14th chapter - Now or never

-*- Emily szemszöge -*-

Egyszerűen felfogni sem tudom az előbb történteket. Úgy érzem magam, mint egy érzelmileg teljesen leamortizált ember, aki már azt sem tudja mit jelent gondolkozni. Emlékezetkiesésem van, fáj a fejem, alig emlékszem valamire abból az éjszakából, amikor megütött Brian, megcsókoltak, összeveszett velem a legjobb barátnőm, és az apám valószínűleg hazudik nekem. Szimplán csak túl sok ez egyszerre.

Heves gondolkozásom és sebes menésem közben váratlanul egy idegen kezet éreztem a vállamon. A másodperc töredéke alatt futott le bennem minden egyes lehetőség az idegen kilétére: Justin, Brian, apa, anya vagy szimplán csak valaki, aki mindjárt elkábít valamivel és elrabol. Ezekre a kissé elmebeteg gondolatokra az imént beszívott levegőm a tüdőmben rekedt, s pislogni is elfelejtettem. Egy hirtelen mozdulattal megfordultam, és tulajdonképpen csak arra nem számítottam, ami a hátam mögött várt rám.

- Miss. Miller, válaszolna pár kérdésre? – tette fel határozott kérdését egy babarózsaszín kosztümbe öltözött elegáns nő. Jaj, ne. Most ne. Sóhajtva, s ép ésszel felmérve a helyzetet, amibe kerültem, kiengedtem a bent szorított levegőm, s kimért, hivatalos stílust vettem fel. Utálom, hogy mindig akkor jönnek, amikor éppen a legalkalmatlanabb.

- Természetesen – jutalmaztam meg egy könnyed mosollyal, s arra lettem figyelmes, hogy a háta mögül kamerákkal, mikrofonnal és fényképezőgépekkel felszerelt férfiak veszik felénk az irányt. Nyugalom, Emily, csak csináld úgy, ahogy az illemórákon tanultad.

- Köszönöm szépen – viszonozta gesztusom a nő. – Peter, Luke, kérlek, igyekezzetek azokkal a kamerákkal – kérte meg őket kedvesen, majd felém fordult. – Készen áll? – szegezte rám tekintetét, s olyan határozottságot sugárzott magából, hogyha akartam volna sem tudtam volna nemet mondani.

- Teljes mértékben – feleltem. 

A megszokott hétköznapok. Szinte alig tudok kimenni úgy az utcára, hogy ne kapnának el a sajtótól, és ebből következik, hogy még dühöngni sem dühönghetek, ha éppen olyanom van. Imádok nyilatkozni, imádom a reflektorfényt, de ilyenkor nincs kedvem bájologni. Én csak szeretnék egyedül lenni egy kicsit, olyan nagy kérés ez?

- A kamerák készek, mikrofon bekapcsolva – riadtam fel bambulásomból az egyik férfi erőteljes hangjára. – Kamera indul: három, kettő, egy, felvétel! – kezdte meg a műsort. Minél hamarabb kezdünk, annál hamarabb szabadulok.

- Szép napos délutánt, Amerika, Sara Stone vagyok, mellettem pedig az ifjú divattervező, Miss. Emily Miller látható – konferálta be a nő – mint utóbb kiderült Sara – a mai kisebb interjút. – Miss. Miller, megtisztelő gesztusa, miszerint hajlandó interjút adni csatornánknak – hízelgett, ahogyan a sajtósok általában.

- Igazán semmiség – mosolyogtam olyan meggyőzően, ahogyan csak lehet. Jaj, remélem, Mrs. Tranberry nem nézi a nyögve nyelésemet. 

- Mondja, Miss. Miller, hogyan halad a Melanie’s kampány? – vágott bele egyből a közepébe. Nagyon jól tudtam mit kell mondanom és hogyan, mégis izgultam. Sosem szoktam idegeskedni az interjúkon, mindig próbálok természetes lenni, azonban most gyomoridegem van. Lehetséges, hogy az iménti események tették rá a bélyeget a beszédkészségemre. 

- A Melanie’s a legutóbbi divathéten nagy sikert aratott, ami az összesített eredményeket illeti, az ötödik helyen áll – dicsekedtem el magammal. 

