9th chapter - I'm sorry

-*- Emily szemszöge -*-

Teljesen ledöbbenve álltam ott az ablakban, és még mindig a távcsőbe bámultam, hogy vajon az ott tényleg Justin-e, vagy a tej éppen ellenkezőleg hatott, mint ahogyan kellett volna. Szükség volt egy percre, mire feleszméltem, hogy akárki is az, nem maradhat kint a viharban, mert tüdőgyulladást kap. 

Gyorsan magamra kaptam egy farmert, az atlétámra pedig egy pulcsit, és már rohantam is lefelé. Nem igazán tudott foglalkoztatni az eső, miután felvettem a cipőm, kiszaladtam az utcára. A csapadék kellemetlenül hideg volt, és ráadásul a szél is nagyon fújt. Nem tudom, mióta ül odakint az a valaki, azt pedig végképp nem, hogy miért, de most azonnal be kell hoznom onnan. 

Felé vettem az irányt, és félretéve az összes viharral kapcsolatos félelmem, átfutottam a túloldalra. Már csak pár méter volt közöttünk a távolság, és minél közelebb értem, annál jobban meggyőződtem róla, hogy Justin az, aki ott ül. Elég nagy baj lehet, ha a járdát választotta ágy helyett. Minden egyes lépéssel egyre jobban féltem, és izgatott lettem, valamint aggódtam is. Túltengett bennem az adrenalin, úgy éreztem le tudnám futni a maratont, de ezt az energiát inkább arra használom, hogy behozzam innen. 

Amikor odaértem, egy pillanatra megálltam mellette. A lábam földbe gyökerezett, és megmerevedtem. Utáltam ezt az állapotot, a bennem lakozó kis Emily is, ezért közösen összegyűjtöttük az erőt a megmozdulásomhoz. Végül sikerrel jártunk, így rátettem a földön kuporgó fiú jéghideg kezére a sajátom. Justin hirtelen felpillantott, és csak akkor láttam meg, hogy milyen zaklatott is igazából. A szemei ki voltak sírva, és az arcára volt írva a tömör aggodalom. Abban a szent pillanatban azt sem tudtam, mit kéne mondanom, ezért csak bámultam rá, ő pedig rám. Örökkévalóságnak tűnt az a fél perc, mialatt így néztünk egymásra.

- Emily – mondta ki a nevem, mintha valami átkot feltörő varázsige lenne, majd felpattant, és olyan szorosan ölelt át, hogy alig kaptam levegőt. Azonnal visszaöleltem, csurom vizes testünk teljesen összeforrt. A víz engem is teljesen lehűtött, de Justin ölelése olyasfajta melegséget árasztott szét a testemben, hogy nem is zavartak az elázott ruháim. Éreztem a textilen keresztül, hogy mennyire átfázott, a karjaimban pedig vacogott is. 

- Gyere – kiabáltam neki, mivel a vihartól szörnyen nagy volt a zaj, ezt követően pedig kibújtam szorításából, majd megragadtam a kezét, és a ház felé vettem az irányt. 

Olyan gyorsan jöttünk, amennyire csak lehetett, nem sokkal később már bent is voltunk a jó meleg házban. Sietősen ledobtam magamról a cipőm és a pulcsim, majd Justin felé fordultam, aki úgy reszketett, mint a nyárfalevél. Hatalmas szemekkel rám pillantott, és ismét úgy néztük egymást, mint kint. Teljesen más Justint látok, mint pár órával ezelőtt. Akkor ott motoszkált az arcán a mosoly, vidám volt és felettébb alattomos. Most viszont üveges a tekintete, a szemei vörösek, és maximálisan meg van törve. A szívem szörnyen megfájdult, ahogyan néztem ezt a meggyötört fiút itt az ajtóban. Tudtam, hogy a legrosszabb dolog, amit most tehetek az, hogy faggatom, ezért inkább másként cselekedtem.

- Átfáztál, a meleg zuhany majd segít – ragadtam meg a kezét ismét, és magam után húztam, fel a lépcsőn a fürdőszobáig. 

Jéghideg érintése még mindig bennem tartotta a melegséget, amely meglehetősen furcsa érzést keletkeztetett, de jelen pillanatban az érzéseim voltak az utolsó dolgok, amikkel foglalkoznom kellett. Sokkal fontosabb Justin, aki bármelyik pillanatban végleg összeomolhat. A fürdő elé érve szembefordultam vele, és a szótlanság ismét a hatalmába kerített. Eddig ő sem mondott nevemen kívül semmi mást, de ahogyan azt mondta, elég volt ahhoz, hogy felmérjem a helyzetet: segítségre van szüksége. Ez most minden, ami kell neki, és én meg tudom adni. 

