12nd chapter - What's wrong?

-*- Justin szemszöge -*-

- Reggelt, kölyök – lépett be a vörös hálószobába Drake zsebre tett kézzel. – Csak nem hosszú volt az éjszaka? – vigyorodott el. Kérdésére még majdnem hogy félálomban magam mellé pillantottam, és nagy meglepetésemre csak a párnát és a lepedőt találtam magam mellett. Felvont szemöldökkel bazsalyogtam a főnökömre, amikor beugrottak az éjszaka emlékei. Nem volt semmi a csaj.

- Haver, ilyen meglepetésem utoljára… soha nem volt – gondolkodtam el, majd előbbi, kissé keserű mondatom hatására már be is ugrottak az elfeledni vágyott szőke tincsek.

- Ha jól végzed a dolgod, ennél jobb meglepetéseid is lesznek – ült le az ágy szélére, s sejtelmesen vigyorgott rám. - Most viszont ki az ágyból, tizenegy óra – pillantott rá a közvetlenül előtte elhelyezkedő éjjeli szekrényre. – Menj haza, kölyök.

Tornádóhoz méltó módon nehézkedett rám minden gond újra, és elfogott a mérhetetlen lelkiismeret-furdalás. Istenem, mi van, ha apám hazament az este, és megverte anyáékat, miközben én itt hancúroztam egy nővel? Mi van, ha valamelyikőjüknek súlyos sérülései lettek, és mire hazamegyek, már nem fogom őket élve találni? A kurva életbe.   

A fénysebességet meghazudtoló mozdulattal pattantam fel az ágyból, mire Drake csak nézett rám, mint borjú az új kapura. Nem törődtem vele, túlságosan ő sem velem, így ki is ment és hagyta, hogy öltözzek. Tulajdonképpen örültem, hogy nem kezdett el faggatni, mert így kényelmesen tudtam haladni az öltözéssel. Sec-perc alatt magamra kaptam a ruháim, és mit sem törődve a hajammal rontottam ki a vörös szoba ajtaján. Egy biztonsági őr már kint fogadott azzal a szándékkal, hogy kivezessen. Türelmetlenül eresztettem ki a tüdőmben bent lévő levegőt, és megpróbáltam ugyanazt a lassú tempót diktálni, mint amit ez a két hústorony. Ha rajtuk múlik a családom élete, biztos, hogy kinyírom őket.

Felfoghatatlan, hogy mennyire felelőtlen voltam. Sosem bocsátom meg magamnak, ha anyáéknak baja esik. Nem tudnék együtt élni a gondolattal, miszerint ők szenvedtek, miközben én mit sem törődve semmivel eltöltöttem egy nem mellesleg páratlan éjszakát egy csajjal. 

Öt, a végtelenségnek tűnő perc alatt már a kijáratnál is voltunk. Mihelyst kinyitották az ajtót, én már készültem volna rohanni haza, de a nagyobbik hústorony elkapott.

- Ne olyan gyorsan, fiatalember – állított le. Remek, mi a szart akar pont most? Nem elég, hogy a családom élete forog kockán miattam, még meg is váratnak? Hisztérikusan járkáltam fel és alá, már-már ott tartottam, hogy megszököm, amikor Draket pillantottam meg újabb két biztonsági őr társaságában, amint felém ballag. Na ne már, hogy pont most kapok valami feladatot.

- Innen kicsit messze van a házad, kölyök – lépett kettőt, és már előttem is állt – Elviszlek.

- Kösz – nyögtem ki, és minden pillanatban egyre türelmetlenebb lettem. Miután kinyitották nekem az ajtót, villámsebességgel pattantam be, hogy minél gyorsabban tudjunk indulni. Drake ráérősen helyezkedett el mellettem, s furcsán méregetett oldalról. Próbáltam nem törődni vele, de felettébb frusztráló volt, ahogyan az arcom minden centiméterét végigméri.

- Mi a gáz? – kérdezte hirtelen, mire én meghökkentem egy pillanatra. Fogalmam sincs, hogy miképp fogadná, ha beszámolnék neki az életem minden percéről, ezért inkább úgy határoztam, hogy nem kockáztatok. Így is eléggé benne vagyok már a csávában, nem akarom még jobban elásni magam. 

- Semmi – feleltem pókerarccal, és próbáltam áthatóan ránézni, hogy el is higgye, amit mondok neki. 

