítani vele ezt a gyönge kis kapcsolatot. Van benne valami, ami vonz, ebből kifolyólag pedig nem tudok tőle távol maradni huzamosabb ideig. 

Sikeresen befordultam a sarkon, amely a gazdag negyedbe vezet. Minden egyes lépésemnél visszatért egy emlék, ami Emilyhez köthető. Mindeddig utáltam ezt a környéket, mert az itt élő emberek fabatkát sem érnek, most pedig csak még jobban utálom, mert minden Emilyre emlékeztet. Biztosan meg sem környékezném ezt a helyet, ha ő nem lenne itt. Mégis van egy élő példa arra, hogy nem minden gazdag utálatos – bár ezt még én sem mondhatom biztosra, hiszen aligha tudok róla valamit.

Felpillantva már szinte kiütötte a szememet Emilyék hatalmas háza. A tenyerem nekiállt izzadni, és feltűnően gyorsabban vettem a levegőt. Mégis mi lesz most? Honnan a francból tudjam, hogy mit fog reagálni, amikor meglát, mindazok után, ami történt? Helyes az egyáltalán, hogy itt vagyok? Hülye kérdés, mert alapvetően itt kell lennem. Nem ronthatom a helyzetem tovább, már ha egyáltalán lehet ezt még fokozni.

Már majdnem hogy odaértem, amikor megláttam Emilyt beszélgetni egy sráccal, meg talán az apjával. Megálltam a szomszéd ház mellett, és elbújtam a fa alatt. Egy kis foszlányt sem hallottam a beszélgetésből, viszont annál inkább lefoglalt a gyerek, aki le sem vette a szemét a szépségről. Mérget mernék rá venni, hogy ismerem valahonnan. Egy gazdag leszármazott sincs az ismeretségi körömben. Próbáltam törni a fejem, közben pedig folyamatosan néztem őket, hátha beugrik a srác.

Közben elterelődött a figyelmem Emilyre. Csodaszép volt, mint általában. Szinte alig volt rajta valami a forró levegő miatt, így majdnem elállt a lélegzetem, miközben őt néztem. Egyedül a sebei rontották az összképet, amik valósággal beterítették majdnem az egész testét. Várjunk csak egy pillanatot.

Tudom, hogy ki ez a gyerek. Most már tisztán emlékszem. Ez a gyík volt az, aki mindezt tette Emilyvel. Amikor elért a tudatomig, hogy alig pár méterre áll tőlem, így simán odarohanhatnék hozzá, hogy megfizessen a tetteiért, csak még feldúltabb lettem. Igazán nincs a kívánságlistámon, hogy ismét kiboruljak, ezért muszáj korlátoznom magam. Legalább Emily látványa segít egy kicsit.

De mégis miért beszélget vele ennyire nyugodtan, amikor ez a senkiházi tette tönkre őt? Mi vette rá, hogy megint találkozzon vele? Csak nem ismét… ismét együtt vannak? Nem, az nem lehet. Képtelenség. Emily ennél okosabb lány, meg egyáltalán melyik épeszű ember kezdené újra a kapcsolatát egy olyannal, aki korábban maradandó sérüléseket okozott neki? Istenem, ne csináld ezt velem.

Árgus szemekkel figyeltem tovább a történéseket. Pár perccel később Emily és az apja bementek a házba, a srác pedig menni készült. Azért csak készült, mert alig tudott menni. Ezer százalék, hogy drogos. És most mi legyen? Nem mehetek csak úgy oda a házhoz, és csöngethetek be. Amint meglátnának, páros lábbal lennék kirúgva a házból. Viszont muszáj beszélnem Emilyvel, hiszen azért vagyok itt. Na, most légy olyan okos, mint eddig, Bieber.

Mindaddig elmélkedtem ott a fa alatt, amíg arra lettem figyelmes, hogy Emily futva elhagyja a házat, és ugyanarra megy, amerre a srác ment. Na ne. Ez már tényleg hihetetlen. A lábaimba azonnal beleszállt a kíváncsiság, és akaratlanul is követtem őt. Óvatosan, nem feltűnően próbáltam utána menni, nehogy meglásson. Amikor elérte a gyereket, lelassított, én pedig egy bokrot választottam búvóhelynek.

Próbáltam kivenni a beszélgetést, és a szívem egyre csak elkezdett szorítani, amikor folyton azt hallottam a sráctól, hogy cica. Ha így beszél Emilyvel, biztos vagyok benne, hogy ismét összejöttek. Nem is törődve a beszélgetés többi részével, lehuppantam a földre. 

Miért? Miért mindig velem történik ez? Miért nem kaphatom meg legalább őt? A rohadt életbe a sorsommal.

Úgy döntöttem, hogy nem bujkálok tovább, így felálltam, és megvártam, amíg végeznek a beszélgetéssel. Közben elöntött a düh, szomorúság és a féltékenység. Én akarom őt, még akkor is, ha lehetetlen. Nem fogom engedni, hogy egy ilyen kis szerencsétlen elvegye tőlem azt, amit én akarok megszerezni. 

Gondolkozásomat már csak az zavarta meg, hogy a beszélgetésnek immáron vége szakadt, így minden erőmet felhasználva kiegyenesedtem.

- Szóval ismét együtt vagytok – szóltam félhangosan. Emily lassan hátrafordult, s amikor meglátott, kiszállt a vér az arcából. 

