5th chapter - Guardian angel

-*- Justin szemszöge -*-

Van körülbelül három felsőm és két gatyám, amik összességében mind feketék, mégsem tudom eldönteni, melyikben menjek. Már mindent felpróbáltam mindennel, ami tökre idiótán jött ki, hiszen az összes egyforma. Bieber, mi a fene ütött beléd? Csak vegyél fel valamit és kész. Nem kell ezt túlkomplikálni. Viszont abban a pillanatban, hogy túlléptem a „jú isten, hogy nézek ki?” rohamon, már jött is a „jó isten, hogy áll a hajam?” traumám, amire természetesen feltétlenül szükségem volt. 

Lassacskán sikerült elkészülnöm, a hajamat vízzel próbáltam valahogy beállítani, de csak rontott a helyzeten, szóval hagytam a francba. Legyen ez a legkevesebb. Hátranéztem a hangosan kattogó kicsi órára, amely már 17:50-et mutatott. Ha most elindulok, sántítva is odaérek hatra, hisz egy köpésre van az a hely. 

- Elmentem, anya, vigyázz magadra – adtam puszit a homlokára, majd megöleltem.

- Te is, fiam – vetett rám egy szerető mégis aggódó tekintetet, mire én csak egy bíztató mosolyt küldtem. A két kicsinek is adtam puszit, ez követően pedig az ajtó felé vettem az irányt.

Kint a ház előtt még szétnéztem, hátha az apám a közelben van, de valószínűleg megint kocsmázik, ebből kifolyólag pedig nem tolja haza a képét legalább egy hétig. Vagy ha mégis be mer állítani amíg én nem vagyok itthon, addig él, azt garantálom. Nem fogom a végtelenségig tűrni, hogy bántja anyáékat. 

Előbbi gondolatom következményeképp gondterhelten felemeltem a kezem hátra a kapucnimért, aztán egy röpke mozdulattal feltettem, és neki is vágtam az utamnak. 

Fogalmam sem volt miért, de minden egyes lépéssel nagyobb lett bennem az izgalom. Eltelt egy kis idő , mióta tetszeni akartam egy lánynak, s most elég nehezen is startolok a témában, hisz mindannyian tudjuk, hogy azegész életem nem ér annyit, mint az ő házában egy törölköző.

Körülbelül húsz méterre voltam a megbeszélt helytől, és már meg is pillantottam Emilyt. Még csak hátulról láttam, de a szívem máris kihagyott egy ütemet, majd olyan erővel kezdett el ismét dobogni, hogy azt hittem kiszakad a mellkasomból. A légzésem akaratlanul is szaggatott lett, és a tenyerem váratlanul nekiállt izzadni. Mégis mi ez? Annyira szokatlan és különös… Mégis tetszik. 

Miután sikerült megmozdítanom a földbe gyökerezett lábam, lépni készültem felé, amikor hirtelen valaki a szám elé tette a kezét, lefogott, és behúzott a zsákutcába. Már csak reflexből is védekeztem volna, azonban a férfi hihetetlen erejű szorítása még rajtam is kifogott, így nem tudtam mozdulni sem.

- Nyughass, kölyök – hallatszott egy ismerős hang a zsákutca végéből. Ó, megint ez a szerencsétlen. Már csak erre volt szükségem. Egyszer találkozom egy viszonylag normálisnak mondható lánnyal, akkor sem hagyják, hogy jobban megismerjem. Néha már komolyan eltűnődöm, minek vagyok én a világon egyáltalán.

- Engedj már el – mormogtam a két méter tíz centis pasinak, majd mozgolódni kezdtem. Alárendeltnek éreztem magam, mivel talán az is voltam. 

A nagytermetű férfi lassan eleresztett, én pedig megráztam a vállaim. Nem hallottam reccsenést, amely borda-, esetleg gerinctörés apró jelzője lett volna a pasas erős szorítása eredményeképpen, szóval megnyugodtam, már amennyire meg lehet ebben a szituációban. Levettem a kapucnim a fejemről, nehogy az is probléma legyen, hogy rajtam van. Általában nem hagyom, hogy parancsoljanak nekem, de ezúttal az életem forog kockán. És ha az engedelmesség az életben maradásom kulcsa, akkor hát legyen, engedelmeskedem. 

- Megmondtam, hogy még találkozunk – jött egyre közelebb, de azt a rohadt cigit le sem tudta tenni. Nem elég, hogy itt van, és pont most, még a cigi füstöt is rám fújja. Annyira szétverném.

