7th chapter - Bracelet

-*- Emily szemszöge -*-

- Hé, várj már – futott oda elém, hogy megállítson, de közben törölgette a szemét, hiszen valósággal röhögő görcsöt kapott. Bár tudnám, hogy miért. – Nem mehetsz haza egyedül, veszélyes – próbált áthatóan a szemembe nézni, és érzékeltetni velem, hogy komolyan beszél, de a terve azon nyomban befuccsolt, hiszen nem bírta nevetés nélkül.

- Semmi szükség rá, hazatalálok egyedül is – mondtam felvont szemöldökkel, utána pedig nemes egyszerűséggel kikerültem, és továbbléptem. Azt hiszem, kiütéssel győztem.

Észre sem vettem, és normális tempóban tudtam menni. A gondolataim elterelték a figyelmem a térdemről, így már nem is volt vészes a fájdalom. Erős késztetést éreztem rá azonban, hogy hátrapillantsak, Justin vajon elment-e már onnan, vagy esetleg még mindig ott áll jókedvűen, de akkor minden, amit eddig nagy nehezen felépítettem, leomlana. Nem szabad látnia rajtam, amin keresztülmegyek. Jobb lesz, ha így válunk el. Lehet az is jobb lenne, ha nem is látnánk többet egymást. Nyilvánvalóan nem passzolunk.

Békésen, már-már félig beletörődve abba, hogy sosem látom többé Justint, ballagtam az utcán ezúttal már egészséges – legalábbis annak tűnő – ember módjára. Igaza volt Leahnak, Justinnal vigyázni kell, minden értelemben. Semmit sem szabad figyelmen kívül hagyni, amikor vele van az ember, mert sosem lehet tudni, mikor jön az újabb Justin-csapás. Nekem viszont úgy tűnik, e felől már nem kell tovább idegeskednem. Nem jött utánam, ennek így kellett történnie.

- Látom, görcsöl a térded – ugrott ki elém hirtelen egy sötét, kapucnis alak, én pedig annyira megijedtem, hogy sikoltottam egy kisebbet. Ez teljességgel lehetetlen. 

- A francba már, Justin, a szívbajt hoztad rám – tettem jobb kezem a szívemre, és próbáltam mély lélegzetekkel visszaállítani a szívverésem normális tempóba. Egyszerűen ezt nem tudom elhinni. Szabályosan könnyekig röhögött rajtam.. Annyira lehetetlen ez a srác.

- Én megmondtam, hogy veszélyes – tárta szét a karjait, és a kapucnija alatt felfedeztem a félmosolyát, ami arra utal, hogy még mindig nem röhögte ki magát rajtam. Ráadásul, kezdi élvezni, hogy gúnyt űzhet belőlem. Nem fogom hagyni, hogy nevetség tárgyává tegyen, mert az egy dolog, hogy néha bizonytalan vagyok, de hülye azért nem.

- Szóval azt mondod, hogy veszélyes vagy? – fontam össze a karjaim ismét a mellem alatt, és már nem érdekelt, hogy mit gondol rólam.

- Miért nem mondod meg ezt inkább te? – húzta le a kapucniját a fejéről, s mihelyst lekerült róla a fekete textil, azonnal fókuszba kerültek a szemei az arcán. Nem. Nem, nem, és nem. Ismét ugyanott tartunk, ahol az előbb: megint elveszi az eszem a szemeivel, utána meg jól kiröhög. Plusz még a jól bevált csajozós tekintetét is beveti, hátha megint olyan zavarba tud hozni, mint amikor a falnál voltunk. El vagy tévedve, ezúttal nem fogsz kicseszni velem.

- Az egyetlen, amit én most megmondok az, hogy este tizenegy van, és haza kell mennem – artikuláltam úgy, mintha valami beragadt volna fogam közé. Most annyira lekevernék neki egyet.

- Áll valami az utadban, amitől nem tudnál hazamenni? – vonta fel az egyik szemöldökét, hangneme pedig tele volt cinizmussal. Tízes skálán körülbelül kétszázas erejű késztetést érzek rá, hogy most egy olyat beverjek neki, hogy feltörölje fél New Yorkot. Utálom, amikor kigúnyolnak.

