29th chapter - Sarcasm

-*- Justin szemszöge -*-

Amikor megpillantottam Emily mellett a barna hajú – nem emlékszem a nevére – barátnőjét, egyszerűen köpni-nyelni nem tudtam. Miért hívta őt is ide? Azt hittem, hogy csak kettesben leszünk, hogy végre eltölthetek vele huzamosabb időt, akkor is, ha ezalatt az idő alatt tanulnom kell. Méghozzá gőzerővel. De nem így történt. Itt van, és fogalmam sincs, hogy miképp fogom kibírni a rám nehezedő nyomást, ha pénteken így is majdnem megütöttem Emilyt. 

És még Drake is feltolta az agyamat. A szokásosnál tovább tartóztatott, valami nagy terv van készülőben, aminek előkészületeiben nekem mindenképp segítenem kellett. Viszont amiért ma tovább maradtam, felajánlotta, hogy hagy nekem pár nap pihenőt. Hihetetlen, hogy egy vérbeli gyilkos is tud emberséges lenni!

Kissé összekuszálódott érzésekkel és gondolatokkal állítottam oda Emilyhez. Azt kérte, hogy teljes agyi kapacitással jöjjek, de ez aligha lehetséges, ugyanis a barátnője megakadályoz a testi kontaktus kialakításában, valamint maga Emily látványa is elveszi az eszem, szóval a kapacitásom most körülbelül hatvan százalék körül andalog. És ahogy elnézem a körülöttem fontoskodó embereket, ez nemigen lesz elégnek mondható.

- Oké, ülj le – Emily édeskés hangja csapta meg a fülemet ebben a hatalmas hallban. Komolyan, ez a hely vetekszik a Fehér Házzal. – Hat napunk van a kiképzésedre, a mait beszámítva. Ez alapjában véve rémesen kevés, és még magam sem tudom, hogyan fogom megcsinálni, de a lényeg az igyekezet – a némileg összeszedetlen mozdulataiból látszott, hogy neki sem éppen stressz-mentes a szituáció. - Leah itt lesz, hogy segítsen, összetesszük a kettőnk tudását, hogy minél hitelesebb legyél a szüleim előtt. 

- Aha, eddig okés, de mi van, ha a terv nem lesz elég jó, és elbukunk valami kis cuccon? – kérdtem. Emily nagyokat pislogott rám, és őszintén nem értettem, miért mered így felém.

- Szentséges istenem – mormolta magában, miközben tenyerét a homlokára helyezte. Van egy olyan érzésem, hogy ezt nem áldásnak szánta.

- Most mi van? – tártam szét a kezeimet. Mi a francot mondtam, amin ennyire ki kellett akadnia?

- Justin. Először is. Aha? Okés? Cucc? Ha így fogsz beszélni, a terv már akkor abortál majd, amikor megszólalsz – magyarázott.

- Milyen bortál? Dehogy fog, bármit is jelentsen – ráncoltam a szemöldököm. Emily úgy meredt rám meghatározatlan ideig, mintha szellemet látott volna. 

- Jó, a beszéddel kezdjük – legyintett végül, majd pár másodpercig próbálta összeszedni a gondolatait. – Leah, te mit vennél át először? – fordult a barátnője felé. 

- Azt hiszem, először az alapokat. Köszönetmondás, helyes beszédstílus, és hasonlók – termett mellette a lány. 

- Igaz – imádom, hogy úgy beszélgetnek, mintha itt sem lennék. – Akkor kezdhetjük? – fordult felém.

- Aha – feleltem.

- Akarod mondani igen – javított ki.

- Ja.

- Akarod mondani rendben.

- Bocs.

- Akarod mondani elnézést.

- A fenébe is! – csattantam fel, s rögtön el is csendesültem. Érte teszem, kitartónak kell lennem. De az istenért is, ez máris szörnyen idegesít.

Egy – vagy inkább kétezer – nagy levegővétel után rászántam magam, hogy odafigyeljek. Emily és Leah felváltva kezdték el tömni a fejem mindenféle dologgal, amikről eddig például fogalmam sem volt. Annyira stresszesnek ítéltem meg a helyzetet, hogy mindenki itt sürög-forog, hogy senki nem nevet, hogy éreztem, amint ez a nyomasztó hangulat rám is átszáll. Ezt pedig semmiképpen nem engedhettem, hiszen mindenki tudja mi lesz, ha becsavarodok. Így elhatároztam, hogy teszek a hangulatért. Ha más nem oldja fel a feszültséget, akkor nekem kell.

- Jó, akkor ha készen állsz, kipróbálhatunk egy gyakorlati feladatot is – fújta ki a levegőt Emily. – Leah lesz most az apám és az anyám egy személyben. Kezdjük az anyámmal – intett a barna felé, s én tudatlanul pislogni kezdtem.

- Akkor most mutatkozzak be? – kérdtem. És ezt még csak nem is direkt kérdeztem, tényleg nem tudtam, mit kéne tennem, ugyanis elvette az eszemet Emily észveszejtő szépsége, amint magyaráz. Most viszont, a kérdésem feltevésénél észveszejtő szépsége átcsapott észveszejtő pislogássá. 

- Nem, Justin. Kezdd a lábméreteddel! – csapott egyet a levegőbe, majd gondterhelten a homlokára helyezte a kezét. Én pedig Leah felé – illetve Emily anyja felé – fordultam, s nekiláttam.

- Csövi. Negyvenegy-fél – intettem lazán jobb kézzel, a balt pedig a zsebembe mélyesztettem. A barna visszafojtott egy nevetőgörcsöt, Emilynek meg valahol a bokái körül járt az álla. 

- Leah, kérlek, kapj el, ha elájulok – huppant le a kanapéra, és immáron az egész arcát elrejtette a kezeivel.  Gyerünk, Bieber, most legalább megismered a határait.

- De hát te mondtad… - tártam szét a karjaim, tettetve az értetlenséget. – Én csak jó tanítvány akarok lenni. 

- Ismered a szarkazmus fogalmát? – szegezte nekem a kérdést, szemei szabályosan szikrákat szórtak. 

- Talán – vontam fel a szemöldököm. Itt megtört a jég: Leah fulladásos nevetésben tört ki, Emily viszont üveges tekintettel meredt rám. Legalább a barátnője fel tud engedni egy kicsit. 

- Elképesztő! – hangja dühösen, türelmetlenül csengett. Furcsa, de jó őt így látni megint, a megismerkedésünkre emlékeztet. Remélhetőleg nem fog páros lábbal kirúgni érte. 

- Mindig is tudtam, hogy egy lángelme vagyok – mosolyodtam el diadalittasan. 

- Lángelme… Persze. Látom, felemésztette a tűz az agyadat – csóválta a fejét. Mit meg nem teszek én ezért a lányért, istenem.

- Oké, komoly leszek. Megfelel? – vettem elő a gunyoros vigyorom.

- Na, erre kíváncsi leszek – csillant fel a szeme. – Gyerünk, mutatkozz be az anyámnak – intett a barna felé. Szembefordultam a lánnyal, s a szemébe néztem.

- Csá, muter. Justin vagyok. - kacsintottam rá, kacér féloldalas mosolyommal. Húzni akartam még egy kicsit az agyát.

- A fenébe is, Justin! – mérgelődött, láttam rajta, hogy a tűrőképessége határánál jár. Innen már nem kockáztathattam meg, hogy ismét elvicceljem a tanulást. 

- Oké. Ez volt az utolsó - mosolyogtam rá barátságosan. Kihúztam magam, és próbáltam a legudvariasabb formámat elővenni. - Jó estét, asszonyom - nyújtottam Leah felé tenyeremet. - Justin vagyok. Örülök, hogy megismerhetem, sok remek dolgot hallottam már önről. Igazán csinos ma – a hatás kedvéért még a hangom is kimértebbre változtattam. Emily még mindig dühösen, de már valamivel nyugodtabban nézte az alkotásom. 