- Ez igazán kiemelkedő eredmény, gratulálok – biccentett, majd vigyorgott egyet.

- Köszönöm – utánoztam, s vártam a következő kérdését. Már érzem, hogy kezdek belejönni a dologba.

- Milyen érzés, hogy ilyen fiatal, és máris a világ legnagyobb divattervezői ismerték el a kollekcióját? – nyújtotta felém a mikrofont. Jobb szeretem a személyesebb kérdéseket, ami a híres embereknél ritka, de nekem kifejezetten felüdülés, ha nem a betanult sémával kell kifejeznem magam.

- Az, hogy az egyik legnagyobb kritikus három csillaggal jutalmazta a ruháim, fantasztikus érzés – fejtettem ki a gondolataim. – Nagyon megtisztelő számomra, hogy elnyertem a figyelmüket, és őszintén remélem, hogy egyszer belőlem is akkora divattervező lehet, mint amilyenek ők – fejeztem be mondatom. Bárcsak úgy lenne, ahogyan az imént mondtam. Minden álmom, hogy az enyémek legyenek a sztárpiac legjobb ruhái, és tudom, hogy sok munkába fog kerülni, de maximálisan megéri.

- Ha így halad, akkor minderre nagy esély van – fűzte hozzá gondolatait Sara, mire én csak mosolyogtam egyet köszönetnyilvánítás gyanánt. – Továbbá az is tudomásomra jutott, hogy a nyári L’oreal divathét indulói között szerepel. Mik a tervei a bírálóbizottság lenyűgözésére? – nyújtotta át nekem a mikrofont ismét, én pedig gondolatban felpofoztam magam egy kerámia palacsintasütővel. 

A rohadt életbe, teljesen elfelejtettem a divathetet, és még modellválogatást is kell tartanom. Annyira el voltam foglalva a körülöttem lévő dolgokkal, hogy megfeledkeztem a hivatásomról, amiért nagy árat fizethetek. Most azonnal el kéne kezdenem a munkát, hogy két hét alatt kész legyek mindennel, mert ha nem, akkor annyi a jó híremnek, ami a kritikusokat illeti.

- Öhm – kezdtem el dadogni, amitől Mrs. Tranberry mindig vulkánként tudna robbanni. – Nem szeretném elárulni a jövendőbeli terveim, hiszen akkor mi érdekes lenne benne? – vigyorogtam szüntelenül, és megpróbáltam a lehető leghatásosabban mutatni a határozott oldalam. – Annyit azonban elárulhatok, hogy különleges terveim vannak a ruhákkal kapcsolatban, és remélhetőleg sikerül majd lenyűgöznöm velük a zsűrit – rögtönöztem, meglepően jól. 

- Nagyon érdekfeszítően hangzik, sok sikert kívánunk hozzá – beszélt a kamerába, majd rám nézett. 

- Nagyon köszönöm – hálálkodtam illedelmesen, de legszívesebben futva rohantam volna el a tervezőszobámba. Annyi minden van a fejemben a ruhákkal kapcsolatban, hogy most azonnal meg akarom őket valósítani, rendezni a papírmunkát és intézni a modelleket. Imádom ezt a sürgés-forgást, tudniillik a tervezés a harmadik nevem.

- Elnézést, Miss. Miller, de megkérdezhetném öntől, hogy hol szerezte ezeket a horzsolásokat? – mutatott a lábamra és a karomra. – Csak nem balesete történt? – vett 180 fokos fordulatot a témát illetően.

Megállt bennem a vérkeringés. Jézus Isten, vajon azt is tudják, hogy kórházban voltam? Látták, ahogyan Brian elvert? Hogy a francba nem vették észre? Csakis arra tudok gondolni, hogy elég késő volt már ahhoz, hogy kövessenek, így semmit nem észleltek az eseményekből. Csak legyen úgy, ahogy mondom. 

Lesokkolva bámultam a nőre, aki azonnal megérezte a bizonytalanságomat, és még rámenősebb pillantásokkal halmozott el. Fogalmam sem volt, hogy mégis miként másszak ki ebből a felettébb irritáló, kellemetlen és lehetetlen szituációból, azonban ha tovább folytatom ezt az idióta bambulást, abból semmi jó nem fog kisülni. 