- Ha te mondod, kölyök – vonta meg a vállát, és kivett egy magazint az ajtó zsebéből. Legalább békén hagy.

Jelen pillanatban ki tudnám tépni az összes hajam idegességemben. Úgy érzem, hogyha nem jutok most azonnal haza, akkor robbanok. Már elég bajt csináltam magamnak és másoknak is, nem hiányzik, hogy a családom is szenvedjen. 

Körülbelül tíz perc utazás után arra eszméltem fel, hogy az autó lassít, és ismerős környékre kerülünk. Felismertem a sarkot, ahol mindig befordultam, amikor a srácokhoz mentem. A fák közül ráláttam a padra, ahol Emilyt először a karjaimban tarthattam. Te jó Isten. Emily.

Ha eddig lelkiismeret-furdalásom volt, akkor az, amit most érzek, nem tudom behatárolható-e bármilyen fogalommal is. Nemes egyszerűséggel magamra sem ismerek. Hogyan tudtam megtenni vele azt, hogy otthagytam, miután ő húzott ki a gödörből, amit magamnak ástam? Mégis mit érezhetett, amikor felkelt? Hogy lehetek ennyire barom? A helyzet egyre rózsásabb.

- Megérkeztünk – zökkentett ki Drake a gondolkozásomból – Még látjuk egymást – intett lezseren, bár a hangsúlyában mindig van valami, ami az összes kijelentésének egy kis fenyegető jelleget ad. Hozzá hasonló módon én is biccentettem, majd hevesen kinyitottam az ajtót. 

Amint a lábam a földhöz ért, azonnal elkezdtem rohanni a házunk felé. A leggyorsabb tempómban mentem, már-már lehagytam egy lassabb autót is, hisz nem tudott elhalványodni a fejemből a gondolat, hogy anyáéknak talán baja esett. Amikor megérkeztem az ajtóhoz, olyan nagy hévvel rontottam be rajta, hogy azt hittem, menten kiszakad a helyéről. Mégis, minden figyelmem az ajtó mögötti fejleményeknek szenteltem, amely azt takarta, hogy az ég világon senki nincs a házban.

Hirtelen a szívem olyan erővel kezdett neki a dobogásnak, hogy kezdtem úgy érezni: túl kicsi neki a hely odabent. Éreztem az ereimben a fokozódó adrenalint a félelemből kifolyólag, és nem tellett bele egy másodpercbe, a kezeim remegni kezdtek. Hol a büdös francban vannak anyáék?

Megfordultam a tengelyem körül, és próbáltam a szemeimmel keresni őket – sikertelenül. Becsaptam az ajtót, s a hajamba túrtam idegemben. Anya nem szokott kimozdulni itthonról, csak akkor, ha muszáj. Most még sincs itthon, de hová mehetett? Ráadásul a gyerekekkel együtt? 

Isten tudja merre, de a lábaim menésre késztettek, így a padnál kötöttem ki. Ha most azonnal nem tudom meg, hogy merre vannak, átkutatom egész New Yorkot, és nem érdekelnek a következmények. Anyáék mindennél fontosabbak számomra, nem engedhetem meg, hogy bajuk essen. 

A rohadt életbe, ez az egész az én hibám! Ha gondolkoztam volna, akkor nem mentem volna el a főnökkel a franc tudja hova, és akkor anyáék is biztonságban lennének. Ráadásul, csak még nagyobb lelkiismeret-furdalást okoztam magamnak azzal, hogy lefeküdtem egy nővel, de az agyam egy pillanatra sem kapcsolt ki közben. Hiába volt eszméletlen a csaj, hiába volt az egyik legszebb nő, akit életemben láttam, az agyam mindvégig Emilyn kattogott szüntelenül. Tökéletesen tisztában voltam vele, hogy mennyire megbánthattam, de akkor valahogy nem érdekelt. Tulajdonképpen teljesen figyelmen kívül hagytam mások érzéseit, és csak a sajátjaimmal törődtem. Most pedig szenvedhetem a saját hülyeségem következményeit, miközben tiszta ideg vagyok. Csodálatos, mondhatom. 

