37th chapter - We're gonna make it

-*- Emily szemszöge -*-

-    Csak kihasznál – suttogta fülembe Derek, amikor megölelt.

Egyszerre szomorodtam el, s lepődtem meg, amiért egyáltalán nem támogatta ezt a kapcsolatot. Régen mindig olyan segítőkész, és kedves volt, mi történt vele? Hát már semmi nem olyan, mint amilyen volt?

-   Szóval, Emily – Leah zökkentett ki a saját magam szomorításából. – Nekem is meg kell kérdeznem. Biztosan ezt akarod? – meresztette rám barna szemeit. Zavarodottan néztem rá.

-  Hiszen ezt már megbeszéltük – jelentettem ki. – És, ha esetleg nem rémlene, te bíztattál minden alkalommal – hangom kisfokú dühről árulkodott.

-   Igen, tudom, de… - kifújta a levegőjét, s egy pillanatig lehunyva tartotta a szemeit, majd egyenesen rám irányította azokat. – Szerintem át kéne gondolnod. Talán mégsem illetek össze. Talán ő mégsem neked való, hiszen nézz rá, ő egy… - a gardróbajtóm felé mutogatott, s kereste a szavakat.

-  Egy aranyszívű srác, akibe kezdek beleszeretni? – kérdésem komoly volt, ahogyan befejeztem a mondatát.

-  Nem. Egy szegény, rosszfiús srác, akibe kezdesz beleszeretni – lemondóan csóválta a fejét. – Komolyan azt gondolod, hogy majd beválik a terv? Ha esetleg semmi gond nem lenne azon az estélyen, akkor előbb-utóbb úgyis kiderülne. A hazugságok mindig kiderülnek, Emily, még akkor is, ha tökéletesen meg vannak tervezve – tekintetében sajnálkozást véltem felfedezni. – Justin nem a neked való fiú. Nem tarthatod el őt, és nem vehetsz neki ruhákat a két szép szeméért. Van benne valami furcsa, és nem tudok rájönni, hogy mi az, viszont egész biztosan titkol valamit. Nem tudom, mit, azonban érzem, hogy semmi jót, és én nem akarom, hogy holmi idióták csak úgy átmenjenek rajtad, elszedjék az összes pénzed, s itt hagyjanak összetörve – mondta.

Minden szava után egyre csak lesokkolódtam, hiszen végigpörgött minden a szemem előtt. Valóban, nem hazudhatok az örökkévalóságig, de addig igen, amíg ki nem találok valami mást. És az, hogy szegény… ki a fenét érdekel? Sosem kért tőlem pénzt, sosem azt látta bennem. Én amióta csak ruhákat tervezek, adományozok az embereknek, és rá bőven ráfér az adományozás, amiért ennyire hátrányos körülmények között él. Az pedig, hogy titkol valamit… szerintem túlreagálja, mindenáron meg akar védeni Justintól, s beképzel olyan dolgokat, amik igazából ott sincsenek. Nem láttam még rajta, hogy titkolna bármit is.

-    Leah, én… - gondterhelten tettem a tenyerem a homlokomra, majd leeresztettem azt. – Igen, én sem akarok hazudni, utálom, amiért ezt kell tennem, és igazad van, nem titkolózhatok és hazudhatok életem végig, viszont úgy érzem érte… érte megéri – reménytelien pillantottam fel barátnőmre, s folytattam. – Soha nem éreztem még ennyi tüzet, akkor sem, amikor Briannel voltam – elfintorodtam a gondolatra, de máris továbbálltam. – Tudom, hogy valószínűleg tízszer gyorsabban haladunk, mint ahogyan kellene, de én megpróbáltam; mi megpróbáltuk szabályozni a tempót, és nem sikerült, egyszerűen… mintha mágnes vonzana minket egymáshoz, ez jelent valamit – mutogattam, miközben kifejtettem a véleményem. – Nem dobhatom el őt, amikor ennyire ragaszkodom hozzá – összefontam mellem alatt a karom, s úgy néztem a talajt. Lyukat égetett az arcomba Leah tekintete.

-    Istenem, Mils, te máris belezúgtál – halkan súgta, rázta a fejét, mintha nem tudná, mit tegyen. – Figyelj rám – megragadta a vállam, s kissé megrázott. – Én melletted vagyok, de Dereknek nagyon nem tetszik ez az egész. Tudod milyen, képtelenség meggyőzni őt, ha egyszer helyet foglal egy vélemény mellett, és elmondása szerint soha nem találkozott még egy ilyen bunkó alakkal, mint amilyen Justin – áthatóan nézett a szemembe, én pedig eltátottam a szám. – Egész végig, mialatt táncoltatok, azt hajtogatta nekem, hogy amint lefekszel majd vele, eldob, mint egy gyűrött mozijegyet. Biztos benne, hogy ennek semmi jó vége nem lesz, és valahol érzem, hogy igaza van, ám melletted is szeretnék kiállni, mert megértem, hogy szereted, és látom, hogyan néz rád – magyarázta megállás nélkül, s nekem túl sok volt a mai sokk, aligha bírtam felfogni, amiket mondott nekem.  – Át kell gondolnod. Biztosan megéri ennyi mindent kockára tenni egy esetleges futókalandért? Válaszold meg magadnak a kérdést, kérlek, ne ess bele ismét a saját hibádba – újból megrázott, nekem pedig bent ragadt a levegőm.

Miért érzem azt, hogy igaza van? A fenébe is, nem akarom, hogy igaza legyen! Nem akarok ennyi bonyodalmat, én csak vele akarok lenni, titkolózás, hazugságok és nehezítő tényezők nélkül! Hát olyan nagy kérés ez?

-    Derek teljesen meghülyült – mondtam ki azt, ami először az eszembe jutott. – Fél éve nem látott engem, és alig keresett. Fontos nekem, de nem fogom hagyni, hogy megszabja nekem, mit kell tennem, és meghozza helyettem a döntéseimet. Hallgatok rád, megfogadom, amit mondtál és átgondolom, de ez mit sem változtat a tényen, hogy szeretem, és addig fogok ezért harcolni, amíg csak tehetem – belső bizonytalanságom ellenére végtelen határozottsággal tört elő belőlem az iménti monológom, s csak utólag gondoltam bele, mit is mondtam.

Tényleg szerelmes vagyok?

-    Jaj, te lány – nem tudom, hányadjára rázza már meg a fejét, azonban ez alkalommal halvány mosoly tűnik fel az arcán. -  Eredetileg teljes erőmmel le akartalak beszélni erről a kapcsolatról, de nincs szívem rá – sóhajtotta. – Bízom benned, csak legyél körültekintő. Oké? – belevéste pillantását a szemembe, mire elmosolyodtam.

-    Oké – feleltem, majd Leah magához vont egy ölelésre. Nála jobb barátnőt nem is kívánhatnék.

-    Most mennem kell. Derek elég mérgesen lépett le, nem akarom kockára tenni az otthoni üvegpohár-gyűjteményt – mondta, s már hátrálni is kezdett. – Szia, és ne feledd, amiről beszéltünk!

Hogyan is tudnám elfelejteni. 

Leah távozása után kieresztettem az eddig bent tartott levegőt a tüdőmből, s 180 fokos fordulatot tettem a gardróbom irányába, ahol Justin rejtőzött. Vajon végighallgatta, amit beszéltünk? Az sem érdekel, ha igen, mert én végig kiálltam mellette, magunkért, s komolyan is gondoltam minden szót. Bár, talán nem akarom, hogy így tudja meg, hogy szeretem, egyáltalán még azt sem akarom, hogy megtudja, mert szeretném megalapozni ezt az egész viszont, mielőtt ilyen komoly szavakkal kezdenénk dobálózni.

Halkan kinyitottam az ajtót, s Justint pillantottam meg, amint belemerülve olvasgatta, tanulmányozta a saját készítésű gyűjteményemet. A kezében szorongatta a sárga cetli tömböt, s néhány helyre odaragasztott egy fecnit. Észre sem vette a jelenlétem, s én ezt kihasználtam. Annyira jó volt őt úgy látni, az arcát, amint koncentrál s olvas, a száját, ahogyan kissé tátog olvasás közben. Hirtelen mintha az egész testemet eltelítette volna az iránta érzett vonzalmam, s másra se tudtam összpontosítani, csak rá. Elmosolyodtam, s abban a pillanatban felkapta a fejét, majd kivillantotta rám azt az elképesztően lélegzetelállító 32-es mosolyt, amit annyira szeretek.

-  Már azt hittem, soha nem jössz – félretette a mappát, s felém lépkedett. Alig kellett neki két másodperc, s máris a derekamért nyúlt, hogy szoros ölelésbe rántson. Illata és közelsége teljesen megrészegített, el is felejtettem, hogy mit is mondott az imént.

-    Ne haragudj – csak ennyire futotta, hisz a maradék eszem elvette tőlem. Lágyan rám mosolygott, s szemei lesiklottak a számra.

-    Nem is tudom, Miss. Miller, nem túl meggyőző a bocsánatkérése – elgondolkodást színlelt, s játékos vigyor ült ki az arcára.

-    Valóban? – felvettem a kimért stílust, s felvontam a szemöldököm. – Esetleg szeretné, hogy jobban meggyőzzem magát, Mr. Bieber? – félredöntöttem a fejem, mire a létező összes fényforrás megcsillant a szemében, s a játékosság mellett megjelent a szeretet és a boldogság is.

-    Örömmel fogadnám a meggyőzését, kisasszony – vigyorogva mondta ki a mondatot, s ez volt a legédesebb dolog, amit valaha csak láttam tőle. Megragadtam hát a fejét, s ráhúztam száját az enyémre, hogy végre megcsókolhassam.

Azon nyomban átjárt az ismerős bizsergés, a pillangók előtörtek, s máris összekeverték a belső szerveimet. Csókja lassúságától, édességétől teljesen megrészegültem, képtelen voltam ellenállni neki, nemes egyszerűséggel megolvasztott forró érintéseivel. Perceken át így olvadoztam karjai közt, majd elváltam, s egy mosolyt követően befészkeltem fejem a nyakába, s szorosan hozzábújtam. Reflexből jött a mozdulat, és azt hiszem, a Leahval való beszélgetés kivetülése volt. Valamiért biztosítani akartam mind őt, mind magamat, hogy nem fogom elengedni, bármi történjék.

-    Emily? – súgta lágyan a fülembe Justin.

-    Hmm? – még válaszolni sem voltam hajlandó normálisan, túlságosan lefoglalt a közelsége.

-    Szeretnéd, hogy maradjak veled, míg elalszol? – majd’ szétestem attól az édes hangszíntől, mellyel megkérdezte tőlem ezt, s ekkor kibújtam az öleléséből, de csak annyira, hogy a szemeibe tudjak nézni. Kisfiúsan, gyönyörű szemeit megkétszerezve nézett rám. Válasz helyett egy hosszú puszit nyomtam a szájára, mire belemosolyodott a csókba. Bárcsak így maradhatnánk örökké!

-    Miért szeretnél maradni? – kérdtem kis idő múlva, miközben homlokunkat egymásnak támasztva ácsorogtunk ugyanazon a helyen már vagy negyed órája.

-    Szeretnék kettesben lenni veled – suttogta. – Valaki mindig megzavar, és utálom, hogy sosem vagyunk egyedül – kissé megrázta a fejét, majd elhajolt, hogy szemeimbe tudjon pillantani.

-    Az estély után valószínűleg elég keveset is leszünk majd kettesben – gondolkodtam. – A média ott lesz, ha kiteszem a lábam a házból, és valószínűleg majd megpróbálnak utánajárni, hogy ki is vagy. Még jó, hogy van egy nagyon jó ismerősöm a sajtónál, aki segít majd – mondtam.

-    Az apád nem próbál majd meg nyomozni utánam? – kérdte. – Elvégre, híres vállalkozók vagyunk, nem lesz neki furcsa, hogy egyáltalán nem vagyunk benne a nyilvántartásban? – ráncolta szemöldökét. Erre mélyen elmerengtem.

Hogyan fogom bebiztosítani apát, hogy higgyen nekem? Hogyan palástolhatnám a részleteket? A fenébe, Miller, gondolkozz…

-    Nem tudom – gondterhelten meredtem magam elé. – Erre nem gondoltam. Egyedül abban bízhatunk, hogy hisz nekem, és nem kell túl sokáig hazudnom erről – rápillantottam, s kedves tekintete rögtön elűzte minden félelmem.

-    Megcsináljuk – jelentette ki, s egy puszit nyomott a homlokomra. Minden erőmmel reménykedtem benne, hogy igaza lesz.