- Nahát – biccentett. – Folytasd csak. Lássuk, hogy beszélsz az apámmal.

- Ne már... - forgattam szemeimet. - Így is leizzadtam - mutattam a homlokomra. Tényleg száz százalékos agyi kapacitás kellett volna, mert most olyan vagyok, mint egy rossz ötéves. 

- Te mondtad, hogy lángelme vagy. Na, most legyél lángelme, Mr. Mindent-Tudok – vonta fel rám a szemöldökét, s végre kissé beszállt a játékba. 

- Ez felhívás keringőre? - néztem rájuk összevont szemmel. - Hát jó, Mrs. Főnökasszony - megköszörültem torkomat, felvettem az előző testhelyzetet, és folytattam. - Üdvözlöm, Uram! - és itt kialudt a láng. - Öhm... Igazán gyönyörű lánya van - beszéltem Leahnak, mire egy csöppet ráfagyott a mosoly az arcára, a szőke gyönyörűség pedig fülig pirult. Bárcsak megcsókolhatnám. 

- Öhm... – dadogott, tekintete és testbeszéde maximális zavartságról árulkodott. - Izé. Nem rossz. Most lássuk, hogyan elegyedsz üzleti beszélgetésbe az apámmal - adta ki a következő feladatot, ezzel elterelve a témát. Nem rossz, nem rossz.

- Hahaha - nevettem fel hangosan. - Ja, te nem vicceltél... - váltottam komoly arckifejezésre, amikor láttam, hogy ő nem nevet. Még hogy üzleti beszélgetés! Ki vagyok én, Obama?

- Justin, az apám vérbeli üzletember, és elméletileg neked is annak kéne lenned, amiért benne vagy a "családi vállalkozásotokban" – mutatta az idézőjeleket a kezével.  - Tuti, hogy nem úszod meg a tárgyilagos beszélgetést. Szóval hajrá, vedd csak fel az üzletember-személyiséged – ismét intett, hogy folytassam. Ó, miért pont egy ilyen lányért kell nekem odalennem. 

- A részvények ára viszonylag magas az utóbbi napokban, nem gondolja? – simogattam az államat, amolyan gondolkodó stílusban. Leah nevetett egy kisebbet, de erre még Emily is elmosolyodott. Istenem, mosolyog. De gyönyörű.

- Te jó ég, ezt inkább hagyjuk, ez nagyon nem te vagy – halványan mosolyogva rázta a fejét. - Most beszélgess vele rólam. Az apám meg fogja kérdezni, hogy pontosan mi a véleményed, és ezt a lehető legkifejtősebben fogja kérni, ugyanis ellentmondást nem tűrő, amikor rólam van szó. Csak valaki olyannak hajlandó odaadni, aki megérdemli. Szóval vedd elő a legjobb formádat, egész nyugodtan túlozhatsz is – mondta. Szent ég. 

Most mi a fenét mondjak? Mondjam ki, amit érzek? De mit érzek? Végül is, ez teljesen mindegy, azt mondta, ajnároznom kell őt, így gyakorlatilag bármi belefér. De mégis, nem akarok hazudni a dologról. Bárcsak tudnám, ő hogyan érez.

- A lánya... - kezdtem komolyan, majd Emilyre néztem. A szívem hevesebben kezdett verni, a torkom elszorult, és rájöttem, mit is érzek iránta. - A világ legcsodálatosabb teremtése. Okos, intelligens, vicces, megértő, gyönyörű, türelmes, állhatatos, tehetséges, remek tanár. Roppantul illedelmes, és… - észre sem vettem, ahogyan ellágyult a hangom. - És én fülig szerelmes vagyok belé – mondtam mindezt végig Emilyre nézve.

Nem tudom elhinni, hogy kimondtam. Ilyenkor mindig eszembe jut az anyám, amikor azt mondta, ne féljek ismét szerelmesnek lenni. De azért ilyen hamar, és egy ilyen lányba… Ő annyira tökéletes, hogy nem is való nekem. Az én elcseszett életem nem illik az ő tündérmeséjébe. Ennek ellenére nem esett nehezemre kimondani azt a szót, röpke két év után. 

Emily nagyokat pislogott, a szája tátva maradt és hirtelenjében csend lepte el az egész lakást. Leah megmagyarázhatatlan tekintettel meredt hol rám, hol a barátnőjére, én viszont mást sem csináltam, csak Emilyt vizsgálgattam. Mond majd rá valamit? Vagy ennyiben hagyja a dolgot? A fenébe is, miért mondtam ezt, tiszta hülye vagyok. 

- Oké, ez így… - köszörülte meg a torkát. – Ez így jó lesz – biccentett, s nem is nézett a szemembe.

Most azt hiszi, csak azért mondtam ezt, mert azt kérte, túlozzak? Vajon tényleg csak azért mondtam? De akkor miért éreztem olyan könnyűnek kimondani? A rohadt életbe, fogalmam sincsen, hogy mi van. 

- Tíz perc szünet, és folytatjuk. Addig is Leah, kérlek, maradj itt vele, amíg én kimegyek a mosdóba – a hangja elég monoton hangszínt vett fel, és éreztem, hogy én vagyok a hibás. Ó bassza meg, kezdhetem előröl a hangulat feloldását. 

A lány, aki napról napra egyre fontosabb szerepet tölt be az életemben, hangtalanul elviharzott, én meg ottmaradtam a barnával. Ez a Leah sokkal másabb, mint Emily, ő szabadabb, nem olyan merev, mintha sokkal jobban benne lenne a társasági életben. Ennek ellenére egyáltalán nem találom vonzóbbnak Emilynél. 

- Le fog higgadni, csak folytasd, amit elkezdtél – csendült fel Leah hangja a hátam mögül. Kissé oldalra fordítottam a fejemet, ránéztem, és mosolyogtam egy kisebbet, ezzel le is tudva a válaszomat.

Miért van most itt? Ha nem lenne, nyugodt szívvel Emily után mehettem volna, és a saját módszeremmel nyugtattam volna le. Ehelyett most esz a fene, amiért közönségünk van, és várhatom, amíg magától elrendezi a dolgait belülről, ahelyett, hogy tisztáznám vele én, és megoldódna a probléma. Nagyobb feszültség a barátnője, mint maga a kémia, ami közöttünk van Emilyvel. 

Tíz, a végtelenségnek tűnő perc után megpillantottam a szépséget, amint felénk tart. Elcsodálkoztam a látványában, amíg oda nem ért. A lábait nem fedte semmi, rövidnadrágot viselt, felülről pedig egy félvállas pólót, így még az eszemet is elvette a meztelen nyaka és bal válla. A haja merő tökéletességgel csillogott az ablakokon beszűrődő nap fényében, ezáltal arany hatást kölcsönözve neki. Tisztára úgy nézett ki, mint egy angyal. 

- Folytassuk – vette fel a korábbi, tanárnős stílust. – Justin, hogy kell köszönni egy férfinak és hogy a nőnek? – nézett rám. Sóhajtottam egyet, majd feltápászkodtam a kanapéról. 

- Szóval anyukádnak „Szép estét, hölgyem”, faterodnak meg „Jó estét, uram?” - néztem rá kíváncsian.

- A nőknek mit kell csinálni, miután köszöntél? – kérdezősködött tovább.

- Kezet csókolni? – vontam fel a vállaimat, mintha ez egyértelmű lenne. 

- Csoda történt, megértette! – csapta össze a tenyerét. – Tudod mit? Ennyi elég volt mára. Én is kifáradtam, te pedig eleve le vagy fáradva, szóval vége a mai kiképzésnek – sóhajtott. 

- Akkor én el is viharzok, anyáék várnak otthon – szólt közbe Leah. Hála a jó istennek! Na jó, ez nem volt túl szép.

