19th chapter - You are not alone?

-*- Emily szemszöge -*-

- Szerintem valami elegánsan szexi jobban állna neked – vizsgálgattam Leaht, amint kilépett a próbafülkéből egy komplett függönykészletben.

- Gondolod? – rángatta a ruhát, és közben a szemöldökét ráncolta. 

- Határozottan – bólintottam, és már meg is fordultam tovább keresni a Leahhoz legjobban illő ruhadarabot.

A legtöbb esetben nagyon nehéz rávennem Leaht, hogy eljöjjön velem apa szombat esti partijára, de ma, vásárlás közben azt állította, hogy szüksége van egy kis eleganciára az állandó kicsapongó öltözékek mellett. Erősen meglepett ez a kijelentése, ennek ellenére azonban nem kellett kétszer mondania: máris rángattam őt az üzletek felé, hogy elköltsünk egy kis – nagyon sok – pénzt.

Eddig a báli fazon felé hajlottunk, ellenben amikor megpillantottam legjobb barátnőmet az imént, erről az ötletről le is mondtam. El is indultam tehát a másik irányba, a kisestélyik felé, hogy keressek neki egy szexi darabot, amelyben önmaga lehet. Mindenféle szín szúrta ki a szemem: türkizkék, fűzöld, a neon összes lehetséges árnyalata, de tudtam, hogy ezek nem illenek hozzá. Ő inkább rocker, mintsem egy Barbie baba, úgyhogy mindenképpen fekete ruhadarab után kutattam.

- Em, hol a fenében vagy már? Itt állok egy szál fehérneműben – panaszkodott Leah. Sosem volt türelme a vásárláshoz.

- Mindjárt megyek, ne sürgesd a tervezőt – kiabáltam vissza a bolt másik végéből. 

Csak mi voltunk bent, ilyen helyre tulajdonképpen alig járnak, azonban ha mégis, akkor egyetlen ruha vásárlásával biztosítják Afrika egyhavi élelmét. Az alkalmazottak is szorgosan keresgéltek velem együtt, és úgy láttam rajtuk, hogy kifejezetten örülnek nekem, amiért szakmabeli vagyok, és pontosan tudom, hogy mit akarok.

- Hölgyem, éppen most érkezett a raktárra egy egyedi tervezésű Dolce & Gabbana mini ruha, amely illik az ön leírására. Kívánja megnézni? – termett mellém egy középkorú nő.

- Természetesen – mosolyogtam, s ő azon nyomban hátrament a ruháért.

Közben Leah már azzal fenyegetett, hogyha nem megyek öt percen belül, fehérneműben fog megjelenni a szombati estélyen, és mivel tudtam, hogy képes ilyesmire, ezért a lehető legtöbb módon próbáltam őt nyugtatni. A nő szerencsére pillanatokon belül előtűnt a hátsó ajtó mögül a ruhával a kezében. A védőanyag alatt máris megfogta a szemem a csillogó alsórész, és bár még nem is láttam a darabot, tudtam, hogy ez lesz a tökéletes.

- Parancsoljon – nyújtotta át egy kedves mosoly kíséretében, én pedig felakasztottam a fémrúdra, s megszabadítottam a vízálló anyagtól. 

Amint lecipzáraztam, a szemem elé tárult a látvány, s elállt a lélegzetem. Nem hiába, Dolce & Gabbana értik a munkájukat! Fekete, gyöngyökkel és rojtokkal díszített ruha volt, a szoknyája combközépig érő. Néhol kivágásokkal szabálytalan módon, ezeket kötik össze a lelógó fekete rojtok. Az egész összhatása egy szétmarcangolt ruháét nyújtotta át, amely nem is lehetne ennél kidolgozottabb. Ellentétben van mindazzal, amelyet Leah kigondolt, de tudtam, hogyha ezt meglátja, nem fog elmenni nélküle.

Azonnal rohantam is a próbafülkéhez, és le sem tudtam állni a vigyorgással. Barátnőm meghallotta a sietős lépteimet, így nem maradhatott szó nélkül.

