57th chapter - Distances

-*- Justin szemszöge -*-

Miután Leah lerakott minket Emilyék háza előtt, már a zsigereimben éreztem a testvéreim jelenlétét. Alig vártam, hogy újra láthassam őket, hogy tudjam, jól vannak. Hirtelenjében azt sem tudtam, hogy a bejárati ajtón, vagy az erkélyen keresztül közelítsem meg Emily szobáját, és ahogyan mellettem állt az említett lány, ő is épp ezen törte a fejét.

- Velem jössz – jelentette ki ridegen, s meg is indult befelé. 

Annyira kibaszottul utáltam azt a helyzetet. Annyira akartam őt, annyira hiányzott, hogy már képtelenség volt számomra tovább korlátoznom magam a társaságában. Mindent elcsesztem, mindent tud, és meg sem lepődök, hogy menekül előlem. A helyében én is ugyanezt tenném.

Csendben battyogtam a háta mögött, s a következő pillanatban már azon kaptam magam, hogy bent állok az anyja előtt, aki talán túlságosan is szépen mosolyog a körülményeket figyelembe véve. 

- Justinnal felmegyünk beszélgetni a szobámba – mondta Emily. – Jó éjt, anya – megölelték egymást, majd Mrs. Miller a pillantása kereszttüzébe vett. 

- Örülök, hogy újra köztünk van, Mr. Bieber. Jó éjt, Emily – és már ott sem volt. Eltátottam volna a számat, ha lett volna lelki erőm, ám ahogy elnéztem, Emily megtette helyettem is ugyanezt. Valamit tud az a nő, amiért így kezel minket. 

A lány, akiről az összes vágyam szól, egy lopott pillantást vetett rám, mielőtt elindult fel a lépcsőn. Ő is küszködik, ahogyan én. Ő is akarja, ahogyan én… de neki is fáj, ahogyan nekem is. Engedelmesen mentem utána, s végre felérkeztünk a szobájába. Milyen rég voltam itt, és mégis mennyire otthon érzem magam.

Emily szigorúan rám sem tekintve egyre beljebb ment, az én türelmem meg egyre csak fogyott. Ott voltam vele egy szobában, és minden szenvedélyt, ami valaha volt közöttünk, felváltott a tömör feszültség, tönkretéve ezzel mindent, amit eddig felépítettünk. De én ezek ellenére is meghaltam érte; meghaltam, hogy végre hozzámérjen, és amint a gardróbszekrénye kilincséért nyúlt, a falhoz taszítva elrántottam őt onnan, mielőtt másképp dönthettem volna. 

- Justin – meglepődésében csak ez jött ki a száján, és végtelenül hálás voltam azért a lágy pillantásért, amit egy másodpercre nekem szánt. – Mi a fenét mű…

- Nem bírom így tovább, Emily – félbeszakítottam, mert a szavak már csak ki akartak kívánkozni belőlem. – Inkább gyűlölj teljes szívedből, üss meg, mondd, hogy elbasztam, mint hogy levegőnek nézz – olyan kétségbeesetten hangzottam, mint ahogyan éreztem magam. Emily pedig csak pislogott, s arcára rögvest kiült mindenféle érzelem. Istenem, legalább még érez irántam…

- Én nem… - lenézett a földre, s én mágnesként követtem minden mozgását. – Nem gyűlöllek, Justin – felelte, de ahogyan rám pillantott, nem tudtam eldönteni, hogy ez pozitív kijelentés volt-e. – A történtek…

- Tudom – most sem hagytam, hogy végigmondja; jól tudtam, mire akar kilyukadni. – És rengeteg dolog van, amit meg kell magyaráznom neked, de kérlek, Emily, ne lökj el magadtól – készen álltam térden állva könyörögni, ha az megoldotta volna a helyzetet. Emily beharapta az alsó ajkát, s szemében egyre inkább megcsillantak az esti fények. Ó, istenem, ne sírj miattam. 

- Hogyan bízzak meg benned ezek után? – halk volt, a szavai azonban annál erőteljesebben ütöttek. – Megcsaltál.

