10th chapter - Have fun, kid

-*- Emily szemszöge -*-

- Emily Belle, nem szégyelled magad? – riadtam fel anya harsogó hangjára legmélyebb álmomból, amint beront a szobámba – Délután egy óra van, és te még alszol? – hisztériázott – Most azonnal ki az ágyból, kész az ebéd – csapta be maga után az ajtót.

Egy óra?! Délután?! Ebéd?! Mi a franc? Ijedten ültem fel az ágyon, és olyan hirtelen vágtam magam ülő pozícióba, hogy annyira megszédültem, mintha be lennék drogozva. Mégis hol a fenében van Justin? Hová lett miután bement a fürdőbe? Ide-oda kapkodtam a fejem, és komolyan kezdtem azt hinni, hogy be vagyok drogozva.

Nem létezik, hogy csak álmodtam a tegnap estét. Minden olyan valóságosnak tűnt, képtelenség, hogy az egész a fantáziám műve! Tisztán emlékszem, ahogyan lementem tejet inni, azután pedig megláttam Justint odakint az esőben. Gyorsan kipattantam az ágyból valami bizonyíték után kutatva a szobámban, de nemes egyszerűséggel semmit sem találtam. Kinézve az ablakomon a szemembe sütött a nap, és semmi nyoma nem volt a viharnak, ami elméletileg tegnap este volt.

Emily Belle Miller, te totálisan meghibbantál – kritizált a kicsi énem.  

De ez akkor sem lehetséges! Mint a villám kaptam magamra valami elfogadható göncöt, és miután letudtam a fürdőszobát – amit szintén gondosan átvizsgáltam nyomok szempontjából – lerohantam reggeli ebédelni. Annyira siettem, hogy majdnem a Tom és Jerry-féle segges módszert alkalmaztam a lépcső használatára. Anya és apa már békésen fogyasztották a levesüket, amikor beestem én. A szó szoros értelmében.

- Kislányom, mégis mi ütött beléd? – szörnyülködött apa – Úgy nézel ki, mint aki most jött a Marsról.

Úgy is érzem magam – gondoltam magamban, majd megpróbálkoztam civilizált emberhez méltó módon menni, illetve viselkedni. – Semmi bajom, apa – nyugtattam meg őket, és helyet foglaltam.

Még mindig nem tudom elhinni. Képtelenségnek tartom, hogy a múlt éjszaka csak az agyam gondos szüleménye volt. Justin szoros ölelése, a gyengesége, ahogyan láttam őt… Tiszta bolondnak érzem magam. Tény és való, hogy világhírű vagyok az élénk fantáziámról, de ennyire durva eset eddig még nem történt. Minden szörnyen élethű volt ahhoz, hogy szimplán csak egy álom legyen.

- Miss. Miller, parancsoljon – tette le elém a tányérom Amber, a bejárónő – Jó étvágyat – mosolygott rám kedvesen.

- Köszönöm szépen – feleltem kurta hangsúllyal, pedig egyáltalán nem így terveztem köszönetet nyilvánítani. 

Ebéd közben aligha tudtam figyelni anyáék beszélgetésére, hiszen mindvégig az állítólagos álom járt a fejemben. Talán el kéne fogadnom, hogy az a Justin, akit tegnap este láttam, csak a képzeletem szüleménye volt. Bele kell törődnöm, hogy álom volt, és kész.

Bele tellett egy kicsi időbe, amíg el tudtam hessegetni ezt a nyomasztó gondolatot, és egy még nyomasztóbbra cseréltem: a karkötőmre. Nem titkolhatom örökké, hogy elvesztettem, mert akkor csak rontanék a helyzetemen. Jobb lesz, ha most megtudják, így legalább hamarabb túljutnak rajta. 

- Anya… - vettem egy mély levegőt, és félve rápillantottam anyáékra.

- Mond csak, Emily – pislogott rám a tökéletesen sminkelt nagy szemeivel. Fogalmam sem volt, hogyan mondhatnám el. Féltem, hogy annyira megharagudnak rám, hogy egy hétig látni sem akarnak majd. Elvégre, egy nem kevés évre visszamenőleges családi hagyományt törtem meg. Mégsem hazudhattam nekik örökké.

- Én… - dadogtam, és próbáltam rávenni magam, hogy kimondjam, amit szeretnék – Szóval… Elvesztettem a karkötőt – hadartam el alig érthetően. A szívem hevesen dobogott, a vér pedig a fülemben lüktetett. Lelkileg felkészültem rá, hogy felküldenek a szobámba, és összepakoltatják velem a cuccom azzal az indokkal, hogy költözzek el. Tudom, hogy milyen komolyan veszik a családi hagyományokat. Emily, ha most nem kapsz ki, akkor soha. 