- Na, végre – sóhajtott – Remélem, hogy az álomruhát hoztad, és mehetünk végre innen – hangja egy teljesen életkedvhiányos emberéről árulkodott, de meg sem szólalhat, hiszen az ő kívánsága volt az elegancia. 

Benyújtottam neki a ruhát, mire két perc néma csend támadt, azután pedig egy hangos sikoly. A boltban lévő összes eladó hozzánk sietett, én pedig diszkréten elintéztem őket egy „nyugi, hülye a csaj” pillantással, s már ott sem voltak.

- Emily, ez egyszerűen tökéletes! – húzta el a függönyt, s barátnőm szemem elé tárulásakor bennem ragadt minden szó. Pontosan úgy állt rajta, ahogy kellett, minden addig ért, ameddig kellett, és teljesen azt hangsúlyozta ki a testén, amit kellett.

- Úristen – nyögtem ki végül. – Gyönyörű vagy! – öleltem át szorosan, s amikor elváltunk, a tükörből láttam, hogy az alkalmazottak is elismerő pillantásokat vetnek rá.

- Te vagy a legjobb, mindig tudod, mi kell nekem – fakadt kis híján sírva, mire szélesen elvigyorodtam. A divatszakmában mindig az a legjobb érzés, mikor eltalálod egy ember ízlését, és látod rajta, mennyire elégedett a külsejével.

- Akkor, mehetünk a pénztárhoz? – intettem a cél felé.

- Naná! – mászott vissza a fülkébe, s lefejtette magáról a ruhát. Amíg elértünk a pénztárig, úgy szorította az a pehelykönnyű anyagot, mint egy kisgyerek a maciját. Erről eszembe jutott Justin, aminek egyáltalán nem örültem, hiszen eddig sikerült elterelni róla a figyelmem. Egyetlen dolog választott el attól, hogy bemenjek hozzá a kórházba, ez pedig Leah volt. Nem akartam, hogy Justin esetleg megharagudjon rám, amiért egy idegent viszek oda.

- 9700 dollár lesz – nyújtotta a blokkot, mire kissé kimeredt a szemem. Ilyen sok pénzt egy cafat anyagért… Leah ennek ellenére boldogan nyújtotta át a hitelkártyáját, s már kint is voltunk az üzletből. 

- Mindenhová ezt fogom hordani – hajtotta egész úton, én pedig csak mosolyogva hallgattam, amint odáig van érte. 

Jó érzés, amikor belemászik egy kissé a világomba, mert rendszerint egyedül járkálok boltokba, hogy felmérjem a terepet, s jobbnál jobb ruhákat tervezzek. Örülök, hogy ma megoszthattam vele ennek az örömét is.

- Ugye ma nálunk alszol, és nem azt tervezted, hogy hazamész, ha már így eltelt az idő? – dobtam fel az ajánlatot, el sem fogadva a nemleges választ.

- Azt hittem, már meg sem kérdezed – nevette el magát, mire csatlakoztam hozzá, s az út további részét egymásba karolva tettük meg.

~*~

- Olyan kár, hogy még csak kedd van – biggyesztette le az alsó ajkát Leah, amikor a kiakasztott ruhát néztük az ágyból. Sosem láttam még ennyire beleszeretni egy ruhába őt, és végtelen örömmel tölt el, hogy sikerült kedvet csinálnom a vásárláshoz. 

- Nemsoká szerda – pillantottam az órára, amely már fél kilencet mutatott. Hirtelen átsöpört rajtam egy melankolikus hullám.

Vajon mi van Justinnal? Egész nap nem hallottam felőle, és annyira szeretném tudni, hogy jól van-e. Az anyukája elég rossz állapotban volt, imádkozom érte, hogy meggyógyuljon, a kicsikkel együtt. Megérdemelné a normális életet, mert bár nem beszéltem vele egyetlen szót sem ez idáig, biztos vagyok benne, hogy nagyon erős, és felelősségteljes anya. Ráadásul Justinért is aggódom. Ő is teljesen ki volt készülve, csak remélni tudom, hogy minden rendben velük.