– Várj meg itt, hozok apától ruhát – szólaltam meg végül, és készültem apáék szobája felé venni az irányt, de Justin visszarántott, majd magához húzva megölelt. 

A fejét a nyakamba fúrta, és annyira közel bújt hozzám, amennyire csak lehetett. Hirtelen reakciója szörnyen meglepett, de egy pillanatig sem haboztam, azonnal visszaadtam ölelését. Úgy szorított, mintha az élete múlt volna rajta, és kis idő múlva azon kaptam őt, hogy sírni kezd. A szívem másodpercek alatt darabokra tört, amikor ennyire gyengének láttam. Ez az egész előtérbe helyezte az érzéseim, és a melegség mellé némi lelki fájdalom is járult Justin sírásából kifolyólag. Nagyon szerettem volna tudni, hogy mi a baj, de nem akartam még jobban összetörni, már ha ez lehetséges egyáltalán. 

Körülbelül öt perc múlva elengedett, és a szemem fürkészte. Sosem voltam még ennyire tanácstalan. Talán azért, mert még nem volt dolgom egy érzelmileg ennyire megviselt emberrel sem. Fogalmam sincs, mit tegyek, csak azzal vagyok tisztában, hogy segítenem kell. Körül sem tudom írni, hogy mennyire furcsán érzem magam, amiért engedi magát így látni előttem, mert eddig mindig olyannak tűnt, aki tudja, mit csinál. Jelen pillanatban minden eddigi kép, amit magáról alkotott a szememben, szétfoszlott, és éreztem, hogy ez az igazi Justin. Nem pedig az, aki olyan pökhendi volt velem pár órája.

Ettől a rengeteg érzelemtől, és a rám nehézkedő nyomástól nekem is könnybe lábadt a szemem, ezért gyorsan apáék szobája felé vettem az irányt, mielőtt még én is kikészültem volna. Erősnek kell lennem helyette is, akármennyire lesz nehéz. 

Kicsit összeszedtem magam a szobáig vezető úton és halkan kinyitottam a szobaajtót. Anya és apa békésen aludtak, így lábujjhegyen elmerészkedtem apa szekrényéig. Kihalásztam a fiókból egy alsónadrágot, egy hosszú ujjút, és egy farmert. Mindegyikből feketét, mert mindig azt hord. Elvettem egy övet is, mert hiába a stresszhelyzet, a divattervezői vénám sosem alszik. Ahogyan elnézem, ezek pont jók lesznek rá, mert apa itt tartja a kinőtt ruháit tíz évre visszamenőleg. Amikor megszereztem mindent, visszacsuktam a szekrényeket, ám a fiókot kissé hangosabban sikerült visszazárnom, mint ahogyan azt képzeltem, ezért anya kicsit megmozdult. A szívem ezerrel kalapált, hogy fel ne ébredjen, de végül sikerrel jártam. 

Épségben kijöttem a szobából, majd sietősen a fürdőszobaajtóhoz mentem. Justin még mindig ott állt, ugyanúgy, ahogyan eddig: meggyötörve. A szívem ismét dobbant egy hatalmasat, és visszatért a melankolikus hangulat a házba. Amíg felé tartottam, eltűnődtem rajta, hogy bár össze van törve, mégis milyen tökéletes, ahogyan ott áll. Olyan sebezhető, látszik rajta, hogy egy rossz szó és megtörik. A helyzettől eltekintve kissé örültem, hogy ezt az oldalát is láthatom, mert tudom, hogy többé nem fogom. Élvezem, hogy segíthetek rajta, és visszaadhatom neki, amit ő tett értem.

- Tessék – nyújtottam oda neki a ruhákat –, a polcon mindent megtalálsz, használd nyugodtan – mondtam erőtlenül, bár egyáltalán nem így terveztem – Ha kész vagy, gyere be a szobámba – mutattam a fehér ajtóra jobb oldalt.

- Köszönöm – suttogta, és bevánszorgott a fürdőbe. Miután becsukta maga után az ajtót, sóhajtottam egyet, és próbáltam kiereszteni a stresszt, ami akaratlanul is, de rám ragadt Justinról. A szobám felé vettem az irányt, majd én is átöltöztem száraz ruhába. Nagyon furcsa, hogy Justin a házban van, az pedig főleg, hogy ilyen állapotban. Frusztrál az is, hogy nem tudom, mit tegyek, pedig határozottnak kéne lennem. Sokkal nehezebb, mint amilyennek hittem. Az elmúlt tíz perc eredményeképp gondterhelten lehuppantam az ágyamra, és vártam, hogy Justin kijöjjön a fürdőből.

