22nd chapter - Tomorrow

-*- Justin szemszöge -*-

- Hogy érzed magad, anya? – ültem le a kórházi ágya mellé, s gyengéden megszorítottam a kezét. Pár órával ezelőtt ébredt fel egy kis időre, ám az orvosok nem engedtek sokáig beszélni vele, mert pihenésre volt szüksége. Ekkor döntöttem úgy, hogy elmegyek Emilyhez, és megköszönöm neki, hogy megmentett minket. 

- Szomjasan – suttogta alig hallhatóan. – Ideadnád a vizet az éjjeliszekrényről?

Szó nélkül nyúltam a pohárért, de nem adtam át neki, mert biztosan nem lett volna ereje tartani. Helyette inkább segítettem: a szájához emeltem a poharat, majd egy kissé felemelve a fejét megvártam, míg kiissza a tartalmát. Hálásan mosolygott rám, s a kezeim hirtelenjében remegni kezdtek a megkönnyebbüléstől. Meg fog gyógyulni.

- Hol van Jazzy és Jaxon? – kérdte, amint körülnézett a szobában.

- Eggyel mellettünk – feleltem. – Éppen alszanak. 

- Nem hiszem el, hogy ez történt – csukta le a szemeit, s nedvességet láttam leáramlani az arcán. – Miután hazamentünk a játszótérről, adni akartam enni a gyerekeknek . Éppen eléjük tettem a szendvicset, amikor belépett az apád, és jelenetet rendezett.  A kicsik megijedtek, és elbújtak az ágy mögé, az apád pedig ahelyett, hogy engem támadott volna, őket akarta. Persze, addig védtem őket, ameddig csak lehetett, de egyszer túl nagyot ütött a fejemre, és utána minden, amire emlékszem az, hogy elestem, és ennyi – szipogott, s erőtlenül törölgette arcát. – Mondd, hogy nem esett bajuk, Justin. Kérlek – meresztette rám vörös, fáradt szemét. Annyira szerettem volna ezt mondani. De nem tehettem.

- Jaxonnak megrepedt a térdkalácsa, Jazzynek pedig eltört a karja – sóhajtottam. – Plusz mindkettőjüknek van pár horzsolása, de maradandó károsodást nem szereztek – ismételtem az orvos szavait. - Még a mentőben ellátták őket, a kisebb sebeket le tudták fertőtleníteni, ám a kartörést és a csontrepedést csak a kórházban tudták kezelni.

Anya fellélegzett, s csak még jobban zokogni kezdett. Évekkel ezelőtt megfogadtam, hogy véget fogok vetni ennek. Ez pedig már az utolsó csepp volt, mindenképpen kitalálok valamit, mert nem akarom kitenni sem anyát, sem pedig a testvéreimet még egy ilyen támadásnak. 

- Istenem, köszönöm, hogy életben vannak – suttogta. Folyamatosan szorítottam a kezét, s igyekeztem erőt adni neki a jelenlétemmel. Pár perc múlva felém fordult, majd beszédre nyitotta a száját.

- De… Mégis hogy hoztál be ide? Nincsen egészségbiztosítási kártyánk, és ahogy látom, ez nem egy átlagos kórházi szoba – nézett körbe ismét. – Honnan szedted rá a pénzt?

Nagyot sóhajtottam. Megtehettem volna, hogy hazudok. Megtehettem volna, hogy azt mondom, a fiúk adták rá a pénzt, de egyszerűen nem akartam. Annyit hazudtam már anyának az utóbbi időben; Emilyről, a srácokról, és a maffia dologról is. hogy nem bírom tovább. Tartozom ennyivel neki is, és Emilynek is. 

