48th chapter - I had no idea

-*- Justin szemszöge -*-

Megfeszülve vártam anya végzetes szavait, melyeket immáron percek óta képtelen kinyögni. Az idegeim épp kezdtek végleg felrobbanni, amikor végre beszélni hallottam őt.

- Annyira sajnálom, fiam – sírva fakadt, és lerogyott a földre. Azt sem tudtam, miért kér bocsánatot, de a frászt hozta rám, amit művelt. Remegni kezdtem, a levegőm akadozva jutott ki és be a tüdőmbe, s már nem érdekelt a végkifejlet, csak azért imádkoztam, hogy legyen vége ennek a rémálomnak. 

- Anya, az isten szerelmére, könyörgöm, nyögd már ki – észleltem, ahogyan beködösödik a szemem, s könnyzivatar akar előtörni a szívem legmélyéről. Mégsem engedtem, hogy elhatalmasodjon rajtam. Van itt két kicsi, akiknek vagy így, vagy úgy, de példát kell mutatnom.

- Túl késő drámázni, Patricia – életem legfurcsább élménye volt az apámat józan-közeli állapotban hallani, s bár a gyűlölet iránta egész a csontomig hatolt, abban a pillanatban képes voltam megtűrni magam mellett. 

- Nem tudtam… - zokogott anya. – Nem tudtam, nem tudtam… - hajtogatta folyton. A türelmem már jó pár órával azelőtt elfogyott, s a rengeteg feszültség kezdett ismét eluralkodni rajtam, azonban ekkor Jazzy és Jaxon hirtelenjében elkezdtek futni felém, s mindketten átölelték a lábamat. Éreztem, mennyire félnek, s ez előtérbe hozta az ép eszemet. Innentől ezt már csakis értük csinálom.

- Mit? Mit nem tudtál? – igyekeztem kihúzni az anyámból azt a nagy rejtélyt, amit pont az apám tárt fel előttem. Az, hogy még az anyámban is kételkednem kellett, olyan bizonytalanságot árasztott szét bennem, amit még sosem tapasztaltam. Ő volt az egyetlen biztos pontom, s bármi is az, amit ez idáig titkolt előlem, meg fogja változtatni az életünket.

- Olyan fiatal voltam, Justin – még midig keservesen sírt, miközben felállt a földről. – Kérlek, bocsáss meg nekem – meg akart indulni felém, én azonban ösztönből meghátráltam a kicsikkel együtt, ami őt is egy helyben marasztalta. Már a reflexeim sem bíztak benne. – Fogalmam sem volt, hogy terhes vagyok veled. Csak akkor derült ki számomra, amikor nőni kezdett a hasam... Tizenhét éves voltam, az anyám drogtúladagolásban meghalt, az apám meg sosem foglalkozott velem – zokogta. – Jeremy volt az egyetlen, aki törődött velem, mindenki más csak átgázolt rajtam – szinte hisztérikusan beszélt, már nem is nekem, hanem a levegőnek. 

- Tudom, anya – jelentettem ki, s át akartam őt ölelni ezért. Visszatartott azonban, hogy tudtam, ez még nem a történet vége. 

- Nem tudtam, hogy kell egy gyerekről gondoskodni, azt se tudtam, mit kell tennem… Abban az időben súlyos depresszióval küszködtem, és antidepresszánsokra kényszerültem – mondta, s ekkor rám nézett. – Azt azonban nem tudtam, hogy terhesség alatt tilos szedni – súgta, s ekkor már kezdett összeállni a kép. – Ugyanakkora dózisokban szedtem, mint a terhességem előtt, és nem éreztem semmiféle negatív hatást addig, amíg meg nem születtél – újból sírógörcs kapta el, s én ekkor félve ránéztem az apámra. Merev arccal, minden szó nélkül figyelte a nőt, akit egykor szeretett. 

- Bátyus, vegyél fel – Jazzy már olyannyira félt, hogy a karjaim biztonságára volt szüksége. Mivel tudtam, hogy úgysem bírnám tartani, ezért feltettem mindkét kicsit a konyhapultra, s hagytam, hogy hátulról szorítsák a két karom.

- Mi történt a születésem után? – gyengén kérdeztem vissza, s éreztem, hogy bár nem akarom hallani a választ, bele fogok halni, ha sosem tudom meg. 