A térdemre könyökölve temettem a fejem a kezembe, és próbáltam megoldani a lehetetlent. New York hatalmas, és tippem sincs, hogy hol kezdhetném a keresést. Azt sem tudom, hogy hová mehettek és miért, egyáltalán semmit nem tudok, ennél pedig semmit nem utálok jobban. Nobel díjat nekem.

Gondterhelten, a hajamat tépve ültem tanácstalanul a padon teljesen egyedül, amikor ismerős hangok csengtek a fülemben.

- Úgysem kapsz el, mert én vagyok Superwoman! – mondta vékonyka hangon egy gyerek.

- Én meg Batman, úgyis elkaplak! – mondta egy másik nevetve.

- Gyerekek, szépen játszatok, el fogtok esni – intett rájuk az anyjuk. 

Bele tellett pár pillanatba, amíg éreztem magamban elég hajlandóságot, hogy felemeljem a fejem, és amikor ezt megtettem, a szembeni játszótér tárult szemem elé. Összeráncoltam a szemöldököm, és hunyorogva próbáltam kivenni az ott szaladgáló gyerekeket. A kerítés miatt nem láttam csak egy szőkésbarna copfot lobogni a szélben, az viszont rettentően ismerős volt. 

Hamar felpattantam, és átszaladtam a kocsiúton, ügyet sem vetve rá, hogy miattam megállt a forgalom. Amint átértem, a kerítés mellé álltam, és szabályszerűen nem hittem a szememnek. Jazzy és Jaxon a fűben fogócskáztak, miközben anya mosolyogva figyelte őket. Azt hittem, hogy menten sírva fakadok, amiért megtaláltam őket ilyen gondtalanul nevetgélve. Utoljára Jaxon születésekor láttam anyát ennyire mosolyogni, amikor apám még tiszta volt. Amikor még úgy néztünk ki, mint egy rendes család. Erre a gondolatra egy pillanatra elgyengültem, és sírhatnékom támadt, amit azonnal el is hessegettem. A sírásnál most fontosabb, hogy mellettük legyek.

Kinyitottam a sötétbarna fakaput, és anyáék felé vettem az irányt. Pár méter választott csak el tőlük, amikor a két kicsi megpillantott, és felém kezdtek szaladni. 

- Bátyuuus! – kiabálta Jazzy nagy örömmel, s olyan erővel ölelte a derekam, hogy azt hittem eltöri. 

- Hercegnőm – emeltem fel mosolyogva. Egy perccel később Jaxon is megérkezett a lábamhoz, majd őt is felkaptam. 

- Hogy van a két szuperhős? – néztem rájuk felváltva, miközben alaposan az emlékezetembe véstem a mosolyt az arcukon. 

- Jól – kaptam egy egységes választ, mire elnevettem magam, és letettem őket. Nem kellett nekik egy másodperc sem, máris folytatták a fogócskát. Közben arra lettem figyelmes, hogy anya felém tart lassú, megfontolt léptekkel. A mosoly azonnal lehervadt az arcomról, s a nagymértékű bánat tette rá a bélyegét mostanában változékony kedvemre. Anya minden pillanatban egyre gyengébb. Ilyen állapotban nem fogja sokáig bírni, főleg úgy, hogy túlvállalja magát.

- Fiam – lépkedett felém, s halványan mosolygott. – Annyira aggódtam érted, jól vagy? – vetett rám egy védelmező, igazi anyai pillantást.

- Én jól vagyok, anya – vontam magamhoz. – De veled mi a helyzet? – öleltem szorosan.

- Minden rendben – bólintott egyet, és hátranézett a testvéreimre. – Nézd, milyen szépen játszanak – mosolyodott el, és pár pillanat múlva egy kósza könnycsepp hagyta el a szemét. – Olyan jó őket így látni – suttogta.

Megszakadt a szívem. Anya a legerősebb nő, akit ismerek, és biztos vagyok benne, hogy ez így is fog maradni, amíg csak élek. Felfoghatatlan, hogy mégis hogyan képes még mindig harcolni, amikor már szinte mindent elvesztett. Csak mi vagyunk neki, minden más köddé foszlott. A célok, amiket korábban kitűzött magának, egyszerűen eltűntek. Belegondolva, hogy mindig boldog, gondtalan családról álmodott, de helyette egy teljesen elcseszettbe kergette az élet, elszomorít és feldühít. Ennél sokkal többet és jobbat érdemelne.