- Rendben, köszönöm a segítséget – mosolygott Emily, majd egy ölelés és egy „szia, Justin” után a barátnője már itt sem volt. A két lábon járó angyal a barna távozása után felém fordult, és szégyellősen a padlót kezdte méregetni. Istenem, de imádom, amikor ezt csinálja. 

- Te is mehetsz, pihend ki magad – gyengéd hangja szabályosan énekként jutott el a fülemig.

Szó nélkül felálltam, de nem az ajtó felé indultam el. Egész végig ezt a pillanatot vártam, és végre megtehetem. Odaviharzottam Emily elé, és mindenféle előzetes figyelmeztetés, jel vagy szó nélkül a szájára tapasztottam az enyémet. A láng azonnal fellobbant bennem, ajkainak íze drogként hatott rám. Mézédesen, lassan csókoltam, nehogy egy pillanatig is felmerüljön benne a kétség, hogy mohóságból teszem ezt. Pár pillanat múlva elváltam, a derekánál fogva szorosan magamhoz öleltem, s a számat a füle mellé helyezve suttogtam neki. 

- Ha nem vagy merev, akkor én sem vagyok az. Túlstresszezed a szituációt, így senki nem tud tanulni. Csak engedd el magad, legyél olyan, mint amikor megcsókollak – nyomtam egy puszit a füle mögé, mire megrezzent. 

- Félek, hogy lebukunk, Justin, és ez ellen nem tudok mit tenni – beletemette a fejét a nyakamba, mire élesen beszívtam a levegőmet. Amikor ilyen közel van, egyszerűen lehetetlen kontrollálnom az érzéseimet. 

- Ha nagyon ideges vagy, azt meg fogja látni rajtad mindenki. Viszont ha elengeded magad, és olyan vagy, mint velem, akkor minden simán megy majd – cirógattam a derekát, majd a hátát. Erre kibújt a nyakamból, s borongósan a szemeimbe nézett.

- Gondolod? – kérdte, s a homlokát az enyémnek döntötte.

- Tudom – mondtam, s az ajkam már meg is találta az övét. Annyira szeretném ilyenkor addig tartani, ölelni, közel tudni magamhoz, ameddig csak lehet, hogy valósággal kínzás elengedni őt. Pár perc önfeledt csókolózás után ő volt az, aki megszakította a csókot, s megkereste a tekintetemet.

- Ideje menned, anya nemsoká hazaér – simította meg az arcomat, majd egy utolsó csókot nyomva az ajkaimra, elengedett.

- Holnap ugyanekkor? – félúton a szobája felé még megkérdeztem, mielőtt végleg kiveszett volna a látókörömből.

- Igen, úgy jó lesz – felelte, s készült hátat fordítani, amikor utána kiabáltam.

- Emily! – a lépcső kellős közepén álltam meg, ő azonnal megpördült a tengelye körül. – Egy kérés. Leah-t ne hívd el. Megoldjuk ketten is – mosolyogtam, mire ő megdermedt a testhelyzetében. Meg sem várva a választ indultam el felfelé, és az erkélyen keresztül ismét kimásztam abba a világba, ami sokkal inkább körülír engem, mint Emilyék palotája.  

Sziasztok! :) Itt vagyok a résszel, ahogyan azt ígértem is. Nagyon-nagyon-nagyon nehéz volt összehoznom, többször is nekiültem egyedül, és a sokadik próbálkozás után már megelégeltem, és segítséget kértem. Innen is nagyon köszönöm Torinak a közreműködést, nélküle soha nem ment volna. :)

Azt hiszem, sosem voltam még ennyire kíváncsi arra, hogy milyennek gondoljátok a részt. Remélem nem sikerült erőltetettre, vagy unalmasra, vagy valami, mert tényleg megszenvedtem vele. De ha igen, akkor azt egészen nyugodtan írjátok meg, muszáj ezt is megtanulnom, és könnyebb, ha segítetek. :) A szeretlekes dolgot is mindenképp írjátok meg, ez tényleg szükséges volt bele, legalábbis szerintem, pedig sokat filóztam, hogy beletegyem-e. 

A kommentek. Először is, örülök, hogy tetszett az előző részben az orvosos jelenet, megkönnyebbültem!:) Láttam, hogy sokan elkezdtétek olvasni az előző blogomat. Ezzel kapcsolatban, és azzal, hogy lesz-e folytatása azért nem mondok semmit, mert erről majd az ACH-ra fogok egy bejegyzést írni, amit majd ide is belinkelek, és akit érdekel, az elolvashatja. Szóval ez maradjon titok egyenlőre. :)

Kaptam számos kedves kommentet, közülük egyhez szólnék igazán hozzá, azért itt, mert itt biztosan elolvassa az illető, legalábbis remélem, és ezt nektek is szánom.

Fanni Gyetvai a célszemélyem. :)

Fanni! Vagy ezerszer elolvastam a kommentedet, és valóban, ahogyan írtad: lefordultam a székről. Annyi olyan dolgot írtál le benne, amire hirtelen reagálni sem tudtam, hogy hűha. Az, hogy megszeretted Justint, önmagában nagyon jó, mert annak ellenére, hogy csinál hülyeségeket, jó ember, és ezt próbálom tükrözni a blogomjaimban is. Az ACH-s résznek is nagyon örültem, igazán jól esne, ha lenne egy állandó kommentelőm, aki regényeket írogat, mert igen, tényleg szeretem. :D Amit az írásommal kapcsolatban mondtál, nagyon megérintett. 

Sokaktól kapok visszajelzést, hogy abba ne merjem hagyni – innen jelzem mindenkinek, hogy eszem ágában sincs :) – de ilyenkor érzem csak, hogy miért is csinálom. Nem tartom magam profi írónak, mert rettenetesen messze vagyok még tőle. Nagyon sokat kell tanulnom hozzá. És nem tudom milyen könyvsorozat volt az, amit olvastál, de ha egy olyan íróhoz hasonlítasz, akinek egy egész könyvsorozata jelent már meg, az már magában elképesztő. Nagy örömet okoz, hogy ilyen nagy hatással van rád az írásom, mert ez a célom: meg akarok érinteni embereket, úgy szeretnék írni, mint a legjobbak. 

És a végére hagytam, hogy a példaképednek szólítottál. Ezt jól meg kellett rágnom. Tizenhat éves vagyok, kezdő író, és még semmit nem értem el az életben (noha feltett szándékom, de nem ez a lényeg). Példaképnek tekinteni valakit nagy dolog, és írtóra fogalmam sincs, hogy mivel érdemeltem ezt ki. Mint említettem, a profi írástól messze állok, próbálkozom, fejlesztem magam, tanulok, ahogy csak lehetséges. És hatalmas nagy megtiszteltetés, hogy így hívtál engem, mert ez azt jelenti, hogy valamit jól csinálok. Remélem, hogy ezentúl sem fogsz bennem csalódni – és persze senki más -, és ezentúl is olvashatom majd a kommentjeidet a részeim alatt (a kisregényeket, ahogyan te nevezted :D). Szerintem nem is tudok többet mondani, mert még mindig nem emésztettem meg, de bízom benne, hogy ennyi visszajelzés is elég volt a számodra, főleg úgy, hogy nem is kértél visszajelzést. :) 

Ez volt a 30. rész, eggyel nőtt a feliratkozók száma, aminek örülök nagyon :) Igyekszem összehozni minél hamarabb a részeket, tűkön ülve várom a kommenteket! Love ya’ll ♥

28th chapter - Deleted emotions

-*- Emily szemszöge -*-

A szombat és a vasárnap délelőtt rettenetesen lassan telt. Hogy miért? Mert ki sem tudtam verni a fejemből Justin érthetetlen viselkedését, amelyet pénteken produkált nekem. A szemem előtt ekkora érzelmi változáson még soha nem ment keresztül sem ő, sem más. Mi a franc történt vele akkor? Minden bevetettem, hogy legalább egy kicsit is megszűnjek gondolkodni, ebben hála az égnek a körülöttem zajló események kissé rásegítettek.

