24th chapter - I'm gonna ask you one more time

-*- Justin szemszöge -*-

Alig hallom a külvilág zajait a fülemben dobogó szívem miatt. Látom, hogy elhalad mellettem egy autó, de csak látom. Minden, amire koncentrálni tudok, az Emily, ebben az észveszejtő ruhában. Kétlem, hogy valaha is gondoltam volna róla, hogy ennyire gyönyörű is tud lenni, bár már akkor megláttam a szépségét, amikor az ölemben feküdt ronggyá verve.

Már csak két percre vagyunk a kórháztól, és széttép az ideg. Vajon én is bent lehetek majd, amikor beszélgetnek egymással, vagy kint kell várnom, és a falat kaparni? Valószínűleg az utóbbi lesz, ugyanis nem hiszem, hogy anya a jelenlétemmel együtt képzelte el a bizalmas beszélgetést Emilyvel. 

Addig törtem a fejem, amíg Emily rám nem szólt, hogy megérkeztünk. Belépésekor minden ember felfigyelt rá: az alkalmazottak szinte mindegyike név szerint köszönt neki, néhány férfi pedig elismerő pillantásokat vetett rá. Legszívesebben szikével szúrtam volna ki a szemüket, amikor látványosan utána pillantottak, de ehelyett csak annyit tehettem, hogy kicsit közelebb mentem Emilyhez, ezzel érzékeltetve feléjük, hogy ő az enyém. 

- Emily, de örülök, hogy látlak! – indult meg mosolyogva felénk egy középkorú, fehérbe öltözött nő, majd szorosan átölelte a célszemélyét.

- Melissa! – hangzott Emily mézédes hangja. – Hogy van a fiad?

- Neked hála, kicsattan az egészségtől – felelte a nő. – Segíthetek valamiben?

- Nem, köszönöm, csak látogatni jöttem – pillantott felém egy pillanatra, majd vissza a beszélgetőpartnerére.

- Rendben, csak szólj, ha szükséged van bármire – simította meg Emily vállát, s elillant. Kérdő pillantást vetettem a mellettem álló szépségre, mire megadta a magyarázatot. 

- Szerves része vagyok a kórház jótékonysági szervezetének – kezdte. – Sok pénzt adományozok nekik különböző betegségek kezelésére, és kutatómunkákra. Melissa, akivel az imént beszéltem, az ápolónők egyike, a fiánál pár hónappal ezelőtt diagnosztizálták a rákot. Még gyógyítható állapotban volt, azonban ápolónőként alig kereste meg a pénzét a megélhetéséhez, így hozzájárultam a kezeléshez, és amint hallhattad, már jobban van a fia – mesélte, s a végén egy halvány mosolyt vetett rám. 

Elakadt a szavam. Nem gondoltam, hogy amikor azt mondta nekem, a pénz számára az emberek támogatásához kell, erre célzott. Az iménti történetből ítélhetően nagyon komolyan veszi a jótékonykodást, és ezáltal csak még nagyobbra nőtt a szememben, ha lehetséges ez egyáltalán. Mindig mindennel lenyűgöz, én pedig semmi újat nem tudok mutatni neki.

- Elképesztő vagy – csak ennyit tudtam kinyögni, mert máris más szögben láttam az egészet. Bárcsak én is tudnám ugyanezt művelni, mint amit ő.

- Csak azt teszem, ami helyes – vágta rá. Zavaromban azt sem tudtam, mit tegyek, így csak kérdeztem valamit, hogy ne legyen ilyen csend. 

- Szeretnél bemenni a kicsikhez, mielőtt beszélsz anyával? – vetettem fel az ötletet, mert eszembe jutott, hogy a gyerekek mennyire barátságosan fogadták abban a krízishelyzetben is, amiben voltunk. 

- Csak ha lehet – mondta.

- Már miért ne lehetne? – ráncoltam a szemöldököm. – Gyere.

Jobb kezemet a derekához helyeztem, s úgy irányítottam őt. Így két legyet ütöttem egy csapásra: Emily tudta, merre kell menni, a férfiak meg tudták, hogyha továbbra is felfalják őt a szemükkel, akkor rájuk szabadítok egy falka éhes Bernáthegyit. Két emeletet mentünk fel, majd a 261-es szoba elé értünk. Ott megálltam, s kopogtam kettőt, hogy megtudjam, ébren vannak-e már. 

- Ki az? – kérdték kórusban.

