6th chapter - Why don't you look at me?

-*- Emily szemszöge -*-

Végül a közeli parkig mentünk el, hogy ne kelljen messzire totyognom hazafelé. Mindvégig szinte egy szót sem szóltam, ugyanis hihetetlenül megszeppentett a közelsége. Ahogy tartotta a derekam s minden lépésemre ügyeltt, szokatlan volt számomra. Senki nem szánt még felém ennyi figyelmet. 

- Nagyon csendes vagy – szólalt meg bizonytalanul. Hah, még szép.

- Te sem panaszkodhatsz – feleltem, majd óvatosan rápillantottam oldalról. Abban a pillanatban, hogy ezt a lépést megtettem, rögvest egy palacsintasütővel vertem volna fejbe magam, hiszen így is elképesztő hatással van rám, nemhogy szemtől szembe.

- Semmit sem tudok rólad. Ha pedig így haladunk nem is fogok – szögezte le, de a félig elfojtott vigyora ott bujkált az arcán. Nem tudtam mást tenni, csak tátott szájjal magam elé meredni, és felfogni a tényt, hogy mostantól ünnepélyesen is „Justin Szeretem-Közölni-A-Tényeket Nem-Tudom-A-Vezetéknevét” lesz a neve. 

- Nem mintha én olyan sokat tudnék rólad – próbáltam játszani, hogy tudom kezelni a maga fajta szókimondó embereket, pedig az igazság az, hogy tulajdonképpen gőzöm sincsen, mi lenne a legmegfelelőbb reakció ezekre a hirtelen kimondott szavakra. Nem vagyok híres az ilyen helyzetben való rögtönzésről.

- Akkor mit szólsz egy kérdezz-felelekhez? – vettette fel a semmiből az ötletet. Oké, hány éves is vagyok? Nyolc? Utoljára körülbelül ennyi idős lehettem, amikor ezt játszottam. Az igazat megvallva, Justin maga a megtestesült kiszámíthatatlanság. 

- Kezdj – mondtam ki egyszerűen, és csak egy pillanatra ránéztem. Elég is volt, hogy levegyen a lábamról.

- Miért sírtál? – szegezte nekem tekintetét, akárcsak ha egy kést szúrt volna belém. 

Zavartan pillantgattam minden felé, azonban rá nem tudtam nézni. Miért kellett feltennie ezt a kérdést? És ez hogy kapcsolódik egyáltalán ahhoz, hogy ki vagyok én? Most légy okos, Miller.

- Nagyon begörcsölt a térdem – feleltem bólogatva, mintha magamnak helyeseltem volna. Komolyan, Emily? Ennyire futja tőled? Nem tudsz sem rögtönözni, sem hazudni, ráadásul még a helyzetet sem kezelni. Rosszabb vagy, mint egy nyolcvan éves – pattogott bennem a kicsi, jelen pillanatban dühös Emily.

- Minden világos – bólintott. Minden világos? Most viccel, vagy komolyan bevette, hogy emiatt képes vagyok sírni? – Te jössz – kereste a szemeim, de sikertelenül járt el, hiszen eszem ágában sem volt ránézni.

- Hány éves a testvéred? – ötlött eszembe ez a teljesen hétköznapi kérdés, hiszen vele ellentétben, én nem fogom őt kész tények elé állítani. Vagyis, még nem.

- Jaxon négy, Jazzy hat – vágta rá, majd az alatt a nanoszekundum alatt, amikor a tekintetem arcára vetült, megnyalta az ajkát. Miért csinálja ezt? – kérdeztem hisztérikusan magamtól. Nyilván mert kiszáradt a szája – tette szét karjait a bennem lakozó énem amolyan „te idióta, ez meg milyen kérdés?” testtartással. Rossz ötlet volt ez az egész.

- Értem – mondtam egyszerűen, pedig legszívesebben leálltam volna vele vitázni, hogy akármilyen hihetetlen is, valahol bent a fejemben még van agy, amivel fel tudok fogni dolgokat. Valahol.

- Neked van testvéred? – lépett hozzám közelebb egy lépéssel az úton lévő kátyú miatt, amely éppen az útjába ütközött. Egyszerre volt jó és elképesztően frusztráló a közelsége, hiszen így még azt a maradék agyamat is, ami valahol bent kering a fejemben, elvesztettem. 