- Most miért vágsz ilyen szomorú képet? – bökött oldalba Leah, ezzel kizökkentve az aggodalmaskodó gondolataimból.

- Semmi, csak… Csak fáradt vagyok – füllentettem, s egy mosolyt erőszakoltam az arcomra. Barátnőm szkeptikus ábrázattal meredt felém.

- Tudom, hogy Justinra gondolsz, nem kell letagadnod – vágta magát törökülésbe – Az arcodra van írva, amikor ő jár a fejedben. – Remek, hát ezt jó tudni. 

- Utállak – nyögtem ki durcásan, s erre Leah csak kacagott egyet.

- Én is téged – felelte vihogva – Most viszont, ha nem haragszol, alszom, mert teljesen kimerítettél ezzel a shoppingtúrával – szidott le barátságosan, s elindult az ágya felé, amely kicsivel az enyém mellett van.

- Jó éjt – dőltem hanyatt az ágyamon. Hiába próbálnék meg aludni, teljesen felesleges lenne. Úgysem sikerül. Körülbelül tíz perce feküdhettem már ugyanabban a pózban, ugyanúgy Justinon merengve, mikor Leah váratlanul megszólalt.

- Hé, Em – suttogta óvatosan – Ébren vagy?

- Persze – válaszoltam szintén suttogva.

- Éhen halok – tette a kezét a hasára, amely oly hangosan megmordult, hogy még én is hallottam.  

- Tudod az utat – fordítottam felé a fejem.

- Akkor megyek, és felfalom az éléskamrátokat – beszélt halkan, még mindig, mintha lenne egy plusz személy a szobában, aki már alszik, s ki is vonult. 

Hát, egyedül maradtam, ismét. Leaht ismerve lent fog aludni a konyhában, amennyit tud enni. Milyen kár, hogy nem tudom kiölni a Justinnal kapcsolatos ábrándjaimat a fejemből. Az jár a fejemben, ahogyan elváltunk. Az enyém leszel, akkor is, ha te leszel az utolsó ember, akiért szenvedni fogok. Ez a mondat varázsigeként cseng a fejemben. Ha valóban így gondolja, annak csak örülök. 

Annak ellenére, hogy mindig ellentmond magának a tetteivel, a végén történjék bármi, megmutatja a valódi oldalát. Nem tudom, hogy más emberrel is ezt csinálja-e, de annyira kíváncsi lennék az okára. Sok a kérdés a fejemben, már-már több a kelleténél, és nem akarom túlgondolni a dolgokat. Rendszerint hajlamos vagyok problémát találni ott is, ahol nincsen.

Gondterhelten felültem az ágyon, majd felálltam. Otthagytam a telefonom az asztalon, és anélkül nem tudok aludni, mert az adja az éjjeli fényem. Utálom, hogy félek a sötétben, de nem tehetek ellene semmit. Megragadtam a készüléket, majd visszafordultam az ágyam felé, azonban a fordulásom pillanatában egy sötét alakot láttam az erkélyemen állni, s annyira megijedtem, hogy egy néma sikoly kíséretében a telefonom a padlószőnyegen landolt.

Megmeredtem egy helyben, s csak néztem az alakot, amiből nem láttam semmit, csak hogy ott áll, és felém néz. Tanulmányozni kezdtem a külsőt: kócos haj, izmos kezek, és az a testtartás… Te jó ég! Úgy éreztem magam, mint akit fejbe vágtak a felismeréssel, így azonnal az erkélyem felé vettem az irányt. Sebesen nyitottam az ajtót, s közben az üvegen keresztül néztem a személyre. Nem volt kétség, hogy ki az Lelassítottam a mozdulataimat, amikor már sikerült elfordítanom a kulcsot, mert nem akartam egy sikítozó tini lánynak tűnni, aki egész nap csak arra várt, hogy vele legyen, még akkor sem, ha ez pontosan így történt. Abban a szent pillanatban, amikor nem volt köztünk semmilyen akadályozó tényező, Justin felém lépett, és a karjaiba vont.