- Mit akarsz tőlem? – álltam zsebre tett kézzel, a testőr meg mögöttem, mint valami élő szobor. Igazából nem mondom, hogy nem féltem a választól. Elvégre mi van, ha azt kéri tőlem, hogy öljek meg valakit? Sosem öltem még meg senkit és nem is áll szándékomban. Akármennyire is indulatos tudok lenni néha, nem lennék képes rá.  Viszont ha ez a kérése, nekem kell megtennem, vagy én halok meg. Még egy patthelyzet, hurrá.

- Mivel ilyen puhány vagy, ezért csak csomagokat fogsz kiszállítani – szippantott a cigiből, majd megint rám fújta azt az undorító szagú füstöt. Hogy puhány? Én? Szerintem még nem nézett tükörbe, hiszen nem nekem kell testőr, hogy meg tudjam védeni magam. Nem csak szerencsétlen, még hülye is. Meg vagyok áldva.

- Milyen csomagot? – kérdeztem monoton hangon, és próbáltam figyelmen kívül hagyni az első tagmondatát, miszerint puhány vagyok.

- Ezt – lökött oda elém egy dobozt, amely egy puffanás kíséretében leesett a földre. Tanácstalanul meredtem le a tárgyra, ezt követően pedig méregetni kezdtem. Vajon mi lehet benne? Bomba? Drog? Cigi? Egyik lehetőséget sem zárom ki. – Itt a cím, amire ki kell vinned, még ma – nyomta meg az utolsó két szót, közben pedig egy cetlit nyújtott felém.

 Álljunk csak meg. Még ma? A mából immáron csak hat óra van hátra, ami annyit jelent, hogy vagy a randi előtt, vagy a randi után kell kézbesítenem a csomagot. Ha utána megyek, akkor el kell sietnem a találkáról, és Emily azt hiszi majd, hogy le akarom rázni. Ha pedig előtte megyek, akkor elkések, de addig tudok maradni, ameddig csak szeretnék. Hirtelen kikaptam a gyerek kezéből a cetlit, és próbáltam kivenni a sorokat a zsákutca sötétségében. A hely, amit megadott, a legrövidebb úton menve is öt percre van. Meg kell kísérelnem, hogy most viszem ki oda. Igaz, így késni fogok körülbelül negyed órát, de ott leszek majd. Egy kicsi szerencsével pedig még Emilyt is ott találom. Szerencse? Inkább hagyjuk.

- Meglesz – bólintottam, és lehajolva felkaptam a dobozt. Újra kiegyenesedtem, majd fürkészni kezdtem a gyereket, tekintetemmel pedig próbáltam sugallni, hogy immáron nagyon szeretnék távozni. Nem, ez egyáltalán nem olyan egyszerű, hogy már indulok is. Ez még mondani akar valamit, látom rajta.

- A dobozt a küszöbre rakod, senki nem láthat meg, de legfőképp senkinek nem beszélhetsz róla – nyomatékosította a senki szót. Ismét bólintottam, remélve, hogy indulhatok már. Nem mintha várnám ezt az egészet, de sietnem kell Emilyhez. – Tűnés – förmedt rám. Sóhajtottam egy nagyot, ezzel nyilvánvalóvá téve, hogy örülök a távozásomnak, majd hirtelenjében megfordultam, és kirohantam a zsákutcából. Mielőtt elindultam volna a megfelelő irányba, balra pillantottam, a padra. Még ott volt. 

Most igyekezz, Bieber. Ezt nem hagyhatod veszni.   

-*- Emily szemszöge -*-

Elegem van. Tisztában vagyok vele, hogy naiv vagyok, de hogy ennyire, azt még én sem gondoltam volna. A semmiből előkerült egy túl tökéletes srác, elhívott egy randira, és én még azt hittem, hogy eljön. Elvégre, miért is jött volna el? Elrontottam az estéjét ezzel az egész afférral. Eléggé abszurd lett volna, ha idetolja a képét, de én mégis azt hittem. Képes voltam elhitetni magammal, hogy majd eljön, és egy egész napot végig idegeskedtem miatta. Emily, hozod a formád.

Lassan és komótosan ballagtam az utcán, minden lépésemet jól megfontoltam, nehogy elessek a fájó térdemmel. Hihetetlen vagyok. Nem is ismerem őt, bármennyire is éreztem úgy, mintha mindig is mellettem lett volna. Miért bánt ez ennyire?

Óvatos menésem és heves gondolkozásom közben feleszméltem arra, hogy a nevemen szólítanak. Körülnéztem, de senkit nem láttam. Tehát már hallucinálok is? Ez komoly? Miller, mehetsz az elvonóra. Túl sok levegőt szívsz. Megráztam a fejem, majd folytattam a menést - vagy inkább toporgást. Azonban nem telt bele két másodperc, ismét hallottam, amint valaki szájára veszi a nevem, de ezúttal amikor hátranéztem, szemben találtam magam azzal az emberrel, akinek a mostani érzelmi állapotomat köszönhetem.