- Az orvosok azonnal az intenzívre vittek – szája elé tette a kezét, amikor sírni akart, s pár másodperc szünetet tartott, amíg folytatni tudta. – Túl gyorsan vert a szíved, és nem hagytad abba a sírást. Inkubátorba tettek, kivizsgáltak, és akkor tudtam meg, hogy… - elcsuklott a hangja, majd ismét összeforrasztotta a tekintetét az enyémmel. – Hogy gyógyszerfüggőséggel születtél – mondta, mire a szemem duplájára tágult. – Amíg a hasamban voltál, s én szedtem a gyógyszereket, velem együtt te is rájuk szoktál. Drogfüggővé lettél miattam – tört ki ismét zokogásban, én pedig megmerevedtem ugyanabban a testhelyzetben, amiben értesültem a szavairól. – Azt mondták, idővel gyógyítható, és minden rendben lesz, de én… Én elrontottam, Justin – azt hittem, annál rémesebbé már lehetetlen, hogy forduljon a helyzet, de hatalmasat tévedtem. Még mindig volt mit bevallania nekem.

- Mit tettél? – hangom már csak suttogás formájában volt képes bármilyen módon is utat törni a levegőben. 

- Így van, mondd el, mit tettél, Patricia – kontrázott rá az apám, nekem pedig arra sem volt kapacitásom, hogy csendre utasítsam. Tudni akartam, mit tett velem anya. 

- Jeremy szinte éjjel-nappal dolgozott, én voltam otthon veled, és… - hallgatott el egy pillanatra. – És nem tudtam elviselni a folytonos sírást. Nem hagytad abba, ha megetettelek, ha pelenkát cseréltem, ha a kezemben tartottalak, te folyton folyvást csak sírtál – csapkodott a kezeivel, mintha magát ütné velük, s bár halvány emlékszikrám sem volt ezekről, lelkiismeret-furdalást kezdtem érezni. – Pár hónap után jönni kezdtek az első fogaid is, ami plusz sírást eredményezett, a fájdalomtól már annyit sem aludtál, amennyit azelőtt – sorolta, mintha magát védené ezzel. – Ezért  ekkor fogtam, és… És antidepresszánst tettem a cumisüvegedbe – lehunyta a szemét, amikor ezt kiejtette a száján, én pedig úgy éreztem, hogy csak a két kicsi erős szorítása tart meg az ájulástól. 

Az anyám gyógyszerezett pár hónaposan, csak hogy abbahagyjam a sírást. És nekem ő volt a példaképem. A mindenem. Úgy szerettem, óvtam, mint senki mást ezen a világon. Ő jelentette nekem a mindent. 

És miatta lettem az a szörny, aki ma vagyok. 

- Te meg csak tűrted? – nagy hévvel fordultam az apám felé, akit lesokkolt hirtelen reakcióm. Nem értettem, hogyan képes két ember ilyen kis felelősséggel lenni egy gyerek után, de a düh, amely akkor átjárt mindkettőjük iránt, testemet-lelkemet elborította. Épp kérdőre akartam vonni őt, amikor anya váratlanul megszólalt.

- Fogalma sem volt róla, Justin – mondta, s ekkor lenyeltem minden bántalmat, amit az apámra akartam aggatni fél másodperccel azelőtt. – Tizennégy évig titkoltam előle. 

A mérhetetlen méreg és csalódás keveréke abban a szent pillanatban halálos tornádóként kezdte el uralni a lényemet. Úgy éltem le tizennyolc évet, hogy ragaszkodtam egy olyan nőhöz, aki pokollá tette az életemet. Az életünket. 

Mindezt úgy, hogy a legapróbb részletet is eltitkolta előlem. 

- Annyira sajnálom, fiam – újabb adag könny csorgott le megöregedett arcán, s ez volt életemben az első alkalom, hogy egy cseppet sem hatott meg. Életemben először gyűlöltem szívből az anyámat. 

- Hogy tehetted… - szörnyülködtem halkan, s az én szememet is elhagyták a fájdalom első könnycseppjei. A testvéreim még mindig erősen szorították a kezem, s bár nem érthették, mi folyik pontosan, simogatni kezdték a felkarom, Jazzy pedig még a könnyeket is letörölte, majd puszit adott a helyére. Csak úgy, ahogyan én szoktam vele. 