- Akkor elkezdem az elejéről, mert nem fogod érteni másképpen – készültem neki a mesének, majd a szemeibe néztem. – Minden szombat este kezdődött, amikor sétálni indultam kiszellőztetni a fejem… - és csak ömlöttek belőlem a szavak. Elmondtam neki, hogy mik történtek azóta velünk, hogy Emily milyen családból származik. Elmondtam, hogy összevesztem a fiúkkal véglegesen, ám a maffiás részt kihagytam. Annak még nincs itt az ideje, és nem szeretném, hogy aggódjon értem. -… utána elszaladtam hozzá, a kicsiket addig otthagytam veled. Ő azonnal segített, hívta a mentőket, és kifizette helyettünk az ellátást. Ráadásul még a legjobb helyre is rakatott minket: kaptunk új ruhákat, a kicsiknek adtak játékot, és azt mondták addig maradunk, ameddig szeretnénk – fejeztem be a kisebb regényemet. Anya sűrűn pislogott felém, a könnyei közben elapadtak, s már kezdtem azt hinni, hogy elaltattam, amikor megszólalt. 

- Szent isten – csak ennyit mondott, majd megint csöndben maradt egy ideig. Kellemetlenül éreztem magam, mert úgy láttam, nem örült a dolognak. Nem mutatta, hogy tetszene neki ez az egész. Egyáltalán semmit nem mutatott.

- Haragszol rám emiatt? – kérdtem, s félve ránéztem. 

- Csak egyetlen dolog miatt haragszom rád – mondta. – Miért titkoltad el ezt előlem?  Talán nem bízol már bennem? Nem vagyok jó anya? – halkult el, én pedig azonnal tiltakozni kezdtem.

- Nem, erről szó sincs. Én csak nem akartalak terhelni vele. Apa elég nagy teher az életedben, és nem szerettem volna, hogy még miattam is aggódnod kelljen – vallottam be őszintén.

- Fiam – érintette meg a karomat. – Bármennyire is nehéz az életünk, én akkor is az anyád vagyok. Ugyanaz az ember, aki évekkel ezelőtt voltam. Ezt még az apád sem tudja megváltoztatni – kezdett kitisztulni a beszéde, az infúzió elég sok vitamint juttatott a testébe egy nap alatt, hogy jobban legyen. – Nem szeretném, hogy megromoljon a kapcsolatom veled. Mindig te leszel az én kisfiam, úgy is, hogy már 17 éves vagy, és én akkor is az anyád leszek, ha valami megbocsáthatatlant teszel.

Akarva-akaratlanul Drake jutott eszembe erről. Elég megbocsáthatatlan dolog, amit teszek, de csak így maradhatok életben. Nem számít, nincs mit vesztenem, és csakis anyáék miatt teszem. Felálltam a székről, és óvatosan, az ágy fölé hajolva öleltem át anyát. Megkönnyebbültem, amiért mindezt elmondtam neki.

- Szeretlek, anya – suttogtam a fülébe.

- Én is téged, fiam – éreztem, hogy minden erejét beleadja az ölelésbe, s mivel nem akartam kimeríteni, visszaültem a székre. Végre őszinte mosollyal nézhettem rá, s ő sem látszott annyira meggyötörtnek. Valahogyan majd csak túlvészeljük ezt is. 

- És pontosan mi van köztetek ezzel a lánnyal? – szegezte nekem kérdését, mire összerezzentem. Legszívesebben rávágtam volna, hogy semmi, de nem tudtam. 

- Barátok vagyunk – mondtam végül. Félig-meddig igaz, mert Emily azt mondta nekem ma, hogy nem akarja elsietni a dolgokat, és ameddig megismerjük egymást, barátok vagyunk. Aha, persze, majd biztos kibírom, hogy ne csókoljam ki belőle a szuszt is. 

- Értem – jelentette ki. – Megtennél nekem valamit?

- Bármit – mosolyogtam.

- Szeretném, ha beszélhetnék vele. Meg akarom neki köszönni, hogy megmentette a családomat.

A mosoly rögvest lefagyott az arcomról. Anya találkozni akar Emilyvel? Mindez oké, de Emily majd mit fog erre mondani? Nyilván visszautasítást nem kapok, de hogyan kérdezzek rá? Szentséges istenem.

- Rendben, holnap idehozom – egyeztem bele, még mielőtt kitaláltam volna valami kifogást a dolog ellen. 

Anya kizárólag egyetlen lányról tudott az életemben; arról, akibe szerelmes voltam: Stephanie. Utána senki nem volt, akit bemutathattam volna neki, mert egyszerűen nem akartam hallani a szerelemről többé. Ennek már két éve, de még mindig belefájdul a szívem, ha rá gondolok. 

