51st chapter - Hopeless

-*- Justin szemszöge -*-

Csak sírtam. Leültem a fa tövébe, ahol otthagytam azt a két embert, akik a világom szeme fényei, és vigasztalhatatlanul zokogtam. Jazmyn és Jaxon eltűntek, és mindez az én hibám. Egyes egyedül az én felelőtlen fejem hibája. Többet kellett volna gondolkodnom, mielőtt egyedül hagyom őket. Jobban el kellett volna terveznem. Számíthattam volna Drake-re, tudhattam volna…

És újra zokogni kezdtem. Minél több módon győztem meg magam arról, hogy a testvéreim vesztét okoztam, annál inkább elkapott a vágy, hogy az életemmel fizessek a bűnömért. Ha bármi bajuk esett ez idő alatt, ha bármelyikük is megsérült… Soha, de soha nem bocsátom meg magamnak. 

Felitattam könnyeim a pulóverem ujjával, s nagy levegőt véve a fák friss illatából, felálltam. Remegett minden porcikám. Gyenge voltam mind fizikailag, mind lelkileg, ennek ellenére az agyam nem volt hajlandó megpihenni egy pillanatra sem. Folyton azon kattogott, vajon hová tűnhettek a kicsik. 

Türelmemet vesztve a ház felé indultam, ahol anya még mindig józanodott. Egyedül pusztított be egy üveg vodkát a legerősebbikből, és még azóta sem tért magához teljes mértékben. Akárhányszor ráztam, hogy felébresszem, csak kifejezéstelen szavak jöttek ki a torkán, így nem mentem semmire. Azonban ez alkalommal, mikor a szó szoros értelmében beviharzottam az ajtón, már félig éberen találtam az ágyban, könnyekkel az arcán. 

Ez volt az első alkalom, hogy ridegen tudtam ránézni, mikor ilyen állapotban láttam. Ez volt az első alkalom, hogy sírni láttam, és nem hatott meg. Ekkor éreztem először, hogy csalódtam benne.

- Justin… - súgta, s utolsó erején felzokogott. A sok stressz által megviselt testemnek ez már olyasmi volt, amit igyekezett nem befogadni, amiért elege volt minden szarból, ami ért. Voltak annál fontosabb dolgok is, minthogy szívfájdalmat kreáljak magamnak egy olyan ember miatt, aki tönkretette az életem. 

- Hol vannak a kicsik? – tértem azonnal a lényegre ellentmondást nem tűrő hangsúllyal. 

- A kicsik? – húzta össze gyengén a szemét, mintha azt is elfelejtette volna, kik azok a „kicsik”. – Hiszen elvitted őket, a kis drágáimat… - sírt ismét, ekkor pedig zavart okozott bennem. Úgy beszélt, mint egy elmebeteg. – Nincsenek veled a szemem fényei? – kerekedtek ki kék szemei. Nagyot nyeltem, mielőtt válaszoltam. 

- Az este hazaküldtem őket egyedül, hová tűntek azután? – ismételtem meg a kérdésemet, változatlan hanglejtéssel.

- Egyedül? – ismételte aggodalmasan a szót. – Egyedül – jelentette ki ezúttal. Kezdtem a csontom mélyéig megijedni anya viselkedésétől. Utoljára akkor láttam ilyen attitűdű embereket, mikor a kórházban voltam Emilyvel, és véletlenül betévedtem a pszichiátriára. Bizonyára elvette anya józan eszét az alkohol.

- Láttad a testvéreimet tegnap este, anya? – közelebb merészkedtem, ő pedig rám nézve jártatta a fogaskerekeit. Kiült az arcára, hogy nehezére esett emlékezni. 

- Hazajöttek – mosolyodott el könnyei közt. Ekkor a szívem száz lóerővel indult neki dobogni. Ezek szerint épségben hazaértek, miután én elmentem, de hová mehettek utána? 

- És aztán? – faggattam. 

- Te nem voltál velük – mondta. – Én csak meg akartam ölelni őket… Miért futottak el? – tört ki belőle ismét a zokogás, én pedig a gondterhelt agyammal próbáltam összerakni az eseményeket. 

A testvéreim hazajöttek, ahogyan kértem tőlük, de elfutottak, miután anya közeledni kezdett feléjük. Egész biztosan megijedhettek anyától, aki abban a pillanatban mérget mernék venni rá, hogy már ittas volt. A helyzet egyszerűen rózsás. De vajon hová mehettek későn este?

Otthagytam anyát zokogni, semmiféle egyéb kérdés nélkül, majd leültem a fotelba, míg összeszedtem magam és a gondolataim. Két gyerek az éjszakában hová mehet? Nyilván amerre a legvilágosabb van. És hol van a legvilágosabb? 

A gazdag negyedben. 