Szombaton apa estélye most nem volt olyan zűrös, ugyanis Leah velem tartott. Gyönyörűen festett a fekete Dolce ruhában, és nekem is sikerült találnom valami kényelmes göncöt, amiben még néztem is ki valahogy. A lényeg azonban mégsem a ruha, nem is az estély, hanem az agyam, amelyet mostanában nem értek. 

Amikor Leah elázva az esőtől megjelent nálunk egy fekete kapucnis pulcsiban, déja vu érzésem támadt. A semmiből ismét Brian erkélyén támaszkodtam, és magam előtt láttam őt, amint egy hosszú barna hajú lányt ölel. És ekkor beugrott minden. Beugrott, ahogyan mérges voltam rá, ahogyan törtem-zúztam a lakásában, s ahogyan magyarázkodni próbált. Emiatt veszekedtünk: megcsalt, és én rajtakaptam. Ez önmagában még nem furcsa, az orvos megmondta, hogy átmeneti amnéziában szenvedek. Viszont azt nem említette, hogy érzéketlenné fogok válni.

Ezerszer visszajátszottam a fejemben a történeteket, és semmit nem éreztem. Kívülállóként láttam magamat, amint veszekszem azzal, akit egykor elméletileg szerettem, végignéztem, amint megver, és az érzelem halvány szikrája sem gyulladt fel bennem. Miért van ez? Miért nem érzem, ami aznap este történt? Más életében ez egy rendkívül megrázó, elfelejthetetlen dolog lenne, de én már akkor sem szomorkodtam miatta, amikor Justin karjaiban ébredtem. Tisztában vagyok vele, hogy ez nem normális, s így csak még jobban vártam a vasárnapi látogatást az orvossal.

Apa nem tudott elkísérni, ezért anya fuvarozott el a helyi kórház felé, hogy felkeressük az orvost, aki megvizsgált aznap este. Nem tettem említést anyának erről az „apróságról”, szerettem volna megvárni, hogy az orvos körülírja az állapotomat. Félve, de mégis izgatottan léptem be az üvegajtón, anya magabiztosan sétált a recepció felé. Szokás szerint mindenki felismert, udvariasan köszöntem is nekik, de beszélgetésbe nem tudtam elegyedni. Ahhoz túlságosan is felkavart voltam. 

- A második emeleten találják meg, a szobája a jobb oldalon rögtön az első ajtó – annyira elkalandoztam, hogy már csak arra lettem figyelmes, hogy anya kedvesen megfogja a vállam, és a lift felé terel. 

- Minden rendben, kicsim? Elég nyúzottnak tűnsz – kérte a liftben az óvó szülőm. 

- Persze, csak kissé fáj a fejem – mosolyogtam halványan. Hogyan fogom én ilyen állapotban felkészíteni Justint a szombati estélyre? Istenem, Emily, szedd össze magad végre. 

Épp ahogyan a recepciós mondta, az orvosi szoba pontosan az első ajtó volt, a jobb oldalon. Az ajtóra szép, aranyozott gravírozással volt felcsavarozva egy kis tábla, amelyen az állt: Dr. Neil Klaus. Három kopogtatásra már nyílt is az ajtó, és szembe találtam magam az orvossal, aki egy hete felmérte az állapotomat.

- Jó napot, miben segíthetek? – hangja ismerősen csengett annak ellenére, hogy nem hallottam sokat beszélni azon az estén.

- Jó napot, doktor úr, a lányomat egy hete vizsgálta meg, kontrollra jöttünk – intézkedett anya.

- Ó, emlékszem rád, kishölgy – mosolygott, amikor jobban megnézett, és felismert. – Hogy érzed magad?

- Érdekesen – csak ennyit nyögtem ki, s már rögtön meg is indult az egyik szoba felé. Engedelmesen követtük őt, pár lépés után váratlanul megállt, s a kulcsával kinyitott egy újabb ajtót, amin csak a „Vizsgáló” felirat volt feltűntetve. 

- Jöjjenek be – mondta, majd amint beléptünk, be is csukta az ajtót. – Szabadna a nevét, kérem? – fordult felém. 

- Emily Miller – feleltem, s ő azon nyomban kattintgatni kezdett a számítógépen.

- Hmm, lássuk csak – mormolta a bajsza alatt. – Meg is van. Emily Belle Miller, június 11. szombat, 22 óra 14 perc, átmeneti emlékezetkiesés, nyílt seb a halántékán, véraláfutások a végtagokon. Jöjjön, Emily, hadd nézzem magát – intett kedvesen, én pedig elszakadva anya mellől felültem a vizsgálóasztalra. 

Az orvos előttem termett egy sztetoszkóppal, s megkért, hogy vegyem le a felsőm. Engedelmeskedtem, s ő vizsgálni kezdte a szívhangomat. Közben szorgosan jegyzetelt, letette a kisasztalra a készülékét, és a sebeimet kezdte tanulmányozni.

- Úgy látom, gyógyulófélben vannak a véraláfutásai, egyedül a bal felkarján nem indult gyógyulásnak a seb. Emily, emlékszik már valamire abból az estéből? – vizsgálat közben szóval tartott, és végre rátértünk a témára.

- Mindenre – vágtam rá. 

- Hunyja le a szemét és mesélje el, mi történt. Próbáljon kitérni a részletekre – utasított, s a halántékomra helyezett két kis tappancsot, amely egy géphez volt kötve, majd ráhajtott a fejemre egy sisakszerű kupolát. – Ne ijedjen meg, ez a szerkezet segíteni fog nekem, hogy elemezzem az agyműködését. Csak koncentráljon, és lazuljon el – mondta. Kissé ideges lettem anya jelenléte miatt, de úgy voltam vele, hogy már mindenképpen választ akarok a kérdéseimre. Becsuktam a szememet, és nekikezdtem a mondandómnak.

- Aznap este egy házibuliban voltam a barátnőmmel – a hangom ismeretlenül csengett számomra, de nem foglalkoztatott, csak meséltem tovább. – Minden úgy ment, mint ahogyan a szokott, a barátommal jól éreztük magunkat, táncoltunk és nevettünk. Kis idő elteltével kimelegedtem, ezért inni indultam, Brian pedig azt mondta, addig elmegy a mosdóba. Miután túlestem az iváson, elkezdtem őt keresni, mert unatkoztam egyedül a bulin. Emlékszem, hogy felkutattam a házat, de nem találtam őt sehol, és tehetetlenségemben kirohantam az erkélyére. Ott megpihentem, majd amikor felnéztem, megláttam őt egy másik lánnyal az út túloldalán. Ideges lettem, és rombolni kezdtem mindent, ami csak az utamba került. Már majdnem elhagytam a házat, amikor ő megragadott, és magyarázkodni próbált, de én nem voltam hajlandó figyelni rá. Hazafelé indultam, ő követett, és a veszekedésünk egyre hevesebb lett. Már majdnem végleg elváltunk, amikor ő erősen megragadta a felkaromat, behúzott egy hatalmasat, és elájultam. A következő pedig, amire emlékszem, az, hogy annak a fiúnak az ölében fekszem, aki behozott ide – mindvégig úgy meséltem, mintha mindez teljesen természetes lenne, viszont amikor Justint említettem meg, a szívem akkorát dobbant, hogy szerintem még anya is hallotta.

- Istenem, kicsim – egy puha tenyeret éreztem, amint hozzáér az enyémhez. Anya hangja aggódva jutott el a fülemig, s én biztatóan megszorítottam a kezét, ezzel jelezve, hogy nincsen semmi baj.

- Jól van, Emily, ügyes volt – az orvos felemelte a burát a fejem felől, majd pár irka-firka után a lapján segített felülni, és magamra vehettem a pólómat is.