Kijelentését megválaszolatlanul hagyva végleg kibújtam oltalmazó karjai közül, s húzni kezdtem a kanapé felé, hogy megnézhessem, miket jelölgetett be. Lehuppant, majd az ölébe rántott, s kezeivel rá is talált a fedetlen combomra. Rögvest kirázott a hideg, s megpróbáltam nem túl nagyot sóhajtani cselekvésére, de gyászosan megbuktam, ugyanis Justin kuncogva csókolt szájon, jelezvén ezzel, hogy hallotta testem reakcióját.

-    Szóval – kaptam az ölembe a mappát, s kinyitottam az első oldalon. – Hol van az első cetli?

-    Valahol a kilencvenkettedik oldalon – mondta a fülembe, mire meredt szemekkel néztem rá. – Mi van? Ezek a ruhák olyanok, mintha valami stréberről húzták volna le őket. Soha nem venném fel egyiket sem – tiltakozott erőteljesen.

-    Justin, így öltöznek a gazdag férfiak – közöltem, s újból előre fordulva lapozgattam a gyűjteményt. Justin még morgott párat a fülembe, de nem hallottam tisztán szitkozódását, azt hiszem, jobb is. Pár oldal átlapozása után rábukkantam egy megjelölt szettre, s alaposan tanulmányozni kezdtem.

-    Tetszik a cipő és a póló – támasztotta le állát a vállamra, s úgy nézegette az oldalt.

-    Mi bajod a nadrággal? – biggyesztettem le alsó ajkam. Fekete, V-kivágású póló, fehér nadrág, és egy deszkás fazonú, fekete-fehér cipő a vita tárgya.

-    Fehér – jelentette ki, mintha ebből le kellett volna szűrnöm, hogy mi a fene baja van azzal a farmerral.

-    És? – kérdeztem vissza.

-    Utálom a fehéret. Olyan… világos – fintorgott, mire hátrafordultam, s nagyokat pislogva néztem rá.

-    Világos?

-  Világos – ismételte el. Annyi mindent akartam mondani, és nyitottam is a szám egy hosszú monológra, de arra jutottam, hogy felesleges lenne ezzel húzni az időt, holnap úgyis felpróbáltatok vele mindent, ami csak ruhanemű.

Fejcsóválva visszafordultam, s így nyálaztuk át az oldalakat. Azonnal levágtam, hogy leginkább a deszkás stílus jön be neki, mintsem a selyemfiú-effektus, de valami azt súgja, hogy ráérzett a megoldásra. Justin túl helyes ahhoz, hogy kötött pulóverekben és mellényekben járkáljon, neki bőrdzseki és kapucnis pulcsi kell. Ha kész leszünk az átalakítással, állítom, hogy minden egyes nőnemű tag utána fog fordulni, és én büszkén fogok sétálni mellette, viselvén a nőtársaim féltékeny pillantásait.

-    És végül az öltönyök – az utolsó fejezethez érkeztünk, s ekkor nagyot dobbant a szívem. Istenem, alig várom, hogy öltönyben lássam! Meg fogok halni, ha megpillantom egy ilyen szerelésben, mint amit most vizsgálgatok, az ezer százalék, és a lányok majd csorgathatják a nyálukat a pasim iránt, legalább annyira, mint ahogyan én. És a legszebb az egészben az, hogy nekik Justin csak egy elérhetetlen álom lesz, én pedig fürödhetek a csókjaiban és érintéseiben. Hogy én milyen kárörvendő vagyok!

-    Min mosolyogsz? – kérdte vigyorogva, s én azon nyomban elvörösödtem. Ó, szia, régi Emily.

-  Semmin – feleltem szégyellősen s lejjebb hajtottam a fejem, hogy tovább kuncoghassak a saját gondolataimon.

-    Hé, tudni akarom – lökte le a mappámat az ölemből, s derekamnál fogva játékosan megfordított az ölében, így szembe kerültem vele.

-    Nem – ellenkeztem, s még mindig vigyorogva rejtettem el magam a hajam mögé. Justin két kézzel kisöpörte a hajtömegemet az arcomból, mire gyorsan helyettesítettem azt a kezeimmel. Isten ments, hogy ilyen vörösnek lásson!

-  Hát jó, te akartad – mondta, majd minden erejét bevetve csiklandozni kezdte a hasamat. Oly hangosan kiáltottam fel, hogy csak még jobban elszégyelltem magam, s hálát adtam az égnek, amiért ez a helyiség hangszigetelt. Le sem vette rólam a kezét, én pedig próbáltam ellenkezni, ellökni magamtól, de minden mozdulatom után csak közelebb került hozzám, s legközelebb már azon kaptam magam, hogy ledönt a kanapéra, s felém kerekedve folytatja tovább a kínzást.

-    Jus-tin fhe-jezd be – nyögtem nevetve, az örömkönnyeim már el is hagyták a szemeimet. Látszólag meg sem hallotta, ördögien folytatta tovább, majd ráült a lábamra, hogy ne tudjak rúgkapálni, s abbahagyta a csiklandozást.

-  Na, elmondod min nevettél? – könnyes szemeimen keresztül csak gyönyörű mosolya körvonalát láttam, s heves levegővételekkel igyekeztem kinyögni valamiféle választ.

-    Azon, hogy… izé, hogy – dadogtam, mire újból elkezdte az édes kínzást, s felsikkantottam.

-    Ne hazudj – kuncogott, s oly magas fokú boldogság kerített hatalmába, hogy legszívesebben ebbe a gardróbba zárva éltem volna le a hátralévő életem, vele.

- Azon nevettem, hogy milyen jó lesz látni a féltékeny csajokat, amikor megjelensz öltönyben mellettem – vallottam színt, mire levette a hasamról tenyerét, s lágy tekintettel felém mászott a kanapén. A sok nevetéstől még mindig bódultan, s könnyes szemmel figyeltem, mit csinál, s átfogtam a derekát.

- Szóval ilyeneken gondolkozol, hmm? – száját két centire helyezte el az enyémtől, mire megborzongtam. – Élvezed, hogy a tiéd vagyok, ugye? – elvigyorodott, mire éreztem, hogy újra minden vér a fejembe száll, s ezt látván rajta volt a sor, hogy nevetésben törjön ki. – Extraédes vagy, amikor elpirulsz, tudtad? – szeretetteljesen mosolygott, majd kisimítva egy kósza tincset az arcomból gyengéden megcsókolt.

Nem feleltem, csak visszacsókoltam, s még jobban magamhoz préseltem őt, ezzel elérve, hogy szinte teljes súlyában rajtam feküdjön. Félbehagyva a beszélgetést csókolóztunk tovább, majd egymást átölelve töltöttük a hátralévő időnket, kettesben.

Sziasztok!

Ismét rettenetesen későn jelentkezem, de mentségemre szóljon, hogy kész volt a rész, csak gépközelbe nem tudtam kerülni. Remélem a résszel kárpótoltam valamelyest a sok kimaradást!:)
Köszönöm a visszajelzéseket az előző rész alatt, jól esett őket olvasgatni, most se kíméljetek meg a véleményektől. :) Épp most vettem észre, hogy az oldalmegtekintés is 57.000+, ami nagybetűs WOW, hiszen olyan, mintha tegnap kezdtem volna az egészet. :)
Következőleg decemberben jelentkezem, hogy melyik napon, az abszolút x, de dolgozom a részen. :) Love u all ♥
U.i.: Azok, akik olvassák/olvasták az Anything Could Happen blogomat, és esetleg nem látták, új rész került ki pár hete, ha van kedvetek, nézzetek be! :) A link: http://unexpected-turn.blogspot.hu/ Jó olvasást!

36th chapter - Trust me

-*- Justin szemszöge -*-

Éppen az utamat járom Emily háza felé, ugyanis nemsoká három óra. A szokottnál gyorsabban mentem, és ezt csak akkor vettem észre, amikor már a sarkon kellett, hogy beforduljak. Frusztráltan vettem tudomásul, hogy azért megyek fénysebességgel, mert ideges vagyok. Hogy miért? Nem Emily miatt. Amiatt az utolsó kis féreg miatt, aki a veszekedésünk fő oka volt.

Már vagy ezer összeesküvés-elméletet leforgattam a fejemben, hogy miként, hogyan, mikor és milyen sebességgel fogom megölni, hogy ha egy ujjal is hozzá mer érni Emilyhez. Talán túlzásnak hangozhat, de nem tűröm, hogy bárki is úgy érjen hozzá, ahogyan csak nekem van jogom. Ő az enyém, és nem érdekel, mióta ismerik egymást. Nyilvánvalóan egy lúzer, ha Emily még csak nem is gondolt rá soha úgy, mint egy férfira.

Sikeresen még jobban felidegesítettem magam, mire a ház elé értem. Igyekeztem lenyugodni, mert mindenki tisztában van vele, hogy mi történik, ha végtelenül feldúlt vagyok. Újból felidéztem a kibékülésünket Emilyvel, az ajkait az enyémen, és az érintéseit. Teljesen másféle idegesség kerített hatalmába, amint lelki szemeim előtt ismét megjelentek ezek a képek. Alig vártam, hogy újból átélhessem, ezért gyorsan át is másztam a kerítésen, fel az erkélyig, s deja vu fogott el, ugyanis a szépség ugyanolyan pózban ült az ágyán, mint ahogyan tegnap, csak éppen másmilyen ruhában. Nagy kő esett le a szívemről, amiért nem volt bent az a féregnyúlvány, nem is tudom miféle harag öntött volna el, ha meglátom.

Ezúttal nem hagytam, hogy elcsodálkozzak a tökéletességén, bekopogtam, hogy mihamarabb a karjaimban tarthassam. Felkapta a fejét, s szélesen elmosolyodva nyitott ajtót. Meg sem vártam, hogy köszönjön, máris a birtokomba vettem a száját, s próbáltam olyan gyengéden csókolni, mint amilyen gyengéden érzek iránta. Hátára vezettem fel a kezemet, s szorosan öleltem magamhoz. Egyszer még meg fogom szívni, hogy ennyire szerelmes vagyok belé.

-   Szia – köszöntött suttogva, majd egy rövid puszit nyomott az ajkaimra. Aligha feleltem valamit, inkább belebújtam a nyakába, és élveztem a nyugalmat, ami azon nyomban elöntött.

-    Hogy vagy? – emeltem fel a fejem a füle mellé, s úgy kérdtem halkan.

-    Jobban – simogatta meg a felkarom. – És te?

-  Most már jól – puszilgattam. Már szinte nyálasnak éreztem magamat, de nem tehettem róla, egyszerűen megbolondított, ha a közelemben volt. Válaszomért egy gyönyörű mosolyt kaptam, majd egy újabb csókot. Talán mégsem olyan gáz ez az egész szerelem téma.

-    Figyelj, mondanom kell valamit – kezemnél fogva húzott be, s leültetett az ágyra. Nem tetszett, ahogyan rám nézett, ezért engem is azonnal elragadott a rossz érzés. – Az a helyzet, hogy…

-    Megjöttünk! – a szívem majd’ kiugrott a helyéről, annyira megijedtem a hirtelen ajtónyitódástól.

Száguldó szívvel meredtem az ajtó felé, és megpillantottam Leaht. Kifújtam a levegőt, majd homlokomra helyeztem a kezemet, s lehunyt szemmel lélegeztem nagyokat. Muszáj volt lenyugodnom, hiszen bárki lehetett volna, ráadásul pont abban a pillanatban toppan be, amikor Emily éppen mondani akar valami fontosat. Várjunk csak… Azt mondta megjöttünk? De hiszen egyedül…

-    Szia, Mily! – csapta meg a fülemet egy újabb hang, mire ismét a bejárat irányába kaptam a fejem, s elöntött a végtelen méreg.

Mi a faszt keres ez itt? És mi az, hogy Mily?

-    Sz-sziasztok – dadogta félve Emily. A srác elkapta a tekintetem, és pár másodpercig farkasszemet nézett velem, majd lesiklott tekintete az Emilyvel összeforrt kezeinkre, s szemmel láthatóan nyelt egy nagyot. Helyes, tudd, hol a helyed.

-    Szia, Justin, minden rendben? – Leah feltűnő érdeklődéssel támadott le, s ekkor vettem le fenyegető tekintetemet a gyerekről.

-    A legnagyobb rendben – feleltem ezt úgy, hogy az illetéktelen szemébe néztem. Fogalmam sem volt, milyen a hangszínem, de biztos vagyok benne, hogy nem volt a legkedvesebb.

