28th chapter - Deleted emotions

-*- Emily szemszöge -*-

A szombat és a vasárnap délelőtt rettenetesen lassan telt. Hogy miért? Mert ki sem tudtam verni a fejemből Justin érthetetlen viselkedését, amelyet pénteken produkált nekem. A szemem előtt ekkora érzelmi változáson még soha nem ment keresztül sem ő, sem más. Mi a franc történt vele akkor? Minden bevetettem, hogy legalább egy kicsit is megszűnjek gondolkodni, ebben hála az égnek a körülöttem zajló események kissé rásegítettek.

Szombaton apa estélye most nem volt olyan zűrös, ugyanis Leah velem tartott. Gyönyörűen festett a fekete Dolce ruhában, és nekem is sikerült találnom valami kényelmes göncöt, amiben még néztem is ki valahogy. A lényeg azonban mégsem a ruha, nem is az estély, hanem az agyam, amelyet mostanában nem értek. 

Amikor Leah elázva az esőtől megjelent nálunk egy fekete kapucnis pulcsiban, déja vu érzésem támadt. A semmiből ismét Brian erkélyén támaszkodtam, és magam előtt láttam őt, amint egy hosszú barna hajú lányt ölel. És ekkor beugrott minden. Beugrott, ahogyan mérges voltam rá, ahogyan törtem-zúztam a lakásában, s ahogyan magyarázkodni próbált. Emiatt veszekedtünk: megcsalt, és én rajtakaptam. Ez önmagában még nem furcsa, az orvos megmondta, hogy átmeneti amnéziában szenvedek. Viszont azt nem említette, hogy érzéketlenné fogok válni.

Ezerszer visszajátszottam a fejemben a történeteket, és semmit nem éreztem. Kívülállóként láttam magamat, amint veszekszem azzal, akit egykor elméletileg szerettem, végignéztem, amint megver, és az érzelem halvány szikrája sem gyulladt fel bennem. Miért van ez? Miért nem érzem, ami aznap este történt? Más életében ez egy rendkívül megrázó, elfelejthetetlen dolog lenne, de én már akkor sem szomorkodtam miatta, amikor Justin karjaiban ébredtem. Tisztában vagyok vele, hogy ez nem normális, s így csak még jobban vártam a vasárnapi látogatást az orvossal.

Apa nem tudott elkísérni, ezért anya fuvarozott el a helyi kórház felé, hogy felkeressük az orvost, aki megvizsgált aznap este. Nem tettem említést anyának erről az „apróságról”, szerettem volna megvárni, hogy az orvos körülírja az állapotomat. Félve, de mégis izgatottan léptem be az üvegajtón, anya magabiztosan sétált a recepció felé. Szokás szerint mindenki felismert, udvariasan köszöntem is nekik, de beszélgetésbe nem tudtam elegyedni. Ahhoz túlságosan is felkavart voltam. 

- A második emeleten találják meg, a szobája a jobb oldalon rögtön az első ajtó – annyira elkalandoztam, hogy már csak arra lettem figyelmes, hogy anya kedvesen megfogja a vállam, és a lift felé terel. 

- Minden rendben, kicsim? Elég nyúzottnak tűnsz – kérte a liftben az óvó szülőm. 

- Persze, csak kissé fáj a fejem – mosolyogtam halványan. Hogyan fogom én ilyen állapotban felkészíteni Justint a szombati estélyre? Istenem, Emily, szedd össze magad végre. 

Épp ahogyan a recepciós mondta, az orvosi szoba pontosan az első ajtó volt, a jobb oldalon. Az ajtóra szép, aranyozott gravírozással volt felcsavarozva egy kis tábla, amelyen az állt: Dr. Neil Klaus. Három kopogtatásra már nyílt is az ajtó, és szembe találtam magam az orvossal, aki egy hete felmérte az állapotomat.

- Jó napot, miben segíthetek? – hangja ismerősen csengett annak ellenére, hogy nem hallottam sokat beszélni azon az estén.

- Jó napot, doktor úr, a lányomat egy hete vizsgálta meg, kontrollra jöttünk – intézkedett anya.