- Minden rendben, kincsem? – ölelt át anya, s én csak mosolyogva bólintottam egyet, a figyelmemet pedig ismét az orvosnak szenteltem.

- Nos, a monitoron láthatják az agy működését az emlékek felidézése közben – kezdte Dr. Klaus. - Minden teljesen rendben volt, egy dolgot kivéve: az érzelemközpontja nem lépett életbe, miközben újra átgondolta a történteket. Nem vett észre magán valami szokatlant ezzel kapcsolatban, Miss. Miller? – fordult hozzám. És helyben vagyunk.

- Ami azt illeti, de, igen – vallottam színt, és egy csapára mindkét szempár érdeklődően rám szegeződött. – Szombaton állt össze bennem teljesen a kép, de akárhányszor végiggondoltam, ami történt velem, nem éreztem sem fájdalmat, sem dühöt, sem szomorúságot, vagy csalódottságot. Csak onnantól érzem, hogy mit történt, amikortól ismét felébredtem – reménnyel teli tekintettem magyaráztam az orvosnak, aki megértően bólogatott közben.

- Igen ezt észrevettem, nézze csak – megint a monitorra mutatott. – Az a piros folt ott az agyalapi mirigy hátsó lebenyében akkor jelent meg, amikor a fiúról kezdett beszélni, aki megmentette önt. Ez annak a jele, hogy az agya nagy mennyiségű oxitocint kezdett termelni, ezért tűnik fel a piros színű folt. Esetleg érzelmi szinten kötődik az említett fiatalemberhez? – érdeklődően tette fel a kérdést, és én legszívesebben azon nyomban elsüllyedtem volna. Legyek őszinte? Ne legyek őszinte? Hiszen itt van az anyám is, valljak színt előtte? Ó, a fene egye meg azt az oxiizét az agyamban.

- Hát… olyasmi – nyögtem ki fojtott hangon, anyára rá sem mertem pillantani. 

- Ez teljesen érthető, maga viszont bizonyára össze lehet zavarodva, hogy miért történik ez – helyet foglalt a székében, s intett nekünk is, hogy tegyük ugyanezt. Vele szemben ültünk le anyával, és kíváncsian vártam a magyarázatot, amely végre-valahára választ ad a kérdéseimre. 

- Amnézia esetében sokszor fordul elő ez az eset. Mielőtt eltalálta önt a halántékán a támadója, a teste bő mennyiségű feniletilamint áramoltatott szét magában. Ez a hormon az izgalmi szintért felelős, s amiért dühös volt, az adrenalin-szintje is jóval magasabbra szökött. A halántékon ért csapás, és a földdel való ütközés következményeképp megsérült az agynak az a része, amely az érzelmeket szabályozza, s az agyrázkódás által pár percre megzavarodhatott az agyi működése. A retrográd amnéziához tudnám hasonlítani a maga helyzetét, amely az agyrázkódást közvetlenül megelőző események teljes elfelejtését eredményezi. Magánál viszont az érzések törlődtek ki a túl nagy érzelmi töltet miatt, ezért nem érez semmit, amikor visszagondol az eseményre, vagy az adott emberre, aki ezt művelte magával – magyarázta. 

Nemes egyszerűséggel bent rekedt a szavam. Meg kellett emésztenem ezt a sok információt, ugyanis életemben nem hallottam még ezekről a hormonokról, vagy erről a tünetről. Nem érzek semmit, mert az agyam kitörölte az érzéseimet a hirtelen ért traumák miatt. Már csak egy dolgot nem értek.

- És ezentúl előfordulhat, hogy nem fog emlékezni  érzésekre? – anya sok idő eltelte után először szólalt fel, és ráadásul a kérdése megtestesítette az enyémet is.

- Ne aggódjon, hölgyem, a lánya agyi működése teljesen normális. Szerencséje volt, hogy nem mozgatta a fejét, mert még nagyobb károkat okozhatott volna minden hirtelen megtett mozdulat. Nyugodt lehet, úgy fog érezni mindent, ahogyan a történtek előtt, de attól az éjszakától már ne várjon semmit, az érzései maximálisan kitörlődtek az adott ember iránt – felelte. 

Még mindig némán, megfagyva emésztettem a hallottakat. Justinnak köszönhetek mindent! Ő volt velem annyira elővigyázatos, a kezei között tartotta a fejemet, hogy ne mozgassam, és amikor a kórházba vitt, még akkor is vigyázott, nehogy túl hirtelen mozdulatokat tegyek. Lehetnék még ennél is hálásabb neki?

Brian pedig… Jobb is, hogy kitörlődött a fejemből, szó szerint. Kit tudja, hogyan viselném, ha minden érzés megmaradt volna vele kapcsolatban. Lehet, hogy soha többe nem tudnék megbízni egy emberben sem, és életem végéig ki sem mozdulnék a házból egyedül, mert attól rettegnék, hogy a következő sarkon valaki agyonver. Áldom az agyamat, amiért a jó embert, és a kelletlen eseményt törölte ki belőlem.

- Köszönjük szépen, doktor úr – riasztott fel anya mézédes hangja merő adta gondolkodásomból. 

- Nagyon szívesen, Mrs. Miller – felálltunk, majd kezet fogtak egymással. – Jobbulást, Emily, a sebei pár nap alatt el fognak tűnni, viszont a felkarját kenje egy kis izomlazító krémmel, hogy gyorsabban begyógyuljon a lila folt – látott el egy utolsó jó tanáccsal, mielőtt végleg elváltunk volna. 

- Rendben, köszönöm – őszintén hálás voltam neki, amiért nem hagyott bennem kérdőjeleket, s egy utolsót mosolyogva rá, már ki is léptünk a vizsgálóból. 

Fellélegeztem. Nincsen baja az agyamnak, szimplán csak kitörölt pár fölösleges érzést, amiért még köszönetet is mondhatok neki. Mindig is tudtam, hogy az agy egy eléggé bonyolult és összehangolt szervezet, azt mégsem gondoltam volna, hogy erre is képes. Értem már, hogy az orvosok miért lesznek orvosok, ezek a dolgok engem is érdekelnének. 

A kocsiban megbeszéltük anyával az orvos szavait, átrágtunk minden egyes részletet. Természetesen megtiltotta, hogy máskor elinduljak egyedül hazafelé egy házibuliból, de ez teljesíthető kérés. Még jó, hogy nem magát a házibulizást tiltotta be, mert azért fellázadtam volna. Szerencse, hogy anya sokkal engedékenyebb, mint apa. 

Justin nem került szóba, bár nekem azért ott motoszkált az okos kis agyamban a kisördög. Az a szerkezet megmutatta nekem, hogy már csak a szimpla felidézésével mennyire izgatottá válok. Még csak nem is citromsárga vagy narancssárga folt jelent meg a képernyőn, hanem rögtön vérvörös. Még csak a tudatában sem vagyok annak, hogy mennyire vonzódom hozzá, és ez egy kissé megrémített. Viszont az érzéseimnek nem tudok parancsolni, ezt még az orvostudomány sem fejlesztette ki.

Hazaérve anya kisebb szívinfarktust kapott, amikor meglátta, hogy mindjárt három óra van, és elkésik a szépségszalonból, én pedig egy komplett szívinfarktus-készletet hordtam ki lábon, amikor felfogtam, hogy Justin bármikor itt lehet, és anya még itthon tesz-vesz. Fel is rohantam a szobámba, ellenőriztem az erkélyem, de még nem láttam a nyomát. Hála az égnek. Már csak Leaht kell felhívnom, hogy jöjjön át, és akkor kezdetét veheti a „Justin kipofozása hadművelet #part1”.

