32nd chapter - We have the details

-*- Justin szemszöge -*-

Még mindig nem hiszem el, hogy gyakorlatilag szerelmet vallottam Emilynek tegnap. Nem tudtam, honnan  jött, és képtelen lettem volna kezelni tovább a szituációt, ezért is mentem el azon nyomban. Nem bírtam volna ki, ha megbántottam volna vele. Nem akartam látni, hogy esetleg visszavonulót fúj, amiért ilyen gyorsan haladunk. Jobb volt inkább elmenni, és lélekben felkészülni a következő találkozásra.

- Bátyus, te nem is figyelsz! – Jazzy felháborodott hangsúlya repített ki a gondolataimból. – Az a baba nem oda való, mert ő teázni megy a szerelmével – kapta ki a kezemből a Barbie babát. Ó, hát persze, teázni a szerelmével, milyen ironikus.

- Én kérek elnézést, hercegnő – tisztelettudó hangsúllyal feleltem, éppen úgy, ahogyan Emily tanította. Ki a fene gondolta volna, hogy akaratlanul is beszélhetek ebben az erőltetett stílusban?

- Én is akarok játszani, de ez lányos! – Jaxon a kórházi ágyán ülve duzzogott. Még mindig itt vagyunk, mintha csak itt élnénk, és ez nem helyes. Haza kell mennünk, nem hagyhatom, hogy Emily tovább finanszírozza az ellátásunkat.

- A fiúk is szoktak babaházzal játszani – szállt harcba Jazzy a testvérével. – Látod, bátyus is játszik vele. És ő fiú – büszkén felszegte a fejét, amiért megvédte az igazát. Ha tudná, hogy lassan szivárványt hányok ettől a sok rózsaszín cucctól, szerintem nem lenne ennyire magabiztos.

- Bátyus is lányos – biggyesztette le a száját Jaxon.

- Hé! – háborodtam fel. Mégis honnan veszi, hogy lányos vagyok?

- Igen, lányos vagy – ugrált Jazzy nevetve, és lehuppant a testvére mellé az ágyra, majd lepacsizott vele. – Azért lányos, mert szerelmes Emilybe, és amikor ő is ott van, akkor tiszta piros a feje – mondta, mire Jaxon hatalmasat nevetett. Mi a fene!?

- Hát te meg miről beszélsz, kisasszony? – meredt szemekkel bámultam rá, és nem hittem el, hogy a hat éves kishúgom hamarabb észreveszi, hogy szerelmes vagyok, mint én magam.

- Két szerelmes pár, mindig együtt jár – énekelte vidáman, mire a fejem teljesen bevörösödött, de nem a méregtől. Jazmyn Bieber, a hat éves húgom végtelen zavarba hozott engem.

- Na, elég legyen – megindultam feléjük, és mindkettőt elkezdtem csiklandozni. Hangosan felnevettek, s csak akkor hagytam abba, amikor az örömkönnyek már lefelé áramoltak az arcukon.

- De bátyus – még mindig kissé nevetve fogta meg az arcomat a két csöpp kezével Jazzy, s mélyen a szemembe nézett. Abban a pillanatban sokkal többnek tűnt, mint hat évesnek. – Tényleg szerelmes vagy Emilybe, ugye? – tette fel a kérdést.

Elállt a szavam. Most mit mondjak neki? Már egyszer lezajlott ez a beszélgetés, akkor nem voltam benne biztos. Most viszont mintha tudnám, és nem lennének kétségem. De mit teszek, ha visszamondja Emilynek? Végül is, már tudja… nem is lehettem volna világosabb tegnap.

- Igen – súgtam, s rámosolyogtam. – Szerelmes vagyok Emilybe – hangosan kimondva ezeket a szavakat hatalmasat dobbant a szívem. Belegondolva mit jelent ez, egyszerre félek és vagyok boldog. Mégis, érzem, hogy ennek rossz vége lesz. Azonban nem tud érdekelni, ő az egyetlen jó dolog az életemben a családom mellett, és élvezem addig, ameddig a sorsom el nem veszi őt tőlem.