- Ó, emlékszem rád, kishölgy – mosolygott, amikor jobban megnézett, és felismert. – Hogy érzed magad?

- Érdekesen – csak ennyit nyögtem ki, s már rögtön meg is indult az egyik szoba felé. Engedelmesen követtük őt, pár lépés után váratlanul megállt, s a kulcsával kinyitott egy újabb ajtót, amin csak a „Vizsgáló” felirat volt feltűntetve. 

- Jöjjenek be – mondta, majd amint beléptünk, be is csukta az ajtót. – Szabadna a nevét, kérem? – fordult felém. 

- Emily Miller – feleltem, s ő azon nyomban kattintgatni kezdett a számítógépen.

- Hmm, lássuk csak – mormolta a bajsza alatt. – Meg is van. Emily Belle Miller, június 11. szombat, 22 óra 14 perc, átmeneti emlékezetkiesés, nyílt seb a halántékán, véraláfutások a végtagokon. Jöjjön, Emily, hadd nézzem magát – intett kedvesen, én pedig elszakadva anya mellől felültem a vizsgálóasztalra. 

Az orvos előttem termett egy sztetoszkóppal, s megkért, hogy vegyem le a felsőm. Engedelmeskedtem, s ő vizsgálni kezdte a szívhangomat. Közben szorgosan jegyzetelt, letette a kisasztalra a készülékét, és a sebeimet kezdte tanulmányozni.

- Úgy látom, gyógyulófélben vannak a véraláfutásai, egyedül a bal felkarján nem indult gyógyulásnak a seb. Emily, emlékszik már valamire abból az estéből? – vizsgálat közben szóval tartott, és végre rátértünk a témára.

- Mindenre – vágtam rá. 

- Hunyja le a szemét és mesélje el, mi történt. Próbáljon kitérni a részletekre – utasított, s a halántékomra helyezett két kis tappancsot, amely egy géphez volt kötve, majd ráhajtott a fejemre egy sisakszerű kupolát. – Ne ijedjen meg, ez a szerkezet segíteni fog nekem, hogy elemezzem az agyműködését. Csak koncentráljon, és lazuljon el – mondta. Kissé ideges lettem anya jelenléte miatt, de úgy voltam vele, hogy már mindenképpen választ akarok a kérdéseimre. Becsuktam a szememet, és nekikezdtem a mondandómnak.

- Aznap este egy házibuliban voltam a barátnőmmel – a hangom ismeretlenül csengett számomra, de nem foglalkoztatott, csak meséltem tovább. – Minden úgy ment, mint ahogyan a szokott, a barátommal jól éreztük magunkat, táncoltunk és nevettünk. Kis idő elteltével kimelegedtem, ezért inni indultam, Brian pedig azt mondta, addig elmegy a mosdóba. Miután túlestem az iváson, elkezdtem őt keresni, mert unatkoztam egyedül a bulin. Emlékszem, hogy felkutattam a házat, de nem találtam őt sehol, és tehetetlenségemben kirohantam az erkélyére. Ott megpihentem, majd amikor felnéztem, megláttam őt egy másik lánnyal az út túloldalán. Ideges lettem, és rombolni kezdtem mindent, ami csak az utamba került. Már majdnem elhagytam a házat, amikor ő megragadott, és magyarázkodni próbált, de én nem voltam hajlandó figyelni rá. Hazafelé indultam, ő követett, és a veszekedésünk egyre hevesebb lett. Már majdnem végleg elváltunk, amikor ő erősen megragadta a felkaromat, behúzott egy hatalmasat, és elájultam. A következő pedig, amire emlékszem, az, hogy annak a fiúnak az ölében fekszem, aki behozott ide – mindvégig úgy meséltem, mintha mindez teljesen természetes lenne, viszont amikor Justint említettem meg, a szívem akkorát dobbant, hogy szerintem még anya is hallotta.

- Istenem, kicsim – egy puha tenyeret éreztem, amint hozzáér az enyémhez. Anya hangja aggódva jutott el a fülemig, s én biztatóan megszorítottam a kezét, ezzel jelezve, hogy nincsen semmi baj.