Ebből egy eget rengető veszekedés lesz.

 

Sziasztok Brokenisták :D ANNYIRA DE ANNYIRA sajnálom, hogy csak így tudtam megoldani, hogy nethez jussak, de otthon még mindig nincsen, így csak a suli és bátyámék az egyetlen reményem, nézzétek el nekem :(

Remélem, hogy a részben sikerült kárpótolnom, amiért örökké tartott feltenni és olyan sokat vártatok. Igazán sok mindent nem tudhattatok meg ebből a fejezetből, de betekintést nyertetek, hogy Justin mégis hogy és miért került oda Emilyhez. És igen, Justin a „titokzatos” személy, aki a 11. fejezet végén mondja azt az egy mondatot. Gondolom ez nem okozott nagy meglepetést :D 

A kommentekről. Először a kommentek lesújtóan alacsony számáról szeretnék beszélni. Mi történt veletek? Négy nap után, nyögdécselve kapok három kommentet, utána pedig még négy nap múlva kettőt. Megértem, hogy nem értek rá és suli van, de a suli nekem is ugyanúgy tanulással jár, mellette pedig még rengeteg dologgal. Nem szerettem volna kommentlimitet megszabni, de ha továbbra is ilyen alacsonyak lesznek a számok, akkor kénytelen leszek. Nem tudom, hogy megértitek-e a helyzetem, talán az igen, aki úgyszintén ír, mint én, de higgyétek el, hogy a legrosszabb érzés egy írónak (legalábbis nekem), amikor izgatottan felrakja az új részt a blogjára, majd nem kap visszajelzéseket, vagy ha kap is, rettentően minimálisat. Nem győzöm kihangsúlyozni, hogy én ezekből merítek erőt, sokkal jobb teljesítményt tudok nyújtani, ha több véleményt kapok. Ne hagyjatok cserben, kérlek :(

A másik kommenttel kapcsolatos mondanivalóm egy konkrét megjegyzésről szól, amit nemrégen kaptam az egyik olvasómtól. Mivel nem tudom sűrűn nézni a blogot, ezért csak ma tudtam elolvasni azokat, amik a hétvégén vagy utána jöttek. Bevallom, hogy nagyon hálás vagyok ennek a lánynak, mert a szavai halálosan a lelkemig hatoltak. 

Meg szeretném köszönni azt a sok dicséretet, amit belesűrítettél a kommentbe, és örülök, hogy utólag írtál kommentet, miután a végére értél az eddig feltett részeknek, és nem tartottad magadban a véleményed. :) Kérted a véleményem a blogoddal kapcsolatban, amiről még pár szót.

Tulajdonképpen senkinek nem érzem magam, hogy kritizáljam mások írását. Nem vagyok semmilyen módon elismert író, számomra nekem ez csak egy hobbi, amit imádok. Mindig nagyon jól esik, ha tőlem kérnek véleményt ilyen témában, és nagyon szívesen el is mondom a véleményem, ha érdekli az illetőt, de ettől még semmi jogom hozzá. Többször is megkaptam már a „példakép” jelzőt is, ami nem is kicsit megtisztelő nekem, de mindig el is tűnődöm rajta, hogy mivel érdemeltem ki.

A lényeg az egészben, hogy nagyon köszönöm, amit írtál, és bele is olvastam a blogodba (órán sunyiban, úgyhogy ha miattad lebuktam volna, azt nem úsztad volna meg ;) ♥). Nem tudom, hogy mennyire írhatom le ilyen nyíltan a véleményem a blogodról, és tulajdonképpen nem is akarom ide írni, mert 1: ez a dolog személyes, 2: már így is egy kész litániát írtam, és még van is mondanivalóm (XD), szóval ha szeretnél velem kapcsolatba kerülni, akkor megbeszélhetjük, ha gondolod, úgyhogy mindenképp jelezz majd. :)

Aztán. Szeretném még megköszönni azt a 10.000 oldalmegtekintést így a 12. részre, komolyan elképesztő :’) A 27, valamint a 12 feliratkozóért is nagyon hálás vagyok, remélem fogtok még gyülekezni :)

A komik alapján leszűrtem, hogy összességében tetszett nektek a második trailer videóm, aminek külön örülök, mert nagyon sokat dolgoztam vele. Hála Istennek, megérte :)

Azt, hiszem, hogy körülbelül ennyit szerettem volna mondani. Csekély 533 szóban össze van foglalva minden, ami bennem lakozott és már régóta el akartam mondani nektek, csak sosem volt időm, de most van és meg is tettem, már csak abban reménykedek, hogy nem ijedtek meg a terjedelmétől, és elolvassátok, mert nem hiába írom le nektek.

A következő részre egy ütős dolgot tervezek (legalábbis számomra nagyon izgi, mert a történet ezen részeit imádom leírni, és szerintem nektek is tetszeni fog ám ;D), úgyhogy legyetek résen, valamikor jönni fogok :) Remélem, hogy amikor legközelebb felnézek a blogra, akkor már több komi fogad, tele véleményekkel :) 

Love ya <3

u.i.: Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én Heartbreaker feverben szenvedek, valami eszméletlen jó lett ez a szám, teljesen megérte rá hónapokat várni, valamint totálisan megutálni a SOON szót, ugyanakkor imádni is egyszerre :’D