27th chapter - What was that?

-*- Justin szemszöge -*-

- Ezt el kell magyaráznod – képtelen lettem volna megmozdulni a testhelyzetemből. Egyrészt azért mert Emily pólója alatt volt a kezem, és nagyon tetszett neki az érzés, másrészt azért, mert az anyja épp az imént mondott valami olyasmit, amitől megfagyott az vér az ereimben. 

Hogy én találkozni az ő szüleivel? Ha azt mondom, soha, akkor ezzel még nem fejeztem ki, hogy mennyi idő múlva fog ez megtörténni. És mégis honnan tud ő rólam? Emily elmesélt mindent, és ők nem bánták? Van egy olyan érzésem, hogy ez így túl szép, hogy igaz legyen.

- Én… szóval – harapdálta az alsó ajkát, és kikerülte a tekintetem, majd nagy levegőt véve ismét a szemembe nézett. – Ne légy rám mérges. Ígérd meg, hogy nem leszel mérges – hatalmas szemei csak úgy kérleltek, és még ha akartam sem tudtam volna rá haragudni.

- Ígérem, de bökd már ki, hogy mi ez az egész – sürgettem, s utoljára megsimítottam a hátát, majd kicsúsztattam a kezem a felsőrésze alól. Ő elkezdett fel-alá járkálni előttem, s próbálta összerakni a gondolatait, nekem meg csak ment fel a képzeletbeli pumpám. Bieber, nyugodj meg, nem lehet pont most dühkitörésed.

- Oké. Jobb, ha kerekperec kimondom – nagy levegőt vett, és fél méterre megállt előttem. – Jövő hét szombaton találkozni fogsz a szüleimmel.

- Mi? – annyira kimeresztettem a szemem, hogy csaknem kiesett az üregéből. Éppen tiltakozni akartam, amikor feltartotta az ujját, s ezzel belém ragasztotta a szavakat.

- Elmondom, ki vagy. Kanadából jöttél ide a szüleiddel népszerűsíteni a sikeres juharszirup vállalatotokat. Gazdag, előkelő családból származol, akinek a modora kifogástalan – mesélte.

- Mi? – pont megpillantottam magam a hatalmas tükrében, amit ezt mondtam, és mit mondjak, felettébb értelmes arcot produkáltam.

- Egy hetünk van rá, hogy felkészítsünk téged, és megtanítsuk az alapvető úri etikettet, valamint szerezzünk neked viselhető ruhákat.

- Mi?

- Ne haragudj rám, muszáj volt ezt tennem. A szüleim megláttak minket tegnap este a ház előtt, és számon kérték rajtam a történteket. Hazudnom kellett nekik, mert ha megtudták volna, ki vagy valójában és hogyan élsz, örökké eltiltottak volna tőled. Utána pedig minden a feje tetejére állt, apa felállt ezzel a hülye ötlettel, hogy jövő héten én leszek a házigazda az estélyén, és hívjalak meg téged is. Sajnálom – fújta ki a levegőt.

- Mi? – lehetetlennek éreztem mást mondani. Elfogyott a szókincsem. Csak meredten bámultam rá, épp oly zavartan nézett, mint én rá. 

Két percig néztünk így egymásra. Várta, hogy mikor mondok már valamit is, nekem pedig pörögtek a szavai a fejemben. Visszajátszottam a mondandóját, s minden másodperc elteltével egyre erősebben kellett ökölbe szorítanom a kezemet. Nem, Bieber, nem vagy rá mérges, szimplán csak izgulsz. Ez nem ugyanaz, ne bántsd őt, ne bántsd.

- Szóval az ő szemükben sosem leszek elég jó neked. Beadtál egy hazugságot nekik, de ezt nem játszhatjuk az idők végezetéig. És ha át akarnak jönni hozzánk, akkor mi lesz? A semmiből építek egy üvegpalotát, vagy mi a szar? – sokkal hangosabban beszéltem vele, mint akartam, s belül nagyon is tudtam, hogy nem tehet róla, a testem azonban valamiért azonnal verekedni akart.