- Jól van, Emily, ügyes volt – az orvos felemelte a burát a fejem felől, majd pár irka-firka után a lapján segített felülni, és magamra vehettem a pólómat is.

- Minden rendben, kincsem? – ölelt át anya, s én csak mosolyogva bólintottam egyet, a figyelmemet pedig ismét az orvosnak szenteltem.

- Nos, a monitoron láthatják az agy működését az emlékek felidézése közben – kezdte Dr. Klaus. - Minden teljesen rendben volt, egy dolgot kivéve: az érzelemközpontja nem lépett életbe, miközben újra átgondolta a történteket. Nem vett észre magán valami szokatlant ezzel kapcsolatban, Miss. Miller? – fordult hozzám. És helyben vagyunk.

- Ami azt illeti, de, igen – vallottam színt, és egy csapára mindkét szempár érdeklődően rám szegeződött. – Szombaton állt össze bennem teljesen a kép, de akárhányszor végiggondoltam, ami történt velem, nem éreztem sem fájdalmat, sem dühöt, sem szomorúságot, vagy csalódottságot. Csak onnantól érzem, hogy mit történt, amikortól ismét felébredtem – reménnyel teli tekintettem magyaráztam az orvosnak, aki megértően bólogatott közben.

- Igen ezt észrevettem, nézze csak – megint a monitorra mutatott. – Az a piros folt ott az agyalapi mirigy hátsó lebenyében akkor jelent meg, amikor a fiúról kezdett beszélni, aki megmentette önt. Ez annak a jele, hogy az agya nagy mennyiségű oxitocint kezdett termelni, ezért tűnik fel a piros színű folt. Esetleg érzelmi szinten kötődik az említett fiatalemberhez? – érdeklődően tette fel a kérdést, és én legszívesebben azon nyomban elsüllyedtem volna. Legyek őszinte? Ne legyek őszinte? Hiszen itt van az anyám is, valljak színt előtte? Ó, a fene egye meg azt az oxiizét az agyamban.

- Hát… olyasmi – nyögtem ki fojtott hangon, anyára rá sem mertem pillantani. 

- Ez teljesen érthető, maga viszont bizonyára össze lehet zavarodva, hogy miért történik ez – helyet foglalt a székében, s intett nekünk is, hogy tegyük ugyanezt. Vele szemben ültünk le anyával, és kíváncsian vártam a magyarázatot, amely végre-valahára választ ad a kérdéseimre. 

- Amnézia esetében sokszor fordul elő ez az eset. Mielőtt eltalálta önt a halántékán a támadója, a teste bő mennyiségű feniletilamint áramoltatott szét magában. Ez a hormon az izgalmi szintért felelős, s amiért dühös volt, az adrenalin-szintje is jóval magasabbra szökött. A halántékon ért csapás, és a földdel való ütközés következményeképp megsérült az agynak az a része, amely az érzelmeket szabályozza, s az agyrázkódás által pár percre megzavarodhatott az agyi működése. A retrográd amnéziához tudnám hasonlítani a maga helyzetét, amely az agyrázkódást közvetlenül megelőző események teljes elfelejtését eredményezi. Magánál viszont az érzések törlődtek ki a túl nagy érzelmi töltet miatt, ezért nem érez semmit, amikor visszagondol az eseményre, vagy az adott emberre, aki ezt művelte magával – magyarázta. 

Nemes egyszerűséggel bent rekedt a szavam. Meg kellett emésztenem ezt a sok információt, ugyanis életemben nem hallottam még ezekről a hormonokról, vagy erről a tünetről. Nem érzek semmit, mert az agyam kitörölte az érzéseimet a hirtelen ért traumák miatt. Már csak egy dolgot nem értek.

- És ezentúl előfordulhat, hogy nem fog emlékezni  érzésekre? – anya sok idő eltelte után először szólalt fel, és ráadásul a kérdése megtestesítette az enyémet is.

- Ne aggódjon, hölgyem, a lánya agyi működése teljesen normális. Szerencséje volt, hogy nem mozgatta a fejét, mert még nagyobb károkat okozhatott volna minden hirtelen megtett mozdulat. Nyugodt lehet, úgy fog érezni mindent, ahogyan a történtek előtt, de attól az éjszakától már ne várjon semmit, az érzései maximálisan kitörlődtek az adott ember iránt – felelte. 