- Ez aaz! – tapsikolt, és átölelte Jaxont. Meglepett a reakciója, de azért vigyorogtam. Szeretik Emilyt. Hogy is ne lehetne őt szeretni.

- Indulnom kell, srácok – fél hármat mutatott az óra, békésen oda tudok érni a szexi tanárnőmhöz háromra.

- Mikor jön Emily megint? – Jaxon szerényen tette fel a kérdést. Hát ilyen nincs, az öcsém érdeklődik felőle! Komolyan, ez a lány csodákra képes.

- Talán majd holnap elhozom, oké? – simogattam meg az arcát.

- Oké! – felelték izgatottan, mire én vigyorogva átöleltem őket, és az ajtó felé indultam. Észre sem vettem, hogy anya az ajtófélfának támaszkodva végignézte az egész jelenetet. Mosolyogva nézett rám, és olyan egészségesnek tűnt. Jó volt így látni. Amint odaértem, megálltam előtte, s ő fürkészni kezdett a szemeivel.

- Örülök, hogy végre bevallottad magadnak – gyengéden végigsimított a felkaromon.

- Nem csak magamnak – mormoltam az orrom alatt, de anya így is meghallotta. Szemei felcsillantak, s a mosolya csaknem a füléig ért.

- Mit mondott? – kérdte vidáman.

- Hát… semmit, mert gyorsan elmentem – miért hangzanak komolyabban a szavak, ha kimondják őket? Csak most veszem észre, mennyire gyáva voltam, amiért otthagytam, és meg sem hagytam neki lehetőséget, hogy válaszoljon.

- Istenem, Justin – rázta a fejét, de azért még mosolygott. – Már ez is haladás – lökte el magát az ajtóféltől. Halvány mosolyt vetettem rá, s egy ölelést követően már tovább is álltam. Nem késhetek el, és már amúgy is látni akarom.

A nyomott, szinte depressziós énem helyett most a vidámabbik lépett életbe, így csaknem mosolyogva lépkedtem az utcán. Alig vártam, hogy meglássam és elöntsön az az érzés, ami csak akkor kel életre, amikor ő a közelemben van. Át akartam ölelni, meg akartam csókolni, és érinteni minden egyes szabad bőrfelületét, miközben… A fenébe is, miken gondolkozom? Majdnem lefeküdtem vele gondolatban. Bieber, te perverz gondolatokat forgatsz a fejedben róla.

Kövezzenek meg! Vonzódom hozzá, és természetesen vágyom rá. A fenébe is, persze, hogy vágyom rá, tegnap egy hajszál tartott vissza, hogy leszaggassam róla a ruháit. Még én sem igazán tudom, hogyan tudtam leállítani magamat és őt. Égtem a vágytól és a büszkeségtől, hogy ennyire beindítottam őt. Mindent megtettem volna érte, hogy örömet okozzak neki, de tudtam, hogy meg fogja bánni, és csak falat húz közénk, miután megtörtént. Várnunk kell, hiszen még mindig alig ismerjük egymást. Minden vonzalom csak fizikai, épp ezért félek elismerni az érzéseimet.

Mi van, ha valójában nem is szeretem? Sokszor, nagyon sokszor tettem fel magamban ezt a kérdést, és mindig találtam rá ellenérvet. Viszont még én magam sem tudom, miféle vonzalom ez. Vajon akkor is fent maradna ez az érzés, ha nem vonzódnék hozzá fizikailag? Ez az a fajta kérdés, amire csak idővel fogok választ kapni, ezért kell észnél maradnom, és nem hagyni, hogy elvakítson a vágyam iránta.