Érintésének melege a lábujjam hegyéig átsuhant a testemen, a közelsége pedig egyenesen megszédített. Az illata teljesen más volt, mint eddig, azt hiszem, férfi tusfürdő és kókuszos sampon. Mély levegőket vettem, hogy beszívjam ezt a mámorító illatot, s közben én is szorosan öleltem őt.

- Hiányoztál – súgta a fülembe, én pedig már lassan arrafelé tartottam, hogy ott helyben, a karjaiban fogok meghalni. Ha ez még nem lett volna elég, egy forró puszit lehelt a fülem mögé, mire kirázott a hideg, s erősebben kellett belé kapaszkodnom, hogy ne essek össze.

- Aggódtam érted – vallottam be őszintén, és hirtelen sokkal könnyebbnek éreztem a mellkasom. Itt van, semmi baja, biztonságban van. Hála az égnek.

- Mindenki jól van, hála neked – húzódott el tőlem, de csak annyira, hogy a szemeimbe tudjon nézni. 

Semmi nem látszott belőle, csakis kizárólag a szeme vakító csillogása. Megszédített, ahogyan nézett rám, annyira nem megszokott volt tőle ez a gyengéd pillantás. Minden esetben más oldalát világítja meg, nem feltétlenül az én javamra, a mostanit azonban már láttam. Szeretem ezt az oldalát, amikor ilyen sebezhető. 

Percekig álltunk némán, egymás szemébe nézve. Egészen varázslatos pillanat volt, minden csendes és nyugodt körülöttünk, ő simogatja a derekam, és közben a szememet fixírozza. Sosem ment még vele semmi ilyen simán. Pár pillanat múlva lassan megindult felém, mintha először készülne megcsókolni, és félne az elutasítástól. Talán az eszem el tudná őt lökni, de a testemnek sajnos nagyobb az irányítóképessége, úgyhogy mindenképpen nyert ügye lenne.

Alig pár centi választotta el az ajkait az enyémektől, mikor bentről lépteket hallottam. Azonnal visszatértem a valóságba, Justint pedig úgy rántottam be az erkélyről, mintha holmi tárgy lenne, amit dobálni lehet.

- Mi a fenét csinálsz? – nyílt tágra a szeme, amit őszintén nem csodáltam ezek után.

- Maradj csöndben, a barátnőm jön – rémültem meg, és fogalmam sem volt, hogy hová rejthetném őt. 

- Nem vagy egyedül? – hangjában tiszta csalódást véltem felfedezni, de úgy döntöttem, hogy egyszerre csak egy problémát kérek, így hanyagoltam a kérdést, s törődtem az első számú bonyodalommal.

Kétségbeesetten körülnéztem a szobámban, de csakis egyetlen helyet láttam, ahová elbújhat, amíg lerendezem Leaht. Ezt még szörnyen meg fogom bánni, de csak simán a gardróbomba nem bújhat, mert Leah bármelyik pillanatban bemehet. Sietősen kinyitottam a szekrényem ajtaját, majd a szekrényemen belüli ajtót is, és bevezettem Justint. Arcán sokféle érzelmet véltem felfedezni, de gyorsan kellett cselekednem.

- Maximum öt perc, és jövök, addig maradj itt – simítottam meg az arcát, s egy lágy puszit leheltem rá. 

- Emily, hová tűntél? – hallottam kintről Leaht, mire összerezzentem. Ó, istenem, miért csinálod ezt velem?

- Itt vagyok, megyek – kiabáltam, hogy hallja. – Öt perc – súgtam Justinnak, s becsuktam az ajtót. Egy szempillantás alatt kint termettem, s Leahval találtam szembe magam, aki egy zacskó chipset majszolt értetlen tekintettel.

- Mit csináltál a gardróbodban? - kérdezte. Miért kérdez meg mostanában nyilvánvaló dolgokat?  