- Otthoni baleset történt – feleltem egyszerűen. – Elég heves indulattal futottam volna lefelé a lépcsőn, és megcsúszott a lábam – adtam egy viszonylag kézzel fogható választ személyes kérdésére. Ilyenkor annyira le tudnám őket ütni.

- Nagyon sajnálom, jobbulást kívánok – bólintott rám egyetértően a nő. És ilyenkor még szerencsém is van. Nem minden riporter ilyen hiszékeny, a legtöbb rá akarja erőltetni az emberre a saját kitalált történetét, hiszen ők mindig jobban tudják, hogy mi történt veled, mint te magad.

- Igyekszem – vágtam rá egyszerűen. Mikor lesz már vége, a francba is.

- Egy utolsó kérdés, ha nem tartom fel – pillantott rám reménykedve. 

- Csak tessék – mosolyogtam rá. Nagyon is feltartasz.

- Hányadán áll kapcsolata barátjával, Brian Woods-dzal? – vetett rám egy amolyan „most húzogatnám rád a szemöldököm, ha nem lennénk adásban” pillantást.

Elhangzott mondatára azt hittem, menten elájulok. A legkisebb mértékig sem voltam felkészülve erre a kérdésre, arra pedig főleg nem, hogy válaszolnom is kell. Most mégis mit mondjak, hogy ne jöjjek ki rosszul ebből a helyzetből? Nem mondhatom, hogy szakítottunk, mert ő a sebeim okozója. Egyáltalán azt sem mondhatom, hogy szakítottunk, mert akkor következne még egy „miért?” kérdés, amire nincsen szükségem. Valami olyasmit kell válaszul adnom, amire nem lehet visszakérdezni.

- Jelen pillanatban nem szeretnék erről beszélni – küldtem el illedelmesen melegebb éghajlatra Sarat, mert már eléggé a határaimat feszegette ezekkel a kérdésekkel. Csak remélni mertem, hogy nem lesz rámenős, és enged elmenni.

- Rendben, köszönöm szépen a türelmét – mosolygott kedvesen. – Ennyi lett volna a mai friss, Sara Stone-t hallották, a viszont látása! – zárta le végre ezt a borzalmat.

- És kamera… leáll – kiabálta el magát név szerint Peter, aki mindvégig kattintgatott és felügyelt. Hatalmas megkönnyebbülés volt feleszmélni, hogy mehetek haza, és tervezhetek hajnalokig. Mindenesetre addig biztosan nem nyugszom, amíg legalább két ruhát meg nem varrok.

- Viszlát, Miss. Miller, a divathéten még látjuk egymást – rázott kezet velem. Mondatáról hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy fenyegetés volt-e, vagy csak egy szimpla kijelentés, de bármelyik is, nem örülök neki.

- Viszlát – köszöntem el véglegesen, majd mentem tovább az úton. Hála az égnek nem voltam messze a házunktól, csak körülbelül öt percre, addig pedig legalább tudtam magamban összegezni a terveimet. 

Meg akarom tervezni azokat a ruhákat, mindenképpen. Összesen húsz ruha az elvárás az idei nyári kollekciókra, ami bőven sikerülni fog, ha beleadok mindent. Immáron Justin kiesett a képből, hiszen ő maga küldött el.

Menj – visszhangzott a fejemben ez az egy szó. Még mindig elég hihetetlen történet visszagondolni arra a beszélgetésre. Megcsókolt, és… eszméletlen volt. Mégis, minden más elnyomta a csók szépségét, és abban sem vagyok biztos, hogy miért követte el egyáltalán ezt. 

A fejemet rázva értem el a kapunkig, majd beütöttem a nyolcjegyű számkombinációt. Egy sípolás kíséretében be lettem engedve az udvarra, így sebesen a bejárati ajtó felé vettem az irányt, hogy minél hamarabb feljuthassak a szobámba. Amikor beléptem az ajtón, s levettem a cipőm, beszélgetés csapta meg a fülem, a hangot pedig azonnal be tudtam azonosítani.