- Nem csaltalak meg – tiszta lelkiismerettel álltam ki magamért, mire végre elértem, hogy fájdalmas tekintettel ugyan, de rám nézzen a lány, akit szeretek. – Kétszer feküdtem le azzal a nővel. Egyszer, mielőtt először megcsókoltalak, másodjára pedig miután szakítottunk – és mind a kétszer csakis rád gondoltam – szerettem volna hozzátenni, de ezt a részt kihagytam. – Dühös voltam és csalódott… Semmit nem jelentett nekem egyik alkalom sem – vallottam be a lehető legőszintébben. 

Emily csak rágcsálta az ajkait, féltem, lassan vércseppeket látok majd csöpögni onnan. Mindent meg akartam tenni, hogy elmulasszam a fájdalmat, amit én okoztam neki, és készen is álltam rá. 

- Ki az a Stephanie? – tette fel erőtlen kérdését, a legrosszabb válaszra számítva. Nem tudtam, hogy az igazság mennyire fogja majd megsebezni őt, de már nyitottam is a szám a beszédre. 

- Az első szerelmem – mondtam, s óvatosan rápillantottam. – Két éve szakítottunk, azóta nem láttam őt.

- Még mindig szereted – ez határozottan nem kérdés volt a részéről. 

- Már más nőt szeretek – nyomban válaszoltam, mielőtt azt hinné, habozok. Emily sóhajtott egyet, miközben farkasszemet nézett velem. Stephanie a részem, örökké az is marad, de már közel sem úgy, mint régen. Egyedül a tömérdek fájdalom nyugszik bennem, amit rám hagyott évekkel ezelőtt. 

- És Crystal? – jött az újabb kérdés. Már a neve említésére is a hideg rázott.

- Crystal egy ribanc – jelentettem ki. – Amikor együtt láttál minket, épp téged szidott. Nem került ki győztesen a beszélgetésből – emlékeztem vissza. Legszívesebben ledobtam volna az erkélyen. 

Emily már szemmel láthatóan nem tudta, mit tegyen, csak állt előttem, én pedig vártam, melyik pillanatban omlik össze. Nehéz napja volt, csodával határos, hogy még talpon van. 

- Időre van szükségem – nyögte ki végül, mire a bent rekedt levegőm szakaszosan kiáramlott a tüdőmből. 

Még van esélyem. Visszakaphatom. 

- Megértem – bólogattam, s hálát adtam az égnek. Nem érdekel, mennyit kell rá várnom, ha a végén megkapom. Toporogva egy párat, Emily próbált visszazökkenni a valóságba, s amint sikerült neki, nem is vesztegette az idejét. 

- A testvéreid már várnak – mondta, s nekem több se kellett, megindultam a gardróbszobába. Ó, hogy mennyire hiányoznak már.

Türelmetlenül vártam, hogy Emily ajtót nyisson előttem, s észre sem vettem, hogy mindvégig bent tartottam az elhasznált levegőmet, amíg meg nem láttam a két kis csöppséget összekuporodva a kanapén.

Abban a pillanatban eltört bennem minden.

- Bátyus! – Jazzy észrevett, mire a félkómás Jaxon szeme is kipattant. Nem tettem mást, csak követtem potyogó könnyeim útját, s lerogytam a földre, hagyván, hogy a testvéreim belerohanjanak a karjaimba. Amint mindkettőjüket átöleltem, rám tört a vigasztalhatatlan sírás, s csak szorítottam őket, mintha az életem tartottam volna a kezemben. Végre, újra itt vannak.

- Annyira sajnálom, srácok – Jazzy vállára borítottam a fejem, mire Jaxon simogatni kezdte a hajam. – Nem gondoltam, hogy így fog végződni – készen lettem volna eltölteni a hátralévő életemet azon a padlón, velük a karjaimban, ha kellett volna.

- Megígéred, hogy sose hagysz többet egyedül? – kérdte Jaxon, ezzel összetörve a szívem utolsó ép részlegét is.

- Hát persze, hogy megígérem – megpusziltam mindkettőjüket, s tovább sírtam. Lehetetlen volt korlátozni a könnyeim, amiért túl sokáig tartottam magamban a problémáim. A stressz felőrölte a szervezetem. 