- Miről beszélsz, Em? – ráncolták a szemöldöküket – A karkötőd ott van a karodon – mondta apa összezavarodva.

Hatalmas szemekkel pillantottam rájuk, azután pedig a kezemre. Nemes egyszerűséggel alig akartam hinni a szememnek: a karkötőm ott volt a bal karomon, ahol mindig hordom.

- Jézus Mária! – mondtam totálisan meghökkenve. Úgy néztem a karomra, mintha valami szellem lett volna – Ezt nem tudom elhinni! Anya, úgy feküdtem le, hogy karkötőm nem volt rajtam! – magyaráztam hevesen, miközben mozdulataimmal próbáltam érzékeltetni kiborulásom a két, teljesen megrémült szülőmnek.

- Biztos, hogy jól vagy? – nézett rám úgy anya, mintha egy pszichiátriai beteg lennék. Meg tudom érteni, hiszen ő nem tud a múlt éjszakáról.

- Semmi bajom! – feleltem hisztérikusan, majd jobb kezemmel megfogtam a karkötőt, hogy meggyőződjek róla, valódi-e, vagy azt is csak odaképzelem.  Ez valósággal hihetetlen. Azt a részét a tegnap estének biztosan nem álmodtam, mert a zuhanyzásom után még emlékszem a karkötővel kapcsolatos gondolataimra. De akkor mégis hogy a francba került vissza a kezemre?

- Szerintem jobb lenne egy kicsit kimozdulnod, a tegnap esti vihar már régen elmúlt, miért nem hívod fel Leah-t? – dobta fel az ötletet anya, de engem inkább a második tagmondata kötött le.

- Várj, mit is mondtál? – ráncoltam a szemöldököm, miközben anyát fürkésztem.

- Azt, hogy ki kellene mozdulnod – ismételte el anya, a szemében pedig láttam az egyre fokozódó aggodalmat az összeszedetlen viselkedésem miatt.

- Nem, utána – hadonásztam a kezemmel össze-vissza. Tudnom kell, hogy jól hallottam-e azt, amit hallottam.

- Hogy elmúlt a vihar? – mondta összezavarodva anya. És igen. Nem hallucináltam.

- Mr. Miller, a tegnap esti ruhái, amiket a zuhanyzóban hagyott eléggé elhasználódtak. Szándékozza őket megtartani, vagy megválik tőle? – toppant be Amber, fekete ruhákkal a kezében. Azt hittem, menten szívinfarktust kapok.

- Miféle zuhanyzás? – hökkent meg apa – Tegnap a hotelban zuhanyoztam – gondolkodott hangosan. Ez volt az a pillanat, amikor a kocsi mind a négy kereke a birtokomban volt ahhoz, hogy elindítsam és rájöjjek: rohadtul nem álmodtam a tegnap éjszakát.

- Majd én megnézem őket, hátha hasznát tudom venni valamelyik ruhához – vettem kézbe az irányítást, még mielőtt elfajultak volna a dolgok. Anyáék nem tudhatják meg, hogy egy idegen volt a házban, aki tulajdonképpen nem idegen, mert ők is tudnak róla, hogy létezik egy Justin nevű fiú, aki megmentette a lányukat, azonban arról nem, hogy azóta találkoztam még vele. A teljes történetet pedig túl hosszadalmas és nem mellesleg fárasztó lenne nekik előadni.

A lehető leggyorsabban álltam két lábra és kikaptam Amber kezéből a ruhákat. Jobban megvizsgáltam őket, és látszódott a kopott fekete farmer ülepén a sár, hiszen Justin lent ült a földön. Ráadásul esőillata volt minden egyes ruhadarabnak, ami csak még jobban igazolta a tényt: Justin tegnap este itt járt, én hoztam be, én segítettem neki, én láttam a gyenge oldalát, és ő hagyott itt minden szó nélkül. 

- Nem kérek több ebédet, a szobámban leszek – mondtam éppen annyira szomorúan, mint amennyire éreztem magam. Miért ment el mindenféle szó nélkül azok után, ahogyan feltűntette magát előttem? Miért nem mondta el, hogy mi viselte meg annyira? Miért érdemeltem ezt ki tőle? Annyi kérdés gyűlt fel a fejemben, hogy mást szinte mondani sem tudtam a „miért” kérdőszón kívül.