- Én vagyok – feleltem, s be is nyitottam. Mind a ketten a saját ágyukon voltak, ugyanis Jaxon nem terhelhette a lábát, Jazzynek pedig nem volt kedve fájós kézzel játszani, így a mese a tévében lett a nyerő választás. – Hoztam nektek valakit – jobb kezemmel ismét Emily dereka után kutattam, majd beljebb húztam őt. A kicsik nagy szemekkel meredtek az idegenre, de amint kissé beljebb lépett, már felismerték, így derült arccal néztek felé.

- Sziasztok – Emily széles vigyorral köszöntötte őket, s megindult Jazzy felé, ugyanis az ő ágya volt közelebb.

- Szia – köszöntek neki, Jaxon még el is mosolyodott. Nem csoda, ő is férfiból van.

- Hogy érzed magad? – simította végig a gipszet Jazzy kezén, majd óvatosan megvizsgálta.

- Hát, egy kicsit fáj – biggyesztette az ajkát az én első számú hercegnőm. 

- Ezután már csak jobb lesz, hidd el – mondta Emily, s szemével máris Jaxont kereste, aki szégyellősen nézett rá. Még szerencse, hogy csak négy éves, mert még a végén őt is eltiltanám Emilytől. – És hogy van a szuperhősünk? – felállt, s odasietett Jaxonhoz, aki ülő pozícióban eltakarta magát a takarójával, s csak a szemét hagyta szabadon. 

- Nem vagyok szuperhős, Brumi az – húzta elő az ezeréves mackót maga mellől, s odamutatta Emilynek.

- Csak egy igazi szuperhős képes ilyen jól viselni a térdfájást, tudtad? – Emily háttal volt nekem, így nem láttam az arckifejezését, de biztos voltam benne, hogy a legédesebb tekintettel nézett Jaxonra, ugyanis a testvérem elvette a takarót maga elől, s mosolygott egy nagyot. 

- Akkor hamar meg is fog gyógyulni, ugye? – kérdte Jaxon.

- Ha ilyen ügyes leszel, akkor biztosan – a szépség megsimította az öcsém haját, majd felállt és felém nézett. Én az ajtónak dőlve csodáltam őt, s lehajtottam a fejem, amikor rám pillantott. Annyira gyönyörű, és várnom kell, hogy teljesen az enyém legyen.

- Nagyon aranyosak – sétált oda elém, a kezét összekulcsolta maga előtt, s abban a pillanatban azt kívántam, bárcsak lehetnék én az egyik keze. 

- Nem mindenkivel ilyenek – kacsintottam Jazzy-re, amikor rám vetült tekintete. – Van, akivel igazi sátánként viselkednek. Úgy látszik, te szimpatikus vagy nekik.

- Ennek örülök – félénken vigyorgott, a padlót bámulta. Meghaltam volna, hogyha még egy percig így nézett volna, így úgy határoztam, essünk túl azon, amiért idejött. 

- Gyere, átviszlek anyához – kinyújtottam felé a kezem, s ő felém kezdett sétálni. A kezem lassan már természetesnek veszi, hogy a derekán pihenhet, de nem tehetek róla.  

Emily elköszönt a gyerekektől, mielőtt teljesen kilépett volna az ajtón, majd hagyta, hogy vezessem. Sajnos csak a mellettünk lévő ajtóig kellett elmennünk, így hamar le kellett vennem a kezem róla. Kopogtam hármat, s anya hangja jelezte is, hogy bemehetünk. Éppen nyúltam az kilincsért, amikor Emily megállította a kezemet.

- Várj – tekintete hamarjában sok aggodalomról árulkodott. – Mi lesz, ha nem kedvel majd? – szemeimbe nézve kezdte rágcsálni az alsó ajkát, így sikerült elérnie, hogy azt bámuljam a szeme helyett.

Felettébb furcsa volt látni, hogy ennyire érdekli anya véleménye, és egyáltalán, hogy azt hiszi, bárkinek is tud nem rokonszenves lenni. Anya a világon a legjobb, egy ilyen édes lányt pedig, mint ő, azonnal megkedvel, ebben biztos vagyok.

- Kizárt, hogy ez meg fog történni – a kezéért nyúltam, s ő hagyta, hogy összekulcsoljam az ujjainkat. – Csak add önmagad, és minden oké lesz – úgy hangzott a fejemben saját mondatom, mintha már hónapok óta együtt járnánk, és most jönne az a rész, hogy bemutatom őt. Legalább később már nem kell. 