- Kérlek, ne kiabálj velem – suttogta, s hátrébblépett egy lépést, majd kissé összehúzta magát. Ne, ne menekülj előlem. Nem akarlak bántani, kérlek, gyere közelebb. 

- És hogy gondoltad ezt, ha? Szerinted én el tudom játszani a szüleidnek a tökéletes szőke herceg szerepét, csak hogy azt higgyék, a lányuk jó kezekben van? Emily, én erre nem vagyok képes! Sosem leszek rá képes! Sosem leszek elég jó sem neked, sem nekik! – kiabáltam, a mérgem egyre tornyosult, és már éreztem, hogy alig tart vissza valami a végső kiborulástól.

- Megígérted, hogy nem leszel mérges rám – amikor még mindig suttogva megszólalt, azt vettem észre, hogy sokkal távolabb volt tőlem, mint pár pillanattal ezelőtt, s elsápadt. Megígértem. Tudom, Emily, nem haragszom rád, gyere ide.

- A kurva életbe! – megfordulva csaptam egyet a levegőbe, idegesen beletúrtam a hajamba, és lefedtem a kezeimmel a szemem. Nyugodj le, a rohadt életbe, nyugodj le, mielőtt megütöd őt. 

- Én… s-sajnálom – hangja gyengén csengett mögülem, s erre a törékeny mondatra tűnt el bennem az a valami, ami pár pillanattal ezelőtt még meg akarta ütni őt. Egy hirtelen mozdulattal vettem el a kezem a szemeim elől, és hátranéztem rá. Ijedten meredt rám, látszólag el sem tudta képzelni, mi lesz a következő lépésem, még fehérebb volt az arca, már ha ez lehetséges lehet. 

Sebesen indultam meg felé, mire ő az én lépéseimmel párhuzamosan távolodott az irányomból. Félt. Megijedt tőlem. Nem akart hozzám érni, nem akarta, hogy megérintsem. Mégis hogyan adhatnám tudtára, hogy szükségem van a közelségére, mégpedig most azonnal? Emlékezz, mint mondott az anyád. Nem kell mindenkitől tartózkodnod csak azért, mert valaki rideg volt veled régen.  Ami volt elmúlt, lépj tovább, és legyél ismét szerelmes.

- Ne félj tőlem. Gyere ide, kérlek. Emily, könyörgöm, gyere ide – megálltam előtte három méterrel, ő pedig összehúzódva nézett engem, nem tudta, mit tegyen. Lassan elvette maga elől a kezeit, szemei kitörni akaró könnycseppekkel voltak teli. Istenem, ne sírj miattam. – Kérlek – súgtam.

Mintha átkot törtem volna fel ezzel az egy szóval, azonnal belerohant a karjaimba, s én rögvest fogadtam az ölelését. Érintése újra észhez térített, az illata kitisztította a fejemet, szörnyen kellett nekem. Ő a gyógyszer, amikor a dühöm már nem tudja magát féken tartani.

Szorosan öleltem őt, a fejem belefúrtam a nyakába, karjaimmal a lehető legközelebb tartottam magamhoz. Pár másodperc múlva eltoltam, s gondolkozás nélkül a szájára tapasztottam a sajátomat. Meglepődött, azt sem tudta, mit tegyen, de fogadta a csókomat, hagyta, hogy irányítsak. 

Kétségbeesetten és bocsánatkérően csókoltam, nyelvemmel bebarangoltam a száját, s közben a kezemmel szorítottam magamhoz. Imádtam mindent, ami ő, imádtam, ahogyan egyetlen szóval, egyetlen érintéssel vissza tudott téríteni a valóságba, s eltűntetni belőlem a démonokat. Csókja, ajkainak mézes íze volt a drogom, amiről azóta nem tudok leszokni, mióta csak megízleltem. 