Csalódottan lépkedtem fel a szobámba, kezemben a Justin által itt hagyott ruhákkal. Szörnyen meg vagyok most bántva. Én csak segíteni akartam neki, ő mégis elment. Olyan abszurd, hogy miután olyan törékenynek mutatta magát előttem, egyszerűen csak elmegy, és Isten tudja, mikor látom legközelebb. Fogalmam sincsen, hogy ez neki miért jó így.

Ledobtam a ruhákat a földre, majd a bal karomat kezdtem vizsgálgatni. Vajon a karkötőmet ő rakta vissza a helyére? De mégis hogyan került hozzá? Egy mély sóhaj kíséretében ledobtam magam a földre, és gondolkozni kezdtem. Miután Justin betoppant húsz perces késéssel a találkozónkra, csak beszélgettünk, Utána történt az incidens – amire igazán nem kívánok többé emlékezni – és végül előbukkant a pökhendi Justin. Én otthagytam, de ő utánam jött és a karomnál fogva vissza… Egy pillanat. 

Tágra nyílt szemekkel pattantam fel a földről, és próbáltam visszapörgeti a fejleményeket a fejemben. Amikor megragadta a csuklóm, levette rólam a karkötőt és hagyta, hogy elmenjek. Ezt akarta felhasználni ürügynek, hogy újra lásson, ugyanis nem beszéltünk meg újabb találkát. Ez teljességgel lehetetlen. Justin kitervelte, hogy hogyan fog újra látni ismét. 

Ez kezd egyre érdekfeszítőbb lenni. Olyan titokzatos velem, közben pedig egyáltalán nem ezt érdemlem. Azok után, hogy segítettem neki képes így itt hagyni? Nagyon összezavarodtam. Talán anyának igaza van, és fel kéne hívnom Leah-t, hogy a szokásos módon kitárgyaljunk mindent. És most pontosan ezt fogom tenni.

-*- Justin szemszöge -*-

- Szép munka, kölyök – veregette meg a vállam ez a két lábon járó cigifüst-tároló. – Kezdesz fejlődni – nézett elismerően a szemembe, amire őszintén nem számítottam. Ki gondolta volna, hogy egy kemény maffiatag képes valakit megdicsérni? Ráadásul engem? Mi tagadás, Bieber, csodák még történhetnek.

- Köszönöm – bólintottam egy kis büszkeséggel. Nem igazán tudom, hogy mennyire kéne büszkének lennem arra, hogy közkedvelt maffiatag lettem, így inkább fogalmazzunk úgy, hogy örülök, amiért nem nyír ki.

- Van számodra egy meglepetésem, kölyök – veregetett vállon. Meglepetés? Jézus Mária.

- Mégpedig? – meresztettem rá a szemem. Nem mondanám, hogy nem félek, mert számára a meglepetés ki tudja, mit takar.

- Ha elmondanám, nem lenne meglepetés – felelte egyszerűen, mire én csak pislogtam, mint hal a szatyorban. Azt hiszem, fel kell készülnöm a legrosszabbra. – Szállj be – mutatott a limuzinra, mire én el sem akartam hinni, hogy azt akarja, üljek be mellé. A testtartása és a kérlelő tekintete azonban tudatosította velem, hogy valóban azt mondta, amit hallottam. 

Engedelmesen beszálltam mellé a limóba, majd körülnéztem. Miért kerülök mostanában olyan körökbe, amit soha az életemben nem engedhetnék meg magamnak? De itt egy még jobb kérdés: ha egyszer már benne vagyok, akkor miért érdekel? Hagyom, hogy sodorjon az ár, mondhatni nem érdekel, mit csinálnak velem.

Út közben csak bámultam kifelé az ablakon az estébe, és mindvégig a múlt éjszaka járt a fejemben. Vajon mit gondolhatott Emily, amikor felébredt? Szerettem volna ott lenni mellette, de nem lehet. Haza kellett jönnöm, hogy meggyőződjek anyáék állapotáról. Az pedig már más tészta, hogy miután ezt megtettem, sétálni kezdtem Isten tudja hová, amikor megint rám bukkant ez a pasi. Hihetetlen, hogy mindig tudja, hol vagyok.