A húgom elengedett, s adva egy puszit a homlokomra Emilyt kereste szemeivel, aki minden bizonnyal figyelemmel kísérte az eddigi történéseket Amber mellett állva. Homályosan láttam ugyan, de még így is kiszúrtam a csillogó ösvényeket, amelyeket a könnyei szeltek az arcán. Bárcsak lecsókolhattam volna őket. 

- Láttunk a TV-ben! – szólalt fel Jazzy hatalmas örömmel, mire Emily felkuncogott egyet, s leguggolt hozzá.

- És milyen voltam? – kérdte játékosan, miközben hevesen törölgette az arcát.

- Szép! – tapsolt a húgom. – De ki volt az a bácsi melletted? – gyermekies stílusából is rögtön rájöttem, kire céloz, Emilyvel ellentétben.

- Melyik bácsi? – leült, s az ölébe vette Jazzyt. 

- Fogtad a kezét, amikor az a sok fény rád ment – a kis picúr elkezdett mutogatni, mire nem tudtam visszafojtani egy apró mosolyt. Még ilyen aranyosan definiálni a vakut. – Igaz, Jaxon? – ránk nézett, s az említett személy csak némán bólogatott a mellkasomba bújva. 

Emily pár másodpercig csendben maradt, majd az arcára egy olyan kifejezés ült ki, amit talán körülírni sem lehetséges. Meglehet, hogy roncs voltam, de egy részem legbelül ujjongott az örömtől, amiért Derek említése ilyen érzelmet váltott ki belőle. Felnézett, s mielőtt elkezdett volna beszélni, egyenest a szemeimbe nézett.

- Az egy nagyon csúnya bácsi, akivel muszáj volt kimennem oda – felelte halkan. A szülei kényszerítették rá. Már tudom.

- De még mindig szerelmesek vagytok bátyussal, igaz? – Jazzy egy másodpercet sem vesztegetve tette fel kérdését, elérve ezzel, hogy a szívem is megálljon. Emily egy pillanatra sem szakította meg velem a szemkontaktust, nem tudtam azért, mert tanácstalan, vagy mert nem akarja kimondani az igazat. Bármelyiket is érezte, kötelességem volt kimenteni a helyzetből. 

- Nem fáj semmid, Jazzy? – a hangom egyszerűen gyászosan szólt a sok sírástól, de legalább elértem vele, hogy a húgom rám figyeljen.

- Amber már meggyógyította a kezem – felállt, s felém fordult, hogy lássam a felkarján a sebtapaszt. Szívinfarktus-közeli állapotban néztem rá Amberre, akinek a jelenlétéről meg is feledkeztem, mire kihúzta magát, s felszólalt.

- Mindössze egy karcolás – halványan elmosolyodott. Ó, hála az istennek. 

- Köszönöm, hogy vigyáztál rájuk – tudtam ugyan, hogy Emily alkalmazottja, mégis feladatomnak éreztem megköszönni, hogy törődött a testvéreimmel, amikor én nem tudtam. Ő csak bólintott egyet, s megindulva az ajtó felé, kiment. Rögvest Emilyre vetült minden figyelmem, aki még mindig a földön ült, csakúgy mint én, s szemében megcsillant az egész világegyetem, amikor rám nézett. Ott volt tőlem két méterre, mégis úgy hiányzott… Bármit megadtam volna azokért az ajkakért. 

Jaxon nagyot ásított az ölemben, ami jelzés volt számomra, hogy ideje indulnunk. Felkaptam őt a kezembe, majd leültettem a kanapéra, amíg Jazzy odajött hozzám kérlelve, hogy vegyem fel.

- Jobb lesz, ha hazamegyünk – megtörtem a csendet, amit Amber távozása épített fel, s erre mind Jazzy, mind Jaxon tiltakozni kezdtek.

- Nem aludhatunk itt? – Jaxon akkora szemekkel nézett rám, akár a Jupiter, mégsem engedhettem a kijelentésemből. Épp eleget tett értünk már Emily. 

- Sajnálom, srácok, de…

- Persze, hogy itt alhattok – Emily puskagolyóként pattant fel a földről félbeszakítva ezzel a mondatom, majd felém irányította tekintetét. – Ebben a szobában biztonságban vannak. Majd holnap értük jössz – mondta, mire nem volt ép reakcióm.