-    Izé, ő itt Leah unokatestvére, Derek – pattant fel zavartan Emily, s én követtem, így kartávolságon belülre kerülve attól a kis nyomoréktól. – Derek, ő itt a…

-    Barátja, Justin – nyújtottam kezet, s le sem vettem a szemem a tekintetéről. Szilárdan, szigorúan meredtem rá, úgy, hogy éreztessem vele, mit teszek vele, ha bármi félreérthetőt mer tenni. Egy pillanatig pásztázta a kezemet, majd ismét a szemeimbe nézve, határozottságot erőltetve magára megragadta a felé nyújtott végtagom.

-    Örülök, hogy megismertelek, Justin – erősen szorított, mintha azt hinné, több nálam. – Nem is tudtam, hogy Milynek barátja van. Egy szót sem mesélt rólad – igyekezett barátságosan hangzani, de én értettem a célzást.

-    Én sem tudtam rólad, biztosan túl lényegtelennek tartotta megemlíteni – még mindig kézfogásban beszéltünk, s csak azt vettem észre, hogy egyre erősebben szorítjuk egymás kezét. Reakciómra a szája egy egyenes vonallá vált, majd szabályszerűen eldobta a kezéből az enyémet.

-    Oké, szóval – Emily közénk állt, valószínűleg érezte az ellenszenvet, ami áradt belőlem. – Justin, gyere ki velem kérlek az erkélyre, beszélnünk kell. Addig Leah, maradjatok itt – mondta, és már taszigált is kifelé. Amint kiértünk, becsukta az ajtót, és megmagyarázhatatlan tekintettel meredt felém.

-    Kérlek, ne csináld ezt vele – könyörgött, s közvetlenül elém állt. – Ő nagyon… szóval fontos nekem, nem szeretném elveszíteni – szinte már könnyben volt a szeme, mire nekem újra kezdett megtörni a szívem.

-    Fontos neked? Na és mennyire fontos, Emily? – fel tudtam volna robbanni, annyira ideges lettem. - Meg tudnál csalni vele, annyira?

-    Mi? Justin ez…

-    Ne mondd, hogy baromság, mert nem az! – sorjában pattantak el az idegeim, és alig bírtam türtőztetni magam. – Nem hiszem el, hogy nem látod, ahogyan rád néz! Szerelmes beléd, bassza meg, te meg jössz nekem ezzel a fontos-témával, honnan tudjam, mit csináltok, amikor ketten vagytok? – hevesen csapkodtam a kezemmel, s dühösen néztem rá Emilyre. Megtört tekintettel meredt rám.

-    Ó, szóval ez a helyzet – bólintott magának. – Nem bízol bennem, és rajtam vezeted le a saját önbizalomhiányodat! Basszus, Justin, szerinted, ha akarnék tőle valamit, már nem lennék együtt vele? Szerinted, ha megcsalnálak, hagytam volna, hogy ti ketten találkozzatok? Én csak azt akartam, hogy lásd, előtte is ugyanúgy érzek irántad, mint amikor csak kettesben vagyok veled, erre te ilyeneket feltételezel, egyszerűen nem tudom elhinni ezt az egész… - nem fejezte be a mondatot, helyette elfordult, s két tenyerébe temette az arcát.

Azon nyomban szertefoszlott a dühöm. Igaza van. Értelmetlen lett volna, és valószínűleg erre akart figyelmeztetni, mielőtt betoppant Leah. És én, aki azt mondtam neki, hogy megértem, hogy nem én vagyok az egyetlen fiú, akivel beszél, jelenetet rendez éppen emiatt. Mekkora egy balfasz vagyok.

Odasiettem a háta mögé, és gyengéden szembe fordítottam magammal. Leeresztette a kezeit, de a fejét lehajtva hagyta, semmi nem látszott az arcából a lehulló hajtömege miatt. Végigsimítottam puha arcán, s éreztem a leáramlott könnycseppeket az ujjamon. Felemeltem a fejét, s ködös tekintetét tanulmányoztam bűnbánóan. Minden létező fény megcsillant a szemében, s még sírva is gyönyörűen festett.

-    Ne haragudj – közel húztam fejét, s puszikkal leptem el a homlokát és az orrát. – Én csak képtelen lennék együtt élni a tudattal, hogy másé vagy. Csak magamnak akarlak – pár másodpercre lehunytam a szemem s hangosan kifújtam a levegőm.

-    A tiéd vagyok, Justin – Emily megfogta a fejem, s kissé visszahúzta, hogy a szemeimbe tudjon nézni. – Kérlek, értsd meg, hogy nekem nem kell más, és fejezd be az önmarcangolásodat. Bízz bennem – áthatóan meredt rám, miközben selymes kezeivel közre fogta a fejem.

Nem válaszoltam, csak a számra húztam az övét, s hagytam, hogy az iránta érzett mély érzéseim átjárjanak, miközben csókolom. Átkarolta a nyakamat, szorosan hozzám bújt, s folyamatosan csókolt. Meg akarom neki mondani, hogy szeretem, nyíltan ki akarom neki mondani, de biztos vagyok benne, hogy nem kapnám azt a választ, amit remélek, s csak eltávolodna tőlem. Még korai, és a legutolsó, amit akarok, hogy eltaszítson magától.

-    Akkor képes vagy korlátozni magad? – kérdte a csók után.

-    Csak legyél a közelemben, és akkor képes leszek – utoljára megcsókoltam, s összekulcsolt kézzel lépkedtünk vissza a szobába.

Az undor, ami Derek barátunk arcán megjelent, amikor megpillantott minket kézen fogva, kifejezetten mulatságos volt. Már csak ezért is megéri türtőztetni magamat, egy ilyen nyikhaj gyerekkel viccesen is el lehet bánni, nem kell hozzá kimutatnom az ellenszenvemet.

-    Mielőtt bárki bármit mondana – Emily hangja csendült fel -, Derek, minden, ami itt zajlik, hétpecsétes titok. A szüleim nem tudhatnak Justinról, legalábbis nem így – gondolkodott hangosan. – Kérlek, ne mondj semmit anyáéknak erről. Megteszed ezt a kedvemért? – kérlelő tekintettel nézett nyikhaj cimborámra, mire az rögvest rám vezérelte tekintetét. Hiába méregetsz, attól még én leszek Emily barátja, nem te – belsőm cinikusan és diadalittasan szólalt fel, mire muszáj volt elmosolyodnom.

-    Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – szegezte a szépségnek többértelmű kérdését. Emily megszorította a kezemet, s felelt.

-    Ennél biztosabb nem is lehetnék – mondta határozottan, s pár pillanat erejéig rám nézett. Istenem, hogyan lehet valaki ennyire… tökéletes.

-    Jó. Ha így akarod, rendben – hivatalos stílusban, kimérten válaszolt neki. Nem csodálom, így is lerí róla a jómód: a cipője fényesebbre van törölve, mint a gyémánt, a csuklóján kattogó Rolex pedig van vagy háromezer dollár. Ha valaha is azt hitte, hogy csak azért mert gazdag, Emily az övé lehet, akkor én vagyok rá az élő példa, hogy tévedett.

-    Csodás, és most, hogy minden oké, elkezdhetnénk csinálni valamit, mert mindjárt elalszom – Leah szólalt meg a hátam mögül a szokásos stílusában, mire csak bólintottam egyet. Sürget az idő, és nem akarok csalódást okozni Emilynek.

Emily elengedte a kezem, majd mindenkit az asztala köré vezérelt, és leültetett minket. Ő állva maradt, s úgy kezdett magyarázni néhány dolgot ezekről az estélyekről, az apja szokásairól, és a sorrendiségről.

-    Már mindent megtanítottam, amire szükséged lehet szombaton – hozzám beszélt, s közben fel-alá járkált, mint mindig, amikor ideges, vagy elmerült. – Az egyetlen dolog, amit még nem tudsz, az a keringő. Ezt fogjuk gyakorolni ma és holnap. Ha már megy, akkor elmegyünk bevásárolni, meg kell vennünk az öltönyödet, és az estélyhez szükséges kellékeket. Beszerzünk pár hétköznapi viseletet is, ugyanis ha nyilvánosan fogsz mutatkozni velem, akkor a fotósok bármelyik pillanatban lekaphatnak minket, és nem szeretném, ha bármi kifogásolható tényezőt találnának rajtad – sorolta. Álljon meg a menet.

-    Te fogsz neki vásárolni? Ez szánalmas… - fújt Derek, majd lemondóan és idegesen rázni kezdte a fejét. Mit sem törődtem vele, inkább Emilyvel társalogtam.

-    Ezt nem engedhetem meg, Emily, túl sok – jelentettem ki. Ő viszont ellentmondást nem tűrően emelte fel a kezét, jelezve, hogy álljak le.

-    Justin, kérlek, ne ellenkezz. Ezek az összegek semmiségek, és alapvetőek az egész művelethez. Nem járhatsz ilyen ruhákban, amikor egy sikeres vállalkozó fia vagy – mondta.

-    De…

-    Kérlek – nézett rám reménykedve, s arcára pillantva ellágyult a szívem. Hogyan is mondhatnék neki nemet.

-    Jól van – sóhajtottam, mire Derek sziszegni kezdett, ezzel érzékeltetve a felháborodását. – De csak annyit veszünk, amennyi szükséges. Ígérd meg, hogy nem költesz rám feleslegesen – szegeztem le a feltételemet, mire azonnal bólintott is. Nem hiszem, hogy tudná, mennyi is a sok, de én, aki már egy ideje magas fokú nyomorban él, könnyen érzékelem. Nem akarom, hogy azt higgye, kihasználom a pénze miatt.

-    Akkor, kezdhetjük a keringőt? – tárta szét karjait, s rám mosolygott. Ennél szebb dolgot még életemben nem láttam.

Szépségétől megigézve álltam fel, s széles mosollyal közeledtem felé. Szégyellősen elmosolyodott, majd lenézett a földre, mint mindig, amikor zavarban van. Ilyenkor legszívesebben átölelném, és nem engedném el soha. A derekáért nyúltam, s közel rántottam magamhoz. Ekkor nézett fel rám, s már éppen megcsókoltam volna, amikor félbeszakítottak.

-    Ne felejtsétek el, hogy miért vagyunk itt – ezúttal Leah szakított meg mindent. Oldalra néztem, éppen rá, csak hogy megajándékozzam egy gyönyörű pillantással. Utálom, hogy itt vannak.

-    Igazad van, ne haragudjatok – Emily kissé eltolt magától, amit egyenesen felháborítónak tartottam, s már beszédre is nyitottam a szám, de megelőzött. – A kezed a lapockám alá, ide – megfogta, majd feljebb csúsztatta a jobb kezem. – A bal kezed add ide, derékszögben legyen a felkarod és az alkarod – jobb kezével megragadta az én balomat, s magyarázás közben ő is csinálta velem. – Húzd ki magad, és a fejed fordítsd el egy kicsit balra – indulataimat lenyelve tettem pontosan azt, amit mondott. – Most pedig kövesd a mozdulataim – lassan emelte a lábát, időt hagyva nekem az eligazodásra.

Nagyon kellett koncentrálnom, hogy ne tévesszem el, Emily pedig folyton azt kántálta, hogy: bal előre, jobb hátra. Egy idő után belement a fejembe, s ráéreztem a mozdulatokra. Nem voltam tökéletes, de ahhoz képest, hogy először táncoltam ilyet, kifejezetten sikeresnek mondhattam magam. Leah közben adta az utasításokat, kijavította pár mozdulatomat, azokra is igyekeztem figyelmet fordítani, bár nem nagyon ment, jobban el voltam foglalva a szépséggel.

Élvezettel fogtam Emilyt a karomban, s figyeltem, milyen kecsesen és szépen mozog. Haját, ahogyan ide-oda lebeg tánc közben, s szép nyakát, ami hívogatta a számat. Nem mondok újat, ha kijelentem: sosem láttam még nála szebb teremtést, és semmi nem tölt el nagyobb örömmel, mint a tudat, hogy az enyém. Tanulmányozását nem meglepő módón újból a környezetem szakította félbe.

-    Oké, azt hiszem, én hazamegyek – Derek felpattant a kanapéról, mire Emily azon nyomban megállt.

-    Köszönöm, hogy eljöttél, Derek – eleresztve engem ment oda hozzá, és átölelte. Élesen szívtam be a levegőt a jelenetre, de szerencsémre Emily még éppen időben elvált tőle, talán túl gyorsan is, amit meglepőnek találtam, de örültem, hiszen egyel kevesebb balhé mára.

-    Leah, jössz velem? – kérdte testvérétől ez a kis féreg.