- Ez ő lesz – mondta, s már elő is tűnt a nappaliban. – Emily, mégis miféle viselkedést produkáltál az imént? – harsogott. – Te egyáltalán nem figyelsz oda az óráimon? – lett egyre felháborodottabb. Remek, plusz egy púp a hátamra.

- Mrs. Tranberry, én megtettem minden tőlem telhetőt, de most nem vagyok a legjobb formámban – feleltem, és semmi másra nem vágytam, csak hogy bezárkózhassak a szobámba.

- A médiát egyáltalán nem érdekli a lelki állapotod, kisasszony – folytatta. – A mai interjúd katasztrofális volt! Ezerszer megmondtam, hogy ne dadogj, mert a riporter kiszagolja a bizonytalanságod, ennek ellenére te mit csináltál? – hisztériázott. – Van fogalmad róla, hogy holnap akár a címlapon viríthat a képed? Teljesen rossz színben tűnteted fel apádat – rázta a fejét lemondóan. 

Általában nem veszem magamra a szidását, mert már hozzászoktam, hogy egy csepp megértés sem szorult belé, most azonban elég mélyen érintett a kritikája. Nagymértékű érzelemhullámon mentem ma keresztül, ez pedig határozottan nem volt rám jó hatással, ahogyan azt Mrs. Tranberry is említette a maga, utálatos stílusában.

- Sajnálom, nem fordul elő többet – horgasztottam le az orrom. Úgy éreztem magam, mint egy ötéves, akit rajtakaptak csoki csempészet közben, s ezt anya is meglátta rajtam.

- Azt nagyon remélem is, mert ha még egyszer így mersz viselkedni, akkor…

- Mrs. Tranberry, szerintem Emily megértette a hibáit, és legközelebb jobban fog figyelni – lépett anya a színre, ezzel félbeszakítva az előttem vergődő illemtanáromat – Most pedig kérem, távozzon, beszédem van a lányommal – pillantott rám kedvesen. Végre, valami értelmes ember.

- Ahogy óhajtja, Mrs. Miller – váltott át nyugodtabb hangnemre Mrs. Tranberry, majd egy utolsó gyilkos pillantást intézve felém elhagyta a házat. Így is eléggé megsemmisítve érzem magam, semmi szükségem nem volt még erre a boszorkányra is.

- Emily, kicsim, mi a baj? – ölelt át anya, mire kicsit jobban éreztem magam. Legalább ő mellettem áll, ha már más nem.

- Kimerültem, és még mindig fáj a fejem a korábbi agyrázkódásomtól – huppantam le a kanapéra – Ráadásul terveznem kell a divathétre is, mert még sehol nem tartok. Valahogy minden egyszerre zúdult rám, ennyi az egész – néztem fel gondterhelten a plafonra. A részleteket kihagytam a felsorolásból, mint például Justint és Leaht, amik tulajdonképpen a legfőbb bajaim voltak, de nem várom el anyától, hogy megértse őket. Ezeket magamnak kell elrendeznem.

- A fejfájásodra adok egy aszpirint, a divathétre pedig ezt tudnám ajánlani – nyújtott felém egy tábla csokit – Ettől mindent jobban csinálsz – mosolygott. Annyira jó, hogy itt van nekem. 

- Köszönöm, anya – tápászkodtam fel a kanapéról, hogy meg tudjam őt ölelni – De hol az az aszpirin? – pillantottam rá könyörgően, mire elnevette magát, és már oda is nyújtotta a gyógyszert egy pohár víz kíséretében. Fogtam, s egy hirtelen mozdulattal lenyeltem. A hideg víz és a gyógyszer máris kellemesebb hangulatot varázsolt bennem, aminek hatására kissé el is tudtam lazulni. Hogy ez nekem nem jutott eszembe hamarabb.

- Jobb? – fürkészett anya barna szemeivel. Imádom, hogy mindig tudja mire van szükségem.