Sebesen készülődni kezdtem a szobában: rendet raktam, és amikor anya elrohant, felhívtam a bejárónőnket, és a két takarítót is a szobámba. Amber, Robin és Nicole egyszerre jelentek meg nálam, mindegyik a lehető legnagyobb tiszteletet mutatva felém, mintha valami hercegnő lennék. Nem szeretem, hogy ennyire alárendeltnek hiszik magukat, nem vagyok egy hárpia, aki csak parancsolgat nekik, mit sem törődve velük. Szeretném, hogy élvezzék a munkájukat, és ezért mindig meg is tettem minden tőlem telhetőt.  

Kiadtam nekik az utasítást, miszerint anyának és apának egy szót sem Justin ittlétéről, és hogy az elkövetkező hat nap kiképzéssel fog eltelni. Bólogattak minden szavamra, majd személyre szólóan is elmondtam nekik a feladatukat. Amber fog megteríteni, amikor az étkezést fogom tanítani, Nicole és Robin pedig igyekeznek majd minden nyomot eltűntetni, amely egy idegen ittlétét sugallná. Jó, hogy vannak bűntársaim is, hiszen nehogy már egyedül kelljen mindent csinálnom! Elég lesz ezt a két lábon járó személyiség-gyűjteményt kipofozni szombat estére. 

A személyzet távozása után Leah már kopogtatott is az ajtómon, három óra után tíz perccel Justin is így tett, csak ő az erkélyemen. Jelenlétét megpillantva a torkomba szökött a szívem, és elkönyveltem magamban, hogy örülök Leah ittlétének, mert így legalább mindenki a feladatra tud majd koncentrálni. Remélhetőleg.

Itt is lennék, sziasztok! :) Meghoztam a 29. részt, és a számra pillantva nagyot néztem, amikor rádöbbentem: a következő fejezet már a 30. lesz! Ez azért durva, észre sem vettem, hogy már ennyit megírtam, és belegondolva, hogy a történet még sehol sem jár, csak még jobban elfog az izgalom. :) 

A részről egy kicsit. Ha hiszitek, ha nem, nem sok közöm van az orvostudományhoz. Tudok egyet, s mást, ugyanis az anyukám kórházban dolgozik, de erről a részéről tényleg semmi fogalmam nincsen. Mégis sikerült valahogy összehoznom egy értelmes magyarázatot Emily „érzelemmentességére”, remélem azért, hogy ha egy orvostanhallgató elolvassa a művemet, nem röhög ki, mondván, ekkora baromságot még az életében nem olvasott. :D Mindenesetre szerintem lehetséges, hogy valakivel megtörténjen egy ilyen, de kíváncsian várom, mit gondoltok a megoldásomról. :)

A kommentekkel kapcsolatban azt tudnám mondani, hogy köszönöm szépen! Ez nem újdonság, hiszen nem győzök hálálkodni, de azért mindig elmondom, el ne felejtsétek. :) Örömmel látom, hogy vannak új olvasók is, akik javarészt egyszerre olvassák el a blogot. Ez jó, mert ez annak a jele, hogy a történet elég izgalmas ahhoz, hogy ne lehessen abbahagyni, és a célom mindenképpen ez is. :)

És még egy dolog. Ez itt a második blogom, az Anything Could Happen, és a Broken. Láthatjátok a különbségeket, összesen 10 bejegyzés eltérés (most már csak kilenc, ezzel a résszel együtt), valamint 16 feliratkozó különbség van a két blog között. Az oldalmegtekintésről csak azért nem mondok semmit, mert az ACH már jóval régebbi blog, a Broken pedig csak július 16-án lesz egy éves, szóval ez annyira nem lényeges. Viszont szerintetek össze tudjátok hozni a feliratkozók számát annyira, mint amennyi az ACH-n van, mire behozom azt a 9 bejegyzés különbséget? Nagy ajándék lenne nekem, de tényleg. :) Szeretném látni, hogy mennyien vagytok összességében, hogy mennyivel vagyunk itt többen, mint az ACH-n. Ha megteszitek ezt értem, akkor ezer köszönet mindenkinek aki csak feliratkozik! :)

A következő rész már a kiképzésről fog szólni, de bizony ám. :D Láttam a kommentekből, hogy sokan várjátok már, mi fog kisülni belőle. :) Én is várom, mert még nincsen konkrét tervem, és nagyon igyekszem majd felszabadultabbra írni a részeket, ezért leeht, hogy tovább fog tartani, amíg elkészül. Ezért előre is ne haragudjatok, időre van szükségem, ebben nem vagyok annyira jó. :)

Love you all, Beliebers <3

27th chapter - What was that?

-*- Justin szemszöge -*-

- Ezt el kell magyaráznod – képtelen lettem volna megmozdulni a testhelyzetemből. Egyrészt azért mert Emily pólója alatt volt a kezem, és nagyon tetszett neki az érzés, másrészt azért, mert az anyja épp az imént mondott valami olyasmit, amitől megfagyott az vér az ereimben. 

Hogy én találkozni az ő szüleivel? Ha azt mondom, soha, akkor ezzel még nem fejeztem ki, hogy mennyi idő múlva fog ez megtörténni. És mégis honnan tud ő rólam? Emily elmesélt mindent, és ők nem bánták? Van egy olyan érzésem, hogy ez így túl szép, hogy igaz legyen.

- Én… szóval – harapdálta az alsó ajkát, és kikerülte a tekintetem, majd nagy levegőt véve ismét a szemembe nézett. – Ne légy rám mérges. Ígérd meg, hogy nem leszel mérges – hatalmas szemei csak úgy kérleltek, és még ha akartam sem tudtam volna rá haragudni.

- Ígérem, de bökd már ki, hogy mi ez az egész – sürgettem, s utoljára megsimítottam a hátát, majd kicsúsztattam a kezem a felsőrésze alól. Ő elkezdett fel-alá járkálni előttem, s próbálta összerakni a gondolatait, nekem meg csak ment fel a képzeletbeli pumpám. Bieber, nyugodj meg, nem lehet pont most dühkitörésed.

- Oké. Jobb, ha kerekperec kimondom – nagy levegőt vett, és fél méterre megállt előttem. – Jövő hét szombaton találkozni fogsz a szüleimmel.

- Mi? – annyira kimeresztettem a szemem, hogy csaknem kiesett az üregéből. Éppen tiltakozni akartam, amikor feltartotta az ujját, s ezzel belém ragasztotta a szavakat.

- Elmondom, ki vagy. Kanadából jöttél ide a szüleiddel népszerűsíteni a sikeres juharszirup vállalatotokat. Gazdag, előkelő családból származol, akinek a modora kifogástalan – mesélte.

- Mi? – pont megpillantottam magam a hatalmas tükrében, amit ezt mondtam, és mit mondjak, felettébb értelmes arcot produkáltam.

- Egy hetünk van rá, hogy felkészítsünk téged, és megtanítsuk az alapvető úri etikettet, valamint szerezzünk neked viselhető ruhákat.

- Mi?

- Ne haragudj rám, muszáj volt ezt tennem. A szüleim megláttak minket tegnap este a ház előtt, és számon kérték rajtam a történteket. Hazudnom kellett nekik, mert ha megtudták volna, ki vagy valójában és hogyan élsz, örökké eltiltottak volna tőled. Utána pedig minden a feje tetejére állt, apa felállt ezzel a hülye ötlettel, hogy jövő héten én leszek a házigazda az estélyén, és hívjalak meg téged is. Sajnálom – fújta ki a levegőt.

- Mi? – lehetetlennek éreztem mást mondani. Elfogyott a szókincsem. Csak meredten bámultam rá, épp oly zavartan nézett, mint én rá. 

Két percig néztünk így egymásra. Várta, hogy mikor mondok már valamit is, nekem pedig pörögtek a szavai a fejemben. Visszajátszottam a mondandóját, s minden másodperc elteltével egyre erősebben kellett ökölbe szorítanom a kezemet. Nem, Bieber, nem vagy rá mérges, szimplán csak izgulsz. Ez nem ugyanaz, ne bántsd őt, ne bántsd.