-    Nem, még beszélnem kell Emilyvel – felelte, amitől mindketten megrezzentünk. Mit akar már bekavarni?

-    Oké, otthon találkozunk. Sziasztok – meg sem várva az esetleges elköszönésünket, azon nyomban kitrappolt az ajtón. Távozása után csend lepte el a szobát, Leaht tanulmányozva egyre inkább sürgette tekintetével Emilyt. Bizonyára nagyon fontos lehet a mondandója.

-    Justin, beszélek Leahval, addig te… - körülnézett, mit is adjon ki feladatul, s megakadt a szeme a könyvespolcon. Oda is rohant, majd levett egy vastag mappát, s felém nyújtotta. – Menj a gardróbomba, s lapozgasd át ezt. Több, mint százféle típusú öltözéket találsz meg benne, jelöld be, melyikek tetszenek ezzel – mutatott rá egy sárga színű tapadós cédulatömbre, amely a mappa elejére volt illesztve. Szemeibe nézve bólintottam, s már be is mentem a gardróbba.

Leültem a kanapéra, s elkönyveltem magamban, hogy nem hallgatom ki, mit beszélnek, inkább foglalkozom ezzel. Lehet, hogy megbánom, de ha tényleg szeretne tőlem bármit is, akkor nem fogja hagyni, hogy a barátnője szétválasszon minket. Azt pedig már csak remélni tudom, hogy nem holmi játék neki a szívem.

Sziasztok!

Ezer meg ezer bocsánat a végtelenül hosszú kihagyásért, de a suli, meg úgy nagyjából minden, hát földhöz vág rendesen. Alig jut időm magamra és a dolgokra, amiket szeretek, amiért állandóan fáradt vagyok. De nem is ez a lényeg, nem akarok a suliról beszélni, látja mindenki eleget.
A részről. Kíváncsian várom a véleményeket, most aztán tényleg, ugyanis az lenne a kérdésem, hogy

• mit gondoltok Leahról?
• mit gondoltok Derekről?
• szerintetek túlzás Justin viselkedése?

Alig várom a meglátásaitokat, mert természetesen megvan a fejemben, hogy mit akarok ebből kihozni, és várom, hogy nektek hogyan jön le a viselkedésük és a jellemük. Komizzatok sokat!:)
Köszönöm szépen a sok visszajelzést itt és a Facebookon is egyaránt, nagyon jól esett, amikor páran közületek megkerestetek Facebookon is, és elmondtátok, mennyire szeretitek a blogot, el sem hiszitek ez mekkora löketet ad az írásra.Remélhetőleg most is lesz olvasnivalóm a rész alatt. :)
Nem tudom, mikor találkozunk legközelebb, teljesen x, de megpróbálok mihamarabb részt hozni. Nem ígérem, hogy ebben a hónapban sikerülni fog, de majd igyekszem, tőletek is függ, szóval hajrá girls! :)
Love ya ♥

35th chapter - Getting together

-*- Emily szemszöge -*-

Már éjfél elmúlt, és a történetek óta egy percet sem tudtam aludni. A sírástól teljesen bedagadt a szemem, és folyton csak Justin pulcsiját szorongattam. Éreztem rajta az illatát, s ettől csak még fájdalmasabb volt a helyzet, azonban képtelen voltam elengedni az anyagot. Ez az egyetlen, ami megmaradt nekem belőle, miután vége lett.

Nem is tudom, hogyan kérdezhette meg tőlem, hogy utálom-e. Őszintén, abban a pillanatban gyűlöltem. Nagyon régen voltam utoljára annyira dühös, egyszerűen kibuktam, s mivel nem tudtam kezelni az érzéseimet, nem tudtam eldönteni, hogyan is érzek iránta, kibukott belőlem a köztes válasz. Ez látszólag nagyon a szívébe mart, de nem tudott meghatni akkor. Sosem volt nyílt velem, sosem tudtam, mi jár a fejében, s még ha tett is rá utalást tegnapelőtt, mielőtt elment, nem hagyott rá válaszolási lehetőséget. Bárcsak másképp történt volna, bár mindent visszacsinálhatnék…

Máris annyira hiányzik, hogy úgy érzem, üres lettem. Hogyan nőhet valaki hozzá az ember szívéhez ilyen hamar? Hogyan válhatott ennyire a részemmé? A válasz lényegtelen, hiszen már megtörtént, egy részem nála maradt. S a legbosszantóbb az egészben az, hogy emiatt az apró dolog miatt kellett mindennek véget vetni.

Ki gondolta volna, hogy ennyire megviseli, amit látott? Hiszen Derekkel csak barátok vagyunk, és még csak nem is tett semmilyen nemű jelzést felém sem tegnap, sem máskor. Az, hogy Justin váltig állította ennek az ellentettjét, megdöbbentett. Nem hittem, hogy lehet ennyire is féltékeny, de a legjobban arra nem gondoltam, hogy hagyja az érzést felülkerekedni minden máson. Miért nem hitt nekem, amikor azt mondtam, csak a barátom? Miért nem bízott bennem? Annyi kérdőjel maradt bennem, s sosem fognak már belőlem eltűnni.

Az oldalamra fordultam, és úgy folytattam tovább a saját kínzásomat, miközben magamhoz öleltem a pulóvert. Holnapra kész hulla leszek, és lehet, hogy szombaton is. Még két ruhám vár tervezésre, de ezzel a lemerült, megkínzott, összetaposott aggyal, amivel jelent pillanatban rendelkezem, még a saját nevemet is nehezemre esik megjegyezni, nemhogy még új ötletekkel előállni.

Már majdnem álomba nyüstöltem magam, amikor neszt hallottam az erkélyem felől. Felnéztem, de természetesen senki nem volt ott. A képzeleted játszik veled, Miller, megbolondultál – zengte a kis Emily. Muszáj volt egyetértenem. Újból behunytam a szemem, de a hangok nem szűntek, s mikor már legközelebb felpillantottam, egy sötét alak állt az erkélyemen. A szívem a torkomba ugrott, a félelem és a reménykedés magával ragadott. Mi van, ha egy betörő? De mi van, ha Justin az? Egyáltalán mi van, ha csak álmodom?

Felültem, mire az alak az üvegajtóra helyezte a tenyerét. Jobban felmértem az illetőt, és felismertem. A fenébe is, hogyne ismertem volna fel! Álmomban is ő kísértett volna, ha tudtam volna aludni. Hevesen, teli különféle érzésekkel felpattantam az ágyról, és odamentem az ajtóhoz. Amint megpillantottam a szemeit, megszűnt a világ, és nem akartam elhinni, hogy őt látom. Ez egy álom, muszáj, hogy egy álom legyen, nem jöhetett el azok után, ami történt!

Megragadtam a kilincset, s éreztem, mennyire igazi a tapintása, ez rácáfolt az álmodás lehetőségére. Pár másodpercig ott tartottam a kezemet, mintha csak meg akarnék győződni a létezéséről, majd elfordítottam azt, s az ajtó kinyílt. Az alak levette kezeit az üvegről, s belépett a szobámba. Az utcai lámpák fényében megcsillant az arca, az a hibátlan, tökéletes arca, ami minden alkalommal lenyűgöz. A szívem mindenhol vert: a torkomban, a mellkasomban, és még az ujjbegyeimben is, egyszerűen mindenem sajgott az impulzusok miatt.

Előttem állt, alig fél méter választott el minket. Le sem vette a szemét rólam, miközben karjával hátranyúlva becsukta az ajtót. Ugyanúgy nézett ki, mint én. Ugyanolyan elgyötört és reményvesztett tekintettel meredt rám, és ez darabokra zúzta a szívemet, ma már sokadszorra. Az ajtó zárulása után csend telepedett a szobámra, már-már zavarba jöttem a saját légzésem szabálytalanságától. Fáradt voltam, de tökéletesen éber, az érzékeim életre keltek miatta. Felém lépett egyetlen kis lépést, majd tespedt, szomorú, kimerült hangon megszólalt.

- Ne utálj – kérlelt a szemeivel. Annyi minden akart kikívánkozni belőlem, de elakadt a szavam. Ez itt egyáltalán nem a szavak ideje. Kifújtam a levegőmet, és egy hirtelen mozdulattal közelebb léptem, majd húztam rá a száját az enyémre.

A villám elképesztő erővel csapott belém, amint megéreztem őt magamon. Istenem, mennyire hiányzott ez! Ő is azonnal életre kelt: egyik karja a derekam köré kulcsolódott, a másik felszaladt a lapockáimhoz. Szétnyitotta az ajkát, s kétségbeesetten kezdett csókolni, mégis olyan lágyan, hogy elfolytam a karjaiban.

Reményvesztetten csókolóztunk, mintha nem lenne holnap, és félnénk a mától. Beletúrtam a hajába, közelebb húztam a fejét, mindent elkövettem, hogy jobban érezzem őt. Az orromon át kapkodtam a levegőt, de így is kis híján megfulladtam, amiért Justin egy pillanatra sem vált el a számtól. Végül nekem kellett megszakítanom ezt az érzelem dús csókot; eltoltam Justin fejét, de az ölelésemből nem engedtem. Azon nyomban belebújt a nyakamba, s reszelősen fújta ki a levegőjét, mintha kész lenne zokogni.

- Ne haragudj rám – ajka rátalált a bőrömre, mire erősen bele kellett marnom a hátába. Megérezte a reakciómat, s folytatta: a vállamtól egészen a fülem mögötti kis részig, egy millimétert sem kihagyva csókolta végig a bőrömet. A térdeim megremegtek, és összeeséssel fenyegettek. Egyedül Justin ölelése volt az, ami tartott. – Istenem, Emily, ne haragudj – ahol csak a bőrömhöz ért, egy puszit hagyott maga után, s az én halmazállapotom kezdett minden pillanattal folyékonnyá válni.

Egy árva szót sem tudtam szólni, a levegő a torkomon akadt, elállva a szavak útját. Mindennél többet jelentett, hogy eljött, és a karjaimban tarthattam; hogy nem hagyta felülkerekedni a féltékenységét mindenen, és félretéve a komoly veszekedésünket, idejött. Oly sok mindent szerettem volna közölni vele, és semmit nem tudtam közvetíteni, amiért a testem rövidzárlatos lett. Csak jobban belehúztam az ölelésembe, és hagytam, hogy eltelítsen a megkönnyebbülés.

- Hiányoztál – mormolta a nyakamba, s minden szava után megcsókolta a bőröm. – Átgondoltam, és barom voltam. Minden okod megvan rá, hogy mérges legyél, hülyén viselkedtem – kezei szorosabbra fogták az ölelését, csaknem összeroppantott, de nem foglalkoztam vele. – Csak amikor megláttalak vele, annyira féltékeny lettem, és…

- Ne – végre újra felfedeztem a beszéd csodálatos tudományát, s megfogva a fejét kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen. – Tudom. Nem haragszom, Justin. És sajnálom, nem tudtam, hogy ennyire zavar téged…

- Zavar – szakított félbe -, de elfogadom a tényt, hogy nem lehetek én az egyetlen fiú, akivel beszélsz – mondta, s lágyan a szemeimbe nézett. – Bízom benned, és tudom, hogy nem csinálnál semmi ilyesmit – közel hajolt, és rövid puszit lehelt a számra.

Annyi sokk ért az elmúlt huszonnégy órában, hogy mondandójára csaknem sírva fakadtam. A lelki világom különösen érzékennyé vált, valószínűleg bármit mondott volna, sírásra készetetett volna. Megválaszolatlanul hagytam mondatát, s belebújtam a mellkasába. Mélyen belélegeztem az illatot, ami belőle árad, megnyugvást keresve oltalmazó karjai között, majd felemelve a fejem újra a szája után kutattam. Nem akartam mást, csak hogy a karjaiban aludjak el, és mellette ébredjek fel reggel. S bár tudtam, hogy ez lehetetlen, csók közben az ágy felé kezdtem húzni.

Megértette az akaratom, minden erőfeszítés nélkül felkapott, s pár lépés után gyengéden lefektetett az ágyra, egy pillanatig sem megszakítva a szánk egyesülését. Óvatosan felém kerekedett, ügyelve, hogy ne feküdjön rám, de nekem így nem tetszett. A pólójánál fogva próbáltam rávenni, hogy préselődjön nekem, s ahogy húztam az anyagot, egyre feljebb tolódott Justin testén, így ölelésem közben teljesen véletlenül a meztelen hátát érintettem. Még én is beleremegtem az érzésbe, Justin egyenesen rázkódni kezdett, s lejjebb eresztette magát, így az enyémhez nyomva a saját testét.