- Nem tudhattam, én…

- Miért nem mondtad el nekem? – a kérdések záporként hulltak a fejemben, s annyi mindenre akartam választ, hogy hirtelenjében alig jött ki szó is a számon. – Miért titkoltad apa elől? – a könnyek valami olyan helyről akartak felszínre törekedni, ami a lelkem legmélyének a fenekén volt. Az egész testemet rázta a hideg. 

- Nem kockáztathattam, hogy elhagy, Justin – kétségbeesetten felelte, amivel felháborodást keltett bennem.

- Mégis mire számítottál? Hogy majd rábólint? – érzelmi sokkok  tömkelege zúdult rám. Először anya, most pedig én, amint védem az apámat. Én. Az apámat. Ez teljességgel szürreális. 

- Arra – szólalt fel a háttérből az apám is, aki eddig csendben az első sorból figyelte az eseményeket. – Azt akarta tőlem, hogy lépjünk túl rajta. Azt akarta, hogy éljek a tudattal, hogy a gyerekemet egy drogfüggővé változtatta a tudtom nélkül – indulattal lépett mellém, s bár nekem beszélt, végig anyára nézett. 

- Azelőtt hagytam abba a gyógyszercsempészést az ételedbe, mielőtt megismerkedtél Stephanie-val – anya figyelmen kívül hagyta az apám szavait, s továbbra is nekem címezte minden szavát. – Egy hete voltál tiszta, amikor az a lány jött. És úgy tűnt, minden rendben megy, addig, amíg nem szakítottatok. Ugyanis aztán jöttek ki rajtad az elvonási tünetek, miután ő elment – a fejét rázta, jól láthatóan szégyellte magát.

- Ki nem állhattad Stephanie-t – emlékeztem vissza. Ha heti egyszer nem mondta el a két éves kapcsolatunk alatt, hogy mennyire nem nekem való, akkor egyszer sem. 

- Valóban – helyeselt rá. – De segített neked. Ezért tűrtem meg a lakásunkban – mondta őszintén. 

Szóval Stephanie-t, az első nőt, akit igazán szerettem, még őt is kihasználta? Kártékony embert engedett mellém, csak hogy ő le ne bukjon? Mégis miféle viselkedés ez? Miféle anya az, aki a gyereke lelki állapotát teszi kockára a saját érdekében? Miféle anya az, aki azóta mérgezi a gyerekét, mióta megszületett?

- És mindeddig csodálkoztál, miért vertem az anyádat – fordult felém apa, mire szinte tüzet okádva valósággal ráförmedtem.

- Bármit is tett, nőket ütni gyáva dolog! – ordítottam rá, s éreztem, amint a kicsik lazábbra vették a szorításukat a karjaimon. Nem szeretik, ha kiabálok. – Ráadásul a testvéreimet, akik nem tehetnek semmiről, őket is majdnem holtra verted! Milyen ember vagy te is? – egyedül az apró kezek tartottak vissza attól, hogy nekimenjek az apámnak. 

- Úgy látszik jól egymásra találtunk, nem, Patricia? – gunyoros mosolyt vetett anyára, aki ökölbe szorította a kezét. – Nézd csak, már a fiad is utál téged – rám mutatott, mire anya tágra nyílt kék szemeivel bámult megbánóan rám. – Látszik a szemeiből, hogy gyűlöl. Ezt érted el. Ezt tetted a családunkkal. Te szörnyeteg – az apám elfojtott haraggal dobálta anyának sértéseit, s először láttam rajta, hogy érzelmileg mélyen megérinti egy dolog. 

Tehát ezért nem bántott soha engem, mindig csak anyát. Ködös agyammal is tudtam, hogy ez nem menti fel őt a cselekedetei alól, és azzal is tisztában voltam, hogy ő már örökké az alkohol rabja lesz. Viszont így, hogy már tudok mindent, merőben másképp látom a helyzetet. 

- Képtelen vagyok ezt tovább hallgatni – jelentettem ki, s készültem a pulcsimért menni, amikor a kicsik felsírtak.

- Bátyus, kérlek, ne menj el – Jaxon nyújtotta aprócska karjait értem. – Nem akarok itt maradni. Félek – mondta, majd azonnal elsírta magát. Jazzy, mielőtt ő is sírásban tört ki, átölelte Jaxont, és csak a szemeimbe nézve bólogatott. Nem hagyhatom itt egyikkőjüket sem.

- Velem jönnek – néztem anyára, aki szíve mélyéig elszörnyedt.