- Szóval az ő szemükben sosem leszek elég jó neked. Beadtál egy hazugságot nekik, de ezt nem játszhatjuk az idők végezetéig. És ha át akarnak jönni hozzánk, akkor mi lesz? A semmiből építek egy üvegpalotát, vagy mi a szar? – sokkal hangosabban beszéltem vele, mint akartam, s belül nagyon is tudtam, hogy nem tehet róla, a testem azonban valamiért azonnal verekedni akart.

- Kérlek, ne kiabálj velem – suttogta, s hátrébblépett egy lépést, majd kissé összehúzta magát. Ne, ne menekülj előlem. Nem akarlak bántani, kérlek, gyere közelebb. 

- És hogy gondoltad ezt, ha? Szerinted én el tudom játszani a szüleidnek a tökéletes szőke herceg szerepét, csak hogy azt higgyék, a lányuk jó kezekben van? Emily, én erre nem vagyok képes! Sosem leszek rá képes! Sosem leszek elég jó sem neked, sem nekik! – kiabáltam, a mérgem egyre tornyosult, és már éreztem, hogy alig tart vissza valami a végső kiborulástól.

- Megígérted, hogy nem leszel mérges rám – amikor még mindig suttogva megszólalt, azt vettem észre, hogy sokkal távolabb volt tőlem, mint pár pillanattal ezelőtt, s elsápadt. Megígértem. Tudom, Emily, nem haragszom rád, gyere ide.

- A kurva életbe! – megfordulva csaptam egyet a levegőbe, idegesen beletúrtam a hajamba, és lefedtem a kezeimmel a szemem. Nyugodj le, a rohadt életbe, nyugodj le, mielőtt megütöd őt. 

- Én… s-sajnálom – hangja gyengén csengett mögülem, s erre a törékeny mondatra tűnt el bennem az a valami, ami pár pillanattal ezelőtt még meg akarta ütni őt. Egy hirtelen mozdulattal vettem el a kezem a szemeim elől, és hátranéztem rá. Ijedten meredt rám, látszólag el sem tudta képzelni, mi lesz a következő lépésem, még fehérebb volt az arca, már ha ez lehetséges lehet. 

Sebesen indultam meg felé, mire ő az én lépéseimmel párhuzamosan távolodott az irányomból. Félt. Megijedt tőlem. Nem akart hozzám érni, nem akarta, hogy megérintsem. Mégis hogyan adhatnám tudtára, hogy szükségem van a közelségére, mégpedig most azonnal? Emlékezz, mint mondott az anyád. Nem kell mindenkitől tartózkodnod csak azért, mert valaki rideg volt veled régen.  Ami volt elmúlt, lépj tovább, és legyél ismét szerelmes.

- Ne félj tőlem. Gyere ide, kérlek. Emily, könyörgöm, gyere ide – megálltam előtte három méterrel, ő pedig összehúzódva nézett engem, nem tudta, mit tegyen. Lassan elvette maga elől a kezeit, szemei kitörni akaró könnycseppekkel voltak teli. Istenem, ne sírj miattam. – Kérlek – súgtam.

Mintha átkot törtem volna fel ezzel az egy szóval, azonnal belerohant a karjaimba, s én rögvest fogadtam az ölelését. Érintése újra észhez térített, az illata kitisztította a fejemet, szörnyen kellett nekem. Ő a gyógyszer, amikor a dühöm már nem tudja magát féken tartani.

Szorosan öleltem őt, a fejem belefúrtam a nyakába, karjaimmal a lehető legközelebb tartottam magamhoz. Pár másodperc múlva eltoltam, s gondolkozás nélkül a szájára tapasztottam a sajátomat. Meglepődött, azt sem tudta, mit tegyen, de fogadta a csókomat, hagyta, hogy irányítsak. 

Kétségbeesetten és bocsánatkérően csókoltam, nyelvemmel bebarangoltam a száját, s közben a kezemmel szorítottam magamhoz. Imádtam mindent, ami ő, imádtam, ahogyan egyetlen szóval, egyetlen érintéssel vissza tudott téríteni a valóságba, s eltűntetni belőlem a démonokat. Csókja, ajkainak mézes íze volt a drogom, amiről azóta nem tudok leszokni, mióta csak megízleltem. 

Hevesen csókoltam, mindennél jobban akartam őt, és hogy elfelejtse a hülye viselkedésemet. Letértem a nyakára, végigcsókoltam az álla vonalát, majd a füle mögül indulva az egész nyakát, egészen a válláig. Éreztem, amint olvadozik a kezemben, kapaszkodik belém, sóhajtozik, harcol az impulzusok ellen. Halk nyögdécselései folyékony áramot juttattak a testembe, épp olyannyira epedeztem érte, mint ő értem.

- Sajnálom, Emily – csókolgattam a nyakát. – Annyira sajnálom, nem haragszom rád – mindenhol, ahol csak értem, csókokkal árasztottam el őt, s visszatértem az arcához. – Hülyén viselkedtem, de – puszit adtam a szájára – ígérem – még egyet, kissé hosszabbra elnyújtottam – soha többé nem fordul elő. Kérlek, csak bocsáss meg nekem ezért – két kezem közé fogtam a fejét, s egy hosszú, mély, ugyanakkor szenvedélyes csókot adtam neki. 

Elvesztettem az eszemet, minden porcikám kívánta őt, a dühöm nagymértékű vággyá alakult át, ami szemmel láthatóvá vált az övem alatt. Már így is hiba volt megcsókolnom őt, az pedig még nagyobb, hogy kiabáltam vele, és meg akartam ütni, nem akarom, hogy még azt is higgye rólam, hogy mindjárt leszaggatom róla a ruháját, és a magamévá teszem. 

Nehezen, de megszakítottam a csókot, s mélyen a szemeibe néztem. Fürgén szedte a levegőt, szemei csillogtak, arca kipirult, a szája duzzadt volt. Meghaltam érte, hogy továbbvigyem a dolgokat, de ez nem volt helyes, azok után, amit műveltem. 

- Mi volt ez, Justin? – súgta halkan, szemei félig csukva voltak. – Mi történt veled az előbb?

- Semmi, én csak – benedvesítettem a szám – túlságosan izgulok emiatt. Belehalok a tudatba, hogy el is tilthatnak tőlem, ha nem vagyok elég hiteles. Sajnálom, hogy kiabáltam és megijesztettelek, én nem akartam. Meg fogok tenni mindent, hogy megfeleljek nekik – még mindig két kezem között fogtam az arcát, a homlokom az övének támasztottam.

- Nem kell ezt csinálnod, ha nem akarod, Justin – kezei megsimították az oldalamat, mire egy jóleső sóhajt hallattam. – Majd valahogy megoldom, hogy találkozzunk, esetleg kiosonok, vagy valami…

- Nem, én ezt akarom – vágtam rá. – Ezt tartottad helyesnek, és bízom benned. Ha ettől többet lehetek a közeledben, akkor vállalom. Megteszem érted – simogattam a nyakát. Ekkor elvette a homlokát az enyémtől, hogy a szemeimbe tudjon nézni, majd puszit nyomott a számra.

- Köszönöm – megkönnyebbülten eresztette ki a levegőjét, s lehántotta magáról a kezeimet, hogy hozzám tudjon bújni. A karjai átfogták a hátamat, ő pedig annyira pici és törékeny volt, hogy könnyedén el tudtam rejteni az ölelésemben. Jólesően sóhajtottam, amikor éreztem az ajkait a nyakamon, testem egészében beleremegtem a pusziba. Istenem, bár az enyém lehetne máris.

- Szóval – kerestem a tekintetét -, mi a terved pontosan?

Eresztett a szorításán, leültetett az ágyra, ő pedig mellém telepedett. Ismét ismertetett velem mindent, a lehető leglassabban, hogy fel is fogjam, emészteni tudjam a történetet. A mese végén pár pillanat szünetet tartva így szóltam.

- Honnan tudtad, hogy Kanadából származom?

