43rd chapter - But you don't, right?

-*- Emily szemszöge -*-

Bezárkóztam a szobámba, és nem voltam hajlandó kijönni onnan. Még éppen annyi erőm volt, hogy anya és apa előtt úgy tegyek, mintha mi sem történt volna, de aztán kitört belőlem. Összetörtem. Szétestem. Darabokra hullottam. Elárultak.

Ki a fene gond gondolta volna, hogy a probléma nem akkor történik meg, amikor a legnagyobb esély van rá? Az egy hét rettenetesen kockázatos volt. Derek undora és Justin féltékenysége csak a kezdet volt. Belefektettem minden erőmet, hogy minden rendben menjen. Egyetlen dologra azonban egyáltalán nem számítottam, mégis a szemtanúja voltam.

Hogy lehet az, hogy valakihez olyannyira vonzódunk, hogy már tenni sem tudunk ellene? Mintha mágnes vonzana, mintha minden, ami vele kapcsolatos lenne, egyszeriben elvarázsolna. Hogy lehetséges, hogy ez a kötelék eltűnik egy pillanat alatt? Az ígéretek, az érintések… semmivé válnak. És miért? Mert jött egy jobb a ranglétrán. Aki sokkal szebb nálad.

Újabb sírógörcs tört rám, amikor visszaidéztem Justin és Crystal látványát. Annyira rohadtul összeillettek. Ahogyan néztek egymásra. Ahogyan tapintani lehetett az összhangot kettőjük között, az valami olyan volt, amivel én nem szállhatok versenybe. Hiába minden, amin keresztülmentem Justinnal, hiába az érzelmek… Elszállt. Neki nem jelentett semmit. Mindössze egy ideiglenes kiscsaj voltam neki, amíg nem talál jobbat.

Istenem, Emily, hogy te milyen rohadt hülye vagy! Még mindig bedőlsz az idióta játékaiknak. Még mindig hagyod, hogy elvegye az eszedet, mert belezúgtál. Belezúgtál egy olyan srácba, akit egyáltalán nem neked szánt a sors, és akkora hazugságot állítottál be a szüleidnek, hogy a házatokba sem férne be. Mindezt a semmiért. Mert Justin lecsapott Crystalra.

Minden gyilkos gondolat után egyre fokozódott bennem a csalódás és fájdalom által keletkezett düh. Mérgesen, mégis gyengébben, mint egy újszülött, ráncigáltam le a Chanel ruhát magamról, melyet azt hittem, esetlegesen más fog megtenni majd helyettem. Ez az ember azonban rossz helyre tette a nevemet a gondolatmenetében, hiszen rólam kellett volna levennie, nem másról, akinek én terveztem a ruháját. Belém mart a kín, amikor belegondoltam ebbe. Szokj hozzá, Miller. Justin Hazug Seggfej Bieber már nem a tied.

Épphogy kijöttem a gardróbomból és felvettem valami kényelmes göncöt, kopogást hallottam az erkélyemről. A reflex, csak is kizárólag a reflex fordította meg a fejemet a zaj irányába, és ha lehet, a látvány csak még jobban összeroppantott.

Ott állt, zakóját a vállára dobva, két gombot kigombolva az ingjén, és úgy nézett rám, mint akinek még a legkisebb porcikájában is aggodalom van. A már így is milliónyi darabra tört szívemen még több repedés keletkezett, amikor megdobogtatta azt a szépségével. Abban a pillanatban azt kívántam, bár olyan ronda lenne a külseje is, mint amilyen ronda belülről. De szembe kellett néznem a ténnyel, hogy ez a szép ember többé már nem az enyém. Nem az enyém. 

Pillanatnyi lefagyás után beleszédültem, oly hirtelen fordítottam el a fejem tőle, és igyekeztem elrejteni azt, amit már így is meglátott rajtam. Nincs az a jó isten, hogy lásson szenvedni, azt az örömöt nem fogom neki megadni. És nincs földi erő, ami engem rávenne, hogy kinyissam azt a cseszett ajtót.

Megindultam a szobám elkülönített része felé, ahol nem láthat engem, viszont amint megszedtem a lépteimet, a hangját hallottam felcsendülni tompán.

- Emily, nem megyek el innen addig, amíg be nem engedsz – rémültnek hangzott, mégis határozottnak.

Arra várhatsz – gondoltam magamban, és mit sem törődve továbbmentem. Majd biztosan leszek olyan hülye, és beengedem ide, azok után, aminek a szemtanúja voltam. Eddig is csak etetett a hazugságaival, és ezek után sem lesz másképpen. El fog menni. Egy idő után el fog menni.