Tenyeremen érezve forró bőrét egyből többet akartam, szégyentelenül, egy gyors mozdulattal mindkét kezemet becsúsztattam a pólója alá, érezve fedetlen bőrének tapintását. Justin belenyögött a csókunkba, s elvált tőlem. Azt hittem, ez túl sok volt neki, s készül indulni, de a helyzet egy váratlan fordulatot vett: felült, lábai mellettem helyezkedtek el, kezeivel hátranyúlva pedig lefejtette magáról az anyagot.

Megigézve néztem, a lélegzetem újra elakadt, a szívem heves iramot diktált, féltem, fel is mondja a szolgálatot. Minden egyes másodperccel több felület tűnt fel a testén, még a sötétben is láttam az izmai kidomborodását a hasán és a karján. Nadrágja lazán csüngött a csípőjén, felfedve az alsónadrág fehér szegélyét, kirajzolva halvány V-vonalát.

Összefutott a nyál a számban, amint néztem őt. Sosem láttam még ennyire szépnek semmit, órákig, sőt, napokig el tudtam volna nézni a látványát. A szám tátva maradt, a szemeim akkor sem tudtak volna más irányba nézni, ha kényszerítettem volna őket rá. Ledobta az anyagot a földre, s visszatért hozzám. Alig fél percre hagyta el a számat, s az máris epekedett az övé iránt. Annyira szerettem volna egyszerre nézni és csókolni őt, de miután valamelyest felfogtam, hogy ez aligha lehetséges, beértem az érintéssel.

Olyan lassan haladtam a hátán, hogy már nekem is fájt. Kitapogattam minden izomköteget, az öve fölötti részről indultam, mígnem elértem a nyakáig. Justin már remegett, elszakadt a számtól, hogy egy jóleső sóhajt hallasson, majd megcélozta a nyakamat. Minden elsötétült, ahogyan újra visszatért arra a területre. Belemarkoltam a vállába, hogy valamelyest levezessem a felgyülemlett kéjt, amelyet szétszórt a belsőmben csókjaival. Lefelé kezdett haladni, ezzel teljesen megbolondítva engem, majd megcsókolta a kulcscsontomat, s tovább is állt. A melleimhez ért, ahol megállt, s újból visszatért a számra.

Ha valamit megtanultam a Briannel való kapcsolatomból azon kívül, hogy egy utolsó senkiházi, akkor az az, hogy nem szabad szégyellnem a testem. Ő csak a szexet akarta, ez tény, de mindig bíztatott, és mindig gyönyörűnek nevezett, akárhányszor meglátott. Ő és Justin két külön világ, de ebből erőt merítve lenyúltam a kezemmel a pólóm szegényéhez, és fekve kezdtem el lemanőverezni magamról azt. Justin értetlenül figyelte mit művelek, még a számtól is elszakadt, hogy figyelje a mozdulataimat.

- Emily, nem muszáj…

- Csend, és inkább segíts – félbeszakítottam, mielőtt lebeszélt volna róla, s egy sokatmondó pillantás után végigszántotta a kezét az oldalamon, s átbújtatva a fejemen a pólót, végleg leszedte rólam, így melltartóban feküdtem alatta.

Enyhén eltátott szájjal bámult rám, szemei csillogtak, s meg sem szűnt nézni a testem. Próbáltam nem végtelen zavarban érezni magam, de a vér már így is a fejembe szállt, amiért ennyire nyíltan és félreérthetetlenül méregetett engem. A kezeim kapásból el akarták takarni a fedetlen részeimet, de ellenálltam a kísértésnek, s Justin karjára helyeztem őket, mielőtt győzedelmeskedett volna a szégyenlősségem az akaratom felett.

- Istenem, Emily – újból a szemeimbe nézett, s a vágy leplezetlenül megcsillant tekintetében. – Annyira gyönyörű vagy – fülem mögé férkőzött, hogy előröl kezdhesse a műveletet. – Annyira tökéletes – súgta, mire összerezzenésem pillanatában újra rányomta a hibátlanul formált száját az enyémre.

Jobb kezét vándorútra indította rajtam, szüntelenül az oldalamat simította végig újra és újra, körkörös mozdulatokkal masszírozta hüvelykujjával a hasamat, mire nyugtalanul mocorogni kezdtem. Rettenetesen akartam őt, már-már fájt. Nekem nyomta az ágyékát, s ekkor fedeztem fel, hogy nem csak én érzek így. Bódultan válaszoltam neki a csípőm felbillentésével, mire kéjesen felnyögött, s a hang, amit hallatott újabb erdőtüzet indított bennem.

Minden megszűnt létezni, az idő és a tér egybefolyt, más sem létezett, csak a keze a bőrömön, az ajka a számon s a légzése az enyémbe fonódva. Soha többé nem akartam őt elengedni, így akartam maradni életem végéig, hiszen az érzés, amit ad nekem, páratlan. Érezvén a meztelen testét az enyémen, a hasát, ahogyan minden terület érintkezik egymással, eufórikus állapotba kerültem. Fogalmam sem volt, meddig fog ez tartani, és meddig fogunk elmenni, mindaddig, amíg Justin el nem vált tőlem, és áthatóan nézett a szemembe.

- Emily, én… - a szavakat sem találta, ahogyan lihegett. – Én nagyon vágyom rád, de ha meg fog történni, akkor nem akarom, hogy ilyen kevés idő után történjen meg – tekintete ellentmondott a saját szavainak, miközben vággyal teli pillantásokkal jutalmazott. – Azt akarom, hogy tökéletes legyen, nem pedig kétségbeesett – mélyen nézett rám, mintha bele akarta volna vésni a tudatomba, amit mondott.

Teljesen elállt a szavam. Mégis melyik másik tizenéves srác állna le ilyen szituációban, egy, gyakorlatilag félmeztelen lánnyal alattuk? Melyik másik srác helyezné előtérbe az érzéseket, és hagyná hátra a pillanatnyi vágyat? Egyik sem. Egyik sem tette volna ezt meg, de ő igen. Mert ő más.

Justin nagy szemekkel fürkészte az arckifejezésem, üvöltött róla, hogy fél az esetleges megbántódásomtól. Nem tettem mást, csak lehúztam a fejét egy édes csókra, s lágyan megsimítottam szép arcát, miközben ő lassan kieresztette a tüdejében tartott levegőt, ezzel jelezve a megkönnyebbülését.

- Köszönöm – hálálkodtam neki, még én sem tudom, miért. Talán mert soha senki nem tett meg ennyit értem. Mert mindenkinek csak erre kellettem, vagy a pénzem miatt. Ő pedig… Ő törődik velem, és ez végtelen jó érzéssel tölt el. Meg sem válaszolta a köszönetem, a világ leglágyabb csókjával jutalmazott meg, majd lenyúlt a hiányzó ruhadarabjainkért, amelyek egymáson értek földet, s felültetve engem is pillantott rám.

- Vedd fel, megfázol – nyújtotta felém, s kisfiúsan mosolygott, miközben figyelemmel követte a mozdulatsoraimat. Látszólag megnézte magának mindenem, mielőtt a pólóm végleg elfedte volna a szabad bőröm, mégsem éreztem kellemetlennek, s azon kaptam magam, hogy én ugyanezt teszem, amikor ő magára kapta az egyszerű fekete felsőjét.

Újból hanyatt fektetett az ágyon, majd mellém feküdt, és szorosan a karjaiba zárt. Így maradtunk percekig, talán órákig? Ki tudja, hiszen amíg a karjaiban voltam, végtelenül hosszúnak tűnt az így eltöltött idő, ám amikor félálomból felriadtam a mocorgására, hirtelenjében egy másodpercnek sem tűnt.

- Hajnalodik, Emily – simogatta az álmos arcomat. – Ideje mennem, mielőtt rajtakapnak minket – menten kipattant a szemem.

Legszívesebben beszaladtam volna a szüleimhez, és fennhangon elordítottam volna nekik az igazat, mit sem törődve a következményekkel, de nem lehetett. Az alaposan tönkretett volna mindent. Felült, s én árnyékként követtem minden mozdulatát, de ő szinte azonnal visszanyomott az ágyba.

- Ne kelj fel, édes. Így is el tudok búcsúzni – száz gigawattos, gyengéd mosollyal beszélt hozzám, mire megolvadt a szívem. Komolyan édesnek szólított? És komolyan úgy vigyorgok ezért, mint egy vadalma? Gondolkodni sem tudtam a saját kérdésemen, hiszen lágyan megcsókolt, puhábban és édesebben, mint bármikor máskor, elfeledtetve velem minden mást rajta kívül. – Jövök háromra, Emily. Addig aludd ki magad, nagyon fáradt vagy – belém fojtotta a szavakat a sok érzelem, az a bitang sok érzelem, ami egyre csak fokozódott bennem. Majdnem sírva fakadtam a nagyfokú törődésén. – Hiányozni fogsz. Aludj jól, szépség – még egyszer utoljára megcsókolt, s a fáradt, elgyengült végtagjaimmal szorosan tartottam őt, imádkozva istenhez, hogy tartsa itt velem örökké, de sajnos imáim figyelmen kívül lettek hagyva. Egy hosszú puszi után lefejtette magáról a karjaimat, és eltűnt az erkélyajtóm mögött.

Két másodperce sem ment el, de máris hiányzott. Újból leperegtek az események, amelyeket az imént mondott nekem, és meglepetten vettem észre, hogy még mindig nem mondta ki azt a szót. Vajon ha kimondta volna, én visszamondtam volna? Ezzel a cselekedetével, a mai édes viselkedésével garantáltan örökre belopta magát a szívembe. Ez azt is jelenti, hogy szeretem? Azt hiszem, ezért állított le minket. Még azt sem tudjuk, hogyan érzünk, és már így is veszett gyors a tempónk. Mosolyogni támadt kedvem, hogy mindig okosabb és körültekintőbb, mint én. Egyszerűen ő a másik felem.

Fáradtan, de boldogan hunytam le a szemem, és Justin érintésének emlékével, szavai súlyával, csókjának lágyságával, és itt felejtett pulóvere társaságával ringattam magam mély álomba.

Sziasztok!

Megjöttem az új résszel. Előre mondom, hogy a következő rész később fog jönni, mert a suli nagyon kemény, és most jöttem haza a kórházból (valami gyomorfertőzéses vírus eh), és nehezen tudom rávenni az agyam, hogy dolgozzon. Még rendbe kell jönnöm. :)
Remélem, erre nem számítottatok :D Már akkor elterveztem, hogy így fognak kibékülni, amikor kitaláltam a veszekedést. Ez a rész egyszerűen kellett, és nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit gondoltok, szóval kérek sok komit. :)
Még régebben kérdezte valaki, hogy a többi blogomnak mi a linkje. Ott van a bal oldalt a Menu címszó alatt, ott megtalálhatjátok mind a kettőt. :)
Találkozunk legközelebb, remélem minél hamarabb rendbe jövök. Love u ♥ 

34th chapter - Do you hate me?

-*- Justin szemszöge -*-

Ennél jobban már meg sem fagyhatna a levegő idebent. Mindenki csendben van, még a kicsik is megérezték, hogy valami nincsen rendjén. Többszörösen is elállt a lélegzetem, amikor beléptem ide, elsősorban természetesen Emily miatt. Még mindig azt a kék ruhát viselte, amitől megállt a szívem. Velem szemben állt, kezeit összefogta maga előtt, és igyekezett felszegett fejjel meredni rám. Mindenki azt várta, hogy valaki tegyen, vagy mondjon valamit, de senki sem volt hajlandó megtenni ezt a lépést. Végül Jazzy volt az, aki szétfoszlatta a csendet a szobában.

- Szia, bátyus! – szaladt hozzám, mire elszakítottam a szemeimet Emilyről egy pillanatra, és felkaptam a hercegnőmet. – Nézd, Emily mégis eljött, és megengedte, hogy megfésüljem a haját – jobban örült ennek, mint bármi másnak. Visszanéztem az említett lányra, s újból bent rekedt a tüdőmben a levegőm. A szerelem nagyon puhánnyá tesz.

- Hát ez igazán… kedves volt tőle – mosolyt erőltettem az arcomra, amikor a testvérem szemébe néztem. Még mindig meg vagyok bántva, mondhatni rémálmaim lesznek amiatt a jelenet miatt, de az, hogy Emily eljött most ide… Egy kicsit megmelengeti a szívemet.

- Jazzy, hagyd Emilyt és a bátyádat beszélgetni. Gyere inkább, és segíts felverni a tojást – anya hangja zendült fel, s le is tettem a húgomat, hadd szaladjon segíteni. Jaxon azon nyomban követte őt, és már meg is szűntünk nekik létezni.