- Emily, kérlek várj! – lihegett, majd olyan hirtelen, mégis szörnyen erőtlenül lassított le előttem, hogy azt hittem összeesik. Mennyi is az idő? 18:40. Kicsit elkésett azzal. 

- Ennél többet már hova várjak? – álltam meg, majd a lehető leghatásosabb módon próbálkoztam kifejezni ingerültségem, és a magasba emeltem a kezeim. Miféle játék ez, amit űz velem?

- Sajnálom, de… - akadt el a szava, közben pedig a szemeimet fürkészte, bennem pedig egyre jobban ment fel a pumpa.

- De? Nem akartál látni? Megbántad, hogy elhívtál és le szerettél volna rázni? Nyugodj meg, megértem – fordultam meg, de nem engedett elmenni, felkaromnál fogva visszarántott. A legkisebb mértékig sem hittem volna, hogy ez a tette ennyire fájni fog. 

Fájdalmas arccal lassan felhúztam a pólóm ujját, és egy hatalmas lila foltot találtam rajta, amelynek kissé kéz alakja volt. Ekkor hirtelen ismét jött a látomásszerű érzés, behunytam a szemem, és magam előtt láttam Briant, amint farkasszemet nézünk, közben pedig szorítja a kezem. Hát ő tette. 

- Istenem, annyira sajnálom – meresztette a szemét Justin, amikor felhúztam a pólóm ujját. Annyira fájt fizikailag, mentálisan és érzelmileg is ez az egész, hogy a szemem is könnybe lábadt. Justin közelebb jött, s megsimogatta a fájó területet, én azonban hátra léptem. Legszívesebben persze a végtelenségig is elviseltem volna, hogy simogat, de az eszem még a helyén volt, és egy nagy piros sziréna segítségével figyelmeztetett.

- Felejtsd el – suttogtam erőtlenül, és elindultam hazafelé – illetve próbáltam. 

- Megmagyarázom – termett előttem, kezeit pedig óvatosan a könyökömhöz tette, ezzel megakadályozva, hogy tovább menjek. Abban a pillanatban, hogy magam előtt tudtam őt, lehajtottam a fejem, és a legnagyobb erőmmel próbálkoztam visszafojtani a stressz okozta zokogást. 

- Ezen nincs mit megmagyarázni. Nem jöttél el, mert nem érdekelt – néztem a szemeibe, és egyre jobban nem tudott foglalkoztatni, ami történt.

- Érdekel – vágta rá, majd elpillantott a földre, utána pedig rám – De az öcsém, Jaxon… - tette a homlokára egyik kezét, és még mindig lihegett. Egy pillanatra lefagytam, de tartottam magam. – Jaxon lázas lett, nagyon magas hőemelkedése volt. Sürgősen kórházba kellett volna szállítani, de mivel nincs pénzünk az ellátásra, ezért el kellett mennem az egyik orvoshoz, akit régóta ismerek. Mindig ő segít, ha baj van a kicsikkel, szóval muszáj volt érte elrohannom. Nem lakik valami közel, de telefonom nincsen, így telefonálni nem tudtam sem neki, sem pedig neked, így nem volt más választásom, mint elmenni érte. Miután elrohantam hozzá, még meg kellett várnom, amíg odaérünk a házunkhoz, és csak ezután tudtam jönni hozzád, de te már nem voltál ott, amit meg is értek, hisz negyven percet késtem – vett hatalmas levegőt a története végén, mivel annyira hadart, hogy azt hittem, megfullad közben.  

Ha az előbb nem tudtam megszólalni, mostanra azt hiszem életem hátralévő részében felveszem a néma életmódot. Beszédre nyitottam a szám, de a hang legkisebb formája sem volt képes kijönni a torkomon. Annyira őszintén beszélt, és olyan dologról, ami mindig is megérintett. Valami oknál fogva egyik percről a másikra minden haragom elszállt, és úgy éreztem, teljesen megbocsátottam neki.

- Én… - kezdtem el a szokásos dadogásom. Annyi mindent tudtam volna mondani egyszerre, hogy egy szót sem voltam képes kinyögni. Mintha elfejeltettem volna beszélni.

- Nagyon sajnálom, Emily – nézett a szemeimbe, utána pedig le a földre. Összeszorult a szívem. Hogyan haragudjak rá, amikor ilyet mond, aztán pedig így néz rám? Nem tudok. Képtelen vagyok rá. 