- Egyke vagyok – biggyesztettem le az alsó ajkam. Nagyon szerettem volna testvért, mondjuk egy nővért, akivel legjobb barátnők lettünk volna. De sajnos azok alapján, amit pár hónapja hallottam anyáéktól, ezt nem tartom valószínűnek.

- Már ő is egy véletlen volt, és most végig akarod ugyanazt csinálni, amit vele? – hallottam üvölteni apát a vendégszobából.

- Véletlen? Azt merted mondani a lányodra, hogy egy véletlen? – zokogott fel anya. – A legszebb dolog, ami valaha történt a házasságunkban, az ő volt, és te azt mondod rá, hogy egy véletlen? – megijedtem a tónus hallatán. Anya sosem kiabál. 

- Szeretem a lányunkat, Elisa, de én sosem akartam gyereket. Egyetlen dolgot kértem tőled, az pedig az volt, hogy szedd azt a kurva tablettát, és még erre sem voltál képes! – belevert a vitrinbe, melyben megrezzentek a méregdrága porcelánedények, amiket anya úgy szeretett. Ekkor már patakokban folytak a könnyeim.

- Te voltál az egyetlen férfi az életemben, huszonhárom éves voltam! – megremegtem anya kétségbeesésén. – Családot akartam, veled képzeltem el az életem, és te ezek után akarod megtiltani nekem, hogy gyerekem legyen? – ha nem a saját fülemmel hallottam volna a beszélgetést, nem hittem volna el. Azt hittem, anyáék rendben vannak. Azt hittem, szeretnek…

- Az egyetlen ok, amiért nem bontottam fel a házasságot, az Emily volt. Képtelen voltam elhagyni őt, miután megláttam – apa őszintén hangzott, ám ettől még sajgott a szívem, amiért véletlenként tekint rám.

- Akkor miért nem vagy hajlandó újra azt érezni, amit akkor? – kérdte anya.

- Mert már ő sem más nekem, mint egy lelkiismeret-furdalás.

- Nem irigyellek – rezdített ki traumatikus gondolataimból. – Rajtad a sor – sürgetett Justin, amivel nem segített, mondhatni semennyire. Semmit nem tudok róla, mégsem jut eszembe egy épkézláb kérdés sem. Komoly kihívás ő nekem.

- Kivel élsz együtt? – kérdeztem végül, ezzel pedig több dolgot is megtudhatok. 

- A testvéreimmel, anyával és… apámmal – húzta el a száját, amikor az apja került fénypontba. Elhalkult, és valósággal undor volt a hangjában. Őrülten kínzott a vágy, hogy ránézzek, hiszen akkor több mindent is láthatnék az állapotából, de nem tehetem. Ha megtenném, azzal valósággal tönkre vágnám a tervem. Egyébként is, miért lett hirtelen ilyen? Az apja ezek szerint nagyon kényes téma számára. Annyira szeretném tudni, hogy mi az oka ennek, de ahogy érzékeltem a hangsúlyából, inkább nem firtatom a dolgot. Még a végén megharagudna rám, az pedig nem hiányzik. Basszus, annyira szomjazok az információra. 

- Te kérdezel – próbáltam terelni a témát előbbi reakciója miatt, de eléggé hülyén jött ki az egész, hiszen még mindig észvesztően közel volt hozzám, pedig már évezredek óta elhagytuk azt a kátyút az úton. Elkezdtem szaggatottan venni a levegőt, ami még mindig megmagyarázhatatlan egy megnyilvánulás felőlem. Furcsa, hogy ilyeneket vált ki belőlem a puszta közelségével. Mi lenne, ha rá is néznék? Tüdőelégtelenségben az utca közepén esnék össze? Nos, erre a kérdésre pár pillanat múlva választ is kaptam.

Justin a semmiből megragadta az alkarom, majd egy egyszerű rántással a falhoz passzírozott, tekintetét pedig belevéste mélyen az enyémbe. A sötétségben nem látszott semmi, csak a szemei és a megnedvesített ajkai, amelyek csillogtak a hold fényében. Kezei a fejem mellett helyezkedtek el a falon, és segítették Justint, hogy meg tudja tartani magát a falnak támaszkodva. 