- Igen – mondtam én is a lehető leghalkabban. – Nagyon jó – szorítottam meg a kezét, majd rá pillantva elmosolyodtam. Ne sírjunk mindig. Legalább most legyünk egy kicsit boldogok, még ha csak pár órára is.

- Te ebben a ruhában mentél el itthonról? – kérdezte váratlanul anya, amikor a ruházatomra terelődött a figyelme. Hirtelen mintha belém csapott volna a villám, amely aktiválta volna a fejemben elhelyezkedő, nyugalmi állapotban lévő piros szirénát, ebből kifolyólag pedig a szemem előtt villogott a vörös felirat: Emily. Nem nyugodhatok, amíg nem kérek tőle bocsánatot. Ez a minimum, amit megtehetek.

- Őőő – dadogtam. – A srácoktól kaptam, ők már kinőtték – feleltem rögtönözve. Az utóbbi időben ez már nem tudom hányadik hazugságom, de ezzel nem csak magamat mentem, hanem anyát is. Elég gondja van már, legalább az enyémmel ne kelljen foglalkoznia.

- Értem – bólintott. – Nagyon jól áll – mosolygott rám.

- Köszönöm – próbáltam viszonozni a mosolyát, de kevésbé ment. Ettől a röpke bóktól csak még jobban rám tört a lelkiismeret-furdalás. Emily mindenről gondoskodott, én meg úgy háláltam meg, hogy egyszerűen csak otthagytam. Milyen gusztustalan ember vagyok. – Anya, most el kell mennem elintézni valamit. – mondtam – Majd jövök, vigyázzatok magatokra – pusziltam meg a homlokát.

- Rendben, légy óvatos! – intett, majd megsimogatta a karom, és a kicsik felé indult.

Tulajdonképpen fogalmam sincs, mit fogok tenni a következő perceimben, netán óráimban. Rosszul érzem magam, amiért úgy ott hagytam őt lógni a levegőben a gondolataival, de nem mondhatom el neki, hogy mi történt. Biztos vagyok benne, hogy megijedne tőlem, azt pedig végképp nem akarom. Bár eddig két alkalomból kétszer elszúrtam mindent, ráadásul a körülményeim is egyre csak rosszabbodnak, mégsem áll szándékomban megszakítani vele ezt a gyönge kis kapcsolatot. Van benne valami, ami vonz, ebből kifolyólag pedig nem tudok tőle távol maradni huzamosabb ideig. 

Sikeresen befordultam a sarkon, amely a gazdag negyedbe vezet. Minden egyes lépésemnél visszatért egy emlék, ami Emilyhez köthető. Mindeddig utáltam ezt a környéket, mert az itt élő emberek fabatkát sem érnek, most pedig csak még jobban utálom, mert minden Emilyre emlékeztet. Biztosan meg sem környékezném ezt a helyet, ha ő nem lenne itt. Mégis van egy élő példa arra, hogy nem minden gazdag utálatos – bár ezt még én sem mondhatom biztosra, hiszen aligha tudok róla valamit.

Felpillantva már szinte kiütötte a szememet Emilyék hatalmas háza. A tenyerem nekiállt izzadni, és feltűnően gyorsabban vettem a levegőt. Mégis mi lesz most? Honnan a francból tudjam, hogy mit fog reagálni, amikor meglát, mindazok után, ami történt? Helyes az egyáltalán, hogy itt vagyok? Hülye kérdés, mert alapvetően itt kell lennem. Nem ronthatom a helyzetem tovább, már ha egyáltalán lehet ezt még fokozni.

Már majdnem hogy odaértem, amikor megláttam Emilyt beszélgetni egy sráccal, meg talán az apjával. Megálltam a szomszéd ház mellett, és elbújtam a fa alatt. Egy kis foszlányt sem hallottam a beszélgetésből, viszont annál inkább lefoglalt a gyerek, aki le sem vette a szemét a szépségről. Mérget mernék rá venni, hogy ismerem valahonnan. Egy gazdag leszármazott sincs az ismeretségi körömben. Próbáltam törni a fejem, közben pedig folyamatosan néztem őket, hátha beugrik a srác.

Közben elterelődött a figyelmem Emilyre. Csodaszép volt, mint általában. Szinte alig volt rajta valami a forró levegő miatt, így majdnem elállt a lélegzetem, miközben őt néztem. Egyedül a sebei rontották az összképet, amik valósággal beterítették majdnem az egész testét. Várjunk csak egy pillanatot.