Nem, nincs az az isten, hogy be merjek kopogni Emily ajtaján. Tisztán emlékszem, hogy ma van a divatbemutatója, amin vele kellett volna lennem. A szívem erre a gondolatra csak még inkább összehúzódott. Még mindig kurvára fáj, amit Emily tett velem. És még mindig kurvára hiányzik, a rohadt életbe. 

Mérgesen felálltam, mintha a fotelban akartam volna hagyni azt az énem, aki ennyire szerencsétlen, és vetettem egy pillantást anyára, aki idő közben visszaaludt. Újabb hosszú órákat fog átaludni, míg kicsit méregtelenítődik a szervezete, ezért is mentem ki ismét, és körülnéztem a környéken, valamiféle remény után keresgélve. Természetesen semmit nem láttam magam előtt, csak a kihalt utcát. 

Emilyhez nem mehetek többé, segítséget azonban muszáj keresnem, mert egyedül egyszerűen képtelenség lesz megtalálni a testvéreimet. Ekkor határoztam el, hogy ellátogatok Leahhoz.  Ő nem Emily, de gazdag, és fog tudni segíteni. 

Mint a villám kezdtem el rohanni afelé az átkozott negyed felé, amely eddig csak bajt hozott az életembe. Gyönyörű, szőke hajú, angyalarcú bajt. Feldobtam a kapucnim a fejemre, hisz eszembe jutott, hogy Emily mindig óvva intett a lesifotósoktól. Az estély után én is veszélyben vagyok. Már láttak vele együtt, megközelítőleg sem ilyen öltözékben és állapotban, és ha kiderül minden… Akkor az engem miért is érdekel többé? Már semmi közöm ahhoz a lányhoz. Ideje lenne nem az ő fejével gondolkodnom. 

Mire elmefuttatásom végére értem, a kerülő úton, amely nem érinti Emily háza környékét, elértem Leahhoz. Gyorsan becsöngettem, és meglepetésemre nem szólalt meg senki, csak a szemembe világított egy piros fény, amely másodperceken belül el is aludt, és nem történt semmi. Türelmetlenségemből adódóan már készültem volna ismét becsöngetni, amikor hallottam a kapu zárját csörögni. A szám beszédre nyitottam, viszont amint megláttam ki áll velem szemben, elment a kedvem az élettől is. 

- Te? – mondtuk egyszerre, ijesztően ugyanazzal a hangsúllyal. 

- Mi a szart keresel itt? – jött ki belőlem a kérdésem eléggé alpári módon a meglepetés és a méreg hatására.

- Itt lakom – felelte rendíthetetlen nyugalommal, amelytől kedvem lett volna képen vágni. 

- Leahval akarok beszélni – tértem a tárgyra, hogy mihamarabb tűnjön a szemem elől. 

- Attól tartok, ez nem lehetséges, mert jelen pillanatban nem tartózkodik itthon – válaszolta azzal az idegesítő sznob stílussal, amelyet Emily igyekezett nekem anno megtanítani. Most már látom, hogy miért nem sikerült neki. 

- Mikor ér haza? – kérdtem, mire egy otromba mosoly jelent meg az arcán. 

- Miért? Csak nem Emilyt akarod újra elcsábítani? Elnézést a fogalmazásért, úgy értettem: Emily bankkártyáját – elégedetten nézett rám, miután azt hitte, jól megalázott. 

- Semmi közöm hozzá többé – jelentettem ki határozottan, mélységes dühvel a szemébe nézve. Még én magam is tudtam, hogy amit mondok, az hazugság. Csak el akarom már hinni végre, hogy elfelejtettem. 

- Ez egy igazán jó hír, örülök, hogy végre észhez tért, és rájött, ki az igazán hozzá való – húzta ki magát büszkén, én pedig akaratom ellenére is zavartan pillantottam rá. – Ó, még nem hallottad? Emily és én egy pár vagyunk – mondta ezt a lehető legnagyobb mértékű kárörömmel, amelyet egy ember csak produkálni tud a másik felé.

Kijelentésére a szívem ismét hevesen dobogni kezdett, és éreztem, amint az adrenalinom az egekbe szökik. Kezem ökölbe szorításával igyekeztem türtőztetni magam, és nem kitörni az összes fogát ennek a nyálas, beképzelt senkiházinak, amiért azt hiszi, hogy több nálam, csak mert pénze van. Szerettem volna érzéketlen maradni, de az Emily iránti erős birtoklási vágyam még mindig változatlanul élt bennem, annak ellenére is, hogy ő nem szeret engem. Ez az utolsó féreg pedig nagyon is élvezte ezt a tényt.

- Emily sosem érne hozzád – mondtam ezt úgy, hogy miközben kijöttek a szavak a számon, úgy próbáltam meggyőzni magam arról, hogy ez valóban így van. 