- Hová viszed őket? – aggodalmasan kérdezte, miközben én levettem a testvéreim a konyhapultról, és átnyújtottam nekik a pulóverüket. 

- El innen. Nyugalomra van szükségük, pár óra múlva visszahozom őket. Nem fogom itt hagyni veled, azok után, amit velem tettél – címeztem az öreg alkoholistának is a soraim a szemem sarkából. – Viszont addig nem teszem ki a lábam a házból, amíg te el nem mész – tekintettem immáron célirányosan az apámra. 

- Már megyek is – mondta egyszerűen, s vígan nevetve, egy csepp ellenkezés nélkül kisétált a házból. Azt hiszem, ez engem jobban ledöbbentett, mint bárki mást a szobában. 

- Justin – anya megragadta a karomat, amint az ajtót készültem nyitni. – Annyira sajnálom… - nyelt vissza egy újabb sírógörcsöt, amíg kimondta ezt a két szót. Megszakadt a szívem, a lelkem, mindenem. Csatatér voltam belülről, s a szüleimnél volt a fegyver. De még ezek ellenére sem törtem meg. 

- Viszlát, anya – rántottam ki magam a szorításából, s a kicsikkel kézen fogva én is elhagytam a házat. 

- Hová megyünk, bátyus? – Jazzy félve kérdezte tőlem, óvakodva a reakciómtól.

Fogalmam sem volt, hová viszem őket, egyedül annyit tudtam, hogy muszáj helyrehoznom a lelki világukat azok után, aminek a szem- és fültanúi voltak. Rettenetesen kicsik még az ilyesféle szarságokhoz. Nem hagyhatom, hogy belőlük is olyan lelki roncs legyen, mint amilyenné én váltam. 

- Sétálni – feleltem egyszerűen. 

- De hát olyan sötét van – Jaxon közelebb bújt hozzám minden egyes alkalommal, amikor elhaladt egy jármű az úttesten.

- A sötétség nem bánt, öcskös. Minden ugyanolyan, mint a világosban. Nézd – mutattam rá arra a fára, amin egykor egy hinta függött. Pont amellett a pad mellett volt, ahol… Ahol Emilyvel először találkoznunk kellett volna. – Nagyon szerettetek ott hintázni. Látod, ugyanúgy néz ki, mint a világosban. Még a karcolás is ott van benne, amit ketten csináltatok – mire befejeztem a mondatom, éppen odaértünk a hatalmas fához. 

- Tényleg – Jaxon végigsimította a kezét az érdes fakérgen, majd gyermeki örömmel rám nézett. – Akkor nem is jönnek elő szörnyek a sötétből?

- Dehogy is – mosolyogtam rá olyan barátságosan, ahogyan csak tudtam. – Olyan csak a mesékben van. 

- Én mondtam, hogy szörnyek nem léteznek – Jazzy a saját védelmébe szállt Jaxonnal szemben, s amíg ők játékosan egymással viaskodtak, addig én elmerengtem a kocsiúton. 

Hihetetlen, hogy minden egyszerre sújtott le rám. Az apám, anya tette, Emily elvesztése… Mintha Isten büntetne engem minden egyes lépésem után. Mi rosszat tettem az életben, hogy ezt érdemlem? És a testvérem mit tettek, hogy így kell felnőniük? Bárcsak megváltoztathatnám a múltat, bárcsak jobbá tehetném a jövőjüket…

A két kicsi épp némi lámpafényben próbálta kivenni a karcolásukat, hogy jobban megvizsgáljak, amikor váratlanul egy túl ismerős, négykerekű fekete szörnyeteg kanyarodott be egyenesen a mi utcánkra.

A kurva életbe. Drake terepjárója.

Hellóka-nyalóka!