Emily még mindig ugyanolyan pózban állt, és nézett engem. A szeme most nem volt olyan lágy, mint általában, testtartásából ítélve egy kissé mérges rám. Még hogy ő mérges rám! Ki hallott már ilyet… Nem én flörtöltem egy másik sráccal, amikor van egy aki… Felejtsük el.

- Szia – köszöntött jegesen, s elém lépett. Képtelen voltam megmozdulni. A kezem máris életre akart kelni, amikor kartávolságon belülre került, de az eszemnek most kivételesen volt annyi ereje, hogy leállítsa. Ennek most nincs itt az ideje.

- Szia, Emily – nem tudtam megítélni a saját hanghordozásomat. Mérgesen és megbántottan akartam hangzani, de nem tartom valószínűnek, hogy ebből bármelyik is sikerült.

- Beszélhetnénk négyszemközt? – kést szúrt a szívembe az az éles hang, amellyel beszélt hozzám. Mintha valami szemétláda lennék. Felhergelt a viselkedése. Semmi joga így bánni velem azok után, amit láttam! Az egyedüli ember, akinek itt joga van mérgesnek lenni, az én vagyok.

- Gyere – megfordultam, és még előre engedni is elfelejtettem, amikor kinyitottam az ajtót.

Felforrt a fejem, csak mentem előre, mígnem ki nem értem a hátsó udvarra. Az esőt már csak a vizes talaj jelezte, a nap kisütni akaródzott, ám a fekete felhők egyelőre eltakarták. Be sem vártam Emilyt, hagytam, hogy egyedül jöjjön. Amint elértem a nagy fűzfa alá, megfordultam, és láttam, amint kerülgeti a víztócsákat és a saras talajt, nehogy térdig koszos legyen. Kezeit összefonta a melle alatt, távolról is láttam, ahogy rázza a hideg.

Bármennyire is mérges voltam és önfejű, azonnal lehúztam a pulóverem cipzárját, és odaérkezése pillanatában ráterítettem. Felkapta a fejét az érintésemre, és ismét olyan esetlenül, szégyellősen nézett a szemembe egy pillanatig. Belsőm hangosan felkiáltott, teli torokból üvöltötte, hogy nem akarja a most következő veszekedést, inkább közel akarja tudni ezt a törékeny szépséget magához, amennyire csak lehet. De amint Emily megállt egy helyben, a tekintete hidegebb volt a déli sarknál, és ez elcsendesítette nyugtalan belsőmet. Ő nem akar téged, Bieber, ő nem szerelmes beléd. Hogyan is lenne.

- Miért csináltad ezt? – teljesen magára húzta a pulóveremet, miközben kérdését nekem szegezte.

- Mit? – idiótán hangzott, de annyi minden történt, hogy fogalmam sem volt, mire céloz.

- Miért hoztad ki őket a kórházból, Justin? Hová tetted az eszedet? – egyre dühösebben és hangosabban beszélt. – Hogy mondhattad azt az anyukádnak, hogy az én akaratom volt az egész? Van fogalmad róla, mennyire megaláztál? – homlokára tette a kezét, és elnézett. Hevesen fújta ki a levegőt. A méreg lángja azonnal fellobbant bennem, az adrenalin szétáradt a testemben.

- Én aláztalak meg téged? Ó, ne haragudj, Mrs. Tökéletes, de nem én voltam az, aki gondatlanul flörtölt egy másik férfival, miután én késtem pár percet! – tomboltam. Ökölbe szorítottam a kezemet, amint visszatért az emlékezetembe az incidens. Legszívesebben jól az agyába vésném annak a kis szarházinak, hogy kié is Emily igazán, de megállít a tudat, hogy ő sem ellenkezett túlságosan, amikor a derekán hagyta a srác kezét. Emily tág szemekkel, és nyílt ajkakkal kapta felém a tekintetét.

- Mi a fenéről beszélsz? - ráncolta a szemöldökét, és még mindig szkeptikusan meredt felém. Játszd csak a tudatlant, persze.

- Mintha nem tudnád! – egy hirtelen mozdulattal kiküldtem a levegőmet a tüdőmből, és majdnem beleöklöztem a fa törzsébe. A méreg egyre csak fokozódik bennem, és ha elveszítem a fejem, annak súlyos következményei is lehetnek. – Láttalak az erkélyedről, Emily. Láttam azt a gyereket, ahogy nézett rád, és ahogy te hagytad, hogy össze-vissza fogdosson téged! – újból a szemeibe néztem, és a dühöm mellé még a csalódottságom is beszállt, így duplán tomboltak bennem az érzések. A lány velem szemben úgy meredt rám, mintha szellemet látna, egy megzavarodott szellemet, aki azt sem tudja, melyik bolygón van.

- Szóval erről szól az egész? Hogy megláttál az egyik barátommal, akivel fél éve nem találkoztam, és rád tört a féltékenységi roham? A fenébe is Justin, ez nevetséges! – szabályosan el sem hitte, hogy ezt mondtam, lemondóan rázta a fejét, és a tájat bámulta, miközben cikáztak a gondolatok a fejében.

- Nevetséges? Szerinted az nevetséges, hogy meglátlak téged, amint egy férfi úgy ér hozzád, ahogyan én szoktam, miután tegnap… - képtelen voltam bejezni a mondatot. Nem tudtam kimondani még egyszer, amiért ő nem érez úgy irántam.

- Miután tegnap mi? Miután azonnal leléptél, és ma még késtél is, elhitetve velem, hogy megint berezeltél? Fogalmad sincs, hogy milyen rohadt idegesítő, amikor nap, mint nap másik Justinnal találom szembe magam! – kezei remegni kezdtek, nem tudtam eldönteni, milyen okból, s közben kiabált velem. - Elválok tőled teljesen boldogan, és másnap az fogad, hogy nem jössz el az órára, és még a családod is kihozod a kórházból mindenféle figyelmeztetés nélkül, otthagyva engem ezer meg ezer kérdőjellel a fejemben! Utálom ezt a szart, Justin! – nem gondoltam volna, hogy ennyire mérges is tud lenni. Szemei szikráztak, és csaknem sírva fakadt az érzéseitől. Nem tudtam mást tenni, csak meglepetten bámulni rá. Azt mondta, hogy…

- Utálsz engem, Emily? – nem akartam hallani a választ, de fel kellett tennem a kérdést. Lihegve rám nézett, és nem válaszolt. A tekintete annyi mindent tükrözött felém, és minden másodperccel csak jobban éreztem, amint a szívem darabokra törik. – Válaszolj, Emily. Utálsz? – két lépéssel közelebb mentem hozzá, így tíz centi távolság maradt közöttünk. Hevesen kapkodva a levegőt el sem szakította a szemeit a sajátomtól.

- Nem tudom! – szinte már hisztérikusan felelte, s hátat fordítva nekem beletemette a kezeibe az arcát. Megállt a világ körülöttem. Nem létezett semmi, a hang, amit utoljára hallottam, az a szívem darabokra törése volt. Éreztem, amint a darabjai lehullnak és belém szúródnak. Mindenem megsajdult, a szemem beködösödött.

- Én… - dadogtam, és mozdulatlanná dermedt testemet próbáltam valamiféle cselekvésre rávenni, teljesen sikertelenül. – Én remélem, hogy megtalálod az embert, aki majd nem tesz tönkre téged – ez volt az utolsó mondatom, mielőtt megindítottam a lábaimat, és nagy léptekkel a ház felé siettem, mielőtt előtte szakadok össze.

Ott hagytam. Képtelen lettem volna ezek után tovább a közelében lenni. Ismét beleszerettem egy lányba, akinek nem kellek, aki utál engem. Elhittem, hogy majd minden rendbe jön, hogyan is lehettem ennyire vak? Az én életem sosem fog rendbe jönni, mindig is ilyen elcseszett leszek. Nem kellett volna őt is belerángatnom a felfordult világomba, hagynom kellett volna aznap este, el kellett volna mennem, de nem tudtam… Annyira megigézett, hogy nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy nem látom őt többet.

Nagy hévvel nyitottam ki a bejárati ajtót, s hallottam a családomat, amint beszélgetnek, de minden elmosódott. Bevágtam magam mögött az ajtót, és eddig tartott. A lábaim felmondták a szolgálatot, lehullottam a földre, felhúztam a lábaimat, és átkaroltam a kezeimmel. Túl erős volt a belső fájdalom, amikor felfogtam: vége. Véget vetettem neki. Utál engem, azt mondta, csak összezavarom őt. Nem tehetem ezt vele, távol kell tartanom magam tőle. Örökre.

- Fiam, szent isten, mi történt? – anya azon nyomban mellettem termett, éreztem a hangsúlyán az aggodalmat. Nem tudtam felelni. Még fel sem fogtam, mi történt az imént, kimondani végképp képtelen lettem volna. Egyedül azt akartam, hogy felejtsük el ezt az egészet, Emily érintését akartam, hogy átöleljen, és azt mondja, minden rendben lesz, de ez lehetetlennek bizonyult.

- Bátyus, ne sírj – Jazzy apró kezeit éreztem magamon, amint hozzám bújik. Sosem engedtem nekik, hogy sírni lássanak, mindig jó példát akartam mutatni, megtanítni, hogy bármi is történjék, erősnek kell lenniük. És gyűlölöm magam, amiért nem tudtam máshová menni, ahol kitombolhatom magamat.

- Gyerekek, gyertek, hagyjuk egyedül egy kicsit – anya lehámozta rólam a húgomat, s én még mindig nem tudtam megmozdulni.

A picsába ezzel a rohadt szerelemmel, tiszta hülyeség az egész! Csak fájdalmat tud okozni az embernek, s miután nagy nehezen, évek alatt összeragasztja magát, a fájdalom két perc alatt ismét összetöri. Miért is hagytam, hogy idáig fajuljon, hol volt az eszem? Neki tökéletes élete van, megvan mindene, hová gondoltam? Én csak egy senki vagyok hozzá képest. Hihetetlen, hogy egy szikra remény is mennyire erősen tud hatni, a remény, amellyel reméltem, hogy egy nap teljesen az enyém lehet, és mellette boldog lehetek majd. Végtelenül boldog is lettem volna, de… De ő nem. Ő szenvedett volna mellettem. Jobbat érdemel, az a másik srác biztosan meg is tudja neki adni mindezt.

Erősen belesajdult a szívem a gondolatba, miszerint Emily egy másik férfival van. Csak magamnak akarom őt, csak én akarom megérinteni, csak én akarom szeretni. Az események cikáztak a fejemben, eszembe jutott a tegnapi gondolatmenetem. Akkor még kételkedtem az érzéseimben. Többször is megkérdeztem magamtól: szeretem őt, vagy csak vágyom rá? Ha csak vágynék rá, most nem vérezne a szívem. Ez nem csak a vágyakozásról szólt, és erre csak most döbbentem rá, amikor már vége. Az ember mindig akkor méri fel, mije volt, amikor már elveszítette.

- Justin, mondj valamit – anya visszatért, miután a kicsik távolabb kerültek. Vettem annyi erőt magamon, hogy ránézzek, s bár homályosan láttam, azért kirajzolódott előttem bánatos tekintete.

- Vége van, azt mondta, utál – hangosan kimondva csak még szörnyűbben hangzott.

- Hogy mi? Justin, biztos vagyok benne, hogy…

- Nem, anya – állítottam le, a hangom szinte már felért egy halottéval. – Vége.

Újból csend lepte el a kis házat, a gyerekek nem csináltak mást, csak ültek egymás mellett, és a régi kis mackójukat szorongatták, aminek szupererőt adtam. Olyan üresnek éreztem magam, hogy szabályszerűen kongtam belülről. Még cserben is kell hagynom őt, ismét hazudnia kell a szüleinek, amiért nem fogok menni az estélyre szombaton. Feldúltam az életét, azelőtt biztosan nem kellett hazudnia a szüleinek senki miatt. És biztos vagyok benne, hogy a teljesítményére is kihat majd mindez, talán nem fog tudni megtervezni több ruhát miattam a következő napokban. Olyan szörnyen érzem magam, istenem.

Anya felállt mellőlem, s legközelebb már csak egy pohár vízzel tért vissza. Hálásan néztem rá, s egyszerre megittam mindet. A sírásom valamelyest abbamaradt, de a fájdalmat nem tudta megszűntetni. Annak jóval több idő kell.