- Rendben – bólogatott, s legnagyobb meglepetésemre átölelt. 

Nem haboztam elfogadni, elengedtem a kezét, s szorosan magamhoz vontam őt. Haja illata azonnal megcsapta az orromat, így mélyeket lélegeztem, hogy beszívhassam azt. A ruhája hátul csak a háta közepéig ért, ezért felül szabad bőrfelületet érinthettem. Megborzongott az érintésemre, s Isten legyen a tanúm, hogyha nem egy kórházi folyosó kellős közepén álltunk volna, akkor mit sem törődve semmivel megcsókoltam volna. Ehelyett csak egy puszit adtam a halántékára, ezt követően szétváltunk. Pár másodpercig még nem mozdultam, hogy összeszedjem magam, majd kinyitottam az ajtót.

Anya a szokásos kedves mosolyával köszöntött, s amikor megpillantotta a mellettem idegeskedő lányt, a mosolya csak még szélesebb lett. Emily lassan belépkedett, udvariasan előreengedtem, s be is csuktam az ajtót magunk mögött. 

- Csókolom – köszönt félszegen anyának. Láttam rajta, hogy rettentően izgul, így megnyugtatásképpen megsimítottam az ép vállát. 

- Szia – anya közvetlenül üdvözölte. – Jó lesz a szia is. 

- Oké – engedett kissé merev tartásából Emily. 

Le sem tudtam róla venni a szemem. Anya szobája kisebb, mint a kicsiké, így egész egyszerűen bevilágította a teret szépségével. Szőkésbarna haja ragyogott, a barna ruha pedig, amit viselt, nem is állhatott volna jobban rajta. Minden egyes négyzetcentiméter a testén tökéletes számomra, annak ellenére is, hogy tudom, van egy pár sebe. 

- Ülj csak le – mutatott a kisszékre, mire Emily engedelmesen helyet is foglalt. 

Nagyot nyeltem, s csak akkor vettem észre, hogy minden mozdulatát figyelemmel kísérem. Kezeit összetette, majd két combja közé rejtette őket. Valószínűleg fázhat, a légkondicionálás a kinti meleg levegőhöz képest sokkal másabb. Ezzel a mozdulattal a lábaira terelte a figyelmem, ezért még nagyobbat nyeltem. Kiszáradt a szám, ahogyan fürkésztem őt, mindenem érinteni akarta a bőre tapintását.

- Justin, magunkra hagynál minket egy pár percre? – anya kedves hangja úgy repített vissza a vágyakozásomból, mintha pofon vágtak volna. Utoljára ránéztem az áhított lányra, aki egy halvány mosolyt intézett felém. Bólintottam, és felkészítettem magam, hogy pár percig nem látom majd őt, utána ki is léptem a szobából.

Most jön az a rész, amikor egy percet, fél órának érzek, amíg idekint várakozom. Miről fognak beszélni? Én miért nem lehetek bent? Elvégre, az nem titkos, hogy megköszöni neki, amit értünk tett. Istenem, de utálok várni. 

Hogy gyorsabban teljen az idő, elhatároztam, hogy bemegyek a kicsikhez. Most nem kopogtam, már tudtam, hogy egészen biztosan ébren vannak. Meglepő jelenet tárult a szemem elé: Jazzy átköltözött Jaxon ágyára, s komoly, négy és hat évesekhez méltó beszélgetést folytattak egymással szemben ülve. Jelenlétemre felkapták fejüket, s mosolyogni kezdtek.

- Mi olyan mulatságos? – odasiettem hozzájuk, helyet foglaltam közöttük, s boldogan átkaroltam őket. Régen láttam így a testvéreimet; a szokásos sápadt arcszínük helyett most sokkal egészségesebbnek tűnnek. Itt kapnak elég ételt, és tömik őket egy csomó vitaminnal is. Biztosan nem is engednek ki minket innen, amíg el nem érik az elvárt vitaminszintet. 

- Semmi – túl gyorsan vágták rá a választ, így tudtam, hogy valamiben sántikálnak.

- Na, ne hazudjatok itt nekem – csiklandoztam meg a nyakukat, mire felnevettek. – Hallani akarom, mit susmorogtatok az előbb – erősködtem. Jazzy és Jaxon egymásra néztek, mintha szavak nélkül vitatták volna meg a döntést, s közelebb jöttek hozzám.