Fényévekkel ezelőtt volt már, hogy egy hónapban két részt is hoztam, de most szépen haladtam vele, így mára sikerült összehoznom a 49. részt!
Szerintem mindannyian egyetértünk, hogy elég durva dolgok hangzanak el ebben a fejezetben. Mit gondoltok Justin anyjáról és apjáról ezek után? Számítottatok erre? Kiváncsian várom, mit gondoltok!
A kommenteket nagyon szeretném megköszönni, látom most is vannak új olvasók, köszöntelek itt titeket, remélem velem maradtok a végtelenig és tovább! :) Jó látni, hogy immáron 65-ös szám ékeskedik a rendszeres olvasó sávban, ami melengeti a szívemet a létező összes módon. Köszönök mindent!
Legközelebb nagy valószínűséggel az Anything Could Happen lesz, ahol felbukkanok, de majd meglátjuk.
Addig is sziasztok! ♥

47th chapter - Just one kiss

-*- Emily szemszöge -*-

Egy nap, 22 óra, 42 perc. Ennyi az az idő, amit Justin nélkül töltöttem ez idáig. Semmi hír felőle, semmi jel. Azt sem tudom, él-e még. Minden este az erkélyajtómat bámulom, hátha meglátom odakint azt az ismerős körvonalat, de egyszer sem jön. Mindannyiszor csak a fák rengetegét látom, amint fújja őket a szél, s árnyékuk ijesztő figurákban végezik a falamon.

Így sem vagyok már kövér, de ebben a két napban biztosan leadtam vagy három kilót. Egy falat sem megy le a torkomon, egyedül a vízbevitelre próbálok odafigyelni, hogy ne végezzem kórházban kiszáradással. Főleg, hogy annyit sírok, mint egy újszülött kisbaba.

Leah felől sem hallottam. Amióta szombaton elment, egy alkalommal sem jelent meg újra. Teljes mértékben elveszett, nem ad semmiféle jelet magáról, és kerül. Már vagy ezerszer hívtam őt, a házukhoz is elmentem, de valahogy sosem volt otthon, amikor kerestem. Holott biztos vagyok benne, hogy csak kiadta a házvezetőnőnek, hogy tartson távol.

Anya próbál a közelembe férkőzni szombat óta. Rájött, hogy nem azért sírtam el magam, és nem azért menekültem rögtön a szobámba az estély után, mert fáradt voltam. Gyanút fogott, amikor nem jelentem meg egy vacsoránál sem, s annak is fültanúja voltam, ahogyan kifaggatta Ambert – az egyetlen embert, akit beengedek ebbe a fészekbe, amit én már csak a Pokol legmélyebb bugyrának hívok – a hogylétemről. Tudom, hogy aggódik értem, ennek ellenére annyira távol akarom tartani őt magamtól, amennyire csak lehet. Nincs az az isten, hogy pont neki sírjam ki magam, bármennyire is hiányzik az anyai ölelése. Ha rájönne, mi folyik itt… Na, akkor aztán sírhatnék.

Szombat óta ugyanabban a fotelban töltöm az időmet, amiben összeroskadtam. Csakis akkor állok fel, ha elfogyott a zsebkendőtartalékom magam mellől, vagy éppen a mosdóba kell kimennem. A tervezőszobámba sem léptem be. Eddig sosem bírtam ki egy napot sem nélküle. Ezúttal azonban látni sem akarom azokat a ruhákat ott bent. Főleg azt nem, amit Crystal viselt, ami olyan jól állt rajta, és amit akkor hordott, amikor Justin… Emily, az ég szerelmére, ezt hagyd abba.

Ez történik velem azóta, mióta minden ember elpártolt mellőlem. Csak ülök, és végiggondolom az eseményeket újra és újra… Minden alkalommal egyre jobban fáj. Minden alkalom után egyre jobban úgy érzem, szörnyeteg vagyok. Csődtömeg. Hogyan is eshettem ekkora hibába? Hogyan engedhettem, hogy így megbántsam azokat, akik szeretnek? Csak egy szörnyeteg képes ilyenre. És én azzá lettem.

Már épp újabb roham kezdett volna rám törni, amikor óvatos kopogás hallatszott a szobám ajtaján.

- Miss. Miller – Amber halk hangja jutott el a fülemig. – Vendége érkezett.

- Ki az? – szóltam ki túlzott izgatottsággal.

- Mr. Derek Kealey, asszonyom – felelte. A szívem a torkomba ugrott, amint felfogtam a választ. Derek itt van. Végre hallhatok valamit Leahról.

- Engedd fel – mondtam, majd villámgyorsan felpattantam a fotelomból. Mivel nem sminkelek itthon, ezért nem kellett mást tennem, csak kissé megszárítani az arcom a könnyektől, és máris úgy néztem ki, mint aki szimplán allergiás. És hogy őszinte legyek, allergiás is voltam önmagamra.