- Justin – anya leült mellém a földre, s megszorította a kezemet. – Nem tudom, mi történt köztetek odakint, de nem tudom elképzelni arról a lányról, hogy valóban ezt mondta neked. Rá kell nézni, a légynek sem tudna ártani – magam elé meredtem, miközben hallgattam őt. – Ne gondolj mindig a legrosszabbra. Csak gondold át, hagyd, hogy bejusson a fejedbe. Szerinted idejött volna, ha utálna téged? Szerinted zavarta volna, hogy nem tudja, mi bajod? – sorolta a kérdéseket. Szöget ütött a fejembe, hiszen igaza volt. Ez mégsem magyaráz meg egy tényt.

- Láttam őt az erkélyéről, amint egy másik srácot ölelget, és hagyja neki, hogy a derekát fogja – monoton hangon, mintha csak egy robot lettem volna hadartam el a mondatot, s még mindig magam elé bámultam.

- És úgy gondolod, hogy ez azt jelenti, hogy nem érez irántad semmit? – perifériás látásom segítségével észleltem, amint felém fordította a fejét.

- Miért hagyta neki, hogy fogja a derekát? – belém szúrt a fájdalom, amikor visszapörgettem a jelenetet.

- Fiam, ezt te sem kérdezhetted meg komolyan – barátiasan meglökte a vállamat. – Ne legyél ennyire vak. Nem hagyhatod, hogy a féltékenységed ennyire elvakítson. Ő is ember, nem várhatod el tőle, hogy te legyél az egyetlen férfi, akivel kapcsolatot létesít. Biztosan neked is lesznek majd lányok, akiket később megismersz, de nem akarsz tőlük semmit. – magyarázta, s minden egyes kimondott szava után kezdtem hülyébben érezni magam. - Elhiszem, hogy szereted őt, Justin, de egy ilyen kis dolog miatt nem vethettek véget ennek, az nagy butaság lenne.

Végre rászántam magam, hogy ránézzek. Bíztatóan, sugározva a megnyugvást méregetett. Annyira szeretem őt, és olyan hálás vagyok, hogy legalább ő van nekem. Ő a legjobb anya az egész világon.

- Köszönöm – súgtam, és ráhajtottam a fejem a vállára.

Ez nem oldotta fel a fájdalmamat, hiszen a kétségeim még mindig élnek, viszont valamivel már könnyebb, és tisztább a fejem. Talán sikerül tisztázni a gondolataimat, és rájönnöm, mit tegyek. Ha elveszítem, akkor méltósággal fogom elveszíteni, nem azért mert a pillanat hevében felforrt a fejem.

Felálltam a földről, és felsegítettem anyát is. A kicsik elaludtak egymás mellett, ekkor észleltem csak, mennyire késő is van. Kinéztem az ablakon, Emilynek hűlt helyét sem láttam a fa alatt. Anya folytatta a mosogatást, s én ledőlve a kicsik mellé igyekeztem enyhíteni a mély fájdalmat, ami pár perce teljesen felemésztett.

Sziasztok! 

Itt is vagyok már a 35. résszel. Hihetetlen, hogy már itt tartok, ez hivatalosan is a legtöbb rész, ameddig eljutottam blogon. És remélhetőleg ennél még több is lesz. :)Láttam mind a 12 kommentet, nagyon jól esett az összes. :) Még szép, hogy a legjobb résznél hagyom abba, hát akkor hogy akarnátok tovább olvasni a blogot?:D Igyekszem izgalmassá tenni a részeket, amennyire csak tőlem telik. Remélem, eddig még nem okoztam túl nagy csalódást. Nagyon kíváncsi vagyok viszont, hogy mit gondoltok erről a részről, és hogy szerintetek mi fog történni. Írjátok meg, és majd meglátjuk lesz-e nyerő tipp: :) Nektek is sok sikert kívánok a sulikezdéshez, legyetek erősek és tartsatok ki. :D Találkozunk szeptemberben, love ya'll ♥u.i.: Figyelem! A következő rész(ek) valószínűleg kevesebb párbeszédet és több érzelmet, gondolatmenetet fog(nak) tartalmazni. Bízom benne, hogy ettől nem fogjátok unalmasnak találni őket. :)

33rd chapter - What happened?

-*- Emily szemszöge -*-

- Derek? Derek! – kaptam a szám elé, amint megpillantottam őt. Te jó ég, már vagy fél éve nem láttam, annyira hiányzott!

- Mily, szia! – szélesen vigyorogva köszöntött, és még fel is kapott, amitől fel kellett nevetnem. Az egyetlen értelmes fiú barátom, aki egyben Leah unokatestvére is. Ritkán jár haza, ugyanis egy másik állambeli gimnáziumba jelentkezett. Nehéz volt elszakadni tőle, de nem tehettem mást, el kellett engednem, nagy álma volt, hogy odakerüljön.

- De hiszen neked megnőtt a hajad, mi lelt, hogy nem nyírattad le? – túrtam bele a dús barna sörényébe.

- Direkt megnövesztettem, mert tudom, hogy te utálod, ha kopasz vagyok – mondta, mintha elismerést várna a figyelmességéért. Őszinte vigyor ült ki az arcomra.

- Milyen körültekintő – kimért stílusommal feleltem, mire kuncogni kezdett.

- Semmit nem változtál, kivéve az alakod. Te fogytál? – végigmért, mire elvörösödtem. Sosem igazán tudtam kezelni, ha egy srác méreget.

- Hát, lehet – lenéztem a kék ruhámra, s azon nyomban elkomorultam.

Ezt kifejezetten Justin kedvéért vettem fel. A tegnapi után azt hittem, a dolgok megváltoznak, de természetesen a végszava után elszelelt, és ma még csak meg sem jelent. Mit is hittem…. Hogy majd megváltozik értem? Hogy majd nem fog csak úgy elszelelni a problémák és az érzései elől? Naiv voltam, és mostanáig is az vagyok. Ezt valószínűleg sosem fogom tudni kiölni magamból.

- Rosszat mondtam? – Derek kíváncsian fürkészte az arcomat. – Nem sértésnek szántam. Tökéletesen nézel ki – mentegetőzött.

- Nem, dehogy, nincs semmi baj – ráztam a fejem, mintha csak ki akartam volna lökni onnan a felesleges gondolataimat. Időközben észrevettem, hogy Leah némán áll az ajtóban, mosollyal az arcán tanulmányozva minket.

- Nyugodtan folytassátok, srácok, én elvagyok itt az ajtóval – simította meg a fehérre mázolt fa ajtómat, s úgy nézett rá, mint aki megtalálta a nagy Ő-t.

- Gyere már be, te idióta – rántottam be a kezénél fogva, mire lebiggyesztette az ajkát, és az ajtó után sopánkodott. Néha mindenki visszasüllyed pár évet viselkedésileg.

Leültünk hárman az ágyamra, és beszélgetni kezdtünk. Annyi mondanivalóm volt a számára, minden kis részletet elmeséltem neki, kivéve egyet, amit Justinnak hívnak. Majd ha eljön az ideje, akkor megismeri, de ez az idő nem most van, főleg amikor oltári pipa vagyok rá, és csak a rossz dolgok jönnének a számra. Elvégre, mégsem zenghetem el, hogy mennyire hatással van rám, amikor a közelemben tartózkodik. Kicsit érdekesen jönne ki.

Az idő pörgött. Közben felfigyeltem a folyosóról áradó zajokra, amik anya érkezését jelezték. Derek felkapta a tekintetét, és ki is ment üdvözölni őt. Anya és ő jó kapcsolatban vannak, bár ez nem meglepő. Derek jó srác, és anya mindig is össze akart vele boronálni. Az egyetlen probléma az, hogy én semmit sem érzek iránta, és állítom, hogy ő sem. A szülőket azonban valamiért ez az apró kis tényező nem érdekli.

Amíg Derek odakint volt, Leah átható pillantást vetett rám.

- Hol van Justin? – halkan beszélt, mintha maga az illető is hallaná.

- Nem jött el. Vártam rá, de… - nem éreztem szükségesnek befejezni a mondatot, Leah biztosan tudja folytatni magában.

- El kell menned hozzá, már csak a szombat este miatt is. Az idő szorít, és ma kihagytatok egy órát. A legjobb esetben is csak két alkalmatok van még, és valljuk be, az rohadt kevés – húzta el a száját.

Igaza van. De mégis hogyan jönne ez ki? Én menjek el Justinhoz visszakönyörögni őt, amikor én gyakorlatilag semmit nem vétettem? Berezelt az átkozott érzéseitől, és ez ellen még én sem tudok tenni semmit. Ezzel saját magának kell megbirkóznia.  Mégis, félre kell tennem a büszkeségemet, és felkeresni őt. Legalább időben megtudom, ha le akarja mondani a szombati estélyt, és kiötölhetek valami hihető hazugságot a szüleimnek.

- Esteledik, hazahurcolom Dereket, te pedig menj Justinhoz – biccentett a fejével az ajtóm irányába. – Egy percet sem vesztegethetsz tovább - némán bólintottam, és hálát adtam az égnek, amiért Leah mellettem van. Nélküle már rég elvesztem volna.

Miután lekísértem őket a földszintre, máris azon gondolkoztam, hogy melyik útvonal lenne a leggyorsabb a kórházhoz. Ha megszedem a lépteimet, körülbelül tíz perc, és már ott is vagyok. Számításaimat az ajtónyitásom fékezte meg: amikor kitártam a nyílászárót Leahéknak, szembekerültem az anyatermészettel: az eső csillapíthatatlanul zuhogott, az esőcseppek sűrűségétől semmit nem lehetett látni az udvarunkból. Csodás, még ez is.

A magán földrajzórámat a telefonom csörgése szakította félbe, amelyet az emeletről hallottam, így egy gyors ölelést követően már fénysebességgel száguldottam felfelé a lépcsőn.

- Haló? – lihegve szóltam bele a telefonba. Remélem, nem értik félre a vonal túlsó végén a heves lélegzetvételemet.

- Emily? Itt Melissa a kórházból – szólt bele kedvesen.

- Szia! Mi történt? – huppantam le a fotelembe.

- A család, amelyik különleges megfigyelésen volt, távozott az intézményből – felelte, nekem pedig hirtelenjében egy teniszlabda méretű gombóc keletkezett a torkomban. Justinék elhagyták a kórházat? Mégis mi a…

- Mikor? – nem bírtam tovább ülni, holott öt másodperce foglaltam helyet. Fel-alá járkáltam erősen szorongatva a telefont, mintha az idegességem változtatna a történteken.

- Körülbelül három órával ezelőtt. Ne haragudj, hogy nem szóltam korábban, akut esetet szállítottak be, és mindenkinek közre kellett működnie – alig hallottam az indoklást, ugyanis rögvest a faliórát kerestem a szemeimmel. Három órával ezelőtt, az annyi, mint… A fenébe, az négy órára esik! Nyugtalanságom szétáradt az egész testemben, ezáltal a kezem remegésnek indult, így kis híján a földre ejtettem a telefonomat.

- Köszönöm, hogy értesítettél, Melissa – fojtott hangon hálálkodtam, majd ki is nyomtam a készüléket.

Mi rosszat tettem? Mit követtem el, hogy ennyire el akarja magát szigetelni tőlem? Hiszen én semmit nem mondtam! Lehet, hogy ez lenne a probléma? Hogy nem reagáltam tegnap arra a kis szösszenetre a mondata végén? Mégis hogyan tehettem volna, amikor azonnal lelécelt? Ó, csak kerüljön a szemem elé.

Felforrva pakoltam bele a táskámba, majd keresztbetettem magamon, és egy esernyőt magammal ragadva nagy léptekkel indultam neki az utamnak. A rozoga ház felé vettem az irányt, elvégre tudtommal nincs más hely, ahová mehetnének. Nem tudom, hol hagyta az eszét; ha az apja ismét megveri a családját, annak súlyos következményei is lehetnek. Nem teheti ki őket ekkora veszélynek, a fenébe is! Csak tudnám, mire ez a hirtelen kedélyváltozás.

Hála a vízálló balerinacipőmnek, és a hatalmas esernyőmnek, egyetlen vízcsepp nélkül megúsztam az oda utat. Még néhány piruettet is le kellett zavarnom a házhoz befelé vezető ösvényen, amiért az út göröngyössége miatt felgyülemlettek az esőcseppek, kisebb-nagyobb tócsákat alkotva.

Zajokat hallottam odabentről, így egy részem megnyugodott; legalább van itt valaki. Bekopogásom után három másodperccel természetesen egy velem egy szemmagasságban lévő ajtónyitó emberre számítottam, de helyette egy kicsi, földből alig kilátszó teremtés jelent meg előttem, akinek arca felderült, amint felismert.