Ráadásul Stephanie után jelentkeztek a dührohamaim is, amikről szintén tud anya. Lehet, hogy ezt akarja elmondani Emilynek? Vagy ellenzi, hogy bármiféle kapcsolatot is létesítsek egy gazdag származású lánnyal, amiért mi szegények vagyunk? Nem, anya nem ilyen. Sosem szólt bele a magánéletembe, mindig csak annyit kért, hogy hadd ismerje meg a lányt, mielőtt komolyabbra fordul a dolog. Ez pedig teljesen érthető, minden szülő aggódik a gyerekéért, legyen az fiú, vagy lány.

Azonban még sosem másztunk bele ebbe a témába, mert nem volt miről beszélni. Stephanie után meg sem lehetett említeni a szerelem szót a közelemben, mert azonnal robbantam. Ha megláttam egy párt az utcán, verekedni támadt kedvem. Anyának ideje sem volt boldognak látni, mert elzárkóztam az érzések elől, többé nem barátkoztam lányokkal, mert nem voltam képes rájuk nézni, az összesben Stephanie-t láttam. S most, hogy Emily belépett az életembe, talán csak látni akarja, miféle lány törte meg ezt a több méter vastag jeget. 

- Fiatalember, kérem, fáradjon ki, az édesanyjának pihenésre van szüksége – húzott ki a gondolataim mély gödréből Mr. Rodriguez, akivel egészen jól összebarátkoztam a mai nap folyamán. Gyengélkedő szülőmre néztem, aki halványan mosolyogva bólintott, s már ki is mentem a szobából.

Beszippantottam egy nagy adag levegőt, majd ki is engedtem. Talán Emily nem is akar majd eljönni ide. Talán csak kifogás volt, amikor azt mondta, a barátnője miatt – hogy is hívják, Leah? – nem tudott eljönni, valójában pedig csak le akar rázni. Megrémült az apámtól, úgy, hogy még csak nem is látta. Vajon tényleg így lenne?

Ő annyira… más. Nem nyafog. Nem panaszkodik. Nem fecsegi csipkésre a száját, ahogyan általában a lányok szokták. Ő egyszerűen csak ott van, ha kell, meghallgat, ha kell, de nem szól egy árva szót sem. Nem engedi, hogy belátást nyerjek a páncélja mögé, legalább egy kicsit. Már nem mintha én engedném neki ugyanezt. De akkor is!

Nem igazán tudok nyilatkozni róla. Alig pár napja ismerem őt, de amennyit eddig láttam belőle, az elég volt ahhoz, hogy felmérjem, nagyon önzetlen és bátor. Mindig, amikor hozzá rohantam segítségért, ő ott volt tettre készen. Még csak nem is kérdezte, mi a baj, még azóta sem. Joga lett volna tudni. Joga lett volna hozzá, hogy kapjon egy ésszerű magyarázatot a hülye viselkedésemre. De nem kapott, és nem is kért. Mégis mit kezdjek ezzel?

Lehetséges, hogy ami köztünk van, az csak nyers kémia. Talán csak a testem akarja őt, de nem bírnánk egymás mellett, mint barát és barátnő. Mi van, ha félrevezetem saját magam, és nem is kell nekem igazán? Ez hülyeség – csattan fel a belsőm. – Mindig rá gondolsz először krízishelyzetben. Ez nem csak testi vonzalom. Ez is igaz. De mi van, ha őt nem is érdekli? Mi van, ha azért nem kér magyarázatot a dolgokra, mert csak egy szegény senkit lát bennem, akinek segítségre van szüksége, és ő éppen meg tudja adni azt? Nem tudom. Nemes egyszerűséggel fogalmam sincs.

Éppen csak leültem a váróban, amikor Mr. Rodriguezt láttam közeledni. Le is tettem az ötletről, miszerint leülök, és ésszerűen átgondolom, hogyan fogom tálalni Emilynek ezt az egész „gyere be anyához, és beszélj vele” dolgot, mert a doktor már beszédre is nyitotta a száját.

- Lent várja önt egy fiatalember, és megkért, hogy továbbítsak egy üzenetet magának – mondta. 