- Kérlek, bátyus, nem akarok hazamenni – Jazzy belekapaszkodott a nyakamba, s minden erejéből szorítani kezdett. Hogyan is mondhattam volna nekik nemet azok után, amin eddig keresztülmentek? 

- Jól van, legyen – végül beadtam a derekam, amiért végtelen ujjongást kaptam cserébe. Ránéztem a lányra, akit szeretek, s elsúgtam neki a köszönetem. Boldoggá teszi a legfontosabb embereket az életemben, és ezért nem lehetek neki eléggé hálás. – Én viszont megyek.

Letettem Jazzyt a kezemből, aki odament Jaxon mellé a fotelba. Többé nem is nézett rám, amiért heves beszélgetésbe kezdtek Jaxonnal, így egyedül maradtam a szépséggel. Mindenre képes lettem volna a szimpla tényért, hogy a karjaimban aludjon el ma este, de tudtam, hogy ez lehetetlen. Talán sosem kapom már vissza őt. 

- A szüleim nyolc órára mennek megbeszélésre holnap – mondta Emily, miközben a kezeit nézegette. – Azután eljöhetsz a kicsikért – felnézett, s én még soha nem éreztem olyan szintű késztetést arra, hogy átöleljem, mint akkor. 

- Itt leszek – feleltem egyszerűen, s beállt a csend.

Csak néztük egymást némán, próbáltam megfejteni, mi jár a fejében, abszolút sikertelenül. Apró teste abban a pillanatban még kisebbnek tűnt, amiért összehúzta magát, s úgy szerettem volna, ha közelebb lépett volna. Érezni akartam a bőrét, a haja illatát, testét az enyémnek nyomódva… Akartam őt, s alig tíz centi volt köztünk, mégis mintha két univerzum választott volna el minket. Megőrjített a fájdalom. 

- Jó éjt, Justin – súgta végül, én pedig mozdulatlan maradtam, amíg újra nem nézett a szemembe. 

- Szeretlek, Emily – mondtam, s meg sem várva a reakcióját, már kint is voltam az ajtón. 

Hát sziasztok!

Meg is érkeztem immáron az 58. résszel, nemsoká a 60-ast fogjuk taposni. Hogy telik az idő, és főleg a történet! És ha már itt tartunk: nem tudom, ez örömhír-e számotokra, vagy épp ellenkezőleg, de szinte kijelenthetem, hogy a Brokenből mindössze körülbelül 10-12 rész van hátra, és a végéhez érünk. Ez így kimondva vészesen kevésnek tűnhet, azonban átlagosan 2000 szó egy rész, így minimum 20 ezer szót még biztosan olvashattok a blogban. Egyszer ennek is el kell jönnie, és mi tagadás, én is izgulok, hisz még sosem fejeztem be egy blogot sem, szép kis első lesz. :)

Apropó! Gyászos felismerésre jutottam, hogy az Anything Could Happen blogomban ismét egy éve nem volt új rész. Teljesen külvilág már az a történet számomra, ennek ellenére megígértem, hogy befejezem, és szeretném magam tartani ehhez, így fontolgattam egy olyan lehetőséget, hogy írok neki egy elfogadható befejezést nagyjából 10 részben a közeljövőben, csak hogy ne maradjon lógva semmi. Nem tudom, hányan olvassátok innen, de kérlek jelezzetek vissza, ha van rá igény, mert akkor elkezdem, és arra koncentrálva megírom egy szuszra (már amennyire 20 ezer szót egy szuszra meg lehet lol). 

És ha már visszajelzések: ÚRISTEN! Egyik nap felnéztem a blogra, és ami fogadott, attól elolvadt a lelkem. Nagyon kedves és pozitív visszajelzéseket kaptam tőletek legutóbb, amit ezennel is szeretnék borzalmasan megköszönni, mert hatalmas erőt adott az íráshoz! Örülök, hogy vannak új olvasóim, és köszönöm, hogy ajánljátok is a történetem - imádom ezt írni, és annyira fantasztikus látnom, hogy más is legalább úgy szereti, mint én. Ti vagytok a legjobbak! ♥

Remélem most is hagytok kommentet, és el ne feledkezzetek visszajelezni az ACH-val kapcsolatban! Imádlak titeket, találkozunk hamarosan xoxo ♥

U.i.: 73 feliratkozó. Megsirattok :')