Tudom, hogy ki ez a gyerek. Most már tisztán emlékszem. Ez a gyík volt az, aki mindezt tette Emilyvel. Amikor elért a tudatomig, hogy alig pár méterre áll tőlem, így simán odarohanhatnék hozzá, hogy megfizessen a tetteiért, csak még feldúltabb lettem. Igazán nincs a kívánságlistámon, hogy ismét kiboruljak, ezért muszáj korlátoznom magam. Legalább Emily látványa segít egy kicsit.

De mégis miért beszélget vele ennyire nyugodtan, amikor ez a senkiházi tette tönkre őt? Mi vette rá, hogy megint találkozzon vele? Csak nem ismét… ismét együtt vannak? Nem, az nem lehet. Képtelenség. Emily ennél okosabb lány, meg egyáltalán melyik épeszű ember kezdené újra a kapcsolatát egy olyannal, aki korábban maradandó sérüléseket okozott neki? Istenem, ne csináld ezt velem.

Árgus szemekkel figyeltem tovább a történéseket. Pár perccel később Emily és az apja bementek a házba, a srác pedig menni készült. Azért csak készült, mert alig tudott menni. Ezer százalék, hogy drogos. És most mi legyen? Nem mehetek csak úgy oda a házhoz, és csöngethetek be. Amint meglátnának, páros lábbal lennék kirúgva a házból. Viszont muszáj beszélnem Emilyvel, hiszen azért vagyok itt. Na, most légy olyan okos, mint eddig, Bieber.

Mindaddig elmélkedtem ott a fa alatt, amíg arra lettem figyelmes, hogy Emily futva elhagyja a házat, és ugyanarra megy, amerre a srác ment. Na ne. Ez már tényleg hihetetlen. A lábaimba azonnal beleszállt a kíváncsiság, és akaratlanul is követtem őt. Óvatosan, nem feltűnően próbáltam utána menni, nehogy meglásson. Amikor elérte a gyereket, lelassított, én pedig egy bokrot választottam búvóhelynek.

Próbáltam kivenni a beszélgetést, és a szívem egyre csak elkezdett szorítani, amikor folyton azt hallottam a sráctól, hogy cica. Ha így beszél Emilyvel, biztos vagyok benne, hogy ismét összejöttek. Nem is törődve a beszélgetés többi részével, lehuppantam a földre. 

Miért? Miért mindig velem történik ez? Miért nem kaphatom meg legalább őt? A rohadt életbe a sorsommal.

Úgy döntöttem, hogy nem bujkálok tovább, így felálltam, és megvártam, amíg végeznek a beszélgetéssel. Közben elöntött a düh, szomorúság és a féltékenység. Én akarom őt, még akkor is, ha lehetetlen. Nem fogom engedni, hogy egy ilyen kis szerencsétlen elvegye tőlem azt, amit én akarok megszerezni. 

Gondolkozásomat már csak az zavarta meg, hogy a beszélgetésnek immáron vége szakadt, így minden erőmet felhasználva kiegyenesedtem.

- Szóval ismét együtt vagytok – szóltam félhangosan. Emily lassan hátrafordult, s amikor meglátott, kiszállt a vér az arcából. 

Ebből egy eget rengető veszekedés lesz.

 

Sziasztok Brokenisták :D ANNYIRA DE ANNYIRA sajnálom, hogy csak így tudtam megoldani, hogy nethez jussak, de otthon még mindig nincsen, így csak a suli és bátyámék az egyetlen reményem, nézzétek el nekem :(

Remélem, hogy a részben sikerült kárpótolnom, amiért örökké tartott feltenni és olyan sokat vártatok. Igazán sok mindent nem tudhattatok meg ebből a fejezetből, de betekintést nyertetek, hogy Justin mégis hogy és miért került oda Emilyhez. És igen, Justin a „titokzatos” személy, aki a 11. fejezet végén mondja azt az egy mondatot. Gondolom ez nem okozott nagy meglepetést :D 