Nem ment. Óvatosan figyeltem őt a résről, ami a fal és a függöny között keletkezett, de még egy óra után sem volt hajlandó elmenni. Leült az földre, és várt. Feldühített ez a gyerekes viselkedés. Mi a fenéért nem megy már innen? Crystal ágya biztosan melegebb, mint az én erkélyem padlója.

Nagy hévvel álltam fel a fotelomból, nem tűrve tovább ezt a helyzetet, és loholva indultam meg az erkélyajtóm felé. Balszerencsémre a könnyeim nem álltak el. Folytak, mintha sosem tudnának elfogyni.

- Mit keresel még itt? – a hangom erősebb volt, mint az összes fizikai erőm megkétszerezve, és ezért hálás voltam. Megérdemli, hogy így beszéljek vele.

- Megmondtam, hogy nem megyek el a csókod nélkül, Emily – mondta, miután felpattant a földről, otthagyván a zakóját. Nem tehettem róla, hisztérikusan nevetni kezdtem. Ennyire nem lehet balfasz, hogy más nőt csábít el, és aztán még van képe az én csókomat kérni. Ez gusztustalan.

- Úgy tűnik mégis anélkül kell elmenned, de nem baj, valaki más majd biztosan készségesen helyettesíti – mérgem átvette a vérem helyét, így az száguldott az ereimben. Justin szemöldöke a csillagokig ért, miután felfogta a mondandóm, és még a száját is eltátotta. Ez az, még a tudatlant is játszd. Nem fáj már így is eléggé.

- Miről beszélsz, Emily? – jött be utánam hevesen.

- Pontosan tudod, miről beszélek, ne akard játszani az ártatlant! – felemelkedett a hangom, amint a szemébe néztem. Annyira szépen csillog, de nem a tisztaságtól. Ha annyi csillag lenne benne, ahányszor hazudott, már vele világítanák ki az eget.

- Esküszöm az istenre, nem tudom, mi bajod van, mit rontottam el? – ő is hevesebb lett, amin egyenesen meglepődtem. – Kitettem ma a lelkem, hogy meg legyél elégedve, mindent úgy csináltam, ahogy kérted! – hozzám hasonlóan felemelte a hangját, és ekkor felülkerekedett rajtam minden dühöm.

- Valóban? Nem rémlik, hogy megkértelek volna arra, hogy bűvöld el az egyik modellemet! – bukott ki belőlem, és ekkor újabb könnyzuhatag akart kitörni a szemeimen át. Ez az emlék még a halálos ágyamon is kísérteni fog.

- Micsoda? – merő tudatlanság áradt belőle, és minden egyes másodperccel töröttebb lettem. Meddig fogja ezt játszani?

- Jól hallottad! – immáron sírva kiabáltam rá. – Láttalak titeket Crystallal, Justin! Flörtöltél vele, és még közel is hajoltál hozzá, az isten tudja mit súgván a fülébe, mikor mellettem kellett volna lenned! – nem akartam, de egyre gyengébb lettem, amint elárasztottak a történtek. – Szükségem volt rád, de te kihasználtál! – nem győztem törölgetni a könnyeimet, ő pedig csak meredt szemekkel nézett rám, mintha egy elmebeteg szellemet látna. Nem számít, képtelenség ezt kimagyarázni.

- Komolyan azt hiszed, hogy ez történt? – suttogott, és nem tudtam, hogy azért-e, mert beletrafáltam, vagy mert olyan mérges, hogy alig bírja visszatartani. Egyik lehetőség sem tetszett.

- Láttam, hogy ez történt – vágtam rá, mire értetlenül nézett a szemeimbe. Úgy nézett rám, mint aki el sem akarja hinni, hogy ilyet valaha is mondhatok.

- Tényleg? És hallottad is? – most már szemmel láthatóan dühös volt. – Hogy gondolhatsz ilyet rólam, Emily, azok után, amin keresztülmentem érted? Eszednél vagy? – mérgesen kapkodott a kezével.

- Mit kéne hinnem, amikor mindketten úgy néztetek egymásra, mint akik bármelyik pillanatban képesek lennének szobára menni? Vagy már túl vagytok rajta? – akkor olyannyira érzéketlen volt a hangom, hogy azt kívántam, bár belül is annyira üres lennék érzelmileg. Justin kimeresztette rám a szemeit, és úgy tűnt, ezzel végleg átléptem nála a határt.