Egy másodperc alatt ijedtem meg, bizonytalanodtam el és fagytam le egyszerre, aminek következménye csak a még hevesebb levegőkapkodás volt. A testemet túl váratlanul érte, hogy eddig rá sem pillantottam, most pedig farkasszemet nézek vele. A látványtól, amely a szemem elé tárult hirtelen, pislogni is elfelejtettem, ennek következményeképp pedig kiszáradt a szemem és szúrni kezdett. Csak egy röpke másodpercre éreztem a körülöttem lévő dolgokat, viszont akkor mindent. Végigjátszódott a fejemben minden egyes dolog, ami ilyenkor megtörténhet: megver, megcsókol, hozzám préseli magát, behúz a zsákutcába és megerőszakol, meg ehhez hasonló szituációk tömkelege. Azonban ő nem tett mást, csak meredt a szemeimre, mintha át akarna küldeni valami kimondatlan jelet.

Olyan sűrűn vettem a levegőt, hogy meg is szédültem, teljesen nekidőltem a hideg falnak, kezeimet pedig magam mellé tettem, és támasztottam magam. Nagy zavaromban a csuklómon lévő ezüst karkötőmet piszkálgattam, amelyet anyától kaptam, így próbáltam levezetni a feszültséget. Közben folyamatosan tartottam a szemkontaktust Justinnal, és próbáltam belelátni a fejébe. Már nem létezett számomra semmi, csak a barna szemei, meg azok a telt ajkak, amelyek most elképesztően közel vannak hozzám. Egyenként tanulmányoztam mind a két szemét és megállapítottam, hogy mind a kettő ugyanolyan gyönyörű. Ráadásul fényben átváltozik a mogyoróbarna szempár zöldessé, ami meglehetősen szokatlan számomra, hiszen nem láttam még ilyet. Ajkaitól pedig szabályosan a hideg futkos a hátamon, főleg most, amikor alig van tőlem pár centire.

Tanácstalanul meredtem rá, és egyre inkább félni kezdtem. Fogalmam sincsen mi velem a szándéka, azt sem, hogy mit akar, és miért csinálja ezt, de azonnal választ akarok. Nem sokáig fogom bírni a szemezést vele, hiszen a lábam már így is remegett, a hangom elment, megszédültem a sűrű levegővételtől és még a közelsége is itt van. Csak tudnám végre, hogy mit akar ebből kihozni.

- Miért nem nézel rám? – suttogta, tekintete közben a szemem és a szám között vándorolt. Kérdése ismét derült égből Justin-csapásként ért, ebből kifolyólag még le is blokkoltam. Most elvárja tőlem, hogy válaszoljak, de az nem olyan egyszerű. Eszméletlen közel van hozzám, és el sem szakítja a pillantását az enyémtől. Lehetetlen küldetés.

- De… én… - makogtam zavartan, közben pedig azt sem tudtam merre nézzek. Illetve Justin szemein kívül máshova nem tudtam nézni, mert ha elkaptam a tekintetem, ő azonnal követte azt, és még a látóteremet is eltakarta, hogy esélyem se legyen másfelé pillantani. Beszorított. – Most is rád nézek – nyögtem ki végül egy viszonylag értelmes mondatot, és piros pont, amiért artikulálnom is sikerült. 

A bennem lévő kis Emily most nem tudta mit tegyen, ezért összezavarodva ült a sarokban, és várta, hogy egyedül kimásszak a helyzetből. Nem tehettem mást, csak próbáltam tartani a szemkontaktust, és eltűntetni a bizonytalanságot magamból. Ha magabiztos vagyok, könnyebben reagálok ilyenekre. Azonban ember legyen a talpán, aki ezt a Justin-csapást kibírta volna.

Pár szavas beszélgetésünk után végképp ötletem sem volt, hogy mi lesz ennek a vége, de kezdem egyre inkább kellemetlenebbül érezni magam. Tehetetlen vagyok, és annál jobban semmit sem utálok. Nyilvánvalóan Justin olyan ember, aki szeret diktálni, és élvezi, ha látja a másik félben a bizonytalanságot. Velem viszont nem játssza ezt, nem nyerheti meg ezt a csatát ilyen egyszerűen.

Fejemben villámsebességgel gyűlni kezdtek az ötletek, hogy hogyan mászhatnék ki emelt fővel ebből a szituációból, de egyik sem volt annyira hatásos, hogy méltó legyen a helyzethez. Így nem maradt más, csak a jól bevált trükk, amit mindig be lehet vetni, ha el akarsz tűnni valahonnan.