-*- Justin szemszöge -*-

Még mindig nem tudom elhinni, hogy a legrosszabb helyzetemben is olyan helyen lyukadok ki akaratlanul, ahol segítséget kapok. Fogalmam sem volt róla, hogy a lábaim Emily háza elé vezettek el. Minden a véletlen műve, vagy inkább a sorsé. Mégis, egyáltalán nem érdemlem meg, hogy segítséget kapjak. Szemét voltam, aljas senki, mert összevertem a legjobb barátom egy régi történet miatt. Nem érdemlem meg Emily segítségét, jobb lett volna nekem odakint. Idegesen beletúrtam a hajamba, majd körülnéztem a fürdőben. 

Először az jutott eszembe, hogy nekünk ekkora az egész lakásunk, mint ez az egy fürdő. Aztán pedig az, hogy sosem voltam még ilyen extravagáns helyen, és biztos vagyok benne, hogy nem is leszek többet. Magam mögé néztem, ahol megláttam a zuhanyzót. Sóhajtottam egyet, hiszen mindenem meg van fagyva, végre felmelegedhetek. Ledobtam magamról a vizes ruháim, majd beállítottam a vizet kellemesen melegre. Szavakkal nem tudom leírni, hogy mennyire jól esett a testemnek a meleg víz. Egy pillanat alatt ellazultam, és úgy éreztem: szörnyen hálás vagyok Emilynek ezért. 

Miután végleg elkészültem megfordultam, és a fehér ajtajú szoba felé vettem az irányt. Útközben visszatértek a rossz érzések, minden bűnöm eszembe jutott, ebből kifolyólag pedig ismét szörnyen éreztem magam. Tényleg nem érdemlek ilyen segítséget azok után, amit tettem. A lelkiismeret-furdalás még mindig gyötör, mert azt is megfogadtam, hogy nem engedem magamhoz közel Emilyt, de annyira szükségem van rá, hogy nem tudom őt itt hagyni. Kell az ölelése, kell, hogy megnyugtasson. Erre van most szükségem, semmi másra.

Amikor az ajtó elé értem, olyasféle idegesség tört elő bennem, ami legutoljára akkor, amikor a falhoz nyomtam Emilyt. Egy kicsit tartok tőle, hogy mi fog fogadni, ha belépek a szobájába, de jobb lenne inkább csak simán bemenni idegeskedés helyett. Elfordítottam a kilincset, és lassan kinyitottam az ajtót. Egy félig megvilágított, gyönyörű szobát pillantottam meg, a közepén egy hatalmas ággyal, amelyen ártatlanul aludt egy meseszép lány. A szívem hirtelen olyan gyorsan kezdett verni, hogy azt hittem, szívinfarktust kapok. Nem tudtam megállni, hogy ne lépjek hozzá közelebb. Annyira gyönyörű volt, ahogyan ott feküdt, hogy valósággal vonzott maga felé. Megtettem pár lépést az ágy irányába, majd megálltam előtte. 

Istenem, miért csinálod ezt velem? Egy sikátorban kéne lennem azok után, ami történt, nem pedig egy palotában a királylánnyal együtt. Mégis, nem tudom megállni, hogy ne nézzem őt. Jobban esik a látványa, mint az iménti meleg zuhany. Hibátlan alkatát és a fénylő haját nézve késztetést éreztem rá, hogy hozzáérjek. Úgy éreztem, ha nem teszem meg, azzal bűnt követek el.

Megkerültem az ágyat, és lassan lefeküdtem mellé. A fejemet megtámasztottam a kezemmel, és úgy csodáltam őt tovább. Egy tincs a szőkésbarna hajából belelógott az arcába, ezért kisöpörtem onnan. Annyira lassan emeltem a kezemet, amennyire csak lehetett, és olyan gyengén értem hozzá, hogy aligha éreztem. Szinte csak az ujjbegyem ért hozzá, de az elég volt ahhoz, hogy ne tudjak betelni az érintésével. Végigsimítottam puha arcán, majd levettem róla a kezem, és a jobb zsebembe nyúltam. Kihalásztam belőle a karkötőjét, amit gondosan leműtöttem a kezéről korábban, majd ráraktam a kezére. Nem így terveztem a visszaszolgáltatását, de most van rá lehetőségem, hogy odaadjam neki, és ezt meg is tettem.