- Mi a szart hordasz itt össze? Ezt képzeled rólam? Hogy felhasznállak ahhoz, hogy más csajokat szedhessek fel? Ennyi vagyok a szemedben, Emily? – indulatos hangja sértette a fülemet. – Szerinted én is olyan utcasrác vagyok, aki gazdag csajokra vadászik, elszedi a pénzüket, és aztán boldogan él tovább? Kibaszott jó, hogy ennyit érnek neked a szavaim! – megfélemlített a dühe, mégsem csillapodtak az érzéseim.

- Tudod mi a kibaszott jó? Felébredni egy olyan ember karjaiban, aki egyik pillanatban még kenyérre kenhető, a másik pillanatban pedig már tornádó, és soha nincs előzetes jel, hogy mikor jön a váltás, soha nem kapok magyarázatot a viselkedésére, soha nem tudhatom, hogy mikor válok neki unalmassá! – csak hadartam, míg a nyelvem bírta. – Elvégre, ő egész biztosan hamarabb beadta neked a derekát, mint én, így van? – erős fizikai fájdalmat okoztak ezek a szavak, de egyszerűen annyi sérelem ért, hogy már meg sem éreztem.

- Hallanod kéne magad. Nevetségesen viselkedsz! – tajtékzott, s ezzel csak azt érte el, hogy a pumpámat feljebb tolta.

- Tényleg nagyon nevetséges, hogy kihasználtál a hátam mögött, Justin! Mondd csak, mióta ismered őt? Esetleg már viszonyotok van, mióta megismerkedtünk? – jobbnál jobb összeesküvés-elméleteket gyártott az agyam, de képtelen voltam leállni. Sosem sértettek még meg annyira.

- Fejezd be, Emily, az istenért is! – a félhomályban is láttam, ahogyan vöröses árnyalatot vett fel az arca. – Semmi nem történt kettőnk között sem most, sem máskor, oké? Évek óta ismerem őt, találkoztunk, beszélgettünk, és ennyi volt! – közel jött hozzám, és a szemembe beszélt, magasabb hangerővel, mint azt a fejem méltányolta.

- Te mit szólnál hozzá, ha ugyanúgy „beszélgetnék” Derekkel, mint te Crystallal ma? – tettem fel visszavágásként a kérdést, kihangsúlyozva az idézőjeleket, mire az ő arcvonásai megkeményedtek, a szája pedig egy egyenes vonallá húzódott. Erről beszéltem! – Látod! Elegem van abból, hogy te kiakadhatsz minden kis szaron, de nekem nincs jogom tombolni, amikor szemtanúja voltam, amint egy másik nővel flörtöltél a saját estélyemen!

- Derek beléd van zúgva, Emily! – mondta váratlanul. – Az a féreg bármit megtenne, hogy szétszedjen minket, Crystalnak pedig semmi köze kettőnkhöz!

- Ó, szóval szerinted Crystal nem akar tőled semmit, Justin? – egészen új fordulatot vett a veszekedés, és már végtelenül elegem volt belőle. – Komolyan ennyire vak vagy, hogy nem láttad, miként nézett rád? A szemével már háromszor levetkőztetett, és te még be is szálltál a játékába! – minél többször mondtam ezt ki, annál jobban égette a belsőmet.

- Én pontosan ugyanezt mondtam neked, amikor megláttalak Derekkel első alkalommal, és te mit mondtál? – tárta szét a karjait, ezzel csak jobban hangsúlyozva a mérgét. – Justin, mi csak régi barátok vagyunk, nincs közöttünk semmi, soha nem is volt – utánozott le, így még meg is szégyenítve.

- Én bebizonyítottam neked, hogy nem érdekel Derek, ha esetleg nem rémlene! – úgy éreztem, sosem lesz vége ennek, és ez lesz vele az utolsó beszélgetésem, de többé már nem érdekelt. Velem nem fogja az idióta játékait játszani, nem fog más nőkkel kavarni, miközben azt mondja, én kellek neki. – Többször is érzékeltettem vele, hogy nem vagyok az övé, és melletted voltam még akkor is, amikor ő jelen volt!

- És szerinted én most mit próbálok tenni? – sosem láttam még őt annyira mérgesnek. – Gondolod, hogy itt lennék, ha már meg akartam volna kapni? Szerinted szenvednék veled, ha annyi lett volna a célom, hogy más nőt vigyek ágyba? – úgy kérdezte ezeket, mintha azok lettek volna az utolsó reményei, hogy belevésse a tudatomba az érveit.

- Pedig nyilvánvalóan ő sokkal szebb és könnyebben kapható, mint én, Justin, miért vagy még itt? – kérdeztem remény veszve, és akkor elém állt, majd a szemembe nézett.