Még mindig némán, megfagyva emésztettem a hallottakat. Justinnak köszönhetek mindent! Ő volt velem annyira elővigyázatos, a kezei között tartotta a fejemet, hogy ne mozgassam, és amikor a kórházba vitt, még akkor is vigyázott, nehogy túl hirtelen mozdulatokat tegyek. Lehetnék még ennél is hálásabb neki?

Brian pedig… Jobb is, hogy kitörlődött a fejemből, szó szerint. Kit tudja, hogyan viselném, ha minden érzés megmaradt volna vele kapcsolatban. Lehet, hogy soha többe nem tudnék megbízni egy emberben sem, és életem végéig ki sem mozdulnék a házból egyedül, mert attól rettegnék, hogy a következő sarkon valaki agyonver. Áldom az agyamat, amiért a jó embert, és a kelletlen eseményt törölte ki belőlem.

- Köszönjük szépen, doktor úr – riasztott fel anya mézédes hangja merő adta gondolkodásomból. 

- Nagyon szívesen, Mrs. Miller – felálltunk, majd kezet fogtak egymással. – Jobbulást, Emily, a sebei pár nap alatt el fognak tűnni, viszont a felkarját kenje egy kis izomlazító krémmel, hogy gyorsabban begyógyuljon a lila folt – látott el egy utolsó jó tanáccsal, mielőtt végleg elváltunk volna. 

- Rendben, köszönöm – őszintén hálás voltam neki, amiért nem hagyott bennem kérdőjeleket, s egy utolsót mosolyogva rá, már ki is léptünk a vizsgálóból. 

Fellélegeztem. Nincsen baja az agyamnak, szimplán csak kitörölt pár fölösleges érzést, amiért még köszönetet is mondhatok neki. Mindig is tudtam, hogy az agy egy eléggé bonyolult és összehangolt szervezet, azt mégsem gondoltam volna, hogy erre is képes. Értem már, hogy az orvosok miért lesznek orvosok, ezek a dolgok engem is érdekelnének. 

A kocsiban megbeszéltük anyával az orvos szavait, átrágtunk minden egyes részletet. Természetesen megtiltotta, hogy máskor elinduljak egyedül hazafelé egy házibuliból, de ez teljesíthető kérés. Még jó, hogy nem magát a házibulizást tiltotta be, mert azért fellázadtam volna. Szerencse, hogy anya sokkal engedékenyebb, mint apa. 

Justin nem került szóba, bár nekem azért ott motoszkált az okos kis agyamban a kisördög. Az a szerkezet megmutatta nekem, hogy már csak a szimpla felidézésével mennyire izgatottá válok. Még csak nem is citromsárga vagy narancssárga folt jelent meg a képernyőn, hanem rögtön vérvörös. Még csak a tudatában sem vagyok annak, hogy mennyire vonzódom hozzá, és ez egy kissé megrémített. Viszont az érzéseimnek nem tudok parancsolni, ezt még az orvostudomány sem fejlesztette ki.

Hazaérve anya kisebb szívinfarktust kapott, amikor meglátta, hogy mindjárt három óra van, és elkésik a szépségszalonból, én pedig egy komplett szívinfarktus-készletet hordtam ki lábon, amikor felfogtam, hogy Justin bármikor itt lehet, és anya még itthon tesz-vesz. Fel is rohantam a szobámba, ellenőriztem az erkélyem, de még nem láttam a nyomát. Hála az égnek. Már csak Leaht kell felhívnom, hogy jöjjön át, és akkor kezdetét veheti a „Justin kipofozása hadművelet #part1”.

Sebesen készülődni kezdtem a szobában: rendet raktam, és amikor anya elrohant, felhívtam a bejárónőnket, és a két takarítót is a szobámba. Amber, Robin és Nicole egyszerre jelentek meg nálam, mindegyik a lehető legnagyobb tiszteletet mutatva felém, mintha valami hercegnő lennék. Nem szeretem, hogy ennyire alárendeltnek hiszik magukat, nem vagyok egy hárpia, aki csak parancsolgat nekik, mit sem törődve velük. Szeretném, hogy élvezzék a munkájukat, és ezért mindig meg is tettem minden tőlem telhetőt.  