Hevesen csókoltam, mindennél jobban akartam őt, és hogy elfelejtse a hülye viselkedésemet. Letértem a nyakára, végigcsókoltam az álla vonalát, majd a füle mögül indulva az egész nyakát, egészen a válláig. Éreztem, amint olvadozik a kezemben, kapaszkodik belém, sóhajtozik, harcol az impulzusok ellen. Halk nyögdécselései folyékony áramot juttattak a testembe, épp olyannyira epedeztem érte, mint ő értem.

- Sajnálom, Emily – csókolgattam a nyakát. – Annyira sajnálom, nem haragszom rád – mindenhol, ahol csak értem, csókokkal árasztottam el őt, s visszatértem az arcához. – Hülyén viselkedtem, de – puszit adtam a szájára – ígérem – még egyet, kissé hosszabbra elnyújtottam – soha többé nem fordul elő. Kérlek, csak bocsáss meg nekem ezért – két kezem közé fogtam a fejét, s egy hosszú, mély, ugyanakkor szenvedélyes csókot adtam neki. 

Elvesztettem az eszemet, minden porcikám kívánta őt, a dühöm nagymértékű vággyá alakult át, ami szemmel láthatóvá vált az övem alatt. Már így is hiba volt megcsókolnom őt, az pedig még nagyobb, hogy kiabáltam vele, és meg akartam ütni, nem akarom, hogy még azt is higgye rólam, hogy mindjárt leszaggatom róla a ruháját, és a magamévá teszem. 

Nehezen, de megszakítottam a csókot, s mélyen a szemeibe néztem. Fürgén szedte a levegőt, szemei csillogtak, arca kipirult, a szája duzzadt volt. Meghaltam érte, hogy továbbvigyem a dolgokat, de ez nem volt helyes, azok után, amit műveltem. 

- Mi volt ez, Justin? – súgta halkan, szemei félig csukva voltak. – Mi történt veled az előbb?

- Semmi, én csak – benedvesítettem a szám – túlságosan izgulok emiatt. Belehalok a tudatba, hogy el is tilthatnak tőlem, ha nem vagyok elég hiteles. Sajnálom, hogy kiabáltam és megijesztettelek, én nem akartam. Meg fogok tenni mindent, hogy megfeleljek nekik – még mindig két kezem között fogtam az arcát, a homlokom az övének támasztottam.

- Nem kell ezt csinálnod, ha nem akarod, Justin – kezei megsimították az oldalamat, mire egy jóleső sóhajt hallattam. – Majd valahogy megoldom, hogy találkozzunk, esetleg kiosonok, vagy valami…

- Nem, én ezt akarom – vágtam rá. – Ezt tartottad helyesnek, és bízom benned. Ha ettől többet lehetek a közeledben, akkor vállalom. Megteszem érted – simogattam a nyakát. Ekkor elvette a homlokát az enyémtől, hogy a szemeimbe tudjon nézni, majd puszit nyomott a számra.

- Köszönöm – megkönnyebbülten eresztette ki a levegőjét, s lehántotta magáról a kezeimet, hogy hozzám tudjon bújni. A karjai átfogták a hátamat, ő pedig annyira pici és törékeny volt, hogy könnyedén el tudtam rejteni az ölelésemben. Jólesően sóhajtottam, amikor éreztem az ajkait a nyakamon, testem egészében beleremegtem a pusziba. Istenem, bár az enyém lehetne máris.

- Szóval – kerestem a tekintetét -, mi a terved pontosan?

Eresztett a szorításán, leültetett az ágyra, ő pedig mellém telepedett. Ismét ismertetett velem mindent, a lehető leglassabban, hogy fel is fogjam, emészteni tudjam a történetet. A mese végén pár pillanat szünetet tartva így szóltam.

- Honnan tudtad, hogy Kanadából származom?

- Kanadából származol? – tágra nyitotta a szemét. 

- Igen, Stratfordból, Ontario állam – bólintottam.