- Mert szeretlek, a kurva életbe is! – mondta tömör méreggel, majd megállt egy helyben és nagyot sóhajtott.

Ha addig azt hittem, végem, akkor abban a pillanatban biztos vagyok benne, hogy szétbomlottam. És én fülig szerelmes vagyok belé – hangzott el újra a sokat ismételgetett mondat a fejemben, melyet most az ő szájából hallhattam. Kimondta. Azt mondta, hogy szeret. Justin szeret engem.

Csak ott álltam vele szemben, mint valami próbababa, és nem voltam képes sem mozdulni, sem megszólalni. Valóban szeret engem? Vagy csak a dühe mondatta ki vele? Esetleg ezzel akar kárpótolni? Azt hiszi, ettől megbocsátom, amit láttam? Istenem, mi a franc!

Justin lihegve nézett a szemembe, majd a tekintete egyre inkább csalódott lett, mintsem mérges. Nem tettem mást, csak néztem őt, és hiába akart ezer minden kikívánkozni a számon, nem tudtam kimondani őket. Lesokkoltak az események. Minden túl gyorsan történt.

- De te nem, igaz? – hirtelenjében annyira halk volt, hogy aligha értettem, amit mondott.

Válaszolni akartam, de valaki mintha kiműtötte volna a hangszálaimat a helyéről. Mondd meg neki, Emily. Mondd már meg neki, hogy te is szereted, az istenért is! – a kis Emily tajtékzott bennem, és hiába nyílt a szám, hogy kimondjam, a szavak a torkomon akadtak, elállva még a levegőm útját is.

- Gondolhattam volna – súgta immáron, majd egy hirtelen mozdulattal megfordult, és az erkélyajtóm felé viharzott. Mi a fene történik!

- Justin, várj! – kiabáltam utána, amint felfogtam, mi történt, de ő meg sem hallva engem, becsapta maga mögött az erélyajtót, felkapta a zakóját a földről, majd rám sem nézve lemászott, így végleg eltűnve a közvetlen környezetemből.

A szám elé kaptam a kezem, amint megcsapott minden, amin keresztülmentem az utóbbi órákban, majd kifogyván az utolsó erőmből is, sírva lerogytam a padlóm közepére. Justin azt mondta, hogy szeret, és én nem mondtam vissza, mert egy gyáva féreg vagyok. Végleg elvesztettem őt. Édes istenem, Emily, mit a szart tettél.

És ismét itt, sziasztok! 

Tudom, sok volt a kihagyás, de muszáj volt időt szentelnem a rajzolásnak is, mert nem tudok huzamosabb időt eltölteni nélküle, és az is éppoly időigényes, mint az írás. :)
Olvastam az egyik kommentet, miszerint pörgessem fel egy kicsit a történetet, és éppen azt próbáltam csinálni most. Remélem ez már nem lett lapos, köszönöm az észrevételt a kedves kommentelőnek! :)
Ha már itt tartunk, hová lett mindenki? Aligha látok kommenteket a részek alatt, bízom benne, hogy ez csak a nyári vakáció miatt van, és nem pedig azért, mert meguntátok, amit csinálok.
A szavazást végül nem meglepő módon Justin nyerte, végtelen magas arányban, hiszen csak rá szavaztatok, ez cuki! :D
Szeretném megköszönni a tényt, hogy nemsoká átlépjük a 80.000 oldalmegtekintést és már 64 feliratkozóm van, imádlak titeket! Remélem fog még gyűlni, mert nagy célom egyszer elérni valamelyik blogomon a 100 feliratkozót, hát majd meglátjuk, ez rajtatok áll. :)
Jövőhéten már suli, most megyek tizenegyedikbe, bejön a fakultáció, szóval valószínűleg ismét nagy kihagyások lesznek. Hozzáteszem, hogy most járunk körülbelül a történet háromnegyedénél, szóval nemsoká beindulnak már a dolgok, ha minden jól megy, és nem leszek béna. :D
See u soon xoxo

42nd chapter - Complicated

-*- Justin szemszöge -*-

Nem fogok hazudni: tele van az összes tököm ezzel az estéllyel. Tele van a tököm minden gazdaggal, minden lenéző pillantással, minden egyes emberrel itt. Mégis jó képet kell vágnom, mosolyognom, bájolognom és lepleznem a mély ellenszenvemet. Bár, azért be kell vallanom, elég jól belejöttem. Nem gondoltam, hogy ennyire könnyű levenni a lábáról az embereket. Talán később hasznomra válik.