Egyébként is, tegnap stresszhelyzetbe kerültem, és mindenki tudja mi lesz, ha izgulok, vagy dühös vagyok. Egyedül Emily képes kontrollálni a dühömet: a hangja, a csókja, az érintése visszahoz a való világba, mielőtt bármi rosszat is tennék. Amikor ő is a közelben van, a dühöm vággyá alakul át, és egyszeriben minden, amit akarok, az az Emilyvel való szeretkezés. Nem jöttem még rá ennek az okára, de duplán oda kell figyelnem magamra körülötte. Nem bánthatom meg a gondatlan cselekedeteimmel.

Gondolkozásom közepette azon vettem észre magam, hogy Emily háza alig van pár méterre. Megszedtem a lépteimet, hogy mihamarabb odaérjek a kerítéshez, ám amikor már éppen készültem volna átmászni, valaki hatalmas erővel ragadott meg, és fordított az út felé. Meglepetésemben egy hang sem jött ki a torkomon, csak néztem fel a nagydarab emberre, majd az útra, és akkor megpillantottam az ismerős fekete terepjárót.

Na ne. Kurvára ne.

A testőr lerakott, és komolyan megfontoltam, hogy elrohanok, mielőtt bárki észrevenne itt, Emily háza előtt. Gondolok itt természetesen Emilyre. De ha megtettem volna, az utolsó mozdulatom a fölre hullás lett volna.

- Szállj be, kölyök, sietnünk kell – nyílt ki az ajtó, és Drake szólt ki mögüle. A fene beléd, a fene a maffiádba, a fene a…

- Megyek – sietősen pattantam a járműbe, gondolván: minél hamarabb túl vagyok rajta, annál hamarabb mehetek Emilyhez. A kocsiban ülve feszengeni kezdtem, átjárt a mérhetetlen bűntudat, amiért egész biztosan el fogok késni. Nem tudom elhinni, hogy ez pont most történik, amikor tegnap olyan gyorsan leléptem. Azt fogja hinni, hogy berezeltem, és nem akarom látni őt többé. A kurva életbe. 

- Mit keresel ennél a háznál, kölyök? – érdeklődött Drake. Na, erre most mi a fenét mondjak.

- Megnéztem, mim lehetne, ha gazdag lennék – a hangom utálattól csöpögött. Nem nehéz így beszélnem erről a környékről, még mindig utálom a sok sznob embert, de Emily elfeledteti velem ezt, ugyanis ő más. Ő nem az a tipikus gazdag, aki irigy és önző, amikor pénzről van szó. Ő adakozik, és nem sajnálja a pénzt. Ez pedig lenyűgöz.

- Ha jól végzed a munkád, ennél sokkal jobbat is kaphatsz – jelentette be. Fogadjak el pénzt egy hidegvérű gyilkostól? Azt hiszem, kihagyom. Mégis, a családnak szüksége van a pénzre. Talán egyszer még jól jöhet.

- Szavadon foglak – feleltem, mire bólintott egyet, s a szemében mintha jókedv járkált volna. Úgy szeretnék kiszállni ebből az átkozott járműből, és futni Emilyhez. Bárcsak megtehetném.

A kocsi ugyanarra a helyre vitt, ahol a legutóbbi titkos megbeszélést tartottuk. Ó, szóval megint arról az emberrablós tervről lesz szó, amiben nekem is közre kell működnöm. Bűncselekmény volt a legutóbbi drogcsempészet is a kikötőben, ám itt most egy emberi életről van szó. Ráadásul valamilyen gyerekről, aki még csak nem is tehet semmiről. Már előre utálom ezt az egészet.

A teremben mindenki ugyanott ült, mint a legutóbbi alkalomkor, így én is megindultam a Ryan melletti hely felé. Barátságosan rám köszönt, majd síri csendben vártuk, hogy Drake nekikezdjen beszélni. Lehetőleg gyorsan, ha megkérhetném, Mr. Megölök Mindenkit Aki Csak Levegőt Mer Venni.