- Nem vitás, én egy született művész vagyok – mondta maga elé nézve, mire elmosolyodtam. Végre, nincs több stressz.  

- Nem vitatkozom – mondtam. 

- Igazából nem tudom, hogy csináltam – merengett el. – De mindegy. A lényeg az, hogy vasárnap el kell kezdenünk a tanulást, miután túlestem a kórházi ellenőrzésen. Maximális teljesítőképességgel gyere, mert bármennyire is könnyűnek tűnik ilyen kimérten viselkedni, egy kicsit sem egyszerű – taglalta, kifejezetten tetszett a hirtelensége, az izgulása.  

- Értettem, hölgyem – tisztelegtem egy kisebbet, mire halványan elmosolyodott. 

- Helyes – felelte. Megkíséreltem közel hajolni hozzá, hogy adjak a szájára egy csókot, amit ő el is fogadott. Nem megy nekünk ez a „haladjunk úgy, mint akik egy normális kapcsolatot akarnak” dolog, mert ez minden, csak nem szokványos. 

- Mennem kell – pusmogtam a szájától fél centire. Nem akarom feltartani, vagy élősködni rajta.

- Rendben – bólintott, s közelebb ülve újrakezdte a csókot.

Végtelenül érzékennyé váltam az érintése alatt, de örömmel fogadtam a gesztust. Megfogtam a pehelykönnyű testét, s akárcsak Jazzyt szoktam, beleültettem az ölembe. Mint utólag tapasztaltam, ez csak azért nem volt jó ötlet, mert hosszú combjai pont a legérzékenyebb területemnek nyomódtak, amiért mocorognom kellett, nehogy felnyögjek. Két karjával átölelte a nyakamat, én pedig gyengéden simogattam a hátát, miközben lassan csókolóztunk. Pár perc múlva, egekben lévő vérnyomással szakította meg az édes műveletét, s megsimította a hajamat.

- Vasárnap legyél itt három órára. Apa nem lesz itthon, anya pedig ekkor mindig szépségnapot tart, de azért légy észrevétlen, a kamerák élnek – mondta.

- Úgy lesz – még egy utolsó alkalommal összetapasztottam ajkainkat, utána felállt rólam, és ellépkedett velem az erkélyig. 

- Vigyázz magadra – állt meg, s áthatóan pillantott rám.

- Te jobban – nem bírtam, tényleg utoljára még megcsókoltam, utána minden erőmet összeszedve közénk állítottam az üvegajtót. Mielőtt lemásztam volna, rámosolyogtam, s amikor visszakaptam a gesztust, akkor néztem el, s kezdtem neki a „másszunk le Emily erkélyéről” hadműveletnek. 

Szokásosan sec-perc volt, amíg lemásztam, kikerülve minden biztonsági rendszert. Ahhoz képest, hogy az apja milyen gazdag, jobban figyelhetne az embereire, mert a kamerákat és az egyéb csapdákat még egy háromlábú ló is ki tudná védeni, ha elég ügyes lenne hozzá. 

Brooklyn gazdag negyedének utcáin sétálva egyáltalán nem éreztem jól magam, hiába Emily csókjai, s érintése. Ez a környék egyszerűen undorító, és már alig várom, hogy kiérjek innen. Megszedtem a lépteimet, így pár perc alatt kijutottam a göröngyös, elhasználódott utakra, amikhez hozzászoktam. Egyből fellélegeztem, s immáron már mosolyogva jártam az utakat.