- Emily! – rontott nekem, és átölelte a lábamat. Mosolyogva fogadtam Jaxont, majd megsimítottam a fejét.

- Mi? Emily itt van? – Jazzy hangja csendült fel, és már elő is tűnt az ajtó mögül. -  Szia, Emily! – szorított helyet magának Jaxon mellett, így már ketten fogták közre a lábaimat. Mosollyal az arcomon, megdermedve álltam az ajtó előtt, mire megjelent Justin anyukája.

- Gyerekek, engedjétek be szegény lányt, nem állhat kint az esőben! – a figyelmeztetésre megragadták a szabad kezemet, nekem pedig épp annyi időm volt, hogy összecsukjam az esernyőt, mielőtt beszorul az ajtófélfák közé.

- Szia – köszöntem barátian Pattie-nek, és körülnéztem bent. Justinnak hűlt helyét sem láttam. A figyelmes anyuka valószínűleg észrevette a fejemben zajló gondolatokat, s szó nélkül válaszolt.

- Szia, drágám. Justin nemrégen ment el, azt mondta, van egy kis dolga. Fogalmam sincs, hol van, és mikor ér majd haza. Kérsz valamit inni? – rakosgatta el a tányérokat. Hát, ez egészen bíztató.

- Nem, köszönöm – túl frusztrált vagyok ahhoz, hogy bármit is a gyomromba küldjek.

- Emily, játszol velünk? – Jazzy jelent meg ismét, és a babaházára mutatott.

- Persze, azonnal megyek – melegen rámosolyogtam, majd újra Pattie-nek szenteltem a figyelmem. – Miért hagytátok el a kórházat? – kérdtem. Semelyik részét nem értem Justin viselkedésének, de ez a leghomályosabb, és tudom, hogy Pattie igazat fog mondani.

- Hogy érted ezt? Justin azt mondta nekünk, hogy a te üzeneted volt – zavarodottan összehúzta a szemöldökét.

Pár másodpercig némán bámultam Pattie-re, majd a légüres térbe. Hogyan mondhatott ilyet? Hogyan gondolhatta, hogy valaha is kiküldeném őket onnan anélkül, hogy egy biztonságos helyet biztosítok nekik? Mégis miféle szívtelen embernek állított be engem?

- Nem mondtál ilyet, igaz? – Pattie olvasott a gondolataimban. Sokatmondóan rápillantottam, mire lehunyta a szemét, és egy mély sóhajt hallatott. – Mi történt? Összevesztetek? – gyengéden megsimította a vállamat, és leültetett a kétszemélyes, krisztus előtti kanapéra. Most én következtem a sóhajtással.

- Nem. Az ég világon semmi nem történt – fogtam a fejem hitetlenkedve. – Tegnap azt mondta nekem, mielőtt elment, hogy… Szóval hogy… – kerestem a szavakat, de nem tudtam kimondani. Nem akartam kimondani.

- Tudom – mentett ki a helyzetből Justin anyukája. Rá sem kérdeztem, honnan tudja. Nagyon figyelmes nő, mindent észrevesz.

- És azután elment – folytattam. – Nem reagáltam rá, mert olyan hirtelen elment, és… Szóval, lesokkolt – az ölemben lévő kezeimet kezdtem tanulmányozni zavaromban. Pattie megnyugtató mosolyt intézett felém.

- Neki ez nagy dolog, Emily – egy pillanatra félrebiccentette a fejét, s folytatta. – Több, mint két éve nem tartózkodott lányok közelében, és most jöttél te. Le fogja rendezni magában, csak hagyj neki időt és teret – mélyen a szemeimbe pillantott, s máris jobban éreztem magam. Egy dolog azonban felkeltette az érdeklődésemet.

- Miért nem volt lányok közelében ilyen sokáig? – a homlokomat ráncoltam. És én még azt hittem az első találkozásunkkor, hogy egy tipikus nőcsábász. Egy kissé hihetetlen is ez, hiszen túl jól néz ki ahhoz, hogy ne legyen barátnője, valamint mindig túl gyakorlottan ér hozzám. Pattie már éppen nyitotta volna a száját, amikor Jazzy újból megjelent.

- Emily, most már jössz játszani? – leplezetlen öröm tükröződött az arcán. Hogyan is tudtam volna nemet mondani annak az angyali arcnak? Bocsánatkérően meredtem Pattie-re, aki csak elvigyorodott, és bólintott egyet.

Hagytam neki, hogy elhúzzon a ház másik sarkába, ahol Jaxon éppen kocsikkal játszott. Jazzy leültetett egy plédre, s a következő öt perc azzal telt el, hogy rajtam veszekedtek. Jazzy a babaházzal szeretett volna játszani, Jaxon pedig a kocsikkal. Addig hallgattam a civakodásukat, míg végül eszembe nem jutott a nyerő ötlet.

- Mi lenne, ha te megfésülnéd a hajamat, miközben én kocsizom Jaxonnal? – felvontam a szemöldököm, válaszra várva. Nem is feleltek, csak elmosolyodtak, és Jazzy már rohant is a fésűért.

Annyira békés volt velük így játszani. Egy a sok indok közül, amiért szeretem a gyerekeket, hogy gondatlanok, sokkal színesebben látják a világot, és mindig őszinték. Sok ember példát vehetne róluk.

Jazzy óvatosan fésülte a hajamat, és közben megjegyezte, hogy mennyire szép, és hogy ha nagy lesz, ő is ilyet akar. Elvigyorodtam. Imádom őket. Pattie közben takarított és vacsorát készített. Örömmel láttam, hogy megkapták a pénzt, amelyet eltetettem nekik a távozásukra. Habár, nem így képzeltem el az egészet, de legalább nem éheznek.

- Justinhoz jöttél, Emily? – kíváncsi hangsúllyal szegezte nekem a kérdést, ezzel kirángatva a gondolatmenetemből.

- Igen – feleltem. Nem is tudom, miért kérdezte, hiszen ez olyan nyilvánvaló.

- Miért volt bátyus olyan szomorú, amikor kijöttünk a kórházból? – kérdése egyenesen mellbe vágott.

- Szomorú volt? – kissé oldalra fordítottam a fejem, hogy valamelyest rá tudjak nézni, miközben oda-vissza tologattam a kis játékautót Jaxonnal.

- Igen, és amikor megkérdeztem, hogy jössz-e holnap, azt mondta, hogy nem – lebiggyesztette az ajkát. – Pedig megígérte, hogy holnap elhoz – hangszíne sértődésről árulkodott. Ezerrel kezdett pörögni az agyam. Miért lehetett Justin szomorú? Nem történt semmi, legalábbis én abban a hitben éltem, hogy minden rendben van, de ezek szerint… Mi a fene lelhette?

- De most itt vagyok – vigyorogtam rá, mire visszatükröződött arcán a gesztusom. Pár percig csendben maradt, addig én tűnődtem, s mechanikusan mozgattam a kisautót a kezemben. Justin nagyon furcsán viselkedik, és a legbosszantóbb az, hogy egyetlen dolog sem jut az eszembe, amivel megbánthattam volna. Bárcsak tudnám, mi baja.

- Emily, kérdezhetek valamit? – szólalt fel ismét Jazzy.

- Hát persze – bólintottam.

- Te szerelmes vagy bátyusba? – az arcomba hajolt, miután elhangzott a kérdése. A szavai egyenesen mellbe vágtak, sőt, átszúrták a mellkasom, és tőrként fúródtak a szívembe.

Ezen legutoljára elég régen gondolkodtam. Még csak akkor sem ötlött az eszembe, hogy át kéne ezt gondolnom, amikor tegnap bezengte nekem azt a pár szót, ami megállította a világomat. A helyzet az, hogy őszintén nem tudom. Túl kevés idő telt el, túlontúl elragadtak minket a vággyal túlfűtött érzelmek. Időre van szükségem, hogy ezt a kérdést meg tudjam válaszolni. Viszont itt ez a csöppség, mégis mennyire összetörném, ha azt mondanám neki, hogy fogalmam sincs?

- Miért kérdezed? – az egyetlen dolog, amit Mrs. Tranberrytől megtanultam, az a hatásos témaelterelés, és remélem, hogy sikerrel járok egy hat évessel szemben.

- Csak azért, mert azt mondta tegnap, hogy ő szerelmes beléd – darabokra törte, majd telítette el melegséggel a szívemet ezzel a kijelentéssel. Annyira meglepődtem, hogy reagálni sem tudtam, a kezem abbahagyta a kisautó tologatását, és még lélegezni is elfelejtettem.

- Tényleg? – rá sem ismertem a saját hangomra.

- Igen, és ha te is szerelmes vagy belé, akkor összeházasodhattok, és lehetek koszorúslány – ismertette a gondolatmenetét, mire egy szívből jövő kacaj tört elő belőlem. Már éppen készültem volna neki válaszolni, amikor az ajtó hirtelen kinyílt.

- Megjö… - és itt el is akadt az illető szava, ugyanis egyenesen a szemeimbe nézett belépése pillanatában.

A levegő megfagyott, és ha az előbb elfelejtettem lélegezni, akkor azt kell mondjam, hogy mostanra már megfulladtam. Mindenki csöndben volt, figyelte egymást, illetve kettőnket. Én csak vele törődtem, hozzá hasonlóan. Nagyot nyeltem, mire Jazzy abbahagyta a fésülést, így fel tudtam állni. Beszívtam egy jó nagy adag levegőt, és teljes fegyverkészlettel álltam készen a történésekre, amelyek egész biztosan nem lesznek olyan meghittek és nyugodtak, mint eddig.

Sziasztok! 

Nem is tudom, mikor hoztam utoljára ilyen hamar részt, de megjött az ihletem. Amikor lehurrogják a munkámat, vagy veszekedésben van részem, bármiről legyen is szó, azonnal nekilátok, hogy jobbat alkossak. Ráadásul a 15 komment is jó hamar kigyűlt, ami plusz löketet adott, így hipersebességgel meg tudtam írni a részt. És bár semmivel nem lett jobb, de legalább hamar hoztam a részt, nemde?:)Visszatérve a veszekedésre, nem igazán tudom, mit kéne tennem. Volt némi igazság a tegnapi emberek kommentjeiben. Nem mondom, hogy mindenben igazuk volt, de néhány dologban, miután átgondoltam, muszáj volt egyetértenem. Az egyik ilyen dolog, ez az úgynevezett "komment kikényszerítés". Nem igazán akartam, hogy ez így jöjjön le. Utólag belegondolva, külső szemmel valószínűleg én is ezt gondoltam volna, de én meg tudom érteni azokat az írókat, akik kommentlimitet állítanak fel. Elvégre, dolgoznak a résszel, nem? És a minimum, amit elvárnak, de szerintem ez az egyetlen dolog is egyben, az a visszajelzés. Tegnap írt egy lány, aki olvasta a blogot, a kommentje viszont törlésre került, amiért az alá a poszt alá írt, amit kitöröltem. Leírta, hogy szerinte már unalmas és erőltetett a történet. Ehhez csak annyit mondanék, hogy ezt is elmondhattad volna. Ha nem tetszett, miért nem jeleztél, és segítetted a munkámat? Talán ha hamarabb jelzed, felpörgetem az eseményeket. De ha magadban megformálsz egy véleményt, és azt ott is tartod, akkor nem fogom tudni kiolvasni a fejedből. Sajnálom, hogy elvesztetted az érdeklődésedet, tényleg. Előfordul az ilyen, és nem tartalak vissza, mert azzal már az elejétől fogva tisztában vagyok, hogy olyat nem írhatok, ami mindenkinek tetszik. Ha nem olvasol többet, akkor szíved joga, és ez mindenkinek szól, nem csak neki. Szerintem itt le is zárom ezt az őrületet ennyivel. Akik meg nem olvassák a blogot, azok meg ne jöjjenek ide csak azért, mert unatkoznak, és olthatnékjuk van. Erről továbbra is tartom a véleményemet. És ennyi.Hogy a részről is beszéljek egy kicsit, muszáj megkérdeznem, hogy mit gondoltok Derekről. Bár még elég sejtelmes, alig lehet tudni róla valamit, de az első benyomásra vagyok kíváncsi. :)Nem szabok kommenthatárt, inkább csak írok, hogy mihamarabb tudjak haladni az Anything Could Happen-nel is. Adom azt is, hogy aki akar, az majd jelez, remélem azért lesznek ilyenek is. Legközelebb jövök, egész biztosan később, mint most, a suli is kezdődik hamarosan, és most alaposan bele kell húznom. Azért egy hónapban legalább két részt biztosan fogok feltenni, ezt garantálom. See u later ♥