- Ti szerelmesek vagytok Emilyvel? – kérdezte tőlem Jazzy, mire alaposan kimeredt a szemem.

Azt mondják, a gyerekek sokkal egyszerűbben meglátnak mindent. Ők nem gondolkoznak annyira racionálisan, mint a felnőttek, a gyermeki szemük leegyszerűsítve látja a világot. Ha ez igaz, mennyire nyilvánvaló jelet adhattunk Emilyvel, hogy egy négy és egy hat éves ennyire alapvetően rákérdez erre?

Zavartan pillantottam rájuk. Mit is felelhetnék erre? Nem vagyok szerelmes belé, de rettentően vágyom rá. Érezném, ha szeretném őt, de úgy vélem, attól még egy kicsit távol vagyok. Mégis, ha tudom, mit érzek, miért gondolkozom a válaszon?

- Nem vagyunk – ráztam a fejem, s az az érzés tört elő bennem, mint amikor hazudni szoktam. Hiszen az előbb jelentettem ki magamnak, hogy nem szeretem. Alig ismerem. Hogyan szerethetném? Stephanie-t sem ismerted, mégis fülig szerelmes voltál belé – zengte a belsőm. Stephanie… Ő más. Vagy nem? Ugyanez lenne a helyzet Emilyvel is, mint vele? Fogalmam sincsen.

- Miért? – kérdte ezúttal Jaxon. Te jó ég, egyre rosszabb ez a helyzet. Mintha a rendőrségen hallgatnának ki, esküszöm. Hogyan magyarázhatnám el nekik, mit érzek, hogyha még én sem tudom?

- Tudjátok, ez… bonyolult – nyögdécseltem. – Olyan felnőtt dolog.

- Miért bonyolult? – meredt rám kíváncsi szemeivel Jazzy. – Olyan kedves! És te is olyan kedves vagy, bátyus. Miért nem vagytok szerelmesek? 

Elámulva néztem a húgomra. Bárcsak ilyen egyszerű lenne! Viszont Emily még csak a dühkitöréseimről sem tud, egyértelmű dolgokról, amelyek rám vonatkoznak. Lehet, hogy ha jobban megismer, már nem is kellek majd neki többé. Rémisztő ez a gondolat, úgyhogy nem is gondolok rá többet.

- Szeretnétek, hogy azok legyünk? – néztem rájuk felváltva.

- Igeen! – éledtek fel. – Akkor sokat tudnánk vele lenni, és végre játszhatnék valakin fodrászosat is! – magyarázta Jazzy, mire elnevettem magam. A testvéreim nagyon megkedvelték Emilyt, ez szemmel látható. Mégsem akarom, hogy közel kerüljön hozzájuk, mielőtt eldőlnének közöttünk a dolgok, mert nagy csalódás lenne nekik egy újabb embert elveszteni, akihez közel álltak.

- És nem az én hajamat piszkálnád mindig! – förmedt fel Jaxon.

- Amúgy is tiszta göndör hajad van, nem lehet vele semmit csinálni! – háborodott fel Jazzy.

- Na, elég legyen – szedtem szét őket, mielőtt elkezdtek volna veszekedni, s óvatosan, a sebeikre vigyázva, csiklandozni kezdtem őket. Erre a jelenetre nyílt az ajtó, s megpillantottam Emilyt, amint mosolyogva figyel minket.

Látványa ismét megdobogtatta a szívemet, abba is hagytam a kicsik kínzását. Amint észrevette, hogy nézem, lehajtott fejjel közelebb jött hozzánk, s megállt előttem. Csodálkozva néztem fel rá, legszívesebben azonnal közelebb rántottam volna őt, de mivel több tényező is megakadályozta ezt, inkább kontrolláltam magamat.

- Hogy ment? – felálltam, így felé magasodtam. Kezeim szabályszerűen reszketni kezdtek, annyira vágytak az érintésére.

- Jól – bólintott mosolyogva. – Azt üzeni, hogy menj be hozzá egy kicsit.

- Rendben – feleltem, s otthagytam őt a kicsikkel. Biztosan nem fog senki mondani semmit arról, hogy mi zajlott le odabent, és ez idegtépő. Ráadásul miért kell, hogy bemenjek? Ezek a nők, te jó ég. 

Benyitottam anyához, az arckifejezése mit sem változott, mióta kimentem innen. Furcsán éreztem magam, mintha valamit titkolna előlem. Miről lehetett szó idebent?