- A tervezőszobában voltam, nem tudok aludni – hadartam. – Lehet, hogy visszamegyek befejezni a kollekciót, nem baj? – néztem rá kiskutya szemekkel, s igyekeztem hiteles lenni. Köztudottan utálok neki hazudni, de ez krízishelyzet, és fatális bonyodalom lenne belőle, ha megtudná Justin ittlétét.

- Nem, persze – lett egy kissé csalódott. – Egyszer majdcsak megélem, hogy engem is bevigyél oda – mondta halkan, s levágta magát az ágyra, miközben némán ette a chipset. Mindig olyan lelkiismeret-furdalásom van ezzel az üggyel kapcsolatban, mert sokszor látom rajta a sértettséget, amiért nem jöhet be, de egyszerűen nem lennék nyugodt, ha az emberek csak úgy ki-be mászkálnának abban a szobában. 

- Sajnálom – mormoltam az orrom alá szomorúan. De jó lenne, ha egyszerre kétfelé tudnék szakadni! Az egyik felem Justinnal lenne, a másik Leahval, mert elvégre, milyen dolog az, hogy itt hagyom egyedül, amikor nálam alszik, csakhogy állítólagosan ruhát tervezzek? Szánalmas vagyok.

- Semmi baj, én úgyis nagyon fáradt vagyok, megeszem ezt, és alszom – mosolygott rám erőltetetten, ám az álarc mögött láttam a valódi gondolatokat. Mivel amúgy sem szerettem ezt a témát, és a gondolat, hogy Justin odabent van a tervezőszobában, és akarva-akaratlanul tönkretehet bármit, megőrjített, ezért csak megsimítottam Leah vállát, és már be is mentem a szekrényembe. Önző egy dög vagyok, igen, tudom. 

A tervezőszoba ajtajáig tartó úton felszökött a torkomba a szívem. Odabent vár Justin, lehet, hogy tönkretett valamit, szétszakította a ruhákat, feldöntötte az asztalt – ami lehetetlen, mert le van csavarozva a padlóra, de mindegy -, vagy bármi olyat csinált, aminek nem örülök. 

Feltérképeztem őt, s ámulattal néztem, mennyire máshogy néz ki. A haja ápoltabb, egész biztosan megnyírták. Teljes feketében ácsorgott lezserül, egy farmer, egy egyszerű póló, és egy deszkás cipő. Az az érzésem, hogy ezer lány ölni tudna most a helyemért, ha meglátnák őt.

Nem tudom, hogy ismét milyen éjszakának nézek elébe, de ha Justin velem van, egészen biztos, hogy nem lesz felírható a mai nap dátuma a „Legeseménytelenebb napok” listámra. Hogy bánom-e? Nem. Inkább úgy fogalmaznék, hogy legyen bármi is Isten terve velem ma estére, komplett testtel és lélekkel állok elébe. 

És, meg is jöttem :D Tudom, hogy nincsen még meg a 10 komi, de a múltkor sokat késtem, meg ez Justin szülinapja, úgyhogy MEGLEPETÉÉÉÉS :DDD

El sem hiszitek, bárányhimlős lettem (-.-"), úgyhogy kellőképpen van időm írni, mert még a jövőhéten is itthon leszek. Láttam az összes kommentet, és köszönöm szépen, az oldalmegtekintést és a feliratkozókat is :)

Most sikerült felnéznem a netre, és láttam, hogy Justin kiadott egy Broken című számot, szó szerint levágódtam a székről, nem lehet igaz :') Majd valahogyan beleszövöm a szövegét a történetbe ;)

Kérem most is a 10 komit, remélem tetszik a rész, a végén meg izguljatok csak, megvannak a terveim azzal  a bizonyos éjszakával... ;) Get ready :D See u soon, love ya ♥

U.i.: Happy birthday, Kidrauhl :') ♥

U.i.2.: Most esik le, hogy a 20. részt teszem ki, és Justin 20 éves. Hát ez de zsír :D:D:D