25th chapter - Maybe one time

-*- Emily szemszöge -*-

Csak közel az estéhez, sötétedéskor indultunk vissza a kórházból. Szörnyen élveztem a Justin családjával töltött időt, azt hiszem, régen láttam már olyan szoros köteléket, mint ami közöttük van. A két csöppség szabályszerűen szétszedett, miközben bensőséges beszélgetést folytattam szülőanyjukkal, aki szerette volna, hogy áthozzák a szomszéd szobába egy kicsit, amiért fel sem kelt pár napig. Már sikeresen sétált néhány métert, Jazzy és Jaxon tapsoltak neki, amikor magától, támogatás nélkül lépkedett vissza hozzánk. Justin ekkor ellenállhatatlan kényszert érzett arra, hogy a derekamra tegye jobb kezét, ezzel teljes zavarba hozva az anyukája előtt. Mégis mosolyogva pillantottam fel rá, szemében mérhetetlen hálát láttam megcsillanni. Téved, ha azt akarta vele sugallni, nekem köszönheti a családja jóllétét. Akkor este, ha ő nincs a helyzet magaslatán, minden máshogy alakult volna. És hiába próbáltam ezt megmagyarázni neki, folyton csak azt kántálta, hogy örökre hálás lesz nekem ezért.

Pattie is állandóan hálálkodó pillantásokkal ajándékozott meg, és kezdtem kellemetlenül érezni magam, amiért egyszerre sok impulzus ért. Justin miatt menthetetlenül vöröslött a fejem, ahogyan csupasz hátamra vezette a kezét, a kicsiktől boldogság öntötte el a szívem, Pattie-t pedig mélyen tiszteltem, amiért ilyen erős. Bárhogy is, a sok érzés ellenére életem legjobb napjának könyveltem el. 

Justin testvérei szorosan megölelgettek távozásomkor, majd megkérdezték, hogy játszom-e velük legközelebb is. Erre gyakorlatilag nem tudtam mit felelni. Nem voltam benne biztos, hogy Justin el akar ide hozni többet, annak ellenére sem, hogy milyen jól éreztük magunkat. Így csak megszorongattam őket, és annyit mondtam, megpróbálunk rá még alkalmat keríteni. Pattie ölelése Justinéra emlékeztetett, ugyanolyan védelmező, szeretetteljes és jóleső volt, mint a fiáé. Elmosolyodtam, akárhányszor beszéltem vele, nagyon nagyra tartottam. Ritka az olyan erős, céltudatos anya, mint amilyen ő. Miután elbúcsúzott, a lelkemre kötötte, hogy találkoznunk kell még, és akárhányszor jövök, a ház ajtaja nyitva áll számomra. Csaknem sírva fakadtam, amikor ezt mondta. Immáron Justin családja részévé váltam, és ez örömmel töltött el.

Justin tántoríthatatlanul követelte, hogy hazakísérjen, és én nem akartam neki ellenkezni. Egyrészt azért, mert tudtam, nem nyerhetek, másrészt mert az anyja előtt egyszerűen szentségtörésnek éreztem volna elutasítani őt. Már nem mintha szándékomban állt volna elküldeni.

Miközben hazafelé sétáltunk, észrevettem Justin testemhez egyre közeledő, majd távolodó karját. Bizonyára tépelődött, meg merjen-e érinteni, amit kétségkívül nevetségesnek találtam, hiszen egész nap rajtam volt a keze. Nem kellett Einsteinnek lenni ahhoz, hogy konstatáljam az álláspontját a kórházban tartózkodó férfiakat illetően. Természetesen az arcára volt írva a „megöllek, ha még egyszer rá mersz nézni” mondat, de valahogy nem bántam. Élveztem, ahogyan magának akart, és mindezt úgy szerette volna, hogy ne vegyem észre. Nem sikerült. 

Végül megérintette a kezemet, csak óvatosan, kémlelve az arcomat, mit szólok hozzá. Már-már reflexből is közelebb nyomtam végtagomat az övéhez, mire tisztán hallottam a sóhaját, mielőtt összekulcsolta volna a kezünket. A számba harapva igyekeztem elfojtani a mosolyomat, de hiába, mert az arcom így is lángvörös volt. Mit számít, egész nap paprikafej voltam. 

Kézen fogva sétálgattunk az utcai lámpák fényében, közben egyetlen szót sem szólva. A gesztusok sokkal többet beszéltek helyettünk: ahogyan a kezemet fogta, úgy éreztem, mintha egy árammal ellátott dróttal fognék kezet. Ahogyan néha lopva rám pillantott, próbálva felfedezni valamit az arcomon, boldogsággal töltött el, és meg is ijesztett.

Nem tudtam, mi volt velem. Olyan látványosan el tudtam őt tolni, amikor betoppant a szobámba, amiért túl gyorsnak éreztem a tempót. Ez még mindig bennem van, valahol tudom, hogy előbb kezdtünk el fizikailag vonzódni egymáshoz, mintsem megismertük volna a másikat, de a mai nap után ez teljesen háttérbe szorult. Megmutatta nekem a családját, megismertem az édesanyját és a két, hihetetlenül édes testvérét, valamint őt, amint a számára legfontosabb emberekkel törődik. Egy pillanatra sem tűnt el a mosoly arcáról, mindent örömmel csinált, a nővérek helyett ő gondozta Pattie-t, amíg a kicsik szobájában tartózkodott, és igyekezett mindent megtenni annak érdekében, hogy befogadjanak engem. Biztosan nem túlzok, ha kijelentem, maximálisan jól végezte a dolgát.

Gondolatom végére már csak azt vettem észre, hogy Justin lelassít a házunk előtt. Ha nincs velem, istenemre megint túlmegyek a kapun. Nem egyszer fordult már elő. 

Szembefordult velem, és a másik kezemet is összeforrasztotta a sajátjával. Kissé félrehúztam, az egyik hatalmas, a házunk előtt elhelyezkedő fa mögé, ugyanis sokkal jobban kell figyelnem a lesifotósokra mostanság apa közelgő estélye miatt. Az előttem gyermekien aranyos fiú csillogó szemekkel meredt rám, még mindig szélesen mosolygott. Sosem láttam őt ilyennek azelőtt, mindig más és más személyiséggel lépett elém. Most azonban egyértelműen boldog, és dagad a szívem a gondolatra, hogy hozzájárulhattam a boldogságához.

- Annyira köszönöm neked, Emily – suttogta, magasságából adódóan lefelé nézett rám.

- Ha még egyszer meg mersz köszönni bármit is, megkeserítem az életed – igyekeztem szigorúan nézni, de a tervem azonnal befuccsolt, amikor nevetett egyet. 

- Oké. Akkor rémesen utállak, és soha többé nem akarok veled eltölteni egyetlen percet sem – mélyen a szemembe nézett, és már majdnem azt hittem, ismét egy személyiségváltozáson megy keresztül, mikor elengedte egyik kezem, és a derekamnál fogva szorosan magához vont, ezáltal immáron egyenesen a fülembe pusmogott. – Ha el mersz hinni egyetlen szót is abból, amit az imént mondtam, megkeserítem az életed.

Erősen az alsó ajkamba haraptam, nehogy idiótán felvihogjak, majd átfogtam őt a szabad kezemmel. Valamiért mindenáron meg akartam őrizni a jókedvét, mert egy belső hang azt súgta, a legközelebbi találkozásunkkor eltűnik majd, mint a kámfor. 

- Látlak holnap? – óvatosan, halkan kérdte, mintha csak ártani tudna azzal, hogy hozzám beszél.

- Holnap? Lássuk csak, holnap péntek – kicsit kibújtam szorításából, és elkezdtem jártatni az agytekervényeimet. – Szombaton apa estélye lesz, találnom kell egy ruhát, amiben mehetek, közben terveznem kell a divathétre és modellválogatást tartani… Jézusom! Terveznem kell a divathétre és modellválogatást tartani!  - ismételtem meg lesápadva utolsó mondatomat. – Még csak egy és háromnegyed ruhám van kész. Semmire nem megyek ilyen hozzáállással! – rémültem meg teljesen, és egyáltalán nem vártam el Justintól, hogy egy szavamat is értse, vagy törődjön vele, azonban ő mégis ezt tette.

- Nem szeretnélek feltartani, de nélküled sem szeretném tölteni a napjaimat, szóval, ha gondolod, megpróbálhatok segíteni – olyan kedvesen ajánlotta fel, hogy ha nem ismertem volna, azt hittem volna, ért a divattervezéshez, és minden boldogsága az lenne, hogy varrjon.

- Nem akarlak ezzel untatni – mondtam. – Tudom, milyen unalmas lenne neked, hogy semmit nem szólok, csak varrok, meg firkálok a jegyzetfüzetembe órákig. Ebben semmi érdekes nincs – fintorodtam el, amikor beleképzeltem magam a helyzetébe.

- Nekem érdekes, hogy nézhetlek – jelentette ki, és én halálosan elvörösödtem. – Szeretném látni milyen vagy, amikor ezt csinálod. Annyira élvezettel beszélsz róla, és a szíveden viseled, hogy engem is elkezd érdekelni, mi olyan jó benne. Talán, ha nézhetlek téged, és látnám, ahogyan csinálod, megérteném – belefúrta a tekintetét az enyémbe, s gondolatban a földig esett az állam.

Mióta ilyen őszinte? Mióta beszél ilyen nyíltan arról, amit érez? Mintha ismét egy totálisan más ember állna előttem. Megint valami átmeneti állapotban van, legközelebb meg hideg lesz velem, mint a jég. Mégis, annyira szívmelengető, annyira édes, hogy legszívesebben el sem válnék tőle, folyamatosan vele lennék.

- De… egész nap azt csinálom. És nem tartok szünetet, csak ha nagyon muszáj – bűntudat kezdett marni, amiért ellenkeznem kellett, de muszáj volt éreztetnem vele, mennyire komoly dolog ez számomra. - Úgy koncentrálok a tűvonásokra, mintha az életem múlna minden egyes öltésen. Ha bárhol is elrontom, ha egy kicsit is figyelmetlen vagyok… Belehalnék, ha nem végeznék a dobogón, Justin. Nagyon sokat jelent nekem ez a divathét, és a legjobb formámat szeretném nyújtani. Ehhez pedig százötven százalékos összpontosításra van szükségem – a derekát öleltem, hátam a fa törzsének nyomódott, ő pedig olyan közel volt hozzám, hogy hasamon éreztem az övét, amint emelkedik és süllyed levegővétel közben.

- Ó – kissé csalódott lett, lepillantott a fűre, majd ismét vissza rám. – Talán majd egyszer – szavai kísértetiesen Leahra emlékeztettek, hiszen ő is mindig ezt mondja. Talán majd egyszer beengedsz oda. Talán majd egyszer megbízol bennem eléggé. Talán majd egyszer segíthetek neked, hogy jobb munkát végezhess. Rossz érzés gyülemlett fel a gyomromban, de mégsem tudtam szólni egy szót sem. Túl nagy a kockázat, túlságosan félek, hogy elárul és… Egyszerűen csak nem élném túl, ha hátba szúrna bárki is. 

- Ne haragudj rám, kérlek – sokkal kétségbeesettebben mondtam ezt, mint akartam, és csak azt vettem észre, hogy párásodik a szemem. Sok embert bántottam meg ezzel a paranoiás rettegésemmel, de inkább legyek túlzottan elővigyázatos, mint túlzottan hanyag. Justin két keze közé fogta az arcomat, s lágyan méregetett.

- Hé, én nem haragszom – leheletfinom puszit adott a szemöldököm közé. – Csak hiányozni fogsz.

Hevesen vert a szívem szavaira, de minden egyes bókra úgy éreztem, felrepülök. Sokszor visszhangzik a fejemben, amiket mondott. Tetszel nekem, gyönyörű vagy, hiányozni fogsz. Jobban befúrta magát a szívembe, mint bárki más eddig, és még csak egy hete sem ismerem őt.

Eltűnt a szememből az eddig kitörni vágyó könnyzuhatag, s másra sem tudtam nézni, csak azokra az ajkakra. Olyan közel van hozzám, és annyira édes velem. Egy csapásra megváltozott, és biztos vagyok benne, hogy ez az énje gyökerestől köddé válik majd, mégis addig akarom abszurd kételyekbe ringatni magam, ameddig csak lehet. Ki tudja, talán többé nem lesz ilyen. Talán most látom ilyen állapotban utoljára. 

Nyelvével benedvesítette tökéletesen formált száját, s nagyot nyelt, amint lesiklottak a szemei az én ajkaimra. Valósággal lángra lobbantott a nézése, és végtelen vágy tört fel belőlem iránta. Ekkor, mintha beindítottak volna bennem egy lejátszót, Leah hangja kezdett utasítani a fejemben. De ami a legfontosabb, ne engedd, hogy megcsókoljon! De én meg akarom csókolni! Istenem, Miller, olyan könnyűvérű vagy. 

Két másodperc alatt akartam eldönteni, mit is tegyek, milyen jelet küldjek Justinnak, de az agyam és a szívem ezúttal döntetlenre zárta a meccset. Szörnyen meg akartam csókolni, közben pedig szörnyen el akartam tolni, és felvilágosítani, hogy már megint kezdünk gyorsítani. Azonban ma, ahogyan viselkedett velem, amilyen élvezettel társalgott az anyjával, s amilyen csodálattal nézett rám, ez valahogy mellékesnek tűnt. Vágytam a csókjára, s hirtelen ezer évnek éreztem azt a pár napot, amikor utoljára volt alkalmam megtapasztalni csókja ízét.

A szemembe nézett, tekintete elsötétedett, és halványan éreztem arcomon iramos levegővételét. Ő is arra gondol, amire én. Ő is szeretne megcsókolni engem. És, ahogyan ránézek, talán nem csak megcsókolni. Tulajdonképpen levetkőztetett a szemével, s csak azért nem bántam ezt, mert én is így cselekedtem gondolatban. Számtalanszor elképzeltem őt, és a fedetlen testét, de mindig el kellett fordítanom a tekintetem, mert a gondolatra is lángvörösre pirultam, és nyugtalan lettem.

Már vártam a pillanatot, amikor végre összeforrhatnak ajkaink, és közelebbről érezhetem őt. Beleremegett a térdem minden egyes pillantásába, görcsösen kezdtem epekedni a tekintetemmel iránta. Amikor már olyan közel helyzete fejét az enyémhez, hogy két milliméter választotta el őket, készültem megszűntetni a közöttünk lévő, két kilométernek tűnő távolságot, amikor váratlanul elhajolt, és komolyan nézett rám. 

- Én… - kezdett bele, és őszintén nem értettem, mit akar mondani. – Szeretném tiszteletben tartani, amit mondtál nekem. Korábban olyan mohó voltam, és mindig… közel akartalak tudni magamhoz, de felfogtam, hogy korlátoznom kell magam, mert túl gyorsan haladunk és én… szóval nem akarom elszúrni.

Immáron teljesen lesokkolva meredtem rá. Ki ez az ember, és hova vitte a vágytól izzó, heves természetű Justint? Ki cserélte ki őt erre a megfontolt, komoly, és érett fiúra? Sűrűn pislogtam. Ezt meg kellett emésztenem. Tényleg komolyan veszi, amit mondtam neki. Nem akarja leszúrni. Nem akarja, hogy mérges legyek rá később emiatt, ha elgondolkozom, mekkora hülyeséget csináltam, amiért szabad utat engedtem a vágyaimnak. Engem akar. Justin engem akar, és nem csak egy alkalomra.  

- Igazad van – meglepődöttségemben csak ennyire tellett tőlem beszéd szempontjából. Ő jobban észnél volt, mint én. Leállított magát, hogy ne legyen ebből baj később. Istenem, mégis mivel érdemeltem ki őt?

- Most pedig menj, sokat kell pihenned, hogy jól tudj dolgozni – melegen mosolygott rám, és ekkor már megbántam az elhalasztott csókot. – Majd azért kereslek. Nem fogsz tőlem egykönnyen megszabadulni – vigyorgott, és puszit nyomott az arcomra. Mérhetetlenül jólesett a törődése, éppúgy akartam én is törődni vele, mint ahogyan most ő. – Jó éjt, Emily – hangsúlyára a hideg is kirázott, megbénított a közelségével. Forró puszit nyomott először a szám bal, majd a jobb sarkába jó éjt puszi gyanánt. Hát, már biztosan nem fog rosszul telni az éjszakám. 

- Jó éjt, Justin – jobb kezemmel lágyan megsimítottam selymes arcát, és puszit nyomtam a szája fölé, mire kiengedte bent tartott levegőjét. Ő is végigsimította az arcomat, mielőtt elvált tőlem, s pár másodperc múlva azon kaptam magam, hogy már méterekkel arrébb jár, közel a horizonthoz.  

 

Sziasztok!:) Egyszerűen ezer éve, hogy raktam részt, ne haragudjatok. A suli kiszipolyozott, és nem tudtam egy perc levegővételre sem leállni. Tegnap viszont mindent kidobtam a kezemből, és letettem magamat, majd ütögettem a billentyűzetet, mint valami hülye :)

Ez a rész úgy érzem, nem tartogat magában semmi érdekeset. Egy kicsit lapos, és ezért ne legyetek rám mérgesek, ezt muszáj volt beszúrnom, hogy folytatni tudjam. Ettől függetlenül szerintem halál édesek, Justin is és Emily is a maguk módján. Imádom őket. :)

Tizenhárom komment gyűlt össze az előző rész alatt, mindet olvastam egytől egyig, és köszönöm. Nem szeretnék csalódást okozni nektek, és nem akarok alábbhagyni annak a szintnek sem, amit eddig ütöttem az íráskészségemmel. Igyekszem javítani magamat, sokat olvasok, rengeteget tanulom a nyelvtant, mert az egyik kedvenc tantárgyam. Egy szó, mint száz: igyekszem hozni a legjobb formám értetek, és magam miatt is.

Remélem, ez alatt a rész alatt is összehoztok nekem pár kommentet, hogy ösztönözzetek a folytatásra! :)

See you soon ♥

u.i.: 33033 az oldalmegtekintés jelen pillanatban, és 33 feliratkozó. Wow :')