- Sokkal – sóhajtottam. Már égtem a vágytól, hogy tervezhessek, ennek hatására rendesen ki is pattant a szemem, s újra megszállták a fejem az elképzelések, amelyeket a divathétre fogok megvalósítani – Megyek, és tervezek, szurkolj – kulcsoltam össze az ujjaim, anya pedig utánzott, és egy mosoly kíséretében engedte, hogy felmeneküljek a birodalmamba a tábla csokimmal együtt.

Most, 18 óra 12 perckor elkezdem az eddigi leghúzósabb ruhák megtervezését. Úgy határoztam, hogy a felét vékony alkatú, a másik felét molett lányokra fogom szabni. Nagyon kockázatos, hisz ha mellélövök, akkor utolsó helyen is végezhetek, a célom pedig legalább a dobogó.

A szobám ajtaja elé érve olyasféle energiát éreztem, amit csak a ruhatervezés tud nekem adni. Képes vagyok egész éjszaka is fent maradni akár, ha megköveteli egy ruha, mert addig úgysem tudnék aludni. Hamar kinyitottam a gardróbajtót, kettéválasztottam az akasztós ruháimat, és máris a szemem elé tárult a lakkozott tölgyfaajtó, ami a tervezőszobám bejárataként szolgál. Előkapartam a kulcsot, amely nyitja, s már fel is szívódtam a szekrényemben, akárcsak a Narniában. 

Ide senkit nem engedek be anyán kívül. Még Leaht sem, pedig ő a legjobb barátnőm – a történtek ellenére is. Senki nem járt még itt, és biztos vagyok benne, hogy nem is fog. Ez az én szentéjem, tiltott terület, bármennyire is kíváncsiak az emberek, hogy milyen körülmények között tervezek.

Lassan betoppantam a hatalmas helységbe, s jobb kezemmel felkapcsolva a villanyt egy kattanás kíséretében már világos is lett. Minden úgy van, ahogyan itt hagytam. Az anyagok színárnyalat szerint a polcokon, az asztalok patyolat tisztán középen, s a leghosszabb fal mellett pedig a próbababák, amelyeken a legutóbbi tavaszi kollekcióm van.

Minden vágyam, hogy sikerrel járjak az idei divathéten, és ez nem sikerülhet másképp csak úgy, ha mindent beleadok, és kizárom a gondokat magam körül, amíg dolgozom. Nem akarom cserbenhagyni magam, mindenképpen észnél kell maradnom.

- Most, vagy soha, Miller – mondtam magamnak, s egyet harapva a csokimból már neki is kezdtem a munkálatoknak.

Fú, csajok, bocsánat, amiért ilyen soká jöttem, de most minden ellenem volt. Ahol általában fel szoktam rakni a részeket a suliban, ott elment a net, így meg kellett várnom a hétvégét sajnos :( De a lényeg, hogy itt van a rész, nem?:D
Na, a részről. Ebben a részben Emily életébe tekinthettek bele, és szerintem nem kell találgatni, hogy a következőben meg kiébe fogtok. Leszűrhettétek, hogy Emily mivel foglalkozik és milyen nyomások alatt él, de ha ebből a részből nem sikerült, teszek róla, hogy a többiben majd sikerrel járjak. :)
A kommentekről most csak annyit mondanék, hogy egyikőtök megkérdezte hogyan tudná kifejteni azt, hogy imádja a részt. Erről jutott eszembe, hogy esetleg ha teszek fel kérdéseket, többen írtok, mert úgy esetleg könnyebb. Így a kérdésem:

1. Szerintetek illik Emilyhez a munkája?
2. Mit gondoltok mi lesz a Jemily (én így hívom őket ♥) párral?
3. Egytől tízig terjedő skálán mennyire jó a sztori?

Remélem, így már könnyebb lesz komizni. :) A másik dolog, hogy oldalt láthatjátok azokat a képeket.  Sok blogversenyre (jó, csak háromra) jelentkeztem, mert gondolom itt az ideje, és hátha van esélyem. Nem csak a bloggal van ez így, a suliban is az ÖSSZES tanár engem akar versenyekre küldeni, nagyon kivagyok, elfáradtam, az utóbbi időben nem is tudtam írni, de igyekszem, ahogyan csak tudok. 
Majd találkozunk, love ya <3