Aligha dobtam ki a használt zsebkendőkupacot a kukába, Derek máris benyitott az ajtón. Tekintete határozott, mégis kissé melankolikus volt. Amint rám nézett pedig, még sajnálat is tükröződött az arcán, melyen egy kissé meglepődtem. Hevesebb reakcióra számítottam.

- Te jó ég, Mily – szörnyülködött, ahogyan egyre közelebb jött, és meglátta a megviselt ábrázatom.

- Rémesen nézek ki, tudom – mentegetőztem. Gyűlöltem így megjelenni bárki előtt. Egyedül a családom és Leah az, akinek megengedem, hogy lásson ilyen állapotban, és bár Derek is már szinte családtag, ő azért mégiscsak más tészta.

- Dehogy – lépett egészen közel hozzám, és letörölte azt a maradék könnycseppet, ami még az arcomon éktelenkedett. – Nekem gyönyörű vagy így is – jelentette ki, én pedig hirtelen reagálni sem tudtam. Minden, amit tudtam az volt, hogy Justint szeretem.

- Hogy van Leah? – igyekeztem terelni a témát, és látszólag be is vált, ugyanis levette rólam a kezét, és lehuppant a kanapéra.

- Hasonlóan, ahogyan te – felelte őszintén. – Ki sem mozdul, mióta összevesztetek.

- Elmondott mindent? – kérdtem félve.

- El – válaszolta egyszerűen, nekem pedig hirtelen gombóc keletkezett a torkomban. Derek tudja, mi történt köztem és Justin közt. Máris nem örülök annyira, mint a kezdetekben. Az utolsó dolog, amire szükségem van, az a prédikációja, miszerint ő figyelmeztetett.

- Remek – súgtam magamnak, miután végiggondoltam mindezt, majd csendesen odasétáltam az erkélyajtómhoz, és üresen bámultam kifelé Brooklyn utcáira.

Ha Leah is olyan állapotban van, mint én, akkor miért menekül előlem? Miért hagy cserben, amikor tudja, hogy mekkora szarban vagyok? Ez nem baráthoz méltó viselkedés. Én sosem tettem volna ezt vele, bármekkora hibát is követett volna el.

A kis Emily bennem elhalva feküdt a padlón, s utolsó erejével igyekezett visszafojtani a közelgő sírógörcsöt. Akkor sem fogok Derek előtt sírni, ha az életem múlik rajta. Így is eleget látott már, többet, mint amit akartam.

Épp megfordulni készültem, amikor megéreztem Derek testét a hátam mögött, amint nekem nyomja a mellkasát, és karjaival átfogja a derekam. Megfeszültem. Negatív idegesség járt át, amint hozzám ért. Nem esett jól, nem ébresztett fel bennem pillangókat, nem váltott ki áramütést, egyszerűen… Nem volt Justin.

- Az a balfasz csak kihasznált téged – tette rá a vállamra állkapcsát, s majdnem szóról szóra ismételte el Leah két nappal ezelőtti szavait. – Tudod, hogy hozzád nem ő való.

- Hát akkor ki? – téptem ki magam a karjaiból, s szembe fordultam vele, mire egy meglepődött szempárral találtam szembe magam. – Te?

- Például – jelentette ki magabiztosan, mire még a félholt kis Emily is fintorogni kezdett a visszataszító gondolattól, miszerint vele legyek egy pár. – Én valóban meg tudom neked adni, amire szükséged van. A szüleim dús gazdagok, nem lenne gondod mellettem az életben semmire, azt kapnád, amire csak kinyitnád a szád, de tőle mit kapnál, Emily? – hajolt bele az arcomba. – Mi az, ami neki van, de nekem nincs?

- Szíve – vágtam rá rögtön fejcsóválva. – Ő megadja nekem azokat a dolgokat, amiket te soha nem tudnál, Derek. Élhetnék veled úgy húsz, negyven évig házasságban, hogy minden egyes percben őt kívánnám, az ő ölelését és az ő csókját, mert te soha nem tudnál olyan érzéseket kelteni bennem, mint amilyeneket ő! – robbantam ki, s valami megmagyarázhatatlan oknál fogva a szívem megkönnyebbült. Egy ideje már fel akartam világosítani erről, de azelőtt sosem volt szívem.

Derek csak meredt szemekkel bámult rám, majd hirtelenjében rajta is átszáguldott a méreg tornádója.