Emily azonnal felszívódott a bemutató miatt, ami csak plusz olaj volt a tűzre, mert láttam, hogy valami baja van. A vacsora közben is úgy nézett ki, mint akinek felborult a belső harmóniája, és gyűlöltem nézni ezt. Ám amit még annál is jobban gyűlöltem, az a komplett tanácstalanság volt magamban, amiért halvány gőzöm sem volt, mi okozta ezt nála. Egész este úgy viselkedtem, ahogyan azt elvárta tőlem, és mégis tettem valamit, amivel elvágtam magam nála.

Belső világháborúmat a fények hirtelen lekapcsolódása szakította félbe. Mindenki izgatottan várta a divatbemutatót, sugdolóztak mellettem, ötletük sem volt, milyen modellekre számítsanak. Engem az egészből csak a ruhák érdekeltek, de kizárólag azért, mert Emily keze munkái. Egyszer láttam a darabjait, amikor a tervezőszobájába zárt. Istenem, bár visszamehetnénk oda, és bár kárpótolhatnám már egy csókkal, bármit is tettem ellene.

- Hölgyeim és uraim, fogadják nagy szeretettel a Melanie’s legújabb kollekcióját! – zendült fel a mikrofonból Emily apjának érdes hangja, s akkor erős fényforrás jelent meg a kifutónál. Halványan láttam, hogy közeledik az első modell, s amint kiért, fel is ismertem Crystalt.

 Sosem hittem, hogy látom őt viszont valaha. Mióta az apám alkoholista, azóta egyetlen szót sem beszéltünk. El kellett költöznünk, ki kellett tépnem magam a régi életemből, és ha ez nem lett volna elég, még engem is széttéptek, nem csak a környezetemet. Crystal egyike volt a valaha sajátomnak mondott baráti körnek, végignézett mindent, ami voltam, mégsem kerültünk soha szorosabb viszonyba. Nem voltunk közeli barátok, felszínes viszont ápoltunk egymással, mégis aggódom, hogy túl jól ismer. Ha bármit is mondana Emilynek Stephanie-ról… meghalnék.

A modellek csak vonultak, a közönség pedig ámult. Kivételes ötlet volt Emilytől a molettebb modellek beleszövése a kollekciójába, és ugyan nem értek a témához, azt kétségkívül állíthatom, hogy csodálatos munkát végzett. Ez az én csajom.

A nagy éljenzés közepette csak azt vettem észre, hogy valaki megérinti a vállamat. Őszintén, mindenkire számítottam, Ryanen keresztül az anyámon át Drake-ig, de hogy Emily apja nem volt a lehetőségek között, az tuti.

- Mr. Bieber, kérem, jöjjön a színpad mögé, a feleségem és én már várjuk magát – kedves volt, mégis alantas, ezért én pontosan ugyanígy cselekedtem. Elvégre, kettőnk közül azt hiszem, én alantasabb vagyok, mint ő…

Fel is álltam, s elindultam, amerre Mr. Terrorista ment. Közben úgy járkáltattam a szemem az emberek között, mintha paranoiás lennék. Fogalmam sincs, mit keres itt Ryan, és nagyon remélem, hogy elsiklik majd a dolog felett a következő küldetés alkalmával, de most nem miatta vagyok itt. Ha elcseszem ezt az estét, akkor azt Emilyvel mind a ketten csúnyán megjárjuk. Ryan le van pottyantva.

Jó távolról felismertem Emily anyját. A szépsége még mindig páratlan, kitűnik a rengeteg őt körülvevő ember közül. Egykor biztosan ő is modell volt. Nem csodálkoznék. Amikor meglátott, széles mosolyra húzódott a szája. Versengett Emily mosolyával az egész jelenet, de mégis azt est divattervezője lett a párbaj győztese. Nála gyönyörűbb nő nemigen létezik a szememben.

- Már vártam önt – fogadott Mrs. Miller, és elegánsan a mellette lévő helyre mutatott. Engedelmesen helyet foglaltam, Emily apja pedig a másik oldalamra telepedett. Ó, ez az, vegyetek csak körül. – Hogy érzi magát nálunk?

Feszengve. Idegesen. Kívülállónak. Elmebetegnek.  

- Fantasztikusan – feleltem hatalmas mosollyal az arcomon, és igyekeztem meggyőző lenni.

- Felettébb örülök – bólintott, majd az apa vette át a stafétabotot.

- Beszélgessünk egy kicsit hat szem közt, ha nem bánja – úgy beszélt, mintha bárki más meghallhatná, amit mondd, holott csak mi hárman voltunk a VIP részlegben. – Elvégre, nem szeretném kibeszélni a kislányomat a jelenlétében, tudja – bólogatott, én pedig ugyanígy tettem, pár mérfölddel idegesebben. Egész este ettől a rohadt pillanattól rettegtem, és most itt van. Valaki mentsen ki innen.