- Igazán? – azt az idegesítő grimaszt egy percre sem tudta letörölni a képéről, miközben beszélt. – Csak nézd meg a mai divatbemutatót. Én leszek az, aki ott lesz mellette, mint partner. Mi ez számodra, ha nem egy nyilvános bejelentés? – képtelen volt leplezni az örömét, melyet az okozott, hogy kedvére a porba tiporhatott. Farkasszemet néztem vele, amíg összerakosgattam annyira a darabjaimat, hogy ne töröljem pofán úgy, hogy feltörölje fél Brooklynt, ezek után pedig kihúztam magam, és úriember módjára távoztam.

- Tűnj a pokolba – mondtam még mindig a szemébe, és ezzel megszakítva a kontaktust, elindultam arra, amerről jöttem. Hallottam, amint felnevet a hátam mögött, majd visszacsukja a kaput, s ekkor kedvem támadt mindent eltiporni, amely csak az utamba ütközött a sétám során.

Egyáltalán nem akartam hinni neki, de amit mondott, alapjában rendített meg. Emily megtehette volna, hogy egyedül mutatkozik a vörös szőnyegen, ennek ellenére ő mégis ezt a férget viszi magával. Mégiscsak igazam volt mindvégig, és ő volt az, akit Emily igazán szeretett? Hihetetlen. Az életem egy kész kibaszott katasztrófa.  

Leaht sem találtam meg. Most hogyan fogok a testvéreimre bukkanni? Amíg az a féreg a házban van, egész biztosan nem Leah fog kijönni a kapuhoz köszönteni. Meg mernék esküdni arra is, hogy otthon volt, csak nem akart beszélni, vagy Mr. Sznob megelőzte, mielőtt cselekedni tudott volna. 

Reményveszetten sétáltam vissza a kerülő úton, el a kirakatok mellett, ahol aztán bambán nézelődtem, miközben haladtam előre. Ékszerbolt, cipőbolt, ruhabolt… Mindből a legdrágábbik. Bentről biztosan sajnálkozva nézhetnek rám, amiért így megbámulom a kirakati termékeket, hisz rám van írva, hogy itt még csak egy levegővételt sem engedhetnék meg magamnak. 

Minden bolt mellett üres tekintettel sétáltam el, mígnem megakadt a szemem egy műszaki áruház hatalmas tévéjének látványán, amelyen HD felbontásban tündökölt Crystal. Mint az őrült rohantam oda a kirakathoz, és ugyan nem hallottam semmit, de láttam, hogy Emily kertje az, ahol forgatnak. Nem volt nehéz felismernem, felmásztam már az ottani ereszen egy párszor. 

Bambán bámultam Crystalt, ahogyan nyilatkozott, majd hirtelenjében elugrott a kép, és a látványra nem voltam felkészülve. Emily pózolt a szökőkút mellett egy teljesen hétköznapi ruhában. Megszégyenítette az összes modellt, akit csak láttam. Elámulva ittam a látványt, annak ellenére is, hogy tudtam, egy nagy hülye vagyok, amiért még mindig így hiányzik azok után, ami történt. Annyiféle érzés kerített hatalmába a szimpla látványától, hogy majdnem elsírtam magam. Az arcát vizsgáltam, amit oldalra fordított, s a mozdulatot követően egy pillanat alatt elkomorodott. Alig volt fél másodperc, míg ezt mutatták, a kamera arrafelé irányult, amerre Emily arca, afféle tájbemutatás gyanánt, s amint megláttam az utcaképet, a döbbenet szupersebességgel költözött át az én arcomra is.

Jazzy és Jaxon.

Sziasztok!

Ahogy azt előzőleg megjósoltam, az év végi hajrá valóban elvette az időmet az írástól, amit sajnáltam, mert a kedvem mindig megvolt hozzá. De a lényeg, hogy most itt vagyok frissen egy friss résszel!

Ez nem lett olyan hosszú, mint általában egy rész, nagyjából 500 szóval rövidebb, de ezt pontosan ilyenre terveztem. Nem akartam Emily szemszögével folytatni azonnal, ez szükséges volt közben. Majd következőleg jön a mi oly jól ismert döntésképtelen lánykánk. :)

Köszönöm szépen a kommentjeiteket az előző rész alatt, jó látni, hogy mennyire izgultok, mi lesz az álompárunkkal. Már én is várom a nagy újraegyesülést. :)

Legközelebb szokásosan halvány gőzöm sincs, hogy mikor jelentkezem. Ugyan nyár van, de nem leszek itthon a nyári minkám miatt, szóval nagy eséllyel borzasztóan kevés időm és energiám lesz írni. Ezek ellenére, ahogyan mindig megígérem, most is megígérem, hogy megteszem, amit tudok, és szolgáltatom a részeket, amikor csak lehetséges. 

See u soon ladies xoxo ♥