- És mi lenne az? – ráncoltam a szemöldököm értetlenül. Ki a franc várhat engem odalent?

- Csak annyit üzent, hogy „kölyök”. Azt mondta, ön érteni fogja – felelte. A világon csakis egyetlen ember van, aki így szólít, és most nagyon nincs rá szükségem. Ennek ellenére bólintottam, majd kikerülve Mr. Rodriguezt, lefelé vettem az irányt. 

Amint leértem, szemem elé tárult Drake látványa. Nem volt nehéz észrevenni: ott állt teljes feketében, tetoválva, fültágítóval, cigizve (!) a sok fehérbe öltözött, tiszta ember között. A biztonsági őr már éppen ki akarta őt dobni, amikor odaszaladtam, és szégyenszemre bevallottam, hogy velem van.  Az őrök bólintottak, s mielőtt Drake bármit is mondhatott volna, kivezettem őt a kórház elé, a kijelölt dohányzóhelyre. 

- Nincs időnk a jó pofizásra, kölyök – kezdte mindenféle köszönés nélkül. – Fontos megbeszélés. Most azonnal velem kell jönnöd.

Meg sem kérdeztem, hogyan talált meg, egyáltalán honnan a francból tudta, hová kell jönnie, szó nélkül bólintottam. Már hozzászoktam Drake hirtelenségéhez, éppen eléggé, hogy tudjam, nem szabad kérdőre vonnom. Ő a főnök, csinál, amit csinál, és amiért ő akarja, s semmi nem tartozik rám addig, amíg ő bele nem avat a dolgaiba.

Beszálltunk a fekete terepjáróba, s ahogyan általában ilyenkor, kifelé néztem az ablakon az éjszakába. A családom már jól van, biztonságban az apámtól egy időre. Ha pedig anya felépül, találnom kell egy helyet ahelyett a szemétdomb helyett, ahol most élünk.

- Csak nem támadás ért? – riadtam fel Drake mély hangjára, s láttam, amint a bekötözött kezemet nézi. Alig fél órája tették rám a gézt.

- Baleset – nyögtem ki, s reménykedtem benne, hogy nem kell kifejtenem a dolgot. Szerencsére Drake csak bólintott, s az út további részét csendben töltöttük.

Ugyanarra a helyre mentünk, ahol nemrégen a meglepetésemet kaptam. Utólag visszagondolva rá, már nem is olyan jó emlék. Valószínűleg Emily miatt gondolom így. Mindegy, most nincs idő erre. 

Végigmentünk a folyosón, majd a lépcsőhöz érve egyre lejjebb és lejjebb haladtunk. Teljesen a föld alatt voltunk, mindenhol fekete köveket lehetett látni. A fény szinte csak annyira volt elég, hogy lássuk, hol vagyunk, s hogy le tudjam olvasni az ajtón levő feliratot, ahová bementünk: Titkos szoba. Drake bepötyögött egy csomó számot – mégis hogyan tud ennyit megjegyezni? -, majd ki is nyílt a tömör vaskapu.

Bent már sokkal többet lehetett látni. Fáklyák voltak rögzítve a falakhoz, melyeknek füstje a fenti szellőzőnyíláson távozott. Egy kerek asztalt helyeztek el a terem közepén, ahol mindenki helyet foglalt, akikkel a hajós küldetést vittük végbe. A tíz emberből már csak én hiányoztam: megakadt a szemem Ryanen, aki foglalt nekem egy helyet maga mellett, s Lorenzón, aki úgy nézett rám, mintha bármelyik pillanatban készen állna lelőni.

Oldalra néztem Drake-re, aki a szabad ülésre mutatott Ryan mellett, majd csendesen leültem. Végeztem egy gyors számolást: velem együtt már tízen vagyunk, de Joe helyett, akit lelőtt Drake, egy ismeretlen fekete srác jelent meg. A kerek asztal elején, éppen az ajtó előtt öten álltak: Lorenzo, Drake,  egy középkorú pasas - azt hiszem, Tony a neve -, s a két biztonsági őr. Vajon mi lehet olyan titkos, hogy idehozatott mindenkit?