Kiadtam nekik az utasítást, miszerint anyának és apának egy szót sem Justin ittlétéről, és hogy az elkövetkező hat nap kiképzéssel fog eltelni. Bólogattak minden szavamra, majd személyre szólóan is elmondtam nekik a feladatukat. Amber fog megteríteni, amikor az étkezést fogom tanítani, Nicole és Robin pedig igyekeznek majd minden nyomot eltűntetni, amely egy idegen ittlétét sugallná. Jó, hogy vannak bűntársaim is, hiszen nehogy már egyedül kelljen mindent csinálnom! Elég lesz ezt a két lábon járó személyiség-gyűjteményt kipofozni szombat estére. 

A személyzet távozása után Leah már kopogtatott is az ajtómon, három óra után tíz perccel Justin is így tett, csak ő az erkélyemen. Jelenlétét megpillantva a torkomba szökött a szívem, és elkönyveltem magamban, hogy örülök Leah ittlétének, mert így legalább mindenki a feladatra tud majd koncentrálni. Remélhetőleg.

Itt is lennék, sziasztok! :) Meghoztam a 29. részt, és a számra pillantva nagyot néztem, amikor rádöbbentem: a következő fejezet már a 30. lesz! Ez azért durva, észre sem vettem, hogy már ennyit megírtam, és belegondolva, hogy a történet még sehol sem jár, csak még jobban elfog az izgalom. :) 

A részről egy kicsit. Ha hiszitek, ha nem, nem sok közöm van az orvostudományhoz. Tudok egyet, s mást, ugyanis az anyukám kórházban dolgozik, de erről a részéről tényleg semmi fogalmam nincsen. Mégis sikerült valahogy összehoznom egy értelmes magyarázatot Emily „érzelemmentességére”, remélem azért, hogy ha egy orvostanhallgató elolvassa a művemet, nem röhög ki, mondván, ekkora baromságot még az életében nem olvasott. :D Mindenesetre szerintem lehetséges, hogy valakivel megtörténjen egy ilyen, de kíváncsian várom, mit gondoltok a megoldásomról. :)

A kommentekkel kapcsolatban azt tudnám mondani, hogy köszönöm szépen! Ez nem újdonság, hiszen nem győzök hálálkodni, de azért mindig elmondom, el ne felejtsétek. :) Örömmel látom, hogy vannak új olvasók is, akik javarészt egyszerre olvassák el a blogot. Ez jó, mert ez annak a jele, hogy a történet elég izgalmas ahhoz, hogy ne lehessen abbahagyni, és a célom mindenképpen ez is. :)

És még egy dolog. Ez itt a második blogom, az Anything Could Happen, és a Broken. Láthatjátok a különbségeket, összesen 10 bejegyzés eltérés (most már csak kilenc, ezzel a résszel együtt), valamint 16 feliratkozó különbség van a két blog között. Az oldalmegtekintésről csak azért nem mondok semmit, mert az ACH már jóval régebbi blog, a Broken pedig csak július 16-án lesz egy éves, szóval ez annyira nem lényeges. Viszont szerintetek össze tudjátok hozni a feliratkozók számát annyira, mint amennyi az ACH-n van, mire behozom azt a 9 bejegyzés különbséget? Nagy ajándék lenne nekem, de tényleg. :) Szeretném látni, hogy mennyien vagytok összességében, hogy mennyivel vagyunk itt többen, mint az ACH-n. Ha megteszitek ezt értem, akkor ezer köszönet mindenkinek aki csak feliratkozik! :)

A következő rész már a kiképzésről fog szólni, de bizony ám. :D Láttam a kommentekből, hogy sokan várjátok már, mi fog kisülni belőle. :) Én is várom, mert még nincsen konkrét tervem, és nagyon igyekszem majd felszabadultabbra írni a részeket, ezért leeht, hogy tovább fog tartani, amíg elkészül. Ezért előre is ne haragudjatok, időre van szükségem, ebben nem vagyok annyira jó. :)

Love you all, Beliebers <3