- Igen, meglepő módon itt áll előttem, és egymás után aggatja rám a jobbnál jobb gúnyokat – helyeztem át a testsúlyom a jobb lábamra, kezeim pedig még mindig összefonva helyezkedtek el a mellem alatt. Valósággal abszurd, hogy utánam tolta a képét, de ezek az egyik pillanatról a másikra személyiségváltozásai az őrületbe kergetnek. Erre a gondolatra villámcsapásként ért a felismerés, hogy amikor a falnak nyomott, szimplán felmérte, hogy mennyire vagyok határozott. Meg akarta nézni, hogy mennyire tudom kezelni a helyzetet. Végig az volt a tervem, hogy bezárkózom, és megfigyelem a szándékait, viszont annyira rákoncentráltam a tervemre, hogy észre sem vettem: ő ugyanezt csinálja. Így akar megismerni, vagy inkább kitapasztalni, hogy meddig tart a tűrőképességem. Emily Belle Miller, hülye voltál, mint mindig. 

- Gúnyokat? – nézett rám óriás szemekkel, szemöldöke pedig az egekig szaladt fel – Nem én neveztelek… - nyögdécselte, mert megint nevetés tört rá – Nem én neveztelek Mr. Kiszámíthatatlannak – tört ki belőle ismét az éktelen röhögés, rá tűzött jelzőmet pedig idézőjelbe tette kezével. Ó, szóval ezen nevet. 

- Mi ezen olyan nevetséges? – dörmögtem szinte már magamnak, és készültem ismét kikerülni, de megragadta a karom. Érintésére úgy éreztem, belém csapott a 220, ezért egy röpke pillanatra jéggé dermedtem. Ez a pillanat elég volt neki, hogy csuklómnál fogva maga elé húzzon, majd a szemeimbe nézzen, mint pár perccel ezelőtt. Tudja, hogy kell játszani az ilyen játékot.

- Zavar? – kérdezte elbűvölő hangon, amitől még a lábaim is megremegtek, a térdembe pedig ismét belenyilallt a fájdalom.

- Zavar – feleltem határozottan, majd igyekeztem a lehető legjobban színlelni, egyáltalán nincs rám hatással az érintése. – Megtennéd, kérlek, hogy elengedsz? – próbáltam kimászni a helyzetből, mielőtt megint olyan állapotba hoz, mint a falnál. Kérdésem válaszaként lassan eleresztette a csuklóm, és hagyta, hogy kikerüljem.

Nem értem, hogy miért hoz a sors mindig ilyen zavarba ejtő és nehéz helyzetekbe. Ki tudtam volna heverni a bántalmazásomat egy ilyen szívtipró nélkül is, nincs rá szükségem. Mégis, váratlanul ért a felismerés, hogy miközben én hazafelé sétálok - és valószínűleg ő is - nem fogom többé látni. Nem beszéltünk meg újabb időpontot, amiből egyenesen következik, hogy ennyi volt. 

Miért ilyen fájdalmas ezt kimondanom? Akármennyire is idegőrlően alattomos, bejött a stílusa. Az állandó meglepetései pedig rendesen megedzettek. Csak két órát töltöttem el vele, de úgy kifárasztott, mintha lefutottam volna a fél maratont. Azonban bele kell törődnöm, hogy immáron tényleg ennyi volt. Ismertem egy Justint, aki már a múlté.

Annyira elgondolkoztam az egész szituáción, hogy arra eszméltem fel: túlmentem a kapunkon. Csaptam egyet a homlokomra, s sietve, minden szó nélkül felmentem a szobámba, majd elhatároztam, hogy véget vetek a napnak, és lefekszem. 

Óvatosan kezdtem magamról leráncigálni a ruháimat készülődésképpen a zuhanyhoz, és közben folyamatosan a sebeimet bámultam. Még mindig elképesztően rondák, és még azok is lesznek pár hétig. Elhessegettem a gondolatot, miszerint nem mutatkozhatok fürdőruhában a nyár további részében, hacsaknem akarom, hogy az újságokban virítson a képem.

Mikor már csak fehérneműben voltam, megálltam a szobám közepén és hevesen gondolkozni kezdtem. Nem tudtam elképzelni, hogy mi bajom van, de aztán rájöttem: valami hiányzik. Ötletem sem volt, mi lehet az, ezért elkezdtem átkutatni a cuccaimat. 