- Én sajnálom – nyögtem ki végül, és felé léptem egy lépést. Tettemre felpillantott rám, majd mogyoróbarna szemei megcsillantak a lemenő nap fényében. Zavaromban még a lélegzetem is elakadt, azt sem tudtam, hová nézzek, mit mondjak, és hogyan mozduljak. Egyedül egy dologban voltam biztos: el akarom tűntetni belőle a bűntudatot, hiszen ahogy rám néz, többet mond el az érzéseiről, mintha megpróbálná körülírni őket. Villámhoz méltó módon minden kiment a fejemből, csak ez az egy gondolatom maradt. Akárcsak egy beprogramozott robot. 

Justin, akivel eddig némán kommunikáltam, hirtelen kitárta a karját, jelezve ezzel, hogy szeretne megölelni. Erre csak még jobban elbizonytalanodtam. Tényleg meg kéne őt ölelnem? Nem kapok majd rövidzárlatot, ha ilyen közel leszek hozzá? Elvégre, egy robot sem bírhat ki mindent. 

Pár pillanat múlva azonban szó nélkül belesétáltam a karjaiba, ő pedig szorosan magához vont. Érzések tömkelege telített el röpke három másodperc alatt, és úgy éreztem, végleg elszáll minden rossz belőlem, a síráshoz való hajlamot is beleértve. Nem tudom hogyan, de a közelsége mindent kiűzött belőlem, ami helytelen. Úgy éreztem, tisztán tudok gondolkozni, és eloszlik a köd minden elől, ami eddig homályos volt. Fogalmam sincs, hogyan csinálja, viszont teljesen profi módon ért hozzá. Valószínűleg pár lánnyal már eljátszotta ezt. 

Lassacskán elváltam tőle, majd megsimítottam a karját. A bőre égett, szinte már égési sérülést szereztem azzal, hogy megérintettem. Mennyire siethetett, hogy mindent megoldjon… Még belegondolni is fárasztó. Úgy látszik ő ilyen őrangyal. Mindig ott van, ahol kell. Még egy jó pont. Mennyi is van már? Azt hiszem, felhagyok a számolásával.

- Akkor áll még a randi? – nyalta meg az ajkait, majd elmosolyodott halványan. Azt hiszem, kérdése, s halvány mosolya elárulta, hogy sikerült a küldetésem. 

- Persze - tükröztem vissza mosolyát. Úgy érzem, visszatért a régi, „Justin minden egyes mondatára, avagy cselekedetére elvörösödő” Emily. Per pillanat fogalmam sincsen, hogy ennek örüljek-e, vagy ne, de jelen pillanatban inkább nem koncentrálok rá, hátha az segít.

- Gyere – nyúlt a karomért, hogy támogasson a menésben. Nem elég, hogy ezek után azt sem tudom, hogy hívnak, még ilyen figyelmes is. Egyszerűen ez már abszurd. Ennyire jószívű srác nem is létezik. Lehet, hogy tényleg hallucinálok, csak nem veszem észre. Kereshetném a megoldást, de szerintem felesleges. Bele kell törődnöm, hogy ő igenis létezik. Valami pedig azt súgja, hogy nem lesz hosszú idő ez a folyamat.

Embereeeek. Mi van veletek? Mi az, hogy abbahagytam? Mi az hogy ezt is abba fogom hagyni? Egy árva szóval sem mondtam, hogy abbahagyok bármit is. Az ACH-val még vannak terveim. Az a történet még túlságosan is az elején jár, hogy abbahagyjam. Nem hagytam, csak szünetel. És tudjátok mit? A BROKEN-t végigcsinálom. És tudjátok miért? Akkor elmondom:

Írtam pár könyvkiadónak, és elküldtem nekik az eddig megírt részeket. Igen, jól látjátok: könyvet szeretnék a történetből. Nagyon szeretném ha összejönne, és ez tartja bennem a lelket, hogy ne adjam fel. Megígérem, hogy nem fogom lógva hagyni egyik történetet sem, az ACH-t sem. Végigcsinálom.

Viszont ti is kelletek hozzá. Komizzatok többet, írjatok, ha nem tetszik valami, JELEZZETEK. Szükségem van rátok, remélem nem fogtok cserbenhagyni. Én sem foglak titeket, ígérem ♥

Köszönöm az eddigi kommenteket, mind jól esett, várom ez alá a rész alá is a visszajelzéseket, remélem kapok is.

Egy régebbi komira válaszolva (nem tudom már ki kérdezte): Emily karakterének a nevét nem tudom. Az a lány az, aki Justin Next 2 U klipjében szerepel, valamint az a lány, aki a U Smile-ban. Nagyon hasonlítanak egymásra, ezért is választottam őt. Egyébként a U Smile-os lánynak Anastasia Kassar a neve, ő Emily, de a Next 2 U-s lányt nem találtam meg. 

Ennyi lenne, nagyon nagyon bízom benne, hogy jeleztek, és ne aggódjatok, írok ezerrel! ♥

Love U ♥