- Kanadából származol? – tágra nyitotta a szemét. 

- Igen, Stratfordból, Ontario állam – bólintottam.

- Nem vitás, én egy született művész vagyok – mondta maga elé nézve, mire elmosolyodtam. Végre, nincs több stressz.  

- Nem vitatkozom – mondtam. 

- Igazából nem tudom, hogy csináltam – merengett el. – De mindegy. A lényeg az, hogy vasárnap el kell kezdenünk a tanulást, miután túlestem a kórházi ellenőrzésen. Maximális teljesítőképességgel gyere, mert bármennyire is könnyűnek tűnik ilyen kimérten viselkedni, egy kicsit sem egyszerű – taglalta, kifejezetten tetszett a hirtelensége, az izgulása.  

- Értettem, hölgyem – tisztelegtem egy kisebbet, mire halványan elmosolyodott. 

- Helyes – felelte. Megkíséreltem közel hajolni hozzá, hogy adjak a szájára egy csókot, amit ő el is fogadott. Nem megy nekünk ez a „haladjunk úgy, mint akik egy normális kapcsolatot akarnak” dolog, mert ez minden, csak nem szokványos. 

- Mennem kell – pusmogtam a szájától fél centire. Nem akarom feltartani, vagy élősködni rajta.

- Rendben – bólintott, s közelebb ülve újrakezdte a csókot.

Végtelenül érzékennyé váltam az érintése alatt, de örömmel fogadtam a gesztust. Megfogtam a pehelykönnyű testét, s akárcsak Jazzyt szoktam, beleültettem az ölembe. Mint utólag tapasztaltam, ez csak azért nem volt jó ötlet, mert hosszú combjai pont a legérzékenyebb területemnek nyomódtak, amiért mocorognom kellett, nehogy felnyögjek. Két karjával átölelte a nyakamat, én pedig gyengéden simogattam a hátát, miközben lassan csókolóztunk. Pár perc múlva, egekben lévő vérnyomással szakította meg az édes műveletét, s megsimította a hajamat.

- Vasárnap legyél itt három órára. Apa nem lesz itthon, anya pedig ekkor mindig szépségnapot tart, de azért légy észrevétlen, a kamerák élnek – mondta.

- Úgy lesz – még egy utolsó alkalommal összetapasztottam ajkainkat, utána felállt rólam, és ellépkedett velem az erkélyig. 

- Vigyázz magadra – állt meg, s áthatóan pillantott rám.

- Te jobban – nem bírtam, tényleg utoljára még megcsókoltam, utána minden erőmet összeszedve közénk állítottam az üvegajtót. Mielőtt lemásztam volna, rámosolyogtam, s amikor visszakaptam a gesztust, akkor néztem el, s kezdtem neki a „másszunk le Emily erkélyéről” hadműveletnek. 

Szokásosan sec-perc volt, amíg lemásztam, kikerülve minden biztonsági rendszert. Ahhoz képest, hogy az apja milyen gazdag, jobban figyelhetne az embereire, mert a kamerákat és az egyéb csapdákat még egy háromlábú ló is ki tudná védeni, ha elég ügyes lenne hozzá. 

Brooklyn gazdag negyedének utcáin sétálva egyáltalán nem éreztem jól magam, hiába Emily csókjai, s érintése. Ez a környék egyszerűen undorító, és már alig várom, hogy kiérjek innen. Megszedtem a lépteimet, így pár perc alatt kijutottam a göröngyös, elhasználódott utakra, amikhez hozzászoktam. Egyből fellélegeztem, s immáron már mosolyogva jártam az utakat.

Végtelenül idióta voltam, amiért hagytam egy kicsit is felülkerekedni a dühömet a józan eszemen, de végül rendbe hoztam, tőlem nem megszokott módon. Köztudottan utálom kifejezni, amit érzek Stephanie óta, egyedül a családom a kivétel ez alól. Még Bobbal és Andrewval is felszínes kapcsolatot ápoltam, bizalmas témákról soha nem volt szó. Az egyetlen baj csak az volt, hogy Stephanie-ról tudtak, és ezzel mindig kellőképpen feldühítettek. Sosem hittek nekem, amikor a dühkitöréseimről beszéltem nekik, Bob azonban saját bőrén tapasztalhatta meg. Nem fogom magamnak megbocsátani, amit vele tettem, mégis azt kell mondanom, hogy nem tehettem róla. Amikor dühös vagyok, nem is én irányítok. És az egyetlen ember, akinek a segítségével ezt tudom kezelni, az Emily.  

Gondolkodásom közepén halk dudaszót hallottam a hátam mögül. Félrenéztem a bal vállam felett, s megláttam a jól ismert fekete, méregdrága terepjárót, amint lassan halad mögöttem. Minden szó nélkül megálltam az út közepén, és megvártam, amíg beér.

- Meló van, kölyök, szállj be – nyílt az ajtó, és Drake hangja félreismerhetetlenül visszhangzott bentről. Egyszer azért kíváncsi lennék, hogy mégis honnan tudja, mikor hol vagyok, de azt hiszem, inkább nem akarnám tudni. 

Bepattantam a járműbe, a s rögtön szembetaláltam magam Drake-kel, és a két testőrével az oldalán. Némán hallgattam az új feladat részleteit, hogy minden második mondat után „kölyöknek” hív, s közben törhetetlenül azon gondolkodtam, hogy vajon mi fog kisülni ebből az egy hetes „tanítsuk illemre az aljanépet” dologból, s hogy vajon hogyan fogom kibírni a koncentrálást a feladatra, amikor az a szőkésbarna szépség fog nekem magyarázni. A válasz végtelenül egyszerű: sehogy. 

Sziasztok! :) Rettenetesen szégyellem magam, amiért csak most teszek fel részt júniusban először, de a lényeg, hogy itt vagyok, és nagy nehézségek árán a rész is :D

A kommentek. Gyerekek, imádtam, amiket összeprodukáltatok nekem kommentben, olyan jól esett őket olvasgatni!:) Kifejezetten aranyosnak találtam például, hogy (még az előző részek alá írt kommentekről is szólva) szerintetek nem kell javítanom a nyelvtanom, vagy a fogalmazásom. Köszönöm, hogy így látjátok, de még bőven van hová fejlődöm. Ha elolvasok egy mostani bestseller könyvet, rögtön féltékeny leszek a kitűnő fogalmazásmódra, a bő szókincsre, és a tökéletes történetre. Ezeket nekem még fejlesztenem kell, hogy meg tudjak írni egy igazán jó könyvet, ami egyszer remélhetőleg azért megtörténik majd :) 

Az is nagyon cuki volt, hogy egyikőtök például véletlenül Lucynak hívta a főszereplőt, és nem Emilynek :D Ezen jót derültem, de ettől függetlenül nagyon jól estek a szavak. Kifejezetten köszönöm, hogy több kifejtősebb, bővebb, részletesebb kommenteket kapok, mint anno, mert ezekre van szükségem, hogy rávegyem magam az írásra, és alapvetően minél több ilyet olvasok, annál nagyon kedvvel állok neki a munkának :)

A részről. Vegyes érzelmek vannak benne, de amint mondtam, a további részekbe megpróbálok egy kis humort csempészni (bár őszintén nem tudom, hogyan, mert ebben nem vagyok jó), és mielőtt nekikezdtem volna ezeknek a részeknek, kellett írnom egy drámát, egyszerűen muszáj volt. :D Kíváncsian várom, mit gondoltok az egyes jelenetekről ebben a részben, mert csak úgy jöttek belőlem az ötletek, hogy hogyan is kéne felpörgetni a dolgokat, és nem tudom, hogy jól oldottam-e meg.

Remélem, most sem kell bennetek csalódnom, és adtok nekem olvasnivalót a rész alá :)

Love ya ♥

u.i.: Már 36.000+ az oldalmegtekintés. Woooow!