- Késő van, anyáék már várnak – fojtottam el a remegésem és az izgatottságom, helyette pedig felvettem a határozott szerepet, és ellöktem magam a faltól. Mihelyst megtettem ezt a lépést, már meg is bántam, hiszen kiegyenesedésem miatt kevesebb lett a távolság közöttünk olyannyira, hogy az orrunk hegye szinte találkozott. Hihetetlen módon, az összes erőt összeszedve magamban, egyetlen mozdulattal átbújtam Justin karja alatt, majd megálltam mellette, és vártam a következő lépést.

- Titokzatos vagy – fordult velem szembe, tekintetét pedig megint belevéste az enyémbe. Ezt most bóknak vegyem, sértésnek, vagy egyszerű kijelentésnek? Nála sosem lehet tudni.

- Téged sem kell félteni – vágtam vissza, majd örömmel konstatáltam, hogy maximálisan megjött az eszem, a kis Emily pedig végre felállt a sarokból, és bokszkesztyűvel a kezein készen áll a mérkőzésre.

- Ha ez a verseny témája, akkor magasan nyersz – meredt még mindig a szemeimre, de immáron észrevettem az elfojtott mosolyát, amelyet gondosan elrejtett előlem. Hopp, egy bal horog.

- Mr. Kiszámíthatatlan, ha nem haragszik én, és a titokzatosságom most hazamennénk, mert otthon már valószínűleg aggódnak – fejeztem ki magam meglepően diplomatikusan, amire tulajdonképpen még én sem számítottam. Nem kaptam mást cserébe, csak egy fejrázást, ezt követően pedig egy széles vigyort, amelyből pillanatok alatt éktelen nevetés fejlődött ki. Örülök, hogy ilyen jól szórakozik rajtam.

Őszintén szólva, nem voltam benne biztos, hogy miért nevet. de legalább kihasználhattam az alkalmat, hogy Justinnak hátat fordítva, kissé döcögősen elindulhassak haza. Nem tartom valószínűnek, hogy akár pár percet is kibírnék még a közelében úgy, hogy ilyen reménytelenül kiszámíthatatlan, pimasz, alattomos és… és aranyos. Akármennyire is szeretném azt hinni, hogy szánalmasnak tart, valami mindig eltérít. Elvégre, nem lenne itt, hogyha annak tartana. Lehet, hogy akkor még nem voltam a szemében gáz, mostanra kicsit kételkedem ez ügyben. Viszont bármit is tesz, mindig látom a szemében azt az elfojtott mosolyt, amivel elárulja a gondolatait. Ott van minden elrejtve a szemében, csak olvasni kell benne. És azt hiszem, én képes vagyok megfejteni ezt a rejtvényt.

 

Jaj istenem. Annyi mindent szeretnék mondani de komolyan. Nem is tudom, hol kezdjem. Mondjuk érdemes lenne talán ott, hogy láttam a komikat. Minden kommentet nagyon köszönöm, a negatívakat is, mert építő jelleggel tekintek rá. De szeretném már lezárni az abbahagyom témát. NEM fogom abbahagyni, ezerszer elmondhatom ha úgy hiszitek el. Próbálom magamból a legjobbat kihozni, amikor csak lehet írni. Komolyan veszem, mert nagyon szeretem mindkét történetet. A másik szünetel, igen, de nincs lezárva. Még nem.

A másik pedig az, hogy valamelyikőtök írta, hogy laposodik a történet. Én aszerint az elv szerint működök, hogy nem felelhetsz meg mindenkinek. Nem tudsz olyat alkotni, ami mindenkinek tetszik, és egy pillanatig sem volt ez a tervem. Megvannak az állomások a történetben és a fejemben is, akinek esetleg nem szimpatikus a történet, akkor nem az. Köszönöm nekik, hogy legalább adtak neki egy esélyt és beleolvastak. Félre ne értsétek, nem küldök el senkit, de ha nem tetszik a történet, akkor nem tetszik, ez így teljesen rendben van :) 

A könyv téma még eléggé függőben van. Ezerrel dolgozom rajta, és nagyon remélem, hogy a munkám meghozza a gyümölcsét. Bízom benne, hogy a mostani rész tetszik, várom a kommenteket, meleget hideget egyaránt, hiszen szeretem, hogy elmondjátok a véleményeteket :)

Legközelebb találkozunk, love ya <3

u.i.: sütii köszönöm szépen, hogy mindig olyan őszinte vagy, nagyra értékelem :) És az "abbahagyom"-os részt nem neked szántam, hanem azoknak, akik írták, hogy ne hagyjam abba, meg hasonlók. :)