- Akkor most megkérdezem még egyszer – kezdte, miközben leültem mellé. – Mi van köztetek ezzel a lánnyal?

Kérdése hidegen érintett. Mi ez, a kihallgatás világnapja? Miért akarja mindenki mindenáron tudni, hogy mi van közöttünk Emilyvel? Még én magam sem tudom, mi ez az egész, ezen kívül fogalmam sincs, hogy lehetséges-e pár nap alatt beleszeretni valakibe úgy, hogy alig ismerem. Nem tudok semmit!

- Miért kérdezed? – ráncoltam a homlokom. – Mondott neked valamit?

- Nem mondott semmit, de az anyád vagyok, Justin, és látom, hogyan nézel rá – felelte. Szentséges isten, nem lehetek ilyen evidens! Mindenki tudja, mi van, csak én nem. Mások jobban tudják, mit érzek iránta, mint én magam. Ez egyszerűen hihetetlen.

- Jaj, anya én… - temettem az arcom kezeimbe, s gondterhelten beletúrtam a hajamba. – Nem tudom. Annyira vágyom rá. Szeretem, ha a közelemben van, ha pedig nincs, akkor máris rosszul vagyok. Imádok ránézni, mert egyszerűen gyönyörű lány, és elképesztő, hogy szóba áll velem azok után, ahogyan viselkedtem vele. Mindig hozzá rohantam, ha baj volt, és ő feltétel nélkül segített nekem, annak ellenére, hogy nem is ismer, nem tud a kitöréseimről, semmiről. Egyre nehezebb türtőztetnem magam a közelében, ugyanis ő semmit nem akar elsietni, és ezt megértem, de szörnyű, hogy még csak meg sem csókolhatom, ha szeretném. Ezeken felül ő gazdag, a szülei biztos nem fogadnák jól, hogy egy ilyen kis senkivel jár, mint én – hadartam el, és fel sem fogtam, mi mindent mondtam ki hirtelenjében. Ennyi elnyomott érzést egy helyen régen láttam már. S mindezt az anyámnak mondtam el, aki vagy megérti, vagy nem, de nem tudom róla elképzelni, hogy az utóbbi lenne. Anya váratlanul a kezemre helyezte sajátját, így ránéztem.

- Emily nagyon kedves lány – bólogatott. – És biztosan nem lenne veled tartózkodó, ha egyértelmű lennél. Amilyen néha tudsz lenni, el tudom rólad képzelni, hogy egyszer így, egyszer úgy viselkedtél vele, szegény lány azt sem tudhatta, kivel áll szemben. Ne azt éreztesd vele, hogy kihasználod, hanem hogy komolyan gondolod, amiket neki mondasz. Márpedig ahogyan az előbb nyilatkoztál róla, komolyabbak az érzéseid, mint te azt tudod. Végre találtál valakit olyan hosszú idő után, Justin, becsüld meg őt – meredt áthatóan a szemembe.

Mélyen elgondolkodtatott anya mondandója. Ő mindenkinél jobban ismer, és tudja, milyen természet vagyok. Hajlamos vagyok úgy viselkedni egy lánnyal, mint egy fiúval, amiért két éve már semmilyen kapcsolatom nem volt nőkkel. Emilyn kívül a két év alatt eddig csak az a csaj volt az életemben, akivel nemrégiben lefeküdtem, de ha tehetném, már azt is visszacsinálnám. És ha szerinte komolyabbak az érzéseim, mint én azt egyáltalán felfognám, akkor vajon mit érezhetek?

- Nem akarok úgy járni vele, mint Stephanie-val, anya – suttogtam. – Próbálom kitapasztalni, hogy egyes helyzetekre hogyan reagál. De egyszerűen… semmit nem látok. Csakis azt a segítőkész lányt, akit probléma esetén, és ez megrémiszt. Nem akarok belé szeretni, mert…

- Mert félsz, hogy úgy elmegy, mint Stephanie, ez érthető – fejezte be a gondolatomat. – De ne hasonlíts minden lányt egyhez, ez nem helyes. Ő teljesen más, mint az a lány volt, erre már te is rájöhettél. Nem kell mindenkitől tartózkodnod csak azért, mert valaki rideg volt veled régen. Ami volt elmúlt, lépj tovább, és legyél ismét szerelmes. Talán jobban fogod szeretni őt, mint Stephanie-t, sosem tudhatod. Próbáld meg – bíztatott kedvesen.

Valahogy sokkal könnyebbnek érezem a szívemet, miután ezek a szavak elhagyták anya száját. Emily lehet a mentőövem. Ha vele lennék, lehet, hogy jobban tudnám kontrollálni a dühkitöréseimet is, és nem fenyegetne az a veszély, hogy ártok valakinek. Lerombolhatná a falat, amelyet magam köré építettem, s újra érezhetném, hogy milyen az, ha szerelmes vagyok. Anyának igaza van. Nem félhetek mindig attól, hogy kiszalad egy ember az életemből, akit szeretek. Muszáj vállalnom a kockázatot.

Felálltam, s jó szorosan átöleltem anyát. Nem is tudom, mi lenne velem nélküle. Ő az egyetlen támaszom évek óta, a legjobb ember, akit csak ismerek. A minimum, amit megtehetek érte, hogy mellette állok én is, és ezúttal őszinte leszek vele. Majdnem őszinte.

- Köszönöm – ölelgettem, majd egy puszit adva a homlokára elváltam tőle. Anya csak mosolygott, s megsimogatta a karom.

- Na, menj utána, már biztosan vár téged – intett fejével az ajtó irányába, s én már mentem is.

Biztosan hülyének néznek, hogy két szoba között rohangálok folyamatosan, de jelenleg ez a két szoba tartalmazza a számomra legfontosabb embereket, és nem hagyhatok figyelmen kívül senkit. Visszamentem a kicsik szobájába, s most Emily volt az, aki a testvéreim között ült, s beszélgetett velük. 

Legszívesebben odarohantam volna hozzá, és levegőhiányig csókoltam volna az anyával való beszélgetésem után, de még mindig nem tehettem. Viszont boldog voltam, a vigyort aligha tudtam lemosni a képemről. Feléjük vettem az irányt, s leültem Emily lába mellé.

- Minden rendben? – kérdte, amint rám nézett. 

- Igen, persze – hevesen bólogattam, s az ölembe raktam Jazzy-t. 

- Emily, kérdezhetek valamit? – fordult el tőlem a húgom. 

- Hogyne – mosolygott rá aranyosan. Egy pillanatra megijedtem, hogy esetleg eljátssza ugyanazt, amit velem, s kínos helyzetbe kerülünk, de amint felette a kérdését, megkönnyebbültem.

- Megfésülhetem a hajad? – hangja édes volt, nem lehetett neki nemet mondani, s Emily nem is tette meg.

- Hát persze – nevetett. Jazzynek sem kellett több: azonnal hozta a fésűt, s nekiesett Emily hajának. 

Ahogyan elnéztem őt, átszaladt az agyamon a gondolat, hogy mennyire jó lenne együtt lenni vele. A gyerekek imádják őt, anya sincs ellene a kapcsolatnak, s én is kezdem beismerni, hogy a bezárkózással nem megyek semmire. Emily mindenkire jó hatással van, s tudom, hogy nekem is jó kezelés lenne vele lenni. Életemben először érzem azt, hogy a dolgok kezdenek egy kicsit jóra fordulni körülöttem. Talán így marad, talán rosszabb lesz, ezt nem tudhatom. Viszont ha ő mellettem marad, már nem lesz lehetetlen túlvészelni a rosszat sem. 

Na, megkönyörültem rajtatok, amiért csak hét komment gyűlt össze, és rész van. :D De ezalatt a rész alatt már várom a visszajelzéseket, mert kíváncsi vagyok, mit gondoltok a szituról :)

Örömmel olvasgattam egyébként, hogy kaptam egy-két bővebb terjedelmű hozzászólást is, és annyi lenne elsősorban a hozzáfűznivalóm, hogy köszönöm ♥ Másodsorban pedig, hogy NEM, SOHA DE SOHA DE SOHA NEM UNTATNAK A HOSSZÚ KOMMENTEK, ne is írjatok ilyet! XD Amikor meglátom, hogy valaki írt, olyan leszek, mint egy ötéves kisgyerek, és alig várom, hogy elolvashassam. Talán hülyeség, de én így vagyok összerakva. :)

Remélem, hogy tetszett, amit írtam, a következő rész még nincsen készen, de igyekszem vele, ahogyan csak tudok. Nekünk jövőhéten is kell menni suliba, csak délutáni tanításra, de mindenképpen időt fogok szakítani az írásra. Love ya <3

U.i..: Aaaannnnyira köszönöm a 33 feliratkozót és a 30.000+ oldalmegtekintést, királyok vagytok! :) ♥