Már vagy ezerszer lejátszódott a fejemben minden, ami történt, és arra jutottam, hogy nagy hiba volt megmutatnom a gyenge oldalam Emilynek. Nem tehettem róla, tényleg nagyon kivoltam, de mostanra már jobban vagyok, hála neki, és ennek a pasinak, amiért a nekem tűzött feladattal elfeledtette velem, amit tettem, még ha csak egy kis időre is. Mégis, olyan jó volt Emilyvel lenni, hogy nem tagadhatom meg magamtól a látványát. Kitalálok valamit, hogy újra láthassam, és vele legyek, persze ha közben nem nyírnak ki „meglepetés” címszó alatt. 

- Biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog, ami vár rád, kölyök – vigyorgott sejtelmesen a mellettem ülő, huszonöt év körüli srác, mintha meghallotta volna a gondolataimat.

- Abban reménykedem is – mormogtam az orrom alatt, szinte csak magamnak.

- Drake – mondta hirtelen, majd felém nyújtotta a kezét –, a nevem Drake.

- Justin – ráztam vele kezet, és meglepett, hogy felfedte előttem a kilétét. Legalább már nem lesz annyira ismeretlen számomra. A váratlan bemutatkozás után bekanyarodtunk New York számomra eddig ismeretlen területére, és azon az úton utaztunk tovább még pár percig. A kíváncsiság szinte már megölt, hogy hová visznek.

- Megjöttünk, uram – szólt hátra a sofőr, majd a két biztonsági őr ajtót nyitott nekünk. Meg tudnám szokni ezt a luxus fogadtatást. Mikor kiszálltam a kocsiból, az első, amit a sötétben megpillantottam, egy raktárépület rozsdás ajtaja volt. Furcsán összeráncoltam a szemem, hiszen nem értettem, miért hoz egy limuzinnal egy ilyen lepukkant környékre. 

- A látvány ne tévesszen meg, haver – veregetett hátba, majd az ajtó ki is nyílt – Gyere utánam – utasított, én pedig engedelmesen követtem. 

Minél beljebb mentünk, annál nagyobb luxus fogadott bennünket. Mindenütt arany – ami egészen biztos, hogy igazi – és ehhez hasonló, felettébb nem átlagos kellékek tárultak a szemem elé. Meghökkenve battyogtam Drake után, aki magabiztosan suhant a perzsaszőnyeges folyosón. Hova a rohadt életbe visz ez engem? Tettem fel magamnak a kérdést végleg összezavarodva, és vártam, hogy mikor kívánja már elmondani az itt tartózkodásom okát.

Ekkor váratlanul megállt egy barna ajtajú, arany kilincses szoba előtt, és felém fordult. Minden lejátszódott a fejemben: odabent vár egy ember, aki megöl, vagy ami még rosszabb: odabent vár egy ember, akit nekem kell megölnöm. Zavartan pislogtam Drake-re, és vártam, hogy elmagyarázza, miért hozott ide, de helyette csak ennyit mondott:

- Érezd jól magad, kölyök – vigyorgott, és kinyitotta az ajtót. Amikor a szemem elé tárult a szobában lévő látvány, azt hittem, rögtön elájulok. Léptem kettőt befelé, és máris arra eszméltem fel, hogy Drake becsukja mögöttem az ajtót, és kettesben hagy egy első osztályú nővel.

A szoba mindenütt vörös volt: vörös falak, vörös ágy, és egy vörös fehérneműbe öltözött barna szépség. Tátott szájjal meredtem a nőre, aki egyenesen felém tartott, és hívogatóan vonzott maga felé. Bárcsak minden meglepetésem ilyen lenne.

Amikor odaért elém, egy szempillantás alatt lekapta rólam a pólót, és mindenféle hezitálás nélkül a falhoz passzírozva megcsókolt. Keserű íze volt, hiszen jobban örültem volna, ha az esetlen szépséggel tehetném ezt, ám ahogyan ingerelt, nem tudtam nemet mondani.

Talán más nőbe temetkezve elfelejtem, mennyire is vonzódom Emilyhez.

Sziasztoook :) Bocsánat, hogy ilyen későn jelentkezem, de történt a hétvégén egy kis technikai probléma, bocsánat :(  Remélem a részben kárpótoltam a dolgokat :D

Szerintem ez a fejezet elég érdekes lett, nekem is fura volt írni, főleg Justin szemszögét. Fogalmam sincsen, hogy miért, tényleg, de én így éreztem :) Komiban remélem majd megkapom a visszajelzéseket, hogy a ti szemszögetekből milyen volt a történet.

A könyv nuku körülbelül, mindenhol hónapok alatt bírálnak el, vagy egyáltalán nem is foglalkozna a dologgal, hát ez van :(

Ennyi lettem volna, várom a soooooooooook komit :) Lova ya <3