A kommentekről. Először a kommentek lesújtóan alacsony számáról szeretnék beszélni. Mi történt veletek? Négy nap után, nyögdécselve kapok három kommentet, utána pedig még négy nap múlva kettőt. Megértem, hogy nem értek rá és suli van, de a suli nekem is ugyanúgy tanulással jár, mellette pedig még rengeteg dologgal. Nem szerettem volna kommentlimitet megszabni, de ha továbbra is ilyen alacsonyak lesznek a számok, akkor kénytelen leszek. Nem tudom, hogy megértitek-e a helyzetem, talán az igen, aki úgyszintén ír, mint én, de higgyétek el, hogy a legrosszabb érzés egy írónak (legalábbis nekem), amikor izgatottan felrakja az új részt a blogjára, majd nem kap visszajelzéseket, vagy ha kap is, rettentően minimálisat. Nem győzöm kihangsúlyozni, hogy én ezekből merítek erőt, sokkal jobb teljesítményt tudok nyújtani, ha több véleményt kapok. Ne hagyjatok cserben, kérlek :(

A másik kommenttel kapcsolatos mondanivalóm egy konkrét megjegyzésről szól, amit nemrégen kaptam az egyik olvasómtól. Mivel nem tudom sűrűn nézni a blogot, ezért csak ma tudtam elolvasni azokat, amik a hétvégén vagy utána jöttek. Bevallom, hogy nagyon hálás vagyok ennek a lánynak, mert a szavai halálosan a lelkemig hatoltak. 

Meg szeretném köszönni azt a sok dicséretet, amit belesűrítettél a kommentbe, és örülök, hogy utólag írtál kommentet, miután a végére értél az eddig feltett részeknek, és nem tartottad magadban a véleményed. :) Kérted a véleményem a blogoddal kapcsolatban, amiről még pár szót.

Tulajdonképpen senkinek nem érzem magam, hogy kritizáljam mások írását. Nem vagyok semmilyen módon elismert író, számomra nekem ez csak egy hobbi, amit imádok. Mindig nagyon jól esik, ha tőlem kérnek véleményt ilyen témában, és nagyon szívesen el is mondom a véleményem, ha érdekli az illetőt, de ettől még semmi jogom hozzá. Többször is megkaptam már a „példakép” jelzőt is, ami nem is kicsit megtisztelő nekem, de mindig el is tűnődöm rajta, hogy mivel érdemeltem ki.

A lényeg az egészben, hogy nagyon köszönöm, amit írtál, és bele is olvastam a blogodba (órán sunyiban, úgyhogy ha miattad lebuktam volna, azt nem úsztad volna meg ;) ♥). Nem tudom, hogy mennyire írhatom le ilyen nyíltan a véleményem a blogodról, és tulajdonképpen nem is akarom ide írni, mert 1: ez a dolog személyes, 2: már így is egy kész litániát írtam, és még van is mondanivalóm (XD), szóval ha szeretnél velem kapcsolatba kerülni, akkor megbeszélhetjük, ha gondolod, úgyhogy mindenképp jelezz majd. :)

Aztán. Szeretném még megköszönni azt a 10.000 oldalmegtekintést így a 12. részre, komolyan elképesztő :’) A 27, valamint a 12 feliratkozóért is nagyon hálás vagyok, remélem fogtok még gyülekezni :)

A komik alapján leszűrtem, hogy összességében tetszett nektek a második trailer videóm, aminek külön örülök, mert nagyon sokat dolgoztam vele. Hála Istennek, megérte :)

Azt, hiszem, hogy körülbelül ennyit szerettem volna mondani. Csekély 533 szóban össze van foglalva minden, ami bennem lakozott és már régóta el akartam mondani nektek, csak sosem volt időm, de most van és meg is tettem, már csak abban reménykedek, hogy nem ijedtek meg a terjedelmétől, és elolvassátok, mert nem hiába írom le nektek.

A következő részre egy ütős dolgot tervezek (legalábbis számomra nagyon izgi, mert a történet ezen részeit imádom leírni, és szerintem nektek is tetszeni fog ám ;D), úgyhogy legyetek résen, valamikor jönni fogok :) Remélem, hogy amikor legközelebb felnézek a blogra, akkor már több komi fogad, tele véleményekkel :) 

Love ya <3

u.i.: Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én Heartbreaker feverben szenvedek, valami eszméletlen jó lett ez a szám, teljesen megérte rá hónapokat várni, valamint totálisan megutálni a SOON szót, ugyanakkor imádni is egyszerre :’D