- Megvannak a részletek – támasztotta a karját az asztalra. – Pontosan két hét múlva, július 2-án este hat órakor indítjuk a műveletet. Mindegyikőtökre szükségem lesz – nézett körbe, és megakadt a szeme rajtam. – Rád a legjobban.

Megállt a vérkeringésem. Rám a legjobban? Mégis mit vár tőlem, mit tegyek? Azt akarja, hogy én lőjem le? Nem, azt soha nem tudnám megtenni. Az egész terem rám vezérelte a szemét, és néhány tapasztaltabb felhorkant. Szinte beleláttam a gondolataikba: „Ez a kis szerencsétlen? Mit tud ő az emberrablásról?”. Azt kell mondjam, egyetértek velük. Már éppen meg akartam kérdezni, hogy miért, amikor folytatta.

- Egyelőre nem árulom el, miért, csak a következő alkalommal, jövő hét szerdán. Addig lesz egy heted kivitelezni a feladatodat az akcióig – vigyorgott hősiesen. Mégis mi a rohadt élet? Mit tervez ez velem? A picsába, most alaposan megrémisztett.

- A többiek addig előkészítik a helyet, ahová visszük a kis áldozatunkat, és ügyelnek a biztonságra, valamint a zsarukra. Érthető voltam? – fenyegetően vitte fel a kérdés végén a hangsúlyt. Az egész terem egy emberként helyeselt neki.

- Helyes. Ennyi volt, mehettek a dolgotokra – legyintett, mire mindenki felállt, és a kijárat felé indított. Ryan megveregette a vállamat, mielőtt elment, és nem tudtam eldönteni, hogy részvétből, vagy bíztatásként tette. Valamiért nem is akartam tudni.

Én is mentem a tömeg után, de megálltam Drake mellett, mert tudtam, hogy hazadob. Meg sem próbáltam húzni az időt, így is már negyed óra késésben vagyok.

- Gyere, kölyök, visszaviszlek az álom-negyededbe – vállamra helyezte a kezét és úgy irányított kifelé. Még hogy álom-negyed. Egyedül talán azért, mert ott van a lány, aki az álmom. De semmi több.

Sietősen kilépkedtünk ebből a földalatti bunkerből, s már bent is voltunk a kocsiban. Az idő eléggé beborult, viharfelhők keletkeztek az égen, pár percen belül vihar lesz. Minden értelemben.

A kocsi megszokott tempóban hajtott, s pillanatokkal később már meg is pillantottam az ismerős környéket. A gazdag negyed felé hajtva egyre lassult a tempó, és a sarkon állt meg a jármű. Drake úriasan intett az ajtó felé, jelezvén, hogy szabad vagyok, és én megpróbáltam nem leszakítani a kilincset sietségemben. Nyugodtságot színlelve komótosan szálltam ki, majd csaptam is be az ajtót, a terepjáró pedig már ott sem volt mellettem. Ezt a pillanatot választottam, hogy úgy kezdjek el rohanni, mint az őrült, nehogy fokozzam a késésemet akár még egy másodperccel is.

Sietősen átmásztam a kerítésen, fel egészen az erkélyig, s megpillantottam őt. Istenem, annyira szép volt. Az ágyon ült lehorgasztott fejjel, a haja az arcába omlott. Egybe ruhát viselt, abból is kéket, azt a fajtát, amelyiknek nincs pántja. A válla és a nyaka teljesen szabadon volt, a ruha tökéletesen kihangsúlyozta a melle vonalát. Teljesen elállította a lélegzetemet. Égtem a vágytól, hogy megérintsem, végig akartam csókolni az egész nyakát és a vállát. Már éppen kopogásra emeltem a kezemet, amikor az ajtaja hirtelen kinyílt, így el is bújtam a függöny mögé, és a fél szememmel tovább figyeltem.