- Megpróbáltad egyszer is? – tárta szét karjait. – Évekig próbálkoztam veled. Éveken át jeleztem, hogy szeretlek, de te mintha észre sem akartad volna venni! – szinte hisztérikusan ömlöttek belőle a szavak. – Először azzal a drogfüggő paraszttal kezdtél járni, akinek csak a testedért voltál jó, nekem pedig végig kellett néznem az egészet! Mindeddig maradtam, amíg bírtam, de egy idő után már képtelenség volt tovább néznem, amint a lány, akit szeretek, egy másik fiú karjaiban van, így átjelentkeztem más gimnáziumba, mérföldekre tőled, hogy elfelejtselek, de egyszerűen nem ment! Hiába volt körülöttem ezer lány, nekem akkor is te jártál a fejemben! – nézett a szemembe tiszta bánattal, mire olyasfajta döbbenet uralkodott el rajtam, amit az előtt nem is ismertem. – És amikor hazajövök annak a reményében, hogy te is így érzel, amiért nem látsz engem minden nap, mi fogad? Ez a kis szerencsétlen egy hét alatt eljut oda, ahová nekem évek alatt nem sikerült – lemondóan rázta a fejét, majd beletúrt a hajába. – Mégis mit vársz tőlem?

Nem hagytam, hogy a sajnálat, amit ezután a monológ után éreztem, átvegye az irányítást a józan eszem felett. Fogalmam sem volt róla, hogy azért hagyta el Brooklynt, hogy elfelejtsen engem. Fogalmam sem volt róla, hogy így érez. Mégis, az érzéseim úgy sem változtak, hogy már tudatában vagyok mindennek.

- Sajnálom, Derek, de az érzéseimen nem tudok változtatni – mondtam a lehető legőszintébben. – Tudom, hogy mindenki azt akarta, hogy egy pár legyünk. Az én anyám, a te anyád, még a média is. Ez viszont nem jelenti azt, hogy ez meg is fog történni – valódi szánalom járt át, hogy ezt tettem vele, de nem tehettem róla. A teljes szívem Justin kezében volt.

- Soha? – kérdte, mintha ez lenne az utolsó reménye arra, hogy megváltoztatom a véleményem.

- Soha – erősítettem rá. Derek jó nagy adag levegőt fújt ki a tüdejéből, majd szótlanul maradt pár másodpercig.

- Jó – mondta egyszerűen. Úgy tűnt, mint akiben legalább két világ omlott össze. Nagyon úgy látszik, hogy én csak az emberek pusztításához értek. Mást sem csinálok, csak bántom azokat, akik szeretnek. Rémes vagyok.

- Derek…

- Kérlek, ne – intett le rögtön. – Megértelek és elfogadom. Ennek ellenére szeretnélek elkísérni a holnapi divatbemutatódra, amiért Justin nem lehet ott, és amiért tudom, milyen fontos ez neked – immáron felvette a tárgyilagos stílusát, amit jól ismertem. Mindig akkor beszél így, mikor fáj neki valami. Ettől a tudattól pedig csak még nagyobb lelkiismeret-furdalásom lett.

- Köszönöm – hálálkodtam, ezzel beleegyezve az ajánlatba. Egyedül nem fogom tudni végigcsinálni. Úgy nem, hogy sem Leah, sem Justin nincs mellettem. Kell valaki a szüleimen kívül, akire támaszkodhatok.

- Most pedig, ha nem haragszol, mennem kell – jelentette ki, majd a szemeimbe nézett, s nem is mozdította tekintetét hosszú másodpercek sorozatáig. A szívem beleremegett ebbe a helyzetbe, hisz a fájdalom, melyet tükröztek a szemei, behatoltak a testembe.

- Rendben – motyogtam alig hallhatóan, tekintetem azonban nem mozdítottam az övétől. Ő pedig hiába jelentette ki, hogy megy, egy tapodtat sem mozdult.

- Emily… - súgta, majd a kezemért akart nyúlni, de félúton megállt, hogy tekintetével engedélyt kérjen. Amit én legnagyobb meglepetésemre meg is adtam. – Szeretnék kérni tőled valamit.

- Mit? – kérdtem vissza rögtön. Derek a szemeimbe nézett, majd számomra hihetetlen szavak hangoztak el a szájából.