Olyan törékeny, amikor alszik, hogy félek, ha hozzáérek, kárt teszek benne. Mindez nem lehetetlen, mert Bobban is kárt tettem annak ellenére, hogy tulajdonképpen nem is voltam tisztában azzal, amit teszek. Erre a gondolatra minden visszatért, amit eddig Emily látványa elűzött, és elfogott az érzés, hogy itt kell hagynom. Nem maradhatok, mert még a végén ő is az áldozatom lenne. Ki tudja, hogy mikor kerülök ismét önkívületi állapotba, és mikor támadom meg őt ok nélkül? Egyszerűen csak nem kockáztathatok. 

Csalódottan emeltem feljebb magam az ágyon, de mielőtt teljesen felálltam volna, adtam egy puszit a homlokára, ezzel megpecsételve, hogy mennyire köszönöm, amit értem tett. 

- Sajnálom – suttogtam, miközben az egész figyelmem a látványának szenteltem. Az igazat megvallva, nem is tudom miért kértem bocsánatot. Azért, mert olyan seggfej voltam, talán mert gondot okoztam a jelenlétemmel ma este, esetleg mert úgy döntöttem itt hagyom… Fogalmam sincs. A lényeg az, hogy van miért bocsánatot kérnem tőle, és bár nincs tudatában, hogy megtettem, legalább kicsit kisebb lelkiismeret-furdalással indulok el.

Kinéztem az ablakon, és kisebb megkönnyebbülés töltött el, amikor nyugtáztam, hogy elmúlt a vihar. Lassan három óra van, és hulla fáradt vagyok. Haza kéne mennem, mert anyáékért is aggódom, hogy hazament-e apám. Mielőtt végleg távoztam volna, utoljára szemügyre vettem Emilyt közelről, és mélyen rögzítettem magamban a látványát. Ez segíteni fog, ha elborul az agyam. Halkan kiosontam a szobájából, majd a házból is, és hazafelé vettem az irányt. 

Ebben a tempóban lesz vagy négy óra, mire hazaérek, de nem igazán tud érdekelni, jól esik most a séta. Meglehetősen furcsa volt ilyen külsővel ballagni az utcán, a bennem kavargó érzésekről pedig ne is beszéljünk. Remélem, anya nem fogja észrevenni rajtam ezeket a göncöket. Még mindig felfoghatatlan, hogy komoly büntetést érdemelnék, amiért ennyire undorító módon viselkedtem, de ehelyett épp az ellenkezőjét kaptam. Ez nem igazságos. Mindenesetre biztosan nem tudnék Bob szemébe nézni azok után, hogy félholtra vertem, mert a lelkiismeretem nem engedi, és tudom, hogy nem is fogja egyhamar.

Emily pedig… Hihetetlen, hogy a korábbi viselkedésem ellenére képes volt segíteni nekem. Csúnyán manipuláltam, amikor láttam rajta, hogy irányítható. Most ő is megtehette volna velem, de mégsem tette. Segített, ahogyan csak tudott, pedig jogában állt volna ott hagyni engem kint. Micsoda egy szar ember vagyok. Mindenkinek ártok, akik mellettem állnak. 

A tempómhoz képest viszonylag hamar hazaértem, és amint felmértem, hogy anyáéknak semmi bajuk, én is készülődtem csatlakozni az alvók táborához. Ledőltem a kicsik mellé, majd lassacskán lehunytam a szemem. Magam előtt láttam Emilyt, amint ott fekszik az ágyában ugyanolyan törékenyen, ahogyan ott hagytam. Ismét éreztem a selymes arcbőrét, és a haját a jobb kezemen. Pillanatokon belül azon kaptam magam, hogy már félálomban is vagyok, de mielőtt elaludtam volna, rájöttem: Emily volt az, aki elaltatott.

Hát hellokaaa :) Megjöttem megint, most jó soká, de net még mindig nincsen sajnos, így ritkán jutok olyan helyre, ahol fel tudom tenni a részeket :(

A részről. Tudom, hogy nem erre számítottatok, ne is titkoljátok!:DDDDD Elég sok érzelem és gondolatmenet található meg ebben a részben, de remélem azért sikerült úgy megírnom, hogy ne legyen unalmas. Kíváncsi vagyok, mit gondoltok az eseményekről, Justin és Emily érzéseiről, így szeretném ha megírnátok :)

A könyvkiadásról lassacskán már kezdek lemondani, de még mindig nem adtam fel. Nagyon nehéz, belátom, de azért a never say never és a believe mindig ott lebeg a szemem előtt :)

Azt hiszem, ennyi lenne. Sok-sok-sok-sok kommentet várok, hogy mit gondoltok a mostani részről! Bízom benne, hogy nem kell csalódnom bennetek:) See you soon ♥