Leah - végre megjegyeztem a nevét is -, és egy srác jött be az ajtón. Emily rögtön felkapta a fejét, és izgatottan ugrott fel az ágyról, amint megpillantotta a srácot. A fiú végigmérte őt, amint felállt, nekem pedig ölni támadt kedvem. Veszed le a kibaszott szemed a csajomról – zengtem magamban, s ökölbe szorítottam a kezeim. Otthagyva Leaht, a gyerek megindult Emily felé, és boldogan felkapta őt.

Leesett az állam. Ki a halál ez? Miért ölelgeti Emilyt? Miért örülnek ennyire egymásnak? Még csak nem is lehet a bátyja, Emily egyke, nincsenek testvérei. De akkor mégis ki ez? Felégetett a féltékenység, és a düh, amiért láttam, hogyan néz Emilyre az az élettelen, valamint elszomorodtam Emily csillogó szemei miatt. Annyi boldogság volt a szemeiben, és a mosolya annyira széles volt, amilyen velem még sosem. Én nem tudom ennyire mosolyra fakasztani. Ő pedig bárki is legyen, felvidította őt, és elfeledtette vele, hogy kések, és nem vagyok ott a megbeszélt időre. Mérhetetlen utálat oszlott szét bennem erre a gondolatra a srác iránt.

Emily kimászott az öleléséből, de ő nem engedte el: a derekán tartotta a kezét, ezzel maga mellé láncolva. Ekkor esett le, hogy biztosan nem a rokona, rokonok nem csinálnak ilyet. Ő vonzódik Emilyhez, ahogy néz rá, és ahogyan viselkedik vele, az valósággal világgá kürtöli, hogy érez iránta valamit. Legszívesebben betörtem volna az üveget, és érzékeltettem volna, hogy ő az enyém, de a lábaim nem mozdultak meg egy gondolat miatt, ami csak ismétlődött a fejemben.

Emily miért nem húzódik el? Miért nem veszi le magáról a srác kezeit? Miért nem érzékelteti vele, hogy ő már másé? Miért nem teszi? A szívem heves verése nem csillapodott, annyi érzés kavargott bennem, hogy nem tudtam kezelni őket. Fogtam, és hátat fordítottam az ajtónak. Nem voltam képes tovább nézni ezt. Nem voltam képes tovább nézni, hogy egy másik srác elfeledteti Emilyvel, hogy nem vagyok ott, amikor kéne.

Fogtam magam, lemásztam az erkélyről, ki a kerítésen, és vissza sem nézve kezdtem el lépkedni a kórház felé, miközben elkezdtem megemészteni a gondolatot, hogy Emily nem érez úgy irántam, mint ahogyan én iránta.

Nos, az író is ember, neki is kell inspiráció. Az én inspirációm ti vagytok, és ha ti nem jeleztek, én azt úgy érzékelem, hogy nem olvassátok a blogot, vagy nem is érdekel, esetleg nem tetszett, és félbe is hagytátok a részt. Lehet, hogy ez nem így van, de nyilván ti is így érzékelnétek fordított esetben. Az utóbbi pár részben nem szabtam kommenthatárt, de most újból bevezetem a 15 komment után rész dolgot, mert úgy látom, másképp nem megy. Sajnálom, hogy ezt kell csinálnom, mert a statisztikák mutatják, hogy mennyien jártok a blogon, és mégis milyen kevesen jeleztek vissza. 

Hiányoznak az Anything Could Happen-es napok, amikor egy rész alatt 30 komment volt, és a regények, amiket sokszor kaptam, éppen ezért is döntöttem úgy, hogy ennyi idő után is folytatom. (Megelőzve a kérdéseket, még nem tudom, mikor lesz kint a 32. rész.) Többet jelentenek a blogolóknak a kommentek, mint azt ti el tudjátok képzelni, aki vezet blogot nyilván tudja, miről beszélek. Egy párszor már leírtam ezt, és valószínűleg most sem fog történni semmiféle változás, de azért próbálkozni lehet.  

Azt hiszem, ennyi volt a mondanivalóm, találkozunk legközelebb, ami szokásosan ismeretlen időpont. ♥