- Nadrág, póló, zokni, telefon, kulcs – dobáltam mindent a hátam mögé, majd értetlenül meredtem magam elé. Mindenem megvan, amit magammal vittem. Pár perccel később vállat vontam, és elkönyveltem magam hivatalosan is komplett idiótának, amiért már be is képzelek magamnak dolgokat. Ennél lejjebb már alig van. 

Röpke húsz perc vízfogyasztás után kiszálltam a zuhany alól, és magamra tekert törölközővel kimentem a fürdőből. A szobámba menet megpillantottam anya fényképét a falon, abban a gyönyörű mennyasszonyi ruhában. Kitértem eredeti menetirányomból, és a gondosan bekeretezett fénykép felé vettem az irányt. 

Anyám mindig is gyönyörű volt, akármilyen ruhát vett fel, tökéletesen állt rajta. Ebben az esküvői ruhában pedig maga volt az álom. Hibátlan alakját fantasztikusan kihangsúlyozta a ruha karcsú szabása, nyakát pedig egy álomszép nyaklánc ékesítette. Lejjebb haladt a szemem a kezére, amelyen az a karkötő csüngött, amit nekem ajándékozott a tizenhatodik születésnapomon azzal az indokkal, hogy ő is ekkor kapta a nagyitól. Elmosolyodtam, majd visszaindultam a szobámba, hogy felvegyem a pizsamám. Miközben öltöztem, még mindig a kép járt a fejemben: a hibátlan alak, tökéletes ruha, meseszép nyaklánc és karkötő… Egy pillanat.

A karkötő.

Pánikrohamot kaptam abban a szent pillanatban, mikor feleszméltem: ezért volt hiányérzetem. Vetkőzésem közben kimaradt a szokásos mozdulat, amely a karkötőm kikapcsolását jelenti. Mint az őrült kezdtem el turkálni még egyszer a levetett ruháim között, bízva benne, hogy talán csak beleakadt valamelyikbe, de sehol nem találtam. Pizsamában rogytam le a földre, és hirtelen hatalmas nyomást éreztem a mellkasomon. Az a karkötő körülbelül ötven éves. A család kabalájává vált, a nagyi és anya is hordta mindaddig, amíg nem született lány a családban, akinek oda lehetett ajándékozni. Nem tudom elhinni, hogy elvesztettem. Hogyan mondjam el anyának? A kurva életbe, Emily. 

Az ágyamhoz vezető úton is végig a karkötőt kerestem, ezzel viszont az volt az egyetlen baj, hogy fogalmam sem volt, mikor hagytam el. Ha a lakásban ejtettem volna le, azt észrevettem volna a koppanás miatt, így biztosan nincs itthon. Csalódottan, egy családi hagyomány tönkretevőjeként vetettem le magam az ágyra, és a könnyek máris ki akartak kívánkozni a szememből. Nem lehetek ennyire reménytelenül szerencsétlen. Miért kell mindig történnie valaminek? Miért nem élhetem nyugodtan az életem? Olyan nagy kérés ez?

Gondolatban mindaddig szidtam magam, amíg nehézkesen el nem szenderedtem a gondolattól: az életem fenekestül felfordult. 

Meg is jöttem :D Mint mindig, most is minden kommentet elolvastam, és köszönöm szépen a dícséreteket :) A "laposodós csaj"-nak üzenem, hogy én is imádom ;) Meg persze a többieket is ♥

Előre szeretnék szólni, hogy a következő részekben sok lesz a gondolatmenet, mondhatni alig lesz benne párbeszéd, remélem ez nem jelent problémát, mert tudom milyen ijesztő tud lenni, ha ránéztek egy irományra, és tiszta egybefüggő szöveg :D Viszont erre szükség van a történet szempontjából, meg miattam is, mert imádok ilyen részeket írni :) 

Sokan írtátok, hogy szurkoltok a könyvkiadós dolog miatt, hát... Eddig modhatni semmi nincsen sajnos. De nem adom fel, hátha a sok közül az egyik felfigyel rám :)

Végül pedig szeretném megköszönni azt a rengeteg oldalmegtekintést és a 27 feliratkozót, imádlak titeket nagyon :'') <3 

Legközelebb találkozunk, komizzatok sokat!:) Love u Beliebers ♥