- A férjem és én szeretnénk meggyőződni róla, hogy megfelelően kezeli a lányunkat - újra Emily anyja beszélt. - Kérem, ne vegye sértésnek, amit mondunk, mi is csak aggódó szülők vagyunk, és Emily az egyetlen gyermekünk. Szeretnénk, ha nem esne bántódása – egyenesen lelkiismeret-furdalást éreztem, amiért egyáltalán szóba álltam Emilyvel. Ó, ha tudnák az igazságot…

- Semmilyen hátsó szándékom nincsen Emily felé, asszonyom – előhúztam a legőszintébb oldalamat, hiszen ezúttal maximálisan igazat beszéltem. – Mióta megláttam, szerelmes vagyok belé. Sosem tudnék ártani neki – mindvégig a szemébe néztem, az ő arcvonásai pedig egy fokkal lágyabbak lettek. Remek, az anyát már kezdem meggyőzni. Így tovább, Bieber.

- Efelől egyikünknek sem volt kétsége, Mr. Bieber – mondta Emily apja. Örülök, hogy ennyire látszik rajtam. – Viszont mi az anyagi körülményeket is fontos pontnak tekintjük, és a legutolsó, amit szeretnénk, az a kislányunk szenvedése a nincstelenségéből kifolyólag. Ugye ön gondját fogja viselni? – mind a ketten úgy néztek rám, mintha zsaruk lennének, és épp vallatnák a főbűnözőt. És hogy őszinte legyek, félig-meddig így is történt.

- Biztosíthatom önöket, hogy Emily semmiben nem fog hiányt szenvedni mellettem – eresztettem ki a számon életem legnagyobb hazugságát. Nekem nincs semmim. Nincs pénzem, nincsenek barátaim, nincsen stabilitásom. Minden, amit ajánlani tudok Emilynek, az a szívem, és érzem, hogy ez egy idő után édeskevés lesz. – A családom vállalkozásából már mostanra is annyit kerestem, hogy ha abbahagynám sem lenne gondunk a lányukkal egész életünkben – tettem hozzá.

Sokféle érzés telített el abban a pillanatban. Örültem volna neki, ha az lett volna az igazság, ami elhagyta a szám, ugyanakkor a frász jött rám, amiért tizenhét évesen ezen kell gondolkodnom. Már nem mintha nem hosszútávra terveztem volna Emilyvel, de mindenki tudja, hogy nem vagyunk egymásnak valóak, semmilyen tekintetben. Egyszer szét fogunk válni. És ahogyan elnézem, az a pillanat egyre csak közelebb van.

- Ez esetben én áldásomat adom a kapcsolatra – váratlanul ért Mr. Miller mondandója. Gondolhattam volna, hogy neki nem az a fontos, hogy szeretem-e a lányát, hanem az, hogy el tudom-e tartani. – Sok boldogságot kívánok a kislányommal, és szívesen látom önt az otthonunkban – megpaskolta a vállam, én pedig csak pislogtam, mint hal a szatyorban. Ha tudtam volna, hogy ez kell az áldásához, már ezzel köszöntem volna neki. – Drágám, neked mi a véleményed?

- Abszolút egyetértek a férjemmel. Örülök neki, hogy Emily végre egy rendes fiatalembert talált maga mellé – mosolygott, én pedig még soha nem éreztem magam annyira műnek. Az egyetlen, amiről nem hazudtam, azok az érzéseim voltak. És az egyetlen, ami nem érdekelte őket, az ez volt.

- Nagyon köszönöm a támogatásukat. Nem fogok csalódást okozni – a közeljövőben, legalábbis, ugyanis ha megtudjátok, ki vagyok én, fel fogtok jelenteni.

- Nyugodtan visszamehet a helyére. Emily már biztosan keresi önt – Mrs. Miller felállt, így nekem követnem kellett. Ó, hála a szentséges égnek. – Találkozunk az est végén – mondta, majd elköszöntem mindkettőjüktől.

A nehéz teher megszabadult tőlem, miután szétváltunk. Megcsináltam. Elfogadtak. Áldásukat adták. Alig várom, hogy elújságoljam Emilynek, persze ha hajlandó szóba állni velem, amiért mérges rám valamiért.

Éppen a helyem felé igyekeztem, amikor visszarántottak. Utálom ezt a szokást. Mindig a szívinfarktust hozza rám. Megfordultam, és meglepetésemre Crystallal találtam szembe magam.