- Csókolj meg – felelte. A döbbenet olyan szinten átjárta a testem, hogy moccanni is képtelen voltam. Nem tudtam kifejezni az álláspontom, ugyanis minden izmom mintha elsorvadt volna abban a pillanatban. Derek valószínűleg megláthatta rajtam a pánikot, így gyorsan folytatta. – Tudom, hogy őt szereted. Tudom, hogy sosem kaphatlak meg. De kérlek… Legalább egy csókot adj, hogy érezhesselek egyszer, és aztán ígérem, többé sosem foglak zaklatni ezzel – reményteljesen nézett a szemembe. – Csak egy csók – suttogta.

A kezem még mindig az övében nyugodott, azt néztem, amíg a fogaskerekeim dolgoztak odabent. Évek óta szerelmes belém, és én sosem vettem észre. Máig sem tudnám, ha Justin nem jött volna, és nem világított volna rá. Ha most elutasítom, csak jobban összetöröm a szívét, és már így is hatalmas kárt tettem benne.

Hamar felnéztem rá, és aprót bólintottam. Derek arcán meglepetés jelent meg, nagy valószínűséggel egyáltalán nem számított rá, hogy beleegyezem majd. Sebtében elengedte a kezem, mint aki fél, hogy bármikor meggondolom magam, majd két tenyerével közrefogta a fejem. Végigfuttatta szemeit az arcomon, hüvelykujjával pedig az orcám, majd az alsó ajkam simította végig.

- Milyen gyönyörű… - súgta magának, ahogyan vizsgálgatott, s alig pislogtam egyet, máris közelített a fejével. Hamar becsuktam a szemem, hogy ne lökjem el reflexből, aztán megéreztem ajkait az enyémen.

Ő megkönnyebbülten sóhajtott, engem pedig elárasztott az ideg. Nem a megszokott puha ajkakkal találkoztam, hanem valami teljesen idegen felülettel. Egyetlen porcikámnak sem tetszett az érzés, amelyet adott. Hatalmas adag frusztráció kezdett száguldani az ereimben, ezért megnyugvásképp muszáj volt Justint képzelnem Derek helyébe, hogy éppen annyira el tudjak lazulni, hogy ne legyek egy farönkkel egyenértékű. Derek ekkor hirtelen elmélyítette a csókot, mire én azon nyomban ellöktem őt.

A szemem kipattant, és ziháltam az idegtől. Tudhattam volna, hogy túl messzire megy. Kisebb felháborodással egy lépéssel megnöveltem a közöttünk lévő távolságot, és úgy éreztem, soha többet nem akarom még azt sem, hogy rám nézzen. Az ő arca teli volt vággyal, szemei még mindig szinte felfaltak, ahogyan engem nézett, s ez csak szörnyűbbé tette az egész szituációt.

El akartam hitetni magammal, hogy helyesen cselekedtem,

de teljességgel lehetetlennek bizonyult. Minden értelemben ez volt a legrosszabb csók, amit valaha csak kaptam.

- Viszlát, Emily – mondta Derek váratlanul, s ki is viharzott az ajtómon.

Újra egyedül maradtam az önpusztító agyammal, s csak akkor csaptak le rám a gondolatok, melyek azelőtt elnyomásra kerültek a szánalmam által. Remegni kezdtem, a lábaim képtelenek voltak tartani a testsúlyom, így leroskadtam a fotelba, s üresen magam elé bámultam. A tények mint egy ágyúgolyó csaptak le rám.

Mit műveltem, te jóságos ég.

Hát sziasztok!

Egész hamar jöttem, nem? (Ahhoz képest, ahogy szoktam...)
Próbálom betartani a napi 200 szavamat, de ami azt illeti, nehezebb, mint hittem. Még nagyon meg kell szokni az írást, amikor fáradt vagyok. De! Csekkoltam a statisztikát, és egy szép kerek számmal találtam szembe magam. Kereken 400, azaz négyszáz komment gyűlt össze a részek alatt összesen, ami egy nagyon jó arány. Jó látni, hogy a számok egyre nagyobbak lesznek, és a rendszeres olvasók tábora is gyűlik. Hatalmas köszönet érte!
A részről való véleményetekre különösen kíváncsi vagyok most, hogy Derek ennyire bejött a képbe. Ki mit gondol róla?
Legközelebb majd kb. két hét múlva, kelet felől pirkadatkor fogok felbukkanni remélhetőleg, ha út közben fel nem bukok valamilyen iskolai teendőben. :D
Addig is puszi mindenkinek ♥