- Jól figyeljetek rám, mert nem fogom kétszer elmondani az információkat – szólalt meg a főnök, hangja erőteljesen visszhangzott a teremben. – Az ember, akitől a kokaint szereztük be, úgy döntött, nem hajlandó tovább összeköttetésben lenni velünk.  – kezdett fel s alá járkálni, mindenki követte őt a fejével. – Ha valaki esetleg még nem tudná, aki egyszer beszáll ebbe, egy módon szállhat ki – támasztotta meg magát az asztalon, s fejét felemelve pontosan rám nézett. – Halállal. 

Nagyot nyeltem. Mit akar ezzel mondani? Meg kell ölnünk azt az akárkit, aki felmondta a szolgálatot náluk, vagy mi? És miért néz rám mindig, amikor halállal fenyegetőzik? Sosem fogom őt megérteni.

- De mivel túl jó cuccot hozott, ezért adunk neki egy speciális lehetőséget – hajlott felfelé a szája, s mosolyogva csak még ijesztőbb látványt nyújtott. – Elraboljuk a gyerekét, és akkor majd meglátjuk, ki fog együttműködni és ki nem.

Elrabolni a gyerekét? Egyáltalán milyen idős gyereke van egy ilyen embernek? Ráadásul biztosan nem lesz egyszerű hozzáférni, bármilyen rétegbe is sorolhatóak. Elég összeszedetlen a terve, mindenesetre.

- Egyenlőre nem mondhatok többet – folytatta. – Amit kérek, hogy tartsátok takarékon a szátokat, mert ha megtudom, hogy bárkinek is beszéltek erről, aki nem illetékes, tudjátok mi fog történni – vette elő azt a félelmetes oldalát, amitől szabályszerűen irtózom, s a fegyverére mutogatott az övtartójában.

Hirtelen megszállta a fejemet egy gondolat. Miért bízik bennem? Alig pár napja vagyok itt, s ahogyan elnézem, ezek az emberek mellettem már sokkal jártasabbak a témában, mint én valaha is leszek. Már maga a tudat is, hogy a semmiből talált rám, és kérdőre vont valami megbízással kapcsolatban, eléggé irreális. Mégis, bele kell törődnöm, hogy erre a talányra talán sosem fogok rájönni. 

- Most pedig mehettek, még találkozunk – bólintott az őröknek, akik kinyitották a kaput, majd mindenki szedelőzködni kezdett. Szemöldök ráncolva keltem fel a helyemről, s már majdnem kint voltam, amikor egy kéz kapott az enyém után.

- Vigyázz az épségedre, kölyök, számítok rád – meredt mélyen a szemeimre Drake, mire lassan bólintottam, ő pedig elengedett. Vigyázzak az épségemre! Csak nem most pillantottam meg a törődő Drake-t? Ez eléggé vicces megnyilvánulás volt egy ilyen komor, hidegvérű gyilkostól.

 Az őrök kivezettek bennünket, majd két kocsival szállítottak vissza minket New York nyílt utcáira. A kocsiban csend volt, így azonnal elkezdtem törni a fejem. Holnap – ami már csak két óra hossznyira van – el kell mennem Emilyhez, és ünnepi beszédet tartanom anya kéréséről. Biztosan korainak érzi majd, bár a történtek után nem tudom elképzelni róla, hogy visszautasítaná a dolgot. Hát, majd holnap minden kiderül, addig is izgulhatok azon, hogyha eljön, mi fog zajlani közte és az anyám között. Az viszont tuti, hogy semmi olyan, amitől jobban érezném magam. 

 

Na sziasztok:) Nem tudom, hogy fent van-e még valaki, de mivel már 9 komment kigyűlt, nem vártam meg azt az egyet, mert akkor csak jövőhéten tudtam volna feltenni részt.

A részről. Figyeljetek a részletekre, mert mostantól titokzatos leszek :D Remélhetőleg meg tudom úgy oldani, hogy minden csak a végén derüljön ki, hogy ne lehessen semmit előre sejteni, bár ahhoz még fejlődnöm kell. 

Kommentek. A tíz komment marad, igyekszem írni még a szünetben, szóval hajrá :) Majd jelentkezem, talán szombaton, talán előbb.

See u soon ♥