- Ennyire beloptad magad a gazdagok szívébe? – mosolygott rám elbűvölően. – Mióta is vagy te pénzes, Biebs? – szólított az évek óta használatlanul levegőben lógó becenevemen. Na, és erre most mi a francot mondjon az ember?

- Bonyolult – mindössze ennyivel tudtam magyarázni az egészet, ez mégis kifejezett mindent.

- Azt meghiszem – fújt egyet. – Jól kicsípted magad ma este. Csak nem lenyűgözni szeretnél valakit? – újból rám villantotta tökéletes fogsorát, és abban a pillanatban fogalmam sem volt, hogy ezt magára érti-e, vagy sem.

- De, ami azt illeti igen – vigyorogtam rá, és hagytam, hadd járja át a győzelem édes íze, majd közelhajoltam hozzá, és odasúgtam neki: - A neve pontosan megegyezik a rajtad levő ruha tervezőjével.

Az arcára egy pillanat alatt ráégett a mosoly, és még mikor elhajoltam is ugyanabban a pozícióban állt. Még csak tévhitekbe se kerüljön, nem fogok kavarni vele ennyi év, ennyi közös emlék után. Úgyis csak a múltamra emlékeztetne, aminek már régen vége.

- Oh – szinte láttam, ahogyan mentális pofont ad magának, és felveszi a nemtörődöm maszkját. Sajnos már túl késő volt, én láttam, mit érez valójában. – Sok sikert nektek. Csak aztán nehogy véletlenül lecseréljen. Tudod a gazdag növendékek hajlamosak inkább eldobni valamit, ha elromlott, mintsem megjavítani – minden bizonnyal külső szemmel ez egy baráti jó tanácsnak hangzott. Az egyetlen gond, hogy én marhára nem külső szemlélő voltam.

- Köszönöm, Crystal. Észben tartom – változatlanul néztem rá, nehogy megpillantson bármilyen érzelmet is rajtam. Nem tudom, mikor lett ennyire rosszindulatú, de velem ne szarakodjon. A kapcsolatunk Emilyvel nem csupán egy átlag. Hiszen az istenért, meddig mentem el, csak azért, hogy vele lehessek. Holmi apróság nem tehet tönkre minket.

- Később találkozunk, Mr. Bieber – pezsgőspoharát elegánsan a kezében tartva suhant el mellőlem, meg sem várva az esetleges válaszom. Istenem, ez a mai este egy való vált rémálom.

Reménykedtem benne, hogy az üldözési mániámnak nem lesz komolyabb következménye, ugyanis még akkor is a fejemet forgattam, amikor leültem. Nem tudom, melyik a jobb: tudni, hogy hol van Ryan és elkerülni, vagy egyáltalán nem is látni. Igazán már nem izgat, csak ne jöjjön ide, és esze ágában se legyen hozzám szólni. Azt nem tudom, hogyan magyaráznám ki.

Ahogyan számoltam, már csak kevés modell volt hátra a bemutatóból, ugyanis akik már végigjárták a kifutót, a színpad mellett gyülekeztek. Tovább néztem a ruhákat, és minden porcikám azért epekedett, hogy Emilyt végre a közelemben tudhassam. Már szinte meghalok a csókjáért, olyan rég éreztem utoljára. Remélem, minden helyrejön majd.

- És az utolsó modellünk, Briana Hale! – Emily apukája szólalt fel, s meg is jelent a molett modell egy földig érő ruhában. Hmm, szívesen megnézném ezt a ruhát Emilyn is. Biztosan a padlón is éppoly jól mutatna, mint rajta.

- Most pedig, hogy minden modellt végignézhettek, minden ruhát megcsodálhattak, hatalmas tapsot kérek az egész megalkotójának, Emily Millernek! – nyújtotta el ezt az angyali nevet, és már be is helyezkedtem, hogy én tapsolhassak a leghangosabban.

Emily elő is tűnt, és az isten nem mondta volna meg, hogy ő nem a modellekhez tartozik. Gyönyörűsége újból bevilágította a termet, fölösleges volt reflektorfényeket használni, tökéletesen megvilágította magát is. Mindene annyira tökéletes volt, egyedül egyetlen baki volt a képben. Az arca.

Tisztán látszott, hogy vörös a szeme, és a mosoly, amit felöltött, még az én hazugságaimnál is hamisabb volt. Úgy ment, mint aki alig várja, hogy elrohanhasson ebből a világból, hogy kisírhassa magát, és emiatt megfagytam ültömben. Most azonnal meg akarom vigasztalni, és szétverni az illetőt, bárki is bántotta így meg.

Gyorsan lesietett a színpadról a nagy éljenzés ellenére is, és én voltam az első, aki felpattant, miután a divatbemutató véget ért. Azt sem tudtam, hová menjek, hiszen annyi helyiség volt abban a házban, mint egy komplett szállodában, de próbáltam utat törni az emberek között. Nehezen ment, ugyanis mindenki velem szemben haladt a hall felé, ahol szavazhattak a kedvenc ruháikra, és leírhatták az észrevételeiket.

Megpillantottam egy ajtót, és olyan hévvel indultam meg felé, hogy bowlinggolyóként söpörtem el az embereket az útból, közben sűrű elnézéseket kérve. Már majdnem odaértem, amikor megláttam két férfit beszélgetni. Az egyiket vizsgálgatva ismét megcsapott az az ismerős érzés, amitől leblokkoltam, mikor először felismertem. A kurva életbe, Ryan elállja az utat.

Mint egy bolha ugrottam be a lépcső mellé, és próbáltam nem túl idiótának tűnni, miközben bujkáltam előle. Neki is pont most kell pont oda állnia! Egyáltalán semmi keresnivalója itt, elmehetne a francba. A csajom éppen odabent sír, és ezt kurvára nem tolerálom.

A stressz már épp kezdett elszabadulni bennem, mikor ők is megindultak a hall felé. Villámsebességgel rejtőztem el, míg már háttal nem voltam nekik, és aztán rögtön kapcsoltam is fénysebességre az ajtó felé. A kezemet a kilincsre helyeztem, s akkor valaki rátette az övét a sajátomra. Kész szívinfarktus-készlet ment rajtam keresztül, és még akkor sem nyugodtam meg, amikor konstatáltam, hogy Amber van mellettem. Mi a szart akar ő is már?!

- Kérem, oda ne menjen be – utasított. Hát, kérlek te meg kapd be.

- Emily bent van, és sír, szeretném megvigasztalni – ellentmondást nem tűrően ismét megragadtam a kilincset, és készültem benyitni, Amber azonban elrántott. Azt sem tudtam, meglepődjek-e, amiért ennyi erő van egy ilyen csöpp lányban, vagy dühös legyek, amiért kedve szerint rángat össze-vissza.

- Tisztában vagyok vele, hogy Miss. Miller odabent van és sír. Ő utasított, hogy ne engedjem be magát – halálos nyugalommal beszélt hozzám, és ha ez lehetséges, csak még jobban felcseszett vele. Hogy mi a fenét mondott?

- De mégis…

- Kérem, Mr. Bieber, távozzon – szakított félbe. Perceken keresztül néztem vele farkasszemet és ő végig diadalmasan tartotta velem azt, míg végül nem bírtam tovább cérnával, és dühösen szinte eldobtam a kezemből a kilincset, majd elviharzottam.

Emily azt utasította, hogy ne menjek be? Mégis mi a szar van? Mit tettem már megint? Úgy viselkedtem, ahogyan elvárta tőlem, beleadtam apait-anyait, hogy meg legyen elégedve, és akkor most sírva fakad a nagy semmiért? Ó, hogy az a…

Idegesen trappoltam a hall felé, imádkozva istenhez, hogy vége legyen ennek az estélyek. Emily miattam sír. Én bántottam meg őt. Bieber, nagyon úgy tűnik, hogy saját magadat kell szétverned.

Sziasztok! 

Megjöttem ide is, majdnem egy hónap után. Eddig mentségemre szóljon, nem a napot loptam, hanem az ezer más hobbimmal foglalkoztam, amiket szeretek, és ugyanúgy nem tudok nélkülük létezni, és mostanra jutottam el oldaíg hogy írás. Na igen :D
A részről nem is tudom, mit mondhatnék. Ezúttal beletettem egy képet is, mert nem hagyhattam ki, már régóta terveztem, végre eljött ez a rész is. :D
Oldalt láthatjátok, hogy kicsit megújítottam a modulokat. Rájuk fért bőven. Ha ráviszitek az egeret a képre, megjelenik a történet, alatta pedig a linkeket lelhetitek fel a többi blogomhoz, és végül a jobb felső sarokban láthatjátok a számlálókat, amik görögnek lefelé, ahogyan ti görgetitek az oldalt. Azért valljuk be, így sokkal jobban néz ki :D
A történet felé kitettem egy szavazást, amire előszeretettel várom a válaszaitokat. Mindössze egy kattintás, szavazzatok!:)
Köszönöm a három kommentet és a lájkokat, várom őket ez alkalommal is! :)
Bye ladies xoxo