Végtelenül idióta voltam, amiért hagytam egy kicsit is felülkerekedni a dühömet a józan eszemen, de végül rendbe hoztam, tőlem nem megszokott módon. Köztudottan utálom kifejezni, amit érzek Stephanie óta, egyedül a családom a kivétel ez alól. Még Bobbal és Andrewval is felszínes kapcsolatot ápoltam, bizalmas témákról soha nem volt szó. Az egyetlen baj csak az volt, hogy Stephanie-ról tudtak, és ezzel mindig kellőképpen feldühítettek. Sosem hittek nekem, amikor a dühkitöréseimről beszéltem nekik, Bob azonban saját bőrén tapasztalhatta meg. Nem fogom magamnak megbocsátani, amit vele tettem, mégis azt kell mondanom, hogy nem tehettem róla. Amikor dühös vagyok, nem is én irányítok. És az egyetlen ember, akinek a segítségével ezt tudom kezelni, az Emily.  

Gondolkodásom közepén halk dudaszót hallottam a hátam mögül. Félrenéztem a bal vállam felett, s megláttam a jól ismert fekete, méregdrága terepjárót, amint lassan halad mögöttem. Minden szó nélkül megálltam az út közepén, és megvártam, amíg beér.

- Meló van, kölyök, szállj be – nyílt az ajtó, és Drake hangja félreismerhetetlenül visszhangzott bentről. Egyszer azért kíváncsi lennék, hogy mégis honnan tudja, mikor hol vagyok, de azt hiszem, inkább nem akarnám tudni. 

Bepattantam a járműbe, a s rögtön szembetaláltam magam Drake-kel, és a két testőrével az oldalán. Némán hallgattam az új feladat részleteit, hogy minden második mondat után „kölyöknek” hív, s közben törhetetlenül azon gondolkodtam, hogy vajon mi fog kisülni ebből az egy hetes „tanítsuk illemre az aljanépet” dologból, s hogy vajon hogyan fogom kibírni a koncentrálást a feladatra, amikor az a szőkésbarna szépség fog nekem magyarázni. A válasz végtelenül egyszerű: sehogy. 

Sziasztok! :) Rettenetesen szégyellem magam, amiért csak most teszek fel részt júniusban először, de a lényeg, hogy itt vagyok, és nagy nehézségek árán a rész is :D

A kommentek. Gyerekek, imádtam, amiket összeprodukáltatok nekem kommentben, olyan jól esett őket olvasgatni!:) Kifejezetten aranyosnak találtam például, hogy (még az előző részek alá írt kommentekről is szólva) szerintetek nem kell javítanom a nyelvtanom, vagy a fogalmazásom. Köszönöm, hogy így látjátok, de még bőven van hová fejlődöm. Ha elolvasok egy mostani bestseller könyvet, rögtön féltékeny leszek a kitűnő fogalmazásmódra, a bő szókincsre, és a tökéletes történetre. Ezeket nekem még fejlesztenem kell, hogy meg tudjak írni egy igazán jó könyvet, ami egyszer remélhetőleg azért megtörténik majd :) 

Az is nagyon cuki volt, hogy egyikőtök például véletlenül Lucynak hívta a főszereplőt, és nem Emilynek :D Ezen jót derültem, de ettől függetlenül nagyon jól estek a szavak. Kifejezetten köszönöm, hogy több kifejtősebb, bővebb, részletesebb kommenteket kapok, mint anno, mert ezekre van szükségem, hogy rávegyem magam az írásra, és alapvetően minél több ilyet olvasok, annál nagyon kedvvel állok neki a munkának :)

A részről. Vegyes érzelmek vannak benne, de amint mondtam, a további részekbe megpróbálok egy kis humort csempészni (bár őszintén nem tudom, hogyan, mert ebben nem vagyok jó), és mielőtt nekikezdtem volna ezeknek a részeknek, kellett írnom egy drámát, egyszerűen muszáj volt. :D Kíváncsian várom, mit gondoltok az egyes jelenetekről ebben a részben, mert csak úgy jöttek belőlem az ötletek, hogy hogyan is kéne felpörgetni a dolgokat, és nem tudom, hogy jól oldottam-e meg.

Remélem, most sem kell bennetek csalódnom, és adtok nekem olvasnivalót a rész alá :)

Love ya ♥

u.i.: Már 36.000